Lev Trockij: «Február 23 – ez volt a nemzetközi nőnap ”*

Részlet Lev Trockij: Az orosz forradalom története c. munkájából

(*az Oroszországban 1918-ig használatos naptár a mai márc. 8-nak felelt meg)

A szociáldemokrata körökben előrevetítették, hogy a szokásos módon megadják ennek a napnak a tiszteletét: gyűlések, viták, röpcédulák. 

Előzőleg senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a «nőnap» a forradalom avatása lehet […]. A tömeghangulat – Kajurov, a kerület munkásvezérének tanusága szerint – feszült volt és minden sztrájk nyílt összetűzéssel fenyegetett. 

De, ahogy a Bizottság becsülte, a  pillanat még nem jött el, a párt nem volt még elég erős, a munkások és katonák közötti kapocs nem volt elégséges, így hát úgy döntött, hogy nem áll a sztrájkfelhívás mellé, hanem egy meghatározatlan időpontú forradalmi akcióra készül. […]. 

De másnap reggel, minden direktíva ellenére több gyárban a textilmunkásnők elhagyták a munkahelyüket és küldötteket indítottak a vasasokhoz, hogy kérjék sztrájkjuk támogatását.  A bolsevikok kényszeredetten tették a mensevik és szociálforradalmár munkásoktól követve, írja  Kajurov. De mivel tömegsztrájkról volt szó, mindenkit meg kellett győzni, hogy menjen ki az utcákra és álljon a mozgalom élére – ezt volt Kajurov javaslata és a viborgi bizottság kénytelen volt elfogadni. “Régóta érett a munkások között egy tüntetés gondolata, de akkor meg senkinek sem volt fogalma arról, mivé válik.”

Vegyük a résztvevőnek a tanuságát, hogy megértsük az események mechanizmusát […]. Senki, abszolút senki  – kategorikusan ki lehet jelenteni, miután az összes dokumentumot áttanulmányoztuk  – nem gondolta, hogy febr. 23. az abszolutizmus elleni meghatározó offenzíva kezdete lesz. Olyan tüntetésről volt szó eredetileg, amelynek meghatározatlan, de mindenképpen limitált céljai voltak. Tényegesen pedig a februári forradalom ezzel indult olyan báziselemek révén, amelyek saját forradalmi szervezeteik ellenkezésén átléptek, a proletariátus egy, a többieknél jobban elnyomott és kizsákmányolt kontingense spontán módon kezdeményezett – ezek a textimunkásnők, akik között, gondolhatjuk, nem kevés katonafeleséget is találhatunk. Az utolsó impulzus, az utolsó csepp lett a pohárban a pékségek ajtaja előtti végeláthatatlan várakozások.

A sztrájkolók száma ezen a napon kb. 90 ezer férfi és nő […]. Asszonyok tömege, akik nem voltak mind munkások, a helyi Duma felé igyekeztek, hogy kenyeret követeljenek. De, mintha egy bakkecskétől kértek volna tejet. A kerületekben feltűntek a vörös zászlók felirataikkal bizonyítva, hogy a dolgozók kenyeret akarnak és többé se őnkényuralmat, se háborút.

A “nőnap” sikerült, tele volt lendülettel és nem volt összecsapás, áldozat. De, hogy milyen súlyosan nyomott a latba, aznap még senki sem sejtette. Másnap a mozgalom – messze attól, hogy csillapult volna – dupla erővel lángolt: febr. 24-én Petrográd ipari munkásainak körülbelül fele sztrájkolt. Reggel a munkások megjelentek az üzemekben és ahelyett, hogy munkához láttak volna, gyűléseket tartottak, azuntán pedig elindultak a városközpont felé. Más negyedekből a lakosság új csoportjait ragadva magával a mozgalom.  A «Kenyeret!» jelszavát kiegészítették vagy átvették más jelszavak: “Le az önkénnyel!” és “Le a háborúval!”»