Fiatal barátaink figyelmébe

PAUL LE BLANC

KIK AZOK A SZOCIALISTÁK?

(megjelent: Eszmélet 47. sz. 2000 JÚLIUS 1. http://eszmelet.hu/paul_le_blanc-kik-azok-a-szocialistak/ )

Egy olvasónk nemrégiben ezt írta: “Egyértelműen támogatom A szocializmus alapjai című sorozat folytatását, de azoknak a kifejezéseknek a tisztázásával kezdeném, amelyekkel a különféle baloldali csoportosulások Amerikában és másutt önmagukat definiálják, úgymint szocialista, szociáldemokrata, kommunista, forradalmi szocialista, és vajon a IV. Internacionálét támogató trockistáknak miért tetszik jobban a ‘forradalmi szocialista’ elnevezés, és mi a különbség az önmagukat marxistának minõsítő csoportok között, de a bármelyikük által kiadott propaganda-, illetve elméleti anyag is elemzést érdemelne, ideértve a Labor Standard-et is.”

Milyen igaz. Kik is a szocialisták, és hogyan lehet megkülönböztetni a mintegy 31 különböző “ízű” marxistát és az 57-féle szocialistát egymástól, és miben tér el a szocialista a szociáldemokratától, a kommunista a trockistától? De miért érdekes ez? Hogy mindezekre a kérdésekre egyetlen cikken belül adhassunk választ, a szokásosnál terjedelmesebbnek kell lennünk. De talán megéri ez az egyszeri kivétel.

Miért érdekes ez?

Egy korábbi cikkünkben a kapitalizmus természetét tárgyaltuk. Egy hihetetlenül erőteljes, nagyban kreatív és fokozottan romboló hatású gazdasági rendszerét, amely a keveseknek kijutó gazdagságot és hatalmat a sokak kárán állítja elő. Egy embertelen, erkölcstelen és antidemokratikus gazdasági formáét, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a bolygót, melyen élünk.

Egy másik cikkünkben azzal a ténnyel foglalkoztunk, hogy az emberi természet képes egy emberségesebb és demokratikus társadalmat támogatni, és hogy csak egy efféle társadalomban tudna alapvető hajlamainak – úgymint kreativitás, közösségi lét és szabadság – eleget tenni.

Egy harmadik írásunk a munkásosztályról szólt, arról a többségi osztályról, amelyet a kapitalizmus hozott létre, és amely ennek megfelelően a kapitalista gazdaságban az alkotás és a termelékenység forrását jelenti. Megállapítottuk, hogy ez a munkásosztály az a hatalommal bíró és kreatív erő, amelynek megvan az igénye és képessége a kapitalizmus trónfosztására, és helyébe egy humánus és demokratikus gazdaság bevezetésére, amit mi szocializmusnak nevezünk.

Ha mindezek igazak, akkor ezek külön-külön minden ember számára, gyermekeinknek és az eljövendő nemzedékeknek is fontosak. Olyannyira azok, hogy nélkülük lehetetlen meghatározni, mit is jelent az, “emberi”, mi, illetve mi lehetne az emberi lét feltétele, és egyáltalán, mi életünk értelme. Sokan, akik ezekről a kérdésekről ebben a felfogásban gondolkodnak, természetszerűleg jutnak arra a következtetésre, hogy a munkásosztály számára nagyszerű volna a szocializmust kivívni.

A hosszú távú osztályérdekek tudatosítása

Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A munkásosztály számtalan különböző embert tömörít magába, akik közül sokan nem ezt a felfogást követik. (A korai, még a cárizmus idejének oroszországi munkásmozgalmában azokat a gyári és más dolgozókat, akik annak idején ezt a felfogást vallották, “öntudatos munkásoknak” nevezték.) Tehát a kérdés a következő: ki segíti majd elő ennek a tudatosságnak a munkásosztályon belüli terjedését, továbbá: miként fogják azok a bizonyos “öntudatosak” előidézni a számunkra szükséges változásokat?

Nyilván a már jelenleg szocialisták lesznek azok, akik hozzájárulnak majd ennek a tudatosságnak az elterjedéséhez munkatársaik, barátaik, családtagjaik, ismerőseik stb. körében. És ugyancsak a szocialisták fognak – remélhetően – előállni azzal a tervvel, mely alkalmas lesz a szocializmus ügyén lendíteni. Hogy mennyire meggyőzőek, értelmesek és tájékozottak, mennyire józan gondolkodásúak, mindez sokat számít abban, hogy mekkora hatásfokkal tudnak majd a szocializmus megteremtésében közreműködni.

Nem meglepő, hogy a szocializmus jellegéről és létrehozásának módjáról eltérőek a vélemények. Nem elégedhetünk meg a puszta csatlakozással egy olyan személyhez, aki a szocializmus mellett szónokol. Bizonyos, feltételezetten a szocializmushoz vezető ösvények valójában nem tartanak sehová, míg mások esetleg nem is a szocializmust célozzák, hanem valami olyasmit, ahová nem is kívánkozunk.

A szocialista gondolkodásnak és politikának ugyancsak megvoltak a maga eltérő “iskolái” és irányzatai. Némely szocialisták az 1880-as évtized elején (ezek később az “utópista szocialisták” címkét kapták) kidolgozták a tökéletes társadalom részletes tervét. Ezt követően befolyásos, gazdag és hatalommal rendelkező személyeket igyekeztek rávenni ennek a tökéletes társadalomnak a létrehozására. Vagy arra próbáltak meg néhány értelmiségit rábeszélni, hogy kisebb csoportjaikkal alkossanak szocialista közösségi modelleket, és ezáltal mutassák be, meny–nyivel jobb lesz a szocializmusban. Azt remélték, hogy ettől egyre több ember válik majd szocialistává. Egy-két esetben abban reménykedtek, hogy egy erőszakos politikai merénylet révén valahogy magukhoz tudják ragadni a politikai hatalmat, és jó értelemben vett diktatúrát alakíthatnak ki, amely aztán afelé tereli (vagy kényszeríti) az embereket, hogy valamiféle “szocialista tökéletesség” eszményei szerint éljenek.

A szocialisták és Marx

Amikor Karl Marx és barátja, Friedrich Engels csatlakozott a szocialista mozgalomhoz az 1840-es években, mindketten kétségbe vonták, hogy a szocializmus varázsütésszerűen, vagy elitista, illetve autoriter módszerekkel volna elérhető. Legfőképpen amellett kardoskodtak, hogy a szocializmusnak a valóság és az emberi társadalom tényleges működésének felkészült és kritikus megközelítésén kell alapulnia. A szocializmusból csak akkor válhat igazi lehetőség – vélekedtek –, ha szervesen fakad a történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális talaj valóságos mozgásából.

Ezért ragaszkodtak ahhoz, amit maguk tudományos szocializmusnak neveztek. (Még napjaink nem marxista vagy nem szocialista kutatóira és értelmiségére is hatással van mindaz, amit Marx a filozófiához, a történettudományhoz, a közgazdaságtanhoz, a szociológiához, az életmódtörténethez és a politikatudományhoz hozzátett.) Marx szocializmus-felfogásának középpontjában az a másik kulcsgondolat állt, hogy a szocializmusnak demokratikusnak kell lennie: ez a nép uralmát jelenti, tehát a szocializmust olyan emberek tudják kivívni, akik az önfejlesztés valamelyik formáját választják, ami végül politikai és gazdasági önkormányzathoz vezet.

Marx úgy érzékelte, hogy a társadalomban élő emberek többsége a munkásosztály részévé válik. A szocializmus – érvelt – csak a munkásosztály önfelszabadítása révén születhet meg, ha a munkások öntudatra ébrednek, létrehozzák új szervezeteiket, ha megvívják saját csatáikat, hogy megnyerjék a demokráciáért folytatott háborút, ha mind a kormányzati, mind a gazdasági irányítást kezükbe veszik. A munkahelyi körülmények javításához célravezetőnek tartotta a munkások szakszervezetekbe tömörülését. Engelssel együtt ugyancsak célravezetőnek találták, ha a munkások politikai és társadalmi mozgalmakba tömörülnek a reformok (kedvező változások) kikényszerítéséhez, mint amilyen a napi munkaidő csökkentése, a minimálbér megállapítása, a gyerekmunka beszüntetése, a közoktatás bevezetése, a választójog kiterjesztése minden nagykorú állampolgárra stb. Azt javasolták, a munkásosztály tagjainak legyen saját önálló munkáspártja, hogy ezeket a reformokat eredményesebben tudják kikényszeríteni, végső soron hogy politikai hatalmat szerezzenek.

Ami azt illeti, a munkásosztály efféle szakszervezet-szerű szerveződései, a reformküzdelmek és a munkáspárti erőfeszítések kibontakozóban voltak az 1840-es és 1880-as évek kapitalista társadalmán belül, ezért aztán Marx nézetei nagy hatást gyakoroltak a munkásmozgalomra, és számos munkásosztálybeli aktivista úgy látta, hogy ezekben törekvéseik értelmes célja ölt testet. Azt a tényt, hogy a munkásosztállyal szemben a tőkések sokszor lépnek fel az erőszak eszközével, hogy gazdasági erejükkel a kormányt és a politikai folyamatokat ugyancsak a munkások ellen irányítják, nos, mindezt Marx és Engels előre megjósolta.

Arra is felhívták a figyelmet, hogy a munkások mozgalma – még a viszonylag nyugalmas politikai fejlődés szakaszaiban is – elkerülhetetlenül forradalmi jellegűnek tűnik, mert ha az lenne a látszat, hogy a munkások békés és legális úton is megnyerhetik a demokráciáért folytatott csatát, a tőkések máris erőszakot alkalmaznának gazdagságuk és hatalmuk védelmében. Ha viszont a munkások résen vannak, összetartanak, és lankadatlanul harcolnak a jogaikért, esélyesek lesznek a győzelemre.

Röviden szólva Marx szocializmusa demokratikus, a munkásosztályra épülő, forradalmi szocializmus.

Szocializmus – kommunizmus

Sokan és gyakran megkérdezik: mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között? A válasz így hangzik: valamikor régen bizony nem volt köztük különbség – két eltérő szóval illették ugyanazt a jelenséget. Marx és Engels első népszerű politikai röpiratuknak azért adták a Kommunista kiáltvány címet, hogy nézeteiket elhatárolják az utópista szocialistákéitól. Engels később írt egy másik népszerű pamfletet Utópista és tudományos szocializmus címmel, melyben Marxot és önmagát szocialistának nevezte. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy mivel a Marx hatása alatt álló munkásosztály-beli szocialisták lényegi kapcsolatot érzékeltek szocializmus és demokrácia között, ezért a “szocialista” és a “szociáldemokrata” kifejezéseket ugyancsak szinonímaként használták.

Ezek között a szocialisták vagy szociáldemokraták között azonban az 1890-es évek vége, az 1900-as évek eleje táján súlyos nézeteltérések kezdtek kialakulni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy először reformokat kell kiharcolni, a munkásosztály csak ez után veheti át a hatalmat. Csakhogy míg néhányan kitartottak Marx mellett abban, hogy a munkásosztály hatalomra kerülése csak forradalmi úton lehetséges, addig mások erről másképp vélekedtek. Azt hangoztatták, hogy a forradalom nem szükségszerű – ha a munkásmozgalom folyamatosan ki tudja vívni a reformokat, úgy a békés és fokozatos átalakítások révén képes lesz megszüntetni a kapitalizmus ártalmait, és ez elvezet a szocializmus evolúciójához.

A fokozatosságnak ezek a visszafogott hívei lettek aztán a reformisták, nevükben is elkülönülve a forradalmi szocialistáktól. A reformisták inkább hajlottak a megállapodásra, a kompromisszumokra a tőkésekkel, illetve a kapitalizmus-párti politikusokkal. Ez olyannyira így volt, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, országaikban szívesen támogatták a tőkések háborús céljait. Akik kitartottak forradalmi szocialista hitvallásuk mellett, ellenezték ezt a háborút, és azt hangoztatták, hogy ez a gyilkos szembenállás csak a kapitalistáknak előnyös, de a munkásosztály kárán.

Az orosz birodalom némely forradalmi szocialistája, V.I. Lenin és Lev Trockij mögött felsorakozva élére állt annak a munkás- és parasztforradalomnak, mely elűzte a cárt, és 1917-ben megalapította a munkásköztársaságot. Arra hívták fel a világ szocialistáit és munkásait, hogy kövessék példájukat. Minthogy a “szociáldemokrata”, sőt magát a “szocialista” szót is eltorzították a reformisták, a forradalmiak a kommunista név mellett döntöttek. 1917 után a szociáldemokrata reformszocialistát jelentett, megkülönböztetve azt ezáltal a forradalmi szocialistától.

Sajnos más országban nem zajlott le sikeres forradalom. Az orosz forradalom magára maradt, kegyetlen inváziók, gazdasági blokádok és véres polgárháború sújtotta, aminek az lett a következménye, hogy a kommunista kormány olyan sürgősségi intézkedéseket kényszerült bevezetni, melyek korlátozták a demokráciát. Ezek az antidemokratikus korlátozások folyamatossá váltak, így aztán az újonnan létrejött országot (végül Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége néven) a munkásosztály demokráciája helyett a Kommunista Párt diktatúrája uralta.

Az oroszországi és nemzetközi kommunizmus bürokratizálódása

A kapitalisták szerepét a gazdasági irányításban a Kommunista Párt új főtitkárának, J.V. Sztálinnak a vezénylete alatt a bürokraták vették át. Halála előtt a befolyásos, de súlyos beteg Lenin kísérletet tett arra, hogy valamilyen formában helyreállítsa a munkásosztály demokráciáját, és Sztálint elmozdítsa. Miután Lenin meghalt, a sztálinista diktatúra ellen Trockij megszervezte az úgynevezett baloldali ellenzéket, de Sztálin erősebbnek bizonyult. Miközben azt hangoztatta, hogy Lenin legjobb tanítványa, elérte, hogy a kommunizmus egyet jelentsen a véres antidemokratizmussal. Sztálin és elvtársai azáltal is erősítették a szocializmus antidemokratikus jellegét, hogy kizárólag állami tulajdonban, a gazdaságnak csakis állami irányításában gondolkoztak, “a nép érdekében”, de anélkül, hogy ezt a többségi munkásosztály demokratikusan ellenőrizhette volna.

Más országok kommunista pártjai – Sztálin vezetési módszereit követve – hagyományosan forradalmi marxista–leninista retorikájukat sztálinista elgondolásokkal és intézkedésekkel ötvözték, így aztán amikor a II. világháború után Kelet-Európában, Kínában és másutt ezek kerültek hatalomra, országaik politikai és gazdasági élete kiáltóan antidemokratikussá vált. Néhányan ugyanakkor élesen elválasztják egymástól a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Nemcsak a reformista szociáldemokraták, de olykor azok is, akik hűségesek a Marx, Lenin és Trockij nevéhez fűződő eszmékhez, szocialistának aposztrofálják magukat – ámbár ez utóbbiak forradalmi szocialistának tekintik csoportjukat.

A forradalmi szocializmus

A forradalmi szocializmus tanításának követőit a sztálinisták és a szociáldemokraták gyakran illették a “trockista” jelzővel. Ezzel szemben azok, akik önmagukat forradalmi szocialistáknak tartják, nem feltétlenül Lev Trockij követői, ugyanakkor Trockij minden követője nyilván forradalmi szocialistának nevezi magát. (Néhányan úgy tartjuk, hogy Trockij képviselte a legkövetkezetesebben és a legkoherensebb módon a forradalmi szocializmus eszméjét, és az ő különböző országbeli hívei hozták létre a IV. Internacionálé nemzetközi szervezetét.)

E három áramlat – reformszocialista, sztálinista és forradalmi szocialista – mindegyike mást-mást ért szocializmuson, és eléréséről is eltérően vélekednek.

A reformisták kitűzött céljaikat annyira fokozatosan gondolták megközelíteni, hogy néha rászolgáltak a “slowcialista”¹ névre, és olyan lényeges kérdésekben voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a tőkésekkel, hogy az már-már a szocializmusról való teljes lemondást sugallta. Készségük a “népuralom” gazdasági bevezetésének késleltetésére kétségeket ébreszt a politikai demokrácia mellett hangoztatott elkötelezettségük iránt.

A sztálinisták – és még sokan mások, akikre a sztálini tradíció egészen az 1990-es évekig hatással tudott maradni – enyhén szólva szintén ellentmondásosan viszonyulnak a demokráciához. A szocializmusnak általuk megtestesített formája oly csekély támogatást élvezett, hogy csak egy-két évtizedig tudott fennmaradni.

A forradalmi szocialisták – akik akár a reformer, akár a sztálini platformról kívántak egyszerűen elmozdulni, vagy akikre Trockij konkrét elgondolásai voltak hatással – ennél többre törekedtek. Úgy tűnik, a Kommunista kiáltványban megfogalmazott utat igyekeztek járni.

Ám néha áldozatul estek annak a politikai kórnak, melyben a csoport felfuvalkodott tagjainak (vagy vezetőinek) véleménye mint sajátos kisebbségi gondolkodásmód jelentkezett. Az úgynevezett “forradalmi” csoport egyedi nyelvezete és tevékenysége egyre valóságosabbá és fontosabbá vált, miközben a munkásosztály tagjainak tényleges élete és küzdelmei kezdtek a háttérbe szorulni. Az önmagukat forradalminak kikiáltó különféle csoportosulások arra vesztegették az időt, hogy egymást sértegessék, ahelyett, hogy a munkásosztályt komolyan támogatták volna jogai védelmében.

Akadtak azért olyan csoportok, illetve egyének is, akik többre vitték. Az, hogy valakire a “szocialista” a “szociáldemokrata” vagy a “forradalmi szocialista” címkét aggatják, nem sokat számít. Minden esetben csak az lehet a kérdés, az illető személy vagy csoport hozzájárult-e ahhoz, hogy a munkásosztály javítson körülményein, hogy “a demokráciáért vívott küzdelmet megnyerje”.

Trockij sokszor határvonalat húzott azok közé, akik forradalminak minősítették magukat (és ezt marxi kifejezésekkel próbálták igazolni), és azok közé, akik ténylegesen a forradalmi marxista elmélethez folyamodtak, hogy segítségével a forradalmi változás irányába vivő mozzanatokat idézzenek elő.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

1 Lefordíthatatlan szójáték. Angolul slow annyit tesz: lassú. A fordító.