Nemzetközi információk

új széria 38 (407) – 201.jún.24.

Tartalom:

Portugália: - Felhívás Európa dolgozóihoz és népeihez

Genfi találkozó: XVIII. találkozó 2011. jún.4-5én az ILO nemzetközi munkaügyi konferenciája éves ülésszaka alkalmából

- Nancy Wohlforth (USA) hozzászólása

- Bernadette Mussche (Belgium) hozzászólása

- Guadeloupe: A Nemzetközi Egyetértés gyűlése Párizsban Elie DOMOTA-val, az UGTG főtitkárával

Spanyolország: Munkásaktivák és –felelősök felhívása: «Munkát jogokkal, lakhatást és demokráciát!»

Kazahsztán: a Köztársaság hatóságaihoz: «Szabadságot Natalja Szokolovának!»

Felhívás Európa dolgozóihoz és népeihez!

2011 jún. 18-19-én Lisszabonban, Portugália fővárosában gyűltünk össze, az új kormány megalakulásának előestéjén. A kormányalkotó politikai pártok főbb vezetői már bejelentették, hogy a «trojka» (IMF, Európai Központi Bank, Európai Bizottság) diktálta úgynevezett mentési tervet be fogják vezetni.

A terv szabályos támadás a munkásosztály minden szerzett joga ellen, a demokrácia ellen és Portugáliát, Európa egyik legősibb nemzetét a nemzetközi intézmények, a pénzügyi és spekulatív tőke protektorátusa alá helyezi.

Ez a terv a legapróbb részletekig megszervezi az összes köztulajdonban levő vállalat, a Köztársaság teljes vagyonának privatizálását, a fiatalokat munkanélküliségre ítéli, a prekaritás emelkedését jelenti minden szektorban, különösen az oktatásban, folytatni fogja a válallatok bezárását.

Ez a terv verejtéket, vért, könnyeket ígér a portugál népnek és dolgozóknak. A Görögországban a 2010 májusában bevezetett «mentési terv» történelmének legnagyobb recessziójába döntötte az országot, megemelte a munkanélküliséget és a görög dolgozókat, fiatalokat nyomorra kárhoztatja. Ugyanez a helyzet Írországban is.

Mindenki világosan látja, a bankok, a pénzügyi és spekultív tőke követeli, hogy a népek fizessék meg a tőkés termelési mód, a «piacgazdálkodás» válságát.

Most Spanyolországon a sor. Mögötte pedig az összes európai ország érintett, a «jól viselkedők» éppúgy, mint a többi, mert minden kormány kötődik az Európai Unió koordinálta tervekhez, melyek letörik a munkás- és demokratikus jogokat. Ez a valódi értelme, igazi funkciója az Európai Unió és az IMF intézményeinek.

Egyetlen országban sem tudják a dolgozók és népek elfogadni ezt a nyomorúságos jövőt. De be kell ismerni, ellenállásuk akadályba ütközik: a munkásosztály több mint másfél évszázados harcában megteremtett nagy szervezetei vezetőinek politikájába.

Le kell szögezni, hogy a még munkásérdekek képviseletét és a demokráciát hirdető pártok vezetése – legyenek azok hatalmon, mint Socrates, vagy olyanok, mint Zapatero, Papandreu, ellenzékben, Franciaországban, Németországban vagy Nagy-Britanniában –, és a nagy szakszervezetek vezetése, mind alávetik magukat azoknak a kereteknek, melyek szerint a munkásmozgalomnak kell a deficit csökkentése terhét vállalnia, adósságot honorálni a vérszívó bankok és pénzügyi alapok számára. Elég lenne hosszabb határidőt kérni a népek adósságát legitimáló Maastrichti szerződés diktálta 3 %-os egyensúly elérésére, hogy a nyomort és a keserű jövőt elkerüljük. A jelen lévő nemzeti szakszervezetet képviselő vezetők közül egyetlen hang nem szólalt meg az ESZSZ május 16-17-i kongresszusán, mely denunciálta volna a kongresszusnak ezt a saját vállára vevő, becstelen határozatát.

Elfogadni az adósság kifizetését vagy annak «újratárgyalását» annyit jelent a prekaritásban élő pedagógus számára: «így maradsz és kitehetnek», ezt jelenti a köztulajdonú vállalatnál dolgozó számára: «széleskörű elbocsátásokkal privatizálni fogják a céget»…

Ki gondolhatja komolyen, hogy ez kiutat jelent?

Emlékeztetünk, hogy az összes kormány, bármilyen politikai szinezettel is bírjon, állami költségvetésből finanszírozta a válságban levő pénzügyi rendszert annak megmentésére, megsokszorozta a munkáltatóknak nyújtott „könnyítéseket” a költségvetési és az állami büdzséje kárára. Ők hozták létre a deficitet és a dolgozókkal akarják megfizettetni.

Országunkban a dolgozók óriási többsége, az osztályszervezetekben felelősséget viselő aktivák és a munkáskáderek óriási többsége nem fogadja el mindezt. Mindnyájan tudják, hogy szükség van szervezeteikre, hogy azok a dolgozók érdekeit védjék, a népesség érdekeit, a demokráciát és a szuverenitást. Tudják, hogy a kiút nem a válságban lévő rendszer megmentésére irányulva a munkáltatókkal, a kormányokkal és a tőke intézményeivel hozott konszenzusban rejlik. Tudják, hogy szervezeteiket helyre kell állítani olyan területen, melyet soha nem kellett volna elhagyni.

Hallottuk, ahogy Európa minden részéről jövő elvtársaink elmondták, hogy mindegyikőjük országában ilyen vagy olyan formában, de ugyanazok a lépések történnek, ugyanaz az offenzíva a «trojka» diktatúrája felé, a munkásjogok és a demokrácia ellen a «deficit lerafagása» nevében és mindenütt ez okozza a gondokat – a munkásmozgalom nem fogadhatja el, hogy ennek az offenzívának az eszköze legyen.

Mindenütt azt kell megállapítanunk, hogy a dolgozók nem hagyják a jogaik és garanciáik elvesztését. A népesség nem viseli el, hogy a közszolgáltatások megsemmisüljenek. Az ifjúság nem egyezik bele, hogy elveszítse jövőjét, hogy prekaritásáért a kollektív garanciákkal rendelkező «privilegizált» dolgozókat tegyék felelőssé …

Itt, a a bajok által sújtott Portugáliában ünnepélyesen elhatároztuk, hogy országainkban kampányt folytatunk az EU és az IMF követelte tervek visszavonására. Döntöttünk, hogy szervezeteinkben megerősítjük a küzdelmet az ilyen programoktól való függetlenségük védelmében, központi célunk visszalépés az e tervektől tisztán és egyszerűen.

Megerősítjük a Berlinben 2010 júniusában létrehozott európai koordinációs bizottságot, hogy ezt a kampányt együtt folytassa.

Kijelentjük, hogy Európa dolgozóinak és népeinek van jövője. Ez a jövő tényekben megköveteli a pénzügyi tőkével, az Unióval, az IMF-fel és az ezeknek magukat alávető kormányokkal való szakítást. Az első lépés ezen az úton a lehető legszélesebb egységfront a portugáliai, görög, ír és olasz programok visszavonása mögött csakúgy, mint Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában. Országaink dolgozói készen állnak, meg vannak győződve arról, hogy lehetetlen kitérni e kérdés elől, mely csaknem egyidőben merül fel népeink számára. Semmi nincs még lejátszva, bízunk dolgozóinkban, aktivistáinkban. Az európai népek és dolgozók jövője a közös, testvéri harc az «európai szabad népek, szabad nemzetek szabad uniójáért», megszabadulva a nagytőke intézményeitől, minden elnyomástól és kizsákmányolástól, ez mindegyikőnk ésszerű gazdasági újjáépítésének feltétele a népek együttműködésére alapozva.

Bejelentjük részvételünket a POI kezdeményezte, okt. 1-i nemzetközi meetingen Párizsban. Ez alkalomból összeül a Berlinben 2010 júniusában létrehozott ‘kapcsolattartó bizottság az európai dolgozók szövetségéért’.

Első aláírók:

Németország - H.-W. Schuster (SPD-AfA; Verdi – személyes címen); Gotthard Krupp (Berlin, SPD-AfA; Verdi – személyes címen); Carla Boulboullé, Társadalompolitika és demokrácia kiadvány, Európai Koordinációs Bizottság;

Spanyol állam - Pablo García Cano Locatelei (Madrid, CCOO ipari végrehajtó bizottság tag) ; Ana González Mariscal (CCOO, helyhatósági szolgáltatók szövetségének tagja) ; Lius Gonzalez Sanz (CCOO Szövetségi Tanács tagja) ; Andreu Camps (Información obrera)

Franciaország- Dominique Vincenot (POI) ; Bruno Rique (kórházi szakszervezet) ; Bernard Réty (felsőoktatási szakszervezeti felelős)

Írország - Brian Forbes (Mandate)

Olaszország - Lorenzo Varaldo (Dolgozók pártjáért bizottság)

Portugália - António Aires Rodrigues (POUS-vezető) ; Maria João Gomes (fordító, Marinha Grande) ; Maria João Vieira (pedagógus, Leiria) ; Licínio de Sousa (Bloco de Esquerda / Marinha Grande) ; José Simões (üvegipari munkás) ; Cláudio Lordelo (üvegipari munkás) ; Arsénio Cerejo (ipari munkás) ; Adriano de Jesus Marques (Bloco de Esquerda / Marinha Grande) ; Carmelinda Pereira (POUS-vezető) ; Joaquim Pagarete (SPGL nyugdíjas pedagógus koordináció tagja) ; Margarida Pagarete (SPGL-tag, az FP-UL hallgatója) ; Maria da Luz Fernandes (POUS) ; Ana Tavares da Silva (nyugdíjas pedagógus koordináció tagja) ; Manuela Magno (pedag.gus) ; Carlos Melo (nyugdíjas banki alkalmazott, POUS-vezető), Helena Carvalho (POUS) ; José Santana Henriques (elbocsátott kereskedelmi dolgozó) ; José Augusto Matias (pedagógus) ; Carina Oliveira (diák) ; Sónia Anjos (diák) ; Ana Sofia Cortes (STFPSA szakszervezeti bizalmi) ; Rosa Cândida Pereira (pedagógus) ; Pedro Pimenta (diák, POUS-aktiva).

Svédország - Jan Erik Gustafsson (Népi Mozgalom az Európai Unió ellen/Szakszervezetek és az EU hálózat)

Svájc - Carlos de Oliveira (Unia, szakszervezeti felelős– személyes címen) ; Michel Zimmermann (SSP/PSG – személyes címen)

Helyesbítés:

Christel Keiser cikkében, a genfi XVIII.találkozó az ILO konvenciói és a szakszervezetek függetlensége védelmében, mely a legutóbbi Nemzetközi információban jelent meg, a német szakszervezeti felelős, H.-W. Schuster mondandóját így kell értelmezni helyesen:

«Ez a korporatista kurzus egyre inkább jellemző a szakszervezeti integrálódásra, az eladósodás fékezésének elfogadása, a versenyé, stb., melyeknek az lett a következménye, hogy a bérek 4 %-kal csökkentek a 2000-es évhez képest. Ez a kurzus felelős azért, hogy a nyugdíjkorhatár 67 évre emelkedett, hogy a betegségi és öregségi biztosítás a spekuláció forrásaként szolgál, hogy a városok és települések összeomlanak, hogy a kórházak, iskolák, óvodák és bölcsődék romokban állanak.»

Az olvasók és H.-W. Schuster elnézését kérjük.

A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése szervezte XVIII. találkozó a szakszervezeti függetlenség és az ILO konvenciói védelmében az éves munkaügyi tanácskozás alkalmából

Genf– 2011. jún. 4-5.

Nancy Wohlforth, (USA) hozzászólása(személyes címen)

Nancy Wohlforth az AFL-CIO szakszervezeti tömörülés Végrehajtó Bizottságának tagja, alelnöke a kaliforniai Federation of Labornak és együttszervezője a US Labor Against the War szervezetnek.

Szintén tagja a Nemzetközi Egyetértés koordinációjának.

Kedves Elvtársak!

Mielőtt elmondanám hozzászólásomat, szeretném kifejezni teljes szolidaritásomat Sidi Saïd elvtársunkkal, az UGTA (algériai szakszervezeti tömörülés) főtitkárával, aki a konferencia bevezetőjét mondta. Egyetértek, nem fogadhatjuk el a demokratikus jogainkat fenyegető veszélyeket szakszervezeteink belsejében a G20 politikája elleni álláspontunkban. Sajnos, ezek a módszerek nem ritkák szakszervezeti berkekben. Ezért kell sokunknak csoportokat létrehozni San Franciscoban a helyi szövetségben, és türelmesen dolgozni a többiek megnyeréséért.

Egyetértek Sidi Saïd elvtársunkkal, amikor azt mondja, a szakszervezeti vezetőknek végig kell járniuk a teljes ranglétrát. Évekig dolgoztam szakszervezetem helyi szintjén, mielőtt országos gazdasági titkárnak és az AFL-CIO végrehajtó bizottságába választottak.

Ebben az évben az Egyetértés konferenciájának témája a szakszervezeti függetlenség védelme, a független mozgalom szükségessége és az alapvető munkásjogok kiterjesztése – soha nem volt ennyire fontos világszerte és főleg az Egyesült Államokban, ahonnan jövök.

Minden országban azt várják el a dolgozóktól, hogy ők fizessék meg a válság árát, melyért ők nem felelősek, a költségvetési restrikciókon, a béreken, a társadalombiztosításon és a szociális ellátásokon keresztül – és az alapvető munkásjogok, mint a kollektív tárgyalások lebontásával. Az ILO konvencióit a munkáltatók «túlzottan kötelező érvényűnek» tartják, a politikusok pedig limitnek vetik alá vagy kereken elhagyják és más, «engedékenyebb» konvenciókkal helyettesítik.

Mindez az új módinak megfelelően folyik: «az áldozathozatal megosztása» jegyében. A szomorú igazság mondatja velem, hogy csak a dolgozók hoznak áldozatot. Az USA munkáltatóit és bankjait kb. 8 ezer milliárd dollárral mentették meg, míg az egyszerű állampolgárt – a dolgozói többséget – soha nem látott támadások érik: majdnem 30 millió munkanélkülivel és részmunkaidőben dolgozóval, több mint 10 millió személy lett áldozata az ingatlan-elkobzásoknak és közel 50 milliónak semmiféle betegségbiztosítása nincs, hogy csak néhány statisztikai adatot idézzek.

Az USA-ban az ipar magánszektorában a szakszervezeteket gyakorlatilag likvidálták. Munkahelyek millióit szervezték ki az utóbbi 3 évtized alatt olyan országokba, ahol a bérek jóval kisebbek és ahol a munkásjogok egyáltalán vagy gyakorlatilag nem léteznek. A munkáltatók óriási engedményeket kértek a dolgozóktól, hogy munkahelyük megmaradjon, a bérből élők és szakszervezeteik megtették. Aztán mégis delokalizálták a munkahelyeket az úgynevezett «szabadkereskedelmi» egyezményekre – túlzottan is – támaszkodva. Ezek az egyezmények csak arra szolgáltak, hogy a munkáltatók és bankárok még inkább teletömjék zsebeiket és a szakszervezeteket még inkább meggyengítsék.

Mikor sikerült az USA iparát elpusztítani és az országot átalakítani szolgáltató gazdasággá, a munkáltatók és a politikusok saját kontójukat szolgálandó még ezt a gazdasági szektort is tönkreteszik, gazdagodást a milliárdosok kicsiny részének biztosítva, a maradék 99 % pedig maradjon csak mindörökre nyomorban.

A 2007-2008-as válság legnehezebb idején a szakszervezeti mozgalomban és az egész népességben növekedett a szembenállás, sőt, még a Kongresszusban is a Wall Street George W. Buhs száján keresztül javasolt mentési tervvel szemben. 2008. szept. 30-án a tervet a Képviselőház történelmi szavazással elvetette. A Kongresszus százezerszámra kapta a dolgozók leveleit, akik követelték: «Az egyszerű állampolgárt mentsétek meg, NE a Wall Streetet! – ne a tőzsdét!»

Provokáció kellett a Wall Street részéről – a tőzsdével, a «minősítő ügynökségekkel», a lobbival – ahhoz, hogy a Kongresszus visszatérjen voksára és kimerítse a szövetségi tartalékokat, a kormányzati költségvetést és hallatlan összegeket költsön a bankokra és a spekulációra.

Ezek a megmentési pénzek és a mindig emelkedő katonai kiadások az okai a 14 300 milliárd dollárnyi szövetségi adósságnak, melyet megfizetését most a dolgozóktól és a szakszervezetektől kérik a költségvetés még gorombább megkurtításával és még kevesebb engedménnyel. Tim Geithner pénzügyminiszter figyelmeztetett, hogy a közeljövőre tervezik a költségvetés csökkentését – «előnyöknek» nevezi a minimális egészségügy és nyugdíj, a Medicaid, Medicare és Social Security programokat (ezek nem «előnyök», ezek a mi jogaink, adóinkkal megfizetjük, ez a miénk.) Geithner azt nyilatkozta, hogy aug. 2-án azt várja, hogy a demokraták és a republikánosok többsége egyetértsen a szövetségi adósság plafonjának emelésével a társadalombiztosítás költségvetésének néhány tízmilliós megszabdalása fejében. Nagyon valószínű, hogy elsőként a Medicaid programot érinti. Hacsak nem tudjuk leállítani ezt a támadást, nyugdíjasok millióinak kell nyugdíjasotthonukat elhagyni és finanszírozás híján az utcán találni magát. A szakadék szélén állunk.

De mindez elkerülhetetlen? Kategorikusan kijelenthetem, hogy tudnánk küzdeni. Az USA szakszervezeti tagjai készek harcolni, egyáltalán nem tétlenek. De szembetalálják magukat bizonyos akadályokkal. Nézzük.

Közel 200 000 ember mozdult meg Washington D.C-ben gyakorlatilag egyik napról a másikra 2010.okt.2-án a One Nation-tüntetésen, melyen megmutatta erős elszántságukat a szakszervezeti mozgalom és szövetségesei soraiban való harcra. Okt. 2. gyönyörű példája a szakszervezeti és népi mozgalom (leginkább az NAACP) akcióegységének, mely az utcákon követelte, hogy Obama tartsa be 2008. novemberi ígéreteit.

De ez a nap kettős problémát vet fel. Először is - nem lett folytatása. Szervezői nem annak szánták, hogy az ellenállási kampány első lépése legyen. Másodszor, és ez talán még súlyosabb, a szervezők nem értettek egyet Obama elnök és a Kongresszus demokrata többsége támadásában.

A másik példamutató esemény Wisconsini államban történt a tavasszal. A republikánus kormányzó, Scott Walker, aki a Wall Street fejeseivel és a Koch-fivérekkel egy húron pendül, óriási offenzíváról döntött a közszolgáltatás szakszervezeteinek likvidálására.

Önöknek valószínűleg nem sokat tudnak Wisconsinról, szeretnék néhány információt adni. Wisconsinban töltöttem gyermekkoromat, ott hagyománynak számít aktivának lenni, különösen legnagyobb városában, Milwaukeeban. Amikor gyerek voltam, szocialista polgármestereket választottak errefelé, ők pedig tartották magukat a kampányígéretekhez. A wisconsini szakszervezeti mozgalom támasz volt a szakszervezeti tagoknak csakúgy, mint az azon kívüliek számára.

2011. febr. 11-én Walker kormányzó Wisconsinban támadást indított az alkalmazotti szakszervezetek ellen. Néhány nap elég volt és 5 ezer ember gyűlt össze, ideértve a madisoni egyetemi hallgatókat is, a Capitolium előtt a törvénytervezet elleni tiltakozásul. 3 napon belül a számuk 10 ezerre emelkedett, aztán 75 ezerre és egy hét múlva legalább százezerre. Az állami iskolák pedagógusai felfüggesztették a munkát, a szülők, a diákok bekapcsolódtak, a jeges hidegben együtt mentek Madisonba a tiltakozó mozgalomhoz csatlakozni.

Ugyanakkor a Graduate Student Teaching Assistants felsőoktatási szakszervezet és szövetségük, a The American Federation of Teachers kezdeményezésére munkások, diákok, munkanélküliek ostromolták a Capitoliumot, nyomást gyakoroltak az állami képviselőkre, hogy hagyják abba a tétlenséget. 14 demokrata szenátor elhagyta az államot, hogy megakadályozhassa a törvény megszavazását.

Három hét alatt az akció megmutatta erejét, a rendőrség maga is csatlakozott a tiltakozókhoz, holott szakszervezetük nem is érintett a köztisztviselők kollektív tárgyalását teljes egészében megszüntető törvény kapcsán, és megakadályozta, hogy a Capitoliumtól elzavarják őket. Evvel a felkeléssel mint háttérrel a szakszervezeti mozgalom szektorai, ideértve a wisconsini Regonális Központi Uniót is, általános sztrájkot hirdettek meg. Nem egy kis baloldali csoportocska tehát, hanem a wisconsini harc központjának regionális uniója és a szervezett munkásmozgalomban való széleskörű megvitatás nyomán.

Ugyanakkor két elem hiányzik a leglényegesebb ponton:

— 1/ A szakszervezeti mozgalom nem bocsátotta ki az afganisztáni háború befejezésére, az 50 000 Irakban állomásozó katona visszahívására és a szörnyűséges méretű védelmi kiadások megnyirbálására vonatkozó jelszavakat. Ha a szövetségi kormány ezeknek a követeléseknek eleget tenne, óriási alap keletkezne arra, hogy a költségvetési kurtításoknak véget lehessen vetni, a szükséges infrastruktúrát, oktatást meg lehessen javítani, munkahelyeket lehessen létrehozni, stb. állami és szövetségi szinten. A US Labor Against the War ebbe a küzdelembe veti magát bele az Új Prioritásokért kampányán keresztül avval, hogy a háborús kölcsönöket át kell adni a szövetségi és állami kormányoknak.

— 2/ A szakszervezetek nem hívtak fel arra, hogy a gazdagokkal és a munkáltatókkal fizettessék meg az adót. Ezzel és a katonai kiadások csökkentésével ki lehetne elégíteni az emberi szükségleteket, valódi közmunkaprogramokat lehetne létrehozni – olyanokat, amelyeknek utolsó példája a 30-as évek beli New Deal. A munkanélkülsiéget el kell utasítani, és mi ezt is tesszük.

E két pont vezet a szakszervezeti függetlenség és a munkáltatók által uralt pártok problémaköréhez. A szakszervezeteknek nem azt a szerepet kellene játszaniuk, hogy pl. 100 millió dollárnak megfelelő összegben javasoljanak megtakarítást a köztisztviselők bérein és munkakörülményein a kollektív tárgyalások megmentésének ígéretei fejében, ahogyan ez bizonyos szakszervezetek tették. A szakszervezetek szerepe az, hogy harcoljanak minden dolgozóellenes támadás kivédésére, legyenek azok a kollektív tárgyalások vagy munkahelyek, bérek vagy munkakörülmények.

Pluszként, a gazdagok adófizetése és a háborús költségek visszaforgatásának kijelentése arra kötelez egy valóban független szakszervezetet, hogy konfrontálódjon az Obama-adminisztrációval és a Demokrata Párttal.

Legutóbb Washington D.C-ben a National Press Clubban egy vitán az AFL-CIO elnöke, Richard Trumka kimondta nyíltan. Ennek nagyon örülök. Most rajtunk a sor, hogy cselekedjünk ennek érdekében a szakszervezeti mozgalom valóságában, ez nélkülünk nem megy. Ebben a kampányban új szövetségeseink keletkeznek naponta magában az AFL-CIO Végrehajtó Bizottságának kereteiben is.

A munkáltatók leginkább jobboldali rész azt hitte, hogy megtámadhatja Wisconsinban a szakszervezeti jogokat, a szakszervezetek hagyományos bástyáját, hogy aztán tovább folytassa más államokban, még a Demokrata Párt által kontrolláltakban is. Valójában már meg is kezdték, mint pl. Massachussetsben, ahol a demokrata többségű parlament éppen elfogadta, hogy a köztisztviselőknek nincs joga a kollektív szerződésekhez a betegbiztosításban, a bérből élőket magukra hagyja olyan gazdasági ágban, amely rendkívül magas pénzeket kezel, melyben a krónikus betegek nem élvezik a kormány által biztosított fedezetet.

Mindez az ún. Obama–betegbiztosítási terv ellenére történik, mely ugyan kimondja, hogy minden dolgozónak joga van a betegbiztosításhoz, de valójában a népbiztosítás egyetlen opcióját sem tartalmazza, nem szabja meg a gyógyellátás és gyógyszerek felső határát, hagyja a magánbiztosítókat, hogy akár 5 ezer dollárt is fizettessenek havonta olyan emberekkel, akik 15-től 60 ezer dollárt keresnek évente. Igen, jól hallották. Massachusettsben és államról államra, a bérből élők, akiknek volt már betegbiztosításuk, most még 60 ezer dollárt is fizethetnek havonta, tehát TÖBBET, mint amennyit keresnek! A munkáscsaládok ezrei pedig természetesen továbbra is betegbiztosítás híján találják magukat – még ott is, ahol vannak szakszervezeteik.

A legsürgősebb fealadat ma, hogy független szakszervezetek jöjjenek létre az USA-ban, melyek képesek győztes harcot vívni a két párt által védett munkáltatók ellen.

Dolgozók, szakszervezeti tagok és aktivisták, színesbőrűek és diákok milliói szavaztak Obamára 2008-ban. Hittek benne és a kampányában, «Si Se Puede!» mondván, hogy a dolgozók megváltoztathatják az országot, hogy végre lesznek munkahelyek, hogy a háborúk és megszállások leállnak. Az is gondolták, hogy az oktatás jobb lesz, nem lesznek ebben az ágban megszorítások, az olcsó egészségügy mindenki számára hozzáférhető lesz, a „papírnélküli” emigránsok végre egyenlő módon lesznek kezelve, s ebben az országban ez lesz a rend.

Még fontosabb, nagy volt a várakozás a szegények között, főként a feketék és más színesbőrűek várták, hogy egy afroamerikai elnök legyen és annyi elnyomás és diszkrinimáció után változtasson.

Természetesen ezek közül semmi sem jött el. De ennek semmi köze nincs Obama személyéhez. Ez a rendszerhez van köze, amelyben csak akkor vagyunk választhatóak, ha milliárdokat áldoznak kampányunkra a Wall Street hatalmi manipulátorai, a nagy olajcégek, gyógyszergyárak, biztosítócégek, stb.

Már kifejezéssel élve, az elnököt azoknak köszönhetően választottuk, akik megakadályozzák a fejlődés felé vezető összes változást. Ez az USA valósága.

A munkahelyen és az utcán szerveződő független szakszervezeti mozgalom sürgős szükségszerűség az USA-ban. Egyidőben kell elhárítani a munkáltatók támadását és a fejlődés felé vezető valódi változást biztosítani.

Szintén sürgős egy ilyen független szakszervezeti mozgalom létrehozása politikai téren is. Például, kiemelve, hogy a szakszervezetek ne támogassák azokat a jelölteket, akik nyilvánosan nem támogatják a a független szakszervezeti követeléseket. Szakszervezeteink összes pénzét, amit eddig választási kampányba fektettek, a szervezési kampányra használhatnánk.

Nagyon köszöm Önöknek jelenlétüket és, hogy alkalmat kaptam arra, hogy beszélhessek. Nem keseredünk el a támadások láttán. Inkább követjük a tunéziai dolgozók példáját, akik elöl járnak a harci mozgalom létrehozásában.

Együtt győzhetünk, győznünk kell és győzni fogunk.

Bernadette Mussche (Belgium) hozzászólása

A belga szakszervezeti felelős, Bernadette Mussche arról a «misztériumról» beszélt, hogy közel egy éve csak «ügyvezető» kormány van Belgiumban, mely azonban a dolgozók számára egyre súlyosabb konzekvenciákat hordozó döntéseket hoz.

«Ami ma Belgiumban történik, hogy még mindig nem alakult meg a kormány, mindenkit elképeszt: hogyan lehetséges?» – egyszerre speciálisan belga kérdés és ugyanakkor pedig közvetlenül kapcsolódik a világfolyamatokhoz, vagyis megpróbálják a szakszervezeteket alávetni az IMF- és EU-szerű intézményeknek.

Mi történt egy év alatt Belgiumban?

2010 júniusában kormányunk távozott. Nem nemzeteink összeférhetetlensége okából, holott mindenütt megpróbálják elhitetni, hogy ezért kezelhetetlen az ország.

Az itt jelen lévő Philippe Larsimont és én is tanusíthatjuk nemzeteink egységét. Flamand vagyok, ő pedig igazi vallon.

A kétnyelvű Brüsszelben dolgozom, leginkább vilvoorde-i vállalatoknál, tehát abban a régióban, melyet nem sikerült leválasztani Brüsszeltől. Lehetetlen is, mivel bizonyos vállalatok pl. Brüsszel területén találhatóak kijárattal Vilvoorde felé vagy fordítva.

De ott fönt folytatják, hogy problémáink a két «közösségből» erednek. Mivel nehézségekbe ütköznek az IMF (Európai Unió?) által mindenütt kimért antiszociális intézkedések belgákra alkalmazásánál.

2010. jún. óta nincs kormány, «ügyvivőként» működik. Valójában azonban egyre nagyobb a hatalma. Normálisan csak a folyó ügyeket kezelhetné, gyakorlatban viszont döntött egy háború támogatásáról, antiszociális intézkedésekről, ami egyre veszélyesebbé válik.

Minden két évben megtárgyaljuk Belgiumban az ún. szakmaközötti egyezményt (AIP). A munkáltalók és munkavállalók egyezményéről van szó, munkáskövetelések bázisán, mely aztán a kormány elé kerül.

Ez alkalommal a tárgyalásra kerülő AIP a munkáltatói követelések listája, s ezt ismerték el a szövetségi szervezetek, majdnem minden szövetségi szervezeti felelős. Nem támaszkodtak az alapok véleményére.

A korlátozott mozgásterű kormány úgy tartja, megvan a többsége ehhez az egyezményhez, mivel a keresztény szakszervezet és a munkáltatók egyetértettek. Azt tartja, ha a másik két nagy szakszervezeti tömörülés nem is teszi ezt, az AIP-t ki tudja kényszeríteni. A bérek rögzítését tehát törvénybe foglalta.

Szintén fenyegetés éri a bérek automatikus indexálását, melyet minden belga paritásos bizottság bevezetett, de az európai intézmények ezt is meg akarják szüntetni.

Az AIP-t a belga szövetségi parlament megszavazta. Az európai paktumot is azóta. Az ún. ügyvivő kormány sikerként könyvelte el, csakúgy mint a belga intervenciót Líbiában. Hatalma jóval nagyobb, mint a folyó ügyek vitele. A teljes hatalommal rendelkező kormányról pedig tovább folynak a tárgyalások.

A flamand munkáltatói szövetség szervezete már fel is hívta az összes belga munkáltatót, hogy alkosson olyan csoportot, mely nyomást gyakorol arra, antiszociális kormány jöjjön létre.

Miniszterelnökünk, Leterme nemrég tett nyilatkozatot a keresztény mozgalom, az Encyclique Rerum novarum ünnepén. Azt mondta: «A szociális partnereknek a párbeszédet újra kell indítani». Ezt a dialógus az FGTB ellenállása miatt szakadt meg a szakmaközi egyezmény tárgyalásakor. Leterme a szakszervezeteket teljes mértékben be akarja vonni a nyugdíjrendszer hatályon kívül helyezésébe.

Meg kell állapítanunk, hogy Belgiumban is, ahogyan mindenütt, azt akarják, asszisztáljunk a szociális vívmányok, a szakszervezeti szabad tárgyalások hatálytalanításához.

Az IMF–Európai Bizottság–Központi Bank tirumvirátus megpróbálja mindezt egyetlen politikaként tálalni, elfelejtve, hogy időközben a dolgozók elszegényedése általánossá válik. A megszavazott bérrögzítés nem fog javítani a dolgokon. Egyre több az olyan ember, akinek, ha teljes munkaidőben is dolgozik, hónap végére semmije nem marad.

Szerencsére vannak sztrájkok és tüntetések Belgiumban is, mint másutt, mert ez a bizonyíték arra, hogy elfogadhatatlan és kezelhetetlen ez a politika.

Nagyon örülök, hogy itt lehetünk ma, az ilyen találkozások nagyon fontosak, hogy véleményt cseréljünk és egymást tájékoztassuk a harc folytatásához.

Ügyelni kell, hogy a szervezetek függetlenek maradjanak és időnként a dolgozók meggyőzésére irányuló módszereinket össze kell hasonlítani, hogy ne csak a pillanatot éljék meg egyedül, hanem kolntrolláljanak, követeljék az átláthatóságot, éljenek demokratikus módon. A dolgozóknak van mondanivalójuk, hagyni kell, hogy kifejezhessék magukat.

GUADELOUPE

Mi, akik részt vettünk a Nemzetközi Egyetértés gyűlésén a párizsi Munkatőzsde épületében 2011. jún. 6-án, meghallgattuk Elie DOMOTA-t, az UGTG főtitkárát és a Lyannaj kont pwőfitasyon (LKP) szóvivőjét, megerősítjük, hogy:

a guadeloupe-i szakszervezeti felelősök elleni megtorlás az összes dolgozó szakszervezeti és demokratikus jogainak megsértését jelenti, melyet tolerálni nem lehet,

ez a nemzetközi munkásmozgalom egésze jogainak megsértését jelenti, az ILO 87-es és 98-as konvencióinak semmibevételét.

Arra kötelezzük el magunkat, mindent megteszünk annak érdekében, hogy Guadeloupe-ban megszűnjék a szakszervezeti jogok súlyos megsértése, hogy a munkásmozgalom széles köreiben terjedjen a követelés:

A szakszervezetellenes megtorlások azonnali leállítását Guadeloupe-ban!

Az UGTG és a LKP többi szervezetei felelősei és aktivistái jogi felelősségrevonásának azonnali megszüntetését!

A kampány folytatásának információiért lépjetek kapcsolatba velünk: eit.ilc@fr.oleane.com

Spanyolország

Munkásaktivák és –felelősök felhívása

Munkát jogokkal, lakhatást és demokráciát!

Május 15. óta fiatalok, dolgozók és egyszerű állampolgárok mozdulnak meg minden városban, hogy követeljék a méltó munkát jogokkal, a lakhatást és a valódi demokráciát. Nem ismerik el a rendszerbe illeszkedett pártokat: «Nem képviselnek minket semmilyen mértékben!».

Ez a kiáltás egybehangzik a Zapatero-kormány politikáját a választásokon elutasító dolgozói tömegekével. A szélsőséges prekaritás, a munkanélküliség (a fiatalok 54 %-ának nincs jövője!), most pedig a Zapatero-kormány költségvetési megszorításai… A PSOE kormánya hátat fordított azoknak, akik hatalomba segítették – a dolgozóknak és a fiatalságnak – és folytatja a Franco halála óta létrejött kormányok politikáját, először a francoista intézmények, majd az Európai Unió kontinuitása alatt.

Az egész népesség, első soraiban a munkásosztállyal osztja a fiatalok követeléseit: jogot a munkához, a lakhatáshoz… Demokráciát!

«Nincs demokrácia, ha a piacok döntenek». Ki fogja teljesíteni ezeket az igényeket a városi és vidéki dolgozók, az elnyomott rétegek számára?

Az európai egyezmények, az Unió és az IMF «kiigazítási» tervei alkalmazásában elkötelezett pártok közötti kombinációból születő egyetlen kormány sem. Semmiféle válasz nem születik a szégyenletes Toxo és Mendez paktumra támaszkodva.

Mi, munkásaktivák, akarjuk ennek az útnak a megnyitását, hogy osztályunk egyesüljön és megvalósítsa, a fiatalok, az öt millió munkanélküli rendelkezzen munkahellyel, határozatlan időre való szerződéssel és valódi bérrel.

Egyedül a munkásosztály szakszervezetei körül tömörülve tudja kényszeríteni a kormányokat a munkahelyek létrehozására, orvosok, pedagógusok és alkalmazottak beállításával a közszolgáltatások fenntartására.

Mi, ezt a felhívást aláíró munkásaktivák, cselekedetre szólítunk, segítsük, hogy osztályunk megsemmisítse az összes költségvetési kurtítást, az Obama és az Európai Unió diktált és Zapatero által bevezetett kiigazítási programot, mellyel elárulta társadalmi bázisát.

A dolgozók és fiatalok egyesülése ebben a harcban lehetetlen az olyan vezetőkkel, mint Toxo és Mendez, akik szakszervezeteinket a szigorítási politika, a munkanélküliség, a bércsökkenés szolgálatába állítják, akik semmibe veszik a dolgozókat, a fiatalokat, szervezeteik tagjait, a választókat.

Mi, munkás- és szakszervezeti aktivisták, elvtársainkkal felelősséget vállalunk a harc megszervezésében szervezeteink visszavételére, hogy a hátunk mögött a kormánnyal aláírt, munkásérdekeink elleni «egyezményeket» megakadályozzuk. Toxo, Mendez, vonjátok vissza aláírásotokat a Nyugdíjpaktumból!

A fiataloknak lakás kell! Munkáscsaládok százezreinek lakását elkobozták! A bankok és takarékpénztárak tulajdonában egymillió lakás áll üresen. A kormánynak ezt a fiatalok és a munkáscsaládok rendelkezésére kell bocsátania, fenyegesse a bankokat államosítással, elkobzással, ha azonnal meg nem teszik!

A fiatalok valódi demokráciát akarnak, ahogy Spanyolország minden népe, melyeknek megtiltották a köztársaság kikiáltását Franco halála után. A valódi demokrácia megteremtéséért a «restaurált» monarchiával, annak megtorló katonai és jogi intézményeivel, a bankok és a brüsszeli intézmények hatalmával végezni kell.

A spanyolországi népek nemzeti jogainak tiszteletbentartásával választásokat kell tartani Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására a fiatalság aspirációjának és a Brüsszellel szakítás kielégítésére.

Mi, munkásaktivisták, akik felelősséget érzünk a jövőért, kijelentjük:

A szervezeti egységbe forrt munkásosztály az egyedüli erő, mely jövőt kínálhat a fiatalságnak. Csak a kizsákmányolás elleni egység tudja legyőzni a tőkét. Ehhez azonban vissza kell szereznünk szervezeteinket, melyeket mi hoztunk létre Franco halála után, el kell érnünk, hogy az UGT és a CO visszavonja aláírását a Zapateroval és a CEOE munkáltatói szervezettel kötött szégyenletes paktumról.

Akik, mint az EU vagy az IMF ügynökei, próbálkoznak a fiatalság és a privilégiumok birtoklásával vádolt «beállott» munkásság szembeállításával, azt válaszoljuk: hogyan tudnának munkát kapni a fiatalok, ha az idősebbek később mehetnek nyugdíjba és tovább kell dolgozniuk?

Hogyan tudnánk elfogadni, hogy a «rugalmas munkavégzés» nevében a CO és az UGT vezetői «tárgyaljanak» a kollektív szerződések megszüntetéséről, a korosztályok egymás ellen ugratásáról, a jogok nélküli munkavállalásról? Az pénzügyi tőkét szolgáló IMF, az EU, a kormány ad munkát, lakást, szabadságot? Semmiféle paktumot a kollektív szerződések ellen!

Csak a szervezeteit, mindenekelőtt a szakszervezeteit visszahódító munkásosztály képes arra, hogy politikai képviseletét megszerezve mindenki együttes jogaiért harcoljon.

Ez az, ami együttes harcra készteti a dolgozókat és a népeket a jól finanszírozott, jól szervezett közszolgáltatások állami szintű koordinálása céljából ahelyett, hogy 17 oktatás-szolgáltatás, a privatizáció által fojtogatott egészségügy létezzen; sokkterápia kell a közegyetemek visszaállítására, a Bolognai rendszerrel pedig végezni kell.

Mi, az üzemekben, munkahelyünkön a dolgozókat szolgáló szakszervezetekért harcoló munkásaktivák kezünket nyújtjuk a fiatalok felé. Meg akarnak bennünket osztani, azt állítják, hogy a mi bérünk és nyugdíjunk akadályozza a Ti munkábaállásotokat. Nem! Együtt kell harcolni valódi munkáért, valódi bérért, valamennyiünk számára azonos jogokért!

Milyen kormány tenné ezt meg? Zapatero, ki megtagadja társadalmi bázisát? Vagy inkább egy szabad és szuverén kormány, mely nem a nagytőkének, az IMF-nek, a monarchiának a szolgálója? Amelyet a munkásszervezetek egységére támaszkodó dolgozók, a fiatalok mozgalma emelne hatalomba, s amely a népszuverenitás kifejezéseként Alkotmányozó Nemzetgyűlést hívna össze.

Ezért kell megszerveznünk magunkat, visszaszerezni szervezeteinket, felegyenesedni mindenütt – üzemekben, iskolákban, a lakónegyedekben – követeléseink megfogalmazásában és a küzdelem módjának meghatározásában. Politikai mozgalmat kell létrehoznunk a dolgozók, a nép jogainak megszerzéséért, szocialista politikáért, a demokráciáért.

Ezt a felhívást azon aktivisták bocsátották útjára, akik februárban a dolgozói politikai képviselet hiányában a Százak felhívását tették közzé. A május 15-i tömegrobbanás pontosan ezt a politikai képviseleti hiányt veti fel akkor, mikor a választásokon másfél millió dolgozó fordított hátat a szocialista pártnak. (A felhívás további részletei: csatlakozás, első tarragonai koordináció, országos munkástalálkozó előkészítése – a ford.)

KAZAHSZTÁN

A Köztársaság hatóságaihoz

Nemrégen jött a hír, hogy a nyugat-kazahsztáni «Karazhanbasmunaj» et «Ozenmunajgaz» vállalatok munkásainak ezrei sztrájkba léptek. Jún. 5-én békés gyűlést tartottak szakszervezetük felszólítására, mikor brutális megtorlásként 37 munkást letartóztattak. Több sztrájkoló olyan súlyosnak ítéli a megtorlást, hogy öngyilkosságot is képes elkövetni tiltakozásképpen.

Két súlyos állapotú munkás kórházba került, közöttük a megtorlás folyamán megsebesült Kuanis Sinsenbajev munkásvezér. Muktar Umbetov szakszervezeti felelős szerint a letartóztatott munkásokat jún. 6-án szabadon engedték (kivéve a Karazhanbass szakszervezeti jogászát Natalja Szokolovát), de a vállalati vezetés a jún. 7-re igért tárgyalásokat lemondta.

A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése aggodalommal figyeli ezeket az eseményeket. Emlékeztet a nem is olyan régen, egy utcai árus tűzhalálakor kirobbant eseményekre a hosszú évekig diktatórikus rendszer alatt élő Tunéziában.

A «Karazhanbasmunaj» vállalat elnöke, Ioan Mou viselkedése a megtorlás megszervezésében és a tárgyalások elutasításában érthetetlen.

A Nemzetközi Egyetértés kéri a vállalat vezetését, hagyjon fel a munkások elleni támadással, az elbocsátottakat vegye vissza, a sztrájkolók követelésének tegyen eleget.

Kéri a Mangistau régió hatóságaitól, a belügyminisztertől és a főügyésztől a Karazhanbass szakszervezeti jogásza, Natalja Szokolova szabadon bocsátását.

2011.jún.9.

Louisa Hanoune, az algériai Parti des travailleurs főtitkára és

Daniel Gluckstein, a Parti ouvrier indépendant (Franciaország) országos titkára,

A Nemzetközi Egyetértés koordinátorai

Kapcsolattartás

Informations internationales

Entente internationale des travailleurs et des peuples

87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France

Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com

Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738

Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse