Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

18. rész (utolsó)

Pontosan nyolc órakor beléptem az intézeti irodába. Az alkalmazottak csak egy félórával később szoktak érkezni. Az igazgató észrevett és rögtön behívott magához:

–        Haim, beszédem van veled. Csukd be az ajtót, légy szíves.

Elpirultam az örömtől. Biztosan közölni akarja, vége a próbaidőnek és valódi állásra akar felvenni, normális fizetéssel. De folytatta:

–        Te Olaszországban voltál, miután elhagytad Egyiptomot, igaz?

Csodálkozva néztem, nem értettem, mit jelent ez.

–        Igen csakugyan. Közel három hónapot töltöttem Olaszországban. A hajóra kellett várni,

amit javítottak, azt hiszem.

–        A kérdéses hajó a Ha‘ Aretz?

–        Igen, így igaz. Nem értem…

–        Biztos akartam lenni. Haim, miért nem írtál erről semmit az önéletrajzodban?

–        Erről? Miért, kellett volna? Azt hittem, ennek semmi jelentősége. Nincs más oka.

Vártuk az indulást Izraelbe, az emberek nyugtalankodtak. Mindnyájan a lehető

leggyorsabban el akartunk jönni onnan.

Kezébe vett egy ceruzát és elkezdte bicskájával hegyezni. Anélkül, hogy fejét felemelte volta, folytatta:

–        Amikor a hajó megérkezett Haifába, rajta voltál, ugye?

–        Igen, rajta voltam, mint mindenki más – de kezdtem sejteni, mivel cseng össze –,

valóban ezen a hajón voltam, amikor az befutott a haifai kikötőbe – aztán ironikusan hozzátettem:

–        Muszáj volt, különben…

Nem vett tudomást válaszomról. Az volt az érzésem, mintha bemagolt leckét ismételne, azt akarná mindenáron idézni:

–        A hajón egy újságíró interjút csinált veled, igaz?

Tudtam, hogy ez intézeti pályafutásom vége, hogy el fog küldeni. Orcátlanul feleltem:

–        Az igazság az, hogy nem újságíró volt, hanem a Sherout Bitahon, a titkosszolgálat

ügynöke.

Ez alkalommal felemelte a fejét és vizslatta méregtől vörösödő képemet.

–        Honnan tudod?

Habozás nélkül, és, hogy elvágjam ez a komédiát, kihívó tekintettel néztem rá:

–        Az Izraeli Kommunista Párt központjától. Csak maskarádé volt, hogy a fene tudja, mit

ismertessenek el velem, amit persze sosem tagadtam volna le. Soha semmit nem

titkoltam, nyitott vagyok, mint egy könyv.

Ez alkalommal mosoly ült a szája szegletére:

–        Haim, nem kellett volna ilyenfajta ügyekbe keveredned. Kár. Szükségünk van ilyen

fiatalemberekre, mint te – s még egyszer megismételte –, kár, nem kellett volna ilyen

emberekkel, kommunistákkal keveredned. Moszkva ügynökei! Nem tudtad? A

kommunisták Moszkva ügynökei. Te is, anélkül, hogy az akartál volna lenni, Moszkva

ügynöke vagy. Kihasználtak téged. Nem tudtad?

Felemelkedtem a helyemről, de folytatta:

–        Nem gondoltad, hogy hagynak itt dolgozni, az Intézetben, ahol nehézvízzel folytatunk

kutatásokat? Nukleáris, atomkutatásokat…

Hirtelen leállt:

–        Itt van a munkakönyved és azonnal távozz. Ne gyere vissza, nem fognak beengedni. A

fizetésedet postán küldjük. Shalom.

Ismét meló híján, szilárd jövedelem nélkül maradtam, avval a kis sovány summával, amit a Ramat Gan nejlonharisnya-gyártól kaptam.

Hazamentem, látom, hogy vendégeink vannak, Noé doktor és egy bizonyos Molnár. Nagy beszélgetés folyt közöttük, s Hava intett, hogy a diskurzus érdekes:

–        Miről van szó? – kérdeztem.

–        Egy kis türelem, mondom majd… Vári Pistáról van szó.

Az asztalon talált nyitott konyakosüvegből töltöttem egy pohárkával magamnak és helyet foglaltam az ágy sarkán. Hava nagy érdeklődéssel hallgatta a többieket. Noé időről időre egy mondatot csúsztatott csendesen, Rudolf viszont agresszív hangon állandóan beszélt, mondandóját széles gesztusokkal kísérve, ujjaival mutatva, combjára csapva húzta alá.

A beszélgetés alábbhagyott, Noé felállt és újratöltött. Hava elmagyarázta, hogy Noé Ber Yacovba megy dolgozni, a pszichiátriai klinikára. Koccintottunk. Még mindig azon törtem a fejem, mi a fenét tud csinálni egy gyerekorvos mentális betegekkel. Hava utánakiáltott:

–        Noé, az üveged, itt felejtetted a konyakodat!

–        Igyátok meg az egészségemre! – és egy operából részletet dúdolva elsietett.

Szántuk Noét, sokat ivott. Nagyon sokat. Kár.

Elnéztem ezt a Molnárt, elhallgatott ugyan, de látszott, szerette volna a Noé doktorral vitt beszélgetést folytatni:

–        Vári nem jó. Vári spion. Spion.

–        Mi ez a história ezzel a szerencsétlen Pistával?

–        Besúgta a munkatársait – mondta Hava.

– Besúgta? Biztosan hazugság, rágalmazás.

–       Nem, úgy tűnik, elterjedt módszer, mindenkinek jelentenie kell, ha rendszerellenes

tevékenységgel kapcsolatban valami gyanúsat észlel.

–       Te elhiszed ezt, Hava?

–       Nem tudom. Mindenki ugyanazt mondja, hogy ez így van.

–       Hát… borzasztó lehet ilyen országban élni, ahol nem tudni, ki és mikor jelenti fel az

embert. Te meg másra se gondolsz, mint a magyarországi visszatérésre!

–       Nem gondolod, hogy ez lehet igazolni is?

–       Igazolni? A besúgást! Igazolható lehet egy szocialista országban? A besúgó a világon

mindenütt besúgó, még egy szocialista rendszerben is az. Azt gondolom, hogy a

barátodnak ebben tökéletesen igaza van.

–       Haim, te elfelejted, hogy nyugaton mindenki semmi mást nem csinál, mint a

szocialista rendszer elleni propagandát űzi, ügynököket próbálnak információadásra

provokációkra beszervezni. Neked halvány fogalmad sincs a propagandáról, a

hazugságokról, amit a Szabad Európa rádió sugároz állandóan Magyarországra.

A nagyhatalmak tényleg a szocialista rendszerek ellen agitáltak. Elképesztően. Izraelben csakúgy, mint Európában és Amerikában az antikommunista, a szocialista országok elleni tüzet szították. Egészen a nevetségességig. Nem kiáltottak ki engem is Moszkva ügynökének? Még a palesztinokkal békét kötni kívánó aktivisták is árulók, antiszemiták. A sztrájkolók is árulók, mert miattuk lett Izrael megítélése negatív. Tiltakoztam a karaita zsidók diszkriminálása okán, elküldtek munkámból kommunistának mondott tendenciám miatt. Ez a szabadságjogaim elleni igazolhatatlan támadás. De nem tudtam tapsolni a besúgókat alkalmazó politikának sem. Rudihoz fordultam:

–        Akkor te hát nem vagy piszkos besúgó, kém?

–        Én nem spion, én magyar. Nem zsidó, Pista spion. Pista nem jó.

A társalgás érdekes fordulatot kezdett venni.

–        Aha, te magyar vagy, nem zsidó. És a zsidó, az mi?

–        Zsidó? Izrael előbb, Magyarország aztán.

–        És te mi fenét csinálni jöttél ide, Izraelbe?

Hava kérte, hogy ne emeljem meg a hangomat és megmagyarázta:

–        A felesége zsidó, az ő szülei élnek itt. Rudi úgy döntött, visszatér Magyarországra. A

feleségének itt kéne hagynia első házasságából származó kislányát, és férjével együtt

visszamenni.

–        És maga mögött hagyná a lányát?

Hava vállat vont.

–        Piszkos alak ez a te magyarod. Mondd nekem Rudolf, az, hogy a magyar, az mi?

–        Én magyar vagyok, nem ahogy Rákosi. Rákosi zsidó.

–        Hallottad, mit mondott a barátod, ez a szemétláda?

–        Ez az egyik ok, amiért vissza akarok menni. Részt akarok venni a reakcióval,

a rasszizmussal, az antiszemitizmussal szembeni harcban. Nem tudok itt Izraelben

asszisztálni a fajgyűlölethez, az ilyen „askenáziak a szefárdok elleni” politikához. Téged

is, aki egyiptomi vagy, schlechtének vagy schwarznak hívnak.. A palesztinok az ő

szemükben bűnözők, tudatlanok, piszkosak, tetvesek. Emlékszel arra a hosszú cikkre az

Olam Ha Zé folyóiratban az arabokat gyűlölő gyerekek fotóival? Négy-ötéves

kisgyerekek mondják: a palesztinok piszkosak, tetvesek és sose mosakodnak. Nem, én

nem akarok ilyen világot.

Havának igaza volt abban, hogy vissza akart menni Magyarországra, a hazájába. Itt én sem éreztem magam jól. Izrael nekem is idegen volt. Semmiféle szolidaritást nem éreztem a Lengyelországból jött zsidók iránt, akik úgy beszéltek Palesztináról mint a mi országunkról és a palesztinokról mint idegenekről. A palesztinok itt születtek, itt éltek több száz éve, ezen a földön már akkor, amikor a lengyel zsidók még csak gondolni sem gondoltak arra, hogy Palesztinába jönnek berendezkedni.

Ahogy sok már komoly beszélgetésünk alkalmával, a tengerparti sétányon lépkedtünk. Havával ez saját hagyományunk lett, itt beszéltük meg politikai vagy családi gondjainkat. Hava hirtelen elkapta a karom és megszólalt:

–        Nézz csak feltűnés nélkül előrefelé. Látod, ki közeledik?

–        Nézd csak, ez a szemét Arieh Tichler!

Arieh Tichler, a Ber Sheva-i gazember időközben már meglátott minket és fülig égő szájjal vigyorgott. Egy pillanattal később két karját kitárva magához ölelt:

–        Na, hát ez micsoda meglepetés, Haim! Shalom, Haim!

–        Shalom, Arieh. Tényleg meglepetés.

–        Tel Avivban laksz most? Dolgozol?

–        Arieh, tudod, itt ez nem Ber Sheva. Itt nincs Dov, akivel közölheted, számomra nincs

munka.

–        Haim, felejtsd el Ber Shevát. Ber Sheva, az más dolog. Itt a haverom vagy.

–        Á, itt az? Merthogy Ber Shevában ki akartál éheztetni.

–        Nem, tévedsz. Azt akartam, hogy lépj be a Mapaiba. Nagyon jó lettél volna mellettem,

az oldalamon. Mindent megtettem, hogy szekundánsom legyél. Mi ketten kiváló

munkát végezhettünk volna a városban.

–        Politikai, kapitalista kényszerrel akartál betoborozni, erőnek erejével…

–        Hagyd el a nagy szavakat, Haim. Ezek a választásokra valók. Meg kell mondani, hogy a

katonai szolgálattal majdnem győztem feletted. De ravasz voltál ez alkalommal is,

sikerült kivédened a manővert.

–        Ravasz? Kivédenem? – kérdeztem meghökkenten.

–        Persze, elkerülted a katonai szolgálatot. Azt gondoltam pedig, hogy ezzel

megszabadulunk tőled.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

–        És miért? Olyan fontos volt a pártodnak megszabadulni tőlem? Hogy ti dirigáljatok Ber

Shevában?

–        Nem, ne hízelegj. Attól tartottunk, hogy tüntetéseket szervezel, esetleg sztrájkokat.

Mi csak nyugalmat akartunk a városban. De beszéljünk másról! Egészség, munka?

–        Hava, azt kérdezi, hogy érzed magad.

–        Ó, nagyon jól! És te, Arieh?

–        Amióta a várost elhagytátok, megfiatalodtam, azazhogy inkább amióta ő elment – mutatott rám ujjával.

–        Túlzásokba esel, Arieh, ugyanolyan öreg vagy, mint azelőtt voltál.

Mindhárman nevettünk.

–        Találkozóm van, mennem kell. Ó, majdnem elfelejtettem, az öreg Ouri meghalt,

szegény.

–        … a Mapamtól?

–        Sokat szenvedett életében, a szerencsétlen. Az egész családját kiirtották. Micsoda

borzalom! Nagyon szép temetést rendeztünk neki. A polgármester, Touviahu is tt volt.

Lesz egy emléktáblája a Histadrouth székhelyén.

Ezután kezet nyújtott és át akart ölelni. Minekutána nem ellenség, havernak nevezve átölelt. Nem tett nekünk semmi rosszat. Csak megakadályozta, hogy dolgozzak, megkeressem a mindennapi kenyerünket. A palesztinokat csak aztán akarta deportáltatni földjükről.

***

A közel-keleti politikai helyzet radikális fordulatot vett. Nasszer, látva népszerűsége emelkedését, a Szuezi Csatornatársaságot államosította. Az arab országok vezetőjüket látták benne, a rais-t, aki szembe mer szállni az imperializmussal. A Közel-Kelet nagy hőse lett. Népszerűsége még inkább megnőtt a bandungi konferencia után, és a harmadik világ egyik vezetőjévé tette. Nasszer hosszú beszédben értekezett arról, az arab országoknak egy országba, egy köztársaságba szükséges tömörülniük, az Egyesült Arab Köztársaságba. Ez a köztársaság egységfront lenne a külső támadásokkal, nevezetesen Izraellel szemben.

Ahogy illik, Moshe barátunkkal vitattuk meg az újabb egyiptomi összeütközés lehetőségét. A Dizenghoff tértől nem messzi házunk teraszán vacsoráztunk. Moshe, ahogy szokott is, szkeptikus volt.

–        Amit Nasszer propagál, illúzió. Az arab országokat nem lehet egyetlen köztársaságba

tömöríteni.

–        De nem találod úgy, hogy ezen országok minden arab lakosa üdvözli ezt?

–        Azt hisztitek, hogy ők döntenek? Hát én nem gondolom.

–        Nem mondom, lehet, hogy igazad van. Az amerikaiak és az angolok erős kézzel

kezükben tartják a térséget, ez tény.

–        Izrael, drága Haim, Izrael. Még erősebb, mint az amerikaiak, vagy bárkik. Itt van a

térségben, ennek a szívében.

–        Nem hiszem, hogy Izrael bármit is tudna tenni az egyiptomi háború utáni

megaláztatása után.

–        Ben Gurion fütyül minden megalázásra. Ha megtámadja ezeket az országokat, a többi

párt támogatását és főleg a népét automatikusan élvezi.

–        Igen, ez lehet. Valóban, Ben Gurion akármire képes a szakadatlan

kormánypropaganda segítségével.

–        Azt gondolod, ha Nasszernek sikerül összehozni az arab országok blokkját, Izraelnek

lesz mitől tartania?

–        Nem hiszem. Megfeledkezel az arab vezetőkről. Soha nem fognak megegyezni.  Nem

akarják ezt a tömböt.

–        Gondolod? Mindenekfelett, az egyesülés az ő érdekük. Ha nem, Izrael azt csinál velük,

amit akar.

–        Így van, de az arab vezetők a legkorruptabbak. Mindegyik ragaszkodik a székéhez.

Senki sem akarja átadni trónját egy másiknak.

–        És a nép? Semmit szem szól? Nem hiszem.

–        A nép? Hát jobb, ha nem szólunk erről.

–        Meglepsz, barátom. Ne beszéljünk a népről?

–        Látod jól, hogy itt mi történik. Van erős szakszervezetünk. Politikai pártjaink.

Választásaink. Nagy demokráciánk. S a nép? Azt csinálnak belőle, amit akarnak.

–        Na, ez kicsit erős, amit állítasz. Elfelejted a tüntetéseket, sztrájkokat. Ez a nép

mégiscsak harcol az érdekeiért.

–        Rendben, igazad van.

Mindig ilyenfajta vitákat folytattunk barátainkkal mindenhol, az utcán akárkivel, péntekenként pedig a Moughrabi téren.

Libanonból olyan hírek érkeztek, melyekből polgárháború veszélye sejlett. Libanon szigorúan megosztott. A libanoni óriási muzulmán többség és a palesztinok Nasszerre támaszkodva a problémáik megoldását a legyőzhetetlen Izraellel szembeni erős arab egységben látták. Camille Chamoun elnök a maroniták támogatását élvezve elutasította az uniót Egyiptommal, Szíriával. A nasszeri pánarabizmust el nem ismerve az Egyesült Államokhoz akart közeledni.

Camille Chamoun azért, hogy az egész országra kiterjedt lázadást megfékezze és elkerülje a polgárháborút, az Egyesült Államokhoz fordult segítségért. Eisenhower – doktrínájához híven – 30 000 katonát küldött az országba. Eképpen Libanon nem csatlakozott az egyiptomi-szíriai unióhoz, az új Egyesült Arab Köztársasághoz. Az Eisenhower-doktrína alapján az USA közvetlenül beavatkozik, s ha kell háborút indít annak megakadályozására, hogy forradalom bontakozzék ki a Közel-Keleten. A cionista baloldal, a Mapam üdvözölte az amerikaiak intervencióját Libanonban, és azt magyarázta, hogy e beavatkozás nélkül Izraelnek kellett volna háborúznia, mivelhogy nem egyezhetett volna bele abba, egy egyiptombarát kormány jusson hatalomra Libanonban, csak néhány méterre a határaitól.

Viszont az amerikaiak és Izrael elleni politikai támadások Egyiptomban és Szíriában megsokasodtak. A helyzet feszültséggel telt az egész régióban.

Irakban Karim Kassem véres államcsíny során ragadta meg a hatalmat 1958 júliusában. Irak kivonta magát a bagdadi katonai paktumból.

Shahar elgondolkozva nézett rám:

–        Mondd, Haim, te, aki Egyiptomból jössz, ebből a térségből, hogyan értelmezed azt, ami

Irakban történik?

–        Azt gondolom, forradalom jön a feudális osztály ellen, és közeledés lesz Szíriához és

Egyiptomhoz.

–        Akkor hát háború. A Libanonnal folytatandó háború veszélyét megszüntette az

amerikai beavatkozás. Irak persze más.

–        Irak nem akar semmilyen háborúba lépni. Előbb közeledni szeretne, öö … jobb inkább

úgy mondani, hogy szövetséget kötni Egyiptommal, Szíriával és persze Jordániával.

–        Szerinted az Arab Köztársaságnak van realitása?

–        Miért ne?

–        Ha megcsinálják az Arab Uniót, az nagy veszély lesz ránk nézve.

–        Igaz. Izrael palesztin-, arabellenes politikája számára.

–        Számunkra, izraeliek számára is.

–        Várjuk meg a végét, meglátjuk.

Nem kellett sokáig várakoznunk: Jordánia Nasszer Egyiptomával szövetségre lépett a belső arabbarát támogatást élvezve. Suleiman Naboulshi nyerte a választásokat és miniszterelnök lett. Az izraeli kormány nyíltan kimondta, hogy Jordániában nem tolerálja a Nasszer-barát kormányt és kész arra, hogy megtámadja azt, ha Naboulshi kormánya hatalomra lép. Világosan és tisztán ultimátum. Naboulshi elesett a hatalomtól. Jordániában az ennek nyomán keletkezett zavargások a hatalmat szükségállapotot kihirdetésére és brit katonai intervenciót előidézésére indították.

Lakásunk teraszán kényelmesen üldögéltünk néhány baráttal várva a délutáni uzsonnát. Hava forró teát hozott, amikor a tenger felőli oldalon alacsonyan szálló repülőgépek szelték át az eget a fejünk felett. Az első gépnél csak csodálkoztunk. A repülők ezt a vonalat sosem használták. De öt perc múlva egy másik követte. Öt perces intervallumban követték egymást mindig ugyanabból az irányból és ugyanazon a vonalon.

Felkiáltottam:

–        Nézd csak, milyen furcsa! Honnan jönnek?

–        Azt nem tudom, honnan, de azt igen, hogy nem a repülőtér felé – erősített meg Béni.

–        Nem? Hát ez váratlan. Biztos vagy benne?

–        Nyilvánvaló, a repülőtér amarra van. Ez a vonal balra fekszik tőle, te nem úgy látod?

Béni repülőmérnök volt. Mindent ismert, ami a repülőket és más légiszerkezeteket illeti.

–        Hát akkor meg hová mennek?

–        Szerintem egyenesen Jordánia felé – állapította meg Béni.

–        Jordánia felé? Izrael fölött?

–        Úgy látszik.

–        Biztos az amerikaiak!

Nem, nem azok voltak, inkább az angolok. A hadsereg erős repülőraja. A jordániai király a brit haderő segítségével véget vetett az Egyiptommal és Szíriával kötendő unió veszélyének. Új, nyugatbarát kormányt állított fel.

Libanon után Jordánia is megszakította a közeledést Gamal Abd El Nasszer Egyiptomához. Ezzel ért véget az Egyesült Arab Köztársaság álma, az arab országok közös izrael- és nyugatellenes frontja. Izrael lett a közel-keleti amerikabarát politika bástyája.

Az antikommunizmus és a palesztinok elleni gyűlölködés mindennapossá vált és nagyonis veszélyesen terjedt. A párt Skoda autója palesztin sofőrjének Tel Avivba jöttében az elvtársaknál kellett menedéket keresnie, hogy az utcán, de még a szállodákban is elkerülje a molesztálást.

A városban ténylegesen rosszabbodott a hangulat. Mindenki mindenkit gyűlölt. Az utcák tele voltak fegyveres katonaférfiakkal és -nőkkel. Ott voltak mindenhol, a mozikban, a kávéházakban, a narancslét árusító kioszkokban. Úgy éreztem, mintha fulladoznék. Nem bírtam továbbra is elviselni a temérdek gyűlöletet. Semmiségekért egymást inzultálták, pl. tolongás közben az autóbuszon. Vagy, mert a pékségben nem tartotta valaki be a sorát. Semmiségért.

Péntek este sherout taxiba szálltunk, hogy meglátogassuk barátainkat, a Givat Aliyah-ban lakó Shlomot és Malkát. A taxi az ismerős úton a Shouk ha Karmel régión keresztül hajtott. Kőzáporral bombázták a negyed lakói. A lakónegyed arról volt ismert, hogy a Herouth, Begin szélsőjobboldali pártja és az ortodox zsidók bázisa.

–        Mindenre képesek – állította a szerencsétlen sofőr, aki autója épségét féltette.

–        Ha hagyják őket – replikázott Hava.

–        A buszok nem is járnak shabatkor, mi pedig profitálnánk, hogy egy kis pénzt keressünk.

Kövekkel támadnak ránk. Ez aztán nem demokrácia, nem ám!

Segítőkészen hozzátettem:

–        Szállítóeszköz híján hogyan tudnánk közlekedni, hogy meglátogassuk egymást? A

shabat mindenekelőtt a dolgozók pihenőnapja.

–        De mi lehet csinálni? Én a Herouth-nál vagyok, nem szeretem a Mapai kommunistáit,

de abba nem egyezem bele, hogy összetörjék az autómat: ez a kenyérkeresetem.

–        De ezek az emberek, akik a követ hajigálják, éppen a te pártodból valók!

–        Biztos a Mapai vagy a Mapam ösztönzésére! Ezek provokátorok, érted?

–        Hogyne, feltétlenül azok.

–        A Mapainak van pénze, érted? A kibucokból sok a pénze, tudod. Fizetnek, hogy köveket

dobáljanak, hogy a Herouth-ot diszkreditálják.

–        Ó igen, látom.

–        Hidd el haver, a politika – nagy szar. A magas pozícióban levő emberek azt csinálnak,

amit akarnak – deklarálta nagy meggyőződéssel sofőrünk a Shouk ha Karmel negyeden áthajtva, kőzápor közepette ezen a péntek estén.

Izraelben a taxi az egyik tömegközlekedési eszköz, és azok, akik nem tudják maguknak megengedni, azoknak van a sherout. A sherout egy népi taxi, amelyik meghatározott útvonalon gurul és összeszedi az utasokat. A moziból jövet egyszer ehhez a sherouthoz fordultunk. Éhesek voltunk, Hava panaszkodott, hogy fáj a lába. A sofőr kiabált, hogy szálljunk már fel, mulatságosnak akarva látszani:

–        Yala, yala!

Éppen csak két hely maradt hátul. A még mindig joviális sofőr:

–        Tele vagyunk, íme, tele. Nincs megállás, amíg valaki le nem száll. Yala!

Állandóan beszélt.

–        Én őszinte vagyok. Mindent kimondok, ami a szívemen van. Végül is otthon vagyunk

Izraelben, ugye? Nem úgy, mintha a goyimoknál lennénk, ugye? Nem szeretem a

schwartzokat, ugye. Izraelben mindenki szabad.

Egyik utas sértődöttnek tűnt:

–        Hogy mondhatsz ilyet? A zsidók egyenlőek. Nem úgy, mint az araboknál. Milyen dolog

az, hogy te így beszélsz a szefárdokról?

–        Én az arabokat jobban szeretem, ha tudni akarod. A schwartzok lusták. Nem lehet

semmit sem csinálni az ilyen emberek miatt, mint te.

–        Hogyhogy ilyen emberek, mint én? Te, te talán más vagy? Mit locsogsz?

–        Mert ti mindig az egyenlőségről beszéltek. Milyen egyenlőség? Az én lányom és egy

piszkos iraki – egyenlőek? Vagy egy teymani? Ez csak kish-koush. Csak az ilyen

magadfajta tudatlanok beszélnek egyenlőségről.

–        Hogy mondhatod ezt? Tudd meg, hogy te vagy a tudatlan! Meg kell persze

különböztetni a keleti zsidókat és az arabokat. Az arabok, az igen, az más dolog. Hogy

dögöljenek meg, ezek állatok!

–        Olvasol te könyveket, mondd?

–        Naná, hogy olvasok. Te például olvastad a Kra Li Siomakát véletlenül?

–        Nem tudom ki a te Siomkád, egyébként teszek rá. Azt tudod, hogy Bialik mit írt

egyszer?

–        Részemről meg én teszek a te Bialikodra. Nekem nem mond semmit ez a vousse-

vousse.

–        Bialik? Te ostoba, ő egyike legnagyobb klasszikus íróinknak!

–        Á? És mit mond ez a te Bialokod?

–        Azt mondja, hallgasd jól, azt mondja, nem szereti az arabokat…

–        Én sem. Hányszor ismételjem?

–        … merthogy hasonlítanak a szefárdokra, a frenkekre. Érted? Az arabok hasonlítanak a

szefárd zsidókra, na hát ezért nem szeretik őket!

–        Hasonlítok én az arabokra, hé? És te, te meg a lengyel gojra hasonlítasz, egy schlechtre,

egy piszkos iszákosra!

–        Én gojra? Shmok!

A két ellenfél kiszállt a taxiból, megmarkolták egymás gallérját, durva inzultusokkal káromolva, piszkos kurvának, rohadt dögnek, mindennek elmondták egymást. A minitaxi többi utasa, aki útját már folytatni szerette volna, végül is szétválasztotta őket.

–        Haim, te nem szállsz vissza? Indul a taxi!

–        Nem, inkább megvárok egy másikat. Félek, hogy ezzel a két szeméttel szemben még

elvesztem a nyugalmamat.

–        Másikat? És gondolod, hogy az jobb lesz?

–        Jobb? Hát azt nem hiszem.

–        Akkor mi csináljunk?

–        Menjünk a fenébe, már leszáll az éj.

–        Igen, elég későre jár. Gyere, menjünk.

Messze voltunk már, a kis hajó, amely Marseille-be vitt minket, lágyan ringatott. A tenger csendes volt, láttuk még a haifai kikötők felett köröző madarakat.

–        Ez egy szép város – mondta Hava.

–        Igen, szép.

–        Meglátod, Budapest is nagyon szép.

–        Párizs is, biztos vagyok.