A Római szerződéstől a Maastrichtiig

1957. A Római szerződés: közös piac, ami «nem fog menni fájdalom és sokk nélkül»

1957. márc. 25-én az Európai Gazdasági Közösség hat alapító országának (Németország, Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) felelős vezetői aláírták a szerződést. Létrehozták a közös piacot, amelyet az árucikkek, személyek, szolgáltatások és a tőke, a hamisítatlan szabad verseny szabad mozgására, a vámok felszámolására és a közös mezőgazdasági politikára alapoztak (a szerződés 2. és 3. cikkelye). A “közös piacot” visszafordíthatatlannak deklarálták, amit La Croix francia katolikus gazdasági újság krónikása, Jean Boissonat így interpretál néhány héttel a szerződés aláírása előtt: «A szerződéstervezet legalább egy ponton nagyonis világos: ahogyan a vámunió életbelép, többé soha vissza nem vonható (…). Az igaz, nem egészen látjuk, hogy egy modern gazdaságban, hat modern nemzet körében hogyan tud a szabadpiac létezni anélkül, hogy szocális törvénykezésüket, pénznemüket, pénzügyi előírásaikat, vagyis állami gazdasági politikájukat ne egyesítenék» (1). Világos és fenyegető a tőkéskörökhöz közelálló luxemburgi külügyminiszter, Joseph Bech (2), aki a szerződés aláírásakor nyilatkozta: «Az európai egység olyan hadművelet lesz, amely sem fájdalom, sem sokk nélkül nem fog menni».

1957-től 1992-ig az EGK hatról 12 tagra bővül és több intézményes változáson megy keresztül: 1972-ben megalkották az europai monetáris kígyót, melyet 1978-ben az európai monetáris rendszerrel helyettesítettek, hogy a pénznemek stabilitását biztosítsák; 1986-ban az Egységes Okmányt, célja a «nagy belső piac befejezése 1993-ra» a tőke, áruk és személyek előtt álló fizikai, pénzügyi és politikai akadályok lebontása 300 direktíván és szabályozáson keresztül. Előkészítette a Maastrichti szerződés előtti terepet és megnyitotta az utat előtte.  

1992. A Maastrichti szerződés és az euró

1992. febr. 7-én írták alá. Hét fejezetből áll 17 protokollmelléklettel és 33 csatolt nyilatkozattal. Valódi háborús gépezet a munkásjogok és a demokrácia ellen minden európai országban. Központi intézményeket állít fel, magát az eurót, az Európai Központi Bankkal kezdve, amelynek ennek stabilitását kell biztosítani.  

Miért? Mert a pénzügyi tőke az, amely diktál a szerződéseket keresztül. Aggodalmaskodik, hogy tőkéje ne veszítsen értékéből olyan körülmények között, amelyekre nincs hatással (infláció, tőzsdei összeomlás, stb). A monetáris stabilitás feltételeit a Maastrichti szerződés a modern idők tízparancsolataként rögzíti (3).

A kritériumoknak osztályjellege van, ahogyan a német központi bank, a Bundesbank elnöke az euró bevezetése előtt jelezte (1999-ben): «Az eurozónában semmiféle pénzügyi kiigazítási séma nem lesz a gyengébb országok gazdasági támogatására. (…). A kiigazítás terhe (…) ezentúl kizárólag a munka nemzeti árán fog nyugodni. A béreknek és minden ahhoz kapcsolódó elemnek kell a produktivitás különbözőségével szembenézniük».

(1) « Le marché commun : renaissance du libéralisme ou naissance de l’Europe » (A közös piac: a liberalizmus vagy Európa születése), La Croix, 1957.jan.16.

(2) Luxemburg keresztényszocialista néppártjának vezetője, több ízben kormányfő, «Európa atyjainak» egyike

 (3) Daniel Gluckstein, « Europe : pour en finir avec “la prison des peuples” qu’est l’Union européenne »,(Európa: hogy végezzünk azzal, ami a “népek börtöne”, az Európai Unió) L’Internationale n° 10, a CORQI folyóirata 2018 májusa