Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

7. rész

Ruth egyik hosszúra nyúlt esti beszélgetés alatt bejelentette, hogy a körzet engem akar Ber Shevába küldeni.

–        Ber Shevába?

–        Igen, délen van a Negevben. Kisváros a sivatag közepén. A kormánynak nagy tervei

          vannak itt. Pillanatnyilag úgy tízezer lakosa van, de lehet, hogy a következő években

          felfuttatják száz-, sőt kétszázezerre. Valószínűleg Ber Sheva lesz a Negev fővárosa.

–        De Ruth, ahogy én tudom, sejtünk sincs ebben a városban.

–        Pontosan. Ahogy megtudtam a körzetben, a párt nem működik, az elvtársak nem

          csinálnak ott semmit. Panaszt is tettek a sejt titkára ellen.

–        Értem. És mit várnak tőlem? Tisztázni a helyzetet, megbékíteni a sejtet? Rendet tenni?

–        Tiszta lappal indulsz, azt csinálsz, amit jónak látsz, hogy a sejtet talpra állítsd és újra

          éljen. Azelőtt volt vagy húsz elvtársunk a körzetben. Ma meg talán csak féltucat aktíva.

          Elhagyják a pártot, egyik a másik után.

–        És miért pont én? Vannak tapasztaltabb régi elvtársak is.

–        A vezetés számol az egyiptomi tapasztalataiddal. Az illegalitásban végzett munkáddal.

          Végülis mindennel. Aztán, látták, hogy milyen munkát végeztél itt Rehovotban a

          fiatalsággal. Minden arra utal szerintük, hogy te leszel a legalkalmasabb erre a

          munkára. És végül pedig, ne felejtsd el, egyedül élsz, nincs családi kötelezettséged.

–        Ez igaz, de még csak szállásom se lesz ott, és egy fillér se a zsebemben.

–        A szállást illetően, Ber Shevában van egy régi elvtársunk, Yankele. Állítólag hatalmas,

          arab luxuslakása van. Nála megszállhatsz. A többi dologgal magadnak kell boldogulni.

          Tudom, hogy nehéz lesz, de fiatal vagy, biztosan sikerülni fog.

–        Tudod, Ruth, az, hogy ilyen helyzetbe hoztak, meglehetősen kényes dolog. Munkát kell

          találnom, hogy pénzem legyen. Akármilyen munkát. De addig is meg kell élnem és

          nincs senki, aki segítségemre tudna vagy akarna jönni.

–        Na jó, még egyszer átgondoljuk a kérdést a körzeti bizottságban, ez a döntéshozó

           testület.

–        Ruth, mindenesetre nekem is van beleszólásom, hogy elfogadom-e vagy sem.

–        Természetesen. De tudod, hogyan történnek ezek a dolgok. Valaki bedobja a nevedet,

          tapasztalt kommunista vagy. Egyedül vagy, családod nincs, tehát nincsenek napi

          gondjaid. Ki is vagy jelölve a munkára. Egycsapásra elrendezi a problémát.

–        És te, te mit gondolsz, Ruth?

–        Én mit gondolok? Én inkább azt szeretném, hogy maradj a kibucban segíteni,

          megosztani velem a munkát. Túl sok itt a dolog, túl sok. Na, ez az, amit szeretnék. Mi

          ketten nagy dolgokat csinálhatnánk.

–        Ruth, az a benyomásom, hogy ajánlatot akarsz tenni.

–        Ajánlatot? Nem, semmit, csak hangosan kimondtam, hogyha maradhatnál, tehát...

–        Persze. De látod, minden este késői éjjelig vitatkozunk a munkáról a kibucban, a

           sejtben, a pártban. Órák hosszat. Tudod, mit beszélnek a kibucban? Hogy a végén ez a

           kettő még összeházasodik. Nincs már magánéletük.

Ruth elvörösödött, láttam még az éjszakai homály ellenére is az ebédlőből jövő fény tükrében. Fejét lehajtotta.

–        Egyszer már férjnél voltam, tudod, Michel felesége. Jó gyerek, igazi értelmiségi, csak a

          könyveinek él. Még azt is mondanám, álmaiban, egy képzeletbeli világban. Szeretem

          nagyon. De soha nem akarok még egyszer férjhez menni. A válásom óta elégedettebb,

          kiegyensúlyozottabb vagyok. Magamra leltem, megtaláltam a személyiségemet, az

          identitásomat. Nem, számomra nincs többé házasság. Házasodni, soha, de barát, az

          igen. Csak nem találtam még olyan partnert, aki megfelelne. Na meg aztán, mindenki

          nős. A körzetben is, ha nem tévedek. Nem titkolom, gondoltam rád, mielőtt ez az

          ügyed volt Miriammal, de aztán...

Megállt a beszédben és könnyűt sóhajtott.

–        Hízelegsz, Ruth. Egyébként el sem tudom elképzelni, hogy szeretők legyünk. Még

          képesek lennénk szerelmi aktus közben egymás véleményét kérni a tojótyúkok

          számának növeléséről!

Mindketten nevettünk, és lassan megindultunk ki-ki saját szobája felé. Szinte oda sem figyelve, hogy kéz a kézben. Az övé forró volt és izzadt. Az enyém is. Hirtelen felfedezte, hogy egymás kezét fogjuk, kirántotta és eltávolodott. Reszkető hangon búcsúzott:

–        Shalom és Ber Sheváról pillanatnyilag egy szót sem.

–        Shalom, Ruth.

Hosszasat sóhajtottam a szobámba érvén. Ki tudja, talán Ruth-tal ma éjszaka… Nem, nem akartam feltételezésekbe bonyolódni.

***

1951. április végén készítettük elő május elseje megünneplését. A Histadrouth szakszervezet minden városban megtartotta. Tel Avivba jött felvonulni az egész környék. Ez alkalommal a déli körzeti pártbizottság úgy határozott, Ramléhban április 30-án vonulunk fel a párt erejét demonstrálni, aztán másnap csatlakozunk a Tel Aviv-i nagy menethez.

Összegyűltünk mintegy száz elvtársunkkal, szimpatizánsunkkal Ramléh szerény kis mozijában. Körzeti titkárunk és helyettese elmondta szokásos beszédét a világ proletariátusának erejéről, a Szovjetunió a béke és szocializmus bástyája erejéről, és állást foglalt az amerikai imperializmus elleni nemzetközi mobilizáció mellett, az atombomba ellen. Egységfrontot kell létrehozni Izraelben a Mapai-kormány, a kormánypolitika ellen, a munkásosztály kizsákmányolásának politikája ellen, a nagy amerikai trösztök szövetségével szemben, az arabokkal, különösen a palesztinokkal kötendő békéért, és Palesztina két országra osztásának ENSZ-határozatáért.

Tapsoltunk, lábunkkal dobogtunk és hurráztunk. Nagy volt a lelkesedés. Felállva énekeltük az Internacionálét, öklünk összeszorítva. Aztán kettesével-négyesével oszlopba sorakozva az utcára mentünk, elöl a vörös zászlóval, dobszó kíséretében Ramléhban a május elseje ünneplésére. De micsoda meglepetéssel szolgált a semmiből előtűnő rendőrség! Botokkal támadt ránk, a dobot szétverték, a vörös zászlót megtaposták, széttépték. Test test ellen, és sokan megsebesültek a mieink közül. A párt küldötte és a déli körzeti titkár, Chamli elvtárs arca vérrel borított, megsebesült. A rendőrség néhány embert le is tartóztatott.

Hát, ilyen volt a ramléhi május elseje.

Másnap délelőtt Tel Aviv központjában egy moziban tartottuk a nagygyűlést Mikounis főtitkár elnökletével. Vagy ötperces vastapssal köszöntöttük, nevét torkunk szakadtából skandálva. Aztán lelkesedéssel telve leültünk, hogy meghallgassuk a szónokokat, akik még keményebben szóltak, mint előző nap Ramléhben. Tapsoltunk, lábbal dobogtunk.

Hirtelen csattanásokat hallottunk, a moziépület tetejére köveket dobtak. Kőzápor hallatszott. A Herouth tagjai jöttek szokás szerint a gyűlést provokálni. A rendőrség nem avatkozott be. Néhányan a mieink közül a bejáratot őrizték, hogy megakadályozzák a csirkefogók bejutását a terembe. Nyugtalanság lett úrrá rajtunk, nem mertünk kimenni, nehogy a kövek ránk zúduljanak.

El akartunk kerülni a verekedést, a testi harcot. Ez itt május elseje, a munkások, a dolgozók ünnepe. A mi ünnepünk, de az övék is, azoké, akik követ dobálnak ránk. Ugyanúgy mint mi, ők is dolgozók. Miért van az ellenségeskedés velünk, kommunistákkal szemben? Nem csak a saját javunkat akarjuk, az övékét is! A dolgozók javát. Ez is volt a jelszavunk: ”ami jó a dolgozóknak, jó Izraelnek is”.

A szociáldemokrata Mapai-kormány politikája talán nem az amerikai tőkével szövetséges politika? Az amerikai imperializmussal talán nem közel-keleti dominanciáját akarja megvalósítani? A leigázás ellen harcolni kell, s olyan politikáért küzdeni, amely a nép, a dolgozók szolgálatában áll.

Végül sikerült elkerülni a kőzáport és csatlakozni a Histadrouth felvonulóihoz. Kint a tömeg ütemesen hangosan együtt kiáltozta: Éljen a munkásszolidaritás! Éljen május elseje!

***

Néhány nappal később Rehovot központi terén egy autókonvoj állt meg. Az egyikből kiszállt a miniszterelnök, David Ben Gurion. A munkanélküliek, akik munkalehetőségre számítva mindig itt várakoztak, a kormány ellen spontán demonstrációba fogtak skandálva: «Munkát, kenyeret!». Néhányan homokot és kavicsot szórtak a miniszterelnöki autóra. Ben Gurion azonnal visszaszállt és a konvoj villámgyorsan elhagyta a várost.

A lakosság haragja nőttön nőtt. Volt is rá oka. A kormány emigrációs politikája csak a munkanélküliséget emelte, az USA-tól annyira várt és remélt befektetések nem érkeztek, igazi gazdasági válság kezdődött. A máris magas infláció további növekedésének elkerülésére mindenre bevezették a jegyrendszert. A húshoz, vajhoz, olajhoz, tojáshoz csak jeggyel lehetett hozzájutni. Végülis mindenből hiány volt. A ruházati termékek is adagolva lettek, még a nadrágszíjak is.

Rehovot városában David Ben Gurion nem tűnt nagyon népszerűnek.

***

Yacov, a kibuc gazdasági felelőse arról informált, hogy van egy néhány napra szóló munkaajánlata. Rentábilis, de nehéz munka.

–        Milyen?

–        Nem messze innen követ kell törni. De nagyon kemény a kő. Nagy erőfeszítést igényel.

          Mit gondolsz, tudnád csinálni?

A kérdés egy kérdésnél sokkal több volt: kérés.

–        Persze, elvállalom. Mikor kell kezdeni?

–        Holnap reggel. A vállalkozó felvesz az Eshed pályaudvaron. Hét órakor. A

          körülményeket illetően mindent elintéztünk. Rendben?

–        Persze, 7-kor ott leszek.

Egy féltucatnyian vártuk az autóbusz pályaudvaron művezetőt. Egy fickó közeledett és kérdezte, mi vagyunk-e a kőtörők.

Bólintottunk.

–        Meg kell mondjam, hogy a munka nehéz, a kő igen kemény. Nagykalapácsot kaptok. A 

          munkaidő reggeltől besötétedésig tart. 15 perc a reggeliidő, 25 az ebéd. Dohányozni

          lehet munkaidő alatt, de csak négy cigarettát elszívni, vagy szükségre menni. Csak

          néhány perces leállások lehetnek. Jól fizetek, de munkát is akarok. Érthető?

Egymásra nézegettünk, majd belegyezésül bólintottunk. Igen, egyetértünk. A fizetés jó, a munka több napra szól. Lehet, egy hétre is.

A művezető rám nézett:

–        Biztos vagy te abban, hogy tudsz majd követ törni? Azt hiszem, nem vagy elég erős

          effajta munkához.

–        Megmutathatom – válaszoltam elszántan.

–        Jó, akkor felszállás a szerkocsira.

A szerkocsi egy kis furgon volt szerszámok és építési anyagok szállítására. A rövid városi út után Ouri megállt a szerkocsival és egy kis udvarra tessékelt minket. Egyik részében gránittömbökből álló dombocska, a másikon egy egy ház kiásott alapjai.

–        Figyeljetek jól ide. Négy embert akarok kőtörésre, kettő pedig hordja. Osszátok be

          magatokat, ahogy akarjátok. Ourinak hívnak és nem művezető vagyok, hanem ennek

          az építendő háznak a tulajdonosa. A WC itt hátul egy bokor.

A kőhalom mellett sorakoztak a kalapácsok, Ouri intett, hogy szolgáljuk ki magunkat. A nagykalapácsok puszta láttára megborzongtam. Tényleg, Ourinak igaza lehet, nem leszek képes ilyen munkát végezni. A nagykalapácsok óriásiak. Fel se tudnék emelni egyet, nemhogy ezeket a nagy köveket törni. Nem, nem tudom. Ouri nézett rám, elszánom-e magam a kalapács megragadására. Hanyag mozdulattal próbálkozva kezembe vettem egyet, és csodálkozásomra, nem is annyira találtam annyira nehéznek. Kezemben a szerszámmal vakmerően a kövekhez léptem.

Ouri kíváncsi és érdeklődő tekintetét rám függesztette, lássa, hogyan boldogulok. Akaratlanul is rámosolyogtam mintegy közölve, na lám, látja, megmondtam én. Hogy mutassam, szinte véletlenül a legközelebbi tömbhöz fordultam. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb. Teljes erővel megragadtam a kalapácsot és rásújtottam.

A kalapács zöngés hangon megpendülve visszaugrott. A kő meg se moccant. Még csak egy kis sérülés sincs rajta. Közelebb léptem, hogy lássam, hátha legalább egy repedés, egy kis karcolás keletkezett. Semmi! Semmi az égvilágon! A kő érintetlen. Jól megnéztem, mégiscsak, a kalapács elég nehéz, robusztus. De a kövön semmi nyom. Csodálkoztam. Gondoltam, ha így megy tovább, itt kell hagynom a munkát. Nem vagyok hozzá elég acélos.

Ouri mosolyogva közelebb lépett.

–        Először csinálsz ilyet, igaz?

–        Igen, végülis, ez, hogy … – hebegtem-habogtam.

–        Tudom, én is ugyanígy kezdtem. Próbálj egy fix helyet kinézni a kövön. Koncentrálj, oda

          próbálj csapni, csak ezen a helyen ütni. A másik, hogy soha ne a szélét üsd a kőnek,

          soha. A közepén próbáld!

Elkezdtem nézegetni a tömböt, keresni a helyet, ahogy Ouri mondta. Felemeltem a kalapácsot fogaim között mormogva:

–        Megszerezlek, te rohadék kő, megleszel – és nagyot vágtam rá bátran.

Most se történt semmi, de a kalapács már nem pattant vissza. Nem adott zöngés hangot se. Folytattam ugyanannak a pontnak a szemmel tartását, meg voltam győződve arról, hogy ez alkalommal meglesz. Igenis összetöröm ezt a rohadt követ. Még egyszer és még egyszer ugyanazon a helyen fixírozva. Különös dolog történt, kezdtem a nagy kő iránt vonzódást érezni. Mintha hipnotizált volna.

–        Na jó – gondoltam, és még egy ütést mértem rá. És ekkor a hatalmas kő lassan egy

különös sóhajjal kettéhasadt.

–        Látod, te rohadt kő, te szemét, most megvagy…

Újabb lendülettel folytattam törését. Legyőztem a követ. Darabokban van. Meg kellett állapítanom, hogy különös módon ez a munka nem is olyan fárasztó. Másik tömbhöz fogtam, aztán megint másikhoz, megint másikhoz.

Ouri jelezte a déli szünetet. Leültünk a kövekre, próbáltunk annyira árnyékba húzódni, amennyire csak lehetett. Megszabadítottam magam a kowa timbelemtől, ettől az idióta kalaptól, ahogy ezt a fajta fejfedőt hívják, s ahogy mindenki tette, megtöröltem vele verejtékes arcomat. Szendvicsemet falatoztam, amit a konyhában dolgozó lányok készítettek nekem. Jó ez így, ebben a csendben, többé-kevésbé védve a naptól. Hirtelen egyikünk, térdén nyitott újsággal bejelentette, hogy a legközelebbi választásokon a Herouth jut hatalomra. Begin ledarálja Ben Guriont és az arabokat elküldi az ördögbe. És a földre köpött.

–        Ki mondja ezeket a marhaságokat? – kérdezte Ouri közelebb lépve kezében szendvicsével.

–        Én – válaszolta a teymani (a jemeni bevándorlók gúnyneve).

–        Te ennek a pártnak vagy a híve, a Herouthnak?

–        Feltétlenül! Mi vagyunk az erő az arabokkal, a palesztinokkal, a kommunistákkal

          szemben. Mind ugyanaz a népség, a mufti emberei.

Nem normális ez az ember. A mufti, a jeruzsálemi klérus a nácikkal kollaborált az angol megszállók ellen, igaz. Na, de mi közük van az araboknak, palesztinoknak, kommunistáknak a muftihoz?

–        De te, te munkás vagy. Hogy lehetsz egy fasiszta párt híve?

Ben Shalom, a teymani:

–        Begin csak a zsidók javát akarja. Mindnyájunkét. Izrael a mienk. Az arabokat el kell

          kergetni a mi szent földünkről. Semmi keresnivalójuk nincs itt. Ben Gurion az arabok

          barátja.

–        A baloldali pártok a munkásokért vannak, zsidókért és arabokért. Te a Herouthot   

          támogatod, egy jobboldali pártot a dolgozók ellenében.

–        Begin elzavarja az arabokat és akkor nekünk mindnyájunknak jobb lesz itt.

          Munkásoknak és nem munkásoknak.

A beszélgetés az egész ebédszünet alatt folytatódott. Ami számomra érthetetlennek tűnt, hogy a munkaadónk, Ouri próbálta meggyőzni a munkás Ben Shalomot arról, hogy a baloldali pártok képviselik érdekeinket, a dolgozók érdekeit, míg a Herouth és más jobboldali pártok nem védik, nem ezt teszik. Egy tőkés próbálja magyarázni, hogy a dolgozói érdekeket a baloldal védi! Elképzelhetetlen!

Kezdtem belejönni ebbe a munkába. Még meg is tetszett. Úgy törtem a követ, mint egy képzett munkás. Éppen csak hogy azt nem gondoltam, ha nagy leszek, mással sem akarom keresni a kenyerem, mint kőtöréssel.

Sajnos a napok gyorsan teltek és befejeztük a munkát. Ouri rendesen megfizetett bennünket. Yacov szerint senki más nem fizette ilyen jól a munkásait – a feketéket, ahogyan a szakképzetlen munkaerőt hívták. Gratulált is:

–        Ouri nagyon dicsért téged. Úgy látszik, jó munkás lettél. Elégedett a munkáddal.

          Kezdetben azt hitte, nem boldogulsz majd. Őszintén szólva, én se nagyon bíztam

          benne. De ez volt minden, amit munkaként felkínálhattam számodra. Nagyon örülök,

          hogy helyálltál. Na jó, keresünk majd más munkát, holnap bemegyek a Lishkat

          Avodához megnézni, mit tudnak javasolni.

–        Tudod, ez a munka eléggé érdekes volt, nem gondoltam volna, hogy egy nap

          kőtörőként dolgozom. Ouri is derék fickó. Azt hiszem a Shomer tagja lehet.

–        A Shomeré, miket beszélsz? Itt, Rehovotban ő az ágazati titkár!

***