Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

9. rész

Másnap munkaruhába öltözve felszálltunk a Migdalba vivő autóbuszra. A munkát felosztottam magunk között. Én a falakra ragasztom a plakátokat, négy társam pedig kettesével figyelik a városban cirkulálva, nem készül-e támadás ellenünk.

Éppen elkezdtem a plakátragasztást egy bisztró mellett, mikor egy rendőr érkezett és elkapta a karomat:

–        Ez itt tiltott falragasz. A cenzúra nem engedélyezte őket!

Nem tudtam, hogy mit feleljek. Arról se volt tudomásom, hogy egyáltalán valami engedély kellene. A rendőr erősen tartott és határozott mozdulatokkal taszigált a közeli őrs felé. Ezt aztán mindenáron el akartam kerülni. Társaim közben már bementek a bisztróba és riadóztatták a vendégeket:

–        A rendőrség le akarja tartóztatni a pártplakátokat ragasztó elvtársunkat!

Néhányan azonnal kijöttek és kiabálni kezdtek a rendőrrel:

–        Milyen jogon akarod te megakadályozni?

Az meglepődve:

–        Hát, a cenzúra még nem látta…

–        Olvasd inkább az újságokat! Ugyanez a plakát már benne volt reggel! Igenis átment a

          cenzúrán!

–        Hát ez meg Yehuda őrmester – kiáltott fel egy másik –, jó estét, őrmester. Hagyd békén

         ezt a szegény embert. Nem látod, hogy ez is munkás, mint mi. A kenyerét úgy keresi

         meg, ahogy tudja. Gyere inkább, Yehuda őrmester, igyunk egy pohárral.

Az őrmester, boldogan, hogy itallal kínálják, büszkén, hogy felismerték, elengedte a karom:

–       Köszönd meg a barátaidnak, különben bevittelek volna az őrsre. Azt mondjátok, a mai

         újságban benne van ugyanez a hirdetés? Hát akkor az más. Meg kellett volna

          mondanod. Én a rend embere vagyok. Láthatjátok, nekem be kell tartatnom a törvényt,

         az előírásokat. A törvények tiszteletéért, ezért vagyok kinevezve, hogy a rendet

         fenntartsam a városban.

Yehuda őrmester igen büszkének tűnt, és mindnyájan bevonultak a bisztróba egy pohárra. Ezalatt pedig folytattam a plakátok ragasztását. A hadsereg által a negyed körül felállított deszkapalánk másik oldaláról hallani lehetett a bezárt palesztinokat. Bekiabáltuk nekik:

–        A zsidók és arabok testvérek! Éljen a barátságunk!

Bentről köveket dobtak a palánkra:

–        Piszkos zsidók, gyilkosok! Kurafiak, mind bűnözők vagytok!

A városból egy elvtárs szállásolt el minket éjszakára. Reggel egy nagy kenyeret adott, mondta, csapjuk a hónunk alá, mintha a buszhoz mennénk munkába, így nem leszünk feltűnőek.

Reggel a palesztinok elüldözése ellen tiltakozó plakátok mind ott voltak a falakon. De a palesztinok már nem. Az éjjel kamionokra rakták és Gázába deportálták őket. Lakónegyedük üres lett, csak az utcaseprők szedegették a papírokat, a szemetet, amit a palesztinok maguk mögött hagytak.

***

Ruth közölte, hogy hívatnak a regionális pártirodába. A régiós titkár tudatja, hogy a párt fontos feladatot akar rám bízni. A lehető leggyorsabban Ber Shevába kell mennem.

–        Mit csináljak én Ber Shevában?

–        Meg kell menteni a párt városi ágazatát.

–        Megmenteni?

–        Az összes fiatal, akit beszerveztünk, egyik a másik után hagyja el a szervezetet.

–        Ber Shevában. És miért?

–        Az ágazati titkárral összefüggésben.

–        És nekem kéne békét teremtenem?

–        Nem egészen. A dolog komolyabb. A fiatalokkal való kapcsolatában, úgy tűnik,

          bizonyos visszaéléseket akart elkövetni.

–        Visszaélést? Beszélj világosabban! Miről van szó?

–        Egyszerű. Le akar feküdni a lányokkal.

–        Na és? Hát utasítsák vissza.

–        Ez nem olyan egyszerű. Sokan akarnak dokumentumot arról, hogy pártaktívák. Otthon

          maradt rokonaiknak szükségük van ennek igazolására. Hogy miért, azt nem tudom.

–        Nem látom a gondot.

–        Ja, nem mondtam, az ágazati titkárnak kell tanúsítani aktivitásukat, különben a

          pártközpont nem adja ki ezt a papírt.

–        Á, most már értem! Micsoda szemét egy alak! És még ez titkár...

–        Na, hát ezért akarjuk, hogy Ber Shevába menj.

–        Mennyi időre kellene? Odamegyek, félreállítom ezt a szemetet, aztán visszajövök...

–        Nana, csak ne olyan sietve. Nem lesz ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy félre lehessen álltani,

          bizonyosnak kell lenned abban, ami történt, bizonyítékok kellenek, tanuk és aztán a

          tagság beleegyezése is kell.

–        Kissé konformista szabályzat.

–        Ez a rend.

–        Rendben, OK. Félre van állítva. Aztán visszajövök. Nem szeretnék a sivatagban

          megvénülni.

–        Nem, nem így kell lennie. Ott kell maradnod, hogy irányítsd az ágazatot, egyesíteni az

          elvtársakat, visszaszerezni a bizalmat. Meg kell erősíteni a szervezetet. Ki kell húzni a

          pártot a jelenlegi pangásból, aktivizálni kell az elvtársakat.

–        Mindezek után mondd azért, mégis miből fogok élni? Gondoltak erre a kérdésre?

–       Mit kéne gondolni? Munkásként dolgozhatsz majd, pl. segédmunkásként az

          építőiparban. Ber Shavában sokat építkeznek.

–        Ez már valami pozitívum. De az első fizetésemig tartanom kell magamat.

–        Természetesen tudunk valamit segíteni. Beugrasz hozzánk, minden alkalommal kapsz

          egy kis csomagot, hogy – ahogy mondod – tartani tudd magad.

–        Szükségem lesz rá?

–        Azt hiszem, igen.

–        Tudod, Ruth, fenemód fogsz hiányozni.

–        Ne, ne kezdd újra, légy szíves. Túl késő.

–        Gondolod?

–        Nem gondolom, tudom. Elmulasztottuk az alkalmat.

–        Az alkalmat? Hát igen… lehet…

Ruth megfogta a kezem, erősen, lehet, hogy istenhozzádként, ujjaimat szorítva, sok szerencsét kívánt és szobájába szaladt. Nagyot sóhajtva néztem ahogy futott, és arra gondoltam, szükségem lesz-e tényleg a felajánlott csomagra.

Ruthnak igaza van, furcsán szükségem lett.

Ber Sheva

A kisvárosi házakra és poros utcákra a nap könyörtelenül ontotta sugarait. Az Eshed autóbusz-pályaudvara icipici aszfaltozatlan területen állt. Másik felén kis kézi benzinkút, mellette üres, rozsdás, minden bizonnyal ottfelejtett benzineshordók. Ezen az építményen kívül a téren semmi, se fa, se épület. Ténylegesen – a pályaudvarra futó utakat is ideértve – csak a naptól évszázadokon keresztül keményre égett föld. Az autóbuszállomás irodája a falakon belüli udvarban volt, ahol a Ber Sheva-i Histadrouth székhelye is, kétszintes, egyben a város legmagasabb épületében. A többi ház helyi kövekből épült földszintes, magas falakkal körülvett belső udvarral. Az arabok szerettek így építkezni, hogy egy kis árnyékot nyerjenek a napsugarak ellen és családjuknak teljes diszkréciót biztosítsanak. Ber Shevát évszázadok óta arabok lakták és a Negev sivatag nomádjai. A tértől nem messze a félig lerombolt mecset tanúskodott erről.

A végállomásra porfelhőben és fékcsikorgással megérkezett a busz. Porral vegyített forró szél fogadott. Amit láttam, nem kínált semmi komfortot és nem is biztatott vele. Sajnálkozva gondoltam a Rehovotban hagyott fákra, ligetekre. Körülnézve semmi, csak homok, por, a szélben röpködő papír- és újságdarabkák. A tarkóm máris izzadt és ragadt hozzá a homok.

Az utcák ebben az órában majdnem teljesen kihaltak. Időről időre egy-egy ritka járókelő, de nem láttam senki ismerőst. Pedig Yankelének itt kellett volna lennie. A déli térség titkára telefonált neki, hogy érkezek. Egy ember lépett közelebb:

–        Arieh ott van, elvtárs? – kérdezte, fejével a Histadrouth falai felé biccentve.

–        Fogalmam sincs. Most érkeztem, új vagyok itt.

–        Sosincsenek ott ezek az emberek, amikor szükség lenne rájuk. Nem tudom, miért

          fizetjük őket. Paraziták!

Jól felhúzta magát és folyton csak mondta.

–        Ezeknek mindnek jó helye van a közigazgatásban, a Histadrouth-ban, a

          polgármesteri hivatalban, mindenhol. Nem csinálnak semmit. Ha keresik őket, soha

          nincsenek a munkahelyükön.

Felém fordult.

–        Te is vousse vousse vagy, mint ők?

–        Egy micsoda?

–        Vousse vousse. Jiddis. Askenázi.

–        Á! Nem. Miért?

–        Mert ezek mind vousse-ok. Hogy munkát találjunk, ahhoz vousse-nak kell lenni, ha

          nem, akkor csak segédmunka van az építőiparban.

–        És van munka az építkezéseken?

–        Az van, de a bért csak 3-4 hónappal később fizetik.

–        Nem a hó végén?

–        De nem ám, három vagy négy hónap múlva. Tehát nem vagy vousse vousse. Kár érted.

–        Miért kár?

–        Mert nem kapsz állandó munkát.

–        Aha…

–        Munkát keresel te is?

–        Igen, most érkeztem.

–        Gyere reggel 7 előtt az építkezésekhez, mindjárt lesz.

–        Köszönöm neked az információt.

Kezdtem nyugtalankodni. Yankele sehol. Várnom kellett, így a Histadrouth bejáratánál kerestem egy homokos széltől védett helyet. Nem messze tőlem egy asszony – a tűző nap ellen védő szalmakalapban és jobb napokat látott ruhában – álldogált az állomás mellett, kezében kis bőrönddel. Mintha a forró szél sem zavarta volna. Állt és az autóbuszt várta. Az Eshed egyik sofőrje hozzálépett:

–        Ha az Esheddel akar utazni, jöjjön holnap reggel. Az utolsó busz már elment. Jöjjön

          vissza holnap.

Meg se moccan.

–        Hallja? – kiáltja a sofőr – Nem érdemes várni!

A nő hirtelen üvölteni kezdett, számomra ismeretlen nyelven szidalmazta a sofőrt. Az megdöbbenten nézte, csitítani próbálta, a nő pedig táskájával ütötte. Végül vállát megvonta, otthagyta, közeledett hozzám azt mormolva:

–        Szegény, szerencsétlen pára. Láttad? Láttad ezt a szegény nőt? Nézd meg milyen,

          biztosan táborban volt.

Kérdeztem tőle:

–        De hát miért nem viszik kórházba, vagy egészségügyi intézménybe?

–        Azt kéne tenni. De ebben a zűrzavarban, ami ebben az országban van… mit akarsz …

–        Borzasztó.

–        Ismered a Histadrouth-ot?

–        Nem, miért?

–        Mert régóta vársz itt a szélben a bejáratnál.

–        Nem, nem, várok valakire. Idevalósi vagy? – kérdeztem tőle.

–        Hát! Miért?

–        Ismered Yankelét?

Nevetett egyet:

–        Yankelét mindenki ismeri! Ne várd tovább, menj a JinJi kávézóba. Ott dolgozik.

–        Most is ott van? Engem kellene itt várnia.

–        Nem csodálom. Yankele mindent elfelejt. A kávézóban van – biztosított a sofőr.

–        És hol van az a Jinj’ kávézó?

–        Itt mindjárt, az utcasarkon.

Megláttam a kávézó teraszát néhány székkel, asztallal. Az egyiknél vendégek diskuráltak és hangosan nevettek. A kávézó belsejében a nap melegétől védve más vendégek beszélgettek élénken. A terem hangos és tele cigarettafüsttel. Egy munkásruhás ember megfordult székén és kezével intett az egyik pincérnek:

–        Hé, Yankele! Jössz már?

A kicsi, elhízott Yankele egy másik asztaltól visszakiáltott:

–        Yoshke, kértem, hogy türelem, kasszírozok és érkezem! Légy egy kis türelemmel, az

          Istenért!

Yankele rám nézett:

–        Foglalj helyet, rögtön jövök. Ne ácsorogj, mint egy lámpavas!

Leültem egyik asztalhoz és intettem, jöjjön. Yankele észre sem vette, folytatta őrült rohangálását egyik asztaltól a másikig. Innen is, onnan is kiáltások:

–        Yankele, sört!

–        Türelem, mindjárt viszem, türelem, látod, hogy dolgozom!

És Yankele futott, futott, egyiktől a másikig, állandóan panaszkodva. Láttam, hogy nehéz lesz vele beszélnem. A szomszéd asztalnál valaki fizetett, én pedig kihasználva az alkalmat, megragadtam karját. Dühösen rám nézett:

–        Nem látod, hogy dolgozom, mindjárt hozom neked is a sört…

–        Nem kértem én semmit.

–        Akkor meg hagyj dolgozni. Nincs időm a fecsegésre!

Kis kezével rámutatott egy másik asztalra és kiáltotta:

–        Yoshke, jövök a söröddel. Látod, hogy dolgozom, nem?

–        Na de Yankele, a szektortól vagyok, Rehovotból.

–        A szektortól? Milyen szektor? Ja, a szektor! Mit akarsz? Már befizettem a tagdíjamat!

–        Nem telefonáltak?

–        Ki? Ja, Rehovotból? Valaki telefonált, már nem is tudom, miért. Na, ez furcsa.

–        A pályaudvaron kellett volna, hogy várj rám.

–        Tényleg, most már emlékszem. Miért is? Igen, megyek a sörrel rögtön! Kis türelmet!

–        Yankele, ott kellett volna várjál és magaddal vinni. Nálad fogok lakni.

–        Ja igen. Most már emlékszem. Tessék, itt vannak a kulcsok, majd később látjuk

          egymást.

–        Nagyon helyes. Most akkor magyarázd el, hol van a szállásod.

Yankele széles gesztusokkal elmagyarázta, hova kell mennem.

–        Nem menj messzire, egy-kettőre a sivatagban találod magadat! Nem akarsz egy

          szendvicset, mielőtt elindulsz?

–        Hát, jó lenne… csakhogy nincs pénzem.

–        Véletlenül nem egy új pártfunkcionárius vagy?

–        Nem, nem. Nem vagyok funkcionárius.

–        Remélem. Amikor ideküldenek valakit, mindig nekem kell elszállásolnom, etetnem.

          Nem vagyok én milliomos!

–        De mégis, szállás azért kell nekem…

Yankele egy kicsit dühös, kicsit beletörődő sóhajjal: na, jó… és kiáltozva továbbment:

–        Jövök már a sörrel! Egy pillanat, édes istenem!