Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (3., utolsó rész)
(Forrás: L’Internationale,
n°7 2017 augusztusa)
A
VI. Köztásaság
kompatibilis-e
az ötödikkel?
A 2017-es francia helyzetet a
mélységes válság jellemzi. A De Gaulle-i államcsínyből
1958-ban született V. köztársaság bonapartista és reakciós
intézményeiről
van szó, arról, hogy a parlament az elnök akaratának megfelelően
működik, s ha nem, akkor életbe lép a 49-3-as cikk, a rendeleti
kormányzás.
Mélenchon a kampány alatt
kinyilvánította, hogy «az elnöki monarchiával» szakítani
kell és áttérni a «VI. Köztársaságra». Programjából
megtudjuk, hogy «a köztársaság megváltoztatása annyit
jelent, a népnek kell helyet adni».
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés «az alkotmányt kidolgozására
két évet kapna». A La France insoumise programja alapján
jogilag lehetséges, mert «a jelenlegi alkotmány 11. cikke
lehetőséget ad a köztársasági elnöknek arra, hogy népszavazásra
bocsássa a közhatalmi
szerveket illető
törvénytervezetet». Annak összetétele egyrészt arányos
választással, másrészt sorsolással rajzolódna ki, hogy az
«Alkotmányozó Nemzetgyűlés eléggé diverzifikált legyen».
Azaz, Mélenchon azt
javasolja, hogy az V. köztársaság elnöke döntsön arról a
referendumról, amely új alkotmány bevezetéséről határozna, s e
két év alatt a megszüntetésre ítélt intézmények tovább
működnének
… és egyébként is az alkotmányozó nemzetgyűlési
választás, legalábbis egy része, sorsolással jöjjön létre, az
osztályharcot kizárva, a véletlenre bízva.
Maga az Alkotmányozó
Nemzetgyűlés - már definíciójában is - forradalmi jellegű, mert
arra szolgál, hogy elsöpörje a létező intézményeket és azok
helyébe demokratikus körülmények között másokat hozzon létre.
Ez a legelső feladata. Az Alkotmányozó
Nemzetgyűlés nem kéri királyok, uralkodók, elnökök
keresztapaságát és engedélyét, sem pedig «határidőt».
Önkéntelenül összekötjük
ezt a koncepciót Mélenchon Macron miniszterelnökévé
ajánlkozásával.
Ismét a nagy szavak, amelyek
mögött semmi nincs, csak a jelenlegi helyzet konzerválása.
«Posztmarxizmus»,
«takarodjatok!-politika, «populizmus»
«Ideológiánk a humanista
populizmus, sok szempontból Chantal Mouffe és Ernesto Laclau
populista stratégiájának adoptálásával», deklarálta
Raquel Garrido, a La France soumise vezetője az amerikai Jacobin
egy interjújában (megjelent az Europe solidaire 2017.
április 12-i számában is).
Ki
az említett két személy, ennek a mozgalomnak az inspirátora? Az
1970-80-as évek balos mozgalmaiban ezek
az aktív
«gondolkodók»
teoretizálták azt, amit «posztmarxizmusnak»
nevezünk.
2012-ben
egy Buenos Aires-i,
J-L Mélenchon, Chantal Mouffe részvételével folyó vita folyamán
Ernesto Laclau magyarázta: «Az régi szocializmus
azt gondolta, hogy van egy abszolút homogén bázis, a munkásosztály
és csak meg kell várni, hogy a tőkés
fejlődés erodálja a társadalmat ahhoz, hogy ez a munkásbázis
kerüljön premier planba. Ma már tudjuk, hogy ezt az alternatívát
politikai közvetítéssel kell megcsinálni.
Ehhez pedig egy népi egységhez kell visszatérni.»
Laclau folytatja: «a baloldal szempontjából a populista
jelző követelése alapvető szemantikai
feladat (…) ha Európában alternatív politika jön, annak
baloldali populistának kell lennie, amelynek célja a népi egység
létrehozása. (…) mert a szociális igényeket bizonyos
szimbólumok mentén kell összegyűjteni». (« Populisme et
hégémonies culturelles », Buenos
Aires, 2012 október, Mélenchon, Laclau Mouffe vitája)
Politikai
tartalma viszont pontos, kimondja, hogy szerintük elavult a szervezett
osztályharc a hatalomért, a tőke
kisajátítása, a
társadalom újjászervezése a
köztulajdon bázisán,
amely lehetővé
teszi az emberi termelőerő
újfajta fejlődését
és végső
soron az osztályok, az állam megszűnését. Mouffe és Laclau
szerint az osztályharc már nem a társadalom alapvető
antagonizmusa. Ezért nem kell
osztály-,
párt-, szakszervezeti szerveződés,
stb., hanem «népet
kell konstruálni» (s
ha lehet, egy ember
körül, legyen
az Mélenchon, ahogy
megfogalmazta, «népi szövetkezést»
a
L’Humanité 2016.
szept. 20-i számában). Hiszen, ha a probléma nem «a
dolgozók felszabadítása saját maguk által»,
akkor minek nekik saját szervezet, szakszervezet és munkáspárt?
Elég a «baloldali populizmus»
a tőke
társadalmasítására a «jó öreg szocializmus» helyett. Na, hát
ezek a nézetek inspirálják a La France insoumise mozgalmat.
Populizmus
a szocializmus ellen, «általános érdek» az osztályharccal
szemben
Az
utóbbi elnökválasztási kampány folyamán ezért Mélenchon olyan
jelölt lett, aki a munkásosztály nevében beszél: «Azelőtt
egyedül osztályérdekekre hivatkoztunk, most pedig - szerintem –
az általános emberi érdeknek kell elsőbbséget
kapnia» (Le Parisien, 2017.
márc. 23.)
Ezek
után senki sem csodálkozott, hogy 2017-ben a La France insoumise
megtiltotta - igen, maga Mélenchon explicit módon megtiltotta –
összejövetelein az Internacionálé éneklését
és a vörös
lobogókat
(általában is minden
párt- vagy szervezeti zászlót), helyettük a francia
himnuszt, a Marseillaise-t
és a burzsoá kék-fehér-piros zászlót
használta, mely éppen a párizsi kommün eltiprásakor, 1871-ben
lett végleg Versailles és a burzsoázia zászlaja.
A
«posztmarxizmus»
képviselőivel folytatott vitában Mélenchon azt mondta:
«Franciaországban a kék-fehér-piros a zászlónk,
apránként jelenik meg a nemzeti lobogó,
amelyet a baloldal nem használt. A vörös zászlónak vége».
A
feltételezés,
hogy mint Mélenchon szerint, létezik az «általános
emberi érdek», azaz a
kizsákmányolóknak
és kizsákmányoltaknak
közös az érdeke,
olyan gyakorlat, amely
tagadja a munkások osztályként szerveződésének
szükségét a tőkés osztály ellen.
Megint
és megint a korporatizmus
Van
azonban eredete is az osztályantagonizmus
tagadásának, akár isten, haza vagy általános érdek nevében
hangoztatják. A 19.századi, a katolikus egyház szociális
doktrínájának korporatista Rerum Novarum-a ihlette (1891-ben
XII. Leó pápa enciklikája), amely kimondta, hogy közösek a
munkáltatók és munkavállalók érdekei, mindenki ugyanannak a
társadalomnak a része. Akkoriban ez a korporatista doktrína
szolgált a fellendülő munkásmozgalom ellen.
Nagyon sok, egymástól
különböző rezsim merített belőle,
a jelenlegi Marcon-Philippe kormány pedig különösen sokat.
Munkaügyi minisztere, Muriel Pénicaud, ezt deklarálta a
Munkatörvényköny ellenreformja igazolására: «A vállalatot
nem úgy kell venni, mint konfliktusok szisztematikus helyszínét,
hanem úgy is, mint emberi közösséget a gazdasági és
szociális haladás szolgálatában».
Konstatálnunk kellett,
hogy az «általános érdek» talaján álló
Mélenchon képviselő egyik parlamenti vita folyamán kijelentette:
«Nem minden eset munkaügyi konfliktus egy üzemben, a
formulát, amely Önöktől elhangzott, készek vagyunk akár alá is
írni. Így
hangzott: «a vállalat a közös javakhoz tartozik». Bocsássák
szavazásra, rögtön elfogadjuk».
Túlzás
akkor azt mondani, hogy az osztályharcról lemondás az «általános
érdek» nevében
csak a kizsákmányolókkal közös egyetértés a dolgozók ellen?
A
«takarodjatok!» politikája
A
kifejezést
Mélenchon
tette népszerűvé Franciaországban («dégagisme»). A neologizmus
eredete a 2011-es tunéziai forradalom, amely «eltakarította» Ben
Alit, és már 2000-ben Argentínában is ezt kiáltotta a nép: «que
se vayan todos » (mindenki eltakarodjon!). Mélenchonnál
azonban tartalmilag más.
«Míg előbbi a népi, spontán tömegek jelszava, a régi, rothadó, az imperializmusnak magát eladó elnyomó és kizsákmányoló apparátusok távozásának követelése, Mélenchonnál ez politikai program. A francia elnökválasztás első fordulójában a 4 vezető jelölt közül háromnak ez volt a témája, letten legyenek «bal-», «közép-» vagy «szélsőjobboldali» címkével ellátva. Önmagában semmilyen osztálytartalma nincs, megkerüli az intézményeket és azok viszonyát az osztállyal» (TCI-dokumentumok, 2017. május 19.)
A
francia POID ezt írta kommünikéjében 2017. jún. 19-én): «Az
V. köztársaságnak kell eltakarodnia. Azok,
akik a «takarodjatok»-ot vallják politikájuknak, azzal
büszkélkednek, hogy a korábbi politikusok kétharmada eltűnt a
porondról. De különös módon felhagynak a «takarodj»-jal, ha az
intézményekről van szó. A Macron által bejelentett programok -
munkatörvénykönyv, társadalombiztosítás, nyugdíjak
– pedig csak folytatásai Hollande és Sarkozy politikájának, és
mindet az EU és a tőkés
osztály diktálja. A munkásjogok és a demokrácia védelme nem
állhat meg a bukott miniszterek, politikusok távozásával
(némelyüket már más címke
alatti szervezetek
be is gyűjtötték),
hanem az intézményeket is el kell söpörni».
Az
«új népfront»
Ez
a véleményünk Mélenchon és a la France insoumise mozgalomról. A
konklúzió ellenére mégis elnyerte a CCI tetszését (azokét,
akik 2015 júniusában a IV. Internacionálét szétverték). Az
Information ouvrières 458-as számában
Marc Gauquelin nyilvánossá is teszi: «Minden
erőnket
bevetjük és Mélenchon mellett állunk abban, amit megtestesít.
Feltételek nélkül tesszük, anélkül, hogy tagadnánk, egyik vagy
másik kérdésben lehet egyetnemértés».
Pedig
Mélenchonról a
legkevesebb, ha
azt állítjuk,
ellentmondásos. Hiszen létezik az El
Khomri-törvény visszavonásának
követelése, Hollande politikájának
elvetése, az
osztályérdekekről, a pártszerveződésről
lemondás, a
vörös zászlóról, az Internacionáléról ...
Az
elnökválasztás második fordulójában pedig még
egy lépést tett, «új politikai,
szociális és kulturális népfont megalakítására» hívott.
A népfont pedig nem más, mint
«proletariátus szövetsége az
imperialista
burzsoáziával» (Trockij)
Ami
az új ebben a népfrontfelhívásban, az az, hogy pozitív
fogadtatásra talált a CCI-nél.
Lapja, az Informations ouvrières
(458. sz. 2017. jún. 22.) a legcsekélyebb kritika és
távolságtartás nélkül tette közzé.
A IV. Internacionálé
számára ez nem
jelentéktelen részlet,
hiszen (állítólagosan
«közös») programunk megerősíti,
«semmi helyünk nincs benne, mivel a
Népfront
megbékélő
politikája a munkásosztályt
tehetetlenné teszi és utat nyit a fasizmusnak.
A népfrontok
egyik oldalról, a fasizmus a másikról – ezek
az imperializmus politikai forrásai
a proletariátus forradalma ellen».
Mi
a IV.
Internacionálé francia szekciója, a kommunista
internacionalista irányzat, akik a
CORQI kereteiben dolgozunk és a francia POID-t (Független
Demokratikus Munkáspártot)
építjük, szembe állítjuk a népfrontot
a munkás egységfronttal. Az általános érdekkel szembe az
osztályharcot, a pártnélküliséggel szembe a munkásszervezeteket,
azok függetlenségét.
A tömegek harcát akarjuk segíteni –
diktálás,
megváltók
nélkül! - azért,
hogy azok a
hatalmat kezükbe vegyék, a bajt a gyökerénél fogva ragadják
meg a tőke
kisajátításával.
Émmanuel
Kazan
(vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.