Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(3. rész)

Gyakorlatilag semmit sem ettünk haifai partraszállásunk óta, éhesek voltunk, mint a farkasok. Nagy megkönnyebbülésünkre egyszer csak a hangosbeszélő bejelentette, hogy a refektórium, másképpen ebédlő, kinyitott a vacsorához.

Sorba álltunk a stelázsikra helyezett tányérokért. Makaróni volt valami paradicsomszósszal. A fickó, aki reggel a hajóról kiszállva a földet nagy buzgón és áhitattal csókolgatta, sarkában a családjával tőlem nem messze foglalt helyet. Makarónival megpúpozott tányérját elégedett mosollyal tette az asztalra.

–        Látod, drágám, hát ezt mondtam. Hogy rendesen fognak bánni velünk. Kapunk

          rendesen enni, meglátod. Szükségük van ránk, olimokra. A bevándorlók nélkül nem

          lehet ezt az országot felépíteni. Meglátod.

–        Hogy az isten hallgasson meg!

–        Látod, máris spagettivel vártak, a kedvencemmel. Kedvező jel, nem gondolod?

–        Kedvező, ahogy mondod. Hogy a jóisten segítsen meg bennünket!

A fickó bátran összekeverte a tésztát a szósszal, villájára tekerte és az egészet nagyra tátott szájába emelte. Hirtelen hörgés tört ki torkából és mindent, amit előtte belegyömöszölt, messzire köpött. Az asztalra, de mindenki tányérjára is jutott a speciális ínyencségből.

–        Őrültek vannak ebben az országban? Lekvárt tesznek a spagettire? Gúnyolódnak

          rajtunk? Mégis, minek tartanak? Merthogy Egyiptomból jöttünk és nem

          Lengyelországból, azt hiszik, hogy a makarónit lekvárral esszük paradicsomszósz

          helyett? Hogy az ördög vigye el őket!

Már nem csak ordított dühében, hanem gesztikulált is széles obszcén mozdulatokkal. Eközben felesége a szégyentől vörösödve próbálta csitítani:

–        Maurice, kérlek szépen, Maurice, csillapodj. Mindenki bennünket néz, Maurice,

          nyugodj meg.

De Maurice csak nem hallgatott. Nem akart megnyugodni.

–        Most elégedett vagy? Megmondtam előre! Ez egy másik világ, a schlekhteknek való, a

          piszkosoknak, a tisztátalanoknak, az askenáziaknak. Jól megvoltunk Kairóban,

          mindenünk megvolt! És most? He? Boldog vagy? Hálóteremben alszunk, lekváros

          spagettit kapunk enni! Ezt akartad?

Szegény asszony próbálta csillapítani, hangja inkább nyávogásra hasonlított.

–        Nyugodj meg, Maurice, nyugodj meg. Könyörgöm. Szégyen, mindenki minket néz,

              hagyd abba, Maurice, kérlek.

De Maurice még inkább folytatta.

–        Megmondom az igazgatóságnak is a véleményem! Kérni fogom, hogy

          paradicsomszósszal szolgálják fel a tésztát és ne a lekvárjukkal, mert mi máshogy

          eszünk, nem úgy, ahogyan ők Európában meg Lengyelországban!

–        De Maurice…

–        Hagy békén, Iris! Temiattad jöttünk ebbe az országba! Te akartad! Egy hangot se, Iris!

–        De Maurice… az emberek…

–        Fütyülök az emberekre! Hagyj békén te is!

Ekkor már üvöltött a nyomorult. Undorodva az asztalra hajította tányérját, és nagy léptekkel elhagyta a refektóriumot nyomában feleségével, Irisszel.

Kivonulásuk után néma csend támadt. Nem tudtunk napirendre térni a hallottak felett. Aztán Giselle nem bírta tovább és kipukkadt a kacagás belőle. Aztán Marie-ból is, és mindenkiből. Roger nem tudta abbahagyni, annyira röhögött.

–        Roger, azért mégis, ne ennyire – mondtam én is ugyanúgy nevetve, hozzátéve:

–        Azért a legmulatságosabb ott volt a haifai kikötőben, az a nagy csók a földre!

–        Tipikus exhibicionista! – tört ki Roland a combját csapkodva.

–        Azért én sajnálom az asszonyt. Ez a pasas igazi pribék!

Az egész ebédlő a történteken nevetett.

És ezek ugyanazok az emberek voltak, akik az arabokat vele együtt szidták, Max pedig utánozva őket:

–        Igen, meg kell mutatnunk ezeknek a piszkos araboknak! Látod, hogy megmutatta?

          Micsoda hülye!

–        Az azért erős, hogy sajnálja Egyiptomot elhagyni. Saját maga mondta, jól érezték

          magukat ott. Tényleg hülye.

Ami igaz, az igaz, bennünket is kevéssé vonzott a makaróni. Nem voltunk hozzászokva mi sem a lekváros tésztához.

A Saint Luke’s-nak nevezett tábor udvarának padján üldögéltünk. Elgondolkodva és egy kis türelmetlenséggel társaim véleményét tudakoltam.

–        Itt elveszettek vagyunk és nincs egy fillérünk se. Tiszta hülye dolog, hogy be vagyunk

          zárva a tábori karanténba, ahogy mondják, holott nem messze vagyunk Haifától.

–        De hogy tudnánk kilógni a táborból?

–        Joe, te szépen megtanítottad nekem Brindisiben, hogyan kell csinálni. Itt is

          megtehetjük.

–        És hogyan szerzünk pénzt az autóbuszra?

–        Na igen, hát ez gond.

–        Nekem van egy ötletem – mondta Robert –, mit szólnátok, ha a kapu mellett várnánk

          az újonnan érkezőket és egy kis borravaló fejében a csomagjaikat hordanánk?

Roland felállt, leporolta nadrágját.

–        Meg lehet próbálni, miért ne?

Elkezdtük a bőröndöket cipelni, bőröndöket és bőröndöket. Az érkezők egészen megörültek a váratlan segítségnek. De amikor borravalóért nyújtottuk a kezünket, ritka volt, aki adott. A legtöbbje azt rikácsolta:

–        Nem szégyellitek magatokat? Azért segítetek, hogy aztán a markotokat nyújtsátok?

          Mennétek inkább dolgozni ilyen fiatalon!

Az így összegyűjtött pénz minimális volt, úgyhogy véget vetettünk a hordárkodásnak.

***

Úgy döntöttem, hogy egynapos távozásra mégiscsak kilopódzok egy kicsit a táborból. Meg akartam nézni Haifát és megpróbálni a kapcsolatfelvételt a párttal. Úgy gondoltam, hogy az újságírójukkal készített interjúról tudomásuk lehet. Roland rögtön velem akart jönni.

–        De hogyan csináljuk egy fillér nélkül, vagyis azzal a kevéssel, amit összeszedtünk?

–        Autóstoppal. Miért ne?

Roland csak nézett.

–        Biztos vagy abban, hogy tudunk autóstoppozni? A sofőrök nem fognak megállni, félni

          fognak tőlünk. Még a nyelvet sem ismerjük.

–        Ne félj. Elrendezzük.

Optimistán belevágtunk. A táborból nem volt nehéz kijutni, de ahogy kiértünk, azt sem tudtunk, merre vezet az út Haifa, a fények városa felé, amire élénken emlékeztem, ahogyan az ég és föld között csillagként sziporkázott.

Rettentő türelmetlen voltam.

De autók csak ritkán jöttek. A hanuka, a zsidó vallási ünnep előestéje volt.

Elég hideg volt ezen a decemberi napon. Annak ellenére, hogy Maurice bácsi öltönyét viseltem, amit kiutasításom előtt készített nekem, mégis éreztem a tél frissességét.

–        Haim, nem fázol?

–        Egy kicsit, de nem vészes. És te?

–        Nekem pulóverem van és vastag flanellt hordok, pillanatnyilag semmi gond. De félek,                   

          mi lesz, ha megéhezünk.

–        Ne izgulj, lesz mit ennünk. Gondoltam rá.

–        Tényleg és mit csinálunk Haifában?

–        Először is megkeresem a pártszékházat, számomra ez a legfontosabb. Aztán fel tudjuk

          fedezni a várost is.

–        Őszintén, a párt nem érdekel engem. Majd megállapodunk, hogy mikor találkozunk,               

          akkor együtt felderítjük a várost.

Végül egy autós megállt és elvitt minket Haifa központjába az utóbusz végállomásig. Melegen megköszöntük.

–        Toda, toda, köszönöm.

Kezét nyújtotta és kellemes ünnepet kívánt. Hanuka volt.

–        A párthelyiség nyitva lesz – mondtam.

–        Honnan tudod?

–        Tudd meg, barátom, hogy a kommunisták, az igaziak, nem ismerik a szünnapokat.

Elővettem egy cigarettát gyufa után hiába keresgélve. Egy szálat se találtam.

–        Roland, nincs véletlenül gyufád?

–        Tudod, hogy nem dohányzom.

–        Azt hittem hátha van véletlenül. Honnan, mivel lehetne tüzet csiholni?

Az utcák üresek. A Herzl utca sarkához érve egy idős asszony útját kereszteztük. Közelebb léptem és tüzet kértem tőle. Nem értette. Minden általam ismert nyelvet megpróbáltam, de csak jelezte, hogy nem érti. Mutattam szájamba téve a cigarettát, és ujjaimat dörzsöltem gyufát mímelve. Az asszony végre megértette. Elvörösödött, ajkai remegtek a dühtől, a hangja is, kiabálni kezdett:

–        Shabes, shabes! – és mást is, de azt nem értettem.

A shabes, azt értem, a jiddisek számára szombat, a shabat. A csőd teljes volt. A szegény asszony csak kiabált utánunk:

–        Shabes, shabes!

Fogalmunk sem volt arról, hogy ez már az ünnep és, hogy szombat van. Az időérzékünket elveszítettük. A ritka járókelők megálltak nézni, mi történt, mit akarhatunk ettől az öregasszonytól. Mindenesetre soha nem gondoltam volna, hogy ilyen históriába keveredek egyszerűen azért, mert meg akarok gyújtani egy cigarettát az utcán. Shabes vagy nem shabes!

–        Roland, és te mit tartasz erről?

–        Hát mit csináljunk? Ez egy vallásos ország, hozzá kell szoknunk.

–        Hol vagy akkor az egyéni szabadság? Nem hiszem, hogy az összes izraeli zsidó ennyire

          vallásos lenne.

–        Azért el kellene kerülni a jövőben a hasonló eseteket.

–        Én viszont máris látom a harc egyik aspektusát ebben az országban.

–        Milyen harc?

–        A hívők diktatúrája elleni harcot, azok ellen, akik vallási törvényeiket be akarják vezetni,

          vagy lehet, hogy már be is vezették, azok akaratával szemben, akik nem azok.

–        Az tény, hogy Kairóban a cionista cellában szóba sem került olyasmi, hogy az országban

          a vallást kötelezővé kellene tenni.

–        Na látod, Roland, elég egy cigaretta és máris szembetűnik, hogy van helye a harcnak

          mindnyájunk jogaiért, s nemcsak a tiedért vagy az enyémért.

–        A cionista cellában aláhúzták, hogy különbség van a zsidók és a zsidó vallás között. Azt

          mondták, hogy a zsidó csak a múltban volt zsidó vallást gyakorló nép.

–        Na, ilyen módon egyetértek, látod. Ezt a különbséget érezni kell, ennek a különbségnek

          a létezéséért harcolni kell.

–        Akkor itt elválunk? Két óra múlva találkozunk. De hol?

–        Mondjuk, itt az étterem mellett.

–        De be van zárva!

–        Minden be van zárva. Shabes van, öregem. Akkor az étterem mellett, rendben?

–        Rendben, viszlát.

***

Azt gondoltam, hogy a párt székhelyének megtalálásához jobb lesz, ha a főutcán maradok, a Herzl utcán. Először is a járókelőkért, valamint nem fogok elveszni, ha nem is kapok semmilyen információt. Végül valaki megmondta a jó irányt és kérdezte, kommunista vagyok-e.

–        Igen miért?

–        Semmi, semmi, puszta kíváncsiságból. Magam is kommunista vagyok, de cionista is.

          Hachomer Hatzair vagyok a baloldali cionista mozgalomtól.

–        Oh, van egy barátom, aki szintén az lett. De ez máshol volt.

–        Hol máshol?

–        Egyiptomban, Kairóban.

–        Nahát, ez érdekes, azt hittem, askenázi vagy és nem frenk.

–        Az meg micsoda?

–        Bocsáss meg, nem valami csúfságot mondtam.

–        Igen, de nem értem, hogy mit jelent.

–        Na jó, itt frenknek hívják a keleti zsidókat megkülönböztetésül az európai zsidóktól.

–        Na ez érdekes, de minek megkülönböztetni egyiket a másiktól?

–        Azt hiszem, ezt hosszú elmagyarázni.

–       Rendben, köszönöm, mindenesetre olyasmit tudatott velem, amit eddig nem ismertem.

         Köszönöm a segítségét is.

Mosolygott, jó szerencsét kívánt és a szokásos shalommal elment.

Roland-nak igaza lett, senki nem volt a székházban. Nem tudtam, mit csináljak, várjak, hátha jön valaki, vagy jöjjek vissza máskor. De, hogy ez a máskor mikor lesz, képtelenség volt akkor megmondani. A tábor és Haifa közötti távolság, valamint annak a ténynek az okán, hogy nem volt pénzem. Egy fillérem sem. És akkor éppen jött valaki.

–        Vár valakire?

–        Nemrég érkeztem Izraelbe és a párttal szeretnék kapcsolatba lépni.

–        Gyere, lépj be, odabent beszélünk.

Szerény épület földszintjén voltunk egy lakásban. A székhely szintén szerényen volt berendezve, néhány asztal, néhány szék, minden egy kicsit poros.

–        Hát akkor mesélj. Ki vagy, honnan jössz. Beszélj magadról.

–        A pártot Shmouel Mikounis vezeti, ugye?

–        Ő a párt titkára. Miért kérdezed?

–        Mert azt mondták, két kommunista párt is van, és az egyik nacionalista.

A fickó nevetésben tört ki.

–        Nem éppen friss infó, amit neked mondtak! Ez egy régi epizód. Csak egy párt van, a

          mienk. Na, akkor elmeséled a történetedet? Válaszolsz a kérdéseimre?

–        Egyiptomból jöttünk, egyiptomi emigránsok vagyunk.

–        Cionisták. Akkor mit keresel ebben a pártban? A kommunista párt mindig a cionizmus

          ellen foglalt állást. Menj inkább Hachomer Hatzairhoz vagy a Mapamhoz. Mindkettő

          kommunistának, ugyanakkor cionistának mondja magát.

–        De én nem vagyok cionista. Soha nem is voltam.

–        Akkor mit keresel itt, ebben az országban?

–        Az elvtársaimmal együtt internáltak bennünket. Engem kiutasítottak. Nem volt hová

          mennem, egyéb lehetőség híján ide jöttem. Egyébként pedig a Hadeto egyiptomi

          kommunista szervezet tagja vagyok.

–        Ki a titkára ennek a szervezetnek?

–        Henri Curiel. Együtt voltunk internálva.

–        És téged hogy hívnak?

Megmondtam.

–        Engem Zé’evnek hivnak. A pártiroda titkárságán dolgozom.

–        Zé’ev elvtárs, hallgasd csak, mielőtt érkezésemkor a hajóról leszálltam, egy újságíró

          interjút készített velem a pártújság számára.

–        A párt újságja? A Kol Ha Am?

–        A nevére nem emlékszem. Az újságíróéra sem.

–        És mit akart tőled?

–        Az olaszországi, a brindisi tevékenységemet szerette volna tudni.

–        Sokáig voltál Olaszországban?

–        Két-három hónapig. Az élelmezés miatt szerveztem demonstrációkat, aztán pedig egy

          lista végett, amit a karaitákról akartak összeállítani.

–       Hazudtak neked. Soha nem küldtünk újságírót, hogy beszéljen veled. Bizonyosan a

         titkosszolgálat volt. Adatokat akartak szerezni rólad.

–        Tehát csalás volt? Hát ez agyafúrt dolog. Azt gondoltam, hogy számomra az ilyesmi már

          befejeződött. Azt hittem, ez egy demokratikus ország.

–       Meg kell tanulnod, nincs demokrácia. Az emberek antikommunisták. Te is rajta vagy

          már a listán. Vigyáznod kell. Lépj kapcsolatba Tel Avivval. Ott vannak a kapcsolatokért   

          felelő személyek.

Elbúcsúztunk. Kezet fogott velem, kellemes ünnepet kivánt, Haag Sameah.

–        Haag Sameah – válaszoltam, miközben azt se tudtam, hol töltöm az éjszakát, és üres

          zsebbel hogyan kerülök vissza a táborba.

***