Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

18. rész

Október volt, a budapesti rádió feszültségről beszélt Magyarországon, utcai tüntetésekről, reformok igényéről beszélt, elégedetlenségről. A budapesti rádió beszélt Rákosi Mátyásról, Nagy Imréről. 1956. október 23-án a magyar nép felkelt.

Nem értettünk semmit, egyáltalán semmit. A magyarországi események kerültek a viták közpéppontjába. A nép felkel a szocialista rendszer ellen? Ez lehetetlen. Biztosan amerikai provokáció, a CIA műve. A sejtben keserű vitáink voltak.

Október 29-én hirtelen deklarálták az Egyiptom elleni háborút, melyet Franciaország és Nagy-Britannia hadba lépése követett. A francia légierő az összes katonai bázist bombázta a Sinai-félszigeten. Az izraeli hadsereg csak nagyon kis ellenszegülésbe ütközött. Gázát és a Sinai-félszigetet könnyedén elözönlötte. Az izraeli tankok ellenállás nélkül a Szuezi csatornáig törtek előre. Egyébként Izrael rendkívüli gyorsasággal Eilat mellé is küldött egy hadihajót. A Szovjetunió azzal fenyegetett, hogy a támadókkal szemben rakétákat lő ki. Az USA, tartva attól, hogy a harmadik világ felsorakozik a Szovjetunió ellen, erős nyomást gyakorolt Nagy-Britanniára, Franciaországra és Izraelre a háború befejezéséért és a csapatok kivonásáért. A kivonulás közben Izrael mindent elpusztított, utakat, vasutakat, katonai létesítményeket. Mindamellett az Egyiptom elleni háború bukással ért fel. Presztízsvesztesége enyhítésére Ben Gurion kormánya megsokszorozta jelentéseit az Egyiptom ellen aratott óriási győzelemről, erősítgetve, hogy ezzel a megelőző háborúval Gamal Abd El Nasszer vereséget szenvedett és Izraelnek nem kell tartania az egyiptomi fenyegetéstől.

A viták az utcán és a sajtóban elmérgesedtek. Imperialista összeesküvést kiáltottunk. A magyarországi válság éppen jókor jött, hogy a Szovjetunió figyelmét elterelje az Egyiptomot ért agresszióról. Rendszeresen Moszkvába vagy Budapestre lettünk «elküldve».

–        Menjetek a fenébe innen. Piszkos bolsevikok, menjetek a Kremlbe, a budapesti gyilkosokhoz.

Árulással vádoltak minket, merthogy a háború ellen foglaltunk állást, hazaárulással, Nasszer-barátsággal, mindezek tetejébe muftibarátsággal. A sejtben komoly beszélgetések zajlottak:

–        Igazán azt gondolod, Sasson, hogy ami Budapesten történik, az a szocializmus bukása?

–        Persze, hogy Sassonnak igaza van! Először ez a história a XX. kongresszussal, aztán meg ez a magyar népfelkelés. Be kell vallani, hogy ez a szocializmus csődje.

–        Akkor szerinted át kell engednünk mindent a Ben Gurionoknak, Eisenhowereknek. Vége, nincs többé szocializmus?

–        Nem, azt nem mondom…

–        Akkor meg mit akarsz mondani? Éppen, hogy ezt mondtad!

–        Nem, nem, nem ezt akartam mondani… Nem, amit mondani akarok… ez az… nem tudom.

Mindnyájan zaklatottak voltunk. Hogyne lettünk volna? A meggyőződésünkről volt szó, determinációnkról, harcunkról. Dilemmába kerültünk. Egyik oldalról bíztunk a szocialista tábor erejében, másrészről asszisztáltunk a szocialista rendszer magyarországi összeomlásához.

Mindemellett Izraelben is egyre feszültebb lett a helyzet. A baloldal elleni támadások egyre gyakoribbá váltak. A gazdasági helyzet nehéz volt. Míg a munkanélküliség növekedett, a kereskedők csődbe mentek. A közszférában is általánossá váltak a sztrájkok, a postánál, a haifai kikötőben.

Szították az antikommunizmus tüzét és a gyűlöletet – az arabok barátja – Szovjetunió ellen. A Demokratikus Világifjúsági Találkozó után visszatérőben Tel Avivban a repülőtéren megverték a fiatal kommunista aktivistákat. Haneine elvtársunk még hetekkel később is magán viselte nyomait.

A Tsahal, a hadsereg rádiója és sajtója az izraeli nacionalisták szóvivőjévé lett. Egységes zsidó-palesztin államról beszélt a Szentföldön Jeruzsálem fővárossal, de arról csak nagyon keveset lehetett hallani, milyen elnyomás alatt éltek az arabok Izraelben a katonai kormányzók kötelezte haditörvények következtében. Csak később és az Izraeli Kommunista Párt főtitkárának, Tawfik Toubinak, a Knesszet tagjának köszönhetően ismerte meg a világ a Kafr Kassem palesztin falucskában a rendőrség által elkövetett atrocitásokat. Tawfik Toubi szembeszállva a kötelező cenzúrával az ENSZ-hez juttatta el levelét, melyben kérte az izraeli hatóságok elítélését az ártatlan arab falusiak lemészárlása miatt.

Az invázió megindításakor Izrael minden arab térségben kijárási tilalmat hirdetett. Kafr Kassem lakosai a szomszéd városba indultak dolgozni szokásuk szerint. Mindnyájan rendelkeztek a szükséges engedélyekkel. Délelőtt egy rendőrosztag érkezett a kijárási tilalmat bejelenteni. Szigorúan tilos kimenni a házakból! Délután, ahogy szokták, teherautó vitte haza a munkával végző arab munkásokat. Ahogy leszálltak róla, lelőtték őket.

1956. október 29-én történt Tel Avivtól körülbelül 20 km-re. A barbár tettet a MAGAV, az izraeli határrendőrség követte el, 48 civil arabot, közöttük hat asszonyt (egyikük terhes), és huszonhárom 8-17 év közötti gyereket gyilkolt meg.

Az inkriminált rendőröket évekkel később elítélték, rövid idejű börtönbüntetést kaptak. Megtörtént az igazságszolgáltatás!

Az izraeli mentalitás és lelkiállapot jellemzésére itt van feleségem nagynénjének, ennek a koncentrációs tábort megjárt idős, becsületes és jószándékú személynek példája. Hava elmesélte neki a Kafr Kassemben történt mészárlást.

A néni elszomorodott, sóhajtozott, szemében könnyek jelentek meg.

–        Ó, a szegények! – és hozzátette: borzasztóak ezek a háborúk, ez a gyűlölet. Soha nem lesz már béke? Milyen rettenetes, ez a sok halott!

Sóhajtozott, majd folytatta lamentálva:

–        De ki tudja, hogy mi érte ezeknek a szegény rendőröknek a szüleit, a családját a háború alatt? Biztosan szenvedtek, lehet, hogy családtagjaikat kiirtották, ahogy annyi mást. Ó, istenem! Csak bűntények, csak boldogtalanság!

A gazdasági helyzet miatt sorra vesztettem el ügyfeleimet, a kiskereskedőket, akik könyvelését végeztem. Hava, aki nemzeti kölcsönt adott el házról házra járva, szintén le kellett álljon, mert nem voltak vevői. Rehovot város Weissmann Intézete álláshirdetményére én is beadtam pályázatomat mint szolgáltatásvezető. Mivel jól tudtam angolul, felvettek. A fizetés közepes, a szerződés egy hónapos próbaidőre. De mégis, ez is fizetés. Hazatérve, hogy a jó hírt bejelentsem, Hava ezzel nyitott ajtót:

–        Képzeld, voltam a magyar nagykövetségen. Nagyon sok volt a magyar, vissza  akarnak térni.

–        De hát éppen hogy csak megérkeztek… Normálisak?

–        Csalódtak. Azt hitték, hogy ebben az – ahogy mondják – szabad világban lesz munkájuk,

tudják az egyetemet folytatni és utazhatnak. Kiábrándultak.

–        Kiábrándultak? Az ő korukban?

–        Mind fiatalok. Korunkbéliek. Egyébként holnap te is látod majd őket, Berci azt mondta,

eljön, hogy jobban megbeszélhessük a dolgokat.

–        Sok mindent megenged magának ez a Berci!

–        Semmi rossz nincs benne. Ellenkezőleg, örülök, hogy hosszabban és oldottabban

beszélgethetünk, mint a nagykövetségen. Téged nem érdekel, hogy mi történt Budapesten?

–        De igen. Ez tényleg érdekes.

–        Majd az átélt eseményeket mondják el és nem pedig ezt az imperialista propagandát.

Valóban, a beszélgetés érdekes volt, de azt nem vártam, ami történt.

Délután, munka után otthon csöngettem, hogy Hava ajtót nyisson. A lakás belsejéből hangokat sokaságát hallottam, emberek beszéltek, vitatkoztak, mindez a magyar nyelv nekem nyersnek hangzó kakofóniájában. Egy fiatalember nyitotta ki az ajtót és hébernek tűnő nyelven odaszólt:

–        Mit akarsz?

–        Én? – válaszoltam kissé meghökkenve – Bemenni, ha megengeded.

Nevetést hallottam és megjelent Hava.

–        Nem tudja, ki vagy. Gyere a konyhába, adok enni, éhes lehetsz.

–        És te már ettél?

–        A fiúkkal, mielőtt megjöttél. Gyere, ülj le, a makaróni még meleg.

–        Á, spagetti?

–        Nem, ez falusi túróval van – és már vissza is tért a barátaihoz.

A szobában mindenhol ültek, a két fotelben, a néhány széken és az ágyon. Néhányan, mert már nem volt máshol hely, a földön. A füstöt vágni lehetett, a két hamutartó púpozva, és a padlókövet is finom hamuréteg fedte.

Belépésemet szinte észre sem vették, kivéve Bercit, aki boldogan veregette a vállam barátsága jeléül. Innen is, onnan is shalom és szervusz hangzott. Lehettek úgy tizenöten, fiúk, lányok. Fiatalok, mint mi. Hava hangosan vitázott, hogy hallják. Az volt az érzésem, hogy mindenki egyszerre beszél anélkül, hogy meghallgatná a másikat. Hava mosolyogva fordult hozzám:

–        Hallod, mit mondanak? A diákok nem a rendszer ellen tüntettek, hanem éppen a

szocializmus reformjáért, egy demokratikusabb szocializmusért.

Egyikőjük, hogy megértesse magát velem, a helyiség másik oldaláról kiáltotta:

–        Szocializmus gut, gut!

Mások is megerősítették:

–        Ja, ja, igen, igen, gut.

–        Igen, gut, gut.

Később Hava egy hosszú tirádában elmondta:

–        Az összes lárma, amit a felkelés körül csaptak, antiszocialista, szovjetellenes  propaganda. Csak a magyar fasiszták által segített és felfegyverzett csőcselék  csinálta a káoszt, a felkelést, akik Nyugatra menekültek a nácik felett aratott  győzelem után. Az amerikaiak is segítették őket, a Szabad Európa rádión és  minden Bécsben élő reakciós klikken keresztül.

Ezek az összejövetelek majdnem naponta megismétlődtek. A vendégeink száma olykor duplája volt, máskor csak egy féltucat. De a zsivaj éppen akkora volt, csakúgy, mint a vacsorám. Mást már nem is ettem, csak túrós tésztát. Hava meg is magyarázta:

–        A fizetésedből nem engedhetünk meg magunknak drágább ételeket. Spórolnom kell.

–        Mondd, és a barátaidat is nekünk kell etetnünk?

–        Ha jönnek, te visszautasítanád, hogy megkínáld őket ezzel a kis vacak kajával?

–        Az van, hogy elegem lett a túrós tésztádból!

Egyszer Berci együtt érkezett Noéval és Vári Pistával. Noé gyermekorvos volt Budapesten, egy híres gyermekkórház professzora asszisztenseként dolgozott. Vári Pista pedig a hadsereg fiatal volt tisztje.

Berci ismertette velünk V. Pista sanyarú helyzetét. Kiutazási engedélyt kért, hogy Magyarországra visszatérjen, és a szokásos módon a bevándorlóknak nyújtott segítség nélkül találta magát. Pénz és lakás nélkül, egyedül egy idegen országban, reménytelenül, öngyilkosságot kísérelt meg. Elintéztük, hogy Malkánál és Shlomonál találjon menedéket.

Noé doktor nem talált orvosként munkát magának. Az ország tele volt Kelet-Európából, főleg Bulgáriából jött orvosokkal. Később kapott egy ajánlatot: a Ber Yacov-i pszichiátriai klinika felkínálta, hogy mentális betegeket gyógyítson. Boldog volt, végre lett munkája. Végre egy fizetés, amiből hozzá tud adni megtakarításához, hogy Amerikába mehessen.

Azon fiatalok között, akik felvették a szokást, hogy bennünket látogassanak és túrós tésztánkat falják, volt egy fiú, kicsit idősebb, harminc körüli. Ő például nem akart visszatérni hazájába. Megkérdeztük:

–        Tibor, hogyan lehet, hogy te nem akarsz visszamenni, mint a többiek? Csak úgy 

szimplán kérdezzük, ez a te dolgod, mindenki szabadon cselekszik, úgy ahogy akar.

Válasza rövid volt és egyszerű.

–        Nem vagyok bolond, hogy visszamenjek Magyarországra.

Havához fordultam:

–        Bolondnak kell lenni annak, aki vissza akar menni?

Hava az ok után érdeklődött:

–        S ez mit jelent? A többiek őrültek szerinted?

–        Nem, biztosan nem. Csak hát okom van rá, értitek?

–        Persze, biztos megvan az okod.

Gondoltuk, valami súlyos dolgot követhetett el. Fél visszatérni. Aztán ő maga kezdett bele:

–        Amit mondok, az bizonyosan közöttünk fog maradni?

Rábólintottunk, természetesen igen. Őszintén szólva, izgatott a miért. Mit fog mesélni nekünk ez a fickó, Tibor? Mielőtt belekezdett volna, remegő kezébe cigarettát fogott és rágyújtott. Erősen kifújta a füstöt szájából és a cigit ujjai között forgatta. Idegesen, de ugyanakkor eltökélten:

–        Egy bányavárosban éltem. Én is, mint a szüleim, bányász voltam Tatabányán. Nem 

Tibor a nevem, ezt csak itt vettem fel az izraeli hatóságok számára. Igazából Attilának 
hívnak. 56-ben mindnyájunkat kiengedtek a börtönből. Tudjátok, a forradalom alatt. 
Igen, börtönben voltam. Az országból azonnal Jugoszlávián át kiszöktem. 
Jugoszláviában tanácsolták, hogy ide jöjjek.

–        Te börtönben voltál, te? – nem tudtam megállni, hogy közbe ne vessem a kérdést.

Attila csak nézett ránk, habozott története folytatásával. Biztos voltam, hogy valami nagyon komoly dolog. De már folytatta:

–        Börtönben. Verekedésbe keveredtem egy szintén bányász munkatársammal, 

odacsaptam a csákánnyal. A szerencsétlen rögtön meghalt. Megöltem. Halálra ítéltek. 
A magyar forradalom mentett meg az ítélet végrehajtásától. A forradalmárok minden 
foglyot kiengedtek, ez volt a szerencsém. Jugoszláviában megtudtam, hogy Izraellel 
nincs egyezség a rabok kiadatásáról. Ezért jöttem ide, a kormány nem ad ki, itt 
biztonságban vagyok.

Beleizzadtam. A szívem szakadásig vert. Egy gyilkos, egy bűnöző társaságában vagyunk. Aki megölt egy másik embert. Saját kezével egy emberi lényt. Rágondolni is rettenetes. Havára néztem, ő is éppen úgy felbolydult, mint én. Láttam állán a jól ismert könnyű remegést, az idegesség jelét.

–        Látjátok, hogy miért nem akarok hazamenni? Pedig még gondolni is nehéz arra, hogy 

soha nem láthatom viszont a hazámat. Szeretem én is Budapestet, a kerületet, ahol 
születtem, a kocsmát, ahova a minden nap benéztem egy pohár borra a cimborákkal… 
Ez a hazám…

Hirtelen felkiáltott:

 –        Istenem, magyar vagyok! Magyar!

Rövid csend után Hava megkérdezte:

–        Mit akarsz most csinálni?

–        Mit akarok? Azt gondolom, dolgozni. Élni. Pillanatnyilag örülök annak, hogy ihatok egy

pohár vizet, ehetek és beszélgethetek veletek, akárkivel. Élek! Szodomába megyek

dolgozni a foszfátüzembe, amit a németek építettek. Azt mondják, a fizetés jó, a

dolgozók ingyen esznek a kantinban, hetente kétszer hús van. Hetente kétszer! Szállást

is adnak, megfelelő módon be tudnék rendezkedni. Egy volt halálraítélt számára ez

maga a luxus.

–        Tudsz arról, hogy ott nagyon meleg van? – kérdeztem.

–        Szodomában? Fütyülök a hőségre. Munkám van, a hatóságokkal szemben rendezett a

helyzetem. Gyönyörűség egy olyan túlélőnek, mint én – nevetett –, higgyétek el,

számomra az a lényeg, hogy élek, szabad vagyok, nem akasztottak fel.

Jól megnéztem a túlélőt, csontos arcát, izmos karját. Bányászkezek, amelyek egész nap csákányt markoltak. Akaratom ellenére borzongás futott át rajtam, ez az ember mégis egy gyilkos. Jószerencsét kívántunk neki. Megköszönte. Aztán hozzátette:

–        Nem felejtelek el benneteket soha. Köszönöm.

–        Ha Európába megyünk, könnyebben kaphatnánk magyarországi beutazási vízumot – tudatta velem egyik nap Hava.

–        Ki mondta ezt a butaságot?

–       Szombati, a nagykövetségi konzul. Azt mondta, hogy Franciaországból könnyebb

vízumot kapni.

–       Ezt mondta? De hát ez abszurd! Azt akarod mondani, hogy Franciaországban adnának

vízumot, itt meg nem? – nem tudtam napirendre térni felette – Fura egy ország ez a te

Magyarországod. Akkor most elfogadod, hogy Franciaországba menjünk? Igen?

–       Igen de azzal a feltétellel, hogy rögtön megérkezésünk után kérjük a vízumot.

–       És a rokonaimat, a családomat csak úgy egyszerűen Franciaországban hagyjuk?

–       És az enyémeket? Egyedül vannak Budapesten, nincs senkijük rajtam kívül, tudod jól.

Aztán meg Magyarországon olyan rendszer van, amit elfogadunk, szocialista.

Végül megegyeztünk. Franciaországba érkezésünkkor benyújtjuk a kérelmet. Gondoltam magamban, ha egyszer ott leszünk, a kérdést felülvizsgáljuk, azt reméltem, hogy Párizsban megváltoztatja véleményét. Egészen őszintén, nem volt kedvem Magyarországra menni, ismeretlen országba költözni, amelynek még a nyelve is tökéletesen idegen számomra. Egyáltalán nem lelkesített ez a távlat.

Általában kedves kis tengerparti sétáink alkalmával beszéltük meg problémáinkat. A tenger látványa, a hullámok moraja, az arcunkat simogató szellő jótékony nyugalmat árasztott és el tudtunk békésen beszélgetni. Hava, aki rendszeresen bejárt a követségre, egyszer azt mondta:

–        Tudod, a magyarországi eseményeknek a következtében nem kevés magyar érkezett

 ide. Főleg sok fiatal.

–        Fiatalok? Persze, meg tudom érteni. Miért kellett akadályozni, hogy menjenek világot

látni? A magyarok senkinek nem engedik, hogy külföldre utazzon. Szerintem ez súlyos

hiba, sőt, hülyeség. Nem lehet egy népet országába zárni. Főleg nem a fiatalokat.

–        Azt mondják, a devizahiány miatt van. A nadrágszíjon kell szorítani.

–        Ezek idióták!