Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim bevezetés

A mai nappal elkezdjük Viktor második könyvének közlését, melynek magyar nyelvű megjelenését már nem érte meg a szerző - és publikálásáért is hiába küzdöttünk több mint két éven keresztül. 

Victor Segré

SZÁMŰZETÉS

Izraeli éveim

Ha nem is értünk egyet feltétlenül eme könyv teljes mondanivalójával, mégis közzétesszük tekintettel tartalma hasznosságára – számítva az Önök megértésére. (a szerk.)

(Az arab, izraeli főnevek átírásában a francia változatot használjuk, hacsak magyarul nem közkeletűek – a ford.)

Havának

Előszó

Ez a könyv nem regény, mégis úgy olvassuk, mint egy regényt. Minden bizonnyal azért, mert végtére is egy életet mesél el, vagy annak egy szakaszát, egy képsort, egy élet egy szeletét. Nem akárkiét, s nem is a történelemben akármikor. Egy egyiptomi zsidó kommunista fiatalemberét, aki másokkal együtt a szegényekért, egy jobb világért vívott politikai küzdelem mellett kötelezte el magát. Az egyiptomi hatóságok letartóztatták, s száműzetés lett osztályrésze. Rövid olaszországi tartózkodás után 1949-ben érkezik Izraelbe. E műve itt kezdődik. (Élete  korábbi, egyiptomi szakaszát nyomon követhetjük a Visszatérés nélkül, egy egyiptomi zsidó kommunista története c. művében, francia nyelven megjelentette L’Harmattan, 2009.).

Néhány dolog rendkívüli módon megérinti az embert. Erős és megindító ennek az embernek a tudósítása, aki lehorgonyzott meggyőződése, eszméje, hite, majdnem azt mondhatnánk: vallása mellett. Ez a felekezeten kívüli világi hit, a kommunista ideál behálózta az 50-es évek ifjúságát. Olyan idők voltak ezek, amikor a kommunizmus – amilyennek képzeltük –, a humanizmus egyik formája lehetett volna; mielőtt megértettük volna, hogy az már régen belesüllyedt a hatalom, a dominancia, az állami erőszak klasszikus tragédiájába. De ez az élettörténet még messzebbre visz, mert a Közel-Kelet történelmének fordulópontja, a Nakba idején játszódik Izrael állam első éveiben, az arabizmus fellendülése és természetesen a hidegháború kezdetén. Személyes életút szubjektív keretében pereg ennek a régiónak a történelme, annak az elkötelezett, bátor személyiségnek az intimitásában, aki eszméje nevében próbál ösvényt kitaposni a kemény, ellenséges és a feltételezettől messze álló világ társadalmi mezsgyéjén.

Semmi nem volt könnyű a Haifában 1949-ben partra szállt férfiak, nők számára. A fogadtatás minden, csak nem szívélyes. Első kapcsolataik szenvedést okoznak. Banálisan bürokratikus: kihallgatásokon kell válaszolniuk, vámformalitásoknak alávetni magukat, karanténba helyezik őket, aztán hideg–rideg átmeneti táborokba. «A táborparancsnoksággal való kapcsolatunkat mindössze a hangosbeszélő jelentette …». Véget nem érőnek tűnő szakasz vezet addig a pillanatig, amelyben megtehetik a nehéz ugrást egy bizonytalan társadalmi beágyazódás felé. Remélve, hogy a párt talán tud segíteni.

A szociális és kulturális determináció itt válik azonnal szembeszökővé. Zsidónak a zsidó államban; a priori mindennek egyszerűnek kellene lennie, mégis minden ennek az ellenkezője. Zsidó persze, de egyiptomi. Az askenáziak semmibe veszik… Kommunista, természetesen a jobboldal – erőszakosan – elveti, de még a hatalmon levő munkapárti baloldal is. A munkaerőpiacon uralkodó szerepű nagy szakszervezeti mozgalom, a Histadrouth nem szereti a kommunistákat… Munkát találni még nehezebb. Pedig keresi, bármit és bárhol, olyan országban, amely épít és épít. Végül az építőiparban talál, kezdve a legnyersebb munkával, a kőtöréssel. De Victor Segré számára követ törni nem megalázó. Ellenkezőleg. Büszkeséggel, sőt, örömmel tölti el: végre a munkásosztály tagja lesz.

Egyébként, ha a kép sötét és az élet nehéz is, az erő, az életerő, a meggyőződés ereje annál erőteljesebbnek bizonyul. Főként, ha létünket néhány elvtárssal osztjuk meg. Szilárdak, követelnek, irányt veszítenek, gondolataikba gabalyodnak, ravaszak, egyezkednek…

Aztán a nők, akiket szemérmesen és óvatosan idéz fel egészen addig, míg a hosszú idő óta várt első szerelmes éjszaka intenzív és érzéki leírásába «bele nem veti magát». De Miriammal az egyetlen is, mert hajnalban örökre elhagyja. Az élet pedig folytatódik. Másokkal találkozik, mígnem Havára lel, akivel 1952. február 14-én összeházasodik. E könyvet neki ajánlja.

E helyét kereső fiatalember mindennapjai mögött messziről, mintegy színházi dekorációként a térség e korszakbeli minden rezgése, megrázkódása és ellentmondása megjelenik. Először is a Másikhoz való viszony, ahhoz, aki visszaköveteli földjét, ahonnan éppen elűzték. Az ötvenes évek Izraeljében nem írják le, kicsoda is a Másik, nem beszélnek soha palesztinokról, mindig csak arabokról. Mivel az araboknak vannak országaik, van elég területük, legyen nekik elég az a tér, hagyjanak a fiatal Izraelnek is. A Másikat – ha annak hívnák ami: palesztin –, aki itt, Palesztina földjében gyökerezik, akkor jelentést adnának harcának, ellenállásának. Elismernék és legitimizálnák felkelésének okait. Tehát ellenkezőleg, mindent meg kell tenni létezésének tagadása érdekében, el kell tüntetni a történelemből. Mindent el kell követni, beleértve azok megölését is, akik megpróbálnak földjükre visszatérni. Ahogyan abban az iszonyatos jelenetben, amelyben a hadsereg által elkobzott földekkel bíró kibuc tagjai teherautón egész napos vadászatra indulnak a beszivárgók ellen. Addig, míg meg nem értik, hogy ezegyszer csak színjátékról van szó, az arabok elleni harc gyakoroltatásának egyik módjáról, mert a teljesen lerombolt palesztin falut már csak macskák lakják… s a katonák nagyon is jól tudták, mikor kiadták a parancsot, hogy mindenre lőni kell, ami mozog.

Szintén a háttérben figyelhetjük a pánarabizmust Nasszer figurájával, akinek szuezi hadjárata kudarcba fulladt, mégis az imperialista hatalmakkal szembeni «győzelme» másnapján soha nem látott népszerűséggel került ki belőle. Az arab világban népszerű, tehát a palesztinok között is, akik sokáig hisznek abban, hogy az egyiptomi vezér őszinte, amikor a tömegnek szónokol Palesztina felszabadításáról...

De a fiatal kommunista érzékenységével felfogott történetnek talán legelbűvölőbb vonása az a viszony, ami a Szovjetunióhoz fűzi, és mindahhoz, amit az reprezentál. Sem a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februári XX. kongresszusának feltárásai nyomán keletkezett vita, sem pedig az ugyanazon év októberi budapesti felkelés megtorlása nem elégséges, hogy tartósan elszakítsa attól, amiben hisz. Még ha a tények teljes brutalitásukban előtte is vannak, jól érezzük, hogy meggyőződése meggyökerezett lelke mélyén, lényegét nem képes megtagadni, s nem tudja elfogadni, hogy más világ is lehetséges. Folytatnia kell hát aktívamunkáját elkötelezetten és újabb kockázatokat vállalni.

Az olvasó e könyvet olvasva egy másik korszakba, másik világba, univerzumba merül, ahol eszmékért harcolnak, és következésképpen mindennek értelme van. Szép lecke az életről, amely azzal fejeződik be, hogy találkozik feleségével, aki Budapestre viszi, ahol a szerző azóta is él.

Jean-Paul Chagnollaud