Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (3., utolsó rész)

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (3., utolsó rész)

(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

A VI. Köztásaság kompatibilis-e az ötödikkel?

A 2017-es francia helyzetet a mélységes válság jellemzi. A De Gaulle-i államcsínyből 1958-ban született V. köztársaság bonapartista és reakciós intézményeiről van szó, arról, hogy a parlament az elnök akaratának megfelelően működik, s ha nem, akkor életbe lép a 49-3-as cikk, a rendeleti kormányzás.

Mélenchon a kampány alatt kinyilvánította, hogy «az elnöki monarchiával» szakítani kell és áttérni a «VI. Köztársaságra». Programjából megtudjuk, hogy «a köztársaság megváltoztatása annyit jelent, a népnek kell helyet adni». Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés «az alkotmányt kidolgozására két évet kapna». A La France insoumise programja alapján jogilag lehetséges, mert «a jelenlegi alkotmány 11. cikke lehetőséget ad a köztársasági elnöknek arra, hogy népszavazásra bocsássa a közhatalmi szerveket illető törvénytervezetet». Annak összetétele egyrészt arányos választással, másrészt sorsolással rajzolódna ki, hogy az «Alkotmányozó Nemzetgyűlés eléggé diverzifikált legyen».

Azaz, Mélenchon azt javasolja, hogy az V. köztársaság elnöke döntsön arról a referendumról, amely új alkotmány bevezetéséről határozna, s e két év alatt a megszüntetésre ítélt intézmények tovább működnének … és egyébként is az alkotmányozó nemzetgyűlési választás, legalábbis egy része, sorsolással jöjjön létre, az osztályharcot kizárva, a véletlenre bízva.

Maga az Alkotmányozó Nemzetgyűlés - már definíciójában is - forradalmi jellegű, mert arra szolgál, hogy elsöpörje a létező intézményeket és azok helyébe demokratikus körülmények között másokat hozzon létre. Ez a legelső feladata. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nem kéri királyok, uralkodók, elnökök keresztapaságát és engedélyét, sem pedig «határidőt».

Önkéntelenül összekötjük ezt a koncepciót Mélenchon Macron miniszterelnökévé ajánlkozásával.

Ismét a nagy szavak, amelyek mögött semmi nincs, csak a jelenlegi helyzet konzerválása.

«Posztmarxizmus», «takarodjatok!-politika, «populizmus»

«Ideológiánk a humanista populizmus, sok szempontból Chantal Mouffe és Ernesto Laclau populista stratégiájának adoptálásával», deklarálta Raquel Garrido, a La France soumise vezetője az amerikai Jacobin egy interjújában (megjelent az Europe solidaire 2017. április 12-i számában is).

Ki az említett két személy, ennek a mozgalomnak az inspirátora? Az 1970-80-as évek balos mozgalmaiban ezek az aktív «gondolkodók» teoretizálták azt, amit «posztmarxizmusnak» nevezünk.

2012-ben egy Buenos Aires-i, J-L Mélenchon, Chantal Mouffe részvételével folyó vita folyamán Ernesto Laclau magyarázta: «Az régi szocializmus azt gondolta, hogy van egy abszolút homogén bázis, a munkásosztály és csak meg kell várni, hogy a tőkés fejlődés erodálja a társadalmat ahhoz, hogy ez a munkásbázis kerüljön premier planba. Ma már tudjuk, hogy ezt az alternatívát politikai közvetítéssel kell megcsinálni. Ehhez pedig egy népi egységhez kell visszatérni.» Laclau folytatja: «a baloldal szempontjából a populista jelző követelése alapvető szemantikai feladat (…) ha Európában alternatív politika jön, annak baloldali populistának kell lennie, amelynek célja a népi egység létrehozása. (…) mert a szociális igényeket bizonyos szimbólumok mentén kell összegyűjteni». (« Populisme et hégémonies culturelles », Buenos Aires, 2012 október, Mélenchon, Laclau Mouffe vitája)

Politikai tartalma viszont pontos, kimondja, hogy szerintük elavult a szervezett osztályharc a hatalomért, a tőke kisajátítása, a társadalom újjászervezése a köztulajdon bázisán, amely lehetővé teszi az emberi termelőerő újfajta fejlődését és végső soron az osztályok, az állam megszűnését. Mouffe és Laclau szerint az osztályharc már nem a társadalom alapvető antagonizmusa. Ezért nem kell osztály-, párt-, szakszervezeti szerveződés, stb., hanem «népet kell konstruálni» (s ha lehet, egy ember körül, legyen az Mélenchon, ahogy megfogalmazta, «népi szövetkezést» a L’Humanité 2016. szept. 20-i számában). Hiszen, ha a probléma nem «a dolgozók felszabadítása saját maguk által», akkor minek nekik saját szervezet, szakszervezet és munkáspárt? Elég a «baloldali populizmus» a tőke társadalmasítására a «jó öreg szocializmus» helyett. Na, hát ezek a nézetek inspirálják a La France insoumise mozgalmat.

Populizmus a szocializmus ellen, «általános érdek» az osztályharccal szemben

Az utóbbi elnökválasztási kampány folyamán ezért Mélenchon olyan jelölt lett, aki a munkásosztály nevében beszél: «Azelőtt egyedül osztályérdekekre hivatkoztunk, most pedig - szerintem – az általános emberi érdeknek kell elsőbbséget kapnia» (Le Parisien, 2017. márc. 23.)

Ezek után senki sem csodálkozott, hogy 2017-ben a La France insoumise megtiltotta - igen, maga Mélenchon explicit módon megtiltotta – összejövetelein az Internacionálé éneklését és a vörös lobogókat (általában is minden párt- vagy szervezeti zászlót), helyettük a francia himnuszt, a Marseillaise-t és a burzsoá kék-fehér-piros zászlót használta, mely éppen a párizsi kommün eltiprásakor, 1871-ben lett végleg Versailles és a burzsoázia zászlaja.

A «posztmarxizmus» képviselőivel folytatott vitában Mélenchon azt mondta: «Franciaországban a kék-fehér-piros a zászlónk, apránként jelenik meg a nemzeti lobogó, amelyet a baloldal nem használt. A vörös zászlónak vége».

A feltételezés, hogy mint Mélenchon szerint, létezik az «általános emberi érdek», azaz a kizsákmányolóknak és kizsákmányoltaknak közös az érdeke, olyan gyakorlat, amely tagadja a munkások osztályként szerveződésének szükségét a tőkés osztály ellen.

Megint és megint a korporatizmus  

Van azonban eredete is az osztályantagonizmus tagadásának, akár isten, haza vagy általános érdek nevében hangoztatják. A 19.századi, a katolikus egyház szociális doktrínájának korporatista Rerum Novarum-a ihlette (1891-ben XII. Leó pápa enciklikája), amely kimondta, hogy közösek a munkáltatók és munkavállalók érdekei, mindenki ugyanannak a társadalomnak a része. Akkoriban ez a korporatista doktrína szolgált a fellendülő munkásmozgalom ellen.

Nagyon sok, egymástól különböző rezsim merített belőle, a jelenlegi Marcon-Philippe kormány pedig különösen sokat. Munkaügyi minisztere, Muriel Pénicaud, ezt deklarálta a Munkatörvényköny ellenreformja igazolására: «A vállalatot nem úgy kell venni, mint konfliktusok szisztematikus helyszínét, hanem úgy is, mint emberi közösséget a gazdasági és szociális haladás szolgálatában». Konstatálnunk kellett, hogy az «általános érdek» talaján álló Mélenchon képviselő egyik parlamenti vita folyamán kijelentette: «Nem minden eset munkaügyi konfliktus egy üzemben, a formulát, amely Önöktől elhangzott, készek vagyunk akár alá is írni. Így hangzott: «a vállalat a közös javakhoz tartozik». Bocsássák szavazásra, rögtön elfogadjuk».

Túlzás akkor azt mondani, hogy az osztályharcról lemondás az «általános érdek» nevében csak a kizsákmányolókkal közös egyetértés a dolgozók ellen?

A «takarodjatok!» politikája

A kifejezést Mélenchon tette népszerűvé Franciaországban («dégagisme»). A neologizmus eredete a 2011-es tunéziai forradalom, amely «eltakarította» Ben Alit, és már 2000-ben Argentínában is ezt kiáltotta a nép: «que se vayan todos » (mindenki eltakarodjon!). Mélenchonnál azonban tartalmilag más.

«Míg előbbi a népi, spontán tömegek jelszava, a régi, rothadó, az imperializmusnak magát eladó elnyomó és kizsákmányoló apparátusok távozásának követelése, Mélenchonnál ez politikai program. A francia elnökválasztás első fordulójában a 4 vezető jelölt közül háromnak ez volt a témája, letten legyenek «bal-», «közép-» vagy «szélsőjobboldali» címkével ellátva. Önmagában semmilyen osztálytartalma nincs, megkerüli az intézményeket és azok viszonyát az osztállyal» (TCI-dokumentumok, 2017. május 19.)

A francia POID ezt írta kommünikéjében 2017. jún. 19-én): «Az V. köztársaságnak kell eltakarodnia. Azok, akik a «takarodjatok»-ot vallják politikájuknak, azzal büszkélkednek, hogy a korábbi politikusok kétharmada eltűnt a porondról. De különös módon felhagynak a «takarodj»-jal, ha az intézményekről van szó. A Macron által bejelentett programok - munkatörvénykönyv, társadalombiztosítás, nyugdíjak – pedig csak folytatásai Hollande és Sarkozy politikájának, és mindet az EU és a tőkés osztály diktálja. A munkásjogok és a demokrácia védelme nem állhat meg a bukott miniszterek, politikusok távozásával (némelyüket már más címke alatti szervezetek be is gyűjtötték), hanem az intézményeket is el kell söpörni».

Az «új népfront»

Ez a véleményünk Mélenchon és a la France insoumise mozgalomról. A konklúzió ellenére mégis elnyerte a CCI tetszését (azokét, akik 2015 júniusában a IV. Internacionálét szétverték). Az Information ouvrières 458-as számában Marc Gauquelin nyilvánossá is teszi: «Minden erőnket bevetjük és Mélenchon mellett állunk abban, amit megtestesít. Feltételek nélkül tesszük, anélkül, hogy tagadnánk, egyik vagy másik kérdésben lehet egyetnemértés».

Pedig Mélenchonról a legkevesebb, ha azt állítjuk, ellentmondásos. Hiszen létezik az El Khomri-törvény visszavonásának követelése, Hollande politikájának elvetése, az osztályérdekekről, a pártszerveződésről lemondás, a vörös zászlóról, az Internacionáléról ... 

Az elnökválasztás második fordulójában pedig még egy lépést tett, «új politikai, szociális és kulturális népfont megalakítására» hívott. A népfont pedig nem más, mint «proletariátus szövetsége az imperialista burzsoáziával» (Trockij)

Ami az új ebben a népfrontfelhívásban, az az, hogy pozitív fogadtatásra talált a CCI-nél. Lapja, az Informations ouvrières (458. sz. 2017. jún. 22.) a legcsekélyebb kritika és távolságtartás nélkül tette közzé.

A IV. Internacionálé számára ez nem jelentéktelen részlet, hiszen (állítólagosan «közös») programunk megerősíti, «semmi helyünk nincs benne, mivel a Népfront megbékélő politikája a munkásosztályt tehetetlenné teszi és utat nyit a fasizmusnak. A népfrontok egyik oldalról, a fasizmus a másikról – ezek az imperializmus politikai forrásai a proletariátus forradalma ellen».

Mi a IV. Internacionálé francia szekciója, a kommunista internacionalista irányzat, akik a CORQI kereteiben dolgozunk és a francia POID-t (Független Demokratikus Munkáspártot) építjük, szembe állítjuk a népfrontot a munkás egységfronttal. Az általános érdekkel szembe az osztályharcot, a pártnélküliséggel szembe a munkásszervezeteket, azok függetlenségét.

A tömegek harcát akarjuk segíteni – diktálás, megváltók nélkül! - azért, hogy azok a hatalmat kezükbe vegyék, a bajt a gyökerénél fogva ragadják meg a tőke kisajátításával.

Émmanuel Kazan

(vége)