Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

8. rész

Minden reggel még 7 óra előtt megjelentem az autóbusz-pályaudvaron, hogy a munkanélküliek esetleges munkaajánlatra váró sorait növeljem, míg Yacov a Lishkába ment. A munkanélküliek száma napról napra nőtt. A csúcs az volt, amikor néhány, főként jól megtermett ember, munkához jutott. Ennek a leírásnak én nem feleltem meg. Az egész délelőttöt gyakorlatilag itt töltöttük munkára várva, vagy a pályaudvaron, vagy a munkaügyi hivatalban – szükségtelenül. Sokan megemelték hangjukat. Zörgették az iroda ablakát munkát kérve.

–        Két gyerekem van és ebben a hónapban még semmilyen munkám nem volt!

–        Két hét óta egy napot sem dolgoztam!

–        Nekem etetnem kell a családomat!

–        Mi a fenét csinál ez a Histadrouth? Van egy tucat alkalmazottja, akik vastag fizetést

          kapnak, miközben fütyülnek ránk!

–        Munkát akarunk!

–        Munkát akarunk!

Egyre jobban: avoda! avoda!!!

Minden nappal ingerültebb lett a hangulat, a munkások a Lishka bezárt ablakait ütötték, de egyre jobban. Kiszállt a rendőrség. Hagyjuk el azonnal az irodát, fenyegetően lóbálták botjaikat. Elragadott a hév, csatlakoztam a többiekhez és skandálni kezdtük:

–        Munkát akarunk! Munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret!

A munkanélküliek mind átvették a jelszót, és az egész a munkanélküliség és a Ben Gurion-kormány elleni széleskörű demonstrációba torkollott. A rendőrök ütlegelni kezdtek bennünket, és erőszakkal kidobtak minket a falak közül. Letartóztatással is fenyegettek, de nem értek el vele hatást.

Kint a munkanélküliek nagy vehemenciával tárgyalták problémáikat, a munkanélküliséget, a kormánypolitikát, a szociáldemokrata Mapai pártot. A Eshed állomás tele volt ezekkel az emberekkel. Attól tartva, hogy esetleg tüntetéssé fajul a dolog, rendőrök közeledtek fenyegető fellépéssel. A helyzetükön és a rendőrök érkezésén feldühödött munkanélküliek persze hangoztatták kéréseiket és követeléseiket, amazok pedig bottal illették őket. A csoportosulást feloszlatták, a munkások szétszéledtek.

Ilyesfajta incidensek gyakran voltak, és csak a választások közeledtével csillapodtak. A választások munkát jelentettek a munkanélküliek számára. Az uralkodó pártok egyszerre találtak egy egész sor feladatot: az utcák tisztogatását, a sugárutak növényzetének öntözését, gyümölcsszedést, s mindezt azért, hogy elnyerjék a munkanélküliek szavazatait. Nem véletlenül a választási kampány mindig a munkanélküliség csökkenése szlogenjeivel volt kidekorálva.

***

Egyik szombaton reggeli után a szabadnapot élvezve kószáltunk, mikor Zvi, akit spanyol cigánynak hívtunk, kezembe nyomott egy automata puskát, amit a britek használtak a háború alatt és arra kért, gyakoroljak vele egy kicsit másnap reggelig. Nagyot néztem:

–        Mi ez a história? Viccelsz?

–        Nem, egyáltalán nem. Holnap megyünk vadászni a palesztinokra, akik Rehovottól nem

          messze beszivárogtak egy faluba.

Zvi volt a kibuc védelmi felelős parancsnoka. Ezenfelül jó lövész.

–        De de Zvi, életemben soha nem volt fegyver a kezemben. Azt sem tudom, hogyan kell

          használni.

Fogta a puskát:

–        Így kényelmesen lőhetsz vele, de, ha így csinálsz – és és gyors mozdulatot téve kezével megmutatta, hogyan kell lezárni –, nem tudsz vele lőni. Érted? Egyszerű. Reggelig megtanulhatod. Gyakorold, lőj is a narancskertben, szoktasd magadat.

–        Semmit sem értek, Cigány. El kell űznünk a palesztinokat saját falujukból?

–        Ezek nem palesztinok. Beszivárgók! Illegálisan vannak az országban!

–        De mi ez? Palesztinvadászatra megyünk? Nem, ezt én nem fogadom el, nem leszek

          ilyen ügyben cinkos. Megtagadom, hogy ilyen mocskos akciókba keveredjünk. Te, én,

          mi mindnyájan, nem csak el kell határolódjunk, de fel kell emelni is a szavunkat ellene.

          Tiltakoznunk kell a palesztinok üldözése miatt.

Rettentően dühös voltam:

–        Zvi, te nem értesz egyet velem?

Meghökkenve, vörös arccal, idegessége jeléül a fejét vakarva:

–        Jó, jó, de mit lehet tenni? Nem én vagyok a felelős érte. A régió parancsnoka adta ki a 

          parancsot, hogy a kibucból négy társunkat mobilizáljam. Megtettem. Mások is lesznek

          innen, a térségből.

–        Miért pont neked kellett?

–        Mert én lettem kijelölve parancsnoknak, a csoportunk katonai felelősének. A kapott

          parancsot nincs jogom visszautasítani. Informáltak minket, hogy a palesztinok

          szivárogtak be. Illegálisan átkeltek a határon és vissza akarnak menni a falujukba.

          Nekünk kell őket elkergetni. Ez minden, ez parancs.

–        Megtagadom, hogy ebben részt vegyek.

–        Muszáj engedelmeskednünk. A kibuc minden tagja potenciális katona. Ha megtagadod,

          jön a katonai törvényszék. Hát akkor…

Megbeszéltem Ruth-tal a kérdést. Idegesen válaszolta:

–        Elfelejted, hogy olyan országban vagyunk, amely csak úgy tud fennmaradni, ha a

          palesztinok ellen küzd. Nem véletlen, hogy csak arabokról beszélnek, nem

          palesztinokról.

–        Ez igaz, de miért van ez a megkülönböztetés?

–        Egy arab ott él, ahol akar. Az arab világ hatalmas. Mehet, ahová akar. Egy palesztin

          esetében más a helyzet, a kérdés nem olyan egyszerű.

Dühösen a fejemet ingattam.

Másnap egy katonai jármű jött értünk a rehovoti buszpályaudvarra. Vagy negyvenen voltunk, mindnyájan puskával felfegyverkezve, mint én. Hangosan beszéltek, mutogatták fegyverüket egymásnak, anekdotákat meséltek a megélt küzdelmekről, olykor a katonabrigád dalait énekelték, harsogott a nevetésük. Néhányan sajtos szendvicsüket ették nagy étvággyal. Mint egy kellemes hangulatú pikniken. Az idő is szép volt, igazi tavaszi nap, a napsugarak áttörték a lombokat, könnyű szellő cirógatta arcukat.

A teherautó kanyart vett, letért az útról és néhány száz méterrel odébb leállt. Egy arab faluhoz voltunk közel, jobban mondva ahhoz, ami maradt belőle. Láttuk a föld és szalma keverésével tapasztott kis kunyhókat, a kövekkel bekerített udvarokat. Minden lerombolva, romokban. Keskeny utcácskák, víz hiányában kiszáradt gyümölcsfák, meztelen ágak. Sehol senki. Csak macskák tucatjai patkányokra vadászva. Egyébként egy lélek sem. Macskanyávogás és totális csend. Hacsak nem az úton elhaladó autók zaja.

A parancsnok őrmester a falu körülkerítésére utasított.

–        Készítsétek elő a fegyvereket! A falut körülvesszük!

–        De minek? Nincs senki ezekben a romokban! – jegyeztük meg.

–        Azt ti csak gondoljátok. Nagyon ravaszak ezek a palesztinok. Tudják jól, hogyan kell

          elrejtőzni, álcázni magukat. Minden kibuccsoport elfoglal a falu körül egy részt, ha

          mozgást láttok, vagy érzékeltek, tüzeltek. Habozás nélkül. Gyerünk! Mindenki a

          helyére!

–        Parancsnok! És ha akit meglátunk, semmi rosszat nem akar, akkor is lőnünk kell?

–        Lőni. Hogy az ő anyja sírjon, ne a tied. Megértetted?

Zvi egyik kunyhón egy félig leszakított ajtót mutatott és megjegyezte:

–        Ne foglalkozz azzal, amit mondott. Nincsenek is a romok között palesztinok. Senki. Egy

          lélek sem.

Rámutatott egy ajtóra és hozzátette:

–        Alkalom egy kis gyakorlásra.

De azt elfelejtette mondani, hogy a puskát jól szorítsam oda a vállamhoz. Célba vettem az ajtót és lőttem. A golyó jó húsz méterre elkerülve a bozótban ért földet. Mindenki nevetett. Zvi: – Semmi gond, gyakorolj csak. Öt golyót kaptál, gyakorolj.

Mindenfelől puskalövések hallatszottak és a találatokra örömkiáltások. Macskákra vadásztak. A hangulat teljesen megváltozott. A vidámságot háborús atmoszféra váltotta fel. Nehéz és viharral teli. Az idegeim megfeszültek, kezeim már erősebben tartották a fegyvert. Különös vágyat éreztem, hogy lőjek, hogy lássak már egy beszivárgót és rálőjek. Részegítő harci kedvet. Érthetetlen agresszív érzés vett rajtam erőt, amilyet eddig a napig még nem tapasztaltam. Szorosan tartottam a puskát, az ujjamat a ravaszon tüzelésre készen és vadul kerestem szememmel az ellenséget, ezt a betolakodót. Ezt az embert. Ezt az ismeretlent. Lőni, lőni, lövéseket leadni. Tüzelni. Az ujjam remegett a ravaszon. Egész testemben izzadtam, balról jobbra forgattam a puskát. Lőni. Lőni kell. Erősnek éreztem magam, elöntött az uralkodni vágyás, a rombolás, megsemmisítés szenvedélye, szabadon kell engedni hatalmamat, erőmet. Mámorító hatalomvágy rántott magával.

Hirtelen rettenetes macskanyávogás hallatszott és láttam az állatot a magasba szökkenni. Valaki rálőtt. Eltalálta. Hallottam örömkiáltásait:

–        Megvan, eltaláltam!

Felriadtam a hallucinációmból. Visszatértem a realitáshoz. Bűnöző lett belőlem, gyilkos, aki kész embert ölni, egy beszivárgót, egy házát, rejtekhelyét, lakása romjait kutató falusi palesztint, aki közelmúltját keresi ott, ahol már senki nem lakik, a régóta kiszáradt gyümölcsfák között. Szégyen lett úrrá rajtam, a fegyverem irtózatot keltett bennem. A mellettem lévőhöz fordultam:

–        Itt van, fogd, én nem akarom megölni ezeket a szerencsétlen parasztokat – és nyújtottam a puskámat.

–        Parasztok? Megőrültél? Milyen parasztokról beszélsz? Nincsenek itt parasztok!

–        A macskák. Ez… te nem érted? Nem értesz te semmit.

–        Mit locsogsz, mit köze van ennek a macskákhoz?

–        Lőnek rájuk. Nem, nem érted. Semmit sem értesz.

–        De hát ezek csak macskák!

Igen, csak macskák. Nyávognak. A parasztok, a palesztinok nem nyávognak. Tényleg.

Vajon azért szervezték, hogy így oktassanak bennünket? Mentális begyakorlásunkra? Hogy katonát, harcost, gyilkost faragjanak belőlünk? Sikerült nekik. Undorodtam magamtól, majdnem gyilkost csináltak belőlem.

A kibucban ádáz vitát folytattunk, szokás szerint az összejövetelekre is szolgáló nagy ebédlőben ülve.

–        De micsoda mulatság, már akkor is a hasunkat fogtuk, amikor eszünkre jutott, hogyan

          tartotta Haim a puskát.

–        Veszélyesnek tartotta! A puska az fegyver, öregem!

–        Hahaha! Mint egy söprűt, úgy fogta. Látnotok kellett volna az őrmester arcát, amikor

          figyelte, hogyan kezeli!

Ruth engem nézett és nem avatkozott be. Reagálásomat várta. A többiek nem voltak elragadtatva a vita ötletétől. Én azonban nem tudtam megállni, hogy ki ne törjek:

–        Zvi, soha, de soha többet nem akarok ilyen akcióban részt venni. Nem veszitek észre,

          hogy katonát akarnak csinálni belőlünk, hogy a palesztinok ellen harcoljunk, hogy

          kiűzzük őket az országból? Nem veszitek tudomásul, hogy mit csinálnak belőlünk,

          belőletek, mindannyiunkból? Elfelejtjük, hogy kommunisták vagyunk? Hogy békét

          akarunk az arabokkal? A palesztinokkal? Mindezt elfelejtitek? Gondolkozzatok már!

Szóáradatom után nagy csend lett. Hosszasan néztek egy szó nélkül. Amit mondtam, a saját viselkedésükről, felkavarta, kizökkentette őket, és tudatosult bennük az állati ösztön ébredése.

Később, vacsora után, Ruth odajött hozzám, megfogta a kezem és tartotta egy darabig. Keze most is nyirkos volt, az enyém is az lett és kezdtem vágyat érezni iránta.

–        Jól mondtad. Látod, sok dolgunk van még itt. Sok munka vár.

–        Ruth, nem értem őket, pedig kommunistáknak tartják magukat. Mit mondjunk akkor

          azoknak, akik nem is azok?

–        Ezért kell harcolnunk és harcolnunk, még és még. Propagandamunkát végezni, nevelni

          az elvtársainkat. A háború egyformán rossz a zsidó és a palesztin népnek. Mind a két

          nép drágán fizet ezért a háborúért. Ezért kell, hogy sikerüljön nekünk a Zikei Pladával,

          ellensúlyt képezni a kibucokban, ahol a palesztingyűlöletet propagálják és tanítják, ahol

          a cionista nacionalizmus ezeknek a fiataloknak a lelkébe vésődött.

–        Lehet, hogy a Zikei alternatívája lehet ezeknek a kibucoknak és magához vonzza az

          újabb fiatalokat, szimpatizánsokat. De azon gondolkodom, ha…

Ruth elkapta a karom, mintha meg akarta volna szorítani és témát váltott:

–        Téged jelöltek ki egy nagyon komoly és fontos akcióra.

Kíváncsi lettem. Mi ez az akció, tudni akartam.

–        Miről van szó?

–        Négy embert kell kiválasztanod Zikeiben és holnap reggel Megdal Ashkelonba mentek…

–        Holnap? De hát holtfáradt vagyok mindattól, ami ma történt.

–        Elhiszem. De a dolog sürgős.

–        Na, de miről van szó? – kérdeztem ingerültebben, mert tényleg fáradt voltam.

–        Migdal Askelonban egy tüntetést kell szervezned. A falakat plakátokkal, feliratokkal kell

         megtölteni. Mindenhol, mindenhol.

–       De még mindig nem tudom pontosan, hogy miről van szó.

–       A városban irakiak és bolgárok vannak. A bolgárok beszélnek franciául is, az irakiak

         persze csak arabul. A város lakói között kell végezz agitációs munkát. Fel kell rázni 

         őket, te pedig mindkét nyelvet beszéled.

–       Rendben, de megmondod végre, hogy miről is van szó?

–       A területi katonai parancsnok elrendelte, hogy a városból palesztinokat ki kell űzni.

         Képzeld el, ez az ember a Mapamnál valaki.

–       Na, ez mulatságos. Ma azt mondják, lőjünk a palesztinokra, holnap meg kiebrudalásuk

         ellen tüntetünk. Mit szólna a Cigány?

–       A katonák bezárták a palesztinokat a város egyik részébe. Nagy sietve összeeszkábáltak

         egy gettó-félét. Akkora lármát kell csapni, amekkorát csak lehet, hogy a közvélemény

         tudomást szerezzen róla és meg lehessen akadályozni ezeknek a szerencsétleneknek az

         elűzését. Mégiscsak botrányos! – jött bele Ruth egyre jobban.

–       Ashkelon munkásváros, ugye?

–       Az hát, miért kérdezed?

–       Biztosan lesz néhány szöveségesünk.

–       Gondolod?

–       Szeretném remélni. Mondd, Ruth, a parancsnok a Mapamtól van, az pedig baloldali

         párt. Mégis a palesztinok ellen van? Pedig a párt mást prédikál.

–       Igazad van. Újságuk, az Al Hamishmar is csak a népek közötti békéről beszél.

         Szerencsétlen dolog, és ráadásul a Mapam az egyetlen komoly párt, amellyel közös         

         frontot tudunk alkotni. Na jó, akkor válasz ki ízlésednek megfelelően négy elvtársat a

         segítségül.

OK!

***