Október volt, a budapesti rádió
feszültségről beszélt Magyarországon, utcai tüntetésekről,
reformok igényéről beszélt, elégedetlenségről. A budapesti
rádió beszélt Rákosi Mátyásról, Nagy Imréről. 1956. október
23-án a magyar nép felkelt.
Nem értettünk semmit, egyáltalán
semmit. A magyarországi események kerültek a viták
közpéppontjába. A nép felkel a szocialista rendszer ellen? Ez
lehetetlen. Biztosan amerikai provokáció, a CIA műve. A sejtben
keserű vitáink voltak.
Október 29-én hirtelen deklarálták az
Egyiptom elleni háborút, melyet Franciaország és Nagy-Britannia
hadba lépése követett. A francia légierő az összes katonai
bázist bombázta a Sinai-félszigeten. Az izraeli hadsereg csak
nagyon kis ellenszegülésbe ütközött. Gázát és a
Sinai-félszigetet könnyedén elözönlötte. Az izraeli tankok
ellenállás nélkül a Szuezi csatornáig törtek előre. Egyébként
Izrael rendkívüli gyorsasággal Eilat mellé is küldött egy
hadihajót. A Szovjetunió azzal fenyegetett, hogy a támadókkal
szemben rakétákat lő ki. Az USA, tartva attól, hogy a harmadik
világ felsorakozik a Szovjetunió ellen, erős nyomást gyakorolt
Nagy-Britanniára, Franciaországra és Izraelre a háború
befejezéséért és a csapatok kivonásáért. A kivonulás közben
Izrael mindent elpusztított, utakat, vasutakat, katonai
létesítményeket. Mindamellett az Egyiptom elleni háború bukással
ért fel. Presztízsvesztesége enyhítésére Ben Gurion kormánya
megsokszorozta jelentéseit az Egyiptom ellen aratott óriási
győzelemről, erősítgetve, hogy ezzel a megelőző háborúval
Gamal Abd El Nasszer vereséget szenvedett és Izraelnek nem kell
tartania az egyiptomi fenyegetéstől.
A viták az utcán és a sajtóban
elmérgesedtek. Imperialista összeesküvést kiáltottunk. A
magyarországi válság éppen jókor jött, hogy a Szovjetunió
figyelmét elterelje az Egyiptomot ért agresszióról. Rendszeresen
Moszkvába vagy Budapestre lettünk «elküldve».
– Menjetek
a fenébe innen. Piszkos bolsevikok, menjetek a Kremlbe, a budapesti gyilkosokhoz.
Árulással
vádoltak minket, merthogy a háború ellen foglaltunk állást,
hazaárulással, Nasszer-barátsággal, mindezek tetejébe
muftibarátsággal. A sejtben komoly beszélgetések zajlottak:
– Igazán
azt gondolod, Sasson, hogy ami Budapesten történik, az a
szocializmus bukása?
– Persze,
hogy Sassonnak igaza van! Először ez a história a XX.
kongresszussal, aztán meg ez a magyar népfelkelés. Be
kell vallani, hogy ez a szocializmus csődje.
– Akkor
szerinted át kell engednünk mindent a Ben Gurionoknak,
Eisenhowereknek. Vége, nincs többé
szocializmus?
– Nem,
azt nem mondom…
– Akkor
meg mit akarsz mondani? Éppen,
hogy ezt mondtad!
– Nem,
nem, nem ezt akartam mondani… Nem, amit mondani akarok… ez az…
nem tudom.
Mindnyájan zaklatottak voltunk. Hogyne
lettünk volna? A meggyőződésünkről volt szó,
determinációnkról, harcunkról. Dilemmába kerültünk. Egyik
oldalról bíztunk a szocialista tábor erejében, másrészről
asszisztáltunk a szocialista rendszer magyarországi összeomlásához.
Mindemellett Izraelben is egyre
feszültebb lett a helyzet. A baloldal elleni támadások egyre
gyakoribbá váltak. A gazdasági helyzet nehéz volt. Míg a
munkanélküliség növekedett, a kereskedők csődbe mentek. A
közszférában is általánossá váltak a sztrájkok, a postánál,
a haifai kikötőben.
Szították az antikommunizmus tüzét és
a gyűlöletet – az arabok barátja – Szovjetunió ellen. A
Demokratikus Világifjúsági Találkozó után visszatérőben Tel
Avivban a repülőtéren megverték a fiatal kommunista aktivistákat.
Haneine elvtársunk még hetekkel később is magán viselte nyomait.
A Tsahal, a hadsereg rádiója
és sajtója az izraeli nacionalisták szóvivőjévé lett. Egységes
zsidó-palesztin államról beszélt a Szentföldön Jeruzsálem
fővárossal, de arról csak nagyon keveset lehetett hallani, milyen
elnyomás alatt éltek az arabok Izraelben a katonai kormányzók
kötelezte haditörvények következtében. Csak később és az
Izraeli Kommunista Párt főtitkárának, Tawfik Toubinak, a Knesszet
tagjának köszönhetően ismerte meg a világ a Kafr Kassem
palesztin falucskában a rendőrség által elkövetett
atrocitásokat. Tawfik Toubi szembeszállva a kötelező cenzúrával
az ENSZ-hez juttatta el levelét, melyben kérte az izraeli hatóságok
elítélését az ártatlan arab falusiak lemészárlása miatt.
Az invázió megindításakor Izrael
minden arab térségben kijárási tilalmat hirdetett. Kafr Kassem
lakosai a szomszéd városba indultak dolgozni szokásuk szerint.
Mindnyájan rendelkeztek a szükséges engedélyekkel. Délelőtt egy
rendőrosztag érkezett a kijárási tilalmat bejelenteni. Szigorúan
tilos kimenni a házakból! Délután, ahogy szokták, teherautó
vitte haza a munkával végző arab munkásokat. Ahogy leszálltak
róla, lelőtték őket.
1956. október 29-én történt Tel
Avivtól körülbelül 20 km-re. A barbár tettet a MAGAV, az izraeli
határrendőrség követte el, 48 civil arabot, közöttük hat
asszonyt (egyikük terhes), és huszonhárom 8-17 év közötti
gyereket gyilkolt meg.
Az inkriminált
rendőröket évekkel később elítélték, rövid idejű
börtönbüntetést kaptak. Megtörtént az igazságszolgáltatás!
Az izraeli mentalitás
és lelkiállapot jellemzésére itt van feleségem nagynénjének,
ennek a koncentrációs tábort megjárt idős, becsületes és
jószándékú személynek példája. Hava elmesélte neki a Kafr
Kassemben történt mészárlást.
A néni elszomorodott,
sóhajtozott, szemében könnyek jelentek meg.
– Ó,
a szegények! – és hozzátette: borzasztóak
ezek a háborúk, ez a gyűlölet. Soha nem
lesz már béke? Milyen rettenetes, ez a sok halott!
Sóhajtozott, majd folytatta lamentálva:
– De
ki tudja, hogy mi érte ezeknek a szegény rendőröknek a szüleit,
a családját a háború alatt? Biztosan szenvedtek, lehet, hogy
családtagjaikat kiirtották, ahogy annyi mást. Ó,
istenem! Csak bűntények, csak boldogtalanság!
A gazdasági helyzet miatt sorra
vesztettem el ügyfeleimet, a kiskereskedőket, akik könyvelését
végeztem. Hava, aki nemzeti kölcsönt adott el házról házra
járva, szintén le kellett álljon, mert nem voltak vevői. Rehovot
város Weissmann Intézete álláshirdetményére én is beadtam
pályázatomat mint szolgáltatásvezető. Mivel jól tudtam angolul,
felvettek. A fizetés közepes, a szerződés egy hónapos
próbaidőre. De mégis, ez is fizetés. Hazatérve, hogy a jó hírt
bejelentsem, Hava ezzel nyitott ajtót:
– Képzeld,
voltam a magyar nagykövetségen. Nagyon sok volt a magyar, vissza akarnak térni.
– De
hát éppen hogy csak megérkeztek… Normálisak?
– Csalódtak.
Azt hitték, hogy ebben az – ahogy mondják – szabad világban
lesz munkájuk,
tudják az egyetemet folytatni
és utazhatnak. Kiábrándultak.
– Kiábrándultak?
Az ő korukban?
– Mind
fiatalok. Korunkbéliek. Egyébként holnap te is látod majd őket,
Berci azt mondta,
eljön, hogy jobban
megbeszélhessük a dolgokat.
– Sok
mindent megenged magának ez a Berci!
– Semmi
rossz nincs benne. Ellenkezőleg, örülök, hogy hosszabban és
oldottabban
beszélgethetünk, mint a
nagykövetségen. Téged nem érdekel, hogy mi történt Budapesten?
– De
igen. Ez tényleg érdekes.
– Majd
az átélt eseményeket mondják el és nem pedig ezt az imperialista
propagandát.
Valóban, a beszélgetés érdekes volt,
de azt nem vártam, ami történt.
Délután, munka után otthon csöngettem,
hogy Hava ajtót nyisson. A lakás belsejéből hangokat sokaságát
hallottam, emberek beszéltek, vitatkoztak, mindez a magyar nyelv
nekem nyersnek hangzó kakofóniájában. Egy fiatalember nyitotta ki
az ajtót és hébernek tűnő nyelven odaszólt:
– Mit
akarsz?
– Én?
– válaszoltam kissé meghökkenve – Bemenni, ha megengeded.
Nevetést hallottam és
megjelent Hava.
– Nem
tudja, ki vagy. Gyere a konyhába, adok enni, éhes lehetsz.
– És
te már ettél?
– A
fiúkkal, mielőtt megjöttél. Gyere, ülj le, a makaróni még
meleg.
– Á,
spagetti?
– Nem,
ez falusi túróval van – és
már vissza is tért a barátaihoz.
A szobában mindenhol ültek, a két
fotelben, a néhány széken és az ágyon. Néhányan, mert már nem
volt máshol hely, a földön. A füstöt vágni lehetett, a két
hamutartó púpozva, és a padlókövet is finom hamuréteg fedte.
Belépésemet szinte észre sem vették,
kivéve Bercit, aki boldogan veregette a vállam barátsága jeléül.
Innen is, onnan is shalom és szervusz hangzott. Lehettek úgy
tizenöten, fiúk, lányok. Fiatalok, mint mi. Hava hangosan
vitázott, hogy hallják. Az volt az érzésem, hogy mindenki
egyszerre beszél anélkül, hogy meghallgatná a másikat. Hava
mosolyogva fordult hozzám:
– Hallod,
mit mondanak? A diákok nem a rendszer ellen tüntettek, hanem éppen
a
szocializmus reformjáért, egy
demokratikusabb szocializmusért.
Egyikőjük, hogy megértesse magát
velem, a helyiség másik oldaláról kiáltotta:
– Szocializmus
gut, gut!
Mások is megerősítették:
– Ja,
ja, igen, igen, gut.
– Igen,
gut, gut.
Később Hava egy hosszú tirádában
elmondta:
– Az
összes lárma, amit a felkelés körül csaptak, antiszocialista,
szovjetellenes propaganda. Csak a magyar
fasiszták által segített és felfegyverzett csőcselék csinálta a káoszt, a
felkelést, akik Nyugatra menekültek a nácik felett aratott győzelem után. Az amerikaiak
is segítették őket, a Szabad
Európa rádión és minden Bécsben élő reakciós
klikken keresztül.
Ezek az összejövetelek majdnem naponta
megismétlődtek. A vendégeink száma olykor duplája volt, máskor
csak egy féltucat. De a zsivaj éppen akkora volt, csakúgy, mint a
vacsorám. Mást már nem is ettem, csak túrós tésztát. Hava meg
is magyarázta:
– A
fizetésedből nem engedhetünk meg magunknak drágább ételeket.
Spórolnom kell.
– Mondd,
és a barátaidat is nekünk kell etetnünk?
– Ha
jönnek, te visszautasítanád, hogy megkínáld őket ezzel a kis
vacak kajával?
– Az
van, hogy elegem lett a túrós tésztádból!
Egyszer Berci együtt érkezett Noéval
és Vári Pistával. Noé gyermekorvos volt Budapesten, egy híres
gyermekkórház professzora asszisztenseként dolgozott. Vári Pista
pedig a hadsereg fiatal volt tisztje.
Berci ismertette velünk V. Pista sanyarú
helyzetét. Kiutazási engedélyt kért, hogy Magyarországra
visszatérjen, és a szokásos módon a bevándorlóknak nyújtott
segítség nélkül találta magát. Pénz és lakás nélkül,
egyedül egy idegen országban, reménytelenül, öngyilkosságot
kísérelt meg. Elintéztük, hogy Malkánál és Shlomonál találjon
menedéket.
Noé doktor nem talált orvosként munkát
magának. Az ország tele volt Kelet-Európából, főleg Bulgáriából
jött orvosokkal. Később kapott egy ajánlatot: a Ber Yacov-i
pszichiátriai klinika felkínálta, hogy mentális betegeket
gyógyítson. Boldog volt, végre lett munkája. Végre egy fizetés,
amiből hozzá tud adni megtakarításához, hogy Amerikába
mehessen.
Azon fiatalok között, akik felvették a
szokást, hogy bennünket látogassanak és túrós tésztánkat
falják, volt egy fiú, kicsit idősebb, harminc körüli.
Ő például nem akart
visszatérni hazájába. Megkérdeztük:
– Tibor,
hogyan lehet, hogy te nem akarsz visszamenni, mint a többiek? Csak
úgy
szimplán kérdezzük, ez a te
dolgod, mindenki szabadon cselekszik, úgy
ahogy akar.
Válasza rövid volt és egyszerű.
– Nem
vagyok bolond, hogy visszamenjek Magyarországra.
Havához fordultam:
– Bolondnak
kell lenni annak, aki vissza akar menni?
Hava az ok után érdeklődött:
– S
ez mit jelent? A többiek őrültek szerinted?
– Nem,
biztosan nem. Csak hát okom van rá, értitek?
– Persze,
biztos megvan az okod.
Gondoltuk, valami súlyos dolgot
követhetett el. Fél visszatérni. Aztán ő maga kezdett bele:
– Amit
mondok, az bizonyosan közöttünk fog maradni?
Rábólintottunk, természetesen igen.
Őszintén szólva, izgatott a miért. Mit fog mesélni nekünk ez a
fickó, Tibor? Mielőtt belekezdett volna, remegő kezébe cigarettát
fogott és rágyújtott. Erősen kifújta a füstöt szájából és
a cigit ujjai között forgatta. Idegesen, de ugyanakkor eltökélten:
– Egy
bányavárosban éltem. Én is, mint a szüleim, bányász voltam
Tatabányán. Nem
Tibor a nevem, ezt csak itt
vettem fel az izraeli hatóságok számára. Igazából Attilának
hívnak. 56-ben mindnyájunkat kiengedtek a börtönből. Tudjátok, a forradalom alatt.
Igen, börtönben voltam. Az országból azonnal Jugoszlávián át kiszöktem.
Jugoszláviában tanácsolták, hogy ide jöjjek.
– Te
börtönben voltál, te? – nem tudtam megállni, hogy közbe ne
vessem a kérdést.
Attila csak nézett ránk, habozott
története folytatásával. Biztos voltam, hogy valami nagyon komoly
dolog. De már folytatta:
– Börtönben.
Verekedésbe keveredtem egy szintén bányász munkatársammal,
odacsaptam a csákánnyal. A
szerencsétlen rögtön meghalt. Megöltem. Halálra ítéltek.
A magyar forradalom mentett meg az ítélet végrehajtásától. A forradalmárok minden
foglyot kiengedtek, ez volt a szerencsém. Jugoszláviában megtudtam, hogy Izraellel
nincs egyezség a rabok kiadatásáról. Ezért jöttem ide, a kormány nem ad ki, itt
biztonságban vagyok.
Beleizzadtam. A szívem szakadásig vert.
Egy gyilkos, egy bűnöző társaságában vagyunk. Aki megölt egy
másik embert. Saját kezével egy emberi lényt. Rágondolni is
rettenetes. Havára néztem, ő is éppen úgy felbolydult, mint én.
Láttam állán a jól ismert könnyű remegést, az idegesség
jelét.
– Látjátok,
hogy miért nem akarok hazamenni? Pedig még gondolni is nehéz arra,
hogy
soha nem láthatom viszont a
hazámat. Szeretem én is Budapestet, a kerületet, ahol
születtem, a kocsmát, ahova a minden nap benéztem egy pohár borra a cimborákkal…
Ez a hazám…
Hirtelen felkiáltott:
– Istenem,
magyar vagyok! Magyar!
Rövid csend után Hava megkérdezte:
– Mit
akarsz most csinálni?
– Mit
akarok? Azt gondolom, dolgozni. Élni.
Pillanatnyilag örülök annak, hogy ihatok egy
pohár vizet, ehetek és
beszélgethetek veletek, akárkivel. Élek!
Szodomába megyek
dolgozni a
foszfátüzembe, amit a németek építettek. Azt mondják, a fizetés
jó, a
dolgozók
ingyen esznek a kantinban, hetente kétszer hús van. Hetente
kétszer! Szállást
is adnak,
megfelelő módon be tudnék rendezkedni. Egy volt halálraítélt
számára ez
maga a
luxus.
– Tudsz
arról, hogy ott nagyon meleg van? – kérdeztem.
– Szodomában?
Fütyülök a hőségre. Munkám van, a hatóságokkal szemben
rendezett a
helyzetem. Gyönyörűség egy
olyan túlélőnek, mint én – nevetett –, higgyétek el,
számomra az a lényeg, hogy
élek, szabad vagyok, nem akasztottak fel.
Jól megnéztem a túlélőt, csontos
arcát, izmos karját. Bányászkezek, amelyek egész nap csákányt
markoltak. Akaratom ellenére borzongás futott át rajtam, ez az
ember mégis egy gyilkos. Jószerencsét kívántunk neki.
Megköszönte. Aztán hozzátette:
– Nem
felejtelek el benneteket soha. Köszönöm.
– Ha
Európába megyünk, könnyebben kaphatnánk magyarországi beutazási
vízumot – tudatta velem egyik nap Hava.
– Ki
mondta ezt a butaságot?
– Szombati,
a nagykövetségi konzul. Azt mondta, hogy Franciaországból
könnyebb
vízumot kapni.
– Ezt
mondta? De hát ez abszurd! Azt akarod mondani, hogy Franciaországban
adnának
vízumot, itt meg nem? – nem
tudtam napirendre térni felette – Fura egy ország ez a te
Magyarországod. Akkor most
elfogadod, hogy Franciaországba menjünk? Igen?
– Igen
de azzal a feltétellel, hogy rögtön megérkezésünk után kérjük
a vízumot.
– És
a rokonaimat, a családomat csak úgy egyszerűen Franciaországban
hagyjuk?
– És
az enyémeket? Egyedül vannak Budapesten, nincs senkijük rajtam
kívül, tudod jól.
Aztán meg
Magyarországon olyan rendszer van, amit elfogadunk, szocialista.
Végül megegyeztünk. Franciaországba
érkezésünkkor benyújtjuk a kérelmet. Gondoltam magamban, ha
egyszer ott leszünk, a kérdést felülvizsgáljuk, azt reméltem,
hogy Párizsban megváltoztatja véleményét. Egészen őszintén,
nem volt kedvem Magyarországra menni, ismeretlen országba költözni,
amelynek még a nyelve is tökéletesen idegen számomra. Egyáltalán
nem lelkesített ez a távlat.
Általában kedves kis
tengerparti sétáink alkalmával beszéltük meg problémáinkat. A
tenger látványa, a hullámok moraja, az arcunkat simogató szellő
jótékony nyugalmat árasztott és el tudtunk békésen beszélgetni.
Hava, aki rendszeresen bejárt a követségre, egyszer azt mondta:
– Tudod,
a magyarországi eseményeknek a következtében nem kevés magyar
érkezett
ide. Főleg sok fiatal.
– Fiatalok?
Persze, meg tudom érteni. Miért kellett akadályozni, hogy menjenek
világot
látni? A magyarok senkinek nem
engedik, hogy külföldre utazzon. Szerintem ez súlyos
hiba, sőt, hülyeség. Nem
lehet egy népet országába zárni. Főleg nem a fiatalokat.
– Azt
mondják, a devizahiány miatt van. A nadrágszíjon kell szorítani.
– Ezek
idióták!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.