Ruth egyik hosszúra nyúlt esti beszélgetés alatt bejelentette,
hogy a körzet engem akar Ber Shevába küldeni.
– Ber
Shevába?
– Igen,
délen van a Negevben. Kisváros a sivatag közepén. A kormánynak nagy tervei
vannak
itt. Pillanatnyilag úgy tízezer lakosa van, de lehet, hogy a következő években
felfuttatják
száz-, sőt kétszázezerre. Valószínűleg Ber Sheva lesz a Negev fővárosa.
– De Ruth,
ahogy én tudom, sejtünk sincs ebben a városban.
– Pontosan.
Ahogy megtudtam a körzetben, a párt nem működik, az elvtársak nem
csinálnak
ott semmit. Panaszt is tettek a sejt titkára ellen.
– Értem. És
mit várnak tőlem? Tisztázni a helyzetet, megbékíteni a sejtet? Rendet tenni?
– Tiszta
lappal indulsz, azt csinálsz, amit jónak látsz, hogy a sejtet talpra állítsd és
újra
éljen.
Azelőtt volt vagy húsz elvtársunk a körzetben. Ma meg talán csak féltucat
aktíva.
Elhagyják
a pártot, egyik a másik után.
– És
miért pont én? Vannak tapasztaltabb régi elvtársak is.
– A
vezetés számol az egyiptomi tapasztalataiddal. Az illegalitásban végzett
munkáddal.
Végülis mindennel. Aztán, látták,
hogy milyen munkát végeztél itt Rehovotban a
fiatalsággal. Minden arra utal
szerintük, hogy te leszel a legalkalmasabb erre a
munkára. És végül pedig, ne felejtsd
el, egyedül élsz, nincs családi kötelezettséged.
– Ez
igaz, de még csak szállásom se lesz ott, és egy fillér se a zsebemben.
– A
szállást illetően, Ber Shevában van egy régi elvtársunk, Yankele. Állítólag hatalmas,
arab
luxuslakása van. Nála megszállhatsz. A többi dologgal magadnak kell boldogulni.
Tudom,
hogy nehéz lesz, de fiatal vagy, biztosan sikerülni fog.
– Tudod,
Ruth, az, hogy ilyen helyzetbe hoztak, meglehetősen kényes dolog. Munkát kell
találnom,
hogy pénzem legyen. Akármilyen munkát. De addig is meg kell élnem és
nincs
senki, aki segítségemre tudna vagy akarna jönni.
– Na jó, még
egyszer átgondoljuk a kérdést a körzeti bizottságban, ez a döntéshozó
testület.
– Ruth,
mindenesetre nekem is van beleszólásom, hogy elfogadom-e vagy sem.
–
Természetesen. De tudod, hogyan történnek ezek a dolgok. Valaki bedobja a
nevedet,
tapasztalt
kommunista vagy. Egyedül vagy, családod nincs, tehát nincsenek napi
gondjaid.
Ki is vagy jelölve a munkára. Egycsapásra elrendezi a problémát.
– És te, te
mit gondolsz, Ruth?
– Én mit
gondolok? Én inkább azt szeretném, hogy maradj a kibucban segíteni,
megosztani velem a munkát. Túl sok
itt a dolog, túl sok. Na, ez az, amit szeretnék. Mi
ketten nagy dolgokat csinálhatnánk.
– Ruth,
az a benyomásom, hogy ajánlatot akarsz tenni.
– Ajánlatot?
Nem, semmit, csak hangosan kimondtam, hogyha maradhatnál, tehát...
– Persze.
De látod, minden este késői éjjelig vitatkozunk a munkáról a kibucban, a
sejtben, a pártban. Órák hosszat. Tudod, mit
beszélnek a kibucban? Hogy a végén ez a
kettő
még összeházasodik. Nincs már magánéletük.
Ruth elvörösödött, láttam még az éjszakai homály
ellenére is az ebédlőből jövő fény tükrében. Fejét lehajtotta.
– Egyszer
már férjnél voltam, tudod, Michel felesége. Jó gyerek, igazi értelmiségi, csak
a
könyveinek
él. Még azt is mondanám, álmaiban, egy képzeletbeli világban. Szeretem
nagyon.
De soha nem akarok még egyszer férjhez menni. A válásom óta elégedettebb,
kiegyensúlyozottabb
vagyok. Magamra leltem, megtaláltam a személyiségemet, az
identitásomat.
Nem, számomra nincs többé házasság. Házasodni, soha, de barát, az
igen.
Csak nem találtam még olyan partnert, aki megfelelne. Na meg aztán, mindenki
nős. A
körzetben is, ha nem tévedek. Nem titkolom, gondoltam rád, mielőtt ez az
ügyed
volt Miriammal, de aztán...
Megállt a beszédben és könnyűt sóhajtott.
– Hízelegsz,
Ruth. Egyébként el sem tudom elképzelni, hogy szeretők legyünk. Még
képesek
lennénk szerelmi aktus közben egymás véleményét kérni a tojótyúkok
számának
növeléséről!
Mindketten nevettünk, és lassan megindultunk ki-ki
saját szobája felé. Szinte oda sem figyelve, hogy kéz a kézben. Az övé forró
volt és izzadt. Az enyém is. Hirtelen felfedezte, hogy egymás kezét fogjuk,
kirántotta és eltávolodott. Reszkető hangon búcsúzott:
– Shalom és
Ber Sheváról pillanatnyilag egy szót sem.
– Shalom,
Ruth.
Hosszasat sóhajtottam a szobámba érvén. Ki tudja, talán
Ruth-tal ma éjszaka… Nem, nem akartam feltételezésekbe bonyolódni.
***
1951. április végén készítettük elő május elseje
megünneplését. A Histadrouth szakszervezet minden városban megtartotta. Tel
Avivba jött felvonulni az egész környék. Ez alkalommal a déli körzeti
pártbizottság úgy határozott, Ramléhban április 30-án vonulunk fel a párt
erejét demonstrálni, aztán másnap csatlakozunk a Tel Aviv-i nagy menethez.
Összegyűltünk mintegy száz elvtársunkkal,
szimpatizánsunkkal Ramléh szerény kis mozijában. Körzeti titkárunk és
helyettese elmondta szokásos beszédét a világ proletariátusának erejéről, a
Szovjetunió a béke és szocializmus bástyája erejéről, és állást foglalt az
amerikai imperializmus elleni nemzetközi mobilizáció mellett, az atombomba
ellen. Egységfrontot kell létrehozni Izraelben a Mapai-kormány, a
kormánypolitika ellen, a munkásosztály kizsákmányolásának politikája ellen, a
nagy amerikai trösztök szövetségével szemben, az arabokkal, különösen a
palesztinokkal kötendő békéért, és Palesztina két országra osztásának
ENSZ-határozatáért.
Tapsoltunk, lábunkkal dobogtunk és hurráztunk. Nagy
volt a lelkesedés. Felállva énekeltük az
Internacionálét, öklünk összeszorítva. Aztán kettesével-négyesével oszlopba
sorakozva az utcára mentünk, elöl a vörös zászlóval, dobszó kíséretében
Ramléhban a május elseje ünneplésére. De micsoda meglepetéssel szolgált a
semmiből előtűnő rendőrség! Botokkal támadt ránk, a dobot szétverték, a vörös
zászlót megtaposták, széttépték. Test test ellen, és sokan megsebesültek a mieink
közül. A párt küldötte és a déli körzeti titkár, Chamli elvtárs arca vérrel
borított, megsebesült. A rendőrség néhány embert le is tartóztatott.
Hát, ilyen volt a ramléhi
május elseje.
Másnap délelőtt Tel Aviv központjában egy moziban tartottuk a nagygyűlést Mikounis főtitkár elnökletével. Vagy ötperces vastapssal köszöntöttük, nevét torkunk szakadtából skandálva. Aztán lelkesedéssel telve leültünk, hogy meghallgassuk a szónokokat, akik még keményebben szóltak, mint előző nap Ramléhben. Tapsoltunk, lábbal dobogtunk.
Hirtelen csattanásokat
hallottunk, a moziépület tetejére köveket dobtak. Kőzápor hallatszott. A Herouth
tagjai jöttek szokás szerint a gyűlést provokálni. A rendőrség nem avatkozott
be. Néhányan a mieink közül a bejáratot őrizték, hogy megakadályozzák a
csirkefogók bejutását a terembe. Nyugtalanság lett úrrá rajtunk, nem mertünk
kimenni, nehogy a kövek ránk zúduljanak.
El akartunk kerülni a
verekedést, a testi harcot. Ez itt május elseje, a munkások, a dolgozók ünnepe.
A mi ünnepünk, de az övék is, azoké, akik követ dobálnak ránk. Ugyanúgy mint
mi, ők is dolgozók. Miért van az ellenségeskedés velünk, kommunistákkal
szemben? Nem csak a saját javunkat akarjuk, az övékét is! A dolgozók javát. Ez
is volt a jelszavunk: ”ami jó a dolgozóknak, jó Izraelnek is”.
A szociáldemokrata
Mapai-kormány politikája talán nem az amerikai tőkével szövetséges politika? Az
amerikai imperializmussal talán nem közel-keleti dominanciáját akarja
megvalósítani? A leigázás ellen harcolni kell, s olyan politikáért küzdeni,
amely a nép, a dolgozók szolgálatában áll.
Végül sikerült elkerülni a
kőzáport és csatlakozni a Histadrouth felvonulóihoz. Kint a tömeg ütemesen
hangosan együtt kiáltozta: Éljen a munkásszolidaritás! Éljen május elseje!
***
Néhány nappal később Rehovot központi terén egy
autókonvoj állt meg. Az egyikből kiszállt a miniszterelnök, David Ben Gurion. A
munkanélküliek, akik munkalehetőségre számítva mindig itt várakoztak, a kormány
ellen spontán demonstrációba fogtak skandálva: «Munkát, kenyeret!». Néhányan
homokot és kavicsot szórtak a miniszterelnöki autóra. Ben Gurion azonnal
visszaszállt és a konvoj villámgyorsan elhagyta a várost.
A lakosság haragja nőttön nőtt. Volt is rá oka. A
kormány emigrációs politikája csak a munkanélküliséget emelte, az USA-tól annyira várt és
remélt befektetések nem érkeztek, igazi gazdasági válság kezdődött. A máris
magas infláció további növekedésének elkerülésére mindenre bevezették a
jegyrendszert. A húshoz, vajhoz, olajhoz, tojáshoz csak jeggyel lehetett
hozzájutni. Végülis mindenből hiány volt. A ruházati termékek is adagolva
lettek, még a nadrágszíjak is.
Rehovot városában David Ben Gurion nem tűnt nagyon
népszerűnek.
***
Yacov, a kibuc gazdasági felelőse arról informált,
hogy van egy néhány napra szóló munkaajánlata. Rentábilis, de nehéz munka.
– Milyen?
– Nem messze
innen követ kell törni. De nagyon kemény a kő. Nagy erőfeszítést igényel.
Mit
gondolsz, tudnád csinálni?
A kérdés egy kérdésnél sokkal több volt: kérés.
– Persze,
elvállalom. Mikor kell kezdeni?
– Holnap
reggel. A vállalkozó felvesz az Eshed pályaudvaron. Hét órakor. A
körülményeket
illetően mindent elintéztünk. Rendben?
– Persze,
7-kor ott leszek.
Egy féltucatnyian vártuk az autóbusz pályaudvaron művezetőt.
Egy fickó közeledett és kérdezte, mi vagyunk-e a kőtörők.
Bólintottunk.
– Meg kell
mondjam, hogy a munka nehéz, a kő igen kemény. Nagykalapácsot kaptok. A
munkaidő
reggeltől besötétedésig tart. 15 perc a reggeliidő, 25 az ebéd. Dohányozni
lehet
munkaidő alatt, de csak négy cigarettát elszívni, vagy szükségre menni. Csak
néhány
perces leállások lehetnek. Jól fizetek, de munkát is akarok. Érthető?
Egymásra nézegettünk, majd belegyezésül bólintottunk.
Igen, egyetértünk. A fizetés jó, a munka több napra szól. Lehet, egy hétre is.
A művezető rám nézett:
– Biztos
vagy te abban, hogy tudsz majd követ törni? Azt hiszem, nem vagy elég erős
effajta
munkához.
–
Megmutathatom – válaszoltam elszántan.
– Jó, akkor
felszállás a szerkocsira.
A szerkocsi egy kis furgon volt szerszámok és építési
anyagok szállítására. A rövid városi út után Ouri megállt a szerkocsival és egy
kis udvarra tessékelt minket. Egyik részében gránittömbökből álló dombocska, a
másikon egy egy ház kiásott alapjai.
–
Figyeljetek jól ide. Négy embert akarok kőtörésre, kettő pedig hordja. Osszátok
be
magatokat,
ahogy akarjátok. Ourinak hívnak és nem művezető vagyok, hanem ennek
az
építendő háznak a tulajdonosa. A WC itt hátul egy bokor.
A kőhalom mellett sorakoztak a kalapácsok, Ouri
intett, hogy szolgáljuk ki magunkat. A nagykalapácsok puszta láttára
megborzongtam. Tényleg, Ourinak igaza lehet, nem leszek képes ilyen munkát
végezni. A nagykalapácsok óriásiak. Fel se tudnék emelni egyet, nemhogy ezeket
a nagy köveket törni. Nem, nem tudom. Ouri nézett rám, elszánom-e magam a
kalapács megragadására. Hanyag mozdulattal próbálkozva kezembe vettem egyet, és
csodálkozásomra, nem is annyira találtam annyira nehéznek. Kezemben a
szerszámmal vakmerően a kövekhez léptem.
Ouri kíváncsi és érdeklődő tekintetét rám
függesztette, lássa, hogyan boldogulok. Akaratlanul is rámosolyogtam mintegy
közölve, na lám, látja, megmondtam én. Hogy mutassam, szinte véletlenül a legközelebbi
tömbhöz fordultam. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb. Teljes erővel megragadtam
a kalapácsot és rásújtottam.
A kalapács zöngés hangon megpendülve visszaugrott. A
kő meg se moccant. Még csak egy kis sérülés sincs rajta. Közelebb léptem, hogy
lássam, hátha legalább egy repedés, egy kis karcolás keletkezett. Semmi! Semmi
az égvilágon! A kő érintetlen. Jól megnéztem, mégiscsak, a kalapács elég nehéz,
robusztus. De a kövön semmi nyom. Csodálkoztam. Gondoltam, ha így megy tovább,
itt kell hagynom a munkát. Nem vagyok hozzá elég acélos.
Ouri mosolyogva közelebb lépett.
– Először
csinálsz ilyet, igaz?
– Igen,
végülis, ez, hogy … – hebegtem-habogtam.
– Tudom, én
is ugyanígy kezdtem. Próbálj egy fix helyet kinézni a kövön. Koncentrálj, oda
próbálj
csapni, csak ezen a helyen ütni. A másik, hogy soha ne a szélét üsd a kőnek,
soha.
A közepén próbáld!
Elkezdtem nézegetni a tömböt, keresni a helyet, ahogy
Ouri mondta. Felemeltem a kalapácsot fogaim között mormogva:
–
Megszerezlek, te rohadék kő, megleszel – és nagyot vágtam rá bátran.
Most se történt semmi, de a kalapács már nem pattant
vissza. Nem adott zöngés hangot se. Folytattam ugyanannak a pontnak a szemmel
tartását, meg voltam győződve arról, hogy ez alkalommal meglesz. Igenis
összetöröm ezt a rohadt követ. Még egyszer és még egyszer ugyanazon a helyen
fixírozva. Különös dolog történt, kezdtem a nagy kő iránt vonzódást érezni.
Mintha hipnotizált volna.
– Na jó –
gondoltam, és még egy ütést mértem rá. És ekkor a hatalmas kő lassan egy
különös sóhajjal kettéhasadt.
– Látod, te
rohadt kő, te szemét, most megvagy…
Újabb lendülettel
folytattam törését. Legyőztem a követ. Darabokban van. Meg kellett állapítanom,
hogy különös módon ez a munka nem is olyan fárasztó. Másik tömbhöz fogtam,
aztán megint másikhoz, megint másikhoz.
Ouri jelezte a déli szünetet. Leültünk a kövekre,
próbáltunk annyira árnyékba húzódni, amennyire csak lehetett. Megszabadítottam
magam a kowa timbelemtől, ettől az idióta kalaptól, ahogy ezt a fajta fejfedőt
hívják, s ahogy mindenki tette, megtöröltem vele verejtékes arcomat.
Szendvicsemet falatoztam, amit a konyhában dolgozó lányok készítettek nekem. Jó
ez így, ebben a csendben, többé-kevésbé védve a naptól. Hirtelen egyikünk, térdén
nyitott újsággal bejelentette, hogy a legközelebbi választásokon a Herouth jut
hatalomra. Begin ledarálja Ben Guriont és az arabokat elküldi az ördögbe. És a
földre köpött.
–
Ki mondja ezeket a marhaságokat? – kérdezte Ouri közelebb lépve kezében
szendvicsével.
–
Én –
válaszolta a teymani (a jemeni bevándorlók gúnyneve).
–
Te ennek
a pártnak vagy a híve, a Herouthnak?
–
Feltétlenül!
Mi vagyunk az erő az arabokkal, a palesztinokkal, a kommunistákkal
szemben.
Mind ugyanaz a népség, a mufti emberei.
Nem normális ez az ember.
A mufti, a jeruzsálemi klérus a nácikkal kollaborált az angol megszállók ellen,
igaz. Na, de mi közük van az araboknak, palesztinoknak, kommunistáknak a
muftihoz?
–
De te, te munkás vagy. Hogy lehetsz egy fasiszta párt híve?
Ben Shalom, a teymani:
–
Begin csak a zsidók javát akarja. Mindnyájunkét. Izrael a mienk. Az arabokat el
kell
kergetni a mi szent földünkről. Semmi
keresnivalójuk nincs itt. Ben Gurion az arabok
barátja.
–
A baloldali pártok a munkásokért vannak,
zsidókért és arabokért. Te a Herouthot
támogatod, egy jobboldali pártot a dolgozók
ellenében.
–
Begin elzavarja az arabokat és akkor nekünk mindnyájunknak jobb lesz itt.
Munkásoknak és nem munkásoknak.
A beszélgetés az egész
ebédszünet alatt folytatódott. Ami számomra érthetetlennek tűnt, hogy a
munkaadónk, Ouri próbálta meggyőzni a munkás Ben Shalomot arról, hogy a
baloldali pártok képviselik érdekeinket, a dolgozók érdekeit, míg a Herouth és
más jobboldali pártok nem védik, nem ezt teszik. Egy tőkés próbálja magyarázni,
hogy a dolgozói érdekeket a baloldal védi! Elképzelhetetlen!
Kezdtem belejönni ebbe a
munkába. Még meg is tetszett. Úgy törtem a követ, mint egy képzett munkás. Éppen csak
hogy azt nem gondoltam, ha nagy leszek, mással sem akarom keresni a kenyerem,
mint kőtöréssel.
Sajnos a napok gyorsan teltek és befejeztük a munkát.
Ouri rendesen megfizetett bennünket. Yacov szerint senki más nem fizette ilyen jól a
munkásait – a feketéket, ahogyan a szakképzetlen munkaerőt hívták. Gratulált
is:
–
Ouri nagyon dicsért téged. Úgy látszik, jó munkás lettél. Elégedett a munkáddal.
Kezdetben
azt hitte, nem boldogulsz majd. Őszintén szólva, én se nagyon bíztam
benne.
De ez volt minden, amit munkaként felkínálhattam számodra. Nagyon örülök,
hogy
helyálltál. Na jó, keresünk majd más munkát, holnap bemegyek a Lishkat
Avodához
megnézni, mit tudnak javasolni.
–
Tudod,
ez a munka eléggé érdekes volt, nem gondoltam volna, hogy egy nap
kőtörőként
dolgozom. Ouri is derék fickó. Azt hiszem a Shomer tagja lehet.
–
A Shomeré,
miket beszélsz? Itt, Rehovotban ő az ágazati titkár!
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.