Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(2. rész)

Mialatt a Ha’Aretz imbolyogva folytatta útját a haifai kikötő, a Szentföld felé, az emigránsok azzal töltötték idejüket, hogy megvitatták a várható munkalehetőségeket vagy véleményt cseréltek kisbolt nyitásáról.

–        Izraelben végül otthon leszünk. Megmutatjuk ezeknek a piszkos araboknak, hogy mire  

          vagyunk képesek!

Abban az ütemben, ahogy Haifa felé közeledtünk, e mondatokat egyhuzamban hallottuk. Olyanokat is, mint:

–        Izrael nem Egyiptom, itt nincs boukra fil mishmish. Bizony, ez nem a baksis országa, itt 

          meghódítjuk a sivatagot! Meglátják ezek a mezítlábasok, kik vagyunk mi! Ah!

A kivándorlókat az érzékcsalódáshoz közeli eufóriában boldog őrület kerítette hatalmába.

Lassan közeledett a hajó a haifai kikötőhöz. Már péntek délután volt. Csak szombat este vagy vasárnap délelőtt köthettünk ki. Péntek este és szombaton a zsidók nem dolgoznak. A Shabat a szombat, vagy ahogyan sokszor hallottam ebben az országban a Shabes.

Az éjszaka gyorsan közeledett. Már december közpén jártunk. Apránként, ahogyan az est leszállt, a város lámpái egyik a másik után kigyulladtak. Tündéri látvány tárult elém. A kikötőtől a Carmel hegyig minden kivilágosodott. A város gyémánttal kivert káprázatos kabátot öltött nyílást vágva az éjszaka koromfekete palástjába. A lélegzetem elállt a látványra, melyet mintha egy rendező állított volna be egy színházi előadáshoz. A szomszéd falvak lámpáit is látni lehetett messziről, koszorút fontak a város köré.

Szombat délután álmomból ébresztett egy fiatal barátom.

–        Mindenhol keresnek. Nem hallottad?

–        Keresett valaki? Kicsoda?

–        Egy újságíró.

–        Milyen újságíró? Nem értem.

Ekkor egy ötvenes úriember közeledett.

–        Te vagy Haim?

–        Igen …?

–        A Kol Ha Am újságtól vagyok.

–        Milyen újság?

–        A kommunista párté.

Hát ez érdekesen alakul. A párt már hallott olaszországi tevékenységemről. Boldog voltam. Úgy éreztem, valaki lettem. Hiszen egy pártnak figyelmesen követnie kell az eseményeket. Nem úgy, mint Egyiptomban az illegális szervezetben. A pártnak itt több lehetősége van, teljes a szervezete. Őszintén szólva, büszke voltam, hogy ebbe az országba jöttem. És máris egy újságíró akar velem találkozni!

–        Olaszországban hallottunk a kommunista tevékenységedről. Ez érdekes lehet.         

          Beszélnél egy kicsit róla?

–        Először a beszállító ellen tiltakoztunk a táplálék miatt.

–        Miért? Nem volt megfelelő?

–        Nem, egyáltalán nem. Gyakran csak fél adag, rosszul főzött zöldség, stb. Az emberek

          persze zúgolódtak.

–        Zúgolódtak, aha. De volt az olaszokkal más tiltakozás is?

–        Nem, az olaszoknak semmi közük nem volt tiltakozásainkhoz. Csak a L’Unitában, tudod,

          a kommunista lapban jelent meg cikk ebben a témában.

–        Milyen cikk?

–        Tudod… a karaiták ügyében.

–        Miért, volt valami bajotok a karaitákkal?

–        Nem, egyáltalán nem, nagyon jó viszonyunk alakult ki velük. A Sochnut akart egy listát

          nyitni róluk, a tábor összes karaitájáról. Tiltakoztunk az ilyen lista ellen. Nem tudtál

          róla?

–        De, de. Csak szerettem volna tudni, mi történt. Tehát nem az olaszokkal együttes akciót   

          szerveztél?

–        Egyáltalán nem. Jó kapcsolataim voltak a brindisi kommunistákkal. Közös gyűléseket     

          tartottunk. De a tábori tiltakozások csak a mi ügyünk volt. Kivéve a L’Unitá

          újságírójának adott interjút. Ez minden. Te nem ugyanezt tetted volna?

–        De, tökéletesen, igazad van. Köszönet a riportért, nagyon érdekes volt. A jövő héten

          leadom a jelentésem és a szerkesztőség dönt, hogy a cikk megjelenik-e vagy sem.

–        Megtudhatnám a nevedet, elvtárs?

Mivelhogy kommunisták vagyunk mindketten, vettem a bátorságot elvtársnak szólítani.

–        Hogyne, természetesen, Haim vagyok. Shalom.

–        Shalom, Haim.

Igen büszke voltam. Fiatal barátaim is nagy szemeket meregettek népszerűségemet irigyelve. Mégiscsak, riportot készítettek velem!

Újból leszállt az est a városra. Ezúttal a fények még sűrűbbek, már néhány autó is járt. Elbámultam a kivilágítás láttán, a lámpák mint csillagok hatoltak át a sötétségen ezen a szombat estén. Mintegy álomba ringatva éreztem magam és türelmetlenül vártam az eljövendő napokat új életem kezdetéhez.

Lökdösődve, tumultusban szálltak le az emberek a hajó lépcsőin, a kikötőben pedig rendőrök kérték – udvariasan –, hogy érkezésük sorrendjében álljanak sorba. Egy nagy sátrat állítottak fel, ahova a bevándorlók egyesével beléptek, hogy néhány perc múlva fejükön, kezükön, ruhájukon fehér porral borítva a másik oldalán elhagyják. Ez volt a szabály: minden érkezőt DDT-vel fertőtleníteni kellett. Az új állam fertőtlenítés nélkül nem vágyott közel-keleti bevándorlóira. Csúnya betegségek hordozói is lehettek.

Magam is beálltam a sorba. Előttem egy férfi és felesége beszélgettek nagy lelkesedéssel. Végre megérkeztek álmaik birodalmába, a Szentföldre! A férfi hirtelen letérdelt és lendületesen csókolgatni kezdte ezt a szent földet. Nevettek rajta.

–        Yehia, nem itt kell megcsókolnod a földet! Csak amikor Jeruzsálembe érkezel!

–        Micsoda ötlet! Ez nem a Szentföld, csak a kikötő, amit az angolok építettek!

–        Nem, a törökök.

Yehia mindig ilyen hülye volt.

De gesztusára büszke. Számára egész Izrael szent. A zsidók földje, mi lehet szentebb!

A határőrség elé kellett lépnem kis motyómmal.

–        Á, Haim! Már mindenütt kerestek. Jó sok ideig tartott, míg ideértél. Hol voltál eddig?

–        Nem tudtam, hogy keresnek.

–        A hangosbeszélő bemondta. Véletlenül nem vagy te süket?

–        Most viccelnek vagy komoly?

–        Mi soha nem viccelünk. Miért tartott ennyi ideig, hogy ideérj?

–        Egy újságíró akart velem interjút csinálni.

–        Újságíró? Hej, fiúk! Ez a Haim interjút adott egy újságírónak!

Mindenkiből nevetést fakasztott.

–        Aztán milyen interjút?

Dühös voltam és úgy tettem, mint aki nem hallja a kérdést.

–        Na jó, mutasd, mit hoztál magaddal.

Az asztalra tettem bőröndömet.

–        Semmi más?

–        Nem, ez minden.

–        Hm… és papírok? Semmi papír nincs nálad?

–        Papírok? De igen, anyám néhány levele.

–        Hol vannak ezek a levelek?

–        Itt, a zsebemben. Miért?

–        Vedd elő és tedd az asztalra. Semmi más nincs?

–        Nem, semmi.

–        Ürítsd ki a zsebeidet!

–        Hogyan?

–        Ürítsd ki, mondom.

Kifordítottam a zsebeimet és előbukkant a három dollárom.

–        Megpróbálsz túljárni az eszemen? Látod, hogy vannak nálad papírok, a dollár. Vagy az

          nem papírból van? Ebben az országban akarsz a devizáddal seftelni?

–        Zeev, vidd be a kabinba!

A kabinban teljesen le kellett vetkőznöm. Zeev átkutatta a ruháimat, majd a számat és végbélnyílásomat. Intett, hogy öltözködhetek.

–        Nem, nincs semmi.

–        Viheted a bőröndödet. A levelek itt maradnak.

–        De ezek anyám levelei!

–        Na és akkor? Majd később megkapod a Beit Olim-ban, az emigránstáborban.

–        Az anyám leveleit? Azokat akarja ellenőrizni? Nem szégyenli magát?

–        Nyomás, kifele innen!

Vettem a csomagot, dühösen és kissé lehangoltan kiléptem a határőrség helyiségéből.

Megérkeztem Haifába, Izraelbe.

Élet a karanténban

Motorjaik erőlködése közepette a teherautók sorban megindultak. Egészen bizonyosan háború előtti darabok, gondoltam, és a háború alatt még a líbiai sivatagban használhatták őket. Harminc-negyvenesével helyeztek el bennünket rajtuk, a járművek két oldalán padokra ültetve.

A teherautókat vastag ponyvával gondosan lefedték, így nem láthattunk semmit a külvilágból és onnan sem minket. Fogalmunk sem volt, hova visznek. A jármű mélyén a félhomályban csaknem teljes csend honolt. Időről időre valaki feltette a kérdést:

–        Vajon hova megyünk?

Senki nem válaszolt, még ha ez is volt az a kérdés, amelyik leginkább foglalkoztatott mindenkit. Valódi válasz nem is születhetett volna, senki nem ismerte az országot. Azért mégiscsak védett a ponyva a tetőn kőzáporként kopogó esőtől. Tanácstalanul nézegettünk egymásra, hová visznek, hol helyeznek el.

–        Biztosan a Negev sivatagba visznek – kockáztatta meg egyikünk.

–        Miért a sivatagba?

–        Mert Egyiptomból jövünk, ahol meleg van. Hozzá vagyunk szokva a forrósághoz.

          Logikus.

–        Butaságot mondasz. A Negevben nincs víz, akkor meg hogy vihetnének oda?

Ezzel mindenki egyetértett: a Negev nem nekünk való. Víz nélkül nem lehet élni ugyebár.

A vita növekedett. Kétségtelen, senki nem kívánt a Negev sivatagban berendezkedni. Mindenki városba akart menni. A városban lehet munkát találni, talán boltot nyitni, valami üzletet csinálni. De kibucról szó sem lehet. És szünet nélkül vitatkoztak, vitatkoztak.

De a teherautók már nem az egyenes úton gurultak, hanem számtalan kanyart téve és végül meg is álltak.

Valaki kintről megemelte a ponyvát és bekiáltott:

–        Hamar, szálljatok le gyorsan, gyerünk, gyerünk!

A tengerparttól nem messze találtuk magunkat egy kis dombon, ahol eléggé megviselt fehérre meszelt pavilonok sorakoztak kifogástalan rendben, mint a kiskatonák. Egész biztosan brit katonai táborként használhatták korábban.

Megint csak úgy ötven menekülttel találtam egy pavilonban magamat. Az egyetlen vigasztaló, hogy gyönyörű látvány nyílott a tengerre.

Hangosbeszélőn bemondták, hogy haladék nélkül jelenjünk meg a táborirodán, és közölték, hogy a tábor elhagyása abszolút tilos. Tíz napig kell a karanténban maradnunk.

Sorba álltunk tehát, hogy a felállított rend alapján egyikünk a másik után beléphessen az irodába. Egy sor asztalnál ülve az alkalmazottak sorjában kikérdeztek. Mindent akartak tudni, nevünket, utónevünket, családi állapotunkat és magánéletünkről egy egész sor kérdést tettek fel. Más természetű kérdések is követték. Az kérdi az alkalmazott:

–        A címed Kairóban hol van, Haim, melyik negyed?

–        A címem vagy a lakónegyed?

–        Inkább a negyed.

–        A Sakakini negyed.

–        Az hol van?

–        Hát hogy is mondjam… Ismeri egy kicsit Kairót?

–        Azzal ne foglalkozz. Felelj a kérdésre, hol van ez a Sakakini?

–        Több más negyed mentén, a Abassiah, a Deher…

–        Jó, jó. Vannak klubok a negyedben?

–        Sportklubokat akar mondani?

–        Bármilyenek. Sport, kulturális, vallási, akármilyen.

–        Ja, értem. Volt egy olyan, ahol a Muzulmán Testvériség tagjai találkoztak és klubként

          használták. Inkább azt mondanám, találkozóhely.

–        Áá! És mit csináltak ott?

–        Hát pontosan nem tudom, csak azt, hogy imádkoztak, a Koránt tanulmányozták, és

          gyakran vallási szöveget mondtak kórusban.

–        Rajzolj nekem egy vázlatot, hol található ez a klub.

Megcsináltam, bevallom, elég kezdetlegesre sikerült. a kérdéseket nem tudtam mire vélni.

–        Mondd, Haim, nem voltak üzemek, még ha kicsik is a negyedben?

–        Nem, semmi, egyáltalán semmi, hacsak nem egy kis szabóműhely…

–        Na látod, mégis volt egy műhely. Mutasd meg ezt a műhelyt a térképen.

Legnagyobb meglepetésemre a fiókból előhúzott egy eléggé részletes térképet Sakakiniről és az azzal határos negyedekről. Ujjammal mutattam a teret azon töprengve, miért lehet olyan érdekes neki ez a műhely.

A kérdések nem akartak véget érni. A szomszédokkal milyen volt a viszonyom, véletlenül nem volt-e közöttük valaki a hadsereg tagja vagy tisztviselő. Vagy, hogy vannak-e fényképeim munkahelyemről, az üzemről  vagy a Chubra El Kheima ipari térségéből.

–        Nézz csak körül egy kicsit, lehet, hogy van a holmid között, a Chubra El Kheima nagyon

          érdekelne.

–        Sajnálom, nincs egyetlen fotóm se, semmilyen sem. Internáltak, aztán kiutasítottak.

          Nincs semmim.

–        Annyi baj legyen. De kár.

Végzett velem. Egyik barátom következett, neki is hasonló kérdéseket tett fel.

Később, több évtizeddel később olvastam, hogy ez ugyanaz az információszerzési módszer, amelyet Gehlen, a hírhedt német kémfőnök is használt. A háború után a hadifoglyok hazatértek Németországba, egyenként kikérdezték őket, aztán válaszaikat analizálva gyakran értékes információkhoz jutottak, például a szovjet uránium-kutatási munkák helyéről.

–        Na, mit mondasz minderre? – kérdezte egyik barátom a kijáratnál.

–        Kétségtelenül hatékonyak.

–        Nem értem, hogy mire valók ezek a kérdések és mindig ugyanazok.

–        Én sem tudom. Az biztos, hogy a lehető legtöbb információt akarják. Mi Egyiptomból

          jövünk, és leginkább Egyiptom érdekli őket. Eredményes, alighogy megérkeztünk,

          máris kihallgatnak.

–        Igen igaz. Jól megszervezték, tudják, mit akarnak.

–        Akkor jössz velünk?

–        Hová?

–        Orvosi vizsgálatra.

–        Milyen orvosi vizsgálatra?

–        A hadsereg számára, hogy felvegyenek.

Egy másik helyiségben egy öreg orvos kérte, vetkőzzünk le. Gondosan megvizsgált bennünket és közölte:

–        Mindenesetre nem vonulhattok be, pillanatnyilag nincs sorozás. De, ha akarjátok, a

          határőrséghez beléphettek. Egyéves szolgálat és mentesít a katonai szolgálattól.

A barátaim azonnal elfogadták az ajánlatot.

Az orvos hozzátette:

–        Kaptok ruhát, élelmet és néhány könyvet, zsebpénzt. Cigarettát is persze. Aztán ez jó

          alkalom lesz számotokra a nyelvet megtanulni.

A barátaim el voltak ragadtatva.

–        És te, Haim, te nem akarod?

–        Azt hiszem, én is.

–        Nagyszerű lenne, ha együtt maradnánk!

–        Egy pillanat, még nem fejeztem be a barátotokkal – szólt az orvos.

Levetkőztem. Megvizsgált.

–        Látszik, sportoltál. Kiváló formában vagy. Jó katona lesz belőled. Öltözhetsz.

Elindultam a szék felé, ahová letettem a ruhámat, amikor az orvos sajálkozó haraggal megszólalt:

–        Miért nem mondtad, hogy lúdtalpas vagy? Nem vonulhatsz be! Öltözhetsz, befejeztem.

Katonai karrierem éppen hogy csak elkezdődött, már véget is ért. Lúdtalpaim vannak. Egész egyszerűen lúdtalpas vagyok.