Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(1. rész)

Brindisi, átmenet Izrael felé

Az Esperia csikorogva felmordult és megkezdte besorolását brindisi kikötőjébe. Fedélzetén többszáz egyiptomi zsidó üdvrivalgással az érkezést tapsolja. Elveszetten süllyedek a lelkes, örömtől ujjongó, egymással ölelkező tömegbe. A lendület sodrásában a rajongó tömeg magával ragad.

Az őrült versenyben az emberek ide-oda rohangáltak a csomagjaikért, és élvezettel fel-felrikkantottak, ha megtaláltak egyet. Az én kis soványka bőröndömre könnyen ráleltem, rá volt borítva a takaró, amit anyám gondosan hozzáerősített, mert Európában hideg van, kicsim, nem úgy, ahogy itt. Miután bemutattam úti okmányomat az olasz határőröknek, leszálltam a hajóról. A rakparton két busz várt ránk, hogy a táborba szállítson bennünket. Az a benyomásom támadt, hogy életem végleg a tábori életre szűkül. Egyik országban csakúgy, mint a másikban, egyik földrészen csakúgy, mint a másikon.

A volt olasz katonai tengerészeti tábor nem messze a várostól, fenyőfákkal körülvéve és több hatalmas, egyenként többszáz ágyat magába fogadni képes pavilonból állt. Ezekbe a pavilonokba osztott el bennünket listája alapján a Sochnut, az Izraelért Zsidó Ügynökség alkalmazottja. Hangosan és idegen akcentussal olvasva nevünket. Olyan emberek között találtam magamat, akik számomra idegenek, az ismeretlenek viszont nyilván ismerkedtek egymással, egyik-másikuk mindenféle beszélgetésbe bonyolódott hevenyészett ágyam körül. A bőröndök és csomagok az ágy alatt kaptak helyet, és ha az ember át akart öltözni, állandóan fel kellett pakolni rájuk. Mivelhogy hely sem volt, az ágyamat mások is használták. Hogy megfeledkezzem a kiabálásról, rendetlenségről és kellemetlen szagokról, kijártam az udvarra a fák közé, ahol a levegőtől, a fenyők illatától felfrissülhettem.

A hangosbeszélő irgalmatlan rossz angolsággal azt kérte, járuljunk az iroda elé és álljunk sorba. Ott kellett informáljanak bennünket a tábor rendjéről, az étkezésekről, a latrináról, a tisztaság fenntartásáról, higiéniáról és főleg arról, a tábor területét elhagyni tilos. A nagy vaskapu mindig zárva lesz, kulcs csak az őrnél, akinek parancsba adták a kijárási tilalmat.

Vagy ötvenen álltunk sorba. Egy irodai alkalmazott jött és idegesen rebegő pillantásokkal, rossz angolsággal megkérdezte:

–        Hol vannak a többiek? Miért nem jöttek?

Nem tudtunk felelni. Az alkalmazott nézett, mint aki magyarázatot vár. Végül kijelentettem:

–        A legtöbbje nem beszél angolul.

–        De látom, maga jól tud.

Nem válaszoltam.

Még mindig nézett, aztán megkérdezte:

–        Arabul is beszél, ahogy ők?

Mondtam, igen.

Intett, hogy menjek az irodába.

–        Nem tudna segíteni? Mi nem beszélünk arabul, ők nem értenek angolul. Tolmácsra

          lenne szükségünk, érti?

–        Igen de…

–        A maga érdeke is, mert a szabályok mellőzésével nagy fejetlenség lesz. És hát a mi

          angol tudásunk, hát hogy is mondjam…

–        Rosszul beszél angolul és erős jiddis akcentussal. Senki sem fogja megérteni.

–        Hát azt tudjuk. Akkor segít?

–        Egyszer vagy kétszer lehet, de nem…

–        Akkor megegyezünk, és fizetni is tudunk, persze nem pénzzel.

–        Nem pénzzel?

Ez érdekelt legjobban, majdnem egy fillér nélkül maradtam.

–        Cigarettával igen. Maga dohányzik, tudunk cigarettát adni hetente egy-két kartonnal.

Cigaretta! Erre rávetettem magam, tudtam, hogy a dohány többet ér és főként, hogy az amerikai cigaretta biztosan az American Joint-től jön.

–        Rendben, elfogadom a cigarettát, de a pavilonnál valami alkalmasabb hely kellene

          szállásnak.

–        Semmi gond. Van a pavilon bejáratánál egy kis szoba. Ott berendezkedhet. De WC-je

          nincs, a latrinára kell járnia, mint mindenki másnak.

–        Rendben, nem baj.

Ez is jobb, mint a semmi. Végre egy saját szoba!

Kezét a hangosbeszélőre tette és kérte, hívjam az embereket. Megtettem franciául és arabul és fordítottam a szabályokat.

–        A hatóságok által leginkább tiltott dolog devizájuk feketepiaci átváltása lírára! Teljes

          mértékben tilos!

***

A napok csak múltak és semmi hírünk nem volt az Izraelbe indulásról. Az emigránsok nyugtalankodtak, volt is rá okuk, indulni szerettek volna. Az olaszországi tartózkodás elveszett idő; kevés megtakarításukat felélték a cigaretta és alkoholvásárlással, míg Izraelben már dolgozhattak és jól kereshettek volna. Ezt egyébként a shaliah, a cionista küldött ígérte nekik. Elégedetlenségük nőttön nőtt, annál is inkább, mert a nekik szolgált élelem sem tetszett.

A méltatlankodás kezdett tüntetésféle megnyilvánulásba csapni a refektórium mellett. Megkértek, hogy járjak közbe az iroda alkalmazottjainál, a Sochnut embereinél. Aztán azt kérték, álljak az élére ennek a demonstrációnak. A Sochnut alkalmazottai arról tájékoztattak, hogy a konyha a felelős az élelmezésért, ott reklamáljunk úgy, ahogy akarunk. Semmiképpen nem tartozik rájuk.

A konyhai beszállító elleni felháborodás végül is olyan mértéket öltött, hogy a sajtó figyelmét is felkeltette és a L’Unita kommunista lap tudósítója cikket írt a körülményekről. Ebben a cikkben a háborgók szóvivőjeként tüntem fel, aki ahányszor megszólal, viharos tetszésnyilvánításban részesül. Egyetlen voltam, aki angolul és franciául is tudott. De a táborban olyan népszerű lettem, hogy a fiatalok csoportja megkörnyékezett.

–         Az alexandriai induláskor láttunk téged megbilincselve.

–         Tényleg?

–         Féltünk tőled. Nem tudtunk semmit se rólad, azt se, hogy miért tartóztattak le. Érted?

–         Most pedig már tudjátok, miért tartóztattak le. Ez az?

–         Szeretnénk megtudni. Csatlakozni akarunk hozzád, veled lenni. Hogy elmagyarázd,

           miért tartóztattak le, mi történt. Nem tudunk semmit.

–         Amit kértek, kicsit hosszú lesz. Találnunk kell egy csendes helyet, ahol nyugodtan

           leülhetünk.

Egy magamkorú srác karon fogott és bevallotta:

–        Te kemény vagy, edzett. Mi gyakran bemegyünk titokban a városba. Átmászunk a

          kapun, akkor megyünk ki a táborból, amikor csak akarunk. Az őrnek adunk egy-két

          cigarettát, hogy hallgasson. A város nincs messze, talán két kilométerre. Az semmi.

A tengerparti sziklákon üldögélve kezdtem ezeknek az alig megismert fiataloknak politikai nevelést nyújtani. Megvitattuk a háború okait, a gazdasági válságokat, az ember ember általi kizsákmányolását, a népek, mint az egyiptomi nép nyomorát, és aztán persze letartóztatásunkat is. Szilárd barátság jött létre közöttünk. Olyannyira, hogy amikor a Federterra, a Federazione della Terra, a kommunista tendenciájú parasztszakszervezet kapcsolatba lépett velem, gyakran meghívott minket ifjúsági gyűléseire. Vezetőjüket Spinozának hívták. Ezeken az összejöveteleken kérték, beszélgessünk tapasztalatainkról, szervezetünkről, a Nemzeti Demokratikus Felszabadítási Mozgalomról (MDLN, amit Hadetonak is hívtak). Kirándulni mentünk együtt, elvtársi és baráti kapcsolatok köttettek közöttünk.

Az új kis csoport megkérdőjelezhetetlen vezére lettem.

***

Egy futárgyerek tudatta, sürgősen az irodába hívatnak. A Sochnut felelőse listát akar azokról, akik a zsidó karaiták szektájához tartoznak. Azt, hogy milyen céllal, a fiú nem tudta. Biztosan statisztikai kérdés.

Elcsodálkoztam az érdekes statisztikán, ami a táborban található néhány száz emigránsra vonatkozna. Semmi logika nem volt benne. Később aztán megtudtuk, hogy Izraelbe szóló kivándorlási engedélyüket törölték, vagy a hatóságok ezt akarták tenni.

Óriási botrány kerekedett belőle, mert számos kivándorló, akit meggyőztek a Shaliah-on keresztüli emigrálásra, karaita volt. Ezenfelül, karaiták és nemkaraiták, normális kapcsolatokat tartottunk, sőt, barátit is. Ezt a statisztikai kérdést szokatlannak és furcsának találtam.

Beszéltem fiatal barátaimnak is róla. Ugyanúgy megdöbbentek, mint én. Egyikőjük, Roger Lévy volt az első, aki hitetlenkedésének hangot adott.

–         Valami oka kell legyen. Az az érzésem, hogy ez egy igen kellemetlen ügy.

–        Felháborító! Milyen statisztikáról szólnak?

Marie volt a legvakmerőbb. Általában nyugodt hangja most felháborodással telt meg:

–        Valamit tennünk kell! Ez botrányos!

–        Ezt a kérdést fel kell vetni a barátodnak, Spinozának, egyetértesz?

–        Menjünk, keressük meg együtt, kérdezzük meg a véleményét!

–        Jó ötlet, Spinozának van gyakorlata. Tud majd tanácsot adni.

Feltettem a kérdést Spinozának.

–        Hagyj egy kicsit gondolkodni, holnap reggel megmondom, hogy mit tartok erről.

          Akarok beszélni a barátaimmal is.

Másnap a kapus szólt, hogy egy úr, egy jólöltözött ismeretlen vár rám a kapu mellett.

–        Spinoza elvtárs kért meg, hogy jöjjek. Úgy tűnik, valami problémátok adódott.

–        Gondolom, a karaiták ügyében jött.

–        Azt hiszem. Miről van szó pontosan? Nem vagyon járatos ebben a kérdésben, jó

          lenne, ha elmagyaráznád.

Néhány szóban vázoltam.

–        Tehát ha jól értem, a karaiták egy zsidó szekta, de mégiscsak zsidók, ez az?

–        Tökéletesen.

–        De ez biztos, igaz?

–        Teljességgel biztos!

–        Akkor ez a rasszista diszkrimináció határát súrolja.

Két nap múlva a kommunista L’Unitá hasábjain megjelent egy hosszú cikk, rám hivatkozva faji előítélettel vádolta az izraeli hatóságokat a karaitákkal szemben, akiket az is fenyeget, hogy menekültként sehová sem tudván menni Olaszországban ragadnak.

Ebből a cikkből botrány kerekedett a Sochnut olaszországi felelőseinek berkeiben. A római központból érkezett két ember. Kifaggattak, tanulmányozták az útiokmányomat, feljegyzéseket írtak és az iroda értesített, hogy a továbbiakban nincs szüksége szolgálataimra. A legfontosabb azonban, hogy a karaiták listáját ejtették.

A táborban az emigránsok gratuláltak, meglapogatták a hátam. Népszerű lettem, hős.

A napok és hetek múltak, még mindig semmi hírünk nem volt izraeli utazásunk dátumáról. Az emberek egyre elégedetlenebbül hangosan zúgolódtak. A hosszú brindisi tartózkodás alatt kezdtek végére érni azoknak a tartalékoknak, amit magukkal hoztak, hogy «állják a sarat», míg Izraelben valami elfoglaltságot, munkát nem találnak. Másuk pedig nem volt.

Az irodai kifutófiú megint jött. Szükségük van rám. A hangosbeszélőben bemondtam, hogy másnap tengeri úton indulás Izraelbe.

Az egész táborban hallani lehetett a hurrákat, a tapsot. Fülsüketítő lármával futkostak az emberek összekészíteni a csomagokat, bőröndöket.

Búcsút mondtam fivéremnek, feleségének és húgomnak. A bátyám megpróbált lebeszélni arról, hogy Izraelbe menjek. Fenntartottam álláspontomat. A mozgalmi munkát folytatni akarom, ennek az országnak a kommunista pártjához akarok csatlakozni. Franciaországban állampolgárság nélkül csak az események árnyékában lennék. Hontalan! Ez volt annak a hosszú beszélgetésnek az eredménye, amit indulásom előtt folytattam Henri Curiellel. Izraelben zsidók és arabok egyesülve harcolnak majd a jobb jövőért és, ki tudja, egyiptomi elvtársaink segítségére is siethetünk. Ez volt Henri véleménye.

Az elválás fájdalmas volt, hosszan öleltük, erősen szorítottuk egymást, mintha nem akarnánk elszakadni.

Fivéremmel, Albert-rel forró könnyeket hullajtva zokogtunk, nem tudtuk abbahagyni. Ki tudja, mikor láthatjuk újra egymást.

Reggel autóbuszra tettek bennünket és Bari kikötőjébe vittek, ahol egy hajónak tűnő alkalmatosság, a Ha’aretz várt ránk.

Nagyon öreg ötezer tonnás kishajó volt, egy rakás rozsdás ócskavas, melyet évtizedekig nem használtak, elfelejtettek. Mindemellett legalább kétágyas kabinokkal rendelkezett. Az ebédlő a motorházhoz közel, vagyis a tenger szintjén. Három matróz szolgálta fel az ételt, takarította a helyiséget és mosogatott. Nem bírták, mégiscsak több százan voltunk kivándorlók.

Megbeszéltem a fiatalokkal és egyezségre jutottunk. Segítségükre sietünk ezeknek a szerencsétlen matrózoknak. Megörültek a javaslatnak. Megosztottuk a munkát és együtt takarítottunk, szolgáltuk fel az ételt, mosogattunk, csináltuk, amit kellett.

***