1957. A Római szerződés: közös piac, ami «nem fog
menni fájdalom és sokk nélkül»
1957. márc. 25-én az Európai
Gazdasági Közösség hat alapító országának (Németország, Belgium, Franciaország,
Olaszország, Luxemburg és Hollandia) felelős vezetői aláírták a szerződést. Létrehozták
a közös piacot, amelyet az árucikkek,
személyek, szolgáltatások és a tőke, a hamisítatlan szabad verseny szabad mozgására,
a vámok felszámolására és a közös mezőgazdasági politikára alapoztak (a szerződés
2. és 3. cikkelye). A “közös piacot” visszafordíthatatlannak deklarálták, amit La
Croix francia katolikus gazdasági újság krónikása, Jean Boissonat így interpretál
néhány héttel a szerződés aláírása előtt: «A szerződéstervezet legalább egy ponton
nagyonis világos: ahogyan a vámunió életbelép, többé soha vissza nem vonható (…).
Az igaz, nem egészen látjuk, hogy egy modern gazdaságban, hat modern nemzet
körében hogyan tud a szabadpiac létezni anélkül, hogy szocális törvénykezésüket,
pénznemüket, pénzügyi előírásaikat, vagyis állami gazdasági politikájukat ne
egyesítenék» (1). Világos és fenyegető a tőkéskörökhöz közelálló luxemburgi
külügyminiszter, Joseph Bech (2), aki a szerződés aláírásakor nyilatkozta: «Az
európai egység olyan hadművelet lesz, amely sem fájdalom, sem sokk nélkül nem
fog menni».
1957-től 1992-ig az EGK
hatról 12 tagra bővül és több intézményes változáson megy keresztül: 1972-ben megalkották
az europai monetáris kígyót, melyet 1978-ben az európai monetáris rendszerrel helyettesítettek,
hogy a pénznemek stabilitását biztosítsák; 1986-ban az Egységes Okmányt, célja
a «nagy belső piac befejezése 1993-ra» a tőke, áruk és személyek előtt álló
fizikai, pénzügyi és politikai akadályok lebontása 300 direktíván
és szabályozáson keresztül. Előkészítette a Maastrichti szerződés előtti
terepet és megnyitotta az utat előtte.
1992. A Maastrichti szerződés és az euró
1992. febr. 7-én írták alá.
Hét fejezetből áll 17 protokollmelléklettel és 33 csatolt nyilatkozattal. Valódi
háborús gépezet a munkásjogok és a demokrácia ellen minden európai országban.
Központi intézményeket állít fel, magát az eurót, az Európai Központi Bankkal kezdve,
amelynek ennek stabilitását kell biztosítani.
Miért? Mert a pénzügyi tőke
az, amely diktál a szerződéseket keresztül. Aggodalmaskodik, hogy tőkéje ne veszítsen
értékéből olyan körülmények között, amelyekre nincs hatással (infláció, tőzsdei
összeomlás, stb). A monetáris stabilitás feltételeit a Maastrichti szerződés a modern idők tízparancsolataként rögzíti (3).
A kritériumoknak osztályjellege
van, ahogyan a német központi bank, a Bundesbank elnöke az euró bevezetése előtt
jelezte (1999-ben): «Az eurozónában semmiféle pénzügyi kiigazítási séma nem
lesz a gyengébb országok gazdasági támogatására. (…). A kiigazítás terhe (…) ezentúl
kizárólag a munka nemzeti árán fog nyugodni. A béreknek és minden ahhoz kapcsolódó
elemnek kell a produktivitás különbözőségével szembenézniük».
(1) « Le marché commun :
renaissance du libéralisme ou naissance de l’Europe »
(A közös piac: a liberalizmus vagy Európa születése), La Croix, 1957.jan.16.
(2) Luxemburg
keresztényszocialista néppártjának vezetője, több ízben kormányfő, «Európa
atyjainak» egyike
(3) Daniel Gluckstein, « Europe : pour en finir
avec “la prison des peuples” qu’est
l’Union européenne »,(Európa: hogy végezzünk azzal, ami a “népek börtöne”, az Európai Unió) L’Internationale
n° 10, a CORQI folyóirata 2018 májusa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.