(3. rész)
Gyakorlatilag semmit sem ettünk
haifai partraszállásunk óta, éhesek voltunk, mint a farkasok. Nagy
megkönnyebbülésünkre egyszer csak a hangosbeszélő bejelentette, hogy a
refektórium, másképpen ebédlő, kinyitott a vacsorához.
Sorba álltunk a stelázsikra
helyezett tányérokért. Makaróni volt valami paradicsomszósszal. A fickó, aki
reggel a hajóról kiszállva a földet nagy buzgón és áhitattal csókolgatta,
sarkában a családjával tőlem nem messze foglalt helyet. Makarónival megpúpozott
tányérját elégedett mosollyal tette az asztalra.
–
Látod, drágám, hát ezt mondtam. Hogy rendesen fognak bánni velünk. Kapunk
rendesen enni, meglátod. Szükségük
van ránk, olimokra. A bevándorlók nélkül nem
lehet ezt az országot felépíteni.
Meglátod.
–
Hogy az isten hallgasson meg!
–
Látod, máris spagettivel vártak, a kedvencemmel. Kedvező jel, nem gondolod?
–
Kedvező, ahogy mondod. Hogy a jóisten segítsen meg bennünket!
A fickó bátran összekeverte a
tésztát a szósszal, villájára tekerte és az egészet nagyra tátott szájába
emelte. Hirtelen hörgés tört ki torkából és mindent, amit előtte
belegyömöszölt, messzire köpött. Az asztalra, de mindenki tányérjára is jutott
a speciális ínyencségből.
–
Őrültek vannak ebben az országban? Lekvárt tesznek a spagettire? Gúnyolódnak
rajtunk? Mégis, minek tartanak?
Merthogy Egyiptomból jöttünk és nem
Lengyelországból, azt hiszik, hogy a
makarónit lekvárral esszük paradicsomszósz
helyett? Hogy az ördög vigye el őket!
Már nem csak ordított dühében, hanem
gesztikulált is széles obszcén mozdulatokkal. Eközben felesége a szégyentől
vörösödve próbálta csitítani:
–
Maurice, kérlek szépen, Maurice, csillapodj. Mindenki bennünket néz, Maurice,
nyugodj meg.
De Maurice csak nem hallgatott. Nem
akart megnyugodni.
–
Most elégedett vagy? Megmondtam előre! Ez egy másik világ, a schlekhteknek
való, a
piszkosoknak, a tisztátalanoknak, az
askenáziaknak. Jól megvoltunk Kairóban,
mindenünk megvolt! És most? He?
Boldog vagy? Hálóteremben alszunk, lekváros
spagettit kapunk enni! Ezt akartad?
Szegény asszony próbálta
csillapítani, hangja inkább nyávogásra hasonlított.
–
Nyugodj meg, Maurice, nyugodj meg. Könyörgöm. Szégyen, mindenki minket néz,
hagyd abba, Maurice, kérlek.
De Maurice még inkább folytatta.
–
Megmondom az igazgatóságnak is a véleményem! Kérni fogom, hogy
paradicsomszósszal szolgálják fel a
tésztát és ne a lekvárjukkal, mert mi máshogy
eszünk, nem úgy, ahogyan ők Európában
meg Lengyelországban!
–
De Maurice…
–
Hagy békén, Iris! Temiattad jöttünk ebbe az országba! Te akartad! Egy hangot
se, Iris!
–
De Maurice… az emberek…
–
Fütyülök az emberekre! Hagyj békén te is!
Ekkor már üvöltött a nyomorult.
Undorodva az asztalra hajította tányérját, és nagy léptekkel elhagyta a
refektóriumot nyomában feleségével, Irisszel.
Kivonulásuk után néma csend támadt.
Nem tudtunk napirendre térni a hallottak felett. Aztán Giselle nem bírta tovább
és kipukkadt a kacagás belőle. Aztán Marie-ból is, és mindenkiből. Roger nem
tudta abbahagyni, annyira röhögött.
–
Roger, azért mégis, ne ennyire – mondtam én is ugyanúgy nevetve, hozzátéve:
– Azért a legmulatságosabb ott volt a haifai
kikötőben, az a nagy csók a földre!
–
Tipikus exhibicionista! – tört ki Roland a combját csapkodva.
–
Azért én sajnálom az asszonyt. Ez a pasas igazi pribék!
Az egész ebédlő a történteken
nevetett.
És ezek ugyanazok az emberek voltak,
akik az arabokat vele együtt szidták, Max pedig utánozva őket:
–
Igen, meg kell mutatnunk ezeknek a piszkos araboknak! Látod, hogy megmutatta?
Micsoda hülye!
–
Az azért erős, hogy sajnálja Egyiptomot elhagyni. Saját maga mondta, jól
érezték
magukat ott. Tényleg hülye.
Ami igaz, az igaz, bennünket is
kevéssé vonzott a makaróni. Nem voltunk hozzászokva mi sem a lekváros
tésztához.
A Saint Luke’s-nak nevezett tábor
udvarának padján üldögéltünk. Elgondolkodva és egy kis türelmetlenséggel társaim
véleményét tudakoltam.
–
Itt elveszettek vagyunk és nincs egy fillérünk se. Tiszta hülye dolog, hogy be
vagyunk
zárva a tábori karanténba, ahogy
mondják, holott nem messze vagyunk Haifától.
–
De hogy tudnánk kilógni a táborból?
–
Joe, te szépen megtanítottad nekem Brindisiben, hogyan kell csinálni. Itt is
megtehetjük.
–
És hogyan szerzünk pénzt az autóbuszra?
–
Na igen, hát ez gond.
–
Nekem van egy ötletem – mondta Robert –, mit szólnátok, ha a kapu mellett
várnánk
az újonnan érkezőket és egy kis
borravaló fejében a csomagjaikat hordanánk?
Roland felállt, leporolta nadrágját.
–
Meg lehet próbálni, miért ne?
Elkezdtük a bőröndöket cipelni,
bőröndöket és bőröndöket. Az érkezők egészen megörültek a váratlan segítségnek.
De amikor borravalóért nyújtottuk a kezünket, ritka volt, aki adott. A
legtöbbje azt rikácsolta:
–
Nem szégyellitek magatokat? Azért segítetek, hogy aztán a markotokat
nyújtsátok?
Mennétek inkább dolgozni ilyen
fiatalon!
Az így összegyűjtött pénz minimális
volt, úgyhogy véget vetettünk a hordárkodásnak.
***
Úgy döntöttem, hogy egynapos
távozásra mégiscsak kilopódzok egy kicsit a táborból. Meg akartam nézni Haifát
és megpróbálni a kapcsolatfelvételt a párttal. Úgy gondoltam, hogy az újságírójukkal készített interjúról tudomásuk lehet.
Roland rögtön velem akart jönni.
–
De hogyan csináljuk egy fillér nélkül, vagyis azzal a kevéssel, amit
összeszedtünk?
–
Autóstoppal. Miért ne?
Roland csak nézett.
–
Biztos vagy abban, hogy tudunk autóstoppozni? A sofőrök nem fognak megállni,
félni
fognak tőlünk. Még a nyelvet sem
ismerjük.
–
Ne félj. Elrendezzük.
Optimistán belevágtunk. A táborból
nem volt nehéz kijutni, de ahogy kiértünk, azt sem tudtunk, merre vezet az út Haifa, a fények városa
felé, amire élénken emlékeztem, ahogyan az ég és föld között csillagként
sziporkázott.
Rettentő türelmetlen voltam.
De autók csak ritkán jöttek. A
hanuka, a zsidó vallási ünnep előestéje volt.
Elég hideg volt ezen a decemberi
napon. Annak ellenére, hogy Maurice bácsi öltönyét viseltem, amit kiutasításom
előtt készített nekem, mégis éreztem a tél frissességét.
–
Haim, nem fázol?
–
Egy kicsit, de nem vészes. És te?
–
Nekem pulóverem van és vastag flanellt hordok, pillanatnyilag semmi gond. De
félek,
mi lesz, ha megéhezünk.
–
Ne izgulj, lesz mit ennünk. Gondoltam rá.
–
Tényleg és mit csinálunk Haifában?
–
Először is megkeresem a pártszékházat, számomra ez a legfontosabb. Aztán fel
tudjuk
fedezni a várost is.
–
Őszintén, a párt nem érdekel engem. Majd megállapodunk, hogy mikor találkozunk,
akkor együtt felderítjük a várost.
Végül egy autós megállt és elvitt
minket Haifa központjába az utóbusz végállomásig. Melegen megköszöntük.
–
Toda, toda, köszönöm.
Kezét nyújtotta és kellemes ünnepet
kívánt. Hanuka volt.
–
A párthelyiség nyitva lesz – mondtam.
–
Honnan tudod?
–
Tudd meg, barátom, hogy a kommunisták, az igaziak, nem ismerik a szünnapokat.
Elővettem egy cigarettát gyufa után
hiába keresgélve. Egy szálat se találtam.
–
Roland, nincs véletlenül gyufád?
–
Tudod, hogy nem dohányzom.
–
Azt hittem hátha van véletlenül. Honnan, mivel lehetne tüzet csiholni?
Az utcák üresek. A Herzl utca
sarkához érve egy idős asszony útját kereszteztük. Közelebb léptem és tüzet
kértem tőle. Nem értette. Minden általam ismert nyelvet megpróbáltam, de csak
jelezte, hogy nem érti. Mutattam szájamba téve a cigarettát, és ujjaimat
dörzsöltem gyufát mímelve. Az asszony végre megértette. Elvörösödött, ajkai
remegtek a dühtől, a hangja is, kiabálni kezdett:
–
Shabes, shabes! – és mást is, de azt nem értettem.
A shabes, azt értem, a jiddisek
számára szombat, a shabat. A csőd teljes volt. A szegény asszony csak kiabált
utánunk:
–
Shabes, shabes!
Fogalmunk sem volt arról, hogy ez
már az ünnep és, hogy szombat van. Az időérzékünket elveszítettük. A ritka
járókelők megálltak nézni, mi történt, mit akarhatunk ettől az öregasszonytól.
Mindenesetre soha nem gondoltam volna, hogy ilyen históriába keveredek
egyszerűen azért, mert meg akarok gyújtani egy cigarettát az utcán. Shabes vagy
nem shabes!
–
Roland, és te mit tartasz erről?
–
Hát mit csináljunk? Ez egy vallásos ország, hozzá kell szoknunk.
–
Hol vagy akkor az egyéni szabadság? Nem hiszem, hogy az összes izraeli zsidó
ennyire
vallásos lenne.
–
Azért el kellene kerülni a jövőben a hasonló eseteket.
–
Én viszont máris látom a harc egyik aspektusát ebben az
országban.
–
Milyen harc?
–
A hívők diktatúrája elleni harcot, azok ellen, akik vallási törvényeiket be
akarják vezetni,
vagy lehet, hogy már be is vezették,
azok akaratával szemben, akik nem azok.
–
Az tény, hogy Kairóban a cionista cellában szóba sem került olyasmi, hogy az
országban
a vallást kötelezővé kellene tenni.
–
Na látod, Roland, elég egy cigaretta és máris szembetűnik, hogy van helye a
harcnak
mindnyájunk jogaiért, s nemcsak a
tiedért vagy az enyémért.
–
A cionista cellában aláhúzták, hogy különbség van a zsidók és a zsidó vallás
között. Azt
mondták, hogy a zsidó csak a múltban
volt zsidó vallást gyakorló nép.
–
Na, ilyen módon egyetértek, látod. Ezt a különbséget érezni kell, ennek a
különbségnek
a létezéséért harcolni kell.
–
Akkor itt elválunk? Két óra múlva találkozunk. De hol?
–
Mondjuk, itt az étterem mellett.
–
De be van zárva!
–
Minden be van zárva. Shabes van, öregem. Akkor az étterem mellett, rendben?
–
Rendben, viszlát.
***
Azt gondoltam,
hogy a párt székhelyének megtalálásához jobb lesz, ha a főutcán maradok, a
Herzl utcán. Először is a járókelőkért, valamint nem fogok elveszni, ha nem is kapok
semmilyen információt. Végül valaki megmondta a jó irányt és kérdezte,
kommunista vagyok-e.
–
Igen miért?
–
Semmi, semmi, puszta kíváncsiságból. Magam is kommunista vagyok, de cionista
is.
Hachomer Hatzair vagyok a baloldali
cionista mozgalomtól.
–
Oh, van egy barátom, aki szintén az lett. De ez máshol volt.
–
Hol máshol?
–
Egyiptomban, Kairóban.
–
Nahát, ez érdekes, azt hittem, askenázi vagy és nem frenk.
–
Az meg micsoda?
–
Bocsáss meg, nem valami csúfságot mondtam.
–
Igen, de nem értem, hogy mit jelent.
–
Na jó, itt frenknek hívják a keleti zsidókat megkülönböztetésül az
európai zsidóktól.
–
Na ez érdekes, de minek megkülönböztetni egyiket a másiktól?
–
Azt hiszem, ezt hosszú elmagyarázni.
– Rendben,
köszönöm, mindenesetre olyasmit tudatott velem, amit eddig nem ismertem.
Köszönöm a segítségét is.
Mosolygott, jó
szerencsét kívánt és a szokásos shalommal elment.
Roland-nak
igaza lett, senki nem volt a székházban. Nem tudtam, mit csináljak, várjak,
hátha jön valaki, vagy jöjjek vissza máskor. De, hogy ez a máskor mikor
lesz, képtelenség volt akkor megmondani. A tábor és Haifa közötti
távolság, valamint annak a ténynek az okán, hogy nem volt pénzem. Egy fillérem
sem. És akkor éppen jött valaki.
–
Vár valakire?
–
Nemrég érkeztem Izraelbe és a párttal szeretnék kapcsolatba lépni.
–
Gyere, lépj be, odabent beszélünk.
Szerény épület
földszintjén voltunk egy lakásban. A székhely szintén szerényen volt
berendezve, néhány asztal, néhány szék, minden egy kicsit poros.
–
Hát akkor mesélj. Ki vagy, honnan jössz. Beszélj magadról.
–
A pártot Shmouel Mikounis vezeti, ugye?
–
Ő a párt titkára. Miért kérdezed?
–
Mert azt mondták, két kommunista párt is van, és az egyik nacionalista.
A fickó
nevetésben tört ki.
–
Nem éppen friss infó, amit neked mondtak! Ez egy régi epizód. Csak egy párt
van, a
mienk. Na, akkor elmeséled a
történetedet? Válaszolsz a kérdéseimre?
–
Egyiptomból jöttünk, egyiptomi emigránsok vagyunk.
–
Cionisták. Akkor mit keresel ebben a pártban? A kommunista párt mindig a
cionizmus
ellen foglalt állást. Menj inkább
Hachomer Hatzairhoz vagy a Mapamhoz. Mindkettő
kommunistának, ugyanakkor cionistának
mondja magát.
–
De én nem vagyok cionista. Soha nem is voltam.
–
Akkor mit keresel itt, ebben az országban?
–
Az elvtársaimmal együtt internáltak bennünket. Engem kiutasítottak. Nem volt
hová
mennem, egyéb lehetőség híján ide
jöttem. Egyébként pedig a Hadeto egyiptomi
kommunista szervezet tagja vagyok.
–
Ki a titkára ennek a szervezetnek?
–
Henri Curiel. Együtt voltunk internálva.
–
És téged hogy hívnak?
Megmondtam.
–
Engem Zé’evnek hivnak. A pártiroda titkárságán dolgozom.
–
Zé’ev elvtárs, hallgasd csak, mielőtt érkezésemkor a hajóról leszálltam, egy újságíró
interjút készített velem a pártújság
számára.
–
A párt újságja? A Kol Ha Am?
–
A nevére nem emlékszem. Az újságíróéra sem.
–
És mit akart tőled?
–
Az olaszországi, a brindisi tevékenységemet szerette volna tudni.
–
Sokáig voltál Olaszországban?
–
Két-három hónapig. Az élelmezés miatt szerveztem demonstrációkat, aztán pedig
egy
lista végett, amit a karaitákról
akartak összeállítani.
– Hazudtak
neked. Soha nem küldtünk újságírót, hogy beszéljen veled. Bizonyosan a
titkosszolgálat volt. Adatokat akartak
szerezni rólad.
–
Tehát csalás volt? Hát ez agyafúrt dolog. Azt gondoltam, hogy számomra az
ilyesmi már
befejeződött. Azt hittem, ez egy
demokratikus ország.
– Meg
kell tanulnod, nincs demokrácia. Az emberek antikommunisták. Te is rajta vagy
már a listán. Vigyáznod kell. Lépj
kapcsolatba Tel Avivval. Ott vannak a kapcsolatokért
felelő személyek.
Elbúcsúztunk.
Kezet fogott velem, kellemes ünnepet kivánt, Haag Sameah.
–
Haag Sameah – válaszoltam, miközben azt se tudtam, hol töltöm az éjszakát, és
üres
zsebbel hogyan kerülök vissza a
táborba.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.