Kifogni a szelet a vitorlákból

A nemzetközi szakszervezeti mozgalomra egyre nagyobb nyomás nehezedik a «szent szövetség» elérésére. Tárgyalások, megbeszélések sorozata a nemzetközi tőke, pénzvilág, intézmények sorával – a vezetés belerángatja a szakszervezeteket a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és az Európai Szakszervezeti Szövetség által ajánlott «kormányzati integrációba». Amely majd megsemmisíti őket.

A szakszervezetek függetlensége azon az elven nyugszik, hogy a dolgozók érdekeit a kormánytól, államtól, vállalatoktól, vallásoktól függetlenül kell képviselni, azonban szakszervezeteink vezetői összeülnek a munkáltatókkal és a kormányokkal, hogy a megszorítások területén megegyezést találjanak.

Júl. 7- 9-én John Monks, az ESZSZ főtitkára vezetésével vett részt egy delegáció a Munkahely, Szociálpolitika, Egészségügy és Fogyasztók Tanácsa megbeszélésén a «szociális partnerség» egyik oldalának képviseletében. Monks felhívta az aktuális belga elnököt, hogy európai szinten «koordinált fejlődési politikát vigyen és a minőségi munkát támogassa». Kritikával illette a jelenlegi európai kormányokat a versenyképesség és fejlődés egyetlen eszközeként használatos közkiadáscsökkentés miatt. Megállapításai állják a sarat: az EU-ban növekszik a munkanélküliség és a prekaritás, a béreket befagyasztják vagy egyenesen csökkentik, a nyugdíjakat, szociális ellátásokat megnyirbálják. Azt azonban nem tárja elénk, mi okozza mindezt, s ha fel is szólít tiltakozó mozgalomra, nem úgy teszi, ahogyan a dolgozók milliói várják egész Európában. Az európai dolgozók óriási potenciálja elégséges kellene legyen arra, hogy az általuk létrehozott szervezetek vezetését kötelezze mandátumának betartására, nemet mondasson a szigorítási tervekre, a nyugdíj-, az egészségügyi rendszerek reformjára, a munkatörvénykönyv tönkretételére; s kikövetelje az államosítást, ami sokezer munkahely megőrzésének előfeltétele.

Azonban a vezetés azonnali akciófelhívás helyett európai szintű koordinált tevékenységgel manipulál, mint az az Európai Szakszervezeti Szövetség (CES/ETUC) keretében történik, mely követeli «a munkakoncepció, a munkahelyek védelmi rendszerének revízióját, ha szükséges, kiigazítását (…) és az új kormányzati mechanizmus sikerének garanciáját, a szociális partnerek szorosabb összekapcsolását minden szinten, valamint a nemzeti és európai reformstratégia követését». Elég lenne tehát a revizió, a kiigazítás, a szabályozás, a partnerek (munkáltatói-munkavállalói-kormány) szorosabb összekapcsolása, az EU intézményeinek demokratizálása. Lózungok.

«Elfogadhatatlan, hogy a dolgozókkal fizettessék meg a válságot, ráadásul azt kérni, hogy még jobban szorítsák meg a nadrágszíjat, s recessziót kockáztató megszigorításokkal büntetve őket. A munkahelyre és fejlődésre való koncentrálás kell elsőbbséget élvezzen, nem pedig a jelenleg divatos költségvetési szigorítás. Ez lesz az az üzenet, melyet hallatni akarunk a szept. 29-i európai akciónapon». (Joël Decaillon, a CES/ETUC/Szakszervezetek Európai Szövetsége főtitkárhelyettese)
Tüntetnek egyet, aztán majd hazamennek… «Az osztályharc ellen akar ellentüzet szervezni minden országban a szeptember 29-i európai demonstráció az «óvakodás a szigorítási tervekkel szemben» jelszóval.», állapította meg egy német szakszervezeti felelős.

Ha ma hagyjuk folytatódni a delokalizációs és elbocsátási hullámot azért, mert a nemzetközi pénzvilág igényli; ha engedjük tönkretenni a munkajogot, a nyugdíjakat, a társadalombiztosítást, az oktatást, közlekedést, postát, egészségügyet a makrogazdasági mutatókra való hivatkozással; ha elnézzük, hogy a szakszervezetek függetlenségét sértsék, az a társadalmi katasztrófa útját egyengeti.

A szervezeti függetlenségért vívott harcot össze kell kapcsolni a kormányok összes, a dolgozókat sújtó csapásai eltörlésének követelésével, ez lenne az első lépés egy új, a dolgozók Európájához vezető úton.
Nem lesz az európai dolgozók érdekeinek megfelelő megoldás anélkül, hogy ne szakítanánk az európai direktívákkal, az IMF diktátumaival, magukkal az európai intézményekkel, mert ezek maguk a gondok forrásai. Hogy a termelés a munka javára szerveződjön újjá, annak ez a feltétele; a munkahelyeknek, országaink valódi újjáépítésének, népeink szuverenitása elnyerésének és a demokrácia visszaszerzésének ez a kikötése.

Cigány Egyesületek Kollektívájának) békenyilatkozata (Franciaország)

A CAT (Collectif des Associations Tziganes - Cigány Egyesületek Kollektívájának) békenyilatkozata (Franciaország)

«A Köztársaság elnöke háborút hirdetett a «vándoremberek» (a vándorcigányokhoz csatlakozó, vallási szektához tartozó, vagy csak ezt az életformát kedvelő személyek megnevezése – a ford.) és a romák ellen. A cigányok a társadalmi robbanást elkerülendő inkább békedeklarációval válaszolnak.

Az Elysée-ben a felszabadulás óta első volt a júl. 28-án szervezett gyűlés a cigányok által feltett «problémákról».

Mint túl gyakran a történelemben, a cigányság ismét a politikai-pénzügyi botrányokba keveredett uralkodó osztály számára kedvenc bűnbak lett.

Ha Nicolas Sarkozy megismétli háborús deklarációját, a Cigány Egyesületek Kollektívája jogi lépéseket fog tenni fajgyűlölet keltéséért és fel fogja vetni a parlamenti képviselőknek az Haute Cour összehívásának szükségességét. (Az Haute Cour de justice en France, az 1875 óta képviselők alkotta legfelsőbb bíróság az állami vezetők hazaárulásának kivizsgálására, - a ford.).

A francia társadalom pregnáns cigányellenes rasszizmusára jellemző, hogy a párizsi Fellebbviteli Bíróságnak a France Télévisions „A bűnözés: a romák útja” címet viselő adás nyomán hozott ítélet-megerősítése teljesen visszhang nélkül maradt.

Akkor, mikor Franciaország az európai intézmények számtalan elítélő döntése tárgyát képezi és azt kockáztatja, hogy Európa szégyenpadján találja magát, a közhatalom semmiféle erőfeszítést nem tesz a cigányok ellen irányuló rasszista tények és szándékok elleni küzdelemben.

2010 . júl. 18-án Franciaország végül hivatalosan ellismerte a cigányok 1940-46 közötti internálása és deportálása tényét – az államtitkárnak volt harcosokkal folytatott beszélgetése ürügyén.

10 nappal később Nicolas Sarkozy fajgyűlölő természetű politikai kezdeményezést tett, mellyel – ha megvalósul – Franciaország történelmének újabb sötét lapjait kockáztatja; s mennyire igaz, hogy – a romák és a «vándoremberek» között létező mélységes különbségek ellenére – a cigányok, a demokratikus államhoz méltatlan kivételes jogszabályozás értelmében valóságos apartheid rezsim elszenvedői Franciaországban.

A Cigány Egyesületek Kollektívája azt kéri, hogy az államfő fogadja bizonyos miniszterek és UMP-képviselők rasszista apropói által okozott problémák megbeszélésére.

A Cigány Egyesületek Kollektívája kéri az összes diszkriminatív törvény eltörlését és az állam legmagasabb szintjeinek elszánt akciót a fajgyűlölô cigányellenesség elleni küzdelemben.

Ahhoz, hogy őrizni lehessen az univerzális értékeket, melyek Franciaország nagyságát létrehozták, a Cigány Egyesületek Kollektívája felhívást tesz tökéletesen ugyanazokkal a szavakkal, mint Georges Guingouin, a legnagyobb maquisard (partizán- a ford.), Limoges felszabadítója használt felhívásában 25 éve, Mont Gargan csatája 41.évfordulóján:

«Most, 1985-ben felhívom a lélekkel bíró embereket, hogy egy erkölcsi ugrással új ellenállás kezdjenek avégett, hogy Franciaország az Emberi jogok országa maradjon. A szabadság lángjának soha sem szabad kialudnia!»

Forrás : http://la-voix- des-rroms. agence-presse. net/2010/ 07/24/declaration-de-paix- du-cat-collectif -des-associations-tziganes/
A ford. utóirata: Ma, 2010.júl.27-én a «vándoremberek» egy hulláma érkezett Belgiumba. Mivel semmi alkalmas területet nem találtak a letáborozásra, a Dour melletti parlagon hagyott mezőkön álltak le mobilhome-jaikkal. A helyi lakosok tiltakoznak (???), a rendőrség kivonult (???), a polgármester megoldáson töri a fejét, a bíróság döntése 3 nap múlva várható.

Nemzetközi információk

új széria 14. (383) - 2010.jún.24.


Tartalom:

– USA, Nyílt Világkonferencia, Interjú Don Bechlerrel: “A szakszervezeti mozgalomnak a Demokrata pártra nem szabad többet számítania”

– Afganisztán, a Left Radical of Afghanistan levele: «A Jirga békekonzultációnak sose volt célja a béke elérése»

– Haiti, Nyílt Világkonferencia: interjú Yves Pierre-Louis-val, a Haïti Liberté levelezőjével, a GLOBS tagjával

USA

Don Bechler a Single Payer Now elnöke, annak a koaliciónak, mely San Franciscoban harcol a szolidaritáson alapuló betegbiztosítás eléréséért. Részt vesz a Labor Campaign for Single Payer munkájában is.
Bechler a ’90-es évek elején kezdte aktivista munkáját az általános betegbiztosítás éléréséért, amikor átérezte sokezer munkatársa helyzetének minden borzalmát, akik a kaliforniai Sunnyvale Westinghouse katonai üzemben munkájukat elveszítvén elvesztették betegbiztosításukat is. A Westinghouse-ban ő képviselte kollégáit alelnökként az IAM 565. sz. helyi szervezetében, a személyzet fődelegáltja volt a tárgyalóbizottságban.
1997-ben Bechlert gépvezetőként alkalmazta a United Airlines. Az IAM 1781-es helyi szervezetét és San Francisco szervezetét képviselte bizalmiként. A 2001. szept. 11-i támadás utána munkáját vesztett többezer repülőgépipari dolgozó közé tartozik, s jelenleg sincs betegbiztosítása.
Bechler Maine-ban, Massachusetts-ben és Oregonban harcol az általános betegbiztosítás kampányaiban. Több cikk társszerzője az «utca embere» érdekeinek megfelelő egészségügyi rendszer reformja tárgykörében. A Kongresszus előtt a HR 676 (az USA nemzeti egészségügybiztosítási törvénye) tanújaként jelent meg.

Az algériai Nyílt Világkonferencia amerikai delegációja 18 tagja között leszel. Miért fontos ez számodra?

Szeretnék többet tudni arról, ahogyan az egész világon az egészségügyet privatizálják, hogy az USA-ban még jobban megértsük stratégiájukat és eredményesebben harcolhassunk ellenük itt is és más országokban is. Fontos elvtársainkkal nemzetközi kapcsolatokat létrehozni az általános betegbiztosítás elérése érdekében.
A munkáltatók szolgálatában álló sajtó az egész világon az USA egészségügyi szisztémájáról áradozik. A francia, a kanadai társadalombiztosítás és a brit National Health Service lerombolása pl. az amerikai modell példájának követése ürügyével folyt.
Ezért fontos, hogy akik Algírban lesznek, megértsék az amerikai egészségügyi rendszer minden aspektusát. Tudnillik ez piaci mechanizmus nem működik.

Beszélj nekünk az Obama-féle egészségügyi tervről, azt mondják, hogy fejlődést jelent. Így van?

Nem. Először is: csak 2014-ben lép érvénybe. Ma pedig emberek milliói halnak meg az egészségügyi rendszer miatt. Az Obama-terv nekik nem nyújt semmiféle segítséget.
Bizonyos személyek lesznek csak érintettek a terv által: 12 milliló alacsony jövedelműnek lesz hozzáférése bizonyos szolgáltatásokhoz. Mindenki erre összpontosít, holott ehhez hozzáadódik még 20 millió személy, akinek a törvény szerint kötelező lesz a betegbiztosítását megfizetni. Újabb 20 millió pedig anélkül fog maradni. Nincs szó általános betegbiztosításról, a nagy nyertesek itt csak a magánbiztosítók lesznek. A tervnek köszönhetően 500 milliárd dollárt kapnak.
Ennek a tervnek az ellentételei teljesen elfogadhatatlanok, ahogyan elfogadhatatlan a Kongresszus által jóváhagyott költségvetési kiegészítés is a háborúra. A Kongresszus most szavazott meg 33 milliárdos kiegészítést az iraki háborúra; ez integráns része lesz a belső költségvetésre vonatkozó törvénynek. Sajnos, az USA-ban a politikai rendszer így működik, több rosszal jár, mint jóval.

Milyen hatással jár az Obama-egészségügy a szakszervezetekre?

Először is, az egyéni egészségügyi biztosítások legtöbbje, mely maximális fedettséget ad, vitatott a szakszervezetek által; ezek meg lesznek adóztatva. A betegbiztosítás drágább lesz és kevesebb. Több, szakszervezetek által hagyományosan elért betegbiztosítást be fognak vonni a rendszerbe, az ürügy az, hogy a fogyasztó összehasonlíthassa a különböző piaci biztosítási termékeket. Ez erre nem lesz jó és csak arra szolgál, hogy a szakszervezetek által jelenleg javasolt tervek megsemmisüljenek.
Ezenfelül, folytatjuk a vitát az egészségügyi rendszerről.

Mit kell tenni most a szolidaritáson alapuló rendszer elérésére?

Tömegeket kell mozgósítani ennek követelésére. Független módon kell mobilizálni. A nagy sajtóorgánumok mindenek elé helyezik a vállalatok védelmezte megoldást. De nem ezek a lapok fogják elősegíteni a munkáltatói domináció és a magánbiztosítók alóli felszabadulásunkat.
Az kell, hogy a szervezett munkásmozgalom álljon ennek a mozgalomnak az élére, hogy tudassa, íme, ezt akarjuk, a szolidaritáson alapuló rendszert foglalja törvénybe a Kongresszus! Az AFL-CIO, kampányunk nyomása alatt, megszavazta a szolidaritáson alapuló rendszer támogatását. Ez nagyon fontos lépés.
De a szakszervezeti mozgalom éppen csak elfogadta ezt a megoldást, mikor a demokraták nyomására meghátrált.
Hogy a dolgokat egyszerűen mondjuk ki: a szakszervezeti mozgalomnak nem szabad a demokratákra hagyatkoznia, ha a bérből élők igazságos egészségügyi rendszer iránti igényét akarja kielégíteni. Az a tény, hogy a demokratáktól függ, akadályozza a határozott orientációt.
A Kongresszus 86 demokrata tagja nyilvánosan támogatta a szolidaritáson alapuló szisztémát, de mindnyájan engedtek Obama nyomásának és az Országos Demokrata Bizottság be sem mutatta ezt, melyet pedig azért készítettek, hogy a Kongresszussal elfogadtassák.
Ez pedig csak aláhúzza annak szükségességét, hogy a szakszervezeti és a szolidaritási rendszerért folyó mozgalmaknak létre kell hozniuk egy független mozgalmat, mely maga fogja elérni a valódi általános betegbiztosítást.

(Alan Benjamin)


AFGANISZTÁN


Levelezőnktől

A Jirga békekonzultációnak sosem volt célja a béke elérése

A «Jirga békekonzultáció» Kabulban ült össze jún. 2-án közel 1600 személy részvételével, akik zömmel Karzai elnök hívei és az Afganisztánt megszálló erők kollaboránsai. Az afganisztáni inváziós hadsereg támogatását élvező konzultációs összejövetel egyszerűen csak azt a kezdeményezést tette meg, amit a NATO és az USA kívánt az afganisztáni helyzet «megnyugvásának» tesztelésére akkor, mikor előre nem látható katonai támadásokat szenvedett el.

Egyik részről a NATO és az USA inváziós ereje új katonákat hoz Afganisztánba és Pakisztán felé szélesíti a háborút, másrészről pedig békegyűléseket szervez az ellenállás opportunista részeit keresve azok között, akik a megszállás ellenére egyezményt kötnének vele. Közülük vannak az afgán kormányban jelentős pozíciókkal bírók. A második célja ennek az összejövetelnek, hogy a világ szeme előtt magukat a béke angyalainak mutassák, nem pedig az afgán nép gyilkosának.

A «béke Jirgája» végső kudarca utáni történések megmutatták, hogy a Jirgához fűzött remények megcsalattak és Karzai kormánya, valamint külföldi gazdái is, veszítettek politikai téren: az ellenálló ellenzék egyetlen frakciója sem vett rész a Jirgán, de még a kollaboránsok se mind, és senki nem támogatja megoldási javaslataikat. A Jirga lezárásának és békefelhívásának másnapján az US hadereje megtámadott egy falut Logar tartományban, civileket ölt és letartóztatta egy család túlélő tagjait.

A megszállással szembeni ellenállástól nem volt egyetlen képviselő sem, mindnyájan bojkottálták a NATO és az USA jirgáit a békéért és a tárgyalásokat. Mert a jirga szimbolikus szerepet játszott, de semmi hatalma nincs döntéseik gyakorlati megvalósításában. A Jirgán résztvevő Balqis szenátorasszony szerint a résztvevők többségét az afgán kormány válalsztotta ki a kormány, a NATO és az USA érdekeinek képviseletére. Egy helyi televíziónak nyilatkozta, hogy a „függetlenek” többsége a korrupcióra helyezte a hangsúlyt, az idegen csapatok kivonására, de senki nem vette számításba álláspontjukat. Hozzátette, kétszer is kérte a szervezőbizottságot, hogy pár percre adja meg a szót neki a Jirga pódiumán, de még meg is fenyegették, hogy hallgasson. Ez volt tehát a «Jirga a békéért», amely még őt is terrorizálta!

A Jirgát felfüggesztették többször is, hogy módosítsák napirendjét, Karzai elnököt az USA-ba rendelték, hogy tartsa magát az amerikai politika által kijelölt vonalhoz.

A legoptimistábbak közül néhányan remélték, hogy a Jirga tárgyalni tud az afganisztáni idegen csapatok kivonásáról vagy legalább időpontot kérhetett volna erre, de ellentétben várakozásukkal a Jirgába meghívottak a NATO és USA csapatainak jelenlétét szükségesnek találták és szörnyeteg misszióját üdvözölték. A Jirga résztvevői, akiket nem nevezhetünk reprezentatívnak, néhány pontot adtak a fegyveres ellenzék «javára», pl. az USA vagy a kormány kontrollja alatt tartott foglyok kiszabadítására. De a helyi elemző Waheed Mujda szerint «ténylegesen nincs több hely a börtönökben sem belföldön, sem külföldön ahhoz, hogy meghatározatlan időig őrizzék a foglyokat».

Afganisztán népe érti az idegen csapatok feladatának valódi jelentését, a mindennapos bombázások, bebörtönzések, kínzások, házkutatások, megaláztatások, korrupció, nyomor, a lakosság elűzése közepette. De a katonai jelenlét azt is jelenti, hogy a szomszédos országok is közvetlenül veszélyeztetettek nemzeti érdekeikben és szuverenitásukban. Így ugyanannyi belső, mint külső faktor határozza meg az USA és a NATO elkerülhetetlen kudarcát, melyről keserű tapasztalatokat szereztek 2002 óta.

Itt az idő, hogy az USA és azok a kormányok, melyek részt vesznek az afgán tragédiában, a megszállással szembeni ellenállást legitimnek ismerjék el, s véget vessenek a csupán az ellenzék fizikai eltávolítására irányuló hazug antiterrorista kampányuknak. Itt az ideje, hogy bejelentsék csapataik feltétel nélküli kivonását Afganisztánból utat nyitva a valódi béke és fejlődés útjának. Ebből profitálnak majd az afgánok éppúgy, mint az amerikai és európai népek.

Left Radical of Afghanistan (LRA)
2010. jún. 7.


HAITI

Interjú YVES PIERRE-LOUIS-val
Yves Pierre-Louis a Haïti Liberté levelezője és a GLOBS egyesületi tagja.


Részt fogsz venni Algériában 2010 nov. 26-28-án a “Háború- és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencián ». Mi a célja ezzel a szervezetednek?

Ahogy tudod, országunk, Haiti jóidő óta az ENSZ-csapatok megszállása és a nagy imperialista hatalmak dominációja, kizsákmányolása alatt görnyed. A GLOBS szakszervezet, melynek tagja vagyok, aktívan részt vesz a megszállás elleni harcban és Haiti imperialista hatalmak alóli felszabadításában.
Számunkra Haitiban a kizsákmányolás és a háború közvetlenül kapcsolódik ezen nagyhatalmi érdekekhez. Ebből az aspektusból a nyílt világkonferencia bennünket is közvetlenül érint. Jól tudod, a haiti társadalom a rabszolgatartásra, a diszkriminációra és a kizsákmányolásra épült azzal az egyetlen céllal, hogy a tőkés vállalatok hasznát maximalizálja.

Szervezeted, a Globs más szervezetekkel együtt részt vesz Haitiban a harcban, hogy a megszálló erők hagyják el az országot. Miért fontos ez a konferencia Haiti népének és dolgozóinak, hogyan látod Te magad a világszintű riposzt előkészítését a tőkés vállalatok és a szolgálatukban álló kormányok ellen?

Jelenleg a haiti lakosság nagyrésze szembenáll a megszállással, a gyámság alá helyezéssel, a reakciós erőkkel itt és másutt; a dolgozók a nép oldalán állnak. Hogy elérjük a haiti nép felszabadítását az imperialista iga alól, hogy a megszálló csapatok elhagyják az országot, hogy esélyegyenlőségen alapuló demokratikus társadalmat építsünk, a haiti nép valamennyi igazi barátjára szükségünk van. Így a tőkés vállalatok és kormányaik elleni világszintű visszavágás nagyjelentőségű előrelépést jelent a globális kapitalizmus uralma elleni harcban.
A jelenlegi helyzetben a világkonferencia Haiti népe és dolgozói számára segítséget hoz a társadalom megváltoztatásért vívott küzdelmében.


(Robert Favert)


Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28. E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com





Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Mi a trockizmus? V. rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 5. rész)

Visszatérés egy hagyományhoz és szakítás vele

Lev Trockij több ízben elmagyarázza, hogy egy szervezet létrejötte nem az égből hullik, az a történelem terméke, az objektív helyzeté, azt aktivistáinak, vezetésének elfoglalt helye határozza meg. És igaz, hogy a sztálinizmus a 30-as években a trockistákat «saját osztályukban menekültekké» tette.
De, ahogy Trockij magyarázta: «Ez nem azt jelenti, hogy a helyzettel ki kellene békülnünk. Franciaországban pl. létezik a munkásmozgalomban az a régi hagyomány, melynek köze van az ország társadalmi összetételéhez, főleg a múltból: egyik részről a kispolgári – individualista – mentalitás, másik részről pedig a lendület, az improvizálásra való rendkívüli kapacitás. Ha a II. Internacionálé klasszikus időszakát összehasonlítjuk, azt vesszük észre, hogy a francia szocialista párt és a német szociáldemokrata párt azonos számú parlamenti képviselővel rendelkezett. De a szervezeteket össze sem lehet hasonlítani. A franciák éppencsak 25 ezer frankot voltak képesek összegyűjteni, azt is a legnagyobb nehézségek árán, amikor a németeknek egy félmillió sem okozott problémát. A németeknek sokmilliós munkásszakszervezeteik voltak, míg a franciáknak csak néhány milliós, azok sem tagdíjfizetők. Engels fejezte be egyik levelét így, melyben a francia szervezetet jellemezte: „és, mint az szokás, a tagdíjak nem folynak be!”.
A mi francia szervezetünk ugyanebben a betegségben szenved, a hagyományos francia betegségben, ez a szervezeti tehetetlenség és természetesen ugyanakkor a rögtönzést lehetővé tévő körülmények hiánya.(Művek, 21. kötet)
Arra a kérdésre, hogy „mennyi tagja volt a bolsevik pártnak”, Trockij ezt válaszolta: „1910-ben néhány tucat az egész országot ideértve. Sokan voltak Szibériában. De szervezetlenek voltak. Azok, akiket Lenin levélben vagy valakin keresztül el tudott érni, nem voltak többen, mint harmincan-negyvenen. Különleges tőkét nyújtott hagyományunk, mely szerint szét kellett szóródnunk a munkás élgárda köreiben, amit ki lehetett használni később a forradalom alatt – de ebben az időben gyakorlatilag teljesen el voltunk szigetelve.
A történelemnek megvannak a saját törvényei, hatalmas erejűek, nagyobbak még saját történelem-koncepciónknál is! (...)
1914-ben a bolsevikek dominálták teljes mértékben a munkásosztályt. (...) A februári forradalom kezdetén az elmaradott erőket, parasztokat, katonákat, sőt, a régi bolsevik munkásokat is vonzotta a népfront irányzata. A bolsevik párt lecsökkent az elszigeteltségben, meggyengült. Az általános irányzat alacsony politikai szinten állt, de erős volt és az októberi forradalomba torkollott. A ritmus kérdéséről van szó. Franciaországban a kudarcokból kiindulva a népfront olyan elemeket vonzott, amelyek eszmeileg velünk szimpatizáltak, de tömegmozgalomban kötelezték el magukat és mi méginkább elszigetelődtünk, legalábbis egy időre.”
A helyzet ma nem ugyanez, mivel az SI kispolgári módszereivel sikerült szakítani, a Munkásinformációk önfenntartása megoldott, s mindez lehetővé teszi bolsevik alapokon a „célok-eredmények módszerével” a szervezeti rekonstrukciót, vagyis a rekonstrukció programját. Nemcsak hogy a népfront és változatai 1981. óta nem semmisítették meg a IV. Internacionálé francia szekcióját, hanem az egész IV. Internacionáléval együtt állva maradt a legnagyobb, a világot megrengető változások (nevezetesen a Szovjetunió összeomlása) közepette. Ez az egyetlen oka a francia szekciót ért támadásoknak, provokációknak.
A helyzet módosítására és fejlődés elérésére az akadályokat meg kellett haladni. Ez a Trockij jellemezte régi hagyomány mély változásokon bázisán adta át helyét annak az akaratnak, mely a «szervezeti tehetetlenségen» túl akart lépni. Nyilvánvalóan azonban ez nem oldja meg örökre az összes gondot, ezért kell az állandó küzdelem. De az 1958-ra 52 főre csökkent francia szekció újjáépítette önmagát s a többi szekcióval együtt a IV. Internacionálét (ma költségvetésének 30 %-át a IV. Internacionálé rendelkezésére bocsájtja).
Aktivistái dolgoznak, a többi aktivistával egyenrangúan a POI (Független Munkáspárt) építésében. A tömegek forradalmának megvívását segítő forradalmi párt konstrukciójának menete szorosan kapcsolódik az «objektív körülményekhez». De ezeket nem egy forradalmi párt hozza létre. Nem elég egy «igaz» program. A program szükséges és testet kell öltsön. Ahogy Trockij írta: „A bolsevizmusnak a mensevizmusnál való fennsőbbsége nem csak az igaz politikai vonalban valósul meg, hanem abban a képességében, hogy a proletariátus forradalmi harcához szervezeti részvétellel járul hozzá.”
A bolsevizmus ellentétes az „objektivizmussal”, mely úgy találja, hogy az „események menete” automatikusan vezet a párt létrejöttéhez; ellentétes a „szubjektivizmussal” is, mely a párt „önigenlése” formájában politikai és szervezeti tehetetlenségben csatlakozik az objektivizmushoz.
A bolsevizmus örököse, a IV. Internacionálé francia szekciója a demokratikus centralizmus elve alapján szerveződik. Ahogy szabályzatunk jelzi, „a CCI tagja, aki az irányzat alapszervi munkájában rendszeresen részt vesz, aki a programot nyilvános tevékenységében védelmezi (...), aki rendszeres aktivitás fejt ki az építésben (...), és fizeti a tagdíjat.”
Lenin Martovval szembeni küzdelmének (az Orosz Szociáldemokrata Párt alapszabálya 1. cikkelye) folyamatosságában szükséges, hogy a IV. Internacionálé tagja alapszervezeti tag legyen, az osztályharcban részt vegyen. A CCI országos vezetését az irányzatokat képviselő kongresszus választja, az összes aktivista delegáltja útján.
Minden kongresszus előtt belső vita kerül publikálásra a vezetés által javasolt dokumentum alapján, melyben minden aktivista kifejtheti nézőpontját. Az egész pártban vitt vita alapján választják meg az aktivisták küldötteiket. A kongresszus független intézményének feladata a szervezet irányának meghatározása a jövőre nézve és a vezetés megválasztása.
A bolsevizmus a demokrácia magasabb rendű fajtája, a szervezeten keresztüli munkásdemokrácia: „Belső demokrácia nélkül nincs forradalmi tanítás. Elvek nélkül nincs forradalmi cselekvés. A IV. Internacionálé belső rendje a demokratikus centralizmus elvein alapul: teljes szabadság a vitában, teljes egység akcióban” (Átmeneti program)
A demokratikus centralizmus a IV. Internacionálé aktivistáinak szabad és tudatos cselekvését jelenti. A ténylegesen szabad vita teszi lehetővé az építés irányának kidolgozását. Ebben az értelemben kell politikai és szervezeti célokat kitűzni (amit «célok-eredmény» módszernek nevezünk), mely nem adminisztratív lépés, hanem politikai orientáción alapul: „a proletariátus forradalmi harcához való hozzájárulás szervezeti részvétellel”. Mert ez a szervezeti módszer középpontba állítja a forradalmárok beavatkozását a pártépítés tudatos tevékenységébe; az „eredmények” pedig, mégha csak számok is, de a párt irányának és képességeinek megvalósítását jelzik.

Hűség a bolsevizmushoz és a marxizmushoz

Összefoglalásul adjuk meg a szót Pierre Lambert-nek annak meghatározásában, mi az a trockizmus: „A forradalmi feladatok elvégzésére nincsenek teljesen kész megoldások. A marxizmus tudományos módszere, a szervezett építkezés elengedhetetlen eszköze ahhoz, hogy a tömegek saját maguk általi felszabadítását segítse. A IV. Internacionáléból indulunk ki, a program segítségével állapítjuk meg, hogy az emberiség válságából nincs más kiút, mint a nagy termelési eszközök magántulajdonát felszámoló szocializmus és a munkásdemokrácia. Megszámolhatatlan nehézség merült fel eddig, megszámolhatatlan vár ránk. Állhatatosak maradunk.
Semmi elletmondás nincs a forradalmi folyamat összetettségében és annak kimondásában, hogy a forradalmárok számára a dolgok egyszerűek.
A dolgok egyszerűek: kiindulásnak és megértésnek itt van programunk. A világforradalom győzelme késlekedik, a késlekedés szenvedést és kudarcot hoz; de a forradalom útjának a szociáldemokrata és a sztálinista árulás együtt szervezte kudarcai egészen különös módon a tömegek forradalmi mozgalmának erejét növelik, a munkások, a fiatalok fogékonyságát azokra a politikai eszmékre, melyeket az Átmeneti program bontakoztat ki. Senki nem tudja előre látni az elkerülhetetlen szakaszokat, váratlan kombinációkat, melyeken keresztül a forradalom felé haladunk, de a marxizmus marad az egyetlen tudományos módszer, mert az elméletet és a gyakorlatot ötvözi, az egyetlen politikai eszközt – tehát a szerveződést – nyújtja, hogy az élcsapat küzdelme a történelmi szükségszerűség magaslatára emelkedjen.
Összefoglalásul, az ismétlést megkockáztatva, azt mondjuk: a szervezett gyakorlat területén kell az eseményeket vizsgálni, nem szavakban, hanem az élet által, hogy a vitákat és különböző véleményeket el lehessen dönteni. Teljességgel elkerülhetetlen, hogy akár a legnagyobb politikai véleménykülönbség is kialakuljon, mivel a világforradalom menete sok millió embert érint minden kontinensen, minden országban, minden szervezetben felszínre hozza az imperialista rendszer és a bürokrácia dekompozíciójából eredő salakot, valamint a progresszív megoldásokat kereső haladó elemeket. Az egész össze fog kuszálódni. Szelektálás lesz. Hűséggel a marxizmushoz, a bolsevizmushoz, a program elveihez, nem hagyjuk magunkat letéríteni utunkról.
Mert az imperializmus pusztulásra van ítélve. Mert a bürokrata haszonélvezők pusztulásra vannak ítélve. Mert a forradalmi válság a kudarc után, előrelépéseken keresztül el fog múlani. A válság szolgáltatja az anyagot a program elveinek fényében a IV. Internacionálé építésének kidolgozására. Ez az, amit nem bocsátanak meg nekünk. (1989, az Átmeneti program perui kiadásának előszava, idézet a La Vérité 60-61.számában)

Mi a trockizmus? IV. rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 4. rész)

A pablizmus, a likvidátor és revizonista irányzat

Mit értünk pablizmus alatt?
E revizionista áramlat számára a történelem többé nem az ellentétes osztályok, a burzsoázia és a proletariátus harcának története, hanem a «táboroké»: a «sztálinista tábor» az «imperialista tábor» ellen. A Nemzetközi Titkárság vezetése alatti győztes forradalom hiányával szembenézve Pablo-Mendel a «tömegeket» jelölték meg felelősként. Számukra a tömegek túl alacsony öntudatuk miatt nem láthatják a IV. Internacionáléban a vezető világpártot és «spontán módon sztálinisták»! A tömegek és a vezetése közötti kapcsolat meg nem értése oda vezette őket, hogy a tömegeket a nemzetközi sztálinista apparátusokkal azonosították.
Ez a marxizmus revíziója, a sztálinizmus definíciójáé, melyet Trockij ellenforradalmiként mutatott ki, melyet csalárd módon továbbra is magukénak vallanak. A munkásmozgalom képviseletével megbízandó pablista irányzat, miután a sztálinista bürokráciára bízta az 1950-es években a szocialista forradalom megvalósítását, a világ helyzetéhez adaptálódva különféle formákban állandóan a sztálinizmust ajánlja. Ennek a revíziós nézetnek alapvető politikai tartalma van: a forradalmi folyamatokban a proletariátus hegemóniájáról való lemondás, mintha nem a munkásosztály lenne az egyetlen forradalmi osztály. Ez alapfontosságú kérdés a pablista irányzat megértéséhez egészen napjainkig, nevezetesen a Szovjetunió megszünése óta.
Ennek az irányzatnak teljes története nélkül idézzük néhány szakaszát. A „sztálini világ” és a „kapitalista világ” közötti ellentét után Sztálin halálakor az új szovjet vezetés az imperializmussal új viszonyt vezetett be (a „nyugalom” korszakát), mely jelezte, hogy ezentúl gazdasági területre korlátozódik a verseny.
„A Szovjetunió 15 év alatt meghaladja az USA-t”, jelentette be Hruscsov. Mandel, a pablista SI teoretikusa és a sztálinizmus „baloldali kritikusa” számára, ez csak 25 év múlva következhet be! Az SI az USA elleni „szovjet blokkról” beszél.
A nemzeti harccal – nevezetesen Algériában és Kubában – a pablista SI a „gyarmati forradalomban” látja a proletárforradalom új pótlását, mert szerinte az imperialista országok az „újkapitalizmus” által ajándékozott „vívmányokkal” megtömött munkássága elpolgáriasodott (az újkapitalizmus alatt a „dicsőséges harminc évet” értette, az 1950-60-70-es éveket, mely szerinte a termelőerők fejlődésének új fázisát jelentették), csak a gyarmati tömegek akciója tudna a forradalmi cselekvés alapjául szolgálni. Így a 60-70-es években Che Guevara kalandja után az SU (Egyesített Titkárság) teljes erővel gerillaharcba vetette magát, nevezetesen Latin-Amerikában (Franciaországban és Európában csak a rendőrséggel és fasisztákkal való „küzdelemre” korlátozódik). Az irány azt jelentette, hogy néhány fegyveres, vidéken rejtőző csoport körbevett egy várost és megtámadta a katonaságot, hátat fordítva Argentína, Bolívia vagy Brazília munkásságának, melyek viszont titkos szervezetekkel az osztályharc területén keresték az amerikabarát diktatúrákkal való szembenállást. Ugyanez a szempont – hátatfordítás az osztályakciónak – vezeti a pablistákat 1968 után „új forradalmi élcsapat” megtalálásához a diákok között. Krivine-Mandel szerint arról volt szó, hogy a periférián keresztül ”megkerülve a centrumot” (a munkásosztályt) ez az új élcsapat „ösztökélje” a „reformistának” minősített munkásosztályt.
Ez az ötlet, miszerint a proletariátus nem forradalmi osztály (hanem spontánul „sztálinista”, „aztán reformista”), a pablizmus politikáján végighúzódó vörös vonal. Ezen a vonalon az 1970-es években az LCR és a SU újból elfordul a PCF, PS és a burzsoázia radikális pártja által létrehozott Baloldali Unió létrehozása elől. Az SU vezetői nem fogadják el, hogy ez a szövetség olyan, mint egy népfront, vagyis a munkáspártok a burzsoáziával együtt leszerelik az osztályellentéteket és az V. Köztársaság (a kapit. Franciao.) rendszerét őrzik. Ellenkezőleg, a Baloldali Unióban „reformista”választói blokkot látnak, mely ugyan nem megy el elég messzire, de csak nyomást alá kell helyezni és radikalizálni. Pontosan ugyanaz, amit 1936-ban Trockij vetett a a „küzdő népfront” híveinek centrista csoportjai szemére. Ezen csoportok képében az LCR a népfront-baloldali unió „baloldali” takarójaként szolgál.
Ez a pablista irányzat alapvető kontinuitása: a munkásosztály saját maga képtelen megvalósítani saját felszabadítását. A szocialista forradalmat megvalósító sztálinista bürokráciától a munkásosztály „reformista” politikáját kifejező baloldali unióig a „gyarmati forradalmon” keresztül, az SU „teorikusanak” állandóan igazolni kellett a munkásküzdelmek helyettesítőinek keresését. De 1956 után nincs többé szó „hibáról”, sem pedig szimpla revízionizmusról. Állásfoglalása a sztálinista bürokrácia javára a magyar munkástanácsok forradalma ellen átlépte az osztályhatárt.
A IV. Internacionálé vezetői saját gondatlanságuk és a IV. Internacionálé építésében megmutatkozott cselekvőképlenségük következtében megzavarodva, a sztálinizmus aktív nyomása alatt, fokozatosan revizionista, azután likvidátor irányzatot hoztak létre, a IV. Internacionálét pusztítva és megakadályozva, hogy az aktív szerepet játszon a közelgő forradalmi folyamatban; 1956. Magyarország, 1962. Kuba, 1968-ban, stb.
A IV. Internacionálé szétforgácsolása és zászlajának használata az apparátusok politikájának balról való takarására meghatározzák a pablizmus reakciós jellegét.
Nem arról van szó többé, hogy egy trockista irányzat felülvizsgálja a marxizmust, hanem kifejezetten anti-trockistáról, sztálinista-barátról, mely a trockizmus referenciáit használja akadályként a IV. Internacionálé építésében (azon a módon, ahogyan a sztálini bürokrácia használta 1917 októberének zászlaját a forradalom ellen).
Ténylegesen szembeszökő, ha pontról-pontra összehasonlítjuk – amit itt most nem tehetünk meg – Trockij állásfoglalásával a pablista SU-ét, tisztán lehet látni, hogy teljes mértékben ellentétesek egymással, a sztálinizmus mint ellenforradalmi erő megítélésében, az SU számára folyton növekvő termelőerők kérdésében, holott az Átmeneti program éppen az ellenkezőt állítja, a népfront elleni küzdelemben, a bolsevizmusról, a proletár forradalom forradalmi jellegéről. Mindezek ellenére az SU szenvedélye arra, hogy megőrizzen egy – hamis – hivatkozást a IV. Internacionáléra, jelzi, hogy vezetői részéről tudatos és szándékos akcióról van szó, a sztálinista bürokrata politika gerincéről.
A Szovjetunió összeomlása, annak a sztálinista bürokrácia általi megtorpedózása elvezette a SU-t annak megállapítására, hogy „az 1917-es Október által nyitott ciklus lezárult”. A Kreml-bürokrácia, az 1917-es Október „deformált” újjászületése összeomlása után a SU megerősítette, hogy a forradalmak korszakának vége van.
Egyébként teljesen logikusan az 1991-es világkongresszusukon lemondanak a proletárdiktatúráról, mely különben a marxizmus talpköve. A „demokratikus” kispolgárság ugyanazon nyomorúságos (hasonló helyzetben proimperialista) érveit használják a sztálini diktatúra bűneiről. Újból csak a proletárdiktatúra önkényes meghatározásából származó„érv”, vagyis az a szükséglet, hogy a dolgozók a politikai hatalmat (munkástanácsok köztársasága) együtt ragadják meg a sztálinista bürokráciának a szovjet munkásállam likvidálásához vezető diktatúrájával. A proletárdiktatúrára való hivatkozás elhagyása nyilván nem csak formális volt, mert a SU maga is 40 éve ezt a gyakorlatot folytatta, de ez is jelzi a szervezet újabb lépését.
A Kreml gazdái a SZU összeomlása előtt (melyért ők maguk viselik a felelősséget) a SZU társadalmi likvidációjának imperialista ügynökeivé váltak. Ebben a mozgalomban a pablisták is részt vettek megerősítvén az eszmét, miszerint a kapitalizmus „meghaladhatatlan jövővel” bír, együtt kell élni vele. Eszerint vesz rész az SU brazil szekciója hosszú évek óta a kormányban; vezetője, Rosetto az agrárügyekért felelős «forradalmi» minisztere volt és pontosan azt tette, amit vártak tőle: az agrárreformnak mindenképpen ellenállni. Olaszországban a pablista képviselők, szenátorok, a sztálinista RF-csoport (kommunista újjáalapítás) tagjai szintén ugyanazt művelték, mint sztálinista kollégáik (a kereszténydemokratáktól a pablista irányzatig átölelő koalíciós) Prodi-kormány ellenreformjainak megszavazásával.
E két esetben nyíltan is a tőke védelmének területén találjuk az SU csoportjait. Több információt olvashatunk minderről Dominique Ferré a SU fejlődéséről írt cikkeiben a La vérité 56-57. számában (sepicális kiadás Az októberi forradalom 90. évfordulójára, 2007.szept.)

A IV. Internacionálé rekonstruálásáért vívott küzdelem

Az SWP vezetése, a «nemzeti trockizmustól» és ortodox formalizmusától megbélyegezve ugyan, de küzdött a pablizmus ellen anélkül, hogy teljes egészében megértette volna, vagy meg akarta volna érteni ennek az irányzatnak az ellenforradalmi természetét. Őrizte azt a gondolatot, hogy létezik egy «trockista világmozgalom».
1957-től az SWP és az «SI» között közeledés rajzolódik ki. A félreállítás, Pablo szakítása az «SI»-vel favorizálja ezt a közeledést. A kubai forradalmi folyamat, a gyarmati országok „gyarmati forradalomnak” keresztelt osztályharcának fokozódása az „SI”-t és a SWP-t az egyesülésre késztette. A francia és a brit szekció amellett tette le a voksát, hogy a pablizmus mérlege készüljön el: az SWP ellenállt, az „SI”-vel egyesüléséből 1963 júniusában megszületik a „IV. Internacionálé Egyesített titkársága” (SU) bizonytalan értelmű szövegen alapulva és főként a múltra keresztet vetve.
A brit szekció, az SLL lett a küzdelem izzó vasa az egyesülés ellen (a PCI támogatta, de legyengülve nem tudott jelentős szerepet betölteni), de ahogyan az SWP, az SLL sem érti teljesen az 1945. óta megnyílt helyzet, az osztályharc globális egységének realitását. Szintén a már kész világpárt eszméjének bűvöletében él és abban, hogy az SLL lesz ennek vezető pártja. „Nacionalista trockizmus” és ultimatizmus ötvöződik benne.
Lenin már leírta az angol munkásosztály különleges formáját; a Labour Partyt, a szakszervezetek kisugárzását nem ignorálhatták a forradalmárok, a Labour Partyban kellett aktív tevékenységet kifejteniük. Ezt szem elől tévesztve alapította meg G. Healy a „Forradalmi Munkáspártot”, mely a kezdetkor többezer taggal rendelkező, erős szekció szétrobbanásához és megszűnéséhez vezetett.
Az SLL szakítása a CI-vel a francia szekcióra hagyta a IV. Internacionálé újjáépítéséért folyó küzdelem vezetésének feladatát. 1972 júliusában néhány európai és latin-amerikai csoport megalapította a „IV. Internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottságát” (CORQI). A francia szekció építésével, más szervezetekével Európában, Latin-Amerikában, majd Afrikában a CORQI binyonyos fejlődést ért el.
A SU 1979-es válságakor (a világon folyó osztályharc és a IV. Internacionáléra való hivatkozás valamint a SU ennek tagadása közötti ellentmondás hatására, likvidáló politikájával szemben irányzatok szakadnak ki belőle) Moreno, a nagyon fontos argentin szekció felelőse és a TLT, egy nemzetközi áramlat, amely támaszkodott a francia LCR tagjainak 20 %-nyi irányzatára, szakít az SU-val és a CORQI-val együtt létrehozza a paritásos bizottságot.
Ez a szövetség rövid életűnek bizonyult. Az SWP által képzett Moreno megosztotta formalista és „nemzeti trockista” koncepcióját; esetében az volt, hogy a bolsevik párt Argentínában már megtalálható. De Moreno frakciójának és a TLT-nek egy kisebb része a CORQI-val létrehozta a IV. Internacionálé rekonstrukciójának Nemzetközi Központját (CIR).
Ez a nemzetközi keret lépésről lépésre szervezetekben és struktúrában ölt testet, jelentős haladást eredményezve.

A IV. Internacionálé újbóli kikiáltása felé

Pierre Lambert a Kell-e újra kikiáltani a IV. Internacionálét? c. írásában mondja: „1983. júl. végén Bogotában a közép-amerikai és karibi népekkel való szolidarítási konferencián a IV. Internacionálé (CIR) és szekciói központi szerepet játszottak (...)
Ez annak volt köszönhető, hogy a IV. Internacionálé (CIR) ezen a tanácskozáson hívott fel először az adósságfizetés elutasítására” az imperializmussal szembeni egyszerű tiltakozáson túl első lépésként a nemzetközi szintű antiimperialista egységfront megvalósítása felé. Itt volt a „szinte virtuális megerősítése annak, hogy az imperialista agresszió elleni harc nem csak az elnyomott népek ügye, hanem kapcsolódik a nemzetközi proletariátus feladataihoz.”
Pierre Lambert a IV. Internacionálé újraproklamásának első vitáin: (az 1985-ös Általános (Fő-) Tanács decemberi ülésén) «Nem tudom, hogy valamilyen formában nem kellene-e egy év múlva kongresszust összehívni a rekonstruált IV. Internacionálé proklamációjára. Ha messziről is, de követem, hogy mi történik más országokban, és ha az általam jobban ismert francia feltételeket is nézzük, nagyon kell vigyáznunk, hogy ne maradjunk meg mindig ugyanabban a keretben, melyet már kezdünk meghaladni. Politikai és elméleti elégtelenséghez vezetne a különböző országbéli szekciók építésében.”
A kérdése felvetése vezetett a következő reflexióhoz: „Egy ilyen orientáció (mint amivel egyetértek én is) mennyiben erősítené a IV. Internacionálé harcát a független munkáspártok létrehozásáért? Azt gondolom, hogy ez központi kérdés. Nyilvánvalóan, ha ez a kezdeményezés a IV. Internacionáléért vívott harcot gyengítené, akkor nekünk, tockistáknak el kell hagynunk ezt a vonalat. Nyilvánvaló.”
Ez a vita azonban semmiképpen nem ultimátumként merült fel: „Összefoglalásul: én nem kérem, hogy még ma szavazzuk meg a határozatot a IV. Internacionálé rekonstrukciójának egy-két év múlva összehívandó kongresszusáról.”
(…) Ebben a keretben, tehát a IV. Internacionálé újraproklamációjának politikai irányával kapcsolatban, 1986 júniusában az Általános (Fő-) Tanács meghozta a döntést a nyílt világkonferencia útján való előrelépésről, ösztönözve olyan nemzetközi tanácskozás összehívására, mely kifejezi a különböző országok dolgozóinak egységét, azokét, melyek az imperializmus dominanciája alatt állnak és a fejlett kapitalista országokét az IMF elleni harcban, az adósság eltörléséért, a Közös Piac terveivel szemben.
Megegyezve a venezuleai MIR-rel és a perui PT-vel a IV. Internacionálé nemzetközi titkársága (CIR) 1986-ben a caracasi konferenciára intézett felhívást (...).
(...) A caracasi konferencia (1987 áprilisa) magasabb szinten testesítette meg a nemzetközi harcot az adósság ellen, az IMF terveivel szemben, melyeket az egész nemzetközi munkásosztály elleni általános offenzívaként ítélt meg. Alapvető jelzőcölöp lett a nyílt világkongresszus felé vezető úton, szervesen kapcsolódott a IV. Intenacionálé újjáhirdetéséért-rekonstrukciójáért vívott küzdelemhez.
/Nagyszámú kezdeményezés történt a következő években, melyek a IV. Internacionálé szekcióit és a különféle irányzatokhoz tartozó aktivistákat egy platformra hozták. Egészen az 1991 januári EIT (Dolgozók Nemzetközi Egyetértése) létrehozásáig/
(...) A IV. Internacionálé szekcióinak világkongresszusát (melyre meghívást kaptak csoportok, irányzatok és független szervezetek) követte a barcelonai nyílt, világszintű tanácskozás a Munkásinternacionálé létrehozásásért. Elsőként öltött testet állásfoglalásunk, melyet így összegezhetünk: a IV. Internacionálé létrehozott egy saját programmal rendelkező autonóm nemzetközi szervezetet. Az 1938-ban megalapított IV. Internacionálé újrahirdetése annak a ténynek a megállapítása, hogy a „trockizmust” hirdető irányzatok – különösképpen a pablista áramlat – a IV. Internacionálé programjától eltávolodtak, ahogy ez jelentésünkben megállapítást nyert. A IV. Internacionálé nemzetközi szervezete együtt harcol más országbeli szervezetekkel, irányzatokkal és független pártokkal, melyek a hivatalos munkásmozgalom szétesése okozta válságól ki akarnak lábalni, a barcelonai tanácskozás által létrehozott Dolgozók Nemzetközi Egyetértése keretében a Munkásinternacionáléért.”

A IV. Internacionálé 1993-as újrahirdetése

Nem Cannon- vagy Mealy-módra, azt gondolva, hogy a világpárt már létezik, s csak össze kell gyűlni zászlaja alatt. A IV. Internacionálé elválaszthatatlan a A Dolgozók Nemzetközi Egyetértése (EIT) létrehozásától.
Ahogyan Pierre Lambert magyarázza:
«A IV. Internacionálé, hogy segítse a felszabadító osztályharcot, szervezeti küzdelmébe illeszti eddig tapasztalt tanulságait. A IV. Internacionálé kimondja:
– annak abszolut szükségességét, hogy minden körülmények között harcolni kell a szervezetek osztályfüggetlenségéért;
– annak abszolut szükségességét, hogy segítse az osztályharcban kivívott reformok, szociális vívmányokat megvédését.

Jobban, mint valaha, meg kell védeni a szervezetek függetlenségét a spekulatív nemzetközi intézményekbe – az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet, a Szakszervezete Európai Szövetsége (CES/ETUC), az Alena (Észak-Amerikai szabadkereskedelmi egyezmény), stb. - integrálódástól, melyek egyetlen funkciója a független osztályharban elért reformok, vívmányok, megszerzett jogok likvidálása.

Mindazoknak, akik a munkásosztály kereteiben opponálnak a privatizáció ellen, a deregularizáció ellen, a munkanélküliség ellen, a nemzetek tönkretétele ellen, azoknak, akik a reformokat akarják megvédeni, nem pedig megsemmisíteni, akik a szociális védelmet akarják megóvni, nem pedig eltüntetni, azoknak, akik az összes megszerzett jogot akarják védelmezni, azt mondjuk: helyzetünk kölcsönös tiszteletbentartása alapján dolgozzunk együtt, keressük az emberiség megmentését a bukástól.

Ezért vitatkozzunk demokratikus munkáskeretekben, melynek megjelenítése a demokratikus centralizmus. Azt mondjuk: számunkra, mint Lenin és Trockij számára, a demokratikus centralizmus a semmiféle hierarchiát nem ismerő gondolatszabadságot, a vita szabadságát jelenti, folyományával, a cselekvés egységével együtt.

A világ munkásosztályának jelenlegi szörnyű válságában a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésében való részvételre feltételként semmi más nem kell, csak a szervezeti függetlenség megerősítése (...)

Ma a IV. Internacionálénak össze kell gyűjteni az előtte járók összes tapasztalatát. A IV. Internacionálé itt van, megvan a programja is, de ezt a programot, amit igaznak tartunk, amelynek elveit maga a történelem ellenőrizte, nem használjuk a többi áramlat ellen.

Mit jelent az Elsőtől kezdve az Internacionálék összes tapasztalatának integrálása ma? Valami nagyon pontosat jelent: a Nemzetközi Egyetértés felépítését. A világ munkásosztályának ezen rettentő válságában irányzatok, csoportok, aktivisták válnak le. Nem trockisták, de keresik a függetlenség útját s mi azt mondjuk: az osztályfüggetlenség a feltétel, s ha ez megvan, akkor készek vagyunk együtt szervezkedni. Ez a Nemzetközi Egyetértés.»

Az elvek melletti szilárdság és a revizionizmus elleni rendíthetetlen küzdelem lehetővé tették, hogy tartsuk magunkat, ellenálljunk, aztán előrehaladjunk a nemzetközi szintű szerveződésünkig: a Dolgozók Nemzetközi Egyetértése, a szélesebb keretű összefogás létrehozásáig és ebben a folyamatban a IV. Internacionálé proklamálásáig. A pablista árulás, az SWP, majd az SLL kapitulációja miatt, hogy jobban megértsük, vissza kell térni a francia szekció küzdelmére, mely biztosította a IV. Internacionáléért folytatott küzdelem irányítását.

A «Lambert-csoport» és a Munkás információk publikálása

Láttuk, hogy a PCI a pablizmusnak ellenálló többsége központi részében a munkásbizottság állt. A válságok és a demoralizáció a PCI-t 1958-re egy kis, mint egy 50 főből, de munkásaktivistákból álló csoporttá zsugorította.

«A szakítás után a trockista frakció nem szervezetként működött, hanem egy „csoportra” csökkent, amelyben a régi mag lépett a teljes szervezet helyébe és ragadta magával az aktivistákat a feladatok teljesítésére, nagyjából csak a saját felelősségére hagyatkozva kialakított politikai vonalon, az aktivisták minimális ellenőrzésével. Nem lehetett másképpen; csak ezen az áron lehetett a lényeget megőrizni: a franciaországi trockista aktivitás folyamatosságát.

A régi mag a szervezetet kénytelen volt „ölében vinni” a küzdelem irányítására főként a szakszervezetekben és a vállalatoknál. Mindez rossz, de elkerülhetetlen volt. Ahhoz, hogy belső felépítése megfeleljen a bolsevik elveknek, az kellett, hogy az aktivisták meg legyenek győződve ennek szükségességéről. A kétség elvégezte pusztítását és megritkította a trockisták sorait. Innen fogva a formális aspektusok másodsorba kerültek, messze a marxizmus elveinek megfelelő döntések politikai tartalma mögött. Ami nem jelentette azt, hogy önámította volna magát, örült volna neki, megszédült volna. Ha a trockista frakció nem értette volna meg ezt, a tartalom gyorsan megromlott volna. Érdeme többek között az volt, hogy megértette. (Történelmünk néhány leckéje)

Az 1953-as kelet-berlini események és az 1956-os magyar munkástanácsok forradalma alkalmat szolgáltattak a pablizmussal opponáló francia szekció számára a munkásmozgalommal és az értelmiséggel való kapcsolat keresésére. Trockista aktivisták kerültek, ha limitált mértékben is a munkásosztály szektoraiba, a Nemzeti Oktatási Szövetségbe, szervezték a harcot a magyar munkástanácsok forradalmának támogatására a PCF vezetése ellen, amely azt fasiszta próbálkozásnak minősítette.

A francia szekció egyezményeket hozott létre az algériai háború ellen, olyan egyezségeket, melyekkel a sorait szorító satut kívánta meglazítani, intellektusokkal lépett kapcsolatba, mint Edgar Morin vagy Jean Duvignaud (később szakított velük imperializmus-felfogásuk miatt), de Roland Barthes-t és néhány sartristát is ideértve, akik később engednek sztálinizmusnak.
Viszont André Bretonnal, a Szürrealista mozgalom alapítójával megmaradt a kapcsolat. Ő volt az, aki Trockijjal együtt publikálta a Kiáltvány a független művészetért c. hitvallást és aki 1956. ápr. 20-án felemelte szavát egy gyűlésen a trockistákat ért represszió, a La Vérité elkobzása miatt: „A La Véritét, most negyedik alkalommal kobozták el. Köszöntöm a lapot, mely megérdemli a hatalom egészen speciális gondoskodását, és rajta keresztül Lev Trockij igényes és maradandó emlékezetét”.

A trockista aktivisták a legváltozatosabb formákban próbálkoztak kilépni az elméleti formulák ismételgetéséből, kibújni ebből a „menedékből” és a gyakorlati cselekvés területén vállalni kötelezettséget. A trockista szervezet rekonstrukciója az osztályharc fejlődésének viszonyában kezdődött el az 1953-as általános sztrájk, az 1955-ös sztrájkmozgalom idején, melyben a trockisták aktívan közreműködtek.
Ez alkalommal a munkásosztály közvetlen területén, a nantes-i régió munkás és szakszervezeti aktivistáinak felhívása nyomán jött létre az „összekötőbizottság a cselekvésért és munkásdemokráciáért” (CLADO), melyben munkás- és szakszervezeti aktivák dolgoztak, közöttük trockisták és anarchoszindikalisták. Annak a próbálkozásnak lett egyik első eredménye, hogy a munkásosztály politikai függetlensége területén a különböző irányzatokhoz tartozó munkásaktivák egy keretben összetartva és összefolyva harcoljanak. Ez az 1948-as módosító indítványban található eszme tartalmának első megtestesülése. Egy gyakorlati lépés megtörtént. A második lépés 1958-ben, a Munkásinformációk megalapításával történt.
A Történelmünk néhány leckéjé-ben Pierre Lambert azt írta: „1952-től 1958-ig a trockisták soraiban két politikai áramlat létezett: az egyik a helyes irány, melyek kidolgozását a háború alatt és után kezdték meg, és igazi élő értelmét a pablisták veresége után és a franciaországi osztályharc révén nyerte el; a másik a kispolgári múltból örökölt hibákat örökítette meg, képtelen volt határozott szervezeti politika kidolgozására, különösen pénzügyi területen, hanyag volt, hiányoztak a módszerek, részleteit elhanyagolta a spontán folyamatokban. Ebben az utolsó pontban minden úgy történt, mintha az objektív körülmények nyomása alatt mechanikusan egy spontán mozgalom ruházta volna fel hatalommal egy valamilyen forradalmi párt kiizzadására.(La Vérité, 60-61-es speciális Pierre Lambert szám, 2008.márc.)
A fordulópont az a döntés volt, mely szerint meg kell jelentetni a Munkásinformációkat. Az SI-ben a kispolgári módszerek 1958-ig húzódtak. A La Vérité hetilap volt, de kereskedelmi és szervezeti politika nélkül, deficitet halmozva fel. 1958-ben Pierre Lambert abból a javaslatból kiindulva, hogy ezzel a helyzettel végezni kell, önfinanszírozási alapon elindított egy recto/verso sokszorosított nyomtatványt; ez módosította az egész csoportot. A Munkásinformációkat az „osztályharc szabad szószékének” szentelték, trockista kezdeményezésre, de nyitottan a különböző irányzatoktól érkező munkásaktivisták számára. A La Vérité módszertani kiadvány lett.
1960-ban a „trockisták elhatározták, hogy sajtóorgánumra szánnak az általuk létrehozottnál szélesebb élcsapat összegyűjtésének elősegítésére: a sokszorosított heti nyomtatvány, a Munkásinformációk így vált a kiszélesítés türelmes munkájának eszközévé, és tette lehetővé az aktívahálózat, a „baráti kör” vagy olvasói kör létrehozását, melyen keresztül az osztályharc gyakorolhatta befolyását (...).
1964 februárjától kezdve a stencilezett Munkásinformációk helyébe lép a nyomtatott havi publikáció, az „osztályharc szabad szószéke. Megerősödik, szélesedik, tervezi és rendszerezi megjelenéset, hogy központi szervezője legyen ennek az élcsapatnak, mely anélkül, hogy meg lenne győződve az Átmeneti program, a IV. Internacionálé programjának helyességéről, mégis elfogadja a munkás egységfront érdekében a közös küzdelemben való részvételt vitákon keresztül, s egyetért azzal, hogy erőit a trockistákkal együtt veti be.” (Történelmünk néhány leckéje)
A francia szekció 1962-ben elfogad egy határozatot az osztályharc 1953-58 közötti fejlődéséről és a CLADO létrehozása utáni, a munkásosztály szektoraiban limitált, de valóságos kapcsolatairól:
„A IV. Internacionálé építésének problémái nem oldhatók meg általánosságban, csak akkor, ha a nemzetközi trockista mozgalomban is felépül egy fontos szakasz. Alá kell húznunk az a bizonyosságot – a Kommunista Internacionálé tapasztalatainak megfelelően –, hogy a forradalmi munkásirányzatoknak más az eredetük és tapasztalataik, mint a mieink, sőt nem is mind marxista. Ennek ellenére hívni fogjuk őket is az új forradalmi Internacionálé felépítésére, melynek teljes jogú tagjai lesznek. E fejlődés megkönnyítésére ki kell dolgozni a szervezeti módszereket. A forradalmi Internacionálé alapprogramja természetesen érinthetetlen, ami nem jelenti azt, hogy a soraiban jelen lévő forradalmi munkásirányzatok kizáratnak, ha bizonyos dolgokkal nem értenek egyet. Az irányzatok megítélésében az elsőszámú kritérium mindenekelőtt kapcsolatuk a munkásosztállyal és viselkedésük az osztályok közötti csatában.”
A francia szekció nemzetközi szinten is ezt fogalmazza meg a „nyílt világkonferencia”, mint csoportalkotási eszköz javaslatával. Franciaországban 1968 májusát követően a Munkásszövetséggel ez lett az irány – keresve a trockista aktivisták és az anarchoszindikalista, a PCF-fel szakító, stb. aktivisták egyesülését. Az ezen erők munkásszövetségi bizottságokban (CAO) összefogása hozta meg az 1968-as általános sztrájk kezdetét.
Út a szervezetbe: az OCI és az átmeneti vonal
Szervezeti szigorúságban ezen a vonalon, az osztályharcba való beavatkozást és a nemzetköziséget kombinálva, a csoport 52 aktivistája 1958-ban munkásaktívákat és fiatalokat toborzott, s ezen a bázison a 14. kongresszusán deklarálta a szervezet megalakulását.
A Lambert-csoport útja a Nemzetközi Kommunista Szervezetbe (OCI) bizonyos elméleti, politikai és szervezeti kérdéseket vetett fel, nevezetesen azt, hogyan kell „lefordítani” a konkrét feladatok nyelvére a célokat és eredményeket, tehát a szervezeti politikát. Tisztán szakítást jelentett a francia szekcióval, amely hagyta magát irányítani a „dolgok menetétől”, ami kombinálva programunk „igazával” csak csodával határos módon érhette volna el célját a pártépítésben. Tehát a szervezetben az 1948-as módosításból kiinduló vita témája a pártépítés átmeneti vonalának megformálása volt.
A Forradalmi Munkásliga orientációs tengelye azt célozta, hogy megszerezze az aktivisták rétegét, mely politikai fejlődésében kereste az apparátustól való megszabadulást és az osztályfüggetlenség terepén való megszerveződését. Az irányzatok, aktivisták az ellenforradalmi apparátusoktól való szabadulást keresik, de nem magától értetődően csatlakoznak a IV. Internacionáléhoz. Céljuk, hogy olyan szervezeti formára leljenek, melyben a trockistákkal egyenlő módon tudnak szerveződni és együtt harcolni.
A kongresszus megszavazott egy határozatot, mely A Forradalmi Munkásliga (LOR) stratégiája címet viselte. Ebben kirajzolódott az a vonal, amelyen egyesülnek a trockisták a PS és a PCF válságának nyomán kiszakadt áramlatok, s megnyitotta a lehetőségét annak, hogy együtt hozzanak létre egy szervezetet a IV. Internacionálé programja előzetes elismerésének feltétele nélkül. A trockista irányzat nemcsak nem tűnt el, de hozzájárult ennek a csoportosulásnak kialakulásához és fejlődéséhez, munkásdemokrácia keretében, saját álláspontját megtartva.
Közel 40 évvel később azt mondhatnánk, hogy ez a jelenség nem jött volna létre, ha a PC és a PS egész áramlatai nem szakítottak volna az apparátusokkal és nem ebben a formában szerveződtek volna újjá. Ez a probléma formalista megközelítése. Az osztályharc fejlődése, a Szovjetunió összeomlása, a sztálinista apparátusok diszlokációja nemzetközileg és Franciaországban módosította a munkásosztály újjászerveződésének formáit új tengelyt alakítva ki. Sőt, ahogy a 17. kongresszus határozata aláhúzza, nem is egyfajtáról van szó, más lehetőség sincs kizárva. A határozat a végén pontosítja: „Más eshetőség is nyitott (...) A LOR távlata megadja számunkra a szükséges rugalmasságot, a feladatok teljesítéséhez szükséges összes hajlékonyságot”.
Pontosan ez, a XIV., XVII. és XVIII. kongresszus által megerősített határozatok vonala tette lehetővé, hogy nemzeti és nemzetközi területen előrehaladjunk és a IV. Internacionálé építésében új, átmeneti szakaszba lépjünk, mely a Dolgozók Pártja megalakulásához vezetett, s lehetővé teszi a mai fejlődést a különböző eredetű aktivistákkal egyenjogúan a Független Munkáspárt (POI) építésében.
Ugyanabban a mozgalomban, ugyanabban a periódusban (1991) alakult meg a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése és a Dolgozók Pártja. Ténylegesen az 1970-es évek végétől a Szovjetunió bukásáig, a IV. Internacionálé számos nemzetközi kezdeményezésben vett részt olyan témákban, mint az IMF által kötelezett adósság, melyben nem csak trockista, hanem más politikai eredetű munkásaktivisták is részt vettek.
Ez a folyamatosság eredményezte az első Golf-háború előestéjén, 1991 januárjában Barcelonában azt a nemzetközi tanácskozást, mely kihirdette a Dolgozók Nemzetközi Egyetértését (EIT) minden irányzat aktivistáinak részvételével. Azonban, megismételjük, ez csak a IV. Internacionálé és a bolsevizmus talaján álló OCI szervezeti kiépítésével volt lehetséges.

Mi a trockizmus? III.rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 3. rész)

A IV. Internacionálé és a háború

A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa azt fejezi ki, hogy bármilyen is legyenek az erőviszonyok, a IV. Internacionálé a munkásinternacionálék folytonosságának területén áll, kezdve az 1848-as Kommunista Kiáltványtól, mely kijelentette, hogy «a proletároknak nincs hazájuk». (A IV. Internacionálé kiáltványa az imperialista háborúról és a proletárforradalomról, Művek, 24.kötet).
Értékeli a háború okait, nevezetesen az imperialisták közötti összeütközés közvetlen okait, a «honvédelem», és a «demokráciáért vívott harc» kérdéseit. Fő feladatnak a Szovjetunió védelmét jelöli meg, kifejti a gyarmati népek sorsának kérdését, aláhúzza az „áruló munkásvezetők felelősségét a háborúban” (I. és II. Internacionálé), de a centristák szerepét is; foglalkozik a szakszervezetek kérdéséről a háborúval szemben, a IV. Internacionálé helyével.
Megerősíti: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában. Ez a programunk. Világ proletárjai, nincs más út, mint a IV. Internacionálé zászlaja alatti egység útja!”
Az SWP az Egyesült Államokban ezen a bázison tartotta fenn határozott forradalmi ellenállását az imperialista háborúval szemben. A szakszervezeti mozgalomban a trockista aktivisták által elért siker, elfoglalt pozíciójuk az AFL (American Federation of Labour) bürokráciáját arra ingerelte, hogy Roosevelttől az FBI beavatkozását kérték. J.-P. Cannont és az SWP más vezetőit elítélték. Cannonnak a vádirattal szembeni védelme internacionalista nyilatkozat és forradalmi defetizmus «Lenin folytonosságában».
Franciaországban az 1941 februárjától illegalitásban megjelenő La Vérité megerősíti: „Az alapvető fegyver Franciaország felszabadítására a német munkásokkal való fraternizálás a saját imperializmusuk elleni harcban”. A trockista aktivisták a német katonákhoz is eljuttatják az Arbeiter und Soldat (Dolgozó és katona) c. újságot a IV. Internacionálé csoportjainak szervezésére.
Brestben mintegy 50 katona szervezkedett, de a Gestapo beszivárgása következtében elfogták és agyonlőtték mindet. Mintegy 50 francia trockista aktivistát is elfogtak. A két csoportra oszlott trockisták 1944 elején újra egyesültek, létrehozván a Nemzetközi Kommunista Pártot (PCI). A háború és a nácizmus dacára, a legnehezebb körülmények között 1942-ben elsőnek európai titkárság alakult, majd 1944 januárjában a IV. Internacionálé európai tanácskozására került sor.
A háború és a nácizmus dacára, annak a nyomásnak az ellenére, mely a nemzeti egységbe próbált integrálni, a PCF soviniszta kampánya ellenére («Mindenkinek saját «fritzét!» – melyre a válasz: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»), az összezavarodások és tévedések ellenére a IV. Internacionálé az 1915-16-os zimmerwaldi és kienthali «lenini kontuinitás» vonalán marad; a habozások és hibák ellenére nem tért le róla.
Mindezekről a kérdésekről (és nevezetesen ahogyan a «nemzeti kérdés» felmerült) és a háború alatti szakszervezeti kérdésről olvashatunk a Történelmünk néhány tanulsága «A folyamat ellen» c. fejezetében s a La Vérité Proletár internacionalizmus és a független szakszervezetek az illegalitás alatt c. cikkében (La Vérité, 60-61. speciális Pierre Lambert szám 2008. márc.)
1944. aug. 11-én egy röpirat (speciális Vérité) jelent meg ezzel a címmel: «Hitler összeomlott. Általános sztrájkot!» A vasutasoknál, a fémiparban beszüntették a munkát, bizottságok alakultak, olyanok, mint a párizsi, mely összefogott mintegy 40 nyugat-párizsi üzemet; a háziasszonyok is bizottságokat hoztak létre, a trockisták pedig teljes erővel vetették be magukat ebbe a küzdelembe; különben pedig ez volt az oka annak, hogy az új ideiglenes Gaulle-kormány a PCF (francia kommunista párt) hisztérikus támogatásával (egyetlen újságként) elutasította a La Vérité legális megjelenését.
A francia szekció drágán fizetett a háború alatti forradalmi akcióikért. Vezetői közül Marcel Hic-et letartóztatták, megkínozták és 1944-ben a dorai táborban halt meg; Widelint, a Franciaországba menekült német trockistát és a német katonákkal kapcsolatos munka felelősét 1944-ben agyonlőtték; Marc Bourhist az SS végezte ki; Testu fegyverrel a kezében halt meg Párizs felszabadítása közben; Blascot, a Franciaországba menekült olasz trockista vezetőt a nácik 1942-ben bebörtönözték, majd amikor a Théo Vial Massat (a későbbi kommunista párti képviselő) vezette FTP ellenállási csoport megtámadta börtönét, megszökött többekkel, közöttük a PCF-tagjaival együtt. A sztálinisták négy trockista társával elkülönítették és meggyilkolták őket (csak egy menekült meg).
De Gaulle nemzeti kormánya a PS-szel (szocialista párt) és különösen az első vonalba került PC-vel (kommunista párt), megkezdte a rend védelmét és a burzsoá állam helyreállítását a forradalmi hullámmal szemben (elolvasandó: a XX. század 20 fejezetben).
A háború utáni forradalmi hullámot az ideiglenes kormány – különösen a PCF apparátusa – attól tartva, hogy mindent elveszít, a burzsoázia engedményeinek árán (a munkásvívmányok élén: a társadalombiztosítás) megpróbálja leszerelni.
A trockista aktivisták tevékenységének mérlegét Pierre Lambert vonja meg. (Lambert a IV. Internacionálé aktivistája, 1920-ben született, 2008-ben halt meg. 1934-ben csatlakozik a trockistákhoz és háború végéig a „munkásbizottság” felelőse. A likvidátorokkal szmbeni ellenállást testesíti meg, a trockizmus folamatosságát kereste nem akadémikus módon, hanem a IV. Internacionálé (újra)építése révén. Ekként volt 60 éven át a IV. Internacionálé egyik vezetője.). Ezt írja: „A szervezeteket uraló apparátusok megsokszozzák az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben. A „Termelni előbb, követelni azután” (Frachon), a „sztrájk a trösztök fegyverévé vált” (Lecoeur, a PCF titkára) politika nevében Thorez kötelez arra, hogy a megszállás alatt drágán megszerzett fegyvereket le kelljen adni a rendőrörsökön. A sztálinisták, a burzsoázia ügynökei számára” csak egy rendőrség, egy állam, egy kormány létezik, „a de Gaulle elnökölte burzsoá kormány, melynek alelnöke Thorez lett, és aki a sztálinista apparátus és a reformisták segítségével a burzsoá állam burzsoá rendőrségét rekonstruálja. A tömegek hatalmának proszovjet formáit (utal a szovjetekre mint tanácsokra) likvidálni kell, hogy a de Gaulle-Thorez kormány céljához érjen. A PCF-nek és vele az SFIO-nek ismét sikerült medrébe terelni a forradalmi özönt a burzsoá renddel szembeni respektje alapján, ahogyan az 1936-ben is volt (...).
De 1944-ben a trockisták még nem ismerték fel azokat a törvényeket, melyek a tömegmozgalmak fejlődését vezérlik. Még nem ismerték saját tapasztalatukból, hogy a forradalmi válság a dolgozók millióit és millióit hatalmi szervek létrehozásához viszi és ez első szakaszban átrendezi az apparátusok által uralt hagyományos szervezeteket. A második szakasz abban különbözik, hogy ebben a tömeg maga egyenesedik fel az apparátusok ellen, saját tapasztalatából, de a szervezett élcsapat vezette forradalmi párt létrehozásáért folyó küzdelem által segítve.
A trockisták nem eléggé tapasztaltak, nem értették még meg, hogy a régi világ megváltoztatásáért harcolók rendelkezésére nem áll más anyag, mint a régi világé. Ismételjük át, Marx, Engels, Lenin, Trockij leírták. Nem elég elolvasni, hogy megtanuljuk. A megtanuláshoz az elméletet és gyakorlatot egybe kell vetni. A trockistáknak meg kell ismerniük a komplex folyamatot, amely feltételezi mint terméket a forradalmi párt felépítését, megannyi tapasztalatot kell birtokolniuk, amit a tömegek saját maguk szereznek, tanulniuk kell a dialektikus materializmus módszerét elsajátított élcsapat tapasztalatából, melynek birtokában van a marxizmus, az öntudatlan folyamat tudatos, tehát szervezett kifejezése. A trockistáknak évek során tartó küzdelemben kell elsajátítani a IV. Internacionálé programját, korszakunk marxista kifejezését, az elmélet és gyakorlat organikus fúzióját a szervezetben.
1944-ben, mint 1936-ban, az illúziók és álmok kifejezik a marxizmusnak ezt az elégtelen alkalmazását, amelyhez hozzájárul a tetőpontján álló sztálinizmus óriási visszatartó ereje, és a trockistákat érő nehézségek meg fognak sokszorozódni. Idő kell. Türelem kell. Várni kell.» (részlet, "Néhány lecke történelmünkből")

A háború után válságok

A Riadó kiáltvány megerősítését, mely szerint a „háború elődézi a forradalmat”, néhány trockista vezető dogmatikusan fogta fel, akik az 1917-es Október „modelljének” reprodukcióját várták. A Kiáltvány elemzését az 1945-ös forradalmi hullám pedig csak megerősítette. Az egyetlen észérv, mely elfojtását megmagyarázza, az az apparátusok politikája, elsősorban a sztálinista apparátusé. A IV. Internacionálé szekciói nem úgy, mint a bolsevik párt, gyengék voltak ahhoz, hogy a tömegeket a hatalom megragadásához segítsék, még akkor is, ha teljes mértékben elkötelezték magukat a küzdelemben.
Pierre Lambert aláhúzza: „Nem értettük meg, hogy a tömegek radikalizálódásának első szakasza ebben a forradalmi időszakban kötelezően és szükségszerűen a nagy szervezeteken kereszül zajlik. Négy éven keresztül egy igaz perspektívában tanítottuk, hogy a második imperialista háború polgárháborúba fog csapni, ebből meg fognak születni a szovjetek (tanácsok); elég azt látni ennek megértéséhez, ami Franciaországban történt, egy egész sorozatnyi területen, ezeknek a szovjeteknek az embriói csakugyan megvoltak a hazafias miliciákban, a felszabadítási bizottságokban, az üzemi bizottságok néhány esetében.
De a sztálinizmus visszahúzó ereje újból likvidálta az összes forradalmi lehetőséget. Amit nem értettünk meg, az az volt, hogy még ha ki is fejlődtek ezek a lehetőségek az első szakaszban, s a tömegmozgalom nem tudott nem ebbe az irányba tartani, de végeredményben az illúziókkal ismert és bizalmat nyert szervezetektől forradalmi tartalmat nem kaptak. Meg voltunk győződve arról 1944-ben, hogy ez az imperialista háború polgárháborúvá változik, nem értettük, hogy nem az októberi séma szerint fejlődött: a bolsevik párt, eleinte kisebbségben a szovjetekben, 9 hónap alatt megragadja a hatalmat – számunkra ez a bolsevik párt a IV. Internacionálé francia szekciója, a Kommunista Internacionálé Pártja volt.
Tapasztalatokból kellett megtanulnunk, holott, elvtársak, minden, az összes eszme olyan egyszerű, mindet leírta Marx, Lenin, Trockij. Ezek az írások a forradalmi párt építésének és a proletárforradalomért vívott harc lenini stratégiájának a lényege. Nem elég olvasni, meg kell élni, nem elég elolvasni, program kell és cselekedni kell ezzel a programmal. Meg kellett tanulnunk harcolni és nagyon drágán, s ha nem látunk világosan, ezt mindig válságokkal, szakadásokkal, zűrzavarral, távozásokkal, szkepticizmussal, kétségekkel kell megfizetni … («Az Átmeneti program» aktualitása – a La vérité 1989. 604. számában megjelent expozé)
A háború utáni ellentmondásos helyzet a világon csakúgy, mint a sztálinista súly, a IV. Internacionálé soraiban zavarodottságot és válságot okozott. Egyesek számára, minthogy a győztes forradalom nem jött el, a IV. Internacionálé nem lett vezető világpárt, tehát «más utakat» kellett keresni. A Szovjetunió szerepe a háború alatt, az 1943-as sztálingrádi győzelem, mindez óriási presztizsnyereséget jelentett a Szovjetuniónak és a hozzá tartozó pártoknak. Ez a sztálinista nyomás nehezedett a IV. Internacionáléra, amely bizonyos káderei, mint David Rousset 1945 októberében ezt írta: «A szovjet bürokrácia ma kénytelen (…) megvalósítani a szocialista forradalmat”. Pablo, a IV. Internacionalista felelős vezetője a káderek túlnyomó többségével harcolt ezen nézetek ellen, de formalista módon, sematikusan.
Pierre Lambert a Történelmünk néhány leckéjé-ben megjegyzi: «A PCI az irányzatok egész tárházát képviseli, a többséget a Nemzetközi Titkárság támogatja, s a marxi «ortodoxia» talaján szándékozik elhelyezkedni. Egy majdnem ugyanolyan fontosságú kisebbség a hibák formális kritikája bázisán olyan fejlődésre buzdít, mellyel a trockizmuson kívülre visz egy csomó tagot. De 1945-ben ezek az irányzatok nem kristályosodtak ki igazán, s nem volt valójában semmiféle politikai hegemónia.
A hasadás azok között kezd kialakulni, akik többé-kevésbé zavarosan elutasítják az osztálybeavatkozást – bemenekülve az újságírásba, ideologikus viszonyba a magát a „baloldali közvélemény” formálójának tartó értelmiséggel – és azok között, akik tudatosan viszik a Programot a munkásirányzatokba. Mások, a szakszervezeti bizottságokba tömörült munkásaktivák, erőfeszítést tesznek, hogy „lefordítsák” a munkásosztálynak a PCI politikáját és védjék «Munkát, kenyeret» akcióprogramját. Harcolnak a vállalatoknál és szakszervezetekben a PCF, a PS és a CGT (szakszervezet) munkásvezetéséért és munkásellenőrzés alatti gazdasági rekonstrukciós tervért a tömegek alapvető szükségleteinek kielégítésére: kenyeret és munkát, ezzel a jelszóval: „Szakítás azokkal a munkáspártokkal, melyek a burzsoáziával az ideiglenes kormányban ülnek”.
(…) Ugyanakkor a PCI ereje jórészét választási kampányra fordította. Korrekt volt, tökéletesen igazságos, nem hagyta el a harci terepet. De ez a választási csata előcsalta a PCI vezetőinek parlamenti illúzióit.
És a PCI vezető párt akar lenni, aktivista erőfeszítésekben és pénzben drága presztizspolitikát fejlesztett ki, politikai eszközein és az osztályharcban reálisan elfoglalt helye alatti politikát. A PCI vezetői nem értették meg a különbséget, ami az osztályharcot vezető párt és az osztályharcba beavatkozással létrejött párt között van. Ez a politika a szétforgácsolódás és demoralizálódás pluszfaktora lett.»
Pierre Lambert mutatta ki, hogy a IV. Internacionálé francia szekciójának vezetése helyettesítette a pártépítés mindennapi feladatait egy autoproklamáló politikával: „az 1945 novemberi Alkotmányozó Nemzetgyűlés választási eredménye a PCI-re 10.817 voks (Párizs 8 ezer és Isère 2.700), és a meetingsorozatok tanúskodnak azokról az tényleges lehetőségekről, amelyek a trockisták számára megnyíltak. Ekkor azonban a vezetés 30 ezer élenjáró munkás felvételét tűzte ki a legrövidebb határidőn belül, 3 ezret azonnal, mert „megfelelnek a párt jelenlegi kereteinek”.
Ez a cél nem önkényes, mondta a vezetés, mert „tizedik helyet foglaltuk volna el, ha az egész országban jelölteket állítunk”. Ezek az aberrált célok, melyeket lehetetlen elérni, a marxizmustól idegen volontarizmus és azok a vágyak, melyek a pártot már felépülve láttatták, a PCI-ben szkepticizmust, szétforgácsolódást és demoralizációt hoztak.
A PCI vezetői számára a párt konstrukciójának ritmusa és módszerei nem az osztályharc (az osztály és az apparátus, az osztály és az élcsapat, az apparátus és az élcsapat között egy bizonyos pillanatban létező viszonyok) által meghatározottak, hanem illúziók által, melyek csak elrejtik az „olyan párt lenni, mint a többiek” vágyát. (Történelmünk néhány leckéje)
1947 január elején Nantes-ban, Clermont-Ferrand-ban és a párizsi régióban sztrájkhullám indult. A La vérité címe: „10 frankot óránként”. A sztrájk a Renaultban kezdődik, pontosabban a 18. számú műhelyben, ahol a PCI aktivistái is dolgoznak. A sztálinista vezetés elhatárolódik: „A sztrájk a trösztök fegyvere” és „hitlero-trockistákként” rágalmazza az aktivistákat. Ennek a sztálinista erőszaknak ellenére a sztrájk kiélezi a kormányválságot, a PCF-nek nem sikerült a mozgalom szétverése; ez a hatalmas osztályharcos megmozdulás és az a fordulat, amellyel a PC operál (az USA Sztálint is nyugtalanító Marshall-terve) vezet a PC kormánypozíciójának végéhez. Elkezdődik a „hidegháború”, s Moszkva parancsára a kommunista pártok „ultrabaloldali” licitálásba kezdenek. (A XX. század 20. fejezetében)
Ebben a helyzetben a IV. Internacionáléval a PCI egyik része, David Rousset („jobboldaliak”), a „széles párt” nevében szakít. Megalapítja a néhány hónap alatt összeomló Forradalmi Demokratikus Tömörülést (RDR), aktivistái az SFIO-hoz, a PC-hez és máshova csatlakoznak. De a PCI majdnem fele tagságát veszítette el.
A IV. Internacionálé II. kongresszusát 1948. áprilisában a zavarodottság, zűrzavar és a politikai lefegyverkezés jellemezte. Elemzéseiben visszatükröződik az SZU-USA antagonizmus, anélkül, hogy a folyamat valódi analízisét adná. Ez a passzív és formális visszfény nyit utat a revizionizmus kifejlődése számára. Ugyanezen a kongresszuson megerősítést nyert, hogy a IV. Internacionálé már befejezett forradalmi párt, nincs hová tovább fejlődnie csak az objektív feltételek hatására, a tömegek majd csatlakoznak. Ezzel ellentétben azok a francia aktivisták, akik a sztrájkokban és az osztályharcban résztvettek, konkrét kivezető utat kerestek a párt építésének területén.
A Történelmünk néhány leckéjé-ben olvashatjuk: „Pablo-Frank-Pivas számára a szakadás nem epifenomenizmus (csatlakozó jelenségek elmélete). A IV. Internacionálé nemzetközi titkárságának (SI) mindig igaza van. Mindig igaza is volt. Legalábbis ezt tartja magáról az SI. De ténylegesen Pablo, Frank és Germain nem értették meg (vagy nem jobban, mint más aktivisták) a forradalmi pártépítés jelentését, szemléletét, az 1943-45-ben elkövetett hibákat. A mindenható és mindenütt jelenlevő SI megtagadta a komoly elgondolkodást az élcsapat és az osztály, az élcsapat és az apparátus, az apparátus és az osztály viszonyáról. Az SI nem akarta ezt megtenni, mert legalábbis úgy ítélte meg, hogy a IV. Internacionálé máris a világ munkásosztályának vezetője. Nem akarta, mert mint az aktivisták többsége, vita nélkül elfogadta, hogy «a PCI a forradalmi párt», hogy a «kapcsolat a PCI és az osztály között nem más, mint a vezetés kapcsolata».
Ahogyan már leírtuk korábban, a tömegek és az apparátusok közötti kapcsolat bonyolultabb; egy párt létrehozása nem csak annyit jelent, hogy meg kell erősíteni az „igaz eszméket” és ez a tény majd a tömegeket spontánul a párthoz vezeti. A toborzás hosszú folyamatot és szervezést igényel, melyhez tisztánlátás kell.
„(...) A történelem nem ismeri el a hamis prófétákat. Megbosszulja őket – pablista módon. Pablo harcba szállt Rousset-val 1945-ben, aztán mégis magáévá tette Rousset hamis téziseit. Pablo aztán a „jobbosokkal” harcolt 1947-ben. A IV. Internacionálé likvidálását okozó tézisek 1950-ben a „jobbosok” módszereit vették át. A kongresszuson, ahol a szakadás mérlegét kellett volna megvonnia, Privas a küldötteknek döntően szokásos banalitásait csepegtette. És ekkor benyújtott egy módosítást a pártkonstrukció megoldására.
A módosítás lényege: „Ha a trockisták számára a IV. Internacionálé Programja vitathatatlan és egyetlen program is, mely alapján a forradalmi pártot fel lehet építeni, mely alapján a szocialista forradalom világpártja Franciaországban létrejöhet, az viszont nem bizonyított tény, hogy ez a párt, melyre a munkásosztálynak szüksége van a győzelemhez, a jelenlegi PCI kereteiben fog felépülni.”
Ez a módosítás képviseli egy kollektív gondolkodáshoz vezető út első mozzanatát – mely egyébként csak jóval később találja meg végső kifejtését.
Egyelőre nem tartunk ott. De 1948-ben ez a módosítás azt a szükségletet fejezi ki, melynek utat kell törnie, hogy a trockisták végetvessenek az állítólagos kész igazságoknak, el kell kezdeniük komolyan tanulmányozni a francia forradalmi párt építésének reális feltételeit a bolsevik élő hagyományokra támaszkodva, a Mit tegyünk? mondatainak formális ismételgetése nélkül.”

1951-53: a szakadás

Egy már kész «világpárt» vezetői, Pablo, Frank és Mendel lábuk előtt látták megnyílani a tátongó feneketlen nyílást alkotóképességük realitásaként.
Pablo megtalálja a „megoldást”, a „jobbosok” téziseit veszi elő, akik ellen 1947-48-ban harcolt: „Az objektív társadalmi realitás a tőkés rendszerből és a sztálinista világból tevődik össze.”
Akkor ez egészen röviden annyi, hogy már nem a proletariátus, hanem szerepében a sztálinista bürokrácia lép fel a tőkés rendszer ellen. A IV. Internacionálé Nemzetközi Titkársága (SI) számára a fenyegető harmadik világháborúban a SZU és az USA fog összecsapni, a sztálini bürokrácia – mégha bürokratikusan is – forradalmi harcot fog vezetni a „sajátos szocializmus” megvalósítására az „átmenet évszázadaiban”. Az SI vezetői számára be kell lépni tehát a kommunista pártokba, melyek balra fognak tolódni. Nem a „beléptetés” ajánlásáról van szó, amit Trockij javasolt az SFIO-ba a forradalmi álláspont nyílt és nyilvános védelmére. Nem bizony, ahogy Pablo írta: ”Avégett, hogy integrálódjunk a tömegek valódi mozgalmába (...), a „fortély” és a „kapituláció” nemcsak elfogadott, de egyenesen szükséges”. Ami világosan a trockista szervezetek likvidálását jelenti, feloldódásukat a sztálinista szervezetekben. (Történelmünk néhány leckéje, „Az 1952-es szakítás c. fejezet)
A francia szekció többsége – bennük a PCI „munkásbizottságának” munkásaktivái – ellenáll. A munkásbizottság aktivistáinak, még ha abban az időben nem is volt világos tudatuk Pablo revizionizmusának méretéről, megértették, hogy „kapitulálni” azt jelenti: megszűnni.
A PCI többsége az SI teóriája ellen foglalt állást. Az SI, ragaszkodva a „sztálinista világ reális mozgalmához” elutasította a IV. Internacionálé francia szekciója voksát és döntéseire akart kötelezni. A többség a IV. Internacionálé egységét féltve haljandó is lett volna ezt elfogadni avval a feltétellel, hogy írásban fejthesse ki véleményét, hogy később irányzatot hozzon létre az SI téziseivel szemben. Pablo, Frank és Mandel ezt elutasította és a francia szekciót szétszakította. (A pablista nevet a szakítás ellenére továbbra is használták-használják a IV. Internacionálében, mivel ebből az irányzatból nőtt ki a ma is működő Egyesített Titkárság (SU) és a Kommunista Forradalmi Liga (LCR).)
A francia szekció többsége levelet intézett 1952 februárjában J.P. Cannonhoz, az SWP felelőséhez. Csak május 29-én válaszolt megerősítve a Pablo-féle vonalat. Cannonnak ismernie kellett a Tézisek revizionista voltát, de a háború után, mikor az SWP lett a IV. Internacionálé vezetésével megbízva, az amerikai pártra koncentrált (amit „nemzeti trockizmusnak” hívunk). De a valóságot nehéz letagadni.
Pablo likvidátor vonalának minden szekcióra hatása volt. Magában az USA-ban 1953-ban az SWP-ben formálódik egy „pablista” irányzat. A brit szekció vezetője, Gerry Healy, aki támogatta Pablot, ellene cselekszik. Az USA-ban az SWP végre elkötelezte magát, kapcsolatba lépett a PCI-vel, a SWP-vel, az SLL-lel (Nagy-Britannia), a svájci szekcióval és 1953. nov. 16-án megfogalmazta véleményét „Nyílt levél a trockistákhoz az egész világon” címmel. Megválasztották a „IV. Internacionálé Nemzetközi Bizottságát”. Az osztályharc fejlődése, a 1953-as berlini politikai forradalmi folyamat a sztálinista bürokrácia ellen, s főként az 1956-ban vérbefojtott munkástanácsok forradalma Magyarországon a gyakorlatban bizonyították a pablista tézisek reakciós jellegét a követelt „sztálinista világról”.
Pablo és Mandel szolidarítást vállalt a sztálinizmussal, ha óvatosan is. Mandel szemére hányta Nagy Imrének, a magyar miniszterelnöknek „osztálya elhagyását” ... és ezzel a sztálinista bürokráciát szinte kötelezve a magyar munkásokat eltaposására.
Ettől kezdve megszűnt a IV. Internacionálé válságából eredő két frakció, szétváltak a IV. Internacionálé CI-be tömörült híveivé és a revizionista likvidátor áramlattá. Vörös vonal, osztályvonal választja el a két irányzatot.

Mi a trockizmus? II.rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 2. rész)

A IV. Internacionálé felé

A holland RSAP és az USA-beli Workers Party felépítése hatalmas lépést jelentett ebben az irányban. 1935 júniusában Trockij közzétette a «Kiáltvány a IV. Internacionáléért» c. írást (a holland RSAP, a USA WP-je, a kanadai WP, a francia GBL és az LCI aláírásával), melynek alcíme a «Nyílt levél proletár forradalmi szervezeteknek és csoportoknak». (Művek, 5.kötet).
Összefoglalja az 5 aláírás után: «…csatoljuk a «négyek nyilatkozatát» a IV. Internacionálé alapvető elveiről, melynek egyetlen sora nem vesztette el időszerűségét. Ez a levél csak a «négyek nyilatkozatának» újrafogalmazása az elmúlt 18 hónap fényében. Felhívást intézünk az összes párthoz, frakcióhoz, a régi pártokhoz csakúgy, mint a szakszervezetekhez, minden szerveződéshez és forradalmi munkáscsoporthoz, melyek egyetértenek velünk az alapelvekben és a ránk váró nagy feladat megoldásában – a IV. Internacionálé előkészítésében és felépítésében –, hogy forduljanak hozzánk javaslataikkal és kritikájukkal a „Nyílt levéllel” kapcsolatban. Azok az elszigetelt elvtársak, akik eddig nem voltak kapcsolatban munkánkkal, ha komolyan akarják, kapcsolatba léphetnek velünk, csatlakozhatnak sorainkhoz.
Azok a szervezeteket, amelyek ezt a kezdeményezést magukévá tették és aláírták a „Nyílt levelet”, úgy döntöttek, hogy Ideiglenes Kapcsolattartó Bizottságot hoznak létre azon pártok és csoportok között, melyek a IV. Internacionálé álláspontján vannak. Ez a bizottság információs lap kiadásáról is kapott megbízatását. A jövőben a IV. Internacionálé program- és alaptaktikai dokumentumai rendszeres és kollektív kidolgozása biztosításának feladatát is megkapja. A nemzetközi konferencia előkészítésének kérdése a kapott válaszok és az előkészítő munka általános munka függvényében kerül eldöntésre.” (Művek, 5. kötet).
Ahogyan a Nyílt levél jelzi, ugyanarról a módszerről van szó, ami az előrelépést illeti, mint négyek blokkjában.
Ebben a levélben nem szerepel a IV. Internacionálé „alapítása” vagy „létrehozása” terminusa, mert politikailag az már létezett, a Nyilatkozatban megerősítést nyert, csak keretekkel kellett ellátni. S újból ezen a gyakorlati kérdésen fognak megjelenni a tétovázások.
Trockij szemére hányta a Nemzetközi Titkárságnak (SI), hogy a SAP-nak aláírást javasolt: „A Nyilatkozatot olyan szervezetek tették közzé, melyek a IV. Internacionálét reálisan, aktív módon fogadják el. A SAP nem ebbe a kategóriába tartozik.” Ő úgy tartotta, hogy a IV. Internacionálé igenlése és ez a szöveg új csoportok vonzására készült; ez pedig tisztázást igényelt.
Válaszként Marceau Pivert-nek (az SFIO baloldali szárnya vezetője, aki szakított később ezzel a párttal és megalapította a Munkás és Paraszt Szocialista Pártot, a PSOP-t, egy centrista pártot, aztán a háború után visszatért az SFIO-ba) Trockij megírta nevezetes cikkét, az Etikettek és számokat: „A politikában a „név” a zászló. Aki ma lemond a forradalmi névről Léon Blum és a hasonszőrűek kedvéért, az ugyanolyan könnyen lemond holnap a vörös zászlóról a háromszínű kedvéért.
Pivert ünnepélyesen hirdeti az összes szocialista jogát arra, hogy reménykedjen egy jobb Internacionálében – a «szám» változtatásával vagy anélkül. Ez az irónia a «számról» ugyanazt a típusú politikai tévedést tartalmazza, mint az irónia az „etiketten”. Politikailag a kérdést így kell feltenni: a világproletariátus sikerrel megküzdhet-e a háborúval, a fasizmussal, a kapitalizmussal reformista vagy sztálinista – ami a szovjet diplomáciát jelenti – irányítás alatt? Mi azt mondjuk, nem. A II. és a III. Internacionálé tartalma kiürült és a forradalmi út akadályává vált. Lehetetlen „megreformálni”, mert teljes vezetése radikálisan ellenséges a proletárforradalom feladata és módszerei iránt. Aki nem értette meg a két Internacionálé összeomlásának okait teljesen, az nem tudja az új Internacionálé zászlaját sem felemelni. „A szám változtatásával vagy anélkül”? A mondatnak nincs értelme. Nem véletlen, hogy a három korábbi Internacionálét megszámozták, minden szám megfelel egy meghatározott korszaknak, programnak és akciómódszernek” (1935.aug.7., Művek, 6. kötet).
Pivert kapcsán megmagyarázza, mit ért a IV. Internacionálé építése alatt: világosságot a politikai vitákban, a legnagyobb rugalmasságot a csatlakozást vizsgáló szervezetek formáiban. Ezért, ezen a bázison javasolja Pivert-nek a közös munkát: „Pivert téved, amikor azt gondolja, a bolsevizmus a frakciók létével összeegyeztethetetlen. A bolsevik szervezet elve a „demokratikus centralizmus”, melyet a kritika és a csoportalkotás legteljesebb szabadságát biztosítja egyrészről, másrészről pedig vasfegyelmet az akciókban. A bolsevik párt története az elvek, csoportok és frakciók belső harcának története. Bizonyos, hogy 1921 tavaszán a válság, éhínség, hideg, a tömegek heveny elégedetlensége fellépése pillanatában a 17 évet megélt bolsevik párt X. kongresszusa betiltotta a frakciókat. De ezt az intézkedést különlegesnek és ideiglenesnek tartotta, a központi bizottság pedig nagyon óvatosan és rugalmasan alkalmazta. A frakciók valódi megsemmisítése csak a bürokráciának a proletár élcsapat felett aratott győzelmével kezdődött és gyorsan a párt virtuális halálába torkollott. A IV. Internacionálé természetesen nem fog soraiban mechanikus «monolitizmustól» szenvedni. Ellenkezőleg, feladatai között az egyik legfontosabb «a proletár élcsapat forradalmi demokráciájának» újjáalkotása magasabb történelmi szinten. A leninista-bolsevikok magukat az épülő Internacionálé egyik frakciójának tartják. Készek együtt dolgozni kéz a kézben más, valóban forradalmi frakciókkal» (Művek, 6. kötet).
Nem pusztán üres szavakról volt szó, mert Vereekennek, aki szektásként szakított a leninista-bolsevikokkal, de Trockijnak elküldte aláírását a Nyílt levélre, ezt válaszolja (1935.okt.): „Belépése kapcsán Ön úgy ítélte meg különbözőségeket, hogy azok eléggé fontosak ahhoz, hogy irányzatunktól Önt elválasszák. Ön elítéli a mi belső rendszerünket. Ugyanakkor Ön a IV. Internacionálé mellett teszi meg felhívását. (...) A IV. Internacionálé nem csak a leninista-bolsevikokból fog állni. Részemről teljes egészében elfogadom az Ön felvételét” (Művek, 7. kötet).
A IV. Internacionáléért folyó mozgalomba belépésről van szó, nem az LCI-ről (Kommunista Internacionalista Liga).
Ugyanakkor ellenkező irányú történések is zajlottak. Spanyolországban Andres Nin, Lenin és Trockij társa, leninista-bolsevik vezető, határozottan a belépősdi ellen foglalt állást, a IV. Internacionáléért vívott meg nem alkuvó harc nevében. De a spanyol helyzet hatására résztvesz a POUM megalapításában (Marxista Egyesülés Munkáspártja – centrista csoport, a komm. párt, a PSOE, a katalán Baloldal, a BL-csoport aktivistáiból) és ehhez feloszlatja e párt marxista frakcióját, aztán pedig aláírja a „Baloldali Blokk” választási programját, a népfront előfutárát. Trockij megírta a POUM elárulását (Művek, 8. kötet, 1936.jan.). A hajlíthatatlan Sneevliet (RSAP, Hollandia), a „belépősdi” nagy szájhőse szintén a IV. Internacionálé nevében nyíltan támogatja a népfrontba éppen belépő POUM-ot!
Trockij később azt írja Sneevliet apropóján: „Teljes mértékben megérintette a POUM-mal szembeni európai politika reakciós irányzata, de a „londoni irodáé” is. Célja azt volt, hogy Fenner Brockway-t (az ILP centrist vezetőjét) megtámogassa.”
A német szekció, melyben az ellenzéket Ruth Fischer vezette, ellenségesnek mutatkozott a IV. Internacionálé meghirdetésével szemben. Válsága azt mutatja, hogy Sneevliet nem volt egyedül a a Kommunista Internacionálé régi harcosai között, akik a közelgő háborús nyomás hatására engedtek a népfront „hangulatának”. A baloldali szervezetekre, melyek kritikával illették a sztálinista pártokat csakúgy, mint a szociáldemokratákat, nyomás nehezedett az úgynevezett „egység” elérésére (ami valójában a munkás egységfront ellentéte); szemükre hányták, hogy nem mentek elég messzire, holott a sztálinista és szociáldemokrata pártok sokkal messzebbre jutottak a forradalommal szemben.
Marceau Pivert, a PSOP-t megalakítva „küzdelem népfontja” mellett nyilatkozik, vagyis egy „radikálisabb” népfront mellett. Mintha a népfront jó irányba haladt volna, csak túl félénken. Trockij erőteljes polémiát kezdeményez Pivert és más centrista vezetők ellen.

„A IV. Internacionálé létezik és harcol”

Míg az LCI aktivistái és csoportjai a centrista mocsárba merülnek, mások (Brazilia, Csehszlovákia, stb.) csatlakoznak a Nyílt levélhez. Az USA szekciója korábban a szocialista párthoz csatlakozott, most «újjászületett»: a IV. Internacionálé dupla létszámmal lép ki és megalapítja a Socialist Workers Partyt (SWP), mely valódi befolyással bír. Ugyanabban az évben a vorkutai táborban (Szovjetunió) szerveznek tüntetéseket a leninista-bolsevikok.
Mivel a sztálinista bürokrácia politikája súlyosbítja az elégedetlenséget, újabb nemzedékek csatlakoznak a leninista-bolsevikokhoz titokban vagy bezàrva a SZU táboraiban.
Ezért írhatja Trockij: „A IV. Internacionálé világszintű fejlődése megerősíti és inspirálja barátainkat és híveinket a Szovjetunióban. Biztonsággal kijelenthetjük, hogy a soha nem csökkenő és kegyetlen üldöztetések, rágalmak és pogromok 13 éve ellenére, az üldöztetésnél is veszélyesebb kapitulációk és árulások ellenére ma is a IV. Internacionálénak van a Szovjetunióban a legerősebb, legnagyobb és legedzettebb szekciója.” (A IV. Internacionálé szovjet szekciója, 1936.jan. Művek, 8. kötet).
Egyébként a Szovjetunióban a bürokrácia szembetalálta magát a Baloldali Ellenzéknek az osztályharc fejlődésével kapcsolatos fellendülésével, erre válaszolt az 1936-os terrorral, koholt perekkel és a GPU táboraiban a trockisták kiirtásával.
Trockij számára nem csak számbeli kérdésről van szó; számára a „Szovjetunió természete” meghatározó jelentőségű az új Internacionálében. Pontosan ebben az időszakban dolgozott Az elárult forradalom c. munkáján, melyben a SZU elfajulását elemezte, s annak szükségességét, hogy új forradalom, politikai forradalom szükséges.
Ilyen körülmények között Trockij 1936-37-től sürgeti és provokálja annak a nemzetközi konferenciának a megtartását, mely hivatalosan is alkalmat ad a IV. Internacionálé megszületésére. Az SI tartózkodó magatartása utalva írja:
„A IV. Internacionálé meghirdetése az Önök számára „koraszülött”. Önök „szerényebbnek” és megfelelőbbnek találják a „Mozgalom a IV. Internacionáléért” cím megőrzését. Egyáltalán nem értek egyet. Két éve, mikor ezt az elnevezést elfogadtuk, nekem pedánsnak, nem megfelelőnek és egy kicsit nevetségesnek is tűnt. A két év tapasztalata teljes mértékben bebizonyította, hogy tévedés volt. A legjobb bizonyíték az, hogy egyáltalán senki nem használta ezt a nevet. A burzsoá sajtó, a Komintern, a szociáldemokraták, mindenki egyhangúlag a IV. Internacionáléról beszélt. Nem vette észre senki ezt a kis szóvégződést: -ért. Saját szervezeteink ritka kivétellel ugyanígy tettek és egyszerűen a IV. Internacionálé szekcióinak nevezték magukat (...)”
Pontosítja, nem arról van szó, hogy le kell mondani a küzdelemről azért, hogy kiszélesedjen a mozgalom, hanem, hogy azt teljesen világosan kell tenni: «Önöknek úgy tűnik, hogy a IV. Internacionálé neve akadályozza a szimpatizáns vagy félszimpatizáns szervezeteket, hogy hozzánk közeledjenek. Ez gyökeresen hamis. Csak világos és helyes politikával tudunk vonzóak lenni. Ehhez nem homályos szervezet kell. A IV. Internacionálé nem teljesen készen fog kikerülni a kezünkből, ahogy Minerva kiugrott Jupiter fejéből. Az elméletben és az akciókban kell növekednie és fejlődnie.»
A IV. Intenacionálé meghirdetésére 1938 szeptemberében került sor az Átmeneti program elfogadásával. A IV. Internacionálé nem a Baloldali ellenzék átalakulása és erre a névre átkeresztelése volt, hanem a munkásmozgalom küzdelmének, differenciálódásának, szakadásainak, újracsoportosulásának terméke.
A IV. Internacionálé megalapításáról hozott döntés azt célozta, hogy a tömegeket felelmelkedését segítse saját mozgalmuk által, a három Internacionálé elfajulása előtti küzdelmének folyamatosságában. Annak megoldását kell kimunkálnia, ami az emberiség válsága, vagyis a proletariátus forradalmi vezetésének válsága. A IV. Internacionálé 1938. évi alapítási programja megállapítja, hogy a tőke agonizál, s csak az ellenforradalmi apparátusok politikájának köszönheti fennmaradását.
Kimondja, hogy: „nem lehet többé kérdés a szisztematikus szociális reformoké (...) a proletariátus minden komoly követelése elkerülhetetlenül vezet a tőkés tulajdon határán túlra” és ezért erősíti meg a program „A IV. Internacionálé nem a régi „minimumprogramok” követelésein nyugszik (...) Fáradhatatlanul védelmezi a munkásság demokratikus jogait és szociális vívmányait. De ezt a mindennapos munkát korrekt, reális, vagyis forradalmi perspektíva keretében végzi. Abban a mértékben, ahogyan a tömegek régi „minimum”részkövetelései beleütköznek a hanyatló kapitalizmus degradáns és destruktív tendenciáiba (...) a IV. Internacionálé előtérbe helyezi ÁTMENETI KÖVETELÉSEIT, amelynek iránya magának a burzsoá rendszer alapjainak megcélzása egyre nyíltaban és elszántabban. A régi „minimumprogramot”folytonosan meghaladja az ÁTMENETI PROGRAM, mely tartalmazza a szisztematikus tömegmozgósítás feladatát a proletár forradalomért.”
Ez a IV. Internacionálé programja, az Átmeneti program, A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai címmel, és alcíme pedig A tömegek mozgósítása az átmeneti követelések körül mint a hatalom megragadásának előkészítése. Arról van szó, hogy forradalmi szervezetet kell létrehozni a tömegek mindennapi osztályharca folyamatának segítésére az átmeneti követelések megformálásán keresztül, mely mintegy hídként szolgál a minimális követelések és a politikai hatalom megszerzése között. Az ezen az úton való haladáshoz pedig létre kellett hozni a IV. Internacionálét.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy világszinten a proletariátus vezetője a IV. Internacionálé lenne, mint egy befejezett, kész szervezet, melyet csak fejleszteni és szélesíteni kellene.
Trockij nem mond le arról a vonalról, melyet 1933 óta bontott ki. Cikkében, a „Trockizmus” és a Szocialista Munkás-Paraszt Párt, ezt írja: „Victor Serge leírta: „Nem lehetséges kedvünk szerint erre a névre méltó Internacionálét létrehozni”. Micsoda önhittséggel teli és ugyanakkor érzések nélküli mondat! Feltételezhetően Sergenek a zsebében van az Internacionálé egész szabásmintája, mintha az egy nadrág volna. Persze egy „erre névre méltó” nemzeti pártot létre lehet hozni „kedvünk szerint”. Például megfelelel-e egy szocialista munkás-paraszt párt Serge mértékének? Azok az emberek, akik ezt a kérdést közelítik meg ilyen-olyan felületes kritériummal, csak azt mutatják ki, hogy az Internacionálé számukra egy győzedelmes, pazar intézmény, egy bizonyos fajta templom. Mikor a fényűző építmény felépül (kik által? hogyan?), majd akkor jönnek a boltozatot alá. Mi másként látjuk a dolgokat. Nekünk az Internacionálé eszköz, melyre a proletariátusnak szüksége van, ahogyan nemzeti pártra is szüksége van. Ezt az eszközt létre kell hozni, javítani, finomítani. Ezt tesszük. Nem arra várunk, hogy valaki megtegye helyettünk. Minden forradalmárt arra ösztönzünk, hogy tegye kézjegyét rá erre a műre most, rögtön, egy percet sem veszítve.” (Művek, 21. kötet).
Lev Trockij számára a IV. Internacionálé felállítása öntudatos, nem az előnyös „objektív körülmények”, hanem a politikai szükségletek által meghatározott döntés eredménye. Ez a – sztálinista elfajulás és a 2. világháború közeledése teremtette – politikai szükséglet az összekötő híd az elmúlt 20 év munkásmozgalmi öröksége és mérlege, valamint a hamarosan bekövetkezendő új korszak között.
De, ismételjük csak meg, Trockij számára ez a tény nem zár le semmit. Ugyanennek a cikknek a végén javasolja Marceau Pivert-nek, a PSOP vezetőjének: «A múlt ősszel tartott nemzetközi tanácskozásunkon elfogagdtunk a jelen korszak problémáira választ adó átmeneti követelésekről szóló programot. Ismeri-e Pivert ezt a programot? Mi az álláspontja ezzel kapcsolatban? Részünkről semmi más nem kívánatosabb, mint megismerni kritikáját. Annak mélységét, bármilyen is legyen «hangneme»!
Íme konkrét javaslatom, amit «kívülről» teszek neki: azonnal vágjunk bele a proletár nemzetközi program vizsgálatába és tisztázásába, valamint nemzetközi lap kiadásába, mely speciális célja ennek a kérdésnek a megvitatása. Javaslom, hogy e vita alapjául a IV. Internacionálé programja szolgáljon: A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai. Magától értetődően Internacionálénk kész vitabázisként elfogadni más tervet is. Pivert és barátai elfogadnák javaslatunkat? Ez kétségtelenül előrevinne bennünket!».
Trockijnak ez a nyílt koncepciója semmiképpen nem jelenti a program kritériumainak csökkentését.
Így később javasolta Marceau Pivert-nek a francia trockista szervezet fúzióját a PSOP-val, mivel: «ami megmentheti a helyzetet Franciaországban, az a helyzetet világosan megértő, néhány ezer emberből álló valódi élcsapat létrehozása». Nem a IV. Internacionáléba való belépést javasolta, hanem általános közös orientáció alapján pártján belüli együttműködést a a IV. Internacionálé aktivistáival. Pivert visszautasította.
Az emberi civilizáció jelenlegi válsága a proletariátus vezetésének válsága
1939 áprilisában, egy évvel meggyilkolása előtt, Trockij visszatér az Antillákról származó trockistával, Jamesszel folytatott vitájában a IV. Internacionáléért vívott küzdelmének eredményére: «Igen, a kérdés az, hogy tudjuk, miért nem haladunk eszménk értékének megfelelően, melyek nem annyira értelmetlenek, mint egyes barátaink hiszik. Politikailag nem haladunk előre. Ez a tény az egész munkásmozgalom általános hátrálásának kifejezése az utóbbi 15 évben. Amikor a forradalmi mozgalom általánosan visszavonul, amikor kudarc kudarcot követ, amikor a fasizmus terjed az egész világon, amikor a hivatalos marxizmus személyesíti meg a legtökéletesebb gépezetet a dolgozók becsapására, akkor törvényszerű, hogy a forradalmárok csak az általános történelmi folyamat ellen tudnak harcolni. Ez pedig akkor is így van, ha eszméik annyira értelmesek és pontosak, amilyent csak kívánni lehet. A tömegek nem prognózisokon vagy elméleti teóriákon keresztül okulnak, hanem egész életük általános tapasztalataiból. Itt van a globális magyarázat: a helyzet együttese ellenünk van. Az kell, hogy az osztályöntudatban, a tömegek reakcióiban és érzelmeiben fordulat következzék be, fordulat, mely megadná számunkra a nagy politikai sikert. («Vita a IV. Internacionálé helyzetéről» Művek, 21. kötet)
Megállapítja a IV. Internacionálé behatárolt erejének okát: „a helyzet ellenünk van”.
«1917 óta kudarcok hosszú sorát éltük meg. Úgy vagyunk, mint azok, akik a hegyeket akarják megmászni, de állandóan csak kavics- és hólavinát kapnak szembe. Ázsiában és Európában a tömegekbe újból a reménytelenség érzése költözött. Hallottak valamit, olyat, amit mi 10 vagy 15 éve mondunk a kommunista pártról és most pesszimisták. Ez a tömegek általános lelki állapota. Ez a legáltalánosabb ok. Nem tudjuk magunkat az általános történelmi folyamatokon túl, az általános erőviszonyokon kívül tenni. A folyamat ellenünkre van.”(l. ugyanott)
A második imperialista háború előestéjén, 1940. máj. 26-án a IV. Internacionálé elfogadta a Riadó Kiáltványt. 1940 augusztusában Trockijt Sztálin egyik ügynöke megyilkolta. A sztálini GPU-nak a trockisták tömeges kiirtása ebben a gyilkosságban kulminált. A Szovjetunióban a baloldali ellenzéki aktivisták ezreit végezték ki már 1936-ban, de Sztálin nem elégedett meg ezzel, a trockistákat az egész világon kiirtatta. 1937-ben Svájcban ölték meg Ignac Reisst, a régi forradalmárt, a GPU tábornokát, aki szakított Sztálinnal és csatlakozott Trockijhoz. Erwin Wolfot, Trockij volt titkárát és az SI (Nemzetközi Titkárság) tagját Spanyolországban tartóztatták le és ölték meg. 1938 februárjában Lev Szedov, Trockij fia hal meg. Párizs szívében elrabolták Rudolf Klementet s csak megkínzott testének darabjait találták meg. S ez történt sokan másokkal is.