Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

6. rész

Zikei Plada

Egy elvtárs jött a párttól, tanácsolta, hagyjuk el a Pardes Hanna tábort.

–        Itt csak a drága időt vesztegetitek, holott a tevékenységetek másutt sokkal jobban

          szolgálná a pártot.

–        Tegyük fel. De ki mondja ezt?

–        Pontosan nem tudom, a pártban mondták. Itt, a táborban csak az időt pazaroljátok.

          Ezt gondoljuk.

–        Kik gondolják?

–        Végülis… mi, a párt.

A fickó komolyan beszélt. A pártban valaki lehetett. Bizalmi ember. Elgondolkodtunk azon, amit mondott. De ismertetni akartam vele a helyzetünket.

–        Nincs hova mennünk. Sem szállásunk nincs, sem pénzünk.

–        Ezt el tudjuk intézni.

Egészen felvillanyozódtunk a hírre, hogy elhagyhatjuk a tábort, beköltözhetünk a városba, részt vehetünk az ország életében. Tudtuk, hogy a táborban új bevándorlóként marginális helyzetben vagyunk, kívül az országon, a népen, a dolgozókon. Számos sértő megjegyzést hallottunk rovásunkra is, ilyeneket: «itt élnek a mi terhünkre és panaszkodnak» vagy «minek jöttek ide, ha nem tetszik nekik?», sőt, «ingyen etetjük őket, ingyen biztosítjuk szállásukat, ők meg elégedetlenkednek!».

Ya’acoub reagálásunkat figyelve megkérdezte az elvtárstól:

–        Azt mondod, el lehet intézni, de hogyan? Megismételjük, nincs egyetlen vasunk se, és

          nem tudunk hova költözni se innen.

–        Kissé hosszú elmondani, majd az úton elmesélem. Autóval jöttem… – nevetett és

          folytatta – teherautóval, akad hely rajta mindenkinek.

–        Mindnyájunkat el akarsz vinni? Na, de hova?

–        Nahát, bízzatok már meg bennem. Naná, hogy mindnyájatokat viszlek! Miért? Nem

          akarjátok elhagyni a tábort?

–        Várj, várj egy kicsit! Mielőtt itthagynánk, tudnunk kell, miről van szó. Ya’acoub elvtárs

          feltett egy kérdést, és a döntésünkhöz tudnunk kell, hogy mi vár ránk.

Eliahou, a legbölcsebb közöttük, nekiállt elmagyarázni.

–        Ha úgy döntünk, hogy elmegyünk, a táborirodában alá kell írnunk egy nyilatkozatot,

          miszerint a hatóságok összes kötelezettsége megszűnik velünk szemben, legyen az

          bármilyen természetű.

–        Tudom, ez a szabály. De mondom nektek, mindent elrendeztünk…

–        Mi pedig mindenekelőtt szeretni tudnánk, hogy ez mit is jelent. Lehet, hogy nem

          értünk egyet azzal, ami kint vár ránk, amit javasolnak nekünk.

–        A teherautót minél hamarabb vissza kell adnom. Nincs idő mindent elmagyarázni. Csak

          az időnket vesztegetjük, miközben a nyomdában várják a járművet.

–        Mondd, hogy is hívnak?

–        Touri. Mindenki Tourinak hív.

–        Hallgass ide, Touri. Meg kell, hogy érts bennünket. Nem hagyhatjuk el a tábort anélkül,

          hogy ne tudnánk, hová megyünk. Mi van, ha nem akarjuk azt, ami ránk vár? Utána már

          sehova nem tudnánk menni. Érted a gondunkat?

–        Értem, értem, de a teherautót...

–        Ne bosszants a teherautóddal. Mondd a javaslatod és döntünk.

Touri nagyon határozatlannak és főleg meglepettnek látszott. Nem fogta fel a beszélgetés értelmét. Megmondta, hogy minden el lett intézve, hogy nincs idő a teherautó miatt, mi pedig meg akarjuk vitatni!

–        Hallottatok már a Zikei Pladáról?

–        Miről? – kérdeztük szinte kórusban.

–        Zikei Plada, azt jelenti: acélszikra.

–        Áá? Nem tudtuk. Zikei Plada. Nem rossz név. Nagyon forradalmi. És? Mi ez a Zikei

          Plada?

–        Ez egy kis kommunista csoport, fiatalokból áll, mint ti, elhagyták a kibucukat, hogy

          saját, kommunista kibucot hozzanak létre. Vagy húsz, Romániából jött fiatal. Nincsenek

          elegen, hogy saját kibucot szervezzenek. Rehovotban vannak, Tel Avivtól délre.

          Nagyon lelkesek, jó kommunisták. A párt megadja nekik azt a segítséget, amit tud.

–        Akkor, ha jól értettük, a párt ebbe a Zikébe vagy mibe akar küldeni minket, hogy

          erősítsük meg őket. Ez az?

–        Igen, valójában ez. Kaptak megművelésre egy kis parcellát. Kabinokat, hogy lakjanak.

          Van egy teherautójuk, két öszvérük és egy kocsi. Ez minden, amit tudok.

–        És hogy fogunk ott élni, Touri?

–        A részleteket a kibuc titkárával kell megbeszélnetek. Erről nem sokat tudok.

–        Ha nem tudsz semmit, akkor mit tudsz?

–        Pártfunkcionárius vagyok, ez minden.

Elég élénk benyomást tett ránk. Pártfunkcionárius, aki csak a párt által és a pártért él!

–        A párt küldött, hogy toborozz közöttünk, ez az?

–        Nem, csak azért, hogy benneteket meggyőzzelek, csatlakozzatok a kibuchoz.

–        Rehovot, ez milyen város?

–        Egy helyes kisváros, tiszta és kellemes. Tel Avivtól úgy húsz kilométerre található.

–        Touri, meg kell mondani, furcsa módon próbálsz embereket toborozni. El akarsz vinni

          bennünket anélkül, hogy tudnád, miből és hogyan fogunk megélni!

–        Ez azért van, mert minden reggel hajnalban újságokat hordok ki. Aztán egész nap

          pártügyekben futkosok.

–        Tudod mit, Touri? Először elviszel hármunkat, Ya’acoubot, Elinahout és engem ebbe a

          kibucba, hogy beszéljünk a kibuc titkárával. Aztán döntünk. Érted?

–        De mit mondok a székházban majd? Istenem, mit mondok majd?

Touri egészen gyámoltalannak és idegesnek tűnt.

–        Azt mondasz, amit akarsz.

–        Igen, de…

–        Touri, indulunk, vagy nem?

–        Valamin elgondolkodtam… de, de, indulunk, rögtön.

***

Ruth, a kibuc és a Zikei Plada pártsejtjének titkára minden információt megadott, amit akartunk. A lakás faházakban, kis kétszemélyes szobákban tábori ágyakkal, egy ebédlő, mosdó és az udvar végén latrina. Azt is elmondta, hogy e pillanatban csak néhány lány számára van munka, mosás, takarítás, főzés, a többiek odakint dolgoznak a Lishkat Avoda munkaügyi iroda jóvoltából biztosított munkahelyeken.

Beszélt nekünk arról is, hogy meg akarják reformálni a közösségi élet rendszerét és a kibucokban bevezetett szabályokat. Olyan reformot akarnak, amely a szövetkezeti rendszerhez közelít.

–        És mit vártok tőlünk? Milyen munkát végeznénk? Mi a párt szerepe mindebben?

–        Már az a tény, hogy többen leszünk, nagyon jó dolog. Aztán pedig arra várva, hogy a

          kibuc alapításának jogát megkapjuk, odakint dolgozhattok a Lishka kínálta mindenféle

          munkahelyen, mint a többi elvtársunk.

Ruth érdeklődéssel vizsgálgatott bennünket. Próbálta kitalálni, hogy mi lesz a válaszunk.

–        Nos, hogyan döntötök? Jöttök, vagy még gondolkodtok rajta?

–        Tartunk egy gyűlést az elvtársakkal a táborban és aztán tudatjuk veled.

–        Jó lenne, ha jönnétek. Nem titkolom, a kibuc számára óriási előrelépést jelentene. Veletek együtt körülbelül harmincan lennénk. Előrevinne minket a kibuctanácsban is.

–        Jó, akkor hát shalom. Jössz, Touri?

Visszaúton megbeszéltük a találkozást Ruth-tal.

–        Szép ez fiatal lány – mondta Ya‘acoub.

–        És kulturáltnak, valamint intelligensnek is tűnik.

Touri nevetni kezdett.

–        Nem is annyira fiatal. Elvált és az ex-férje is a kibucban dolgozik. Ő végzi a könyvelést.

Pardes Hannában késő estig vitatkoztunk. Belépjünk a kibucba, vagy ne. Döntenünk kellett, el tudjuk-e fogadni, hogy másfajta élethez szokjunk. Közösségi élethez, paraszti léthez. Végül a legdemokratikusabb módon szavaztunk. Nagy lelkesedés nélkül, de csatlakozunk a kibuchoz.

Másnap reggel bementem a táborigazgatóhoz búcsút mondani. A Shomer Hatzair tagja és éppúgy kommunista, mint mi.

–        Haim, vicc nélkül, hiányozni fogsz nekünk.

Nagyon erősen megszorította kezemet és Yohevet, egy fiatal nő pedig könnyeit törölgette.

–        Ne sírj, Yohevet, tudod, hogy bolondulásig szeretlek. Feleségül kéne jönnöd hozzám.

–        Szemtelen, malac! De látogass meg minket, hallod?

Este a kibucban Ruth ünnepet szervezett. Mindenki kíváncsian várta, hogy megismerjen minket. Nem askenáziak vagyunk, hanem szefárdok, frenkek, ahogy később megtudtuk, feketék. Újdonság ennek a csoportnak. Nem is tudták elképzelni a szefárdokkal közös életet ugyanabban a kibucban, ugyanabban a csoportban. A szefárdok hagyományai, szokásai, még viselkedésük sem ugyanolyan. Aztán itt voltak az egészségügyi kérdések. Igen, a szefárdok mások. És még ki tudja. Abszolút tartaniuk kellett tőlük.

Érkezésünkkor nem látszottak túlzottan lelkesnek. De a lányok már rászálltak Albert-re, aki tényleg nagyon szép barna fiú fekete szemekkel, vonzó, provokatív tekintettel.

Első alkalommal voltunk lányok, elvtársak, a mieink társaságában. Ki voltunk éhezve a nők jelenlétére. Máris akadt valaki, aki szemembe tűnt. Miriam nem román volt és a többiektől inkább elkülönült.

Két nappal később Yacovot, a gazdaság és munkaelosztás felelősét kísértem el az Eshed központi autóbusz-pályaudvarra, a Tel Avivot és Ber Shevát Rehovot érintésével összekötő úton. Itt volt a munkaerővásár. Reggel hét óra előtt jöttek a vállalkozók, keresgéltek az emberek között kor, méret, izmok alapján, aztán kiválasztották a munkást és elmentek. Nem kérdezték a bért, a munkaidőt, semmit. Boldogok voltak, hogy munkát kaptak és a vállalkozónak pedig lett megfelelő kétkezi munkása. Akárhogyan is, a bér ugyanannyi volt körülbelül. Nem nyitottak felette vitát.

Engem egy szövetkezet alkalmazott, öt teherkocsijuk volt kövek, homok, cement és építési anyagok szállítására. Ez alkalommal követ kellett vinni nem messze Rehovottól egy útépítésre. Minthogy a teherautón nem volt daru, az építkezésen a követ kellett lepakolnom. A munkát csak kézzel lehetett elvégezni, szerszámok nélkül. Fizikailag igen nehéz munkának bizonyult – legalábbis számomra –, óriási erőfeszítést követelt. A fáradtságot még fájdalmasabbnak éreztem, mivelhogy eleddig fizikai munkát nem végeztem.

Késő délután meggörbedve, összetörve a kibucba vonszoltam magam és azon nyomban leroskadtam a rendelkezésemre bocsátott vaságyra. Elcsigázva, erőm végére érve, ha mondhatom. De mégis, valami büszkeséget éreztem. Munkás lettem, proli. Most már belevághatok a politikai agitációba, részt vehetek az osztályharcban. Beszélhetek a munkások, a munkásosztály nevében. A «világ proletárjai, egyesüljetek» jelszava még közelebbinek tűnt, még inkább a sajátomnak.

Emelkedett, szédítő érzés. Végre a munkásosztályhoz tartozom.

***

Útépítésen dolgoztam, délutánonként a kátránytól feketén tértem vissza, ezt kellett felmelegítenünk és aztán rácsorgatni a kövekre az általunk épített utakon.

Gyakran dolgoztam kis házacskák építésén is. Vasbeton zsalut csináltunk, azok jobban tartják a falakat. Bevallom, kedvencem mégis a narancsszüret volt a novembertől március végéig tartó szezonban. Rehovot és Richon le Zion volt a narancstermesztés központja. Mindenhol narancskertek voltak. E munka közben kaptam első leckémet is. A helyszínen annyi narancsot ehettünk, amennyit akartunk, de munka után tilos volt magunkhoz venni. Ahányszor csak megszomjaztam, narancsot ettem. Elképesztő mennyiséget fogyasztottam a nagyszerű gyümölcsből. Meg is lett az eredménye, több napon át tartó hasmenést kaptam. Aztán már kevesebbet ettem belőle, miáltal gyümölcsszedő teljesítményem is megnövekedett.

Zikei Pladában kollektív életünk felvette az utazósebességet. Mindnyájan a kibuc és ezen felül a párt tagjai voltunk, minden héten közgyűlést tartottunk, amelyeken megbeszéltük a kibuc gondjait. A problémák kereteit gyakran átlépve politikai aktivitásunk kérdései is napirendre kerültek.

A gyakori gyűlések egyikén Ruth bejelentette, hogy választások lesznek a kibuc és a sejt vezetésében is. A vezetésnek kettős szerepe volt, egyszerre a kibucban és a pártban. Ya’acoub küldött lett a regionális bizottságban, engem pedig beválasztottak a kibuc vezetésébe, Rehovot város ifjúsági felelősének. Szintén felelős lettem a párt orgánuma, a Kol Ha’am hétvégi újság eladásáért és terjesztéséért. Ez a munka lehetővé tette, hogy az elvtársakat, a párt tagjait, szimpatizánsait meglátogassuk és megvitassuk velük a napirenden szereplő politikai problémákat, s csakúgy a napról napra felmerülő kérdéseket.

Ahhoz, hogy a fiatalok pártaktivitását jobban szervezzük, hetente egy délután összejövetelt tartottunk, barátit, ahol mindenről tudtunk beszélni. Együtt mentünk a sarki moziba, kritikai megbeszélést tartottunk egy-egy olvasott könyvről vagy látott filmről. Néha meséltem az egyiptomi kommunista mozgalomról, tevékenységéről és nehézségeiről, de főleg és persze a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről. Beszéltünk Kalinyin jelszaváról, mely szerint a kommunizmus a világ ifjúsága. A «kommunizmus a szovjethatalom plusz villamosítás» Lenin-idézetet részletesen kitárgyaltuk. Beszéltem a Dnyeperen épített és 1933-ban befejezett nagy villamosenergiai központról, a mezőgazdaság fejlődéséről és a Szovjetuniónak a háború előtti években elért hatalmas gazdasági győzelmeiről. A fiatalok lelkesedése és érdeklődése óriási volt. Az is kérték, hogy gyakran menjünk moziba.

A Zikei Plada egyik tagja, Miriam arra hívta fel a figyelmemet, hogy egy lány a csoportból mindig mellettem foglalt helyet. Miriam gömbölyded, barna hajú és gesztenyebarna szemű lány volt. Tetszett nekem ifjúsága ragyogó frissességével, ezen felül északias akcentusa is. Pirospozsgás, telt orcája annyira izgatott, hogy legszívesebben állandóan simogattam volna. Számtalanszor próbáltam közeledni hozzá. Ő viszont semmi jelét nem adta annak, hogy e közeledést szívesen fogadná. Minden előrenyomulásom alkalmával vagy fáradt volt, vagy elfoglalt. A mozielőadás végén, mikor együtt tettük az utat vissza Zikei Plada felé, megkérdezte:

–        Cipora a barátnőd?

Meglepődtem a kérdéstől. Mindig nagyon vigyáztam arra, nehogy intim kapcsolatba kerüljek valamelyik lánnyal a csoportból.

–        Barátnőm? Nem, miért?

–        Mert mindig együtt vagytok.

–        Azt gondolod? Nem is figyeltem fel rá. Azt hiszem, veled többet vagyok, látod, hogy az

          utat is együtt tesszük Zikei Pladába.

–        Igen, de vele, az más.

–        Más? Nem értelek, miben más?

–        Vele bensőségesebb. Gyakran bókokat mondasz neki, dicséred a szép szőke haját,

          megjegyzed, hogy milyen csinos.

–        Bókot, azt hiszem, mindenkinek teszek. Még neked is. Próbálok kedves lenni

          mindenkihez. Ha ezzel örömöt szerzek, mi rossz van benne? Ha örömöt szerez, hogy azt

          mondom, csinos, miért ne mondanám? Neked is el kell ismerned, tényleg helyes lány.

          Amikor jól fejezed ki magad ilyen vagy olyan témában, neked is mondok bókokat.

–        Soha nem próbáltál hozzám valóban közelebb kerülni.

–        Ez nem igaz, szerintem te hárítod el mindig a közeledésemet.

–        Azt hiszed?

–        Pontosan. Mindig elkerülsz egy sor kifogással, fáj a fejed, nem érsz rá. Kifogások és

          kifogások.

–        Azt hiszem, tévedsz.

–        Úgy gondolod?

–        Úgy.

–        Akkor, ha megpróbálnám most?

–        Próbáld meg.

Hirtelen Miriam felé fordultam, átöleltem és habozás nélkül hosszú csókot nyomtam szájára. Csodálkozásomra heves szomjúsággal, majdnem vadsággal viszonozta. Az éjszakai sötétséget kihasználva magamhoz szorítottam és tovább csókoltam. Nyelvemmel kezdtem a szájába hatolni és játszani az övével. Magamhoz ölelve zavartan éreztem nemi szervem reagálását. Biztosan ő is érezte. Halkan nyögdécselt és még erősebben, szorosabban magához ölelt. Lélegzete zihált, felhevültségén nem bírt úrrá lenni. Hosszú sóhajokkal kísérve mintha halkan dorombolna.

–        Ma este velem alszol. A szobámban.

–        Ma este? – kérdezte gyenge hangon, habozva.

–        Igen, ma – válaszoltam kategorikusan.

–        Mit szólnak a többiek?

–        Fütyülök rá. Te is. Világos?

Magam erőszakos lettem, Miriam pedig engedelmes.

A kibuc felé a narancskert szegélyezte úton megkérdeztem:

–        Nagyon zavarna, ha a kibucban megtudnák, hogy lefeküdtünk egymással?

–        Egy kicsit, nem vagyok ehhez hozzászokva. Ez az első alkalom.

–        Azt akarod, hogy máshol?

–        Ha lehet, igen. Jó volna. Te tudsz más helyet?

–        Nem. Máshol, ez itt a fák között, a bokrok alatt. Ahogy akarod. A bokrok között. Miért  

          ne? Akarod? Romantikus lenne.

Éreztem, hogy elpirul, megszorította karomat.

–        Nem, nem. Nem komolyan mondod, ugye? A bokrokban? Nem! Inkább nálad, a

          szobádban, ha akarod.

Kicsiny szobámban megkérte, hogy ne gyújtsam meg a lámpát. Közelebb léptem hozzá, ő pedig önkéntelenül hátralépett. Utolsó védekezési gesztusként. Két karjánál fogva erősen közel húztam magamhoz. Még próbálkozott az ellenállással, aztán elgyengült és elhagyta magát karjaimban. Lassan, minden ellenszegülés nélkül az egyetlen ágy felé vezettem.

–        Akarod, hogy segítsek levetni a ruhádat?

Fejét hátravetette, úgy mormolta:

–        Nem, hagyj egy kis időt, egyedül teszem meg.

De a kezeim már simogatták egész testét. Hagyta, fejét ernyedten hátravetve. Ajkaimmal simogattam telt, pirospozsgás orcáit, melyek mindig úgy izgattak és elidőztem a tarkóján. Hallottam, sűrűbben, gyorsabban lélegzik.

Elkezdtem kigombolni az ingét, ő pedig próbált egy hirtelen mozdulattal maga levetkőzni. Még hevesebben, még gyorsabban vette a levegőt.

–        Ne, hagyd, majd én. Gyere kicsim, hagyd, szeretném a testedet, a melledet simogatni. Meglátod, örömed telik benne, hagyd, hadd csináljam.

Miriam teljesen elhagyta magát karjaimban, testem alatt. Ölelésemmel szemben minden ellenkezéssel felhagyott. Zihált, kipirult arca verejtékezett. Egészen nyirkosnak éreztem magam alatt. Egyik lábát az enyémen átvetette, gyorsan vissza akarta csinálni, de én már tartottam is, simogattam, aztán a combját, majd kezemet lágyan közelítettem intim része felé. Éreztem fanszőrzetét, messzebbre szerettem volna menni, de már össze is zárta combjait, hogy megakadályozzon. Folytattam a simogatást, hirtelen nagy sóhajjal szétnyitotta, hogy folytassam. Éreztem a hatást. Két combjával nemi szervén satuba fogta kezemet. Szeméremdombját simogattam, anélkül, hogy messzebbre, az ajkak felé próbáltam volna jutni. Felizgulva, ideges mozdulatokkal fejét jobbra-balra vetette aprókat nyögdécselve, aztán energikusan megemelve combját széttárta.

Szorosan hozzáhúzódva karomat feje alá tettem. Összebújva elszánt mozdulattal karjába húzott és erősen szorítva teljesen átengedte magát. Határozott mozdulattal beléhatoltam, apró meglepett sikoly hagyta el torkát. Alattam remegve erősen nekem feszült, aztán halk nyögéssel megmerevedett.

Aznap éjjel többször magamévá tettem. Halkan kiáltozott, nyögdécselt, lélegzése felgyorsult, aztán szorosan magához ölelt. Combjai közé burkolt, testét még erősebben hozzám tolva. Vágyai éppen annyira kontrollálatlanok voltak, mint az enyémek. Mintha sosem akarta volna szerelmi aktusunkat abbahagyni.

Reggel korán keltem, hogy a kátrányomhoz és az útjaimhoz térjek, őt aludni hagytam. Késő délután tértem vissza, sehol nem találtam. Elment anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Két nappal később jött vissza a kibucba. Állatnak, vadembernek nevezett, aki vadállatok módjára csak közösülni akar, és elhagyott. A szakítás fájdalmas volt, Miriamot igen szerettem és rettenetesen kívántam. Miriam volt az első szerelmem. Igaz, a szerelemre csakugyan ki voltam éhezve. Egyetlen őrült éjszakánkon többször is szeretkeztünk, nem tudtam abbahagyni. De éreztem, hogy ő is élvezte az aktust. Nem értettem.

Barátaim a táborból jót szórakoztak azon, hogy ilyen gyorsan elhagyott.

***