Jakab Attila: „Szent” háború?

http://www.vallastud.blogspot.hu/2016/01/jakab-attila-szent-haboru.html

2016. január 27., szerda

Afganisztánban kezdődött 1979-ben. A kabuli kormány és az azt támogató szovjet hadsereg ellen küzdő „szabadságharcosok” (mudzsahedinek: aszkéták és katonák) már egyértelműen vallási ideológiai alapon állva vívták „szent” háborújukat. Ez akkor senkit nem zavart, mert a nagyhatalmi geopolitika játszóterévé vált Afganisztán messze volt, és a nyugati világ már réges-rég elfelejtette a vallási háborúk légkörét, mibenlétét. A Szovjetunió és a szovjet befolyási övezet látványos bomlása közepette Francis Fukuyama meghirdette ugyan a történelem végét (1989-1992), ellenben Samuel P. Huntington rövidesen rácáfolt azzal, hogy most egy másfajta konfliktussorozat kezdődik majd: nem ideológiák, hanem kultúrák és civilizációk fognak egymással összecsapni (1993-1996). Ehhez természetesen kellett egyrészt az ún. iszlám világ monolitikus láttatása, másrészt egy mitizált „keresztény” euró-atlanti világ. Huntington nem elemzést, hanem a jövő geopolitikai történéseinek forgatókönyvét írta meg. Sikerét egyetlen tényező magyarázza: a széles tömegek vallási tanulatlansága. A sors iróniája(?), hogy Huntington tézisének nemzetközi elterjedése egybeesett a tálibok afganisztáni hatalomra jutásával (1996). Majd bekövetkezett 2001 szept. 11, és – amerikai vezetéssel – az euró-atlanti világ is meghirdette a maga „szent” („keresztes”; G. W. Bush) háborúját. Irakon keresztül gyakorlatilag egyenes út vezet a mai szíriai polgárháborúig és a szétbomló (pontosabban szétbomlasztott) arab világig. A fogalmak és a képek mindkét oldalon ismertnek tűntek (a keresztes háborúk pl. máig ható mély nyomokat hagytak az arab világ kollektív emlékezetében), és ezeknek köszönhetően a semmilyen szinten nem ismert múlt berobbanhatott a jelenbe, ahol azóta is tobzódik.

De mi is tulajdonképpen a „szent” háború? Nem más, mint a háborúnak és az erőszaknak a vallásos és spirituális indíttatású legitimálása, jogossá/jogszerűvé tétele. Ebben a kizárólagos igazságeszmék közötti konfliktusban a másik értelemszerűen alacsonyabb rendű („hitetlen”). Ebből kifolyólag a tét sokkal magasabb, mint egy „profán” háborúban. Nem csupán területszerzésről és anyagi javak, energiaforrások birtoklásáról van szó, hanem létezik egy transzcendentális dimenzió is, amely a lelkek feletti uralmat célozza meg. A végső cél a saját kizárólagos igazság egyeduralomra juttatása, amibe beletartozik a más meggyőződésűek kiirtása vagy erőszakos megtérítése. Minden ugyanis, ami eltér az egyedülinek kijelentett igazságtól, valójában megkérdőjelezi annak kizárólagosságát, és ezáltal zavart okoz a rendszerben; elbizonytalanítja a hívőket.

Szintén a transzcendentális dimenzióhoz tartozik, hogy a „szent” háború alapjában véve az emberi lét talán legnyugtalanítóbbnak és legmegragadhatatlanabbnak mondható vetületével, éspedig a halállal létesít kapcsolatot. Az értelmetlennek tűnő és elfogadhatatlan halál tulajdonképpen minden vallási gondolkodás/rendszer alapja. Ezek a halál háziasításáról, a halál gondolatával való megbarátkozásról/megbarátkoztatásról, illetve az önmagában értelmetlen életnek értelemmel való felruházásáról szólnak. A „szent” háború, a jogos ölés és az önfeláldozásként megélt és tudatosított megöletés, nem csupán az életnek, hanem magának a halálnak is értelmet ad, mégpedig egy transzcendentális cél, egy egyénileg vonzónak és kívánatosnak tűnő örökkévaló jövő távlatának ígéretével. Ily módon a földi élet elveszíti minden értékét a mielőbb elérni kívánt transzcendentális és főképpen örökké tartó élet vonzatában. Az ember halhatatlanság vágya kielégülést nyer. A sokkal jobb és szebb túlvilág reménye nagyon sok ember számára gyógyírt kínál mindenre, ami itt a földön sebet okoz. Az önmagammal és a saját üdvözülésemmel való elfoglaltság, a világból való önkéntes kivonulás gyakorlatilag arra ösztönöz, hogy lehetőleg ne foglalkozzak azzal, ami engem körülvesz, azt fogadjam el megváltoztathatatlannak, vagy legalábbis olyannak, amihez nekem nincs közöm. A rendszer működtetése az isten szavát tolmácsolók és az isten akaratát teljesítők feladata; a mezei hívőnek, amennyiben üdvözülni kíván, csak az engedelmesség jut!

A közhelyű alaptévedések egyike, hogy a háború, az erőszak és a vallás összeegyeztethetetlen. Lényegében véve ez is az ismeretek hiányából következik. A valóságban csak a körülmények, a hatalmi- és erőviszonyok szabnak határt a vallási alapú erőszak kibontakozásának. Ennek oka abban rejlik, hogy szinte minden vallás és kultúra szakralizálta a háborút és a fegyverek használatát, illetve nagyon sok esetben a hit/Isten jelentette az emberfeletti harci teljesítményekre serkentő mozgósító erőt. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy a lelkiség történetének kimagasló képviselői többnyire egyetértettek a háború magasztos, misztikus és teológiai jelentőségét illetően.

Kétségtelen tény, hogy napjainkban a politikai iszlám képviseli a legmarkánsabban a „szent” háború ideológiáját. Az ebből fakadó nyugat-európai terrorcselekmények látványosak, sokkolják a közvéleményt, bizonytalanságot és félelmet keltenek, ellenben elszigetelt és nagyobb időközökkel bekövetkező egyedi történések. Elkövetőik döntően a nyugati világban helyüket nem találó fiatalok. Arról azonban sokkal kevesebb szó esik, hogy az iszlám „szent” háború embertelenül kíméletlen és kegyetlen hatásai a mindennapokban magukat a muszlimokat sújtja. A lefejezett muszlimok pl. a feltámadáskor úgy fognak megjelenni, mint akik földi életükben hűtlennek bizonyultak Allahhoz!

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy:

1)      a vallási fanatikus és fundamentalista hangadók között, akik Isten szócsöveinek tekintik magukat itt a földön, miért vannak túlsúlyban a természettudományos és műszaki végzettségűek;

2)      az iszlám világon belüli laikus és szekuláris mozgalmaknak miért nem sikerült soha hatékony nyugati támogatásra lelniük;

3)      a válságokkal küszködő „keresztény” (valójában a neoliberális piacgazdaságot fetisizáló) Európa kohézióját tényleg az iszlám-ellenségkép fogja előbbre vinni?

A „szent” háború egy olyan fogalom, amelynek sokkal erőteljesebbek a bel-, mint a tényleges külpolitikai hozadékai. A külső ellenségképnél, és az állandó harci készültségben való tartásnál semmi sem alkalmasabb a megoldatlan társadalmi és gazdasági problémákról való figyelemelterelésre. Ehhez azonban mindenképpen szükséges egy tanulatlan és könnyen manipulálható massza, amit különböző ideológiai címszók alatt egybe lehet terelni, és főképpen tartani. Minden bizonnyal nem véletlen az, hogy a kizárólagos és totalitárius politikai és vallási ideológiai rendszerekben mérhetetlenül alacsony a humán közkultúra, és teljes mértékben hiánycikk a kritikai gondolkodás. Az isteninek tekintett iratokkal, és az istenivel érintkező személyekkel szembeni kérdésfelvetések, vagy kritika pedig egyenesen istenkáromlásnak minősül.

(Jakab Attila, valláskutató)