Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

15. rész

A reggel korán kezdődött Ber Shevában, és nap máris égető sugarakat küldött a városra. A tusoló vize is meleg. Furcsa, hogy itt nem kell központi fűtés. A természet foglalkozik vele ingyen. Ilyen messziről is lehetett hallani ahogy Shmuel beindította a generátort, mondtam is magamban, pedig az a városközpontban, az autóbusz-pályaudvar mellett van. Öreg masina lehetett, nagyon hangos volt.

Felfrissülve gyorsan lehörpintettem teámat. Evés nélkül mentem el, otthon nem volt se kenyér, se lekvár. Annyi baj legyen, majd az úton találok valamit bekapni. A kórházban frissen mosdatva, tiszta hálóingben, haja megfésülve, Hava egészen üdének tűnt. Kiszínesedett, arca már nem olyan sápadt, mint előző nap.

–        Jól aludtál?

–        Most először tudtam kipihenni magam. Miriam semmi mást nem csinált, csak velem

          foglalkozott a szegény. Nézd, megcsinálta a toalettemet, kimosta a hálóingem. Apropó,

          hozhatnál egyet otthonról.

Örültem, hogy ilyennek látom. Megsimogattam az arcát, a szokásosnál is csinosabbnak találtam.

–        Te már reggeliztél?

–        Vajas zsömlét. Te eszel rendesen?

–        Igen, ne aggódj.

Az ápolónő Hava jött be és gonoszkodó mosollyal közölte:

–        Sajnálom, de el kell menned. Mindjárt itt a nagyvizit. Gyere vissza később.

Karomnál fogva a kijáratig kísért és odasúgta:

–        Délután addig maradhatsz a feleséged mellett, ameddig akarsz. Nálam lepihenhetsz.

          Szolgálatban leszek.

Ez a Hava csak nem óhajtott egyszerűen elereszteni. Zsákmánynak éreztem magam, akibe belemélyesztette karmait. De mégis…. nagyon csinosnak találtam a lányt.

***

Eltökélten a Lishkába siettem, hogy lássam egy kicsit, mi történik. Az utcasarkon már hallottam az emberek zaját az udvarból. Csakugyan tele volt munkanélküliekkel. Dov kisablaka nemcsak zárva volt, hanem erősen őrizte is a Lishka néhány alkalmazottja. Valakit kiáltani hallottam:

–        Itt van Haim, majd megmondja mit tegyünk!

–        Miért, ki az a Haim?

–        Aki az aláírásokat gyűjtötte.

–        De ez a Haim kommunista! Nekem semmi dolgom a kommunistákkal…

–        Inkább a munkanélküliséget választod? Én magam fütyülök rá, kommunista-e vagy         

          sem, ha valamit meg tud szervezni nekünk…

Egy magas termetű férfi tört utat a többiek között felém:

–        Te vagy Haim? Mi a fenét akarsz itt csinálni?

–        Nana, csak finoman, haver, én is a melóért jöttem, mint mindnyájan.

–        Te is munka nélkül vagy? Nem tudtam. Akkor meg miért ujjongtak az érkezésednek?

Valaki odakiáltotta a tömegből:

–        Mert kommunista!

–        Tudsz valamit tenni értünk? Hogy visszakapjuk a munkánkat?

–        Nem, azt nem. Ha segítetek, akkor annyit tudok tenni, hogy reklamáljuk jogainkat, a

          munkához való jogot.

–        Hogyan?

–        Kövessetek és együtt fogunk munkát követelni. Hetek óta nincs munkánk.

–        Kommunista vagy, ez igaz?

–        És aztán? Számodra munkanélküli vagyok, ahogy te is az vagy. Én is dolgozni akarok,

          ahogyan te.

A nagydarab, majdnemhogy óriási ember mintha gondolkodott volna. Aztán kíváncsian megkérdezte:

–        Akciót akarsz szervezni?

–        Ezt fogjuk csinálni együtt: összegyűjtjük a munkanélküliek aláírásait három példányban,

         aztán az aláírásokkal elmegyünk a polgármesterhez, Touviahouhoz, egy példányt

         átadunk. A másodikat a Histadrouth központjának küldjük el, a harmadikat a sajtónak.

–       Nem tűnik rossznak. Jó. Nincs benne semmi politika, igen, ez jó. Beszélni kell előbb az

         emberekkel. Foglalkozz ezzel, én nem tudom magam rávenni.

Felálltam a lépcsőre. Azonnal nagy csend lett. Oldalamon a nagy emberrel, Shemtovval az emberekhez fordultam. Elmagyaráztam, hogy milyen egyezségre jutottunk vele.

–        És ha Touviahou nem fogadja a petíciónkat?

–        Pontosan ezért kell együtt mennünk.

Kitódultunk az udvarból, Shemtov és én az élen. Vagy kétszázan lehettünk. Hirtelen elkiáltotta valaki a munkanélküliek jelszavát: Munkát, kenyeret! Mások átvették és azonnal igazi lett a tüntetés. Az utcasarkon, a rendőrőrshöz közel egy tucat rendőr várt ránk gumibotokkal, az utat eltorlaszolva előttünk, hogy ne érhessünk el a polgármesteri hivatalhoz. Kíméletlenül visszanyomtak bennünket és megparancsolták, hogy oszoljunk. Dulakodás, néhány letartóztatás.

Kissé oldalt felfedeztem az eseményeket felügyelő tisztet, a Migdal Ashkelon-i rendőrség volt őrmesterét, Yehudát. Régi ismeretség.

–        Yehuda, emlékszik rám?

–        Persze, persze. Te voltál, aki abba a csempészésbe keveredett. Emlékszem. Mit akarsz?

–        Nem, Migdal Ashkelonban ismertük meg egymást!

Figyelmesen tanulmányozott.

–        Á, rendőr voltál… Nem, nem emlékszem. Nem emlékezhetem mindenkire, aki alattam

          szolgált.

–        Abban a városban a lakosok szerették magát, gyakran meg is invitálták egy pohárra.

–        Igen, igen, szerettek. Ott, ahol dolgoztam, az emberek tiszteltek. Mert mindig az ő

          érdeküket szolgáltam. Mindig korrekt és igazságos voltam…

–        De nem most, Yehuda úr. Maga a munkát kérő munkanélküliek ellen fordult.

–        Munkanélküliek? Nekem telefonáltak, hogy a kommunisták felkelést akarnak szítani a

          városban és véget kell vetni ennek. De munkanélküliek?

–        A rendőrök verték a munkanélkülieket. És miért? Semmi mást nem akarnak, csak

          munkát. Ez igazságtalanság. Maga pedig letartóztatta őket!

–        Még ma este szabadok lesznek. Megcsinálom a jegyzőkönyvet és kiengedem őket.

          Ekként döntöttem. Most pedig ne zavarj, dolgom van. Fenn kell tartanom a rendet.

A tüntetés véget ért. Az utca bámészkodókkal, családtagokkal, dolgozókkal volt tele. A tüntetőket megtapsolták, szolidaritásként bravót kiáltottak. A Histadrouth alkalmazottja, a jemeni, nagy sebességgel elrobogott munkaadója irodájába. Gondoltam, a titkár, Arieh biztosan várja.

Az Arava kávézó-étteremből telefonáltam a pártújságnak, a Kol Ha’Am-nak. Leírtam a néhány száz munkanélküli békés tüntetését, a rendőrség beavatkozását, a gumibotozást és a letartóztatásokat.

Másnap főoldalon jelent meg a cikk ezzel az alcímmel: A rendőrség kegyetlen beavatkozása a tüntető munkanélküliek ellen.

Salvator úr bisztrójában szokásos babételemet fogyasztottam, amikor Yehuda, a rendőrtiszt tűnt fel mellettemm aki szintén azt kért. Meglátott, rám függesztette tekintetét:

–        Te el akarod cseszni az én jövőmet? Gumibotozni a munkanélkülieket?

          Letartóztatások? Nem szégyelled magadat? Engem, aki téged barátomként tartottalak

          számon, te meg akarsz semmisíteni?

–        Yehuda úr, pedig ez igaz. De megjelentetünk egy cikket, amely megerősíti, hogy a

          rendőrök főnökük parancsa nélkül cselekedtek, és a derék Yehuda állította helyre a

          rendet. Egyetért?

Békét kötöttünk.

Késéssel látogattam meg a feleségemet a kórházban.

–        Hol voltál egész nap? Vártalak.

–        Képzeld el, tüntetést szerveztem a munkanélkülieknek…

–        És ez fontosabb nálam? Elfelejtetted, hogy most operáltak?

–        Igen, vagyis azt akarom mondani, hogy nem, csak a tüntetés…

–       Ha úgy gondolod, hogy a tüntetés fontosabb, mint én, akkor elmehetsz. Nincs

         szükségem a látogatásodra.

–       Tudod, hogy számomra semmi nem fontosabb nálad. Kérlek, ne haragudj. Csak, tudod…

A kibékülés kellemes volt. Leírtam neki a tüntetést, minden tudni akart részletesen. Beszéltem Yehuda rendőrtisztről is. Mint az őrültek, úgy nevettünk. Két szerelmes bolond.

Másnap bementem a Lishkához munkáért. Azt mondja Dov:

–        Gyere fel, Arieh szeretne látni.

–        Arieh?

–        Igen. Nem kis lármát csaptál tegnap.

Irodájában ülve Ariel tárt karokkal várt.

–        Gyere, foglalj helyet, Haim. Jól vagy, Haim, nemdebár?

Ráfüggesztettem tekintetem. Arieh ellenségem. Ő az, aki megakadályozza, hogy munkám legyen. Ő az, aki elbocsáttatott mindenféle munkákból, amelyhez szerencsém volt. Az utóbbi időben pedig ez a helyzet Havával is. Osztályellenségünk. A Mapai szociáldemokratái. Igen, osztályellenség. Mereven néztem és kíváncsian vártam, mit akar tőlem. Mit akar mondani.

–        Teát parancsolsz? Én kérek egyet, Yossi, hozz nekünk két teát – válaszomat meg sem várva.

Nem nyúltam a poharamhoz. Kíváncsian vártam. Vajon mit akar közölni? Fenyegetés vagy valami munkaajánlat? Ő viszont jól áttanulmányozott engem. Nagyon intelligens képe volt, átható szemekkel, tetszett az arca. Hosszasan nézegetett és végül elhatározta magát:

–        Szándékodban áll vagy nem ebben az országban dolgozni? Te döntesz.

Ironikus mosolyommal válaszoltam.

–        Te voltál, aki elintézted, hogy elküldjenek minden munkából, amit valaha is kaptam.

–        Mondj egyet.

–        Például az útkezelőtől. Részleteket akarsz?

–        A kezelőtől? Tegyük fel, hogy igaz. Nem fogadnak el kommunistát a kormányzati

          szerveknél.

–        Ki mondja ezt? Törvény szerint Izrael demokratikus állam.

–        Az igazság az, hogy ti Moszkva ügynökei vagytok.

–        Milyen igazság? Ez tiszta fasizmus. Ha van valami ellenem, tartóztassanak le, ítéljenek

          el. De ki adta nektek azt a jogot, hogy engem ügynöknek mondjatok? És kirúgassatok a

          munkámból.

–        Figyelj, Haim. Segíteni akarok neked. Okos fiú vagy. Nem azt kérem, hogy állj át

          hozzánk a Mapaiba, de hagyj fel a kommunista politikával. Meglesz minden

          munkahely, amit csak akarsz. Képzett vagy, nyelveket tudsz. Nagy jövőd lenne ebben az  

          országban. Most már megnősültél, családod lesz, gyerekeid lesznek. Gondolj a jövődre.

–       Tudod, Arieh, te úgy beszélsz, mint Egyiptomban azok, akik majd’ másfél évre

         internáltak, mert kommunista vagyok, és Palesztina két államra osztása mellett

         foglaltam állást.

Arieh kezdte elveszíteni a reményt. Felállt és szigorú arckifejezéssel közeledett:

–        Haim, dolgozni akarsz vagy nem? Ne foglalkozz a nagypolitikával, beszéljünk rólad, a

          munkáról.

–        Persze, hogy szeretnék dolgozni. Pénzre szükségem van, dolgoznom kell.

–        Akkor ne foglalkozz politikával. Ha te megígéred, én is megígérek neked egy jó

          munkahelyet. Kettőnk egyezsége lesz. Még azt sem kérem, hogy hagyd el a pártodat,

          csak ne foglalkozz politikával. Ez minden.

–        Ez annyit jelent, hogy nem kéne többé politikai akciót szerveznem, sem pedig részt

          vennem benne?

–        Látod, egyszerű.

–        És akkor lesz munkám?

–        Elrendezem, hogy állandó munkád legyen. Megtudtam, hogy jó könyvelő voltál.

          Megpróbálok ilyenfajta munkát szerezni neked. Hava, szegény feleséged is elégedett

          lesz.

–        Miért szegény?

–        Megtudtam, hogy kórházban van. Remélem, hogy jobban van. Boldog lesz, ha munkát

          találsz.

–        Köszönöm, jobban van. Tudod, Arieh, miközben te itt munkával kecsegtetsz, én

          gondolkozom. Egyiptomban politikai tevékenységemért internáltak. Itt demokratikus

          országban élünk, szerencsére. Senki nem akar vagy nem tud engem politikai

          tevékenységemért internálni. Viszont te, Arieh, a Histadrouth, e város dolgozóinak

          szakszervezeti titkára, te megpróbálsz engem kiéheztetni, ha nem hagyom abba

          politikai tevékenységemet.

Felálltam és nagyon dühösen folytattam az iroda elhagyása közben:

–        Nem szégyelled magad, te és a társaid a Mapainál? Meg akartok vesztegetni?

Ezzel elhagytam a helyiséget az ajtót bevágva magam mögött. Arieh ott maradt rosszalló kifejezéssel. Deformált mosoly vagy grimasz ült arcán?

De válasza nem késett. Két nappal később levelet kaptam, hogy menjek be a hadsereg toborzó irodájába. Orvosi vizsgálaton kellett átesnem Tel Avivben az egészségügyi központban, az utat fizették. Az orvosok katonai szolgálatra alkalmasnak minősítettek. Visszatérve a toborzó irodába három hónapot kaptam, hogy bevonuljak. Kérték a papírjaimat. Még mindig a Zikei Plada kibuc tagja voltam. Nem vonultathatnak be, kibuctagként a katonai szolgálat alól felmentés jár.

Szokás szerint bementem a munkaügyi irodába. Dov meglepetéssel fogadott:

–        Hogyhogy? Nem vonultál be?

–        Ahogy látod. Most pedig gyorsan adj egy jó kis munkát.

–        Viccelsz? Néhány napra utcaseprést tudok adni. Ha akarod.

–        Miért ne? Végülis jó munka, a szabad ég alatt. Ki fizeti, a polgármester, Touviahou?

–        Igen, a polgármesteri hivatal.

–        Nagyon jó. Add nekem ezt a munkát.

Néhány napon át bámulhattak rám a járókelők, ahogy piros szalaggal karomon sepertem az utcákat. Gyakran leálltak mellettem tréfálkozva:

–        Hé, Haim, gyere a házamhoz söpreni egy kicsit, tudod, a kutyák…

–        A Histadrouth házatáján kellene söprörgetni, Haim. Sok a szemét arra…

Néha kis csoportosulás keletkezett körülöttem:

–        Látod, ha ki mered nyitni a szádat, akkor vagy a munkanélküliég vagy az utcaseprés. Ez

          vár ránk.

–        Bravó, Haim! Nyisd csak ki a szádat értünk! Mondd meg nekik, mit gondolunk.

          Gyerekeim vannak, megérted, ugye?

–        Miért kell belekeveredni a politikába? Dolgozni vagyunk itt, nem? Ördögbe a         

          politikával!

Két nappal később a postást helyettesítettem, aki megbetegedett. Négy napig tartott. Aztán a hentes Youri vett maga mellé a húsboltba. A húst csomagoltam újságpapírba, az élelmiszerkuponokat ellenőriztem, kasszíroztam. Minthogy magánszektorban dolgoztam, nem függtem a Histadrouthtól, ebből kifolyólag Arieh-tól sem. De egy kis idő múlva Youri tudatta, nem tud munkát adni, mert csökken az eladás.

Időközben Hava kijött a kórházból, visszatért munkájához, egy kis taxis szolgáltató cég irodájába. Az igazgató, sofőr, mint a többiek, kiszállt a Chevrolet-ből, hogy közölje Havával, már nem dolgozik nála.

–        Arieh, biztos vagy abban, hogy elküldesz?

Arieh Chevrolet, ahogy neveztük, a fejét vakarta:

–        Nem mondok semmit. Nem tehetek semmit. Arieh-től kell kérni.

–        A Histadrouth Arieh-jétől?

–        Semmit sem szóltam, Hava. Érted? Semmit.

Mind a ketten munkanélküliek lettünk, Hava is, én is.

Sejtünk gyűlése közben a kis Masha érkezett kézenfogva Shamlival, a párt déli szektora titkárával.

–        Haim, Shlomo elvtársnál leszek. Gyere oda a gyűlés után, légy szíves, beszédem van

          veled.

Nyugtalanul gondoltam, vajon mit akarhat. Csak ezért Rehovotba jönni, valami fontos lehet.

Tényleg fontos volt.

–        Először is itt van ez a boríték számodra. Majd aztán elolvasod, ami benne van. A

          parlamenti, a Knesszet választásokig felvettek mint a pártsajtó ideiglenes levelezőjét.

Az izgalomtól remegni kezdtem. Tudósító! Számomra volt ez a legmagasabb fokú aktivista-tevékenység!

–        Tudnál egy kicsivel többet is mondani erről a munkáról? Számomra ez új. Mit kell

          tulajdonképpen csinálnom?

–        Akkor elfogadod, ahogy látom.

–        De még mennyire! Miért, kételkedtél?

–        Nem igazán. De azért ez nagy felelősséggel jár, tudod.

–        Tudom. De magyarázd meg: mit kell csinálnom?

–        Egy elvtárs Haifából jön majd, és megbeszélitek együtt a munkát. Ami engem illet, az

          én dolgom eddig tart. Elolvasod a boríték tartalmát és megtudod, miről van szó. És

          most pedig megisszuk a teát, Malka, ha még fenntartod a meghívást.

Havával kimentünk az udvarra és egy lámpa fényénél elolvastuk a levelet. A Kol Ha’Am és az Al Ittihad együttesen hivatalos tudósítójának nevezett ki és lehetővé tették azt is, hogy ebbéli minőségemben a katonailag ellenőrzött zónákban szabadon járhassak.

Bevallom, elöntött a büszkeség. Fontos személy lettem. Szabadon közlekedhetek, még a katonai zónákban is, riportokat írhatok, személyeket interjúvolhatok. Ez a politikacsinálás, ez az igazi politika.

–        Ki lehet a haifai elvtárs?

–        És mit akarhat? – kérdezte Hava.

–        Hallottad, beszélni akar velem. De, hogy miről? Mindenesetre számomra ez politikai

          akció, ami, csak ha rágondolok, már megrészegít.

–        Meglátjuk majd.

Hava is természetesen belelkesedett. Neki is komoly részvételt jelentett az általunk vitt politikai harcban.

–        Tudod, Haim, kapcsolatba kellene lépni azzal a beduinnal, aki a múltkor Yosouah

          Ittihadját vette meg.

–        Igen bizony. Majdnem elfelejtkeztem róla. Megpróbálom elkapni csütörtökön.

–        Na de miért várnánk csütörtökig? Miért nem holnap?

–        A beduinok csak csütörtökön jöhetnek be Ber Sheváva. Így szól a törvény, nem tudtad?

–        Furcsa törvény mégiscsak. Éljenek az emberi jogok!

–        Ez az a nap, amikor joguk van bejönni a városba, nemde?

–        Szeretném látni, és hallani mit mond. Mégiscsak érdekes, hogy egy beduin az Ittihadot

          veszi.

Csütörtök a vásár napja a városban. Számos beduin a földön újságpapírokon kiteregetve padlizsánt, tojást, a sivatagban begyűjtött zöldségfélét árult. Sasson és Yoshouah társaságában Havával együtt jártunk-keltünk az árukról hangosan diskuráló tömegben, az Al Ittihad újság nevét kiabálva. A figyelem nagyobb felkeltéséhez Hava feje fölé emelve lóbálta az újságot, és tipikus magyar akcentusával torkaszakadtából kiáltozta: Tirid Jarida, akarsz egy újságot?

Valaki a mieink közül hátulról könnyedén megérintve súgta:

–        Ott, az udvarban.

Egy romos arab ház udvarán egy magas, középkorú beduin intett. Havától átvette az újságot és fizetni akart.

–        Nem, tartsd csak meg. Beszélni szeretnénk veled.

–        Hát te, te beszélsz arabul?

–        Az Al Ittihad újság, tudod, hogy ez politikai lap?

–        Persze. De csináljuk gyorsan. Nem kell, hogy meglássanak.

–        Egy pillanat. Beszélni szeretnék veled.

–        Messze laksz?

–        Nem nagyon. Miért?

–        Vigyél el hozzád. Nagyobb biztonságban leszek.

Meglepett a felelete. Ránéztem Havára, lássam, mit gondol. Jelzett, hogy igen.

–        Jó, akkor gyerünk.

–        Menjetek elöl, majd követlek benneteket.

Nem messze a szociális lakásoktól a beduin csatlakozott hozzám, Hava még mindig elöl ment. Ha véletlen lassította lépteit, a beduin szintén ezt tette, hogy ne kelljen utolérnie. Ahogyan hagyományai kívánják, udvariassági kifejezés Hava iránt. Ahogy hazaértünk a lakásba, Hava rögtön forró teát készített és az asztalra három csészét rakott ki. Beduinunk nem tudta, hogyan viselkedjen. Teljesen összezavarodottnak tűnt. Mialatt az italt szürcsöltük, megkérdeztem tőle:

–        Ismered az Al Ittihad újságot?

–        Ya, barátom, ez egy hosszú történet. Családom egyik része Gázában él. Az volt az

          országunk, tudod, nem voltunk elválasztva. Az anyám a nővéremnél élt Gázában. Ott is

          temették el. Gyakran mentünk meglátogatni, venni ezt-azt, cigarettát, dohányt…

          Voltunk egy unokabátyámnál, a kikötőben dolgozott. Találkozott külföldi

          tengerészekkel. Néhányan szakszervezeti tagok voltak. Megtanított, hogy olvashassam

          az újságokat. Befolyásolt. Érted már?

–        Tehát elkezdtél…

–        Sheik Ismailnak hívnak. Én vagyok a törzsem sejkje. Kicsi a törzs.

–        Ahlan, légy köszöntve nálunk, Sheik Ismail. Engem Haimnak hívnak. Hát akkor

           megismerted az Al Ittihadot?

–        Al Ittihad mindig beszél rólunk, palesztinokról. A problémáinkról. Igen, ismerem a

          lapot.

Büszkén bejelentettem neki:

–        A tudósítója vagyok. Szeretnék írni egy cikket a törzsedről, a beduinok életéről.

Összeszedve minden vakmerőségemet hozzátettem:

–        El tudnál vinni hozzátok? Nagyon érdekes lenne.

Hava elképedve nagyot nézett.

–        Én is szeretnék menni. Szeretnék beszélni az asszonyokkal arról, hogyan élnek.

Most Sheik Ismail nézett nagyot.

–        Engedély kell, hogy hozzánk jöhessetek. Nem lehet meglátogatni a törzset, ha nincs

          engedélyed.

–        Nekem az újság tudósítójaként van.

Sheik Ismail idegesen szörcsögve hörpölte teáját. Feldúltnak látszott.

–        Valami gond van, ya Ismail sejk?

–        Nem. De mit fognak szólni, hogy hozzánk jöttök? A felelősök, a többi sejk?

–        Más törzseket is megnézünk, így nem tud majd senki szólni egy szót sem a törzsedre.

–        Csak egy lovam van a közlekedésre. Madame felülhet rá, mi meg gyalog tesszük meg az

         utat.

Hava felkacagva nagyot nevetett:

–        Én lóra? Azt már nem, soha!

Szegény Ismail sejk nem értette. Biztosan azt gondolta, udvariatlan volt Havával.

–        De az én lovam tiszta. Természetesen lemosom még egyszer asszonyom számára.

Havával teli torokból hahotáztunk.

–        Nem kell, Ismail sejk, a te lovad tiszta. Az van, hogy a feleségem fél az állatoktól.

–        Nagyon jól betanított ló, nem kell tőle félnie. Közel maradok majd hozzá. Esküszöm,

          hogy semmi baj nem történik.

–        Nem, nem, egészen biztosak vagyunk benne, és tökéletesen megbízunk benned.

Azután Havához fordultam:

–        Látod, az állatoktól való félelmeddel mélyen megsebezted.

–        Mit csináljak, ha félek?

Sheik Izmail csak nézett ránk, anélkül, hogy értette volna párbeszédünket. Megmagyaráztam neki:

–        A feleségem azt mondta, teljesen megbízik benned és nem félne.

Hava felkelt és a sejk majdnem üres poharát teletöltötte teával. Udvariasan fel akart emelkedni székéről. Láthatólag zavarba hozta a figyelmesség e jele. A sejk köszönése közepette Hava a cukorból hozzáadott még egy kicsit.

–        Mi, beduinok nagyon édesen isszuk a teát, így szoktuk.

Aztán rám nézett és megkérdezte, mi okból akarjuk meglátogatni törzsét.

–        Szeretnék írni egy cikket a sivatagi beduinokról, arról, milyen körülmények között

          élnek. Szeretnék beszélni a férfiakkal a törzsből.

–        Nem fognak semmit sem mondani, hacsak én nem mondom, hogy beszéljenek. Nálunk

          ez a törvény. Meglátod! Más törzsekben nem fognak semmit sem mondani. Félnek

          beszélni. A következő csütörtökön megmondom neked, melyik törzsben tudsz majd

          szót váltani az emberekkel.

–        Nagyszerű, Sheik Ismail! Nagy szolgálatot teszel a pártnak.