Kinek és minek köszönhető a belga «szocializmus»?

(Legendák…)

A magyar munkásmozgalomban bizonyos «tévhitek» keringenek, eszerint  a «nyugati munkásosztály a szociális jólétet ajándékként kapta a tőkésektől a keleti «szocialista» blokk hatásának kompenzálására».

Nézzük meg akkor közelebbről, hogy jött létre a pl. Belgiumban a társadalmi szolidaritás rendszere.

Bizony «kövenként» az egyesült munkásosztály hozta létre ezt a szisztémát, amely biztosítja a nyugdíjakat, a betegbiztosítást, járandóságot munkanélküliség esetére.

1873-ban az első nagy gazdasági válság sújtotta Belgiumot. A bérek  nyomorúságosak, a munkanélküliség pedig emelkedik, a bányásznegyedekben a terjed nyomor. A Borinage-ban (amiről Zola írt a Germinalban) 1885 februárjában óriási bányászsztrájk tört ki (nagy országos szolidaritàs kíséri, a genti pékszövetkezet például sok tízezer kenyeret küldött az éhező sztrájkolóknak és családjuknak). 1886-ban a csendőrség felgyújtott egy munkásgyűlést Liège-ben, ekkor a genti munkások is az utcákat elözönölve soha nem látott szolidaritási akcióba kezdtek. Az 1886-os felkelést 1887-ben újabb követi, a „plebs” jogait követeli, az uralkodó osztálynak engednie kell. Ezentúl a bérek nem „természetben” (a tőkések által fenntartott boltokban)  fizettetnek; a dolgozók minimális bérvédelmet kapnak, s megtiltják a 12 éves aluli gyerekek foglalkoztatását. Ez volt a különböző munkásmozgalmi tendenciák összfogásának gyümölcsként az első szociális törvénykezés.

1936-ban, 7 hosszú válságév után a vállalkozások ismét óriási profitot hoznak, a kormány ugyanakkor a munkásság számára nagyon szerény béremelést támogat. Június elején az antwerpeni dokkerek állítják le munkát nem csak a nyomorúságos bérek miatt, hanem a szabad szakszervezeti szervezkedés érdekében is. A sztrájk kiterjed a gyémántiparra is, egy héttel később a bányászatra,  kőbányákra és a acéliparra is. Félmillió munkás lépett sztrájkba – sikerrel. Először a történelemben általános minimálbér, egyhetes fizetett szabadság kerül bevezetésre Belgiumban, a szakszervezetek nagyobb akciószabadságot kapnak, a bérek és a családi jutattások emelkednek – ez lett a társadalombiztosítás bázisa., mely 1944-ben kezd kiteljesedni az antifasiszta győzelem nyomán.

Ekkor, amikor a „szocialista tábor” még csak messzi jövő, a bérből élők számára a kötelező betegség-, nyugdíj–, munkanélküli, idő előtti elhalálozás esetére biztosítás, családi pótlék és éves szabadság foglaltatik törvénybe. 1950-ig megszületik a „szociális paktum ”, ezután pedig még számos kiegészítés javítja a rendszert (betegség, anyaság, munkaképtelenség, nyugdíj, munkahelyi baleset, szakmai betegség, családi pótlék, stb. vonatkozásában). A társadalombiztosítás rendszerét a dolgozói szervezetek és a munkáltatók általában paritásos rendszerben gondozzák. Az út azonban nem volt síma, a 60-as években a nagyipar zöme bezárt, a gazdaság átállítása és Kongó „elvesztése” (az állam elvesztette a vámjogokat és a katonai ill. repatriálási költségek megemelkedtek) miatt a belga dolgozókra még nagyobb teher hárult. A közös piac bevezetése azt igényelte, hogy a belga gazdaság «modernizálására» kerüljön sor, le kellett mondani a "nem rentábilis" szektorokról (szén-, kőbányászat, textil-, üvegipar, stb.).  A krízis terheit persze az uralkodó osztály – mint mindig – a dolgozókra akarta hárítani a sok százezer új munkanélkülivel, a «szigorítási törvénnyel», mely a dolgozók vásárlóerejét, szociális vívmányait, munkanélküli járadékát, nyugdíját, társadalombiztosítását támadta (ellene az 1960-61-es nagy téli sztrájk 5 hétre bénította meg az országot).

Az említett „tévhitek” egy dologra jók: a nemzetközi munkásosztály „gazdagokra”, „szegényekre” felosztására... az egymás elleni irigység és verseny felkeltésére; azt gondolom, tudatos politika szerint, elősegítendően megosztását. Ne feledjük alapelvként: a dolgozók nemzetközi harca mindig nemzeti keretekben, s annak nemzeti sajátosságai szerint zajlik.