Vaklárma Kronstadt körül

(Lev Trockij (1938) írása, megjelent a Marxizmus és anarchia –Abexpress Bondy kiadásában francia nyelven)

Vádlók «népfrontja»
A Kronstadt körüli ernyedetlen energiájú kampány bizonyos miliőbe vezet. Azt gondolhatánk, hogy a kronstadti lázadás nem is 17 éve, hanem csak tegnap történt. Anarchisták, orosz mensevikek, a londoni Iroda baloldali szociáldemokratái, egyéni tévelygők, Miljukov újsága és alkalomszerűen a tőkés nagysajtó is részt vesz ebben a kampányban azonos buzgósággal és csatakiáltásokkal. A maga nemében «népfront» ez is! Tegnap véletlenül kezembe akadt egy mexikói reakciós katolikus tendenciájú és ugyanakkor «demokratikus» hetilap a következő sorokkal: «Trockij megparancsolta másfél ezer (?) kronstadti matróz kivégzését, a tiszták között a legtisztábbakét. Hatalmi politikája nem különbözik semmiben Sztálin jelenlegi politikájától». Ugyanaz az érv, melyet a legbaloldalibb anarchistáktól ismerünk. Amikor – legelőször – röviden válaszoltam a sajtóban Wendelin Tomas New York-i (a moszkvai pereket vizsgáló - szerk.) vizsgálóbizottsági tag kérdéseire, az orosz mensevikek újságja rögtön a kronstadti lázadók és ... Wendelin Thomas segítségére sietett. Miljukov lapja ugyanebben az irányban mozdult meg. Az anarchisták még nagyobb energiával ostromoltak. Ezen összes tekintély elismeri, hogy Thomasnak adott válaszom teljes egészében tökéletlen. Ez az egyhangúság annál is inkább megjegyzendő, mert az anarchisták a kronstadti lázadók személyében az autentikus államellenes kommunizmust védik; a kronstadti lázadás idején a mensevikek a kapitalizmus restaurációjának deklarált hívei voltak, és Miljukov ma is a tőkés rendszeré. Hogyan ütheti annyira szíven a kronstadti lázadás az anarchistákat, a mensevikeket és a liberális ellenforradalmárokat egyaránt? A válasz egyszerű: mindezen csoportoknak érdeke diszkreditálni a zászlaját soha meg nem tagadó egyetlen valóban forradalmi irányzatot, mely az ellenséggel soha nem kompromittálódott és egyedül képviseli a jövőt. Ezért vannak közöttük olyanok, akik késve denunciálják „büncselekményemet” Kronstadtban, akár régi forradalmárok, akár fél-forradalmárok, olyanok, akik elhagyták programjukat és elveiket, olyanok, akik szükségesnek találják, hogy elfordítsák a figyelmet a II. Internacionálé lealjasodásáról vagy a spanyol anarchisták árulásáról. A sztálinisták nem tudnak még nyíltan csatlakozni a Kronstadt-körüli kampányhoz, de persze elégedetten dörzsölik kezüket. Ezek a csapások a ”trockizmus”, a forradalmi marxizmus, a IV. Internacionálé ellen irányulnak!
Hogy is van, hogy ez a tarkabarka testület éppen Kronstadthoz ragaszkodik annyira? A forradalom évei alatt nem kevés konfliktusunk volt a kozákokkal, parasztokkal, sőt, bizonyos munkáscsoportokkal is (az urali munkások Kolcsak seregébe szerveztek egy önkéntes hadtestet!). Ezen konfliktusok alapját leginkább az az antagonizmus képezte, mely a munkások, mint a kenyér fogyasztói és a parasztok, mint annak termelői és eladói között jött létre. A szükség és a hiány hatása alatt a munkások maguk is epizodikusan kettéhasadva áttérnek néha az ellenség táborába, többé-kevésbé erős falusi kötődésük szerint. Maga a Vörös Hadsereg is a falu hatása alá került. A polgárháború éveiben elégedetlen ezredeket többször is le kellett fegyverezni. Az „új gazdaságipolitika” (NEP) bevezetése enyhített a súrlódásokon, de messze volt attól, hogy teljesen megszüntesse. Ellenkezőleg, előkészítette a kulákság ismételt felbukkanását és az évtized elején a falvakban polgárháború újjászületéséhez vezetett. A kronstadti felkelés csak egy epizód volt a proletár város és a kispolgár falu viszonyának történelmében; csak úgy érthetjük meg ezt az epizódot, ha a forradalom alatti osztályharc fejlődésének általános menete összefüggésében nézzük.
Más események, ksipolgári felkelések hosszú listáján Kronstadt csak szenzációs aspektusában különbözik. Tengeri erődről van szó, sőt, Petrográdról magáról. A felkelés alatt proklamációkat bocsátottak ki, igénybe véve a rádiót. A Petrográdból idesiető szociálforradalmárok és anarchisták „nemes” frázisokkal és gesztusokkal gazdagították a felkelést. Mindez nyomott hagyott a papíron. A „dokumentumanyag” segítségével, tehát hamis etikettekkel nem nehéz Kronstadt körül legendát kelteni, jóval egzaltáltabbat az 1917-es forradalmi dicsfénnyel övezett Kronstadtnál. Nem semmiért nevezte az idézett mexikói revű ironikusan a kronstadti tengerészeket „tiszták között tisztáknak”.
A valóban sarlatán kampány egyik fő vonása a spekuláció Kronstadt forradalmi renoméján. Anarchisták, mensevisek, liberálisok úgy próbálják bemutatni a dolgot, mintha 1921 kezdetén a bolsevikok fegyvereiket ugyanazon tengerészek ellen fordították volna, akik az októberi felkelés győzelmét biztosították. Itt a kiindulópontja az összes hazugságnak. Aki ennek a valótlanságnak a mélységét akarja megmérni, annak el kell olvasni mindenekelőtt J.G.Wright elvtárs cikkét a „The New International”-ben. Az én feladatom különbözik ettől: én a kronstadti felkelés fizionómiáját akarom jellemezni általánosabb szemszögből.
A kronstadti társadalmi és politikai csoportok
A forradalmat kisebbség „csinálta”. Ugyanakkor a forradalom sikere csak úgy volt lehetséges, hogy ez a minoritás támaszkodott egy többé-kevésbé nagy vagy legalább barátságosan semleges többségre. A forradalom különböző stádiumainak egymást követése, csakúgy mint a forradalomból ellenforradalomba átmenete, egyenesen determinált a kisebbség és többség, az élcsapat és az osztályközötti változó politikai viszonyok által.
A kronstadti matrózok három politikai rétegbe sorolhatók: proletár forradalmárok, közöttük számosan komoly harci múlttal és forradalmi edzéssel; a közbülső többség, leginkább paraszti származású, és egy reakciós réteg, kulák-, boltos- és pópagyerek. A cár idején a hadihajókon és erődökben a rendet a tisztiállomány csak az altisztek és matrózok reakciós részének segítségével tudta fenntartani, mely befolyásolta vagy terrorizálta a széles közbülső réteget, elszigetelten tartva a forradalmároktól, kik gépészek, tüzérek, villanyszerelők voltak, mindenekelőtt városi munkások.
A Potyemkin cirkáló 1905-ös felkelésének története teljes egészében e három réteg viszonyán alapul, vagyis a szélső rétegek, a proletárnak és a reakciós kispolgárinak a középső, legnagyobb számú paraszti rétegre való domináns hatásgyakorlásáért folyó küzdelmen. Aki nem értette meg ezt a problémát, mely a flotta forradalmi mozgalmának tengelye, jobb, ha hallgat az orosz forradalom problémáiról általában is. Mert a harc a proletariátus és a burzsoázia között teljes egészében ebben állt, a parasztságra való meghatározó befolyás gyakorlásáért, és jelentős részében ma is megmaradt. A burzsoázia gyakran jelenik meg a szovjet időkben a kulák személyében, vagyis a kispolgárság, a „szocialista” értelmiségi legfelsőbb rétegében, ma pedig a „kommunista” bürokrácia formájában. Ez a forradalom alapmechanikája minden szakaszban. A flottánál ez a mechanizmus vett koncentráltabb jelentést és ezáltal drámaibbat is.
Kronstadtban a szovjet politikai összetétele tükrözte a garnizon és a személyzet társadalmi összetételét. 1917 nyarától a szovjet irányítása a bolsevik párt kezében volt. Támaszkodott a tengerészek legjobbjaira, számos illegalitásból, kényszermunkából visszatért forradalmárra. De a bolsevikok, ha jól emlékszem, még az októberi felkelés napjaiban is csak kevesebb, mint felét képezték a szovjetnek. Több mint fele szociálforradalmár (eszer) és anarchista volt. Mensevikek egyáltalán nem voltak Kronstadtban. A mensevik párt gyűlölte Kronstadtot. Az eszer tisztek attitüdje egyébként szintén ez volt. A kronstadti szociálforradalmárok gyorsan áttértek Kerenszkij ellenzékéhez, létrehozva egyik sokkoló elszakadását azoknak, akiket „baloldali” szociálforradalmároknak hívtak. A flotta és a helyőrség paraszti származású rétegére támaszkodtak. Ami az anarchistákat illeti, a legsokszínűbb csoportot képezték. Volt közöttük valódi forradalmár, Zsuk és Zseleznyakov típusú; de elszigetelt egyének, alig kapcsolódva a bolsevikekhez. A kronstadti „anarchisták” többsége a városi kispolgárság tömegét képviselte és forradalmi szintje a baloldali szociáldemokraták szintje alatt állt. A szovjet elnöke „anarchista szimpatizáns” pártonkívüli volt, lelke mélyen azonban békés kis tisztviselő, aki azelőtt tele volt a cári hatóságok iránti hódolattal, most pedig a forradalom irántival. A mensevikek teljes hiánya, a szociálforradalmárok „baloldali” jellege és a kispolgárság anarchista színezete magyarázható a flotta forradalmi harcának akut jellegével és a tengerészek proletár részének domináns befolyásával.
A polgárháborús évek alatti módosulások
Ez a kronstadti társadalmi és politikai jellegzetesség, melyet, ha akarnánk, számos ténnyel és dokumentummal illusztrálhatnánk és támaszthatnánk alá, láttatja máris a polgárháború alatti Kronstadtban bekövetkezett módosulásokat, melyek eredménye az lett, hogy annak fizionómiája felismerhetetlenné változott. A kérdésnek pontosan ezen a felettébb fontosabb oldaláról nem szólnak egy szót sem a kései bírálók, részint ismeretek hiányában, részint rosszhiszeműen.
Igen, Kronstadt a forradalom történetébe egy hősies lapot jegyzett. De a polgárháború szisztematikusan ritkította Kronstadtot és az egész balti flottát. Már az októberi felkelés napjaiban megkezdődött, a kronstadti tengerészeket Moszkva megsegítésére küldték. Újabb különítmények a Don mellékére, Ukrajnába, a kenyér rekvirálására, a helyi hatalom megszervezésére. Eleinte úgy tűnt, hogy Kronstadt ereje kifogyhatatlan. Előfordult, hogy különböző frontokról küldtem táviratok tucatjait, új, petrográdi munkásokból és balti tengerészekből álló „megbízható” különítmények mozgósítását reklamálva. 1918 végén, de semmiképpen nem később, mint 1919-ben, a frontokon panaszkodni kezdtek, hogy az új kronstadti tengerészcsapatok rosszak, követelőzőek, elvtelenek, bizonytalanok a harcban, összességükben károsabbak, mint hasznosak. Jugyenics megsemmisítése után (1919 telén) a balti flotta és Kronstadt teljesen kimerült. Mindenkit kivontak, akinek volt valami értéke is és Gyenyikin ellen Délre küldtek. Ha az 1917-18-as kronstadti tengerészek a Vörös Hadsereg nivóját jelentősen felülmúlták, első különítményeik armatúráját és számos tartományban a szovjet rendszer tartószerkezetét képezték, akkor Kronstadtban az egészen 1921 elejéig „békén” hagyott tengerészek, akik a polgárháború egyetlen frontján sem találtak munkát, általában jelentős mértékben a Vörös Hadsereg átlagszintje alatt voltak, jelentős százalékban teljesen demoralizált elemek, kikent-kifent ficsúrok.
A csüggedés – az éhség és spekuláció közepén – a polgárháború vége felé általában irtózatosan megnőtt. A „csencselés” – spekulatív kiskereskedelmi üzérkedés – olyan társadalmi baj képét vette fel, mely a forradalmat megfojtással fenyegette. Éppen Kronstadtban ért el szélsőséges arányokat a demoralizálódás, ahol a helyőrség nem csinált semmit, a múltból élt. Amikor a kiéhezett Petrográd helyzete különösen nehézzé vált, a Politikai Bizottság nem is egyszer vizsgálta, nem kellene egy „belső kölcsönt venni” Kronstadból, ahol maradt még a mindenféle régi tartalékokból. De a petrográdi munkások küldöttei azt válaszolták: ”Nem adnának semmit önszántukból. Üzérkednek a szövettel, a szénnel, a kenyérrel. Kronstadtban most az egész csőcselék felemelte a fejét”. Ez volt a valós helyzet, utólagos édeskés idealizáció nélkül.
Hozzá kell még adni, hogy a Balti flottában helyezkedtek el azok a lett és észt „önkéntes” tengerészek, akik tartottak attól, hogy a frontra küldik őket és és készülődtek hazatérni új burzsoá hazájukba: Lettországba és Észtországba. Ezek az elemek a szovjethatalom radikális ellenségei voltak és érzéseiket ki is mutatták a kronstadti felkelés napjaiban. Ugyanakkor a lett munkások ezrei és ezrei, különösen a régi révkalauzok, példa nélküli hősiességről tettek tanubizonyságot a frontokon és a polgárháborúban … Nem vehetjük egy kalap alá sem az összes lettet, sem az összes «kronstadtit». A társadalmi és politikai különbségeket fel kell ismerni.
A felkelés társadalmi okai
Objektív adatok alapján komoly kutatások feladata meghatározni a kronstadti felkelés társadalmi és politikai természetét és azt a helyet, amit a forradalom fejlődésében elfoglal. E nélkül a „kritika” pacifista jellegű szentimentális siránkozássá silányul, Alexander Berkman, Emma Goldman és más imitátorok módjára. Ezeknek az uraknak nincs a legkisebb fogalmuk sem a tudományos kutatások kritériumairól és módszereiről. Úgy idézik a felkelők felhívásait, ahogyan a jámbor prédikátorok teszik a Szentírással. Egyébként panaszkodnak, hogy én nem veszem számba a „dokumentumokat”, vagyis a Mahno és más apostolok szerinti Evangélumot. „Számba venni” ezeket a dokumentumokat nem azt jelenti, hogy hinni kell a puszta szavaknak. Már Marx megmondta, hogy nem ítélhetjük meg sem a pártokat, sem egyéneket annak alapján, amit ők maguk mondanak. Egy párt jellege sokkal inkább determinált szociális összetétele, múltja, a különböző társadalmi osztályokkal és rétegekkel való kapcsolatai által, mint verbális és írott, különösen a polgárháborús kritikus időkben tett nyilatkozatai által. Ha készpénzként elfogadjuk például Negrin, Companys, Garcia Oliver és társasága megszámlálhatatlan proklamációját, el kell ismernünk, hogy ezek az urak a szocializmus elszánt hívei. Ugyanakkor ténylegesen annak álnok ellenségei.
1917-1918-ban forradalmi munkások magukkal tudták vonni a paraszti tömegeket, nem csak a flottában, hanem az egész országban is. A parasztság kisajátította a földet és felosztotta, leginkább a falvakba érkező matrózok és a katonák irányítása alatt. A kenyér-rekvirálás éppencsak elkezdődött és korlátozódott is egyébként majdnem teljes mértékben a falusi nemességre és a kulákságra. A parasztok úgy tekintették a rekvirálást, mint időleges rosszat. De a polgárháború 3 évig tartott. A város majdnem semmit nem adott a falunak és elvett tőle majdnem mindent, legfőképpen háborús szükségből. A parasztok tisztelték a „bolsevikokat”, de egyre ellenségesebbekké váltak a „kommunistákkal”. Ha az előző korszak folyamán a munkások vitték előre a parasztságot, most a parasztság húzta vissza a munkásokat. Csak ilyen lelkiállapotváltozás nyomában sikerült a fehérekeknek magukhoz vonni részlegesen a paraszti, sőt az uráli félmunkás rétegeket. Ebből a lelkiállapotból, a város iránti gyűlöletből táplálkozott Mahno mozgalma, amely leállította és fosztogatta a gyárakhoz, üzemekhez és a Vörös Hadsereghez igyekvő vonatokat, tönkretette a vasúti síneket, kivégezte a kommunistákat. Természetesen Mahno ezt az „állam” elleni anarchista harcnak nevezte. Ténylegesen ez a reménytelen kispolgárság küzdelme a proletárdiktatúra ellen. Analóg mozgalom jött létre más tartományokban, főleg Tambov vidékén a „forradalmi szocialisták” zászlaja alatt. Végül pedig ez volt az ország különböző részein a „zöldeknek” nevezett paraszti különítmények létrejötte, melyek nem akarták elismerni sem a vörösöket, sem a fehéreket, és távol tartották magukat a városi pártoktól. A „zöldek” megmérkőztek olykor a fehérekkel és kegyetlen leckét kaptak; de biztosan nem találkoztak könyörülettel a vörösök részéről sem. Ugyanakkor, mikor a kispolgárság őrlődött a nagytőke malma és a proletariátusé között, a paraszti partizáncsapatok porrátörtek a Vörös Hadsereg és a fehérek között.
Csak eltorzult lekű ember láthat Mahno bandáiban vagy a kronstadti felkelésben az anarchizmus absztrakt elvei és a szocialista állam közötti harcot. Ezek a mozgalmak végülis a paraszti kispolgárság kapálózása volt, amely bizonyosan fel akart szabadulni a tőke alól, de ugyanakkor semmiképpen nem értett egyet azzal, hogy önmagát a proletárdiktatúrának alávesse. Saját maga nem tudta konkrétan, hogy mit akar, és helyzete alapján nem is tudhatta. Ezért palástolta olyan könnyen követelései zavarosságát hol az anarchizmus zászlajával, hol populistával, hol egyszerű «zölddel». A proletariátusnak ellenállva, az összes zászló alatt a forradalom kerekét visszafelé akarta forgatni.
A kronstadti lázadás ellenforradalmi jellege
Kronstadt különböző társadalmi és politikai rétegei között nem volt nyilvánvalóan áthatolhatatlan válaszfal. A gépek karbantartására Kronstadtban maradt bizonyos számú kvalifikált munkás és technikus. De kiválasztásuk eliminációs úton történt, akik maradtak, azok voltak politikailag a kevésbé biztosak és kevésbé alkalmasak a polgárháborúra. Ezekből az elemekből váltak ki később a mozgalom különféle „vezetői”. Ez a tény teljesen természetes és megkerülhetetlen, amit bizonyos vádlók győzedelmesen aláhúznak, de semmit nem változtat a rebellió munkásellenes arculatán. Ha nem hagyjuk, hogy dagályos jelszavakkal, hamis cimkékkel, stb. megtévesszenek, a kronstadti felkelés csak annak tűnhet, ami, a kispolgárság fegyveres reagálása a szocialista forradalom nehézségeire és törvényszerűen a proletárdiktatúrára. Pontosan ez a kronstadti „szovjeteket kommunisták nélkül” jelszó jelentése, amely rögtön nem csak a szociálforradalmárokat nyerte meg, hanem a liberális burzsoáziát is. Miljukov professzor, a tőke legéleslátóbb kéviselője megértette, hogy a kommunista irányítású szovjeteken való átlépés azt jelenti, hogy rövid időn belül végeznek velük. Ezt megerősíti az orosz szovjetek tapasztalata a mensevik és szociálforradalmár periódusban és még világosabban a német és osztrák szovjetek tapasztalata a szociáldemokrácia uralkodása alatt. A szociálforradalmárok és az anarchisták dominálta szovjetek csak a proletárdiktatúrából a kapitalista restauráció felé vezető lépcsőfokként szolgálhattak volna. Semmi más szerepet nem játszhattak volna, bármilyenek is legyenek tagjainak „elvei”. A kronstadti felekelésnek így ellenforradalmi jellege volt.
Osztályszempontból – anélkül, hogy támadni akarnám ezeket az eklektikus urakat – alapvető kritériuma nem csak a politikának, hanem a történelemnek is, különösen fontos Kronstadt viselkedésének összehasonlítása ezekben a kritikus napokban a petrográdival. Petrográdban szintén megtaláljuk a munkások minden vezető rétegét. A kihalt fővárost hideg és éhség uralta, kegyetlenebb talán, mint Moszkvában. Hősies és tragikus szakasz! Mindenki kiéhezett, ingerült volt. Mindenki elégedetlen. Az üzemekben titkos lázongás. A kulisszák mögött szociálforradalmár szervezők és fehér tisztek, akik próbálták a katonai felkelést összekötni az elégedetlen munkások mozgalmával. A kronstadti újság petrográdi barrikádokról beszélt, megöltek ezreiről. A világsajtó ismételgette. De valójában fordított jelenség következett be. A kronstadti lázadás nem vonzotta, hanem taszította a petrográdi munkásokat. A határvonal az osztályok vonala szerint állt meg. A munkások rögtön megérezték, hogy a kronstadti lázadók a szembenlevő barrikádon találhatók és támogatták a szovjethatalmat. Kronstadt politikai elszigetelődése belső biztonságának elvesztését és katonai vereségét okozta.
A NEP és a kronstadti lázadás
Victor Serge, aki úgy tűnik, valami szintézist akar fabrikálni az „anarchizmusból”, a poumizmusból (POUM, Partido Obrero de Unificación Marxista – a ford.) és a marxizmusból, szerencsétlenül belekeveredett a Kronstadtról szóló vitába. Szerinte a NEP egy évvel korábbi bevezetésével el lehetett volna kerülni a felkelést. Tételezzük fel. De könnyű ilyen tanácsot adni a dolog megtörténte után. Bizonyos, ahogy Serge is megjegyezte, hogy 1920 elején javasoltam a NEP-re való áttérést. De egyáltalán nem voltam meggyőződve annak sikeréről. Számomra nem volt titok, hogy a gyógymód a rossznál is rosszabbnak bizonyulhat. Amikor a pártvezetés ellenállásába ütköztem, nem tettem nyílt felhívást a bázishoz, hogy ne mozgósítsam a kispolgárságot a munkások ellen. A következő tizenkét hónap tapasztalata kellett, hogy a párt meggyőződjön az új kurzus szükségességéről. De meg kell jegyezni, az anarchisták minden országban úgy fogadták a NEP-et, mint … a kommunizmus elárulását! Most pedig az anarchisták prókátorai bennünket vádolnak azzal, hogy nem egy évvel korábban vezettük be!
A 1921-es év folyamán Lenin többször beismerte, hogy a párt ragaszkodása a hadikommunizmus módszereinek fenntartásához súlyos hiba. De változtat ez valamit is a dolgon? Akármi is lett légyen a kronstadti felkelés oka, azonnali vagy régebbi, jelentése ez volt: halálos veszély a proletárdiktatúrára. A proletárforradalom, ha el is követett politikai hibát, saját magát kellett volna büntesse és öngyilkosnak lennie?
Vagy elég lett volna a kronstadti felkelők megnyugatására közölni velük a NEP-dekrétumokat? Illúzió. A felkelőknek nem volt tudatos programjuk és a kispolgárság természete szerint nem is lehetett. Maguk sem értették világosan, hogy apjuknak, fivéreiknek mindenekelőtt a kereskedelem szabadságára volt szükségük. Elégedetlenek voltak, fel voltak háborodva, de nem tudták a kivezető utat. A legtudatosabb elemek, a leginkább jobboldaliak, akik a kulisszák mögött tevékenykedtek, a burzsoá rezsim restaurációját akarták. De hangosan erről nem beszéltek. A „baloldali” szárny a fegyelem likvidálását, a „szabad” szovjeteket és a jobb élelmezést akarta. A NEP rendszere csak fokozatosan csillapíthatta volna le a parasztokat és a csak parasztság után a hadsereg és a flotta elégedetlen részét. De ehhez tapasztalat és idő kellett.
Még nagyobb ostobaság azt feltételezni, hogy a lázadás nem lázadás volt, hogy a matrózok semmi veszélyt nem jelentettek, hogy „mindössze” hatalmukra kerítették az erődöt, hadihajókat, stb. Ebből az következik, hogy ha a bolsevikok a jégen átkelve megtámadták az erődöt nyílt sisakkal, az abból fakad, hogy rossz a jellemük, hajlamuk van a mesterséges konfliktusok előidézésére, gyűlölik a kronstadti matrózokat vagy az anarchista doktrinát (amire, zárójelben mondva, senki sem gondolt akkor). Nem gyermeteg beszéd? Időben és térben szabadon mozogva a dilettáns kritikák megpróbálják (17 évvel később) azt a gondolatot sugallani, hogy minden általános megelégedéssel zárult volna, ha a forradalom hagyta volna a felkelő tengerészeket. De a baj az, hogy az ellenforradalom egyáltalán nem hagyta volna őket. A harc logikája előnyt biztosított volna a legszélsőségesebb, tehát legellenforradalmibb elemeknek az erődítményben. Az ellátás szükséglete közvetlenül a külföldi burzsoáziától és ügynökeitől, a fehér emigránsoktól függő helyzetbe hozta volna az erődöt. Ehhez minden előkészület már folyamatban volt. Passzívan várni az előnyös megoldásra ilyen körülmények között, nem vitás, megfelelt volna a spanyol anarcho-szindikalista vagy poumista típusú embereknek. Szerencsére a bolsevikok más iskolához tartoztak. Úgy gondolták, a tűzvészt eloltani mindjárt annak elején kell, következtetésképpen kevesebb áldozattal.
A „kronstadti lázadók” erőd nélkül
Ezek a kritikus urak lelkük mélyén a proletárdiktatúra ellenségei, tényként pedig a forradalomé. Ez az összes titok. Bizonyos, közöttük sokan szavakban elfogadják a forradalmat és a diktatúrát. De ez alig jobb. Forradalmat akarnak, mely nem vezet diktatúrához és diktatúrát, melyet kényszer nélkül lehet gyakorolni. Ez persze roppant kellemes diktatúra lenne. Néhány elem létezését azonban megköveteli: nagyon szabályos fejlődés és főleg a dolgozó tömegek magas nívója. Ilyen körülmények között a diktatúra nem lenne szükségszerű. Bizonyos anarchisták, akik lelkük mélyén liberális pedagógusok, remélik, hogy száz vagy ezer év múlva a dolgozók a fejlődés olyan szintjére érnek, hogy a kényszer szükségtelenné válik. Biztos, hogy szükségtelen lenne megdönteni, ha a kapitalizmus képes lenne ilyen fejlődésre. Nem kellene sem a forradalom a maga erőszakos cselekedeteivel, se a diktatúra, mely elkerülhetetlen következménye a a forradalmi győzelemnek. Ugyanakkor a jelenlegi, hanyatló kapitalizmus nem sok helyet ad humanista és pacifista illúzióknak.
A munkásosztály – a félproletárok tömegeiről nem is beszélve - heterogén, társadalmilag csakúgy mint politikailag. Az osztályharcnak létre kell hoznia az élcsapatot, amely vonza az osztály legjobb elemeit. A forradalom akkor lehetséges, amikor az élcsapatnak sikerül magával ragadnia a proletariátus többségét. Azonban ez semmiképpen nem jelenti maguk a dolgozók közötti ellentmondások eltűnését. A forradalom kulmináns pontján ezek közül sok elhalványul, de azután, a második szakaszban heveny formában ismét felerősödik. Ez a forradalom teljes menete. Ez volt menete Kronstadtban is. Amikor a papucsos okoskodók elő akarnak írni az októberi forradalom után egy másik útvonalat, csak azt kérhetjük tőlük tisztelettel, mutassák meg, hol és mikor nyertek megerősítést a gyakorlatban ezek a nagy elvek, nem volt-e csak részleges, nem volt-e csak tendenciózus? Hol vannak azok a jelek, melyek alapján számíthatunk a jövőben ezen elvek győzelmére? Bizony, soha nem kapunk választ.
A forradalomnak megvannak törvényei. Régen megformáltuk már ezeket az „októberi leckéket”, melyeknek fontossága nem csak orosz, hanem nemzetközi is. Senki nem kísérelt meg más „leckéket” adni. A spanyol forradalom negatíve erősíti meg az „októberi leckéket”. A szigorú kritika elhallgat vagy eltűnik. A „Népfront” kormánya megfojtja a szocialista forradalmat és kivégzi a forradalmárokat. Az anarchisták résztvesznek ebben a kormányban, és amikor elűzik őket, folytatják a hóhérok támogatását. Szószólóik és külföldi szövetségeseik a védelem helyett mivel foglalkoznak? A Kronstadti rebellióval a kegyetlen bolsevikok ellen. Nemtelen komédia!
A Kronstadtról jelenleg folytatott viták ugyanúgy az osztálytengelyek körül forognak, mint a kronstadti felkelés maga is, melyen keresztül a reakciós tengerészréteg megpróbálta megdönteni a proletariátus diktatúráját. Érezve tehetetlenségüket a mai forradalmi politika arénájában, a fogalomzavarban szenvedő és eklektikus kispolgárok megkísérlik felhasználni a kronstadti régi epizódot arra, hogy a IV. Internacionálé, vagyis a proletárforradalom nemzetközi pártja ellen támadjanak. Ezeket az új kronstadti elégedetlenkedőket ugyanúgy, mint másokat, le fogják gázolni ugyan fegyver igénybevétele nélkül, mert erődítményeik nincsenek – szerencsére.
Coyacan, 1938.jan.15.
Lev Trockij

Nemzetközi információk 363.sz.

2009.nov.18.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének hetilapja

Tartalom:

Olaszország: 100 000 római tüntető előtt Guglielmo Epifani, a CGIL főtitkára felhívást tesz: «Készen állunk az általános sztrájkra.»

Svédország: levelezőnk a «Nemet az EU-ra svéd népi mozgalom» (Swedish Folkrörelsen Nej till EU) szakszervezeti hálózat cikkét küldte el nekünk.

Guadeloupe: levél Guadeloupe-ból Sarkozy bejelentése nyomán a tengerentúli háromoldalú párbeszédről: «Új általános sztrájk felé Guadeloupe-ban», és részletek a Travayé é péyizan újságból.

Mexikó: a «Bizottság a Munkásosztály Független Politikai Képviseletére» nyilatkozata:
«Több százezren a villany közszolgáltatási vállalatának likvidálása ellen»

Nemzetközi ifjúsági kampány a háborúk, a megszállás és a katonai bázisok ellen az egész világ fiatalságához és szervezeteihez: «Az USA fiataljai elutasítják, hogy öljenek és meghaljanak az amerikai olajért.»

Fülöp-szigetek: levelezőink a Partido ng Manggagawától a Workers digestben megjelent cikket küldték el a közelmúlt tájfunpusztításáról: «A természeti katasztrófa felelősségét a szegény népességre hárítják.»

Mumia Abu-Jamal: a nov. 12-i delegáció beszámolója az igazságügyi miniszternél tett látogatásról.


Svédország

Ne merjetek a sztrájkjoghoz nyúlni!
A Lex Britannia védelmét!

A svéd konzervatív-liberális kormány az Európai bíróság Laval-ítélete (Vaxholm városában a szakszervezetek védekeztek egy iskola építésekor) folytatásaként azt javasolja, hogy a szakszervezeteknek ne legyen többé joguk ellenállni a külföldi társaságoknak abban az esetben, ha emezek a külföldről hozott munkásaiknak nem a svéd munkakörülményeket és béreket nyújtják.

A javasolt törvény csak minimális bért és munkakörülményeket akar biztosítani. Ha egy külföldi vállalkozás bizonyítani tudja, hogy megfelel az eredeti ország törvényei szerinti kollektív szerződésnek, a svéd szakszervezetnek nem lesz joga sem a svéd kollektív szerződések betartatására, sem pedig sztrájkfelhívásra ellene.

Sven Otto Littorin munkaügyi miniszter a Lex Britannia de facto eltörlésére tesz javaslatot. A Lex Britannia a szakszervezetek azon jogát tartalmazza, mely szerint sztrájkot folytathatnak a kollektív szerződés kikényszerítése érdekében. Az 1990-es évek elején vezették be.

Az új törvénytervezet, melyet a kormány nyújtott be, halálos csapást mér a svéd szakszervezeti mozgalomra csakúgy, mint a kollektív szerződéseken alapuló svéd társadalmi modellre.
A terv megnyitja az utat a bérek csökkentése felé, az Európai Unió más országaiból érkező alulfizetett munkaerőnek a használatát. Fenyegeti a svéd dolgozók munkakörülményeit és -bérét is. Pontosan ezért üdvözölte «nagyon elégedetten» a svéd munkáltatók szövetsége a Laval-ítéletet.

Azt kérjük a kormánytól, hogy vonja vissza ezt a törvénytervezetet, és azt, hogy az általunk demokratikusan megválasztott képviselők utasítsák el az Európai Bíróság szakszervezetellenes Laval-ítéletének a svéd törvényekbe építését.
Svédország nem adta át az EU-nak azt a jogot, hogy a svéd munkaügyi törvényekbe beleavatkozzon. Ezeket a svéd parlament hozta meg demokratikus úton.

Az 1994-es EU-csatlakozási népszavazás idején garantálták, hogy a kollektív szerződéseken alapuló svéd modell megmarad, s a csatlakozásnak előfeltétele volt ez.

Swedish Folkrörelsen Nej till EU

Olaszország

«Az általános sztrájkra készen állunk»
Guglielmo Epifani, a CGIL főtitkára

Nov. 14-én Rómában százezer római tüntető előtt jelentette be a legnagyobb olasz szakszervezeti szövetség főtitkára.

Ezév ápr. 4-én a CGIL már kétmillió dolgozót mobilizált Rómában az «elbocsátások leállítására».

Azóta még 500 ezer állás szűnt meg. «A válság a spekulánsoktól indult, de a dolgozók számára elbocsátási lavina indult. Vége a technikai munkanélküliségnek. Most már semmire nem számíthat az, aki elveszti munkáját, semmiféle szociális védelemre», fejtette ki Epifani.

Hozzátette: «A kormány nem csinál semmit. Készen állunk a megmozdulásra.»


Guadeloupe

Új általános sztrájk felé?

Levél Guadeloupe-ból, Sarkozy bejelentése másnapján a társadalmi párbeszéd konklúziójáról

A francia kormány által bejelentett «tengerentúli társadalmi párbeszéd», a Lyannaj kont pwofitasyon 44 napos általános sztrájkjából való kivezetés «megoldásaként», vajon nem azt célozta, hogy a «kolonializmus által újjászervezett kormányzat» álljon fel? – ahogyan ezt októberben a Travayè é Péyizan lapja megírta.
Az elnök nov.6-i beszéde alapján világos, hogy Guadeloupe-ban, az utolsó francia gyarmatok egyikén, ez a társadalmi párbeszéd nem felel meg az LKP-ban tömörült népi követeléseknek.
A mozgóhadtest 800 tagját küldték az eddigiek mellé az utóbbi hónapban Guadeloupe-ra a Területi Felügyelet (DST) mellett, s 4 újabb ügyészhelyettest Pointe-á-Pitre és Basse-Terre ügyészei mellé.
Ahelyett, hogy a munkahelyet, oktatást, képzést és a fiatalság beilleszkedését szolgáló sürgősségi terveket léptették volna életbe, ahogyan azt a 2009.márc.4-i Jacques Bino-egyezmény tartalmazza, mely ennek fejében függesztette fel az általános sztrájkot, megtorló intézkedéseket vezettek be a szakszervezeti felelősök és a fiatalok ellen.
Az UGTG felelősei és ügyvédei szerint, az UNSA 2 vezetőjét, az LKP aktív tagjait és az UGTG egyik tagját érinti legsúlyosabban a szakszervezetellenes represszió, mindhármójukat munkahelyük elvesztése fenyegeti szakszervezeti tevékenységükért.
A francia elnök viszont a munkáltatókkal nem volt fösvény: «szubvenciókhoz» járult hozzá a hoteltulajdonosok számára, akik mindent megtesznek a kollektív szerződések megsemmisítésére a 44 napos általános sztrájk alatt keletkezett rossz bevételekre hivatkozva.
A francia elnök, aki nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy hasznos lenne-e a békék (a rabszolgatartók leszármazottai, nagytőkések) haszonszerzését korlátozni, a «legitim» képviselőkhöz intézte szavait, akik országunk gyarmati intézményeit működtetik, tőlük kérve «Franciaország haladásának» erősítését.
Nov.14-én egy LKP-delegáció előtt a márc.4-i egyezmény végrehajtó bizottsági keretében, a tengerentúli területek minisztere semmilyen választ nem tudott adni az állami vállalások be nem tartása ügyében.
A mobilizáció folytatódik: több mint kétezren kísérték az LKP-t Basse-Terre prefektúrájára, a miniszterrel való találkozás helyszínére. Spontán tüntetések keletkeztek a városban az eredmény hallatán.
Az LKP szervezetei találkozni fognak a nov. 24-i általános sztrájk megbeszélésére.


Részletek a Travayé é péyizan újságból

2009.okt.3.: LKP-tüntetés

25 000 fiatal, dolgozó, nyugdíjas vonult végig Pointe-á-Pitre utcáin okt. 3-án derűsen, de eltökélten. Ez a határozottság megerősítést nyert azokon a találkozókon, melyeken egyre nagyobb tömeg jön össze, s mely egyre inkább felháborodik a gyarmati államtitkár, Mme ML Penchard reagálásán az LKP elvárásaira. Ez az eltökéltség tette lehetővé, hogy a helyhatóságok fogadják a LKP delegációit.

Részletek az LKP közleményéből a tüntetés után: «A BINO-egyezmény tartalmazza a magánszektor közel 60 ezer dolgozóinak nettó 200 eurós béremelését. Végrehajtását maga az egyezményt aláíró állam gátolja, úgy tesz mintha könyöradományról lenne szó».
Az állam elfogadta, hogy a 8 ezer problémával küzdő fiatal számára sürgős bevezetéssel képzési tervet indít.
6 hónappal később még mindig semmit nem tett.
Az állam viszont most szubvencionálta 44 millió euróval az olajtársaságokat, elsősorban a Totalt.
Ez utóbbi még 66 millió eurót követel. Az állam által vállalt feladatok közül egyik sem teljesült, Mme Penchard pedig újabb 22 centime-es üzemanyag-drágulást jelentett be. Az állami szolgáltatásokkal kapcsolatos jelentések és a parlamenti bizottság úgy találja, hogy az árak struktúrája és rögzítésének módja a Guadeloupe-i nép kizsákmányolásának generátora.
Az LKP arra buzdítja a dolgozók, fiatalok, nyugdíjasok, munkanélküliek együttesét GUADELOUPE-ban, hogy készüljenek lakóhelyükön, vállalataiknál, negyedeikben, városokban, családjukkal, barátaikkal együtt hatalmas, széleskörű megmozdulásra annak érdekében, hogy az adott szót és aláírt vállalásokat betartassuk. ( ….) ».
Az LKP interpellál a választott képviselőkhöz. A helyhatóságok, azután a regionális és általános tanácsok felé lépéseket teszünk, hogy képviselőink a kialakult helyzetben saját felelősségüket vállalják. A mai napig mintegy 15 helyhatóság kért találkozót az LKP-tól. Néhányan máris állást foglaltak a mozgalom mellett. Közöttük olyanok is vannak, melyek az államhoz fordultak interpellációval, s a velünk való szolidaritás jegyében bezárták a polgármesteri hivatalokat okt.3-án.
Részletek nyilatkozataikból:
(szept.3., Abymes-ból)
«(…) Eric Jalton képviselő-polgármester hívására rendes önkormányzati ülésünkön meghallgatva az LKP delegációját
— konstatáltuk, hogy 6 hónap óta a két egyezmény, melyet utat nyit társadalmunk új szervezésére, teljesítésére nem került sor.
— sajnálatos, hogy a 2009.febr.26-i Bino-egyezmény (…) bérügyekben nem teljesült.
— szolidaritás vállalunk az LKP-vel igaz és legitim követeléseivel, melyet a felek aláírt egyezményekben rögzítettek.
— kérjük a köztársasági és helyi képviselőket, hogy mindent tegyenek meg a teljes egyezmények betartása és alkalmazása érdekében.»
(okt.2. Pointe-á-Pitre helyhatóság)
« (...) helyi képviselőink fogadták az LKP delegációját (...). A vita után azt kérjük a helyhatósági szolgáltatóktól, vizsgálják meg okt. 3-ra szolidaritási nap lehetőségét és a polg.mesteri hivatalt zárják be szimbolikusan (...). Az üzemanyagról szólva, nyilvánvaló, hogy a petrol-lobby húz hasznot Guadeloupe népe adójából, a fejlesztésre szánt alapokból (…). A legmagasabb szintű politikai erők is tehetetlenek ezzel a lobbyval szemben (…..) ».


Mexikó

2009.nov.11., sztrájkok és tüntetések az egész országban
Több százezren a villany közszolgáltató vállalat likvidálása ellen

Emlékeztető

• 2009.okt.10-én a Calderon-kormány bejelentette a Luz y Fuerza del Centro nemzeti vállalat megszüntetését, mely 44 600 alkalmazottjának elbocsátást fogja maga után vonni, a kollektív szerződések megszüntét és 22 ezer nyugdíj eltörlését.
• A mexikói elektromossági szakszervezet szervezett egy egész sor tüntetést a kormány határozata ellen.
• Nov.5-én szakszervezeti gyűlés az ország egyetemi, bányászati, telefontársasági alkalmazotti, stb. hivatalos és független szakszervezetekkel együtt országos sztrájkra szólított nov. 7. és 11-re valamint Mexikóvárosban nagy nemzeti tüntetésre.

Mexikó, 2009.okt.19.

«Bizottság a Munkásosztály Független Politikai Képviseletére»
Nyilatkozat

Több mint 300 000 dolgozó és fiatal tüntet a nemzet védelméért. Azt mondják:
—  Nemet az állami Elektromos Szolgáltató vállalat megszüntetésére (LyFC), mely árammal látja el Mexikót központját.
—  Nemet a Mexikói Villamossági Szakszervezet (SME) eltűnésére!
Az ország nem eladó! Meg kell védelmezni!
A szakszervezetek felelőssége az, hogy országos sztrájkot szervezzenek az összes társadalmi és politikai szervezet segítségével a tiltakozás érdekében.

Okt.15-én több mint 300 000 személy vonult fel az Angel of Independence-tól a Zocaloig Mexikóvárosban a villamossági dolgozók szakszervezete (SME) a Luz Y Fuerza del centro (LyFC) nemzeti vállalat megvédésére.
A STUNAM (egyetemi dolgozók autonóm szakszervezete), a SITUAM (fővárosi egyetemi dolgozók szakszervezete), CNTE (pedagógusok), az INAH (felsőfokú oktatási dolgozók), az energiaszektor, bányászok, pilóták, anyagmozgatók, az IMSS (társadalombiztosítás), a metró, az UNAM (a legnagyobb mexikói egyetem), az IPN (nemzeti politikai intézet), az UAM (autonom egyetem) teljes menete. A tüntetés minden reményt felülmúlt.
«SME, SME» és «Erős SME-t!» - néhány a jelszavakból.
A jelszavak egyetlen dolgot jelentenek: a dolgozók és a mexikói nemzet nem akarják a nemzeti vállalat, a szakszervezetek kollektív szerződéseinek tönkretételét. Ami a tét, az egész szervezett munkásmozgalom, a jogok, a vívmányok. Ami a tét, az a nemzet érdeke.
Eddig elképzelhetetlen aktív lelkesedés uralkodott a tüntetésen. A Zocalo szinte kicsordult a lelkesedéstől és a harcolniakarástól. Még a gyűlés után is folytatták a dolgozók és az SME nyugdíjas tagjai menetben az Avenida Madero és a Május 5 sugárút elözönlését.
Ez a tüntetés annak az akaratnak a kifejezése, hogy a szakszervezetek tömörüljenek egységbe a társadalmi-politikai szervezetekkel és a Gazdaságvédelmi Népi Mozgalommal, a Lopez Obrador vezette szervezettel, mely a tüntetés különösen fontos résztvevője volt.
Ezt az egységet realizálta a menet: «Nemet az LyFC végét jelentő dekrétumnak! A nemzet nem eladó!»
Martin Esparza, az SME főtitikára: «Ma óriási mozgalom kezdődött. Vissza kell kapnunk vállalatainkat, kollektív szerződéseinket. Privilégiumokról beszélnek. Egy villanyszerelő átlagos bére havi 6 000 peso, mikor az igazgatóé 240 000 peso. Itt Mexikóban megvan arra a kapacitásunk, hogy működtessük ezt a vállalatot. Nem fogadhatjuk el, hogy likvidáljanak bennünket.»
A bányászatot érő kormányintézkedések után a bányászszakszervezet javasolta a Nemzeti Front létrehozását. Augustin Rodriguez, a STUNAM főtitkára elfogadta az országos sztrájk gondolatát.
Az ország több mint 10 államában voltak tüntetések az SME mellett.
Pedig akkor, amikor az összegyűlt dolgozók a Zocalon azt kiáltozták: «Le vele, le vele!» a Calderon kormánynak címezve, ez utóbbi egyetlen lépést nem hátrál az LyFC és SME ellen meghozott intézkedésekben.
Sok szakszervezeti vezető úgy ítéli meg, hogy ezek az intézkedések szinte államcsínnyel érnek fel a munkásosztály és a nemzet ellen. A kormány jelszava: «likvidálunk és meglátjuk utána».
Az LyFC és a kollektív szerződések tönkretételi szándékának bejelentésével, a 44 000 dolgozó elbocsátásával és a támadással a 25 000 előnyugdíjas ellen, a Calderon-adminisztráció nagyobb sebességre kapcsolt a mexikói nép és nemzet ellen. Az ISSSTE alkalmazotti nyugdíjrendszere likvidálása, a PEMEX nemzeti szénhidrogénvállalat ellenreformja, a «Szövetség a minőségi oktatásért» terv, mely az oktatási rendszert privatizálja, az erőszak általánossá válása, amely ezrek halálát okozta a drogellenes küzdelemben, a Merida-terv, az é-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény, mely letörte az ipart és a mezőgazdaságot., stb. Mindehhez hozzáadhatjuk a 2010-es költségvetést, mint a dolgozó nép ellen viselt háborút.
A kormány nagy lépést akar tenni a barbárság irányába. Támadja a kollektív szerződéseket, a nemzeti vállalatokat. Támadja a béreket és a munkahelyeket. Calderon szóviselője azt mondja, 6 000 pesos fizetés a privilegizáltaknak jár! Úgy véli, hogy csökkenteni kell, hogy «versenyképes» legyen.
Az okt. 15-i tüntetés megmutatja, lehetséges egységet létrehozni és ez a dolgozók, szakszervezeteik, társadalmi-politikai szervezeteik egysége, mint Lopez Obrador mozgalma szükséges. Ahogy egy villanyszerelő mondta egyik vitaesten, ami a munkahelyeken és az utcán is elhangzik: «Az kell, hogy a szakszervezeti vezetők általános sztrájkot szervezzenek, az kell, hogy most rögtön határozzák meg annak időpontját!»
A szakszervezetek, dolgozók és aktivisták által megformált «Bizottság a Munkásosztály Független Politikai Képviseletére» a bérekért és munkahelyek védelméért kampányt akar. Ez a bizottság ma úgy véli, ez a kampány irányuljon az LyFC és a kollektiv konvenciók és a SME 44 ezer dolgozója védelmére.
A «Bizottság a Munkásosztály Független Politikai Képviseletére» azt javasolja az elektromos dolgozóknak, hogy szervezzenek SME, munkahelyi és bérvédelmi bizottságokat.


Nemzetközi ifjúsági kampány a háborúk, a megszállás és a katonai bázisok ellen

A világ fiataljaihoz és ifjúsági szervezeteihez

Az USA fiataljai elutasítják, hogy az amerikai kőolajért és birodalomért öljenek és pusztuljanak el

A fiatalság többsége azért voksolt Obamára, mert a háborúknak véget akar vetni. Az Obama-adminisztráció azonban 44 ezer fős kiegészítő kontingenst küldve még intenzívebbé teszi az afgán nép elleni háborút. Ezt nem fogadjuk el! Elutasítjuk, hogy ezt a barbár tettet a mi nevünkben hajtsák végre!

Az afganisztáni eszkaláció beírta nevét a világ népei ellen viselt "végnélküli háborúk" történetébe.

Az amerikai kormány több mint 100 000 személyt tart Irakban, kiszélesítiti a háborút Pakisztánban és finanszírozza Izrael brutális offenzíváját a palesztinok ellen.
Obama több mint 730 USA-bázist tart fenn az egész világban és jelenleg is nyomást gyakorol 7 újabb felállítására Kolumbiában.
Haiti megszállásától az imperializmus által Afrikában előidézett úgynevezett "etnikai" konfliktusokig a háborúk és a megszállás az egész világ ifjúságától tagadja meg a jövőt.

Nyernek-e valamit is ebből a politikából fiatalok és dolgozók az USA-ben? Nem! Ezek a háborúk csak a nyerészkedők apró kisebbségét gazdagítják.

Elutasítjuk, hogy öljünk és meghaljunk a nagy amerikai cégekért!

Valódi munkahelyet akarunk, minőségi oktatást és hozzáférést a kultúrához! Jövőt akarunk!

Felhívjuk a világ fiatalságát és ifjúsági szervezeteit, hogy csatlakozzanak hozzánk, a fiatalok háborúellenes nemzetközi kampányához.
2009. dec. 5-re nemzetközi háborúellenes nap szervezését javasolunk, 2010. márc. 20-ra (az amerikai invázió Irak elleni hét éves évfordulójára) pedig közös nemzetközi tiltakozást Afganisztán, Irak, Palesztina, Haiti megszállása ellen csakúgy, mint az amerikai bázisok jelenléte ellen az egész világon.

Az amerikai és NATO-csapatok azonnali visszahívását!

Első aláírók:
Rico Blanc, City College, San Francisco
Sandra Huerta, San Jose, állami egyetem
Lucy Carrillo, Berkeley egyetem
Nick Gilliam, St. Louis
Michael Inboden, San Francisco, állami egyetem
Krystine Altamira, De Anza egyetem
Reyes Zavalza, Berkeley egyetem
Zach Deutsch-Gross, Lowell High gimnázium
Jose Romero, De Anza College
Melina Juarez, CSU Stanislaus
Raquel Parra, Berkeley egyetem
Chloe Osmer, Los Angeles
Coral Wheeler, San Diego-i egyetem
Desiree Angelo, City College, San Francisco
Nyilvánosan csatlakozom a fenti felhíváshoz:
Vezetéknév :…………...............................................................Utónév : ..................................
Szervezet : ....................................................................
Cím : : .................................................................................................................................................................................................................
Ország:................................................................Te.l:...................................................Email : ..........................................
Helyem a szervezetben:.......................................................................
Csatlakozom : ...... személyes indíttatásból ill....................................................szervezetem nevében

Kapcsolattartás : Comité international de liaison, 87, rue du Fg Saint Denis 75010 Paris France eit.ilc@fr.oleane.com (francia, angol, orosz, magyar nyelven) - USA: ilcinfo@earthlink.net (angol)

Fülöp-szigetek

Tájfun: A természeti katasztrófa felelősségét a szegény népességre hárítják

A Fülöp-szigeteken a közelmúlt tájfunjai óriási károkat okoztak. Humanitárius és gyors segítségre volt szükség.

A kormány azt akarja elhitetni, hogy a felelősök a «felelőtlen squatter-ek», nyomorúságos építkezéseik, a mód, ahogyan megszabadulnak a szemetüktől, amivel blokkolják a víz útját és az árvízeket előidézik. Ezért szükséges kilakoltatni erőszakkal sokszázezer városi szegény családot az úgynevezett veszélyes zónákban.

Arról van itt szó, hogy a szegénységet teszik felelőssé a természeti katasztrófáért.

A jelenségnek van valódi magyarázata. Időtlen idők óta az ember a természettől kapott jót és rosszat. Ez örök szimbizózis. Az ember nem tudja megakadályozni a természeti mozgást. De az ember tehet a természet haragja ellen.

Az ember megtanulta a házépítést ahhoz, hogy védekezzen a hőség és az eső ellen, ruhakészítést, a gyógyítást. Ezen beavatkozás nélkül nagyon régen áldozatul esett volna a természeti erőknek. Ha a természet a társadalom lerombolását végzi, az nem azért van, mert az ember nincs felkészülve vagy a természet túl hatalmas. Azonban a természet felett uralkodó ember képes a Föld számára jót is tenni.

Tehát így lett jól kifundálva, hogy a szegényeket kell blamálni, akik a folyó- és tópartokon élnek, «holott nagyon jól tudták, hogy itt semmiféle védelem nincs az áradások ellen». A valódi veszélyről persze nem is nagyon volt fogalmuk az Ondoy és Pepeng tájfunokról (nemzetközileg Katsuna és Parma a nevük). Mindenki életében, legyen gazdag vagy szegény, bizonyos számú veszélyt kell vállaljon, de azoknak, akiknek nincs választási lehetőségük, jóval több kockázatot kell vállalniuk.

Ezeknek a szegényeknek itt kell élni, a veszélyes övezetben, hogy legalább fedél legyen e fejük felett, ha az élet itt nyomorúságos is. A megerősített, biztonságos területek, La Vista vagy Ayala Heights a gazdagoké. A kormány székhelye, a Malcanang is éppen a hatalmas Pasig folyó partján áll, mégsem veszélyes az övezet.

Nem a szegények pusztítják a környezetet. Ellenkezőleg, ők az áldozatok. A Föld felmelegedéséért a tőkések a legnagyobb felelelősek, azok, akik ipara tömegesen bocsátja a széndioxidot az atmoszférába. A kiszámíthatatlan tájfunok, áradások, szárazságok a klímaviszonyok változásának tudható be.

A természeti területeket a bányatársaságok, az ingatlanvállalkozások szüntetik meg. A Rizal és Benguet tartományokban rendszeresen bekövetkező földcsuszamlásokat pl. a kőbányák és a bányatevékenység idézik elő. Az ingatlanvállalkozók egész hegyeket tüntetnek el buldózerrel, hogy aztán bekerítve golfpályát vagy rezidenciákat építsenek.

A kormány egyáltalán nem gyakorol semmiféle ellenőrző tevékenységet, mivel vezérlő elve a deregularizáció és privatizáció. A fékezetlen tőkés egyéni érdek irányít, az eredmény: káosz.

A tőkések vidáman folytatják az ember és természet kizsákmányolását saját érdekeik szerint. Nem érdekli őket, hogy tevékenységük nyomán megcsúszik a föld, sártenger önti el az alacsonyabb vidéket, savas esőket idéz elő a légszennyezés; fütyülnek a hegyek állapotára, amíg az ontja a fémet és ásványokat számukra. Nem tudatják, hogy az óriásgátak jelentős veszélyek forrásai, ami fontos nekik, az, hogy eladhassák az elektromos áramot és a vizet a földek öntözéséhez. Csak a haszon számít.

Tehát kik a felelősök? Miért állítják azt, hogy a szegények, ha nem ők a gyárak, üzemek, bányák és építési vállalkozások tulajdonosai, mikor semmiféle beleszólásuk nincs a természet jó vagy rossz használatának kezelésébe? Miért nem lehet kimondani, kik a valódi bűnösök rothadó rendszerükkel?

Mi azt állítjuk, a természet pusztításáért a tőkések felelősek! Azt mondjuk, hogy a kormány, hanyagsága és gondatlansága miatt!

Az állami és magánszevezetek erőfeszítése elégtelen a természeti katasztrófák okozta pusztítások kezelésére. Kevés a pillanatnyilag érintett szegények megsegítése, főként, hogy nem is kap minden rászoruló segítséget. Magában ez nem változtat sokat a dolgok állásán. A következő napokban is tömegeknek kell szembenézniük a mezőgazdaságban okozott tájfunpusztítással és a kormányzati segélyalapok hiányával.

De a nép nem várhat ölbetett kézzel. Ha mi, tömegek nem kelünk fel, hogy hallassuk hangunkat, a tőkések a kormánnyal folytatni fogják. A szegények követeléseit figyelmen kívül hagyva, hogy a túléléshez boldoguljon a nép ahogy tud.

Cselekedni kell és harcolni.

El kell utasítani a deregularizációs és privatizációs politikát, ez a kormánynak csak kényelmes ürügy az állampolgárok érdekvédelmének elárulására.

Központi, jól koordinált terv kell a talaj védelmére és építési program a sok millió fülöp-szigeteki család számára méltó lakhatáshoz.

Le kell állítani a veszélyes zónákban élő lakosság átköltöztetését a „halott” területekre, ahol nincs mód kereső tevékenységre és nincs szociális szolgáltatás.

A Bucalanba küldött szegényeknek segítség nélkül kellett boldogulniuk, fedelet építeni fejük fölé abból, amit találtak, olyan területen, melyet már újból letaroltak az utóbbi tájfunok. Tanulni kell ebből, nem szabad engedni, hogy ez a dráma megint bekövetkezzen.

Ha valóban át kell költöztetni a szegényeket, akkor biztonságos helyeken kell elszállásolni őket, tartós épületekben és munkalehetősséggel.
Ez annyit jelent, hogy minden kormányzati szinten megfelelő módon tervet kell készíteni, az új lakásépítési program pénzügyi alapjait elő kell teremteni. Ez a tervezés nem csak szakértőket igényel, hanem az állampolgárok, szervezeteik képviselőinek részvételét is.

Ez az oka annak, hogy a Labor Party, a Partido ng Manggagawa (PM) és az Alyansa ng Maralitang Philipino (AMP), másképpen szólva az Fülöp-szigeteki Szegények Szövetsége nyomást gyakorol a következő követelések elérésére:

• Annak biztosítása, hogy a segélyakciók eltartsanak a szükséges ideig s minden áldozat kapjon támogatást.
• Az élelem, gyógyszer, higiéniai felszerelés garantálása; különösen odafigyelve a nők, a gyermekek igényeire a menekülttáborokban.
• Az erőszakos átköltöztetés leállítása. Amíg nincs központi elszállásolási terv, a helyi és országos hatóságok kötelesek időleges megoldást biztosítani a városokban olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, ezeket szolgáltatással ellátni mindaddig, míg méltó állandó lakhatásuk megoldódik.
• Megnyitni és megkönnyíteni a pénzügyi, társadalombiztosítási intézményekhez való hozzájutást. A bankoknak, a szociális igazgatásnak, a biztosításnak a katasztrófa áldozatainak szolgálatába kell állniuk.
• Le kell állítani az adósságfizetést. Ezeket a pénzalapokat a nagy lakásépítési, lakásrekonstrukciós és munkahelyteremtő programok rendelkezésére kell bocsájtani, a szegények szolgálatában.

A filippino népnek megvan a kapacitása a természeti csapásokon való felülemelkedésre. A múltban már sokszor találkoztunk ilyennel, de sokkal könnyebb lenne egy olyan kormányzattal, olyan programokkal, mely nem csak a bekövetkezettt katasztrófa következményeit kezeli, hanem az ennél súlyosabb szegénység problémáját is. Valódi társadalmi változás hiányában az emberek állandóan ki vannak téve a természeti veszélyeknek, tőkés kizsákmányolásnak, mely a környezeti pusztulás, az emberi szegénység okozója.


Van megoldás. A nép egységbe tömörül követelései elérésének harcában a társadalom megváltoztatásáért.

a Partido ng Manggagawa aktivistái által elküldött Workers’ Digest-cikk

USA

Beszámoló a Mumia ABU-JAMAL akciónapról
telefonbeszélgetés Suzanne ROSS-szal, a nov.12-i washongtoni sajtótájékoztató elnökével

Szabadságot Mumiának!


Az akciónap sikerrel zárult.
A nap sajtótájékoztatóval indult, egyenes adásban a Pacifica hálózaton keresztül. A fekete közösség Al Jazeera, Final call és egyéb független sajtója is megjelent, a konferencia szenvedélyes és dinamikusnak bizonyult.
Steven HAWKINS, a NAACT (szervezet a színesbőrűek előrehaladásáért, a feketék demokratikus jogvédői közül az egyik legnagyobb) alelnöke az utolsó pillanatban közbejött egyéb teendője miatt csak üzenetet tudott küldeni.
Mavin «Dock Cheatham senior» a Baltimore-i, az országban a legaktívabb NAACT elnöke szintén megjelent szóvivőként. Meg kell jegyezni, mert jelentős, hogy Lora MOYE, az Amnesty international kampányfelelőse a halálbüntetés eltörléséért, szót kért szintén kampányunk teljes támogatásáról biztosítva.
Suzanne ROSS felolvasta az azániai (D-Afrika) Socialist Party levelét csakúgy, mint a számtalan aláírással ellátott peticiót (Guadeloupe, Brazília, Franciaország, Mexikó). Bemutatta azt a filmet, melyet a berlini koalició küldött Mumia kiszabadítására 5 ezer aláírással az Eric HOLDER főügyészhez írt levél támogatásaként.
Fingole ST CYR, a haiti Dolgozók Autonóm Szövetsége (CATH) elnöke arról beszélt, hogy ezer aláírást gyűjtöttek ugyanezen levél kapcsán (júl. elején Fingole ST CYR, Elie DOMOTA és Raymond GAMMA, a Guadeloupe-i LKP képviseletében egy hetet töltöttek az USA-ban).
Pam AFRICA, Mumia ABU-JAMAL baráti és családi köre társaság koordinátora foglalta össze a konferenciát.
Rögtön ezután a 100 aktivista menete az Igazságügyi minisztérium elé vonult. Itt találkoztak Thomas PEREZ-zel, az egyéni szabadságjogok osztályvezetőjével, akinek a kapott dokumentumokat átadták. A koordinátorok kifejtették jöttük célját.
M. PEREZ megegyezett a koordinátorokkal, hogy a főügyész fogadja a nemzetközi delegációt, s a minisztérium vizsgálatot fog indítani Mumia ügyében.
Suzanne ROSS kérte, hogy a következő delegáció reprezentatív személyekből álljon, mivel atipikus esetről van szó: «egyszerre bírósági ügy és politikai kampány. Azt mondták, Obama egyelőre nem nyúl ehhez az ügyhöz. Nekünk pedig az a szándékunk, hogy Obamát és Holdert szóra bírjuk, a világon sokezer ember várja a választ, az új vizsgálatot».
Kritikus pillanathoz érkeztünk. Ez az új vizsgálat szó szerint élet-halál kérdése Mumia számára, de szabadulásához is vezethet.




Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Reformok az európai antiszociális gépezet megolajozására

A közelmúltban elhárult az utolsó akadály is az Európai Unió alkotmánya, a Lisszaboni szerződés előtt. Miután az íreket még egyszer megvoksoltatták, előtte jól meggyúrva, fenyegetve, csalogatva, a cseh, lengyel államfők is beadták derekukat.
Az Uniónak nem fáj a feje a demokrácia hiánya miatt. Parlamentjének, az egyetlen közvetlenül választott testületnek nincs joga beleszólni a kinevezésekbe. Az antiszociális politika megvalósítására a döntéshozatal rendszerét könnyítették meg. A Lisszaboni szerződés átadott bizonyos áldemokratikus hatalomgyakorlást, de a Parlament továbbra sem hozhat törvényt. A kezdeményezés joga a Bizottság kezében maradt, sőt, akaratát akár a Parlament vagy a Tanács álláspontja ellenében is véghezviheti. A Bizottság senkinek nem tartozik elszámolással. A körülötte lebzselő pénzügyi és üzleti imperialista, főként az amerikai nemzetközi nagytőkét képviselő lobbyk írják az európai törvényeket.
Az Unió által kezelt 90 politikai területen 69-ben nem az egyhangú szavazati arányú döntés kell ezután, hanem minőségi többség (ezelőtt csak 40 ilyen terület létezett). A minőségi többségben egyszerre veszik figyelembe a népesség és az ország nagyságát, a javaslatot akkor fogadják el, ha az európai lakosság 65 %-át képviselve a tagállamok 55 %-a – jobban mondva, az országokat képviselő vezetők – igent mond rá. Az új politikai területeken találjuk a menedékjogot, az emigrációt, a rendőri együttműködést, az igazságügyi és büntetőügyi együttműködést.
Azzal az ürüggyel, hogy a Tanács döntéshozatala gyorsabbá válik és hatékonyabbá, olyan rendszert kaptunk, mellyel a tagállamok többsége ráerőltetheti akaratát a kisebbségre. Ha egy ország lakossága vagy vezetői szembeszállnának is valamely döntéssel, akkor is kötelező annak végrehajtása. A nagy országok súlya megnőtt, csak az olyan országok mint Franciaország és Németország tudnák (közösen) a döntést megkontrázni.
Az EU elnököt „választott” Herman Van Rompuy személyében, európai külügyminiszternek pedig Catherine Ashton bárónőt. Nem mutattak be programot, nem az európai lakosság választotta őket. Kulisszák mögött folyt a vita, az alkudozás. Az elnöknek kell végrehajtatni majd a szerződés dogmáit: a vasút, posta, egészségügy, a nyugdíj, a munka rugalmasságának liberalizációját ill. privatizációt. A liberális öreg róka még egy évet sem töltött le miniszterelnökként Belgiumban, a háttérben azonban résztvett az ország régiós felosztási törekvésében. Ami még nyugtalanítóbb, hogy nov. 12-én egy «nagyon exkluzív» vacsorán vett részt a Bilderberg-csoport Val Duchesse-i kastélyában. Ez a homályos lobby évente egy alkalommal hív össze mintegy 100 politikai-gazdasági döntéshozót, akik meghatározó befolyást gyakorolnak az USA-ban és Európában. Van Rompuy valószínűleg jópontokat kaphatott az európai „zöld-adó” védőjeként fellépve... Catherine Ashton, az iraki háború elkötelezettje; feladata az lesz, hogy a tagállamok „katonai kapacitását fokozatosan javítsa”. Természetesen a NATO nemzetközi keretében, az imperializmus szolgálatában.
Ha Van Rompuy és a többi európai vezető ebben az irányban halad, útján hamarosan beleütközik az európai tömegekbe. Ahogyan húga, Tine, szakszervezeti felelős, a PTB (Belga Munkapárt) aktivistája mondja: „Nem Európával, hanem az európai politikával állunk szemben, amely – mint most a bátyám által képviselt környezetvédelmi „zöld-adó” – mindig a kisemberekre hárítja a fizetséget. Pedig ha újabb adót kell kiróni, azt a vagyonosokra kellene”.

A RENDSZERVÁLTÁS 20 ÉVE - FÓRUM FIATALOKNAK

TÉNYLEG?! Miért van ma millióval kevesebb munkahely Magyarországon? Miért nőtt 20 év alatt háromszorosára a bűnesetek száma? Miért csökkent 100 kilóval az egy főre eső évi húsfogyasztás? Miért éhezik (40 év után újra) többtízezer gyermek hazánkban? Miért van Borsodban polgárháborúhoz közelítő helyzet? A RENDSZERVÁLTÁS 20 ÉVE - FÓRUM FIATALOKNAK A rendszerváltás – (az MSZP-n túl) balról nézve! 2009. december 2, szerda 17 óra Kossuth Klub (VIII. Múzeum utca 7., a Kálvin térnél, a Nemzeti Múzeum mellett) A Magyar Egyesült Baloldal mozgalom rendezvénye a rendszerváltásról, az azt megelőző és az azt követő rendszer mibenlétéről, a rendszerváltás okairól és következményeiről. Előadó: Krausz Tamás. Korreferátum: Artner Annamária a fiatalok foglalkoztatásának perspektíváiról, Farkas Péter a tényekről, statisztikákról. Az előadásokat vita követi. Minden fiatalt szeretettel várunk! www.mebal.hu

Nemzetközi információk 362.sz.

2009.nov.11.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének hetilapja

Tartalom

Németország: Conelia Matzke, a szászországi Landtag képviselője 1991 óta és Berndt Gehke, a berlini 1989-es események szereplője.

USA: Ford, az automobilóriás szakszervezeti tagjai (UAW) tömegesen utasítják vissza munkaszerződésük módosítását.

USA: egészségügyi biztosítási reform. Részlet az AFL-CIO Kongresszushoz intézett soraiból «Szavazzátok meg a Medicare-t mindannyiunk számára, olyan betegbiztosítást, mely „egyetlen fizető” alapon áll». Rose Ann DeMoro nyilatkozata a kaliforniai ápolószemélyzeti szövetség végrehajtó bizottsága számára a Képviselőház szavazása után.

Mumia Abu-Jamal: 2009.ápr.6. az USA Legfelsőbb tanács elutasította Mumia Abu-Jamal új eljárás indítására vonatkozó kérelmét. Emberjogi szervezetek és aktivisták felhívást intéztek a Barack Obama által kinevezett legfelsőbb ügyészhez, Eric Holderhez.

Colia Clark és Alan Benjamin (USA Nemzetközi Egyetértés) felhívása, Cynthia Mac Kinney levele a legfelsőbb ügyészhez

Honduras: az államcsíny elleni Ellenállási Front: «A nov. 29-i választásokat bojkottáljuk.»

Tunézia: «Ben Ali rezsimét támogatja Franciaország és az USA



Németország

1945-1990, a háború végétől a német egyesülésig


• 1945: a második világháborús szövetségesek (USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megegyeznek a jaltai és potsdami konferencián Németország négy megszállási övezetre osztásáról. A földrajzilag szovjet zónában fekvő Berlint szintén négy megszállási zónára osztják.
• 1948: a hidegháború kellős közepén Sztálin Berlin blokádjáról dönt. A nyugatiak légifolyosót létesítenek a város élelmezésére.
• 1949: a két német állam létrehozása. Nyugaton a Német Szövetségi Köztársaságot májusban proklamálják, keleten okt.7-8-án megszületik a Német Demokratkus Köztársaság.
• 1953.jún.16.: a kelet-berlini építőmunkások a normaemelés ellen sztrájkba lépnek. Több ezer dolgozó menetel a minisztériuéok épületei felé. A tüntetés jelszava: «Holnaptól általános sztrájk!» 16 órakor az orosz parancsnok kivételes állapotot hirdet. A munkások lázadása vérbe fullad.
• 1955-1960: a bürokrácia diktatúrája és az azt kisérő nyomorúságos életkörülmények elől menekülő keletnémetek száma emelkedik.
• 1961.aug.13-21.: a Kreml tankjai és a keletnémet rendőrség felügyelete mellett a szovjet zónát elválasztó fal gyors felépítése. A németek rögtön a «szégyen falaként» emlegetik csak. 136 személy vesztette életét miközben megpróbált átjuni rajta.

A Fal lebontása felé

1961óta közel 800 000 németnek sikerült Nyugatra kerülni, közülük 350 000-nek 1989 elején.
• 1989.okt.9.: 70 000 dolgozó és fiatal tüntet Lipcsében: «Mi vagyunk a nép!; Le a Fallal!; Szabad választásokat!; Demokráciát most!». Ez az első a szeptemberben kezdődött hetente ismétlődő «nagy hétfői tüntetések» közül, melyek egyre nagyobb számban vonzák a diákokat, munkásokat.
• 1989.okt.16.: 120 000 dolgozó Lipcsében. Tüntetések minden nagyobb nyugatnémet városban. • 1989.okt.23.: 300 000 tüntető Lipcsében, 300 000 Drezdában. Ezrek követik Kelet-Berlinben, Halleban, Plaumenben, Karl-Marx-Stadtban. Vörös zászlók a tömegben, az Internacionálét éneklik.
• 1989.okt.23.: Erich Honecker lemond pártvezetői posztjáról, helyébe Egon Krenz lép. A kelet-berlini Wilhelm Pieck 6 ezer munkása szabad szakszervezetet alapít, követeli a sztrájkjog elismerését, az egypárt privilégiumainak eltörlését, a gyülekezési jogot, sajtószabadságot, szabad közlekedést egész Németországban, szabad választásokat.
• 1989.nov.7-9.: kelet- és nyugat-berliniek tízezrei özönlik el a Falat és több átjárót. A rendőrség nem lő. Vezetői nem adják ki a lőparancsot, holott nem kaptak ilyen jellegű utasítást. A berliniek egymásra találnak, ünnepelnek. A Fal fizikai lebontása csákányokkal kezdődik, buldózerekkel folytatódik. Nov.9-én az egypárt szóvivője bejelenti a határok átjárhatóságát.

Nov.9-től a német egyesítésig

•Nov.18.: a «tizenkettek Európája» (az EU elődje) csúcstalálkozója alkalmából Párizsban a sajtó a nyugati vezetők állásfoglalásaitól hangos. Egyik oldalról hangosan üdvözlik a «szabadság győzelmét» és a «kommunista rendszer végét» Berlinben. Másik oldalról pedig aggodalom. Mindent meg kell tenni azért, hogy «a keletnémet rendszer össze ne omoljon», írta a Le Monde. Margaret Thatcher megerősíti : «A határok az állam részei. Meg kell őrizni a stabilitás alapját», François Mitterrand: «Az újraegyesítés problémája nem merült fel.» Mindenki azt akarja, hogy a keletnémet rendszer fennmaradjon.
• 1989.nov.20.: alig két héttel a Fal lebontása után 200 000 személy Lipcse utcáin Egon Krenz távozását, szabad választásokat és Németország egyesítését követeli. A tüntetők skandálják : «EGY nép vagyunk!».
• Dec.2.: 2 millió keletnémet gigantikus emberi láncot formálva szeli át az országot: a «Nemzeti Szocialista Egységpárt elárulta a népet!». Ez fejezi be a párt felbomlását. Egon Krenz államfő marad.
• Dec.2-3.: Bush (az apa) és Gorbacsov bécsi találkozója. Utóbbi nyilvánosan üdvözli a «nyugati vezetők visszafogottságát», úgy ítéli, hogy szerinte sincs «Németország egyesítése napirenden». Az amerikai államtitkár, James Baker ugyanezt mondja.
• 1990.márc.18.: az első szabad választások az NDK-ben. A részvétel igen magas. Az SPD vezetése szembetalálja magát Németország azonnali egyesítése vágyával, 22 %-ot kap. Az összes pártot kisöprik, mely nem támogatja az egyesülést. Kohl, akit úgy mutattak be, mint az egyesítés bajnokát, 40 %-ot kapott a CDU-nak.
• Júl.2.: életbelép az «államszerződés» az NSZK és az NDK vezetői között, anélkül, hogy a német néppel konzultáltak volna formájáról, tartalmáról. Hivatalosan bejelentenek azonnal 600 000 elbocsátást és a keleti ipari szektorok bezárását ill. privatizálását. Az Egységpárt volt bürokratái és a hivatalos sztálinista szakszervezet végzi el a műveletet.
• Okt.3.: az egyesítés jogi alkotmányozása. Az egyesített Berlin lett a főváros.

20 éve 1989.nov.9-én: a berlini fal lebontása

Levelezőnk

Üzemi lázadások az NDK-ban

Máig nincs megbizható becslés arról, hogy mennyi munkás vett részt az 1989-es évek eseményeiben, de számuk 1,2 és 1,5 millió között lehet, a 16,7 milliós népesség körébén tehát rendkívül jelentős.
Nem tartják számon a megszámlálhatatlan gyűlést és «belső», tiltott tüntetést.

«Nem csak a demokratikus mozgalom széles köre számít, hanem energiája és akarata is a változások érdekében. Aki érezte a munkástüntetés erejét, beleszédül abba. Minden tanú elmondhatja, milyen is az utca meghatározó nyomása a hatalomra.
A 1989-es szakítás politikai forradalom jellemzőt viseli magán. Nem csak az egypárt intézményeinek megsemmisítése és a demokratikus szabadságjogok követelésével, hanem azzal is, ahogyan a tömegek ezt az utcán és üzemekben követelték (....).
Az NDK üzemeiben lezajló sztrájkoknak (’89 okt. elején) nem a vállalati helyzet (anyaghiány, a termelés leállása) volt az oka, hanem kifejezetten politikai céljaik voltak. A sztálinista diktatúra hatalma ellen lázadtak a munkások és az apparátus túlélési kísérletei ellen (...). A tömegek ismét főszereplővé váltak, az utca lett a szószékük; az üzem volt a forrás, mely az utcára küldte őket (…).
A diktatúra elleni küzdelemben az egyház körül tömörülő ellenzéknek előnye volt, mégis a munkások találták meg kollektív ellenállással, módszereik fejlesztésével hétről hétre a történelmi újjászületést. A demokratikus népi mozgalom megmutatja, hogy milyen gyorsasággal lehet az akciókat szervezni, hogyan tűnnek fel újabb szereplők. Az üzemi mozgalom törte le az apparátus dominációját, ezzel semmisítette meg a keletnémet bürokrata állampárt politikai bázisát.
B. G.



“Wir sind EIN Volk!” “EGY nép vagyunk!”


20 éve, 1989.nov.9-én: a berlini fal lebontása


“Forradalmi hangulat uralkodott”
Elvtársunk, Cornelia Matzke, az Új fórum aktivistája 1989-1990-ben, a szászországi Landtag képviselője 1991-től és az események berlini résztvevője, Berndt Gehrke (könyvet is írt a felkelésben a munkásság döntő szerepéről)


Az NDK belélegzehetetlen levegője

A német nép elégedetlensége nőtt. Ezért ment ki annyi ember az utcára annak ellenére, mert félt. Az egypárti mindenható bürokrácia és megtorlása elviselhetetlenné vált. A rendszer, amit szilárdnak hittünk, maga omlott össze. A tömegek fejezték be.

«Egész nap nyugtalanító üzenek jöttek: a miliciának lőparancsa van, az orvosi és ápolószemélyzetet berendelték ügyeletre, ágyakat és vért tartalékolnak a kórházakban.
Gondolatainkban csak Egon Krenz a kínai vezetőknek mondott támogató szavai jártak a Tienanmen téri vérengzés kapcsán Pekingben. Úgy értettük, mint lakosságunknak szóló figyelmeztetést.
A Lipcse központja felé vezető úton halálos félelem fogott el: ha lőnek, meg is ölhetnek. Mégis folytattam az utam. Aztán a körúton, ahol annyi embert gyűlt össze, elmúlt a félelmem. Valami furcsa dolog történt, most «nekik, ott fent» kell félniük … Forradalmi hangulat uralkodott, a régi időknek vége.
Maga a mindennapos élet az NDK-ban és a tiltások vezettek a rebellióhoz. A könyvek is inspiráltak, elsősorban Georges Orwell Állatfarmja, amit néhány óra alatt elolvastam hallatlan szomjúsággal.
A természetpusztítás is impulziót adott: a levegőben füst terjengett, a folyók szennyezettek voltak, a leunai üzemek, ahol nevelkedtem, mérges gázokat bocsátottak ki.
A diktatúrát megtapasztaltuk, nyílt konfliktus nélkül. Hol is nyithattam volna ki a számat, hol lázadhattam volna?

Miért nem lőttek?

A Tienanmen téri halottak még emlékezetünkben éltek. Az 1989-es pekingi tavasz megtorlásához a keletnémet bürokraták nem tétováztak gratulálni. Ahogy a keletnémetek, Cornelia Matzke is félt, pedig hamarosan ezrek, milliók lázadtak fel a Német Egységpárt és a Stasi ellen. De nem lőttek, nem mertek lőni. Csoda. Bizonyos körülmények között a népakarat és a történelem törvénye erősebbnek bizonyul.

«A rendszer agresszív módon viselkedett. Kicsivel ’89. okt. 9., a fordulat napja előtt az egypárt megmutatta a maga módján, hogy nem hagyja az emberek lázadását büntetlenül.
Ami a lipcsei okt. 9-i tüntetőket megmentette, az a számuk volt: 70 ezer. Ekkora szám előtt Gorbacsov rendszerének katonái elutasították Honecker és társainak támogatását. Nehéz is lett volna a katonáknak és a miliciának az összes üzemet felügyelniük.
Kínában, a diktátorok beismerték, a Délről jövő katonákat elvakította a propaganda és a hazugság. Az ország nagy, a kommunikáció nehéz. Itt, Európában családi és baráti kapcsolatok szeme előtt egy vérfürdő következtében a lakosság gyorsan az elkövetők ellen fordulna. A sztálinista mestereknek soha nem sikerült megakadályozni az összes kapcsolatot.
Németország megosztott ország maradt a «szocialista autómiájú nemzet» feletti minden vita ellenére. Ha vérfürdő lett volna Lipcsében, kiszámíthatatlan politikai következményekhez vezetett volna. Moszkva sztálinista fedezete nélkül pedig elképzelhetetlen.
A 70 000 lipcsei ereje megbénította az NSZEP kormányát. A tüntetők eltökéltsége a következő hetekben a sztálinista mesterek összes kísérletét, még Honecker feláldozását is, mint dominósort döntötte fel.»
C.M.


USA


Ford: az autóipari (UAW) szakszervezeti tagok tömegesen
elutasítják munkaszerződésük módosítását

Részletek a The Organiserből


Okt. végén a Ford üzemeiben az UAW tagjai óriási többségben állást foglaltak munkaszerződésük módosításának tárgyalása és a vállalati kocessziók ellen.
Aug. közepe óta a Ford igazgatása és Ron Gettlefinger, az UAW elnöke együtt a bércsökkentéseket követelték, hogy a Fordot «versenyképesebbé» tegyék a világpiacon, főkét a General Motors-szal (GM) et Chryslerrrel szemben.

Márciusban a Ford alkalmazottai voltak az elsők a három autóóriás közül, akik lemondani kényszerültek béremelésükről és bizonyos mértékű pihenőidejükről.
A szakszervezeti felelősök esküdöztek arra, hogy a munkaszerződések módosítása és a megelőző bércsökkentések — mielőtt a kormány kötelezne erre, mint az összeomlással fenyegető GM-nél és Chrysler-nál — megakadályozzák az újabbakat.
A Ford óriási nyomásnak kitett dolgozói 59 %-ban elfogadták a bérekre, szociális előnyökre és munkakörülményekre vonatkozó engedményeket. Minden még azelőtt történt, hogy a GM-t és a Chryslert kötelezték volna a kormány mentési terve elfogadására, s az ezzel járó dolgozói bérengedményeikre.
A Ford ez alkalommal ugyanazt kérte, mint amit a GM és a Chrysler kapott. Elsősorban a bérek befagyasztását 14 dolláros órabérrel maximalizálva az új dolgozókat, illetőleg a minőségi munka fúzióját és a sztrájkjogról való lemondást.
A Ford vezetése számtalanszor elmondta, hogy «a vállalat rosszabbul áll, mint az újságok azt feltételezik». Az újabb lemondásokra buzdítás a szakszervezeti tagokat felháborította, de olyan mértékben, hogy a Fordnál az UAW kereken ellene szavazott a párbeszéd elkezdésének. «Gyakorlatilag minden felszólaló azt mondta, mindenképpen ellene szavaznak az újabb javaslatoknak» magyarázza Gary Walkowicz, a párbeszéddel megbízott végrehajtó bizottság tagja a Dearborn Trucknél, a Ford összeállító üzeménél. «Egyetértek. Az emberek dühösek, hogy az eddigi áldozathozatal nem elég. Mégis, mit várnak ?»
Az UAW alelnöke járt a Dearborn Trucknél Detroit mellett és készült arra, hogy közölje a tagokkal, hogyan kell voksolni. Amikor a munkások meghallották, kiabálni kezdtek : «Nem!». Ezután, mondja Tom Brow: «mindenki átvette: nem, nem és kézzel-lábbal dobogtak. Aztán sarkon fordultak, az alelnök el sem mondhatta beszédét. Ha volna is valaki, aki igennel szavazna, azt ki nem mondta.»
«Ha lemondunk a sztrájkjogról, akkor le kell mondani védelmünkről», mondja a szakszervezeti elnök, Nick Kottalis, «17 éve vagyok szakszervezeti felelős, először nem értek egyet központi vezetésünkkel.»
Röplapok cirkulálnak. «Üzenet a UAW Ford tárgyalási bizottságának: Nem!» Louisville, Kentucky 84 %-os nemmel voksolt.»


Az AFL-CIO röplapjából: Szavazzatok a Medicare-ra, a betegségbiztosítási rendszerre, „egyetlen fizető” alapján mindenki számára

A röplapot az amerikai Kongresszus számára adták ki, mely elfogadta az Obama elnök által bemutatott betegségbiztosítási rendszer reformját.


A Kongresszusnak az amerikai dolgozó családok részéről

(…) nem tűrjük le, hogy
• a biztosítási költségek emelkedjenek, a «franchise», a biztosított saját költségrésze egyre több, a drága egészségügy a túladósodottság 62%-nak következménye …
• a biztosítótársaságok egyre többször visszautasítsák az orvosi költségek kifizetését. Kaliforniában egy vizsgálat kimutatja, hogy a hét legnagyobb biztosító a kérések egynegyedét elutasítja ...
… a magánbiztosítóknál a bürokrácia 25-30 %-ot felemészt, míg a Medicare-nál mindössze 3 %-ot

A Medicare-ra szavazzatok, hogy mindenki részesüljön belőle, … hogy jobban lehessen orvost, kórházat választani… hogy orvosi szempontok döntsenek, ne anyagiak…
A Medicare 2,6 millió új munkahelyet hoz létre, az államnak 317 milliárd dollár bevételt hoz, s mindössze 63 milliárddal kerülne többe, mint a mostani rendszer.

Csatlakozzatok az ápolókhoz, orvosokhoz, dolgozó családokhoz és azokhoz a milliókhoz, akik a Medicare-ért küzdenek 49 állam 535 szakszervezete, a US polgármesteri tanácskozása, az American College of Physicians, stb. támogatásával!

AFL-CIO



Rose Ann DeMoro deklarációja, a kaliforniai ápolószemélyzet szövetségének végrehajtóbizottsága (NNOC) nevében a Képviselőház törvénytervezeti szavazása után



«A mondatok özönében, amelyek a képviselőházi egészségügyi reform verziójának elfogadását követték, a leginkább csalókák azok voltak, melyek azt a társadalombiztosítás (Social Security) és a Medicare változatának vették.

A helyzet nem ez. A Social Security és a Medicare szövetségi programok, az első garantálja a nyugdíjat, a második az idősek egészségvédelmét. Mindkettőt a szövetségi kormány finanszírozza és igazgatja, ellenőrzésük nyilvános.

A Képviselőház által megszavazott törvény és az, amit a Szenátus számára készítenek elő, a reform bizonyos elemeit tartalmazzák, azonban távolról sem hasonlít a Social Security és Medicare rendszerére.

Az utóbbiak a szövetségi állam garanciáit élvezeik, ami pedig az új törvény központjában áll, csak egy kötelező magánbiztosítás, melynek nincs szociális fedezete.

Másképpen szólva, nem az amerikaiak lettek az egészségügy legfőbb nyertesei, hanem a biztosítótársaságok kapnak tízmilliárdokat a szövetségi kormánytól.

Ahogy Eric Massa, New York republikánus képviselője mondotta, “ez a terv a magánbiztosítási rendszernek nyújt egyeduralkodó hatalmat törvényesen”.

Az elfogadott törvény csökkenti a lakosság széles rétegei számára a nyilvánosság adta védelmet, az abortuszellenes módosítás pl. az érintett nők jogait sérti.

Miért van, hogy annyi haladó elem, újságíró, liberális törvényhozó éljenzi a törvényt?

— nyilvánvalóan a republikánusok számára kudarc a mégoly szerény reform is;

— a törvény hívei, kezdve a Fehér Házzal és a demokrata parlamenti csoporttal, élvezik a munkásmozgalom támogatását, ezen csökkentett követelésekkel ma már a reform győzelméről beszélhetnek és becsukhatják szemüket;

— vannak bizonyos pozitív elemek is a törvényben: a Medicaid kiterjesztése az alacsony jövedelműek számára; az idősek saját része fizetésének csökkentése; a szövetségi alapok hozzájárulása az egészségvédelemhez (házi ápolószemélyzet, szociális munkások szegény családoknál); a magánbiztosítók erősebb kontrollja, a hosszasan betegeskedők elutasításának limitálása; a törvény finanszírozására a nagy vagyonok és a nagy ipari cégek progresszív adóztatása.

De ezeket az elemeket kísérik negatívumok is:

— sok amerikai számára az egészség védelmét anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé;
— nincs effektív módosítás annak a lehetőségére, hogy a biztosítókkal érvényes szerződést felmondják;
— nagyon kevés a segítség azon családok számára, akik munkahelyükhöz kötődő egészségvédelemmel rendelkeznek, de munkájukat elveszítik a jövőben;
— az abortusz jogát megkérdőjelezi.
Ha bizonyos személyek hozzáférése az egészségügyhöz javul is, méginkább a nagy biztosítótársaságok szorításában fogják érezni magukat.

Több hónappal ezelőtt az Obama-adminisztráció elvetette a globális, hatásos reformot, a «single payer» (egyetlen fizető) rendszerét és a Medicare-rendszer általánossá tételét. A single payer híveit a Fehéz Ház fórumairól kizárták, a Szenátus szervezet meghallgatások többségén is tiltották, hogy szavukat hallassák.
Az ápolók és mindazok, akik hallatlan elszántsággal küzdöttek éveken át a single payer rendszerért, folytatják a csatát, ideértve a Szenátust is, ahol ezt a rendszert is be kell mutatni. A kampány folytatjuk az állami törvényhozási szinteken is.

Nem maradunk csendben, mert az amerikai népnek valódi változásra van szüksége.»

(A “Social Security” minimális nyugdíjat biztosítja mindenki számára. A Medicare rendszer a 65 évesnél idősebb nyugdíjasokra érvényes, akik hozájárulást fizettek: jelenleg 45 millió személy. A másik állami rendszer, a Medicaid a legszegényebb 30 millió személynek nyújt fedezetet.)



Szabadságot Mumiának!



Nov.12.: nemzetközi delegáció Eric Holder legfelsőbb ügyésznél az Igazságügyi Minisztériumban Mumia Abou-Jamal szabadonbocsátásának követeléséért


Azt kérjük, hogy az Igazságügyi Minisztérium kezdeményezzen új vizsgálatot az emberi jogok tiszteletbentartásáról abban a 28 éve tartó ügyben, mely a rendőrségi konspiráció és az igazságszolgáltatás megtagadásának nyomait viseli magán, és egy ártatlan ember, Mumia halálához vezethet. Mint az USA legfőbb ügyészének Eric Holdernek az a feladata, hogy felügyelje és megtiltsa a rasszizmus gyakorlatát és a törvények értelmezésének korrupcióját, valamint őrizze polgári jogainkat. (…) Az emberi jogok vizsgálata Mumia szabadságának visszadásához kell vezessen!

2009. ápr. 6-án az USA Legfelsőbb Bírósága elutasította Mumia Abu-Jamal új eljárási kérelmét. A híres fekete újságírót 27 éve tartják börtönben, azzal vádolták, hogy megölt egy rendőrt. Az esküdtek kijelölése rasszista alapon történt 1982-ben, s ezen a tényen alapult az új eljárási kérelem (1).

Ezt a kérdést úgy kell értékelni, mint Mumia ítélete megsemmisítésének legszilárdabb bázisát amellett, hogy nem ez az egyetlen elem. Az Amnesty International részletes jelentése szerint megfosztották Mumiát a tárgyaláson méltányos bírótól és részrehajlás nélküli esküdtszéktől, attól a jogától, hogy saját maga lássa el védelmét és az ehhez szükséges megfelelő forrásoktól. Ez az elem jelzi az ügyészség és a jogi rendszer súlyos diszfunkcióját (a különbségek ellenére hasonló indokok vezettek 2009 márc. közepén Ted Stevens alaszkai republikánus szenátor ítélétének semmissé tételéhez). Sőt, a biróság lehetőséget nyújt arra, hogy a pennsylvaniai ügyész Mumia halálos büntetését végrehajtathassa.

Az emberjogi szervezetek és aktivisták ma Eric Holder főügyészhez fordulnak – akit most nevezett ki Barack Obama – azzal, hogy ebben az ügyben vizsgálja ki a polgári jogok tiszteletbentartását, azt a konspirációt, mely Mumiát alkotmányos jogaitól megfosztotta. Szükségünk van a világ munkás- és demokratikus szervezetek segitségére, hogy követelhessük az USA kormányától: Szabadságot Mumiának!


Colia Clark és Alan Benjamin
Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése – USA

(1) Batson ügy Kentucky állam ellen: 1986-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette egy vádlott (Batson) ítéletét rasszista esküdtszék kijelölése miatt.

Állásfoglalásotokat várjuk:

FREE Mumia Abu-Jamal, PO BOX 16, COLLEGE STATION, NEW YORK, NY, 10030, (212) 330-8029 www.freemumia.com
Másolat: ilcinfo@earthlink.net és eit.ilc@fr.oleane.com


CYNTHIA MCKINNEY levele 2009.jún.19.

Holder Főügyész Úr!

Azért írok önnek, hogy megkérjem személyes azonnali közbenjárására egy súlyos igazságtalanság megszüntetése érdekében. Bárki, aki olvasta a jelentéseket, miként azt magam is megtettem, ideértve a bíróságok leírását és érveit, tudja, hogy Mumia Abu-Jamalt kollektív hisztériahullám közepette ítélték el, rasszista őrjöngésben. Maga a bíró által ismertetett vádirat mutatja a rasszizmust és előítéletet a bíróság termében. Mindazoknak, akiknek gondja az igazságszolgáltatás, a «Batson precedens» kell legyen agodalmuk igazi tárgya. Mumiát alávaló fajgyűlölet keretében mondták ki bűnösnek, melyről már Ön is beszélt.

Dr. Martin Luther King, Jr. többek között aról is ismert, hogy kimondta, az igazságtalanság - bárhol is történik - az igazságot veszélyezteti mindenütt. Az a tény, hogy egy rasszista bírósági döntés született, oda vezet, hogy az igazságtalanság mindnyájunkat fenyeget.

Az USA alkotmányában nincs elévülési idő, így arra kérem Önt, mindent tegyen meg a teljes dosszié vizsgálatával és győződjék meg arról, hogy Mumia Abu-Jamal alkotmányos jogai sérültek. Kell vizsgálat a polgári jogokról, ez evidens és magam ezt szándékosan az Ön kabinetjétől kérem.

Kész vagyok találkozni Önnel, vagy az Ön által kijelölt személlyel avégett, hogy erről a kérdésről párbeszédet folytassunk.

Kérem kérésemet az idevonatkozó törvényeknek és szabályoknak megfelelően kezelni.
Cynthia McKinney



Következő számainkban beszámolunk a delegáció látogatásáról a főügyésznél és az ügy folytatásáról.


Honduras

A államcsíny elleni Nemzeti Ellenállási Front informálja a hondurasi lakosságot és a nemzetközi közvéleményt

Nov.5-i kommüniké

Tekintetbe véve, hogy:

1.- 131 napos harcunk alatt nyomás gyakoroltunk az oligarchák által elkövetett államcsíny nyomán keletkezett politikai válság békés megoldására. Ez idő alatt figyelemmel kísértük a nemzeti és nemzetközi kezdeményezéseket.
Három alapvető követelésünkhöz ragaszkodunk:
— az alkotmányos rend visszatértéhez Manuel Zelaya Rosales elnök visszahelyezésével.
— az alkotmányozó nemzetgyűlés felállításának szuverén jogához.
— bünhődést azoknak, akik megsértették az emberi jogokat.

2.- Az ún. «Tegucigalpa-San José-egyezmény» tartalmaz egy elsődleges elemet az alkotmányos rend visszatértéhez és kiköti « a jún. 28.előtti végrehajtó hatalom visszatérését a 2010.jan.27-vel végződő kormányzati ciklusig».

3.- A jún. 28. előtti alkotmányos renddel való szakításban együttműködő Nemzeti Kongresszus jelenleg is késleltető manővereket használ a plenáris gyűlés összehívásának megakadályozására. A de facto (puccsista) rezsimet hatalomba helyező dekrétumát visza kell vonnia.

4.- Az Amerikai Államok Szervezete és az USA kormánya, melyek szintén cinkosai a katonai államcsínynek, semmi jelét nem mutatják a puccsisták hatalomból való végleges kizárásának.

Elhatároztuk:
1.- ha ma legkésőbb éjfélig José Manuel Zelaya Rosales elnök nem foglalhatja el elnöki posztját, a Nemzeti Ellenállási Front nem ismeri el a választásokat és eredményüket.
2.- minden nemzeti ellenállási szervezetet értesítünk, hogy ha az előbbi nem történik meg, álljanak készen közös akcióra, hogy a választási csalást megakadályozhassuk.
3.- a nemzetközi közvélemény figyelmét is felhívjuk, hogy tartsa fenn álláspontját az illegális de facto kormányt és a nov.29-i választásokat illetően.»
Tegucigalpa, 2009.nov.5.

Nov.9-i közlemény

Az államcsíny elleni Nemzeti Ellenállási Front informálja a hondurasi lakosságot és a nemztközi közvéleményt:

1. A nov.5-re fixált határidő letelt anélkül, hogy a legitim elnök, Manuel Zelaya Rosales visszatért volna a hatalomba. Deklaráljuk a nov. 29-i választások teljes elutasítását.

Az állampolgárok polgári és emberi jogait eltipró, csak de facto létező rendszer által szervezendő választáson való részvételükkel csak elismernénk az oligarchák uralmát nemzeti és nemzetközi szinten. Olyan metódus lenne, mellyel annak a rendszernek a fennmaradását segítenénk, mely a népi erőket kizsákmányolja, jogaiktól megfosztja azért, hogy némelyek privilégiumait garantálhassa. A részvétel legitim jelleget adna a puccsista rezsimnek vagy követőjének, amely jan.27-én ilyen csaló módon ülne be a hatalomba.

2. A választások elutasítása akkor is érvényben marad, ha a mai nap és nov.29. között Zelaya elnök mégis visszatérne posztjára. Ti. a fennmaradó 20 nap mindenképpen túl rövid idő arra, hogy az antidemokratikus és megtorló jellegű puccsista oligarchia garantáltan ne juthasson szerephez.

Mindez nem jelenti, hogy lemondanánk arról a szándékunkról, hogy Hondurast intézményes rendjébe kalauzoljuk, mely tartalmazza Zelaya elnök visszatérését is, akit a nép 4 évre választott.

3. Ma jobban, mint valaha bizonyított tény, hogy a részvételi demokrácia gyakorlása az Alkotmányozó Nemzetgyűlés létrehozásával nem csak az egyetlen vitathatatlan jog, hanem az egyetlen út is, hogy a hondurasi nép gyakorolhassa a demokratkus politikát.

4. Visszautasítjuk az USA cinkos magatartását, mely manőverezte a válság meghosszabbodását és leplezi ma is szándékát a puccsista rezsim igazolására és olyan kormány felállítására, mely engedékeny lesz a multinacionális érdekekkel és a régió ellenőrzésének tervével szemben. Korrektnek találjuk Manuel Zelaya döntését a tegucigalpai egyezmény érvénytelenségéről, mivel az az amerikai stratégia részét képezte csak, az elnök visszállításának késleltetésével a választási procedura érvényességét célozva meg.

5. Felhívást intézünk a nov. 29-i választásokon induló politikai szervezetekhez és jelöltekhez, hogy legyenek konzekvensek a korábbi elkötelezettségükhöz és nyilvánosan vonuljanak vissza a választási csalástól.

6. Felhívjuk a szervezett és szervezetlen lakosságot, hogy csatlakozzon akcióinkhoz a választások elutasításában, polgári engedetlenségi mozgalommal tiltakozzon, melyre az Alkotmány 3. cikkelye szerint lehetőség nyílik.

7. A világ kormányait és testvéri népeit szólítjuk, tartsák fenn politikai nyomásgyakorlásukat az oligarchia és az imperializmus katonai diktaturája feletti győzelem érdekében, ne fogadják el a nov. 29-i hamisított választások eredményét és az áruló hatóságokat, akik a nép képviselőjeként tetszelegnek.
“Ellenállunk és győzni fogunk!”

Tegucigalpa, M.D.C. 2009.nov.9.

Tunézia

Ben Ali rendszere Franciaország és az USA által megerősítve: már a választások másnapján az aktivisták letartóztatási hulláma

Az 1987 óta államcsíny következtében hatalmon levő Ben Ali tábornokot köztársasági elnökké választotta Tunézia, hivatalosan 89,62 %-os eredménnyel.
Számos politikai formáció aktivistái állandó veszélyben saját túlélésükért harcolnak. Számukra a választás tiltott volt.
A ritka szervezetek egyike, mely részt vett a választásokon, a Etajdit (a régi tunéziai komm.párt) csak Ben Ali hozzájárulásával tehette meg – így mondhatjuk, hogy van létező ellenzék országában.
Ez – a diktatúra érdekeit szolgáló – bábellenzék azonban felteszi, hogy a mélységesen korrumpált rendszer demokratizálása lehetséges, mégha maffiózók klánja is irányítja, melyek között a legfőbbet az elnök felesége, Leïla Ben Ali irányítja.
Mikor a választások másnapján máris megindult a demokrácia védelmezőinek letartóztatási hulláma (Toufik Ben Brick, Zoheir Makhlouf, és Mohamed Soudani, az éhségsztrájkoló diákok vezetője), Nicolas Sarkozy sietve fordul kollégájához «legforróbb üdvözletével újjáválasztása alkalmából», és Tunéziának «haladást és prosperitást» kívánva – az Associated Press szerint.
Ugyanekkor Ian Kelly, az amerikai külügyminisztérium szóvivője jelezte, hogy «Washingtonnak szándékában áll a tunéziai elnökkel és kormányával együttműködni, hogy az USA és Tunézia közötti kapcsolatok elmélyüljenek».
Sarkozy alapjában véve azzal a ténnyel magyarázható, hogy Tunézia Franciaország kliense.
Ami az amerikai külügyminisztériumi orientációt illeti, illeszkedik Sarkozy cinkosságával a Mediterrán Unió tervébe, melynek első számú célja az arab államok viszonyának normalizálása Izraellel.
De az amerikai érdekek nem állnak meg itt. A Nemzetközi Monetáris Alap (IMF), az amerikai imperializmus és az Európai Unió valódi laboratóriumaként működő Tunéziát (pl. itt próbálták ki először az LMD egyetemi reformot) már készítik a Ben Ali (73 éves) utáni idők proamerikai liberális gazdaságára a diktátor vejének beiktatásával.
levelezőnk


Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com


Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

A Falról

A II.világháború után a háborút kirobbantó és vesztes Németországot 4 zónára osztotta Nagy-Britannia, az USA, Franciaország és a Szovjetunió. Az első három nagyhatalom szállta meg a nyugatiakat, utóbbi a keletit. Berlint szintén két zónára osztották. Az indok Németország újrafasizálódásának megakadályozása és a háború okozta kártérítések behajtása volt, de hozzátehetjük, annak nagy múltra tekintő munkásmozgalmának megosztása is.
1949-ben megalakult a két német állam, az NSZK és az NDK.
Keletről tömeges elvándorlás történt (2.600.000 személy 1950 és 1961 között). Az okok között a náci propagandát kell keresni, a burzsoá föld- és gyártulajdonosokat, s a kispolgárság egy része is ezt tette.
Az NSZK újjáépítésében jelentős részt vállaltak a tőkés országok, különösen az USA, korszerű technika szállításával a tapasztalt munkaerő mellé – nem kis mértékben azért, hogy a jóvátételhez gyorsabban jussanak hozzá. A nyugati életszínvonal gyorsan emelkedhetett, hozzá társultak az osztályharcban kivívott szociális jogok, így vonzóvá vált a keletnémetek számára. Az NDK területét jobban sújtotta a háború, jelentős jóvátételt kellett a Szovjetunió számára fizetnie (mely maga is háború sújtotta ország lévén, nem volt képes a modern technika ideszállítására) s a hamarosan bevezetett sztálinista típusú rendszer a dolgozókat csalódásra kényszerítette.
Az NSZK ellenséges kampányba kezdett, mindent megtett az NDK gazdaságának szabotálására, ahogyan William Blum cikke is beszámol róla. 1962-ben egy másik cikk : «The Bonn government and the West Berlin Senate have systematically converted West Berlin into a centre of provocation from where 90 espionage organizations, the RIAS American broadcasting station in West Berlin (Radio in American Sector) and revanchist associations organize acts of sabotage against the GDR and the other socialist countries. Through our protective measures of 13 August 1961 we have only safeguarded and strengthened that frontier which was already drawn years ago and made into a dangerous front-line by the people in Bonn and West Berlin.»
Ugyanott : «In reality, the situation is being aggravated by persons who play at being the strong man on our state frontier, who are turning West Berlin into a NATO base and daily inciting West Berliners against the GDR. Municipal railway cars are being destroyed, frontier guards attacked and brutally shot, tunnels dug for agents and bomb attacks made on the GDR's frontier security installations.»
Az 1961-től álló Fal szolgált arra, hogy a nyugati provokációk és szabotázsok megszűnjenek, a nyugati lakosság ne használhassa éléskamrának a szegény és jóval olcsóbb Kelet-Berlint – ezzel hiányt idézve elő –, s főként ne történjenek katonai konfliktusok a NATO és a Varsói Szerződés között. A Nyugat jajveszékelt, de jó néven vette az egypárti keleti vezetőkkel együtt a berliniek szeparálását.
A New York Times 1963-ban írta: «A fal miatt Kelet-Berlin elveszített kb. 60.000 kvalifikált dolgozót, akik áttelepültek Ny-Berlinbe.»
A Le Monde 1989.okt.3-i címe: «1947-től 1961.aug.13-ig közel 4 millió keletnémet játszott alapvető szerepet az NSZK gazdasági csodájában.» Ugyanitt: «az 1948-as monetáris reform és a Marshall-terv biztosította a gazdaság újraindulását, mely mellett a Keletről jöttek képezték a legfontosabb elemet.» Másik Le Monde-cikk (1989szept.13.): «A nyugat-német gazdaság számára igen jelentős pozitív, a keletnémetére ugyanennyire negatív hatással járt a fiatal munkaerő vándorlása (...).»
«4th CONSIDERATION. What did the wall prevent? «We no longer wanted to stand by passively and see how doctors, engineers, and skilled workers were induced by refined methods unworthy of the dignity of man to give up their secure existence in the GDR and work in West Germany or West Berlin. These and other manipulations cost the GDR annual losses amounting to 3.5 thousand million marks. But we prevented something much more important with the wall - West Berlin's becoming the starting point for a military conflict. The measures we introduced in 13 August in conjunction with the Warsaw Treaty states have cooled off a number of hotheads in Bonn and West Berlin.»
A nyugati rádiók és tévék foghatók voltak az NDK-ban. Természetesen ezeket gyakran felhasználták a «földi paradicsom» propagandájaként.
Vajon tényleg akadályozták-e annyira az NDK-ban az utazásokat? A statisztika szerint: «1988-ben 2.780.582 NDK-állampolgár járt az NSZK-ban, 3.956.261 Ny-Berlinben és 241.506 más, nem szocialista országban. Az NDK-ba 3.579.213 NSZK-állampolgár lépett be, 1.972.496 ny-berlini és 1.521.431 egyéb, nem szocialista ország államplgára.»
Egyébként a Fal lebontása óta sem szűnt meg a keletiek elvándorlása, 1990 óta 1,8 millióan hagyták el a volt NDK területét. A munkanélküliség tömeges.