A beduinoknál
A következő héten Ismail sejk
kíséretében elindultam a sivatag felé vezető úton. Félúton
megálltunk.
– Vedd
ezt az irányt egyenesen. Egy fiatal beduin fiúval fogsz találkozni.
Kövesd, el fog
vezetni a törzshöz. Lépj be
a sátorba, amit majd mutat. Valaki a törzsből csatlakozik
hozzád. Ez az udvariassági
szokás. Aztán jönnek az emberek közül néhányan és
társaságodban maradnak, majd
végül Sheik Assad, a törzs vezetője is jön. Vele beszélj,
arról, amiről akarsz. De
főként egy szót se a hatóságok ellen. Fél. Másnap reggel
megmutatom az utat a törzsem
felé.
– Náluk
fogok aludni? A sátrukban?
– Igen,
a vendégek sátrában, a sheg-ben.
Bízhatsz bennük. A beduinok nagyon
vendégszeretők.
Kezet adott, salaam-ot
kívánt, a lovára pattant és egyedül maradtam a hatalmas
Negevben. A megjelölt irányba indultam teljesen egyedül az óriás
sivatag közepében. Mámoros érzés uralkodott el rajtam, egyedül,
teljesen egyedül vagyok, s a nagy hőség ellenére is teljesen
elragadtatva éreztem magam. A néha felerősödő szél a száraz
bozótos pusztaságot felkergette a levegőbe. Izzadtam, a szélhordta
homok ragadt az arcomra, tarkómra. A sivatagban mélységes csend
uralkodott, leszámítva a szél élesen csikorgó fütyülését.
Egy-két kilométer után messziről
észrevettem egy kutyával játszó fiút. Meglátott és intett,
hogy kövessem. Még egy-két kilométer és megérkeztünk egy
toldozott-foldozott, szalmával és ponyvával borított sátrakból
álló táborba. A fiú egy sátorra mutatott és elment. A sátor
üres volt. Egyik felében egy vastag szőnyeggel borított pad. A
földön szalmaszőnyeg, a sarokban pedig kis színes párnák. Egy
beduin lépett be és hellyel kínált:
– Marhaba
– üdvözölt.
Leült a szőnyegre és némán nézett.
– Salaam
– válaszoltam, és nem
tudtam, hogyan folytassam.
Nem volt valami fecsegő ember ez a
beduin. Szemét komolyan rajtam tartva többször megismételte:
marhaba.
Néhány perccel később egy kis beduincsoport csatlakozott. Leültek
a szőnyegre, többször üdvözöltek kezüket homlokukhoz, majd
szívükhöz emelve. Ugyanazt tettem. Ezen felül tökéletes csend.
Hirtelen felálltak, a törzsi sejk lépett be. Persze én is
felálltam, ahogy ők. Harsogtak a marhabák.
Egy fiatal beduin kis poharakban nagyon erős teával szolgált.
Assad sejk rám tekintett kérdő
arckifejezéssel és megkérdezte, kényelmesen ülök-e a padon. Ő
viszont a szőnyegre helyezett párnákra ült.
– Igen,
Assad sejk. Nagyon kényelmes és köszönöm neked a szívélyes
fogadtatást.
– A
sivatagban járás nem volt túl fárasztó?
– Nem,
hozzászoktam a hosszabb gyalogláshoz.
Hangosan szürcsöltük teánkat, nem
tudtam, hogyan folytassuk a beszélgetést.
– Jól
beszéled a nyelvünket. Ber Shevában tanultad meg?
– Nem,
Kairóban születtem, Egyiptomban.
– Ó,
Egyiptomban? Marhaba!
Akkor te is arab vagy, mint mi.
– Igen,
valahogy úgy.
– Egyiptom
nagyon nagy ország, igaz?
– Nagy
ország.
– Az
gondolom, jobb Egyiptomban, mint itt.
– Nagyon
nehéz az élet ott. Sok a szegény.
– Itt
is, ebben az országban is sok a szegény.
– Az
élet mindenütt nehéz.
– Főként
az araboknak. Még Ber Shevába se mehetünk be, csak csütörtökön.
– Igen,
tudom, igaz. Igazságtalannak tartom.
– Akkor
miért jönnek ide hozzánk a zsidók?
– Jó
kérdés. De itt vannak, ya Sheik Assad. De ti miért nem jöhettek
Ber Shevába amikor
csak akartok?
– A
katonai kormányzó parancsa. Ez a törvény.
Furcsa törvény, gondoltam. Faji
diszkrimináció. A sejk folytatta:
– Ha
cukrot, búzát, vagy akármit akarunk vásárolni, meg kell várni a
csütörtököt.
– Nem
jól van így, mondtam.
– Nem,
nem jól. De mit tudunk tenni? Senki nem hallgat meg, nem ért meg
bennünket.
Csak Allah, a Mindenható
maradt számunkra.
Elhatároztam, beszélek a pártról, az
Al Ittihad
újságról, arab elvtársainkról. Kockáztattam.
– Egyik
nap olvastam egy arab nyelvű újságot. Az arabok, a palesztinok
sorsáról beszélt.
– Arab
nyelvű újság? Sosem láttam.
– Ha
akarod, Ber Shevában láthatnánk egymás és adok neked belőle.
– Csütörtökig
várni kell. Ismered ezeket az embereket ennél az újságnál?
– Lehet,
megismerhetem őket, ha szükséges.
– Akkor
el kell mondani nekik, milyen körülmények között élnek a
beduinok a Negevben.
Minthogy a beszélgetés tetszett a
sejknek, időről időre egyre több kis színes párnácskát tettek
mellém, hogy kényelmesebben helyezkedjek el. Időközben valaki
meggyújtotta
a tevék természetes hulladéka képezte fűtőanyagot. Fanyar illat
sugárzott a tűzből. Beduin kávét készítettek, az erős kávét
kortyonként kellett inni a kézről kézre járó csészéből.
Assad sejk egyre jobban belejött:
– Meg
kell mondanod nekik mindent. Mondd el, hogy a tábortól nem
távolodhatunk el a
kormányzó engedélye nélkül.
Az embereim nem találnak munkát anélkül, hogy a
tábort ne hagynák el. Meg
kell mondani mindent, ya Allah,
mindent.
Sokáig tartott a beszélgetés és
amikor lefekhettem, a sejk takaróival jól betakartak. Éjszaka
nagyon hideg volt a Negevben.
Másnap korán reggel útnak indultam
barátom, Ismail sejk törzse felé. Részletesen elmeséltem neki
tapasztalatomat Assad sejkkel. Elégedett volt.
– De
azért vigyázni kell. Vannak sejkek, akik a hatóságoktól kaptak
bizonyos előnyöket,
lepaktálnak a kormányzóval,
minden elmondanak neki. Vigyázni kell.
Egész nap beszélgettünk késő estig a
térség, a beduinok, általában az izraeli arabok gondjairól,
életükről, a munkanélküliségről. Jelentős mennyiségű erős
arab teát, kávét ittunk meg, együtt ettük a törzs beduinjaival
a birkafaggyún sütött tojást. Mielőtt elmentem, mondtam Ismail
sejknek, hogy valószínűleg az Al
Ittihad egy haifai arab
munkatársa látogatja majd meg.
– Csakugyan,
egy elvtárs az Al Ittihad-tól?
– A
párt nagy jelentőséget tulajdonít ennek a látogatásnak.
– Tudják,
hogy engedély kell a Negevben való mozgáshoz?
– Persze.
Az újságnak van pecsétes engedélye, mindene.
– Az
jó. De a látogatásnak nagyon diszkrétnek kell lennie. Itt mi
tartunk a hatóságoktól,
félünk. Állandóan
szemmel tartanak bennünket.
Ismail sejk felvillanyozódott az arab
elvtársunk látogatása hírére.
Ber Sheváb visszatérésem alatt –
gyalogosan a hatalmas sivatagban, a napsugarak elleni védelemként
fejemen egy sapkával – néha nyulakat láttam futni, aztán
messzebb eltűnni a homokban. A dűnéket simogató és finom
homokfelhőket formázó szél hangján kívül csak az óriási
csend. Aztán hirtelen egy katonai dzsip tűnt fel. Egyik katona
odakiáltotta:
– Mi
a fenét csinálsz te itt így egyedül?
Válaszolni akartam, de olyan hirtelen
jött a találkozás, hogy nem is tudtam, mit feleljek. De már egy
másik katona is megszólalt nevetve:
– Biztosan
randevúja van a barátnőjével!
Egy másik:
– Na,
de miért a sivatagban?
– Merthogy
férjezett, azért! Hahaha!
A négy katona szórakozott.
Velük nevettem, mielőtt válaszoltam.
– Azt
mondták, szép köveket lehet találni a sivatagban.
– Drágaköveket,
vagy mit?
– Igen,
drágaköveket.
– Hahaha!
Jobban tennéd, ha a lehető leggyorsabban visszatérnél Ber
Shevába! Sose
tudhatni. Őrizkedni kell a
beszivárgó palesztinoktól.
A rituális shalom,
shalom kiáltással távoztak.
– Nos,
újságíró, hogyan telt az idő a beduinokkal? – kérdezte Shlomo
egész kíváncsian.
– Tudod,
a kommunistáknak sok munkájuk lesz ezekkel az emberekkel. Rettentő
kemény
és igazságtalan életet élnek
mindentől megfosztva.
– Mindamellett…
hozzá vannak szokva az ilyen élethez.
– Azt
hiszem, szeretik a sivatagot, a szabad levegőn való életet –
tette hozzá Hava.
– Mindenesetre
haifai elvtársunk látogatása nagyon érdekes lesz.
Ténylegesen, Abou Hanna társunk
látogatása olyan érdekes lett, hogy a választásokon a beduinok
tíz százaléka a pártra szavazott. A Jerusalem
Post Ber Sheva-i
tudósítójánál, a Jinjiként ismert fickónál – a Vörös,
haja színe és szeplői miatt – kitört a pánik. Összességében
a párt a szavazatoknak kicsit több, mint négy százalékát kapta.
Tawfik Toubi, a párt titkára elmondásában a beduinok voksának
köszönhetően kapott a párt a Knesszetben egy negyedik helyet
1952-ben. Gratuláltak a déli térség titkárának, csakúgy mint
Abou Hannának.
A sejt meg akarta ünnepelni a párt
kiváló eredményét Ber Shevában. Ishak Weinberger azt javasolta,
tartsunk egy táncos estét ebből az alkalomból. Egy bizonyos Ishak
Kawkazi nevű beleegyezett, hogy azt szép, saját maga által
átépített arab házában tartsuk. Minthogy Kawkazinak se volt
villanya, a kérdés nem volt egyszerűen megoldható. Egy hosszú
villanyvezetéket húztunk egy szimpatizánstól, Finkelsteintől, s
így az estét a Kawkazi által felszerelt lámpák világították
ki.
Kétségtelenül, az összejövetel
nagyon jól sikerült. Az egész város róla beszélt. Ez volt az
első alkalom, hogy párt ilyen jellegű estet, politikai ünnepet
szervezett. Tania, Kawkazi barátnője foglalkozott a lemezjátszóval.
A párok táncoltak, mások a szendvicseket élvezték, amiket
Yankele készített a JinJi kávézó-étterem szakértő pincérével
együtt. Egy pohár limonádéval a kezében egy fiatalember lépett
oda hozzám:
– Hava
mondta, hogy nincs munkád. Akarsz dolgozni?
Néztem. Nem ismertem a fiút. Hava sosem
beszélt róla.
– Persze,
hogy akarok dolgozni! Micsoda kérdés!
– Itt
van ez a nagy útépítés Kournovban. Ha akarod, elintézhetem, hogy
ott legyen
melód.
– Azt
tudom, hogy ott kell éjszakázni is egész héten a munkatáborban,
nem így van?
– Igen,
csakhogy nagyon jól fizet és húst ehetsz minden étkezéskor,
képzeld!
– Hava
nem mondta, hogy minden melómból elküldtek?
– De,
tudom. De ehhez munkához nincs köze a Lishkának. Goustinak
szüksége lesz rád.
Ismered te ezt a Goustit? Egy
maszek. Van egy kis kőfejtője az úttól nem messze.
Dolgozhatnál nála.
Persze elfogadtuk a munkát. A
kellemetlen az volt, hogy csak hétvégén tudtam otthon lenni. A
fizetés az átlagos duplája. Lett miből fenntartani magunkat.
– Ezeket
az arabokat kell felügyelned. Nem szeretnek dolgozni. Beszéled a
nyelvüket,
így könnyebb. Főként,
nagyon keményen kell bánnod ezekkel az emberekkel.
Gousti tekintete dühös, arca feszült
volt, miközben a beduin munkásokról beszélt. Zömök, a naptól
barnított sötét bőrű. Energikus és hozzáértő ember. Jól
ismerte a Negevet és a sivatagi életet, a sivatag borzasztóan
szigorú életét.
A munka pedig valóban kemény volt: a
dolgozóknak egész nap a követ kellett törni a könyörtelen nap
égető tüze alatt, árnyék nélkül. Reggelente a zsidók
teherautón érkeztek a táborból, ahol az éjszakát töltötték
és bőségesen megreggeliztek.
Néhány nap óta a beduinok igencsak
elégedetlenkedtek. Víz nélkül voltak. Gousti minden alkalommal,
amikor feltűnt a kőbányában, megígérte, hogy hozat egy
ciszternával. Napok óta csak ígérte, de a friss víz nem jött.
Két, rozsdás fémtetővel fedett hordó tartalmazta az egészségre
káros állott vizet, ez állt a beduin dolgozók rendelkezésére.
Néhány szomjazó ivott belőle, gyomorfájás lett az eredménye.
A beduinok nem bírták tovább a
vízhiányt, az egész napos tüzes hőség fokozta szomjukat, s
végül a munkát abbahagyva úgy döntöttek, visszatérnek
törzsükhöz. Arieh, a sofőr
nem engedte őket teherautójára szállni:
– Ekkora
súlyt nem képes elviselni a teherautó. Ennyi beduinnal a platón
lehetetlen.
– Pedig
nem tehetik meg gyalogosan ezt a távolságot a Negevben. A katonák
beszivárgóknak néznék őket.
– Én
meg fütyülök rá. Nem hagyom, hogy a teherautóm darabokra essen
miattuk.
– Miért
darabokra?
– Nem
képzeled, hogy elviseli több mint negyven ember súlyát?
– És
a kövek súlyát, azt elviseli?
– Hát
azért fizetnek, na.
Miközben vitáztunk, a munkások már
felszálltak a platóra és nem akartak leszállni onnan. Arieh
felbőszülten beugrott a fülkébe és hirtelen megugratta a
teherautót. A beduinok közül néhányan lepotyogtak róla. Egyik
fiatal megpróbált a láncba kapaszkodni és az levágta ujjait.
Egy, kettő, három, mint a zöldbabokat. Arieh látva, mit csinált,
megijedtve belenyugodott, hogy felveszi és elviszi őket.
Az incidens egy időre véget vetett a munkának Gousti kőbányájában. Megint munka nélkül találtam magam. A választások után telefonon beszéltem Shamlival, a déli régió párttitkárával.
– Megtárgyaltuk
a helyzetedet Ber Shevában. Azt gondoljuk, jobb lenne, ha Tel Avivba
költöznél.
– S
ez már döntés?
– Nem,
de azt gondoljuk, már sokat tettél a pártért és szükséged
volna egy kis
nyugalomra.
– És
Ber Shevában a sejtet hagyjuk a csudába?
– Nem,
arról szó sem lehet. Moshé helybeli, átvehetné az ügyeket. A
sejt jól működik,
Moshé tudja
folytatni.
Havával összepakoltuk szerény
cókmókunkat. Az elvtársak búcsúgyűlést szerveztek. Mindnyájan
elkísértek bennünket az Eshed buszpályaudvarra. Nem voltunk
egyedül. Egy asszony álldogált nem messze, kezében kicsiny
bőrönd. Szalmakalapot hordott. Várta a buszt.
Az Eshed-busz besorolt. A sofőr ránk
nézve hangos kiáltással informált:
– Tel
Avivba, Tel Avivba! Indulás öt perc múlva!
Aztán hozzátette:
– Ez
a szegény, mindig itt van a pályaudvaron ki tudja, mire várva.
Senki semmit nem tud erről a szerencsétlen
asszonyról. Micsoda élete van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.