Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

13. rész

A házasság

–        Tényleg felháborító és undorító, amit ebben az országban megengednek maguknak – fakadtam ki idegesen.

Malka csak nézett ránk anélkül, hogy értette volna, miről van szó. Havával éppen Tel Avivből tértünk vissza, ahol a pártnak tettem jelentést csoportunk tevékenységéről.

–        Miért, mi történt?

–        Hát nem tudod, Shlomo? Akárhányszor megyünk, mindig ugyanaz!

Shlomo nagy szemeket meresztett, aztán széles mosollyal:

–        Á, biztos már megint a szállodákról beszélsz.

–        Azokról hát, ezekről a szentséges szállodákról!

Malka a konyhából kiáltotta:

–        Miért, mi van a szállodákkal?

–        Mindig ugyanaz, nem akarnak nekünk kétszemélyes szobát adni.

–        De miért? Hiszen két személyről van szó!

–        Igen, de nem vagyunk összeházasodva.

Időközben Malka bejött a teával, amit számunkra szokás szerint készített:

–        Nem vagytok házasok, Hava?

–        Nem, csak egyszerűen együtt élünk. Minek összeházasodni?

–        Akkor hogy rendezitek le ezt a szálloda-ügyet?

–        Vitázunk, megemeljük a hangot ez ellen a marha törvény ellen, aztán a végén  

          odacsúsztatjuk a borravalót. De miért kéne nekem borravalót adnom azért,

          hogy megoszthassam a szobát Havával, holott otthon minden nap ezt

          tesszük? Ki az a zseni, aki ilyen törvényeket hoz számunkra?

Shlomo félig ironikus mosollyal:

–        Haim, tudod, hogy ez a géniusz a vallásügyi miniszter. Nem tudsz semmit

          tenni ellene, ők vannak hatalmon. Ők hozzák a törvényeket. Házasodj meg, ez

          minden.

Malka megtámogatta:

–        Shlomonak igaza van. Ti egyedül nem tudjátok megváltoztatni a világot.

          Házasodjatok össze, hogy a rabbik békén hagyjanak benneteket. Ahelyett,

          hogy a rabbikkal, ezekkel a parazitákkal foglalkoztok, van épp elég dolgotok a

          pártban mindkettőtöknek.

–        Hát akkor, Hava, összeházasodunk?

Nevetve mondtam, de kíváncsian figyeltem Havát.

–        Nem is tudom… Tudod, hogy a házasság számomra csak bosszantó tényező.

Shlomo és Malka tekintetükkel fejezték ki meg nem értésüket:

–        Bosszantó? Miért?

–        Mondd meg, Hava, miről van szó.

–        Az van, hogy már régen eldöntöttem, hazamegyek, Magyarországra. Ha a

          papírjaimban be kell vallanom, hogy házas vagyok ezzel az idiótával, félek,

          hogy az engedélyt még nehezebb lesz megkapni.

Az idióta én voltam. Ezen a módon fejezte ki magát.

Shlom a vállunkra csapott:

–        És ha nem házasodtok össze, Haimnak nem lesz lehetősége magyarországi

          tartózkodási engedélyt kapni. Egyszerű ez: házasodjatok össze, megtakarítjátok

          a hotelszoba árát.

Malka ismét megtámogatta férje érvelését:

–        Persze, másképpen mindig kell egy plusz hotelszobát fizetni. Vagy pedig nem

          kell szállodába menni. Két érv is szól mellette.

Nem bírván ellenállni hozzátettem:

–        De milyen jogon köteleznek nősülésre? Végül is ez a mi dolgunk.

–        Joguk van rá, övék a hatalom, a rabbiké.

–        Piszkos alakok. Visszaélnek hatalmukkal.

Shlomo ironikusan replikált:

–        Mondd meg a férjednek, bocsánat, a barátodnak, Haimnak, hogy csináljon a

          legrövidebb időn belül forradalmat. Akkor meg tudnánk gyorsan szabadulni az

          egyházi személyektől.

Malka közelebb lépett és megsimogatta Hava fejét.

–        Hát akkor hogyan döntesz, Hava? Forradalmat csináltok vagy összeházasodtok?       

Hava dühösen nézett, aztán elmosolyodott és válaszra nyitotta száját. Középen volt egy foga, amelyik kiállt a többitől. Mindig is úgy találtam, hogy ez a fog még jobban, számomra még izgatóbban kiemelte báját.

–        Ó, hogy az ördög vigye el őket! Nincs sok választásunk! Hogyan kell házasodni

          ebben az országban?

–        Egyszerű: elmész a rabbihoz, informálod és ez minden – tájékoztatott Shlomo szokásos vigyorával –, a zsinagógában megtalálod. Tudod, hol van?

Yankele kíséretében elcaplattam a zsinagógába. Egy régi arab házban rendezkedett be, amely amellett, hogy teljesen lelakott, még a háború nyomait is magán viselte. A bejárati ajtót csak az imádság tartotta, a fal egy darabjét lövés érte, de csodálatosképpen állva maradt. A villanyvezetékek az ajtó repedésén keresztül találtak utat maguknak abban az épületben, amiből zsinagóga lett. A bejárat könnyedén nyílott, de iszonyatos csikorgással. Egy nagy szobába vezetett, ez volt a tulajdonképpeni imaház. Egy haloványka égő világította gyengécskén be.

A helyiség sarkának félhomályában egy padon a magába mélyedve szunnyadó rabbi tűnt fel.

–        Hé, hé, mi van? Mit kerestek itt ilyenkor? Nincs itt senki, gyertek holnap reggel.

–        Rabbi, magához jöttünk. Házasodni szeretnénk.

–        Gyertek holnap. Ma már nincs senki.

–        De maga a rabbi, nem?

–        Igen. Gyertek holnap. Most késő van. Holnap.

A rabbi ismét magába mélyedt és olvasásba kezdett.

–        Holnap hány órakor?

Türelmetlenül, fejét az olvasmányból fel sem emelve:

–        A reggeli könyörgés után. Most hagyjatok dolgozni.

Aztán, látva távozásunkat, utánunk szólt:

–        Két tanúval gyertek, ne felejtsétek el a két tanút.

Másnap meghatározta a dátumot. 14-én 20 óra.

Néhány nap óta egyfolytában esett az eső a déli régióban, a Negevben és Ber Sheva városában. A telefonvonalak nem működtek. Majdnem teljesen el lettünk vágva a világtól. De nemcsak, hogy zuhogott Ber Shevában, hanem az egész város bokáig érő sárba süllyedt. A közlekedés kegyetlenül nehéz és bonyolult. Próbáltunk egyik utcából a másikba járva elkerülni a legnagyobb sarat. Ber Shevában nem volt csatornázás.

Ez volt házasságkötésünk napja.

Összegyűltünk a Békesarok bisztróban, mielőtt a zsinagógába mentünk. Yankele, a jó zsidó megszámolt bennünket.

–        Ez jó, több, mint tízen vagyunk és a tanúk is itt vannak. Haim, nálad vannak gyűrűk?  

–        Gyűrűk? Nem. Hol tudnék én gyűrűt venni?

–        Gyűrű nélkül nem nősülhetsz. Kell két gyűrű.

Megkérdeztem, van-e valakinek véletlenül gyűrűje. De senkinek. Valaki elkiáltotta, Shlomonak biztosan van. De Shlomo már korábban kimentette magát, nem tudott eljönni az esküvőre. Élénk vita kezdődött arról, ki menjen Shlomohoz a gyűrűkért. Senkinek nem volt nagy kedve a sárban tocsogva, a zuhogó esőben megtenni még ezt a rövid utat se. Végül Yeshayahou vállalta. Rá mindig lehet számítani.

A bisztró tulajdonosa, Salvator úr egy tortát ajándékozott nekünk, amit a felesége készített. Yankele azonnal megkaparintotta, megtiltotta, hogy hozzányúljunk:

–        Később, majd később. Most nem.

Hirtelen valaki belépett a bisztróba. Eliahou, a Pardes Hanna-beli iraki barátom érkezett.

–        Nézd csak, Eliahou, mi szél hozott ebbe a viharba?

–        Szia, Haim. A déli központból jövök a sejtgyűlésre. Az ördögbe is, mindenhol kerestelek

          benneteket. Voltam a székházban. Zárva. Megkerestem Shlomo házát, ő mondta,  

          valószínűleg itt vagytok, a bisztróban. Átadott egy gyűrűt a számodra. Mi ez a história?

Eliahou bőrigázott tetőtől talpig. Az esővíz csorgott a nyakából, ruhájából, mindenhonnan. A lábai cipőstül-mindestül pedig egy sármassza.

–        Eliahou, barátom, megnősülök! Az esküvőre jöttél? A rehovoti szekció egyáltalán

          nem is tud róla!

–        Gratulálok, öregem. Nem, vagyis igen, engem a szekció azért küldött, hogy a  

          sejtgyűlésen vegyek részt. Elvben kedden van, nem?

–        Kedden. De a rabbi másként döntött. Ma a boldogító igent kell kimondanom.

–        De meg kell tartanotok a gyűlést. Veletek együtt át kell tekinteni a helyzetet és

          jelentést tennem.

–        Megtartjuk holnap.

–        Nem lehet, holnapra már el kell mennem. Sajnálom, még ma este meg kell

          tartani.

–        Ma este? De… na jó, bánom is én, rendben, OK, ma este! Az esküvői

          ceremónia után.

Salvator úr patetikus gesztussal szélesre tárta karjait:

–        De a ceremónia után várlak benneteket! Már készítettünk egy jó bablevest

          paradicsomszósszal. A meghívottaim vagytok. Haim és Hava nem mindennap

          házasodik…

Egymásra néztünk, elfogadhatjuk-e a meghívást. Elfogadtuk.

–        És a sejtgyűlés? – szerette volna tudni Eliahou.

Biztosítottam róla:

–        Itt lesz a bisztróban. Miért ne? Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Az eső csak nem állt el, Ber Sheva városát öntözte, de beállt a sötétség. Nyolc óra felé már mindig sötét volt, de nem így. Most még azt se láttuk, hova lépjünk, hogy elkerüljük a sarat, a úton található gödröket. Mindnyájan legszebb ruhánkat viseltük. Én az öltönyt, amit a nagybátyám varrt számomra száműzetésem előtt, Hava pedig azt, amit Izraelbe érkezésekor csináltatott, egy szép, enyhén kivágott ruhát. A többség szürke nadrágot és szépen kimosott fehér inget hordott, Yankele pedig a fehér zakót, amit felszolgálóként is, csak Rahamin öltözött sikkesen erre az alkalomra öltönyében és filckalapjában. Yankele ki akarta nyitni a zsinagóga ajtaját. Zárva volt.

–        Pedig azt mondta, nyolcra jöjjünk. Pont nyolc óra van – jegyezte meg.

Rahamin, akit idegesített, hogy öltönye csuromvíz, nadrágja csupa sár, feltette a kérdést:

–        Mit teszünk, Haim? Várunk?

–        Van más megoldás is?

–        Itt lakik mindjárt mellettünk – erősítette meg Yankele –, valaki elmehetne megkeresni.

De senki nem mozdult. A sötétben, esőben, sárban senki sem vette a bátorságot, hogy ilyen kalandra vállalkozzon. Eldöntöttem, megyek, mégis, ez az én esküvőm. Lassan kellett előrehaladnom vigyázva minden lépésemre, hogy meg ne csússzak, el ne veszítsem az egyensúlyom. Végül a csorgó esőben, sárban egy még sötétebb udvarba jutottam. Semmi világítás. A falat tapogatva egy nyitott ajtóhoz érkeztem. Belül tökéletes sötétség. Hangokat véltem hallani. Igen, valaki halkan hortyogott.

–        Hé, alszik itt valaki? Maga az, rabbi?

Felugrott az ágyról, és he? mi van? ki az? nyögéseket hallatott.

–        Rabbi, én vagyok, Haim. Ma kell, hogy összeadjon bennünket.

–        Mit beszélsz, hé? Esküvő? Ma nincs esküvő!

–        Rabbi, hát maga adta meg ezt a dátumot!

–        Menjél innen el! Ma nincs esküvő. Hagyjál pihenni, mars innen!

Kezdtem elveszíteni a türelmemet és nagyon eltökélten kijelentettem:

–        Kelj föl, nézd meg, a könyvedbe beírtál minket. Különben erőnek erejével húzlak ki

          az ágyból.

Morgott, majd még mindig zsörtölődve meggyújtott egy lámpácskát és nézegette bejegyzéseit.

–        Igen, igen, itt van, be van írva. Ez holnap lesz, tudod? És még engem zavarsz!

–        Holnap? Ma, tizennegyedikén!

–        Tizennegyedike az holnap lesz. Menj innen! Gyere vissza holnap! Hagyjál nyugodtan

          pihenni.

–        Nem, ez ma van! Ma van kedd, az isten szerelmére!

Egyre jobban felidegesítettem magam.

–        Ja, tényleg! A hétfőt néztem. Na, akkor mi a fenét csinálsz itt? Menj a zsinagógába

          ahelyett, hogy az időmet pocsékolod.

Így aztán 1952. február 14-én, keddi napon feleségül vettem Havát. Aztán megtartottuk a sejtgyűlést a finom paradicsomos bablevest falva Salvator úr Békesarok bisztrójában.