Tel Aviv
A bankok be voltak zárva. Pont délben
mindig becsuktak, pedig nekünk volt egy 25 fontnyi korábbi keletű
csekkünk. Az a bér, amit mint néhánynapos postás kerestem.
Éjszakára
szállodába kellett volna mennünk, aztán pedig venni a fáradságot,
hogy barátokat keressünk, akik segíteni tudnak valami szállás
találásában. Egyetlen fillérünk nem volt, csak a csekk a
zsebemben. Másnap reggelig kellett várni a banki nyitásra, a csekk
beváltására. És
addig?
– Mit
fogunk csinálni pénz nélkül? – érdeklődött Hava.
– Attól
tartok, hogy a csillagos ég alatt töltjük az éjszakát.
Semmi megoldást nem láttunk. A Shderoth
Rotschild park hosszában kihelyezett padok jelentették a kiutat.
Másnap időben elmentünk tanácsot
kérni a pártszékházba, a Shderoth Rotschildtől nem messze,
valamint az ismerős elvtársak címéért. Közvetlenül a
székháznál Touriba botlottunk, aki a balkonokra dobálta fel a
pártújságot az előfizetők számára. Széles mosollyal kérdezte:
– Mi
újság van Ber Shevában?
– Azért
jöttünk, hogy Tel Avivba költözzünk.
– Á,
eleged van Ber Shevából, látom!
– Szükségünk
lenne egy ideiglenes szállásra.
– Dolgozol?
– Nem,
munkahelyet keresek.
– Most
érkeztetek, munkahelyed nincs és szállást kerestek?
– Igen,
így van ahogy mondod, vajon…
– Viccelsz,
öregem? Így
nem lehet Tel Avivba jönni. Először is …
Kezdtem elveszteni a türelmemet ezzel a
Tourival. Vele a türelem gyakran elvész.
– Hallgass
ide, akarsz segíteni vagy nem? Ami a többit illeti, ne foglalkozz
vele, az a mi
dolgunk.
– Tudod,
hogy hol van a Shouk Ha Carmel, a bazár?
– Igen,
tudjuk.
– Legyetek
egy óra múlva a souk
sarkán. Most mennem kell gyorsan az újságot
kiszállítani. Tehát egy óra
múlva! – és már el is tekert biciklijén teljes sebességgel.
– Azt
hiszem, megoldáson gondolkodik – mondtam Havának.
– Ismered?
– Hosszú
történet… Derék fiú, de egy kicsit lökött.
– Íme,
ezt tudom ajánlani – mutatott Tourie egy házra a Shouk Ha
Carmelra nyíló kis utcában. A rossz állapotú házba egy kis
udvart átszelve kellett bemenni, ahol néhány csirke vívott ádáz
csatát egy maroknyi magért. Ahhoz, hogy a nekünk szánt szobába
lépjünk, egy másikon kellett átmenni, ahol Touri családja
lakott.
– Íme,
ezt tudom ajánlani – ismételte.
Havával egymásra néztünk, nem tudtunk
mit mondani. Szemével intett, hogy jobb, mint a semmi. Touri
felesége mosolygott, de gyilkos pillantásokat vetett férjére.
– Figyelj,
Touri, roppant kedves a részetekről, de nem fogadhatjuk el ezt a
vendéglátást…
– Szó
sincs vendéglátásról, havi 15 fontot fizettek érte!
Touri felesége most már tényleg
bedühödött. A megzavarodott Touri bután mosolygott:
– Igen,
a feleségem gondol még a villanyszámlára is, és …
Megállt és nézett ránk.
– Persze,
ez teljesen normális, meg kell osztani a költségeket – mondta
Hava meggyőződéssel –, máris elfoglalhatjuk a szobát, ugye?
Így
lett hol laknunk.
Aztán a Kaiser és Frazer amerikai
gépkocsi és a Chausson de France francia autóbusz
javítószervizében lett munkahely is.
Az a Malka nyitott ajtót a pártnál, aki annak idején meglátogatott a jaffai börtönben.
– Mi
van, hát már nem vagy Ber Shevában? Gyakran beszélnek arról,
hogy mi mindent
csináltál ott. Mit keresel
Tel Avivben?
– Nem
találtam munkát Ber Shevában. A feleségem se. Végül aztán
Shamli a déli
bizottságtól azt javasolta,
hagyjuk ott és jöjjünk ide.
– Sajnos,
az ilyen messzi kisvárosokban azt csinálnak, amit akarnak, akkor
is, ha magukat
a dolgozók pártjának
állítják be, mint a Mapai. Jól tetted, hogy elhagytad Ber Shevát.
És
mit fogsz tenni?
– Végülis
találtam munkát, most pedig szeretném felvenni a kapcsolat egy
sejttel.
– Shahart
kell keresned. Remek elvtárs. Tetszeni fog neked, meglátod. És
hol laksz,
találtál
valamit?
– Képzeld,
Tourinál lakunk. Ismered őt?
– Ő
az, aki reggelente az újságot viszi ki? Régi elvtárs, derék
elvtárs.
– És
ezt a Shahart hol találom?
– Nem
messze lakik tőled, Touritól, az Ehad Ha’am utcában.
Shahar negyvenes éveiben járt, kicsi,
sovány, arca csontos. Felesége, Dina – inkább karcsú, kicsit
magasabb nála – forró teával lépett a szobába:
– Szóval
ti vagytok Hava és Haim. Malka beszélt rólatok. Tehát örökre
eljöttetek Tel
Avivba?
Hava nevetett, rám hunyorított:
– Igen,
örökre, azazhogy…
Gyorsan szavába vágtam:
– Arra
gondolunk, hogy teszünk egy utazást nála, Magyarországon. Rég
nem látta a
szüleit.
– De
hát ez nagyszerű! Lennének információink erről a szocialista
rendszerű országról!
– Pillanatnyilag
itt vagyunk és Havával szeretnénk kivenni részünket a
pártmunkából.
– Tehát…
– kezdte Dina, de Shahar félbeszakította:
– Igazság
szerint most nagyon kevés az aktív tagunk. Vagy idősek, betegek,
vagy
dolgoznak és nincs idejük.
– Ber
Shevában más volt. Mindnyájan fiatalok, kevés az öregember
arrafelé. Aktívak
voltunk. Látni kellett volna
Havát mikrofonnal a kezében, ahogyan a választókat
győzködte, hogy a pártra
szavazzanak.
A mosolygó Hava:
– Képzeljétek,
meg kellett tanulnom románul és arabul olyan mondatokat, hogy
«szavazzatok a kommunista
pártra», és reggeltől estig ezt kiabáltam.
Dina úgy tűnt, nagyon jól szórakozik.
– Látod
Shahar, szükségünk van ilyen elvtársakra, mint ők!
Shahar kicsit bosszankodva:
– Ez
igaz. De hol legyenek? A palesztin szekcióban nem kevés fiatal van.
Az arab
elvtársak erősek, nagyon
aktívak. Sok fiatalt is beszerveznek. Na de mi…?
Hava meghökkent, azt hitte, Shahar
rögtön politikai feladatokkal bíz meg benenünket.
– Shahar
elvtárs, nem vagy nagyon lelkes. Nem értem, mit remélsz a párttól.
– Teljesen
igazad van, rohadt egy napom volt a munkahelyemen. Sajnálom. Tehát,
a Kol
Ha’Am-ot tudnátok
kézbesíteni minden szombaton. Dina megadja a
szimpatizánsok listáját. Ez
fontos agitációs munka. Tartanunk kell a kapcsolatot velük,
beszélgetni, bizalmat
nyújtani. Aztán a jövő héten lesz egy nagygyűlés. Mikounis
elvtárs
lesz a szónok és a fiatalok
kórusa is fellép. A szimpatizánsokkal közölni kellene, hogy
jöjjenek – s most már
kicsit komolyabb, önkényesebb hangot ütött meg.
Havával el voltunk ragadtatva. Mikounis
felszólal! Privilegizált helyzetben éreztük magunkat. Micsoda
különbség Tel Avivban vagy Ber Shevában élni! Ber Shevába nem
jöttek el a párt vezetői. Más pártoké sem.
A gyűlés helyszíne egy moziterem volt
a városközpontban. Tele volt a terem. Találtam néhány kairói
barátot, közöttük Aslant, a volt bokszolót, a termet őrizte
másokkal együtt. Aztán Mimit, Hans barátnőjét, de másokat is.
Közel a mozihoz a Herouth ifjoncai, egy
tucatnyian köveket dobáltak, amelyek a tetőre hulltak. Zengett a
kőzáporban, mintha kalapáccsal verték volna. Emiatt Mikounis még
inkább keményebben támadta Ben Gurion szociáldemokrata kormányát,
és a Mapait, a Dolgozók Pártját, merthogy inkább a szélsőjobbal
szolidáris a dolgozói baloldal, a Kommunista Párt helyett.
Mikounis ezen a gyűlésen is, mint a
többin, nagy vehemenciával kelt ki a kormány ellen, mely a
németektől kompenzációt igényelt a zsidók millióval szemben a
háború alatt elkövetett bűnökért. Egyébként nem volt egyedül
ebben a kritikában. Az egész cionista baloldal ezt tette.
Mindenkinek egy volt a jelszava: «Nem elfelejteni és nem hagyni
elfelejteni». Az egész baloldal, az összes becsületes ember
egyaránt elutasította ezt a fajta jóvátételt, a gazdasági
segítséget a nácik által megölt mártírok árán. Ben Gurion
kormánya ellen tüntetések zajlottak, mert a holokauszt emlékét
német márkára akarta cserélni. A koncentrációs táborok
áldozatainak vérét eladni gazdasági és politikai előnyökért.
Németország egy foszfátfeldolgozó
üzemet állított fel Szodomában, a Holt tengerhez közeli bibliai,
sivatagi városban. Több száz embert vettek fel, hogy itt
dolgozzanak, előregyártott panelházakat emeltek lakhatásukra.
Izrael és Nyugat-Németország felvette a diplomáciai
kapcsolatokat, a Nyugat tapsolt. Ben Gurion kormánya megbocsátott
Konrad Adenauer kormányának? A világ végre szerethette a Német
Szövetségi Köztársaságot.
Egyébként pedig az utcán az
elégedetlenség nőtt. Még a szakszervezet is jobb béreket
követelt. Az adók óriásiak voltak, míg az árak emelkedtek.
Elszórtan sztrájkok törtek ki. Egymás után a haifai
kikötőmunkások, a Chemicals and Fertisers. Aztán a buszsofőrök.
Az Olim Hadashim, az
újabb bevándorlók nagy tüntetése munkát követelt. Ben Gurion
lemondott, helyét átadta Sharok Shertoknak, egy évvel később
aztán visszaszerezte posztját.
Számos katonai támadás zajlott a
palesztin beszivárgók, a moustanenimek
ellen, akik illegálisan lépték át a határt, hogy Izraelben élő
családjukhoz csatlakozzanak. A Negev sivatagban könyörtelenül
megölték őket, sakálok és keselyűk martalékául hagyva
holttestüket. Izraelnek nem volt szüksége foglyokra, az ország
még a népességet is nehezen tudta ellátni, amely pedig a napról
napra növekedett a zsidók tömeges bevándorlásának köszönhetően.
A Moughrahi körtéren minden péntek
esténként számosan összejöttek és politikai vitákat
folytattak. Nem kevés téma kínálkozott, mind a Szovjetunió
politikájáról – a sajtó gyanakvóan általában Oroszországnak
hívta –, mind az ország és világ helyzetéről. A viták
általában ekként zajlottak.
Valaki elkiáltotta magát:
– Oroszország
mindig is fütyült a zsidókra! Csak azért háborúzott, hogy saját
magát
védje!
– Tudatlan
és aljas vagy! Pontosan a szovjetek mentették meg a zsidókat!
– Az
oroszok a zsidókat? Cimborám, te tréfálsz!
– Hát
ki szabadította fel az auschwitzi tábort, tán nem a Vörös
Hadsereg?
– Auschwitz
csak véletlen – csak azért, mert ők foglalták el
Lengyelországot.
– Tudod,
mennyi orosz halt meg a háború alatt, hogy megmentse a világot és
a zsidókat?
– Igen,
és mennyi? Nézd az amerikaikat…
– Az
amerikaiak? Többszázezren! Az oroszoknál meg halottak milliói és
milliói.
– Á!
És
azt mondod, azért haltak meg, hogy minket megmentsenek?
– Hát
te mit mondasz?
Hava rám nézett, mosolygott és
belevetette magát a vitába:
– Butaságok!
Mindnyájan butaságokat beszéltek!
– És
te mit mondasz?
– A
szovjetek nem a zsidók megmentéséért háborúztak. Marhaság ezt
mondani.
– Igazad
van. Csak a kommunisták mondják ezeket a hülyeségeket!
De Hava már folytatta is:
– A
saját hazájukat védték! Legyőzték a nácikat, ugye?
– Igen,
ebben mindenki egyetért. Na és akkor?
– Mindnyájan
egyetértünk abban, hogy a nácik elleni győzelemben döntő
szerepük volt,
igaz vagy nem?
– Rendben,
de mennyiben mentették meg a zsidókat?
– A
németek ellen védekezve végül legyőzték a nácikat és
felszabadították Auschwitzot,
ezzel zsidók millióit
mentették meg.
– Na
jó, ez igaz. De nem azért háborúztak, hogy a zsidókat mentsék.
– Persze,
hogy nem. Senki sem visel háborút, hogy megmentse a zsidókat. De
az tény,
hogy Auschwitzot az oroszok
szabadították fel.
Hallottuk a tömegből:
– Máshogy
beszél, mint a kommunisták. Amit mond, az ésszerű, de ő is
ugyanarra a
következésre jut.
– És
te? Nekem más a következtetésed? Lehet, hogy a kommunisták
rosszul
magyarázzák,
de az eredmény ugyanaz, az oroszok mentették meg a zsidókat. El
kell
fogadni.
A tömeg lassacskán feloszlott, a nagy
pénteki vita véget ért.
A viták azonban folytatódtak, de
szélesebb dimenziót vettek. Ben Gurion a Mapai párt támogatásával
kinyilvánította, a palesztinoknak a szomszédos arab országokba
kell integrálódniuk, míg izraeli kisebbségüknek az izraeli
állampolgárságot kell felvennie.
A palesztinokkal való szolidaritás
jegyében a párt néhány sejtje utazást szervezett az ország
északi vidékére az arab térségbe. Názáretbe futottunk be. Az
arab elvtársak nagy ünnepséggel kedveskedve vártak. Náluk
töltöttük az éjszakát és másnap kikísértek a buszig
bennünket. Szolidáris dalokat énekeltünk, közös jelszavakat
skandáltunk a két nép barátságáról. Hirtelen rendőrök tűntek
fel és gumibottal nekünk estek. Néhányunkat letartóztatták.
Havával ebbe a csoportba kerültünk
mi is. A napot a rendőrség, a bíróság falai között és a
városi kormányzónál töltöttük. Az arab elvtársak
élelemcsomagot küldtek, sült csirkét, helyi kenyeret és
gyümölcsöt. Küldtek egy kiváló ügyvédet is dr. Hanna Nakara
személyében, aki kimutatta a brutális és igazságtalan rendőri
támadás és nevetséges tanúsága tényét. Természetesen
szabadlábra helyeztek bennünket, semmilyen vád alá helyezés nem
történt. De ujjlenyomatainkat levették. Názáret lakosainak
hagytunk egy üzenetet jelezve, hogy ellent tudunk állni a
rendőrségnek és a kormányzónak, hogy tudunk küzdeni jogainkért,
a két nép barátságáért, amelyet nem lehet megbontani.
Az izraeli kormányt nyugtalanította a
Szovjetunió támogatása az arab országoknak és a palesztinoknak,
s erre antiszemitizmussal vádolva nagyon durva támadással
válaszolt. Kis idővel később merénylet történt a Tel Aviv-i
szovjet nagykövetség ellen. Ez vezetett a két ország közötti
diplomáciai kapcsolatok megszakításához és Izraelnek Amerikához
való szoros közeledéséhez. Az Izraeli Kommunista Párt és tagjai
ellen is bekeményített a politika. Állami pozíciót,
kiképzőtiszti posztot kommunista nem tölthetett be. Ügynökként
kezelték őket, éppen úgy, mint az Egyesült Államokban
a maccarthyzmus idején.
A palesztin beszivárgók elleni harc és
a szomszédos arab államokban való félelemkeltés érdekében Ben
Gourion Moshe Dayant nevezte ki az izraeli hadsereg, a Hagana 101-es
egysége élére. Ez az egység egy tucatnyi behatolást hajtott
végre a szomszédos Jordániába és az ekkor egyiptomi gondokság
alatti Gázába. Az 1953-as év a szomszédos államok határőreivel
gyakori határmenti csetepatékkal telt és politikai feszültséget
okozott mind az országban, mind az egész térségben.
Május elseje alkalmából a Histadrouth,
a dolgozói szakszervezet rendezte felvonuláson az összes politikai
párt részt vett, kivéve persze a Herouth-ot. A kommunista párt
természetesen itt volt, a dolgozók, a demokratikus erők egységére
szólított, békére az arab országokkal és egy palesztin állam
létrehozására.
Gyakran bandák támadtak ránk,
zászlainkat és transzparenseinket széttépték, a rendfenntartó
erők részvétlen tekintete előtt vertek bennünket. De a
támadásoknak volt egy másik aspektusa is. Még erősebben
kiáltottunk a baloldali erők szövetségéért, a munkásosztály
egységéért, a palesztinokkal kötendő békéért.
A Moughrabi körtéri péntek esti viták
erőszakosabbak lettek. Ahogyan felemeltük hangunkat a diktatúra
minden fajtája ellen, gyakran támadt lökdösődés, gyakran
küldtek Moszkvába. Valaki hangosan elkiáltotta magát: Éljen
Begin!, és Havát durván meglökte. Többen erősen tiltakoztak
ezen egyén ellen, és a vita máris átalakult a Herouth párt
szembeni váddá. A pártot erősen huligán-jellegű cinkosaival
ekkoriban gyakran fasisztának írták le. A Herouth és a Mapai
embereivel hetekig folytatott vita során egységfront alakult ki a
kommunisták és a baloldali Mapam ifjúsági szervezete, a
Shomer-Hatsair tagjai között.
Sztálin halála még
inkább felélénkítette a Herouth-ot. Bűnözőknek,
antiszemitáknak, Izrael ellenségeinek és persze a mufti
szövetségeseinek kiáltottak ki minket. A Szovjetunió és az
1939-es Sztálin-Ribbentrop paktum elleni támadások is
felerősödtek. Bizonyos sajtókörökben egyenesen nácibarát
kollaboránsoknak tituláltak bennünket.
Menáhen Begin egy Moughrabi téri lakás
erkélyéről szórta átkait a Kremlre és az Izraeli Kommunista
Pártra, Moszkva ügynökeire. A maccarthyzmus alkalmazását kérte
az átkozott kommunistákkal szemben. Az ellenünk, a párt elleni
támadások újabb lendületek kaptak a szovjet kommunista párt XX.
kongresszusával, Hruscsov 1956 februári titkos beszédével.
Ugyanebben az évben Howard Fast a
Gazétá-hoz, a szovjet írók orgánumához írott levelét
postázták ki több tízezer példányban szerte az országban.
Tartalmazta Hruscsovnak a sztálinista diktatúra és személyi
kultusz elleni titkos beszédét is.
A XX. kongresszus éles vitákat váltott
ki az elvtársak körében. Többen kiléptek a pártból,
pártszakadás is bekövetkezett. Moshe Snéh csatlakozott viszont és
megválasztották másodtitkárnak. Kis csoportonként szervezett
gyűléseket, hogy elmagyarázza a személyi kultusz súlyos hibáit.
Nagy vehemenciával vetettük magunkat bele a vitába. Dühösek
voltunk, ingadozunk és nem tudtuk, hogyan döntsünk. A párt
válságban volt. Snéh érkezése egy kis reményt adott. Politikai
meggyőződésünkhöz híven számosan folytatni akartuk a harcot.
Az Internacionálét énekeltük, hogy erősnek érezzük magunkat.
De viták voltak közöttünk. Shahar, a sejt titkára kijelentette:
– Az
a benyomásom, ez egész csak hazugságon alapuló illúzió volt.
Yacov azonnal felállt és haragtól
vöröslő arccal:
– Illúzió?
Azt mondod, illúzió? Te hülye vagy! Piszkos hülye, barátom! Az
elvtársaink az
életüket adták ezért az
illúzióért. A szabadságért harcoltak, a jobb életért…
De Simon már félbe is szakította,
ordítva:
– De
kiért? Miért? Azért, hogy a diktátorokat segítsék kormányozni…
Személyi kultusz,
egy frászt! Még hogy
szocializmus?
Shahar megint belevágott:
– Hogy
az antiszemitizmusról ne is beszéljünk. Orvosokat tartóztattak le
konspirációért.
Huszonkét orvost! Őrültek
ülnek a Kremlben? Szocialisták ezek, elvtársak?
Dina vetette közbe:
– Shahar,
nem szégyenled magadat? Te vagy ennek a sejtnek a titkára!
Elfelejtetted a
kommunizmusodat?
Hava megpróbált véget vetni a
diskurzusnak:
– Tegyük
fel, hogy amit mondanak a kultuszról és az egész folyamatról,
igaz. Igen, tegyük
fel. De azt is meg kell
értenünk, hogy forradalmi korszakban élünk. A szocialista
forradaloméban. A történelem
folyamán a dolgozók először vették kezükbe a hatalmat.
Tanulni fognak hibáikból. Meg
kell adni a lehetőséget, hogy kijavítsák ezeket a
tévedéseket, hibákat…
Simon megemelve hangját,
félbeszakította:
– Bűnöket,
bűnöket akarsz mondani!
Dina folytatta élénken:
– Jobban
fogjuk csinálni. A Szovjetunióban tanultak a hibákból. Mi is. Meg
fogják
menteni rendszerüket, a
szocializmust. Bűnök? Igen, azok. Orvosolni fogják. A francia
forradalom nem követett el
bűnöket? S mégis énekeljük Franciaországban a
Marseillaise-t.
A viták csak nem értek véget. Egyre
gyilkosabbá váltak. Kaotikus időszak volt. Meggyőződésemhez
híven azt gondoltam, hogy a forradalom nem folyhat a szocializmus
ellenségeivel szembeni küzdelem nélkül; a burzsoázia és
szövetségesei az osztályellenség ellen.
Mialatt a pártberkekben a politikai
válságról vitatkoztunk, a fedayinokkal
(az Izrael államot el nem ismerő palesztinok gyűjtőneve – a
ford.) egyre véresebben szünet nélküli konfliktusok folytak. Az
izraeli hadsereg behatolása a palesztin városokba, falvakba
megsokszorozódott. Gázát közel 24 órára elfoglalta. Az izraeli
sajtó hírt adott arról, hogy Nasszer Egyiptoma fegyverkezik és az
Izrael elleni háborúra készül. A légkör feszült volt. Gamal
Abd El Nasszer az arab államokban nagy népszerűségnek örvendett,
Ben Gurion pedig nyilatkozatokat tett, melyben véres kudarccal
fenyegette Nasszert, ha Egyiptom megtámadná Izraelt. Vártunk a
háborúra, ami nem is késett.
Avégett, hogy Egyiptomot diszkreditálja
a nagyhatalmak előtt és elszigetelje, Izrael terrorista akciókba
kezdett ellene, a Suzanna-hadműveletbe. Bombák robbantak amerikai
és angol intézményekben. A hadművelet célja ugyanakkor
meghiúsult, mivel az
izraeli titkoszolgálat irányította hálózat tagjait
letartóztatták. Izraelnek hatalmas megaláztatást kellett
elszenvednie. Pinhas Levob, a titkosszolgálat vezetője lemondott.
Sokat vitatkoztunk az elvtársakkal,
Izrael vajon megindítja-e a háborút Egyiptom ellen. Persze
mindnyájan idegeskedtünk.
– De
ez a kormány őrült! Ben Gurion mindenképpen háborút akar!
– jelentette ki Ariéh.
– Én
nem gondolom, hogy Nasszer akarná ezt a háborút.
– Én
se.
– Pedig
a kormány mindent elkövet, hogy kiprovokálja!
– Viszont
az embereket sikerült jól felheccelni a háborús propagandával.
– Igazad
van. Még a baloldal, a Mapamot is ideértve üzenget, hogy ha
Nasszer támad,
mi is visszavágunk.
– Tegnap
Ben Gurion még azt is nyilatkozta, hogy Nasszer véres fejjel
menekülne,
ha rátámadna Izraelre.
– És
a párt mit mond? Semmit?
– A
Központi Bizottság óvatosságra int. Mi mást csinálhatna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.