6. rész
Zikei Plada
Egy elvtárs jött a
párttól, tanácsolta, hagyjuk el a Pardes Hanna tábort.
–
Itt csak a drága időt vesztegetitek, holott a tevékenységetek másutt sokkal
jobban
szolgálná a pártot.
–
Tegyük fel. De ki mondja ezt?
–
Pontosan nem tudom, a pártban mondták. Itt, a táborban csak az időt pazaroljátok.
Ezt gondoljuk.
–
Kik gondolják?
–
Végülis… mi, a párt.
A fickó komolyan beszélt.
A pártban valaki lehetett. Bizalmi ember. Elgondolkodtunk azon, amit mondott.
De ismertetni akartam vele a helyzetünket.
–
Nincs hova mennünk. Sem szállásunk nincs, sem pénzünk.
–
Ezt el tudjuk intézni.
Egészen felvillanyozódtunk
a hírre, hogy elhagyhatjuk a tábort, beköltözhetünk a városba, részt vehetünk
az ország életében. Tudtuk, hogy a táborban új bevándorlóként marginális
helyzetben vagyunk, kívül az országon, a népen, a dolgozókon. Számos sértő
megjegyzést hallottunk rovásunkra is, ilyeneket: «itt élnek a mi terhünkre és
panaszkodnak» vagy «minek jöttek ide, ha nem tetszik nekik?», sőt, «ingyen
etetjük őket, ingyen biztosítjuk szállásukat, ők meg elégedetlenkednek!».
Ya’acoub reagálásunkat
figyelve megkérdezte az elvtárstól:
–
Azt mondod, el lehet intézni, de hogyan? Megismételjük, nincs egyetlen vasunk
se, és
nem tudunk hova költözni se innen.
–
Kissé hosszú elmondani, majd az úton elmesélem. Autóval jöttem… – nevetett és
folytatta – teherautóval, akad hely
rajta mindenkinek.
–
Mindnyájunkat el akarsz vinni? Na, de hova?
– Nahát,
bízzatok már meg bennem. Naná, hogy mindnyájatokat viszlek! Miért? Nem
akarjátok elhagyni a tábort?
–
Várj, várj egy kicsit! Mielőtt itthagynánk, tudnunk kell, miről van szó.
Ya’acoub elvtárs
feltett egy kérdést, és a
döntésünkhöz tudnunk kell, hogy mi vár ránk.
Eliahou, a legbölcsebb
közöttük, nekiállt elmagyarázni.
–
Ha úgy döntünk, hogy elmegyünk, a táborirodában alá kell írnunk egy
nyilatkozatot,
miszerint a hatóságok összes
kötelezettsége megszűnik velünk szemben, legyen az
bármilyen természetű.
–
Tudom, ez a szabály. De mondom nektek, mindent elrendeztünk…
–
Mi pedig mindenekelőtt szeretni tudnánk, hogy ez mit is jelent. Lehet, hogy nem
értünk egyet azzal, ami kint vár
ránk, amit javasolnak nekünk.
–
A teherautót minél hamarabb vissza kell adnom. Nincs idő mindent elmagyarázni.
Csak
az időnket vesztegetjük, miközben a
nyomdában várják a járművet.
–
Mondd, hogy is hívnak?
–
Touri. Mindenki Tourinak hív.
–
Hallgass ide, Touri. Meg kell, hogy érts bennünket. Nem hagyhatjuk el a tábort
anélkül,
hogy ne tudnánk, hová megyünk. Mi
van, ha nem akarjuk azt, ami ránk vár? Utána már
sehova nem tudnánk menni. Érted a gondunkat?
–
Értem, értem, de a teherautót...
–
Ne bosszants a teherautóddal. Mondd a javaslatod és döntünk.
Touri nagyon
határozatlannak és főleg meglepettnek látszott. Nem fogta fel a beszélgetés
értelmét. Megmondta, hogy minden el lett intézve, hogy nincs idő a teherautó
miatt, mi pedig meg akarjuk vitatni!
–
Hallottatok már a Zikei Pladáról?
–
Miről? – kérdeztük szinte kórusban.
–
Zikei Plada, azt jelenti: acélszikra.
–
Áá? Nem
tudtuk. Zikei Plada. Nem rossz név. Nagyon forradalmi. És?
Mi ez a Zikei
Plada?
–
Ez egy kis kommunista csoport, fiatalokból áll, mint ti, elhagyták a
kibucukat, hogy
saját, kommunista kibucot hozzanak
létre. Vagy húsz, Romániából jött fiatal. Nincsenek
elegen, hogy saját kibucot
szervezzenek. Rehovotban vannak, Tel Avivtól délre.
Nagyon lelkesek, jó kommunisták. A
párt megadja nekik azt a segítséget, amit tud.
–
Akkor, ha jól értettük, a párt ebbe a Zikébe vagy mibe akar küldeni minket,
hogy
erősítsük meg őket. Ez az?
–
Igen, valójában ez. Kaptak megművelésre egy kis parcellát. Kabinokat, hogy
lakjanak.
Van egy teherautójuk, két öszvérük és
egy kocsi. Ez minden, amit tudok.
–
És hogy fogunk ott élni, Touri?
–
A részleteket a kibuc titkárával kell megbeszélnetek. Erről nem sokat
tudok.
–
Ha nem tudsz semmit, akkor mit tudsz?
–
Pártfunkcionárius vagyok, ez minden.
Elég élénk benyomást tett
ránk. Pártfunkcionárius, aki csak a párt által és a pártért él!
–
A párt küldött, hogy toborozz közöttünk, ez az?
–
Nem, csak azért, hogy benneteket meggyőzzelek, csatlakozzatok a kibuchoz.
–
Rehovot, ez milyen város?
– Egy helyes kisváros, tiszta és kellemes. Tel
Avivtól úgy húsz kilométerre található.
–
Touri, meg kell mondani, furcsa módon próbálsz embereket toborozni. El akarsz
vinni
bennünket anélkül, hogy tudnád, miből
és hogyan fogunk megélni!
–
Ez azért van, mert minden reggel hajnalban újságokat hordok ki. Aztán egész nap
pártügyekben futkosok.
–
Tudod mit, Touri? Először elviszel hármunkat, Ya’acoubot, Elinahout és engem
ebbe a
kibucba, hogy beszéljünk a kibuc
titkárával. Aztán döntünk. Érted?
–
De mit mondok a székházban majd? Istenem, mit mondok majd?
Touri egészen
gyámoltalannak és idegesnek tűnt.
–
Azt mondasz, amit akarsz.
–
Igen, de…
–
Touri, indulunk, vagy nem?
–
Valamin elgondolkodtam… de, de, indulunk, rögtön.
***
Ruth, a kibuc és a Zikei
Plada pártsejtjének titkára minden információt megadott, amit akartunk. A lakás
faházakban, kis kétszemélyes szobákban tábori ágyakkal, egy ebédlő, mosdó és az
udvar végén latrina. Azt is elmondta, hogy e pillanatban csak néhány lány számára
van munka, mosás, takarítás, főzés, a többiek odakint dolgoznak a Lishkat
Avoda munkaügyi iroda jóvoltából biztosított munkahelyeken.
Beszélt nekünk arról is,
hogy meg akarják reformálni a közösségi élet rendszerét és a kibucokban
bevezetett szabályokat. Olyan reformot akarnak, amely a szövetkezeti
rendszerhez közelít.
–
És mit vártok tőlünk? Milyen munkát végeznénk? Mi a párt szerepe mindebben?
–
Már az a tény, hogy többen leszünk, nagyon jó dolog. Aztán pedig arra
várva, hogy a
kibuc alapításának jogát megkapjuk, odakint
dolgozhattok a Lishka kínálta mindenféle
munkahelyen, mint a többi elvtársunk.
Ruth érdeklődéssel
vizsgálgatott bennünket. Próbálta kitalálni, hogy mi lesz a válaszunk.
–
Nos, hogyan döntötök? Jöttök, vagy még gondolkodtok rajta?
–
Tartunk egy gyűlést az elvtársakkal a táborban és aztán tudatjuk veled.
–
Jó lenne, ha jönnétek. Nem titkolom, a kibuc számára óriási előrelépést
jelentene. Veletek együtt körülbelül harmincan lennénk. Előrevinne minket a
kibuctanácsban is.
–
Jó, akkor hát shalom. Jössz, Touri?
Visszaúton megbeszéltük a
találkozást Ruth-tal.
–
Szép ez fiatal lány – mondta Ya‘acoub.
–
És kulturáltnak, valamint intelligensnek is tűnik.
Touri
nevetni kezdett.
–
Nem is annyira fiatal. Elvált és az ex-férje is a kibucban dolgozik. Ő végzi a
könyvelést.
Pardes Hannában késő estig
vitatkoztunk. Belépjünk a kibucba, vagy ne. Döntenünk kellett, el tudjuk-e
fogadni, hogy másfajta élethez szokjunk. Közösségi élethez, paraszti léthez.
Végül a legdemokratikusabb módon szavaztunk. Nagy lelkesedés nélkül, de
csatlakozunk a kibuchoz.
Másnap reggel bementem a
táborigazgatóhoz búcsút mondani. A Shomer Hatzair tagja és éppúgy kommunista,
mint mi.
–
Haim, vicc nélkül, hiányozni fogsz nekünk.
Nagyon erősen
megszorította kezemet és Yohevet, egy fiatal nő pedig könnyeit törölgette.
–
Ne sírj, Yohevet, tudod, hogy bolondulásig szeretlek. Feleségül kéne jönnöd
hozzám.
–
Szemtelen, malac! De látogass meg minket, hallod?
Este a kibucban Ruth
ünnepet szervezett. Mindenki kíváncsian várta, hogy megismerjen minket. Nem
askenáziak vagyunk, hanem szefárdok, frenkek, ahogy később megtudtuk,
feketék. Újdonság ennek a csoportnak. Nem is tudták
elképzelni a szefárdokkal közös életet ugyanabban a kibucban, ugyanabban a
csoportban. A szefárdok hagyományai, szokásai, még viselkedésük sem ugyanolyan.
Aztán itt voltak az egészségügyi kérdések. Igen, a szefárdok mások. És
még ki tudja. Abszolút
tartaniuk kellett tőlük.
Érkezésünkkor
nem látszottak túlzottan lelkesnek. De a lányok már rászálltak Albert-re, aki
tényleg nagyon szép barna fiú fekete szemekkel, vonzó, provokatív tekintettel.
Első
alkalommal voltunk lányok, elvtársak, a mieink társaságában. Ki voltunk éhezve
a nők jelenlétére. Máris akadt valaki, aki szemembe tűnt. Miriam nem román volt
és a többiektől inkább elkülönült.
Két
nappal később Yacovot, a gazdaság és munkaelosztás felelősét kísértem el az
Eshed központi autóbusz-pályaudvarra, a Tel Avivot és Ber Shevát Rehovot
érintésével összekötő úton. Itt volt a munkaerővásár. Reggel hét óra előtt
jöttek a vállalkozók, keresgéltek az emberek között kor, méret, izmok alapján,
aztán kiválasztották a munkást és elmentek. Nem kérdezték a bért, a munkaidőt,
semmit. Boldogok voltak, hogy munkát kaptak és a vállalkozónak pedig lett
megfelelő kétkezi munkása. Akárhogyan is, a bér ugyanannyi volt körülbelül. Nem
nyitottak felette vitát.
Engem egy szövetkezet
alkalmazott, öt teherkocsijuk volt kövek, homok, cement és építési anyagok
szállítására. Ez alkalommal követ kellett vinni nem messze Rehovottól egy
útépítésre. Minthogy a teherautón nem volt daru, az építkezésen a követ kellett
lepakolnom. A munkát csak kézzel lehetett elvégezni, szerszámok nélkül.
Fizikailag igen nehéz munkának bizonyult – legalábbis számomra –, óriási
erőfeszítést követelt. A fáradtságot még fájdalmasabbnak éreztem, mivelhogy
eleddig fizikai munkát nem végeztem.
Késő délután meggörbedve,
összetörve a kibucba vonszoltam magam és azon nyomban leroskadtam a
rendelkezésemre bocsátott vaságyra. Elcsigázva, erőm végére érve, ha mondhatom.
De mégis, valami büszkeséget éreztem. Munkás lettem, proli. Most már
belevághatok a politikai agitációba, részt vehetek az osztályharcban.
Beszélhetek a munkások, a munkásosztály nevében. A «világ proletárjai,
egyesüljetek» jelszava még közelebbinek tűnt, még inkább a sajátomnak.
Emelkedett, szédítő érzés.
Végre a munkásosztályhoz tartozom.
***
Útépítésen dolgoztam,
délutánonként a kátránytól feketén tértem vissza, ezt kellett felmelegítenünk
és aztán rácsorgatni a kövekre az általunk épített utakon.
Gyakran dolgoztam kis
házacskák építésén is. Vasbeton zsalut csináltunk, azok jobban tartják a
falakat. Bevallom, kedvencem mégis a narancsszüret volt a novembertől március
végéig tartó szezonban. Rehovot és Richon le Zion volt a narancstermesztés
központja. Mindenhol narancskertek voltak. E munka közben kaptam első leckémet
is. A helyszínen annyi narancsot ehettünk, amennyit akartunk, de munka után
tilos volt magunkhoz venni. Ahányszor csak megszomjaztam, narancsot ettem.
Elképesztő mennyiséget fogyasztottam a nagyszerű gyümölcsből. Meg is lett az
eredménye, több napon át tartó hasmenést kaptam. Aztán már kevesebbet ettem
belőle, miáltal gyümölcsszedő teljesítményem is megnövekedett.
Zikei Pladában kollektív
életünk felvette az utazósebességet. Mindnyájan a kibuc és ezen felül a párt
tagjai voltunk, minden héten közgyűlést tartottunk, amelyeken megbeszéltük
a kibuc gondjait. A problémák kereteit gyakran átlépve politikai aktivitásunk
kérdései is napirendre kerültek.
A gyakori gyűlések egyikén
Ruth bejelentette, hogy választások lesznek a kibuc és a sejt vezetésében is. A
vezetésnek kettős szerepe volt, egyszerre a kibucban és a pártban. Ya’acoub
küldött lett a regionális bizottságban, engem pedig beválasztottak a kibuc
vezetésébe, Rehovot város ifjúsági felelősének. Szintén felelős lettem a párt
orgánuma, a Kol Ha’am hétvégi újság eladásáért és terjesztéséért. Ez a
munka lehetővé tette, hogy az elvtársakat, a párt tagjait, szimpatizánsait
meglátogassuk és megvitassuk velük a napirenden szereplő politikai problémákat,
s csakúgy a napról napra felmerülő kérdéseket.
Ahhoz, hogy a fiatalok
pártaktivitását jobban szervezzük, hetente egy délután összejövetelt
tartottunk, barátit, ahol mindenről tudtunk beszélni. Együtt mentünk a sarki
moziba, kritikai megbeszélést tartottunk egy-egy olvasott könyvről vagy látott
filmről. Néha meséltem az egyiptomi kommunista mozgalomról, tevékenységéről és
nehézségeiről, de főleg és persze a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről.
Beszéltünk Kalinyin jelszaváról, mely szerint a kommunizmus a világ ifjúsága. A
«kommunizmus a szovjethatalom plusz villamosítás» Lenin-idézetet részletesen
kitárgyaltuk. Beszéltem a Dnyeperen épített és 1933-ban befejezett nagy
villamosenergiai központról, a mezőgazdaság fejlődéséről és a Szovjetuniónak a
háború előtti években elért hatalmas gazdasági győzelmeiről. A fiatalok
lelkesedése és érdeklődése óriási volt. Az is kérték, hogy gyakran menjünk
moziba.
A Zikei Plada egyik tagja,
Miriam arra hívta fel a figyelmemet, hogy egy lány a csoportból mindig
mellettem foglalt helyet. Miriam gömbölyded, barna hajú és gesztenyebarna szemű
lány volt. Tetszett nekem ifjúsága ragyogó frissességével, ezen felül északias
akcentusa is. Pirospozsgás, telt orcája annyira izgatott, hogy legszívesebben állandóan
simogattam volna. Számtalanszor próbáltam közeledni hozzá. Ő viszont semmi
jelét nem adta annak, hogy e közeledést szívesen fogadná. Minden
előrenyomulásom alkalmával vagy fáradt volt, vagy elfoglalt. A mozielőadás
végén, mikor együtt tettük az utat vissza Zikei Plada felé, megkérdezte:
–
Cipora a barátnőd?
Meglepődtem a kérdéstől. Mindig nagyon vigyáztam arra,
nehogy intim kapcsolatba kerüljek valamelyik lánnyal a csoportból.
–
Barátnőm? Nem, miért?
–
Mert mindig együtt vagytok.
–
Azt gondolod? Nem is figyeltem fel rá. Azt hiszem, veled többet vagyok, látod,
hogy az
utat is együtt tesszük Zikei Pladába.
–
Igen, de vele, az más.
–
Más? Nem értelek, miben más?
–
Vele bensőségesebb. Gyakran bókokat mondasz neki, dicséred a szép szőke haját,
megjegyzed, hogy milyen csinos.
–
Bókot, azt hiszem, mindenkinek teszek. Még neked is. Próbálok kedves lenni
mindenkihez. Ha ezzel örömöt szerzek,
mi rossz van benne? Ha örömöt szerez, hogy azt
mondom, csinos, miért ne mondanám?
Neked is el kell ismerned, tényleg helyes lány.
Amikor jól fejezed ki magad ilyen
vagy olyan témában, neked is mondok bókokat.
–
Soha nem próbáltál hozzám valóban közelebb kerülni.
–
Ez nem igaz, szerintem te hárítod el mindig a közeledésemet.
–
Azt hiszed?
–
Pontosan. Mindig elkerülsz egy sor kifogással, fáj a fejed, nem érsz rá.
Kifogások és
kifogások.
–
Azt hiszem, tévedsz.
–
Úgy
gondolod?
–
Úgy.
–
Akkor, ha megpróbálnám most?
–
Próbáld meg.
Hirtelen Miriam felé
fordultam, átöleltem és habozás nélkül hosszú csókot nyomtam szájára.
Csodálkozásomra heves szomjúsággal, majdnem vadsággal viszonozta. Az éjszakai
sötétséget kihasználva magamhoz szorítottam és tovább csókoltam. Nyelvemmel
kezdtem a szájába hatolni és játszani az övével. Magamhoz ölelve zavartan
éreztem nemi szervem reagálását. Biztosan ő is érezte. Halkan nyögdécselt és
még erősebben, szorosabban magához ölelt. Lélegzete zihált, felhevültségén nem
bírt úrrá lenni. Hosszú sóhajokkal kísérve mintha halkan dorombolna.
–
Ma este velem alszol. A szobámban.
–
Ma este? – kérdezte gyenge hangon, habozva.
–
Igen, ma – válaszoltam kategorikusan.
–
Mit szólnak a többiek?
–
Fütyülök rá. Te is. Világos?
Magam erőszakos lettem,
Miriam pedig engedelmes.
A kibuc felé a narancskert
szegélyezte úton megkérdeztem:
–
Nagyon zavarna, ha a kibucban megtudnák, hogy lefeküdtünk egymással?
–
Egy kicsit, nem vagyok ehhez hozzászokva. Ez az első alkalom.
–
Azt akarod, hogy máshol?
–
Ha lehet, igen. Jó volna. Te tudsz más helyet?
–
Nem. Máshol, ez itt a fák között, a bokrok alatt. Ahogy akarod. A bokrok
között. Miért
ne? Akarod? Romantikus lenne.
Éreztem, hogy elpirul,
megszorította karomat.
–
Nem, nem. Nem komolyan mondod, ugye? A bokrokban? Nem! Inkább nálad, a
szobádban, ha akarod.
Kicsiny szobámban
megkérte, hogy ne gyújtsam meg a lámpát. Közelebb léptem hozzá, ő pedig
önkéntelenül hátralépett. Utolsó védekezési gesztusként. Két karjánál fogva
erősen közel húztam magamhoz. Még próbálkozott az ellenállással, aztán
elgyengült és elhagyta magát karjaimban. Lassan, minden ellenszegülés nélkül az
egyetlen ágy felé vezettem.
–
Akarod, hogy segítsek levetni a ruhádat?
Fejét hátravetette, úgy
mormolta:
–
Nem, hagyj egy kis időt, egyedül teszem meg.
De a kezeim már simogatták
egész testét. Hagyta, fejét ernyedten hátravetve. Ajkaimmal simogattam telt,
pirospozsgás orcáit, melyek mindig úgy izgattak és elidőztem a tarkóján.
Hallottam, sűrűbben, gyorsabban lélegzik.
Elkezdtem kigombolni az
ingét, ő pedig próbált egy hirtelen mozdulattal maga levetkőzni. Még
hevesebben, még gyorsabban vette a levegőt.
–
Ne, hagyd, majd én. Gyere kicsim, hagyd, szeretném a testedet, a melledet
simogatni. Meglátod, örömed telik benne, hagyd, hadd csináljam.
Miriam teljesen elhagyta
magát karjaimban, testem alatt. Ölelésemmel szemben minden ellenkezéssel
felhagyott. Zihált, kipirult arca verejtékezett. Egészen nyirkosnak éreztem
magam alatt. Egyik lábát az enyémen átvetette, gyorsan vissza akarta csinálni,
de én már tartottam is, simogattam, aztán a combját, majd kezemet lágyan
közelítettem intim része felé. Éreztem fanszőrzetét, messzebbre
szerettem volna menni, de már össze is zárta combjait, hogy megakadályozzon.
Folytattam a simogatást, hirtelen nagy sóhajjal szétnyitotta, hogy folytassam.
Éreztem a hatást. Két combjával nemi szervén satuba fogta kezemet. Szeméremdombját
simogattam, anélkül, hogy messzebbre, az ajkak felé próbáltam volna jutni.
Felizgulva, ideges mozdulatokkal fejét jobbra-balra vetette aprókat
nyögdécselve, aztán energikusan megemelve combját széttárta.
Szorosan
hozzáhúzódva karomat feje alá tettem. Összebújva elszánt mozdulattal karjába
húzott és erősen szorítva teljesen átengedte magát. Határozott mozdulattal
beléhatoltam, apró meglepett sikoly hagyta el torkát. Alattam remegve erősen
nekem feszült, aztán halk nyögéssel megmerevedett.
Aznap
éjjel többször magamévá tettem. Halkan kiáltozott, nyögdécselt, lélegzése
felgyorsult, aztán szorosan magához ölelt. Combjai közé burkolt, testét még
erősebben hozzám tolva. Vágyai éppen annyira kontrollálatlanok voltak, mint az
enyémek. Mintha sosem akarta volna szerelmi aktusunkat abbahagyni.
Reggel
korán keltem, hogy a kátrányomhoz és az útjaimhoz térjek, őt aludni hagytam.
Késő délután tértem vissza, sehol nem találtam. Elment anélkül, hogy egy szót
is szólt volna.
Két
nappal később jött vissza a kibucba. Állatnak, vadembernek nevezett, aki vadállatok módjára
csak közösülni akar, és elhagyott. A szakítás fájdalmas volt, Miriamot igen
szerettem és rettenetesen kívántam. Miriam volt az első szerelmem. Igaz, a
szerelemre csakugyan ki voltam éhezve. Egyetlen őrült éjszakánkon többször is
szeretkeztünk, nem tudtam abbahagyni. De éreztem, hogy ő is élvezte az aktust.
Nem értettem.
Barátaim a táborból jót
szórakoztak azon, hogy ilyen gyorsan elhagyott.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.