Hétes, az «elátkozott» telep

 

       1. Bemutatás

Nagyon rövid kisfilm a Hétesről : https://www.youtube.com/watch?v=xjl0gxSvk6s

Ózd város az ország észak-keleti részén Budapesttől 160 km-re, Szlovákiától 12 km-re található. Tipikus iparváros volt a szocialista építés éveiben is, amikor a még az 1870-80-as években kiépült vas- es acélgyárat (szénbányák voltak a közelben) tovább fejlesztették és egy sor nehézipari üzem és gyár települt oda. Akkoriban, az 1980-as években 40-45 000 embert élt a városban. A nehézipar egyértelmű áldozata a kapitalizmus restaurációjának, így ma már csak 32 000 lakosa van a városnak. 2020-ban zárt be a GE itteni gyára, így megint szélnek eresztettek több mint 1100  dolgozót, 2021-ben a Johnson Electric jelentett bezárást (800 dolgozó) és egyetlen utolsó gyár maradt csak, a Vasmű, az is alig 500 főt foglalkoztat.

Magyarországon nincsenek hivatalos adatok a cigány lakosságról, így csak becslések vannak (ezek Ózdon a lakosság 40 %-ára teszik), de itt is, mint sok más elszegényedő településen, biztos, hogy arányuk növekszik.

Az 1880-as években kiépült vasgyár, a korabeli szokásoknak és mintának megfelelően, lakóépületeket épített a dolgozóknak. Ezekben ma főleg cigány lakosság él, fokozottan elmaradott körülmények között: a villany be van ugyan vezetve néhány helyen angol típusú feltöltős villanyórával, így csak akkor van áram, ha előre ki tudják azt fizetni. A víz nincs bevezetve, a 2 közkút pedig többszáz m-re van a legtöbb lakástól. A szemételszállítás is gondot okoz, mert szintén messzire kell, hogy vigyék az itt lakók, a kukásautó nem megy fel a telepre. A komfort nélküli ingatlanokat az önkormányzattól bérlik, de a befizetett lakbérért nem kapnak mást, mint a régi lepusztult házakat, amelyeket meg sem próbál karbantartani a tulajdonos önkormányzat.

A helyi önszerveződő egyesület elképzelése szerint javítana az itteniek lakhatási helyzetén, ha az önkormányzat eladná az itt élőnek a romos, lepusztult lakásokat, kimérné a hozzá tartozó kiskerteket és így az itt élők saját munkával, illetve adományokból tataroznák a házaikat, fenntartaná a kerteket – mint az történt is 120 évvel ezelőtt – legalább egy kis zöldség-gyümölcs termelésre használhatnák. Összességében egy rendezettebb, humánusabb településkép alakulna ki. Egyelőre az önkormányzat hallani sem akar erről a tervről, ugyanakkor továbbra sem tervezi az épületek felújítását – egyébként elég elképesztő, de a szocializmus idején sem vezették be a vizet nemhogy a lakásokba, de még az utcákba, a házakig sincs kiépítve a víz, az utak – csatornahálózatról ne is álmodjunk.

Az ózdi szegénytelepekre már korábban is érkeztek adományok, eléggé közismert az országban az ózdi Hétes-telep sorsa (pl. Bódis Kriszta munkája), de a mostani kampányt egy 2018-ban a városba költöző politikai aktivista a Tumenca- Veletek Egyesület kereteiben kezdte el az itt élők öntevékenységére, öntudatára, közösségére építve. Budapesten baráti körben hirdettük meg gyűjtést, ami ruha, ágynemű, konyhai felszerelések, játékok, élelmiszer, tisztálkodási szerekre terjed ki, de tulajdonképpen mindenek hasznát vesszük, olykor egész kamion bútort sikerült leszállítani. A szállítást egyre inkább az adományozók oldják meg. Nagyon fontos tudni, hogy a gyűjtés kevésbé nehéz, mint helyben az elosztás. Maga a szállítás is drága.Az ott élőktől nem lehet elvárni, hogy mindenki kiválassza a neki szükséges dolgokat, hiszen a létbizonytalanságban élők mindent be akarnak gyűjteni „jó lesz a még valamire valamikor” alapon. Így több, a telepen élő aktivista együtt alakítja ki a szempontokat és közös álláspont alapján nézi át és osztja ki a dolgokat.

Felhívásainkra nagyon sokan válaszoltak és szép, tiszta, hasznos dolgokat küldtek le a telep 56 lakásába (300-350 személlyel, egy részük bejelentetlen, mintegy fele gyermek. A hétesi felnőttek csak rosszul fizetett prekárius munkát kapnak, alacsony az egy főre eső jövelem. Szakemberek megfigyelése szerint a gyerekek élete ”szürke”, így a Covid-veszély idején is már kiemelt figyelmet kellett rájuk fordítani (közös karácsony, gyermeknap, múzeumlátogatások, állatkerti kirándulás, stb.), melyet szintén csak az adományok révén lehet megoldani. Mélyszegénységben, szegregátumban élők számára kedvezmény, állami, önkormányzati hozzájárulás nincs, a kulturális intézmények jóindulatára vagyunk bízva – vagy magánházakban kiscsoportban foglalkozunk pl. a gyerekekkel, illetve a szabadban tartjuk a rendezvényeket. Törekvésünk egy közösségi ház kialakítására minduntalan elbukik.

"Hétes nem egy telep, hanem egy életérzés"

(S.J.)