Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(4. rész)

–        Na, akkor elrendezted az ügyeidet a párttal? – kérdezte Roland.

–        Igen is meg nem is. Tel Avivben foglalkoznak az új kapcsolatokkal.

–        Akkor semmire se volt jó ez az utazás is Haifába.

–        Nem, dehogyis, miért, nem nézted meg a várost? Ez pedig szép hely. Egyik oldalról a

           tenger, a másikról a Mont Carmel. Nem gondolod, hogy már az is megérte, ha csak egy

          kört teszünk a városban?

–        Azt mondták, a Mont Carmelen van valami érdekes.

–        Mi az?

–        Nem tudom. Valami vallási szektával kapcsolatos. Valószínűleg megéri.

–        Hát akkor menjünk, időnk van.

Gyalog mentünk természetesen. A hegy tetején a virágos kertekkel körülvett csinos házak, villák még inkább kiemelték a hely szépségét. Egy márványból készített emlékműszerűséghez érkeztünk, az útra, egy fákkal szegélyezett egyenes fasorra hajlott, a város kikötője fölé szimmetrikus vonalban végződve emelkedett. Ez volt a Baha’ie szekta, a bahaisták szent helye.

Mind a ketten elgyönyörködtünk a fenséges emlékműben és persze a szemünk elé táruló kilátásban: szemben a tenger, a város részei a túlnyomóan faragott kőből készült házakkal. Elállt a lélegzetünk ettől a látványtól.

–        Na, megérte a tábori kiruccanás? Ez aztán más világ!

Roland még mindig a látvány hatása alatt csak egyszerűen bólintott. Aztán csendesen visszaballagtunk az úton.

–        Üljünk le valahol egy padra és együk meg a szendvicseket, amiket hoztam. Nem vagy

          éhes, Roland?

–        Mint egy farkas. Reggel óta semmit sem ettünk és már majdnem három óra van. Mit

          hoztál?

–        A szokásost, kenyér sajttal.

Szerény kis étkünk után úgy határoztunk, teszünk egy kört az úgynevezett down town-ban is, az alsóvárosban a kikötő mellett. De már éjszaka volt, hűvösebb, és belefáradtunk a sok mászkálásba. A házak ablakán át láttuk a lámpák fényét és irigykedtünk azokra, akik bent voltak a jó melegben, ünnepelték a hanukát, mi meg pénz nélkül kóboroltunk az utcákon abban a reményben, hogy megoldást találunk az éjszaka eltöltésére. Itt is, ott is hallottunk a gyerekeket ünnepi rituális dalokat énekelni, ami még boldogtalanabbá tett bennünket. Valamint egyre jobban fáztunk, végtére is december vége felé járt.

–        Roland, van még egy kis pénzünk, üljünk be valahová inni egy teát, itt a kikötőben

          biztos vannak olcsó kávézók.

–        Jó ötlet, mindjárt megfagyok.

A kávézóban mindenféle hordár és munkás iszogatta italát és hangosan beszélgetett. Odafordultam egyikőjükhöz és megkérdeztem, hol tudnánk eltölteni az éjszakát.

–        Nincs pénzetek?

–        Nem, semmi, egy fillérünk se.

–        Akkor más nem marad, mint az autóbusz végállomására menni. A sofőrök megengedik,

          hogy egyik buszban aludjatok. Vannak hajléktalanok, így szokták.

A sofőrök jól megnéztek és megállapították:

–        Olimek vagytok, zsidó bevándorlók.

–        Most érkeztünk.

–        Szálljatok fel egyik buszba, de ne szemeteljetek!

–        Nem, ne aggódjon! Köszönjük szépen!

Ott töltöttük hát az éjjelt, a busz hátsó ülésein, amelyek szélesebbek voltak a többinél és ki tudtuk nyújtani a lábainkat.

Másnap reggel szomjasan, éhesen és a hidegtől remegve sikerült autóstoppal visszaérni a Saint Luke’s táborba.

Egy kicsit olyan volt, mint a hazaérkezés, home, home, sweet home, ahogy az angolok mondják.

A Pardes Hanna tábor

A táborparancsnoksággal való kapcsolatunkat mindössze a hangosbeszélő jelentette. Ezzel a kicsit érdes, mély hanggal egészen családias viszonyba kerültünk. Ez alkalommal erről informált:

–        Figyelem, figyelem! Minden olim, aki a Ha’Aretz hajóval érkezett, 11 órakor a Beit Olim 

          emigránstáborba kerül áthelyezésre.

A bejelentés mindjárt a reggeli után történt. Ismételten ponyvával borított teherautókra ültünk, amelyek a Pardes Hanna táborba vittek, az ugyanezt a nevet viselő helyes kisvároska mellé, nem messze Haifától, de Tel Avivhoz közelebb. A karantén befejeződött számunkra.

Szabadon közlekedhettünk, szállást kereshettünk magunknak, csatangolhattunk, hogy elfoglaljuk magunkat. Ideiglenes bevándorló-kártyával láttak el bennünket, ami munkavállalásra nem jogosított fel, mert ahhoz bejelentett szállás kellett.

Három-ötágyas sátrakban laktunk, világításra egy petróleumlámpa szolgált. Persze, az étkezés nagyon szerény volt, de éhségünk elverésére eleget kaptunk.

A szabályzat szerint hetente egyszer különféle munkát kellett végezni a táborban, latrinapucolást, udvarsöprést az iroda környéki téren. A szabályt sokan közülünk nem tartották be.

A Pardes Hanna tábor sok ezer bevándorló fogadására volt alkalmas, s a négy uralkodó párt irányította négy altáborra oszlott. A véletlen akarta, hogy engem a Mapam baloldali cionista párt tagja vezette altáborban helyeztek el.

Miután ettem, tettem egy kis reggeli sétát. Nem messze a refektóriumtól lármát hallottam, az iroda előtt jó száz ember csoportosult. Kíváncsian közeledtem megtudni, mi történik. Valami okból, amit én sose tudtam meg, három rendőr gumibotozott egy szerencsétlen fiatalembert, aki már a földön feküdt és két kezével próbálta elhárítani a csapások sorozatát. Sokan kiabálták a rendőröknek, hogy hagyják abba, hogy gyalázat ilyen módon verni az embert. Egyesek arabul kiabáltak és én érdeklődve közelebb léptem. Nem egyiptomi típusúak voltak, az akcentusuk sem. Sötétebb bőrűek. Magam is kiabálni kezdtem, hogy a rendőrök hagyják abba a verést. Olyan sértéseket vágtam a fejükhöz, mint: Kápó! Vagy: Gestapo! A gestapo szót azon nyomban mások is átvették skandálva. A tábori igazgató közben gyorsan meg is jelent és a vérző szerencsétlen embert bevitte az irodába. A tömeg feloszlott. Azokhoz fordultam, akik arabul szidalmazták a rendőröket:

–        Honnan jöttetek?

–        Irakiak vagyunk. És te?

Soha nem találkoztam még irakiakkal, noha Egyiptomban rendszeresen követtük az iraki eseményeket. Gyakran nagyon is hasonlítottak a mieinkhez.

–        Véletlenül nem kommunista vagy?

–        De igen. És ti?

–        Mi is.

Nagy barátságunk ekkor kezdődött. Megvitattuk a két ország politikai helyzetét, munkájukat az illegalitásban csakúgy, mint nálunk, Egyiptomban, a feudális diktatúrát, amely az arab országok sajátja, ezeknek a népeknek a nyomorát… Úgy találtuk, hogy sok a közös vonás a latifundiumok, a nagybirtokosok elleni, országaink monarchikus berendezésével és a brit imperializmus befolyásával szembeni harcban. Beszélgetéseink és véleménycseréink a késő éjszakai órákba nyúltak. Végül átköltöztem a sátrukba. Praktikusabb és a sátor elég nagynak bizonyult mindannyiunk elszállásolására.

Főleg a napi kérdésekkel foglalkoztunk. Beszélgetéseink a tábori élet kérdései, a romokban heverő latrinák, a zuhanyozási lehetőség hiánya, a világítás és hasonló gondok körül forgott. Na és persze a munkavégzés feltétele, a munkavállalási engedély megszerzése körül.

Az iraki elvtársak felvetették azt a gondot, mely csak őket érintette. Elmagyarázták, hogy az iraki kivándorlás Iránon keresztül zajlott. Teheránba érkezvén a Sochnut delegációja azt állítva, hogy Iránban a hatóságok pénzüket, ezüsttárgyaikat és ékszereiket elkobozhatják, elvette azokat, hogy majd Izraelben visszakapják. Azonban ezeket a javakat soha nem adták vissza. Reklamálni kellett tehát az irakiak nevében.

Gyűléseket kezdtünk szervezni, amelyek lassanként demonstrációkba fordultak. A tüntetések nőttek, és mivel én beszéltem a csoportban több nyelvet, ezek agitátora lettem. Végül letartóztattak bennünket és néhány napot töltöttünk Hedera város rendőrőrsén, hogy aztán minden magyarázat nélkül szabadon bocsássanak.

Ez a letartóztatás csak növelte a bevándorlók dühét. A tüntetések terjedtek, egyre többet és gyakrabban tartottunk. Először csak a Kol Ha’am, majd más újságok is megemlítették az olimok aktivitását Pardes Hannában. Beszéltek a tábori körülményekről, a munkavállalási engedélyről.

Egy napon megérkezett a Sochnut küldöttsége, hogy tárgyalásokat kezdjen velünk. Az asztalon tányérok, szendvicsek. A küldöttség tagjai asztalhoz invitáltak. Elutasítottuk. Ezzel akartuk kimutatni, hogy mi nem vagyunk korrumpálhatóak. Felsoroltuk kéréseinket. Feljegyezték, anélkül, hogy vitatták, vagy véleményezték volna. A jelentésüket majd átadják, aztán tájékoztatnak minket az eredményről. Az iraki javak ügyében a rendőrségnél kell panaszt tenni. Ez a kérdés nem tartozott reszortjukhoz. Aztán a küldöttség felállt, nagy shalom-shalommal kezet szorított velünk, autóba ült és távozott.

Valamiféle választ vártunk a találkozó után, de hiába. Elvtársaimmal úgy döntöttünk, hogy folytatjuk ezeket a tüntetéseket, de ezután már Tel-Avivban. A konyha számára szállítást végző teherautó sofőrjét rávettük, hogy odaszállítson minket. Félúton, Hederában rendőrkordon zárta le az utat, letartóztattak bennünket. Néhány napot kellett a rendőrségen töltenünk, aztán szabadon engedtek.

Ha az akciónk nem is sikerült, a tábori tüntetések nem szűntek meg. De egyik nap, éppen, mikor iraki elvtársammal, Ya’acoubbal voltam, a rendőrség csapdájába estünk. Egy rendőr szólított meg és nagyon kedvesen kérte, kísérjük el posztjára, mindjárt itt közel. A tisztje szeretne kérni valamit. De mit, nem tudja. Az egész nagyon barátságosan zajlott. Az úton beszélgettünk vele és úgy láttuk, udvarias, rendes fickó. Az őrsön a tiszt nem volt ott, sürgősen elhívták. Várjunk, kérték. Teával kínáltak. Vártunk. Az idő telt, a tiszt csak nem került elő. Felkeltünk, megígértük, majd később visszajövünk. Szó sem lehet róla, mondták. A tiszt arra utasította őket, hogy visszatértéig őrizzenek minket. Nincs joguk, hogy elengedjenek.

Várnunk kellett. Már besötétedett, eljött az éjszaka, mi meg még mindig ott vártunk, a tiszt meg sehol. A rendőrök teáztak, bennünket is kínálgattak. Ezúttal nem fogadtuk el és jeleztük, ha nem engednek el, sem inni, sem enni nem fogunk. Megvonták vállukat mondván, semmi közük ehhez a históriához. A tisztjük parancsa, hogy őrizniük kell minket, amíg vissza nem ér. Ez minden. Megkérdeztem:

–        De hát egyáltalán, miről van szó? Legalább ezt megtudhatnánk?

          Ismét csak a vállukat vonogatták.

–        Nem tudunk semmit, higgyék el.

Ya’acoubbal csak vártunk egy padon ülve. Fáradtak voltunk, éhesek, és megvallom, a történtektől idegesek és ingerültek. Semmilyen nyilvánvaló okról nem volt elképzelésünk se.

Később, este a telefon csörgött. Egy rendőr felvette, egy hang nélkül meghallgatta, ábrázata hirtelen elkomolyodott, ránk nézett, majd a többiekhez fordulva megparancsolta, hogy vigyenek át bennünket Hederába.

Meghökkentünk.

–        Mi történik? Tudni akarjuk!

–        Ez a parancs. Majd Hederában megmondják, mi itt semmit sem tudunk. Nekünk a

          parancsnak kell engedelmeskedni.

Egy zárt rendőrségi dzsip szállított bennünket.

Egész úton hallgattunk. A rendőrök is. A hederai őrsön az alagsorba tessékeltek, abba a cellába, amit már jól ismertünk.

–        Te, Ya’acoub, érted, hogy mi történik? Egyszerűen tiszta emberrablás. És a táborban a

           barátaink meg nem is tudnak semmit, fogalmuk sincs minderről. Akár meg is ölhetnek    

           minket, senki nem tudja meg. Ez egy rendőrállam.

Ya’acoub hallgatott, egy szót se szólt, én meg csak mondtam a magamét szünet nélkül, annyira ideges és felháborodott voltam.

–        Egy kicsit úgy van, mint Irakban. Úgy érzem magam, mintha otthon volnék – válaszolt

          végül.

Másnap reggel egy rendőr ajtót nyitott és megmutatta, hol van a WC. A cellához visszatérőben megkérdezte:

–        Akartok reggelit venni magatoknak? Tanácsolom, különben éhen maradtok.

–        Nem akarunk semmit – válaszoltam kategorikusan –, csak a barátainkkal eszünk majd a

         táborban.

Vállat vont. Ezek a rendőrök csak a vállukat tudták vonogatni.

–        Azt csináltok, amit akartok. Mindenesetre hozok teát, szomjasak lehettek.

–        Semmit, semmit. Egyáltalán semmit nem akarunk. Sem inni, sem enni. Ne zavartassa

          magát, mondja csak meg a szolgálatban levő tisztnek. Mondja meg azt is, hogy

          telefonálni akarunk egy ügyvédnek.

–        A ti dolgotok. Mondjátok meg magatok.

Mintha megfeledkeztek volna rólunk itt az alagsorban, egész nap nem jött senki beszélni velünk. Kivéve egy rendőr ebédidőben megkérdezte, nem akarunk-e hozatni magunknak valamit a sarki büféből.

–        Nagy a választékuk.

Most is elutasítottuk, megerősítve, hogy teljes éhségsztrájkot tartunk.

Másnap két rendőr jött értünk. Már a negyedik napja voltunk letartóztatásban és negyedik napja éhségsztrájkoltunk is. Négy nap és semmi, egy szó sem senkivel. Semmiről nem tudva. Miért tartóztattak le bennünket?

–        Orvosi vizsgálatra visszük magukat.

–        Orvosi vizsgálatra? Nem vagyunk betegek. Milyen orvosi vizsgálatra? – kérdeztük gyanakodva.

–        A Kupat Holimba, ott megmondják.

A Kupat Holim a betegbiztosító volt, a dolgozói szakszervezet vezette. Az orvos úgy találta, vérszegények vagyunk.

Visszaérésünkkor pedig az ügyész várt minket.

–        Kivel beszélhetek?

Ya’acoub fejével felém intett. Egyedül hagytak az ügyésszel egy külön helyiségben. Kíváncsian vártam. Ez volt az első alkalom, hogy ügyész akart szólni hozzám. Meg aztán miért pont ügyész? Mi ez az egész?

–        Tudod, hogy miért vagytok itt a barátoddal?

–        Nem. De maga kicsoda?

–        Az ügyész. Nekem kell kivizsgálnom, miért vagytok itt, miért vádolnak benneteket.

–        Vádlottak vagyunk? Nem tudtuk. Kik és mivel vádolnak?

–        Semmit sem közöltek a letartóztatásotok okáról?

–        Semmit. Egyáltalán semmit.

–        Hát ez furcsa. Mindenesetre halálos fenyegetéssel vádolnak benneteket.

–        Micsoda? Hát az lehetetlen! Ez vicc!

Teljesen elképedtem az ügyész válasza hallatán. Mit akarhatnak tőlünk? Halálos fenyegetés? Na ne, ez vicc, Dimitrov-pert akasztanak a nyakunkba?

–        Nem, az ügy teljesen komoly. Vigyázz, hogy mit mondasz, minden szót feljegyzek.

–        Már kértem ügyvédet. Most, hogy ez valóban komollyá vált, az ügyvédet követelem.

–        Jogodban áll. De, ha ahogyan mondtad, hogy semmit sem csináltatok, miért félsz attól,

          hogy beszélj? Ha ügyvédet akarsz, azt jelenti, hogy várnod kell, a letartóztatásod még

          hosszabb lesz, amíg az ügyvéded meg nem jön. Most kell határoznod.

Azt gondoltam, hogy a pasasnak igaza van. Végülis Ya’acoubbal tényleg nem csináltunk, nem mondtunk olyant, hogy letartóztassanak érte. Válaszolok a kérdéseire, miért ne. De téved, ha azt hiszi, hogy alá is írok valamit. Bizony, nagyot téved.

–        Akkor mondja, mit akar tőlem?

–        Szeretnék világosan látni néhány kérdésben, lehet, valamit rosszul értettem.

–        Gyerünk.

–        Ya’acoub barátoddal a Pardes Hanna táborban sétáltatok. Így van?

–        Tökéletesen, ahogy mondja.

–        Nos, a kérdésem az, miért pontosan a tábor eme részében? Messze van attól a helytől,

          ahol általában tartózkodtok, a sátraitoktól.

–        Na de miért ne? Ebben az országban tilos talán ott sétálni, ahol akarunk?

–        Ugyan, de nem ez a kérdés. Persze, hogy jogotokban áll oda menni, ahová akartok, de

          az elhangzott fenyegetésnek ehhez a helyhez van köze.

–        Ne haragudjon, de egyáltalán semmit sem értek abból, amit mond.

–        Tudom, hogy a hébert rosszul beszéled és még rosszabbul érted. Ezért beszélek nagyon

           lassan és használok egyszerű szavakat. Hogy jól megértsd.

Megállt és rám szegezte tekintetét, hogy lássa, értem-e.

–        A tábor e része, az Aleph, a Herouth irányítása alatt áll, ez a pártot pedig a

          kommunisták fasisztának tartják. Ti meg mind a ketten kommunisták vagytok, nem

          igaz?

Ekkor kezdtem felfogni. Rám fogják sütni a kommunista vagy nemkommunista bélyeget, mint Egyiptomban?

–        Na és akkor? Persze, hogy kommunisták vagyunk. Nem tilos, ugye?

–        Nem, persze, hogy nem. Bárkinek joga van annak lenni ebben az országban, ami akar.

–        Bocsásson meg, de én nem látom, hogy mi a jelentősége annak, hogy kommunisták

          vagyunk ezzel a letartóztatással kapcsolatban.

–        Azért a fenyegetésért tartóztattak le benneteket, amit ti, te és a barátod, Ya’acoub

          intéztetek az Aleph tábor vezetőjéhez, tudván, hogy ő a Herouth párt tagja. Nem azért,

          mert kommunisták vagytok.

–        Fenyegető kijelentést tettünk?

–        Ha annak hiszek, amit a tanúk mondanak, az a benyomásom,

–        Fenyegetés? Tanúk? De hát mi ez a história?

–        Tagadjátok, hogy azt mondtátok az Alpeh igazgatójának, hogy úgy végzi, mint Hitler és

          meg fogjátok ölni?

–        De hát ez bolondság! Soha nem mondtunk ilyet! Kik a tanúk? Szeretném tudni!

–        Azt nem mondhatom meg. Félnek a fenyegetésedtől és a barátaidtól.

–        Látom, kezdem már érteni. Azzal vádolnak, hogy meg akartam ölni ezt az igazgatót,

          mert a Herouth párt tagja. Így van? Na, az egész hazugság. Nem más, mint ellenünk

          szóló összeesküvés.

–        Látod, mindent feljegyzek: azt mondod, hogy összeesküvés ellened és a barátod ellen.

          Így van?

–        Persze, összeesküvés. Bűnös összeesküvés. Egy összetákolt összeesküvés.

–        Térjünk vissza a kérdésemre. Mit csináltatok ebben a táborban, messze a sátratoktól?

–        Hát, ha tudni akarja…

–        Természetesen! Ezért hallgatlak ki.

–        Van ott egy lány… flörtölt velünk egy kicsit és szerettük volna viszontlátni.

–        De úgy tudom, ez a lány nem tudott arról, hogy mentek.

–        Ő maga javasolta, hogy látogassuk meg. Egyébként pedig honnan tud maga erről a

           lányról? Ez aztán érdekes!

–        A rendőrség vizsgálódott.

–        Akkor már kezd világos lenni. Rendőri fogás, csapda. A lány volt a csalétek a

           provokátor, hogy a táborba csaljon minket.

Az ügyész nézett anélkül, hogy szólt volna.

–        Azt mondta, egyáltalán nem várt benneteket és az érkezésetekkor nem is volt a

          sátrában.

–        De azt honnan tudja maga, hogy őt akartuk meglátogatni?

–        Ezt mondták a tanúk. Kikérdeztük ezt a fiatal lányt is, és megerősítette, hogy nem volt

          semmilyen randevúja veletek. Azt is megerősítette, hogy nem szereti a kommunistákat.

–        Világos. Jól megszervezett összeesküvés ellenünk.

–        Én csak a tényekkel, a tanúkkal foglalkozom. Nem az én dolgom ítélkezni. Rendben.

          Összefoglalásul: te és a barátod mindent tagadtok, azt, hogy ezzel az igazgatóval úgy

          végeztek, ahogy Hitlerrel végeztek? Vagyis megölitek?

–        Persze! Ez aljas rágalom.

–        A kérdésem az: tagadod vagy sem?

–        Természetes, hogy tagadom, mert hazugság. Az egész hazugság. Összeesküvés.

–        Jó, befejeztem. Minden úgy írtam le, ahogyan mondtad. Felolvasom, ha nem értesz

          egyet, kijavíthatod.

Vette noteszét és meghallgattam anélkül, hogy sokat értettem volna belőle, gondoltam, úgysincs semmi jelentősége Ya’acuob és az én számomra. Meg a hébert is gyatrán értettem. Ízléstelen és gyatra machinációnak tartottam.

A kihallgatás udvariasan zajlott. Miután befejezte a felolvasást, megkérdezte, jól jegyezte-e le, amit elmondtam. Az egyetlen, ami bennem maradt, hogy ez egy hazugságokból álló összeesküvés.

–        Egyetértesz?

–        Teljes mértékben.

–        Akkor itt írd alá.

–        Nem! Azt aztán nem! Semmit nem írok alá! Szó sem lehet aláírásról!

Azonnal dühbe gurult, s először emelte fel hangját:

–        Akkor mi a fenének hagytál itt írni? Hogy az időmet vesztegessem? Meg kellett volna

          mondanod rögtön, hogy nem fogod aláírni!

–        De maga egyáltalán nem kérdezte!

Az ülésnek vége. Az ügyész elrobogott anélkül, hogy a szokásos shalomot kimondta volna. Valóban nagyon feldúltnak tűnt.

***