http://www.vallastud.blogspot.hu/2016/01/jakab-attila-szent-haboru.html
2016. január 27., szerda
Afganisztánban
kezdődött 1979-ben. A kabuli kormány és az azt támogató szovjet hadsereg ellen
küzdő „szabadságharcosok” (mudzsahedinek: aszkéták és katonák) már
egyértelműen vallási ideológiai alapon állva vívták „szent” háborújukat. Ez
akkor senkit nem zavart, mert a nagyhatalmi geopolitika játszóterévé vált
Afganisztán messze volt, és a nyugati világ már réges-rég elfelejtette a
vallási háborúk légkörét, mibenlétét. A Szovjetunió és a szovjet befolyási
övezet látványos bomlása közepette Francis Fukuyama meghirdette ugyan a
történelem végét (1989-1992), ellenben Samuel P. Huntington rövidesen rácáfolt
azzal, hogy most egy másfajta konfliktussorozat kezdődik majd: nem ideológiák,
hanem kultúrák és civilizációk fognak egymással összecsapni (1993-1996). Ehhez természetesen
kellett egyrészt az ún. iszlám világ monolitikus láttatása, másrészt egy
mitizált „keresztény” euró-atlanti világ. Huntington nem elemzést, hanem a jövő
geopolitikai történéseinek forgatókönyvét írta meg. Sikerét egyetlen tényező
magyarázza: a széles tömegek vallási tanulatlansága. A sors iróniája(?), hogy
Huntington tézisének nemzetközi elterjedése egybeesett a tálibok afganisztáni
hatalomra jutásával (1996). Majd bekövetkezett 2001 szept. 11, és – amerikai
vezetéssel – az euró-atlanti világ is meghirdette a maga „szent” („keresztes”;
G. W. Bush) háborúját. Irakon keresztül gyakorlatilag egyenes út vezet a mai
szíriai polgárháborúig és a szétbomló (pontosabban szétbomlasztott) arab
világig. A fogalmak és a képek mindkét oldalon ismertnek tűntek (a keresztes háborúk pl. máig ható mély
nyomokat hagytak az arab világ kollektív emlékezetében), és ezeknek
köszönhetően a semmilyen szinten nem ismert múlt berobbanhatott a jelenbe, ahol
azóta is tobzódik.
De mi is tulajdonképpen a
„szent” háború? Nem más, mint a háborúnak és az erőszaknak a vallásos és
spirituális indíttatású legitimálása, jogossá/jogszerűvé tétele. Ebben a
kizárólagos igazságeszmék közötti konfliktusban a másik értelemszerűen
alacsonyabb rendű („hitetlen”). Ebből kifolyólag a tét sokkal magasabb, mint
egy „profán” háborúban. Nem csupán területszerzésről és anyagi javak,
energiaforrások birtoklásáról van szó, hanem létezik egy transzcendentális
dimenzió is, amely a lelkek feletti uralmat célozza meg. A végső cél a saját
kizárólagos igazság egyeduralomra juttatása, amibe beletartozik a más
meggyőződésűek kiirtása vagy erőszakos megtérítése. Minden ugyanis, ami eltér
az egyedülinek kijelentett igazságtól, valójában megkérdőjelezi annak
kizárólagosságát, és ezáltal zavart okoz a rendszerben; elbizonytalanítja a
hívőket.
Szintén a transzcendentális
dimenzióhoz tartozik, hogy a „szent” háború alapjában véve az emberi lét talán legnyugtalanítóbbnak és legmegragadhatatlanabbnak mondható
vetületével, éspedig a halállal létesít kapcsolatot. Az értelmetlennek tűnő és
elfogadhatatlan halál tulajdonképpen minden vallási gondolkodás/rendszer
alapja. Ezek a halál háziasításáról, a halál gondolatával való
megbarátkozásról/megbarátkoztatásról, illetve az önmagában értelmetlen életnek
értelemmel való felruházásáról szólnak. A „szent” háború, a jogos ölés és az
önfeláldozásként megélt és tudatosított megöletés, nem csupán az életnek, hanem
magának a halálnak is értelmet ad, mégpedig egy transzcendentális cél, egy
egyénileg vonzónak és kívánatosnak tűnő örökkévaló jövő távlatának ígéretével.
Ily módon a földi élet elveszíti minden értékét a mielőbb elérni kívánt
transzcendentális és főképpen örökké tartó élet vonzatában. Az ember
halhatatlanság vágya kielégülést nyer. A sokkal jobb és szebb túlvilág reménye
nagyon sok ember számára gyógyírt kínál mindenre, ami itt a földön sebet okoz.
Az önmagammal és a saját üdvözülésemmel való elfoglaltság, a világból való
önkéntes kivonulás gyakorlatilag arra ösztönöz, hogy lehetőleg ne foglalkozzak
azzal, ami engem körülvesz, azt fogadjam el megváltoztathatatlannak, vagy
legalábbis olyannak, amihez nekem nincs közöm. A rendszer működtetése az isten
szavát tolmácsolók és az isten akaratát teljesítők feladata; a mezei hívőnek,
amennyiben üdvözülni kíván, csak az engedelmesség jut!
A közhelyű alaptévedések
egyike, hogy a háború, az erőszak és a vallás összeegyeztethetetlen. Lényegében
véve ez is az ismeretek hiányából következik. A valóságban csak a körülmények,
a hatalmi- és erőviszonyok szabnak határt a vallási alapú erőszak kibontakozásának.
Ennek oka abban rejlik, hogy szinte minden vallás és kultúra szakralizálta a
háborút és a fegyverek használatát, illetve nagyon sok esetben a hit/Isten
jelentette az emberfeletti harci teljesítményekre serkentő mozgósító erőt.
Ugyanakkor az sem mellékes, hogy a lelkiség történetének kimagasló képviselői
többnyire egyetértettek a háború magasztos, misztikus és teológiai jelentőségét
illetően.
Kétségtelen tény, hogy
napjainkban a politikai iszlám képviseli a legmarkánsabban a „szent” háború ideológiáját.
Az ebből fakadó nyugat-európai terrorcselekmények látványosak, sokkolják a
közvéleményt, bizonytalanságot és félelmet keltenek, ellenben elszigetelt és
nagyobb időközökkel bekövetkező egyedi történések. Elkövetőik döntően a nyugati
világban helyüket nem találó fiatalok. Arról azonban sokkal kevesebb szó esik,
hogy az iszlám „szent” háború embertelenül kíméletlen és kegyetlen hatásai a
mindennapokban magukat a muszlimokat sújtja. A lefejezett muszlimok pl. a
feltámadáskor úgy fognak megjelenni, mint akik földi életükben hűtlennek
bizonyultak Allahhoz!
Érdemes
lenne elgondolkodni azon, hogy:
1) a vallási fanatikus és fundamentalista hangadók
között, akik Isten szócsöveinek tekintik magukat itt a földön, miért vannak
túlsúlyban a természettudományos és műszaki végzettségűek;
2) az iszlám világon belüli laikus és szekuláris
mozgalmaknak miért nem sikerült soha hatékony nyugati támogatásra lelniük;
3) a válságokkal küszködő „keresztény” (valójában a
neoliberális piacgazdaságot fetisizáló) Európa kohézióját tényleg az
iszlám-ellenségkép fogja előbbre vinni?
A „szent” háború egy olyan fogalom,
amelynek sokkal erőteljesebbek a bel-, mint a tényleges külpolitikai hozadékai.
A külső ellenségképnél, és az állandó harci készültségben való tartásnál semmi
sem alkalmasabb a megoldatlan társadalmi és gazdasági problémákról való
figyelemelterelésre. Ehhez azonban mindenképpen szükséges egy tanulatlan és
könnyen manipulálható massza, amit különböző ideológiai címszók alatt egybe
lehet terelni, és főképpen tartani. Minden bizonnyal nem véletlen az, hogy a
kizárólagos és totalitárius politikai és vallási ideológiai rendszerekben
mérhetetlenül alacsony a humán közkultúra, és teljes mértékben hiánycikk a
kritikai gondolkodás. Az isteninek tekintett iratokkal, és az istenivel
érintkező személyekkel szembeni kérdésfelvetések, vagy kritika pedig egyenesen
istenkáromlásnak minősül.
(Jakab Attila, valláskutató)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.