A "német modell"

Németország, az export világbajnoka

2005 január végén a Davosban a gazdasági világfórumon Schröder szocialista kancellár elragadtatva nyilatkozta a bankárok, nagytőkések, politikusok társaságában: «Hölgyeim és Uraim! Liberalizáltuk munkaerőpiacunkat, megtettük a társadalom erős ellenkezése dacára és ez meghozta gyümölcsét, exportunk versenyképessé vált, ami az erő jele…». De nemcsak a davosi hegyek magasak, a völgyek is mélyek. Az OECD jelentése kimutatta, hogy a szegénység gyorsabban nőtt Németországban, mint a feljett ipari országok átlagában. 2005 novemberében a «nagykoalíció» lép a színre Angela Merkellel. Az SPD megőrzi a munkaügyi és szociális ügyek bársonyszéket. Export über alles! Vagyis folytatni kell a bérek és munkakörülmények elleni csatát. A háztartások fogyasztása szabadesésben (a GDP 2006-os 59 %-ról 2008-ra 56-ra esik), a Deutsche Bank főközgazdásza, Norbert Walter pedig kijelenti, hogy a jövőben sok német felkészülhet arra, hogy bére nem lesz elég a megélhetésre. Mások esetében ez már kész tény, pl. a szállodai szobaasszonyok számára. Óránként 3 eurót keresnek teljesítménybérben, egy szoba rendbetétele 50 cent, egy fűrdőszobáé 75 cent. Ápolónő heti 30 órás munkaidőre szóló szerződéssel, 8,5 eurós órabérrel, muszáj, hogy plusz órákat vállaljon... De egyesek szegénysége a mások gazdagsága! 2010-ben 50 ezerrel lett több a német milliomosok száma (7,2 %-kal több, mint az előző évben)! A 832 ezer német euromilliomos képezi a mintegy 3 millió európai milliomos közel egyharmadát. Az Aldi egyik nagyfőnöke például.

1998 óta a vállalatok adócsökkentése (45 %-ról 25-re) Németország költségvetését 400 milliárd eurótól fosztotta meg. Ha megmaradt volna, évi 51 milliárd plusszal lehetne gazdálkodni (az IMK makrogazdasági és konjuktrúra elemző intézet jelentése szerint). Sem az állam, sem a háztartások nem járnak jól, a munkahelyek száma nem emelkedik, a konjunktúrát nem stimulálják a fiskális ajándékok, a büdzsét szorongatni kell, csak a magas jövedelmek emelkednek.

Az export világbajnoka másik alapelve, melyre szintén szükség van: éljen a szomszédok eladósítása! Hans Tietmeyer a mindenható Bundesbank volt elnöke ismeri a receptet. Az Európai Központi Bank felállításakor 1998-ban elérte, hogy az Frankfurtban legyen a szeme előtt. Mikor az óceánon túl Alan Greenspan 5 %-ban állapította meg a kamatot, Tietmeyer barátjával, Wim Duisenberggel, az EKB holland elnökével azt 2,5-ben állapították meg. 1999-2001 között az európai pénzt lett a legjobb üzlet. A német gazdaság kilábalt a letargiából, exportgépezetét beindította (2008-ban megelőzte az USA-t és Japánt is). 2010-ben 960 milliárd értékben exportált, főként gépkocsikat, vegyi termékeket, elektromos készülékeket, gépeket (a szövetségi köztársaság sok-sok pénzt áldozott közpénzekből a kutatásokra és tanulmányokra – a nagyvállalatok örömére). Pl. a kínai iparnak – mely már régóta nem az olcsó T-shirtöket gyártja – szüksége van technológiára, robotokra. Németország szállítja őket, bár exportja 65 %-ban Európában marad. Agresszív bérpolitikájával és az alacsonyan tartott kamatszinttel a német ipar más európai országok hátrányára szépen terjeszkedett, az importáló országok szépen eladósodtak: egyik oldalon a gigantikus német exportőr, a másikon Írország, Görögország, Portugália, ez az érme két oldala. Egy pénzügyi szaklap írta, hogy a görögöket a német export véreztette ki...

Németországban nincs egységes minimálbér, csak bizonyos szektorokban. A Szövetségi Munkaügynökség szerint azok száma, akik egyszerre több munkát végznek, megduplázódott 2003 óta, 2,4 millió. Legtöbbször egy plusz mini-jobról van szó, éjszakai vagy hétvégi munkáról – mert az alapfizetés túl alacsony. A bérdömping kivédésére követelnek a szakszervezetek egységesen 10 eurós minimálbért. Ennek alkalmazása 7,7 millió embernek jelentene magasabb keresetet. A Fridrich Ebert alapítvány szerint pedig 12,8 milliárd euró többletet hozna az államkincstárnak.

Az ENSZ jelentése Németországról is egy csomó rekordot tálal. Rekordszámban él a népesség a szegénységi küszöb alatt (13 %-a). Közöttük 2 és fél millió gyermek, és 1,4 millió olyan, akinek van munkája. Ezek a working poors, a szegény dolgozók. Így csökkenhetett a munkanélküliség az utóbbi években a válság dacára. És eltűnnek a statisztikából, mert nincs joguk a járadékra. Mert kénytelenek a szüleiknél lakni. Mert van egy társuk, akinek munkája is van. Mert egy örökségnek köszönhetően ellesznek néhány hónapig. Vagy, mert büntetik őket.

1999 és 2008 között a hivatalos statisztikák szerint Németországban 180 ezer teljes órás munkahely szűnt meg. Hivatalosan 2,7 millió minijob tűnt fel ugyanebben az időben (napi 1 órás munka már annak számít). A nők esnek bele leginkább. Szó nincsen valódi munkahelyekről, csak úgy tesznek, mintha az lenne... Egy teljes munkaidős állást szétdaraboltak 3-4-re. 10-ből 1 munkahely ilyen, úgy is hívják, hogy „400 eurós munka”. Mágikus határ a 400 euró, ez alatt a munkáltatónak nem kell társadalombiztosítást fizetnie. Valójában viszont a minijobok még rosszabbul vannak fizetve: átlagosan havi 250 euróval. A köz finanszírozza ezeket, 1991-hez képest kétmillióval kevesebb munkahelyre kell társadalombiztosítást fizetni.

És ezt az utat kellene követnie Európának.

(a cikk Peter Mertens Comment osent-ils ? – Hogyan merészelik? – c. könyve felhasználásával készült)