Belgium: Amit még tudnunk kell a PTB-ről…

Pár napja írtunk a Belgiumi Munkapárt választási sikeréről - http://radikalisbal.blogspot.com/2018/11/belgium-mit-jelentenek-az-okt-14-i.html

Néhány tényt azonban hozzá kell tennünk, hogy megértsük hogyan lehetséges egy (volt bevallottan sztálinista/maoista) párt felfutása egy úgynevezett (volt) jóléti államban, a “belga szocializmusban”. Egyfelől adottak az objektív körülmények: évtizedek óta megszorítások, privatizàciók, a szerzett jogok megsemmisítése, az EU szerződései és direktívái…  másfelől pedig egy programmal rendelkező csapat hosszú és szenvedélyes pragmatikus munkája. Ez utóbbit vesszük most szemügyre.

A PTB a 68-as diákmozgalmakban ered, a leuweni egyetem hallgatóinak mozgalmából. Ezek a fiatalok elhatározták, hogy tanulmányaikat félbeszakítják, fizikai munkásként folytatják életüket a nagy munkásközpontokban, az antverpeni dokkokban, a vallóniai nehéziparban és a terepen végzik mozgalmi munkájukat, hozzák létre sejtjeket. Hosszú és nehéz évek alatt fokozatosan nyertek befolyást a munkásosztály, a dolgozók köreiben. Az anyagiak előteremtésére mindenki bére egy részét a párt rendelkezésére bocsájtotta és abban is megegyeztek, hogy ki-ki erre fordítja családi öröksége zömét is (egy évi jövedelemnek megfelelő összeg kivételével). Így tudtak párthelyiségeket bérelni, majd venni, fizetni az ezzel járó kiadásokat; ingyenes orvosi szolgálatot létrehozni (az orvosok fizetése megegyezik a munkásbérrel, mégis rengeteg a jelentkező orvos), az ingyenes jogszolgáltatást elkezdeni. A pártkasszába mindenki fizet – lehetőségei szerint – bizonyos összeget (pl. a pártoló tagsági díj évi 20 euró, a középszintű aktivistáké havi 5 euró, s ahogy "feljebb" haladunk, annál nagyobb ez az összeg), ami lehetővé teszi, hogy a párt megéljen, de azt is, hogy mindenki beleszólhasson a taktikába, a mindennapos politikai kérdésekbe. 

Használ-e a volt, jelenlegi és jövőbeli dolgozók érdeinek, vagy sem? – ez az állandó politikai kiindulópont a PTB-ben. A “mozgalmi turistàknak” nincs helyük. A párt épületeiben a politikai gyűléseken kívül számtalan ”civiltevékenység” is helyet kap, a párt közvetlen bázisát így sokszorozva meg. Az idő változásával az egykori sztálinista-maoista vonal munkásközpontú pragmatikus párttá nőtte ki magát, széles körben támaszkodva a párttagokra, pártoló tagokra, szimpatizánsokra, a szakszervezeti mozgalomra (talán mondani sem kell, minden aktivista szakszervezeti tag is, ez a mozgalmi munka része…). A 68-as “öregek” önként háttérbe vonultak egy évtizede, átadták helyüket a fiataloknak, persze aktivistaként továbbra is részt vesznek a harcban. Hosszú harc után a “baloldali egység” is létrejött, az elaprózott, a munkásmozgalomban gyökerező és demokratikus kispártok csatlakoztak a PTB-listákhoz, így kommunisták, trockisták (pablisták) is mandátumhoz jutottak.

Az első sikereket a PTB évekkel ezelőtt a helyi választásokban érte el, erős, határozott és eltökélt ellenzékként, majd a szövetségi parlamentbe Marco Van Hees és Raoul Hedebouwt juttatták be a választók. Mindketten fiatalok, politikailag és szakmailag jól képzettek, kitűnően állják a sarat a támadásokkal szemben és mindig hitelesen hallatják hangjukat (ők ketten is csak egy munkásfizetést tartanak meg a parlameni juttatásokból, csakúgy, mint a helyi képviselők a helyiekből). Persze, ez a pàrt sem a tökéletesség mintaképe (olyan nincs is), de minden elismerést megérdemel: képes volt saját árnyékán túllépni, igazodik a tömegekhez az EU- és a tőke kiszolgàlóinak neoliberális megszorító politikájával szemben: «A kérdés az, hogy lesz-e szakítás Belgiumban és az Unió szintjén az évtizedes (neo)liberális politikával és megszorításokkal vagy nem».

Sok munka fekszik benne, sok aktivista ideje, fáradozása, sok propaganda a piacokon, szupermarketek előtt, sok sztrájktámogatás, hidegben-melegben a körforgalmak kijárataiban, munkahelyek, üzemek előtt szórólapokat osztogatva, sok-sok megbeszélés, vita, sok-sok postaládába jutattott röpcédula, sok idő (és pénz). De – nem lehet másképpen, a mozgalomban becsületes helytállás kell, állandó párbeszéd a tömegekkel, hiteles magánélet, a profitálás látszanának is kerülése, és áldozat meghozatala ahhoz, hogy eredmény legyen – esetleg sok évtized múlva. 

Valahogy neki kéne látni nálunk is …