Részlet Lev Trockij: Az orosz forradalom története c. munkájából
(*az Oroszországban 1918-ig
használatos naptár a mai márc. 8-nak felelt meg)
A szociáldemokrata körökben előrevetítették, hogy a szokásos
módon megadják ennek a napnak a tiszteletét: gyűlések, viták, röpcédulák.
Előzőleg senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a «nőnap» a
forradalom avatása lehet […]. A tömeghangulat – Kajurov, a kerület munkásvezérének
tanusága szerint – feszült volt és minden sztrájk nyílt összetűzéssel fenyegetett.
De, ahogy a Bizottság becsülte, a pillanat még nem jött el, a párt nem volt még
elég erős, a munkások és katonák közötti kapocs nem volt elégséges, így hát úgy
döntött, hogy nem áll a sztrájkfelhívás mellé, hanem egy meghatározatlan időpontú
forradalmi akcióra készül. […].
De másnap reggel, minden direktíva ellenére több gyárban a textilmunkásnők elhagyták a munkahelyüket és küldötteket indítottak
a vasasokhoz, hogy kérjék sztrájkjuk támogatását. A bolsevikok kényszeredetten tették a
mensevik és szociálforradalmár munkásoktól követve, írja Kajurov. De mivel tömegsztrájkról volt szó,
mindenkit meg kellett győzni, hogy menjen ki az utcákra és álljon a mozgalom
élére – ezt volt Kajurov javaslata és a viborgi bizottság kénytelen volt
elfogadni. “Régóta érett a munkások között egy tüntetés gondolata, de akkor meg
senkinek sem volt fogalma arról, mivé válik.”
Vegyük a résztvevőnek a tanuságát, hogy megértsük az
események mechanizmusát […]. Senki, abszolút senki – kategorikusan ki lehet jelenteni, miután az összes
dokumentumot áttanulmányoztuk – nem
gondolta, hogy febr. 23. az abszolutizmus elleni meghatározó offenzíva kezdete
lesz. Olyan tüntetésről volt szó eredetileg,
amelynek meghatározatlan, de mindenképpen limitált céljai voltak. Tényegesen
pedig a februári forradalom ezzel indult olyan báziselemek révén, amelyek saját
forradalmi szervezeteik ellenkezésén átléptek, a proletariátus egy, a
többieknél jobban elnyomott és kizsákmányolt kontingense spontán módon kezdeményezett – ezek a textimunkásnők, akik között, gondolhatjuk, nem kevés
katonafeleséget is találhatunk. Az utolsó impulzus, az utolsó csepp lett a pohárban a pékségek ajtaja előtti végeláthatatlan várakozások.
A sztrájkolók száma ezen a napon kb. 90 ezer férfi és nő
[…]. Asszonyok tömege, akik nem voltak mind munkások, a helyi Duma felé
igyekeztek, hogy kenyeret követeljenek. De, mintha egy bakkecskétől kértek
volna tejet. A kerületekben feltűntek a vörös zászlók felirataikkal bizonyítva,
hogy a dolgozók kenyeret akarnak és többé se őnkényuralmat, se háborút.
A “nőnap” sikerült, tele volt lendülettel és nem volt
összecsapás, áldozat. De, hogy milyen súlyosan nyomott a latba, aznap még senki sem sejtette. Másnap a mozgalom –
messze attól, hogy csillapult volna – dupla erővel lángolt: febr. 24-én Petrográd
ipari munkásainak körülbelül fele sztrájkolt. Reggel a munkások megjelentek az
üzemekben és ahelyett, hogy munkához láttak volna, gyűléseket tartottak, azuntán
pedig elindultak a városközpont felé. Más negyedekből a lakosság új csoportjait
ragadva magával a mozgalom. A
«Kenyeret!» jelszavát kiegészítették vagy átvették más jelszavak: “Le az
önkénnyel!” és “Le a háborúval!”»
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.