Borgerhout járás tanácsosa. A Progress Lawyers Network jogásza
Nagyon szépnek igérkező programom volt: hétvége Londonban, kis felszabadulás
a mindennapok nyomása alól. Mégis, a
készülődés közben lelkiállapotom kezdett megváltozni lassan, de biztosan. Nem,
nem a vasutassztrájk miatt, arra már készültem. Hanem a feltehetően észak-afrikai
eredetű fiatalok által Kölnben szilveszterkor a nők ellen elkövetett számos
agresszió és erőszak miatt.
A nők elleni erőszak – barbárság. Gondolataim visszatértek
Londonra. A számtalan kommentár és intézkedés – korábban kellett volna – újragondoltatta velem a november végi londoni
kongresszust.
Ügyvédként részt vettek a nők emberi jogairól szóló nemzetközi kongresszon, amit a Haldane Society
szervezett a londoni egyetemen. A világ minden részéből érkezettek tanuskodtak a
nők helyzetéről országukban. Egyikőjük
különösen megragadta figyelmemet, a dél-afrikai Rashida Manjoo, aki tanárnő és
az ENSZ speciális megbízottja a nők ellen elkövetett erőszak területén. Több államban
végzett vizsgálatot, európai országokban is. A mérleg súlyos: "Egyetlen
ország sem mondhatja el magáról, hogy alapvető előrehaladást ért el. Globális
mértékben a nőket érő erőszak kiszélesedett. Ha járványról lenne szó,
vészhelyzetet kellene hirdetni." 1993 óta létező mandátuma az, hogy
elismertesse, ez az erőszak létezik, méghozzá az emberi jogok elleni erőszak
részeként. Az elismertetés kötelezné az államokat arra, hogy intézkedéseket
vezessenek be a nők védelmére és cselekedésre az olyan hatóságokkal szemben,
amelyek büntetlenül hagyják ezt az erőszakot. Ha nem mentem volna el a
kongresszusra, nem tudnék semmit a kérdésről.
A kurd Houzan
Mahmoud háborús menekült tanusága szintén nyomot hagyott. Elmondta egy kurd
falucska szörnyű történetét, amelyet egy korai reggelen azonosíthatatlan lázadót
támadnak meg. Az idősebb nőket megölték, másokat megerőszakoltak, a fiatal lányokat
elrabolták, hogy szexrabszolgának adják el. A sajtó még csak meg sem említette.
Houzan nagyon keményen lépett fel a nemzetközi közösség ellen: "Senkit el
nem itéltek, semmiféle szankció nem történt, semmiféle intézkedés ezen
borzalmas tettekkel szemben. Egy szó nem hangzott el, semmi, csak csend...".
Ha nem lettem volna ott ezen a kongresszuson, semmit sem tudnék róla én sem.
De a kölni ügy következményei
engem méginkább emlékeztetnek a Nichola Marshall brit ügyvéd képviselte jogi
esetre, amelyben 23 kenyai és 14 ugandai fiatal nőt érintett. 1999 és 2013 kőzött a British Airways ugyanazon
pilótája követett el velük szemben nemi erőszakot. Foglalkozása miatt bejárása
volt a helyi közösségekbe és büntetlenül szexuális rabszolgaként használhatta őket.
Egy civil szervezet fedezte fel, összegyűjtötte
a sértetteket és fordult ügyvédhez a légitársaság és pilótája ellen. A British
Airways nem bocsátotta el a kérdéses személyt, tagadott minden felelősséget.
Semmiféle általános megelőző lépést nem jelentett be. Kérdés sem volt, hogy a
pilóták számára tanfolyamot tartson (hogyan viselkedjenek a helyi közösségek
asszonyaival). Ha nem lettem volnaa ott a kongresszusson, erről sem hallottam
volna.
A listám vég nélküli. Köln, Dél-Afrika, Törökország,
Nagy-Britannia…. Na és persze nálunk (Belgiumban) is, ahol háromból egy nő
szenved el szexuális természetű megfélemlítést vagy erőszakot. Súlyos dolgok és
miként feminista vagyok, küzdök ellenük. A kölni események ugyanolyan elítélendőek,
mint a brit pilótáé. Semmiféle közöset nem látok magam és a pilóta között,
ugyanígy a kölni agresszorokal vagy a dzsihadista szalafistákkal sem érzek együtt
semmiben, akik vallásuk nevében árukként használják a nőket. Borzalommal töltenek
el az ilyen személyek. Aztán egy országban egy nap hirtelen apám, fivéreim, hímnemű
unokatestvéreim, muzulmán környezetből jövő kollégáim mind arra ébrednek hogy az
egész muzulmán közösségre mutogatnak…
Apám a 70-es években érkezett Belgiumba, hogy hajógyárban
dolgozzon. Muzumán világból származott, keményen dolgozott. Ennek a munkának
köszönhetően tudtam tanulni én is, nővéreim is. Kikövetelte a tiszteletet mindenki számára, elsősorban
a nőknek. Azt akarta, hogy lányai sikeresek legyenek, soha ne függjenek senkitől.
Ami anyámat illeti, két kezével támadt volna rá arra, aki – muzulmán, vagy sem
– akár csak átnézni mert volna lányain, fivéreink kötelesek voltak minket respektálni,
egyenlőnek tartani magukkal. Miért kell
akkor a kultúra különbözősége tárgyává tenni a tényeket? Belgiumban is óriási probléma a szexizmus, a szexiális
agresszió és erőszak. Nem arról a botrányról beszélek, amely az egyház keblén
zajlott éveken át, nem csak az olyan
zaklatásokról, mint (a volt újságíró) Pol Van Den Driessche-é (akik egyébként
beintegrálódtak). A megfélemlítésről, az erőszakról beszélek, amelyet
folyamatosan naponta szenved el sok nő. "Az országunkban naponta százszámra
elkövetett erőszak miért nem vált ki akkora feháborodást?, írta a héten a
feminista Amelie Mangelschots. Teljesen igaza van.
Azok, akik kulturális kérdéssel magyarázzák a szxuális
megfélemlítést és erőszakot, valami egész mást védenek. Mindössze éppen csak a
fizikai integritás védelmén állnak, ürügyet keresnek az eleve megosztásra. Ez
pedig elfogadhatatlan. A nők londoni kongresszusa bemutatta a globálisabb nemzetközi
kontextusba ágyazódott mértéket, melyben egyetlen csoport sem különb. A nők
ellen elkövetett erőszakot büntetni kell – az elkövető származásától függetlenül.
A nemzetközi közösségnek vállalnia kell felelősségét,
a nők elleni erőszakot az emberi jogok elleni körbe kell sorolnia, ezt a
nemzetközi szerződésekbe bele kell foglalnia, a hatóságokat arra kell köteleznie,
hogy a nőknek tényleges védelmet nyújtsanak bárhol a világon és bárkivel
szemben.
Közben megérkeztem Londonba. Időközben reflexióm mégis
fejlődött. Nem csak, hogy süt a Nap de újból közelebb érzem magam mindezekhez a
nőkhöz, akik valódi egyenjogúságért és igazságért küzdenek.
(Forrás: Le Vif L’Express, Belgium)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.