2012. április 20., péntek

Nemzetközi informácók


Nemzetközi információk      
Új széria 69. sz. (438) - 2012. ápr. 13. – 2. rész


INDIA


                                            



Interjú Nambiath VASUDEVAN-nal (szakszervezeti felelős,  a Nemzetközi Egyetértés koordinációjának tagja)

Általános sztrájk 2012. febr. 28-án Indiában

        1991 óta ez a 14. ilyen típusú megmozdulás Indiában. Mik a jellemzői ezúttal?

        Az általános sztrájkban minden országos szakszervezet részt vett a 11 hivatalosan regisztrált szakszervezeti központ felhívására. Annak ellenére, hogy volt sok általános sztrájk, főként az indiai gazdaság megnyitása után, mindig volt egy-egy szakszervezet, amely távol tartotta magát politikai pártokkal való kapcsolata miatt. Febr. 28-án viszont mindnyájan csatlakoztak. Az INTUC (Indian National Trade Union Congress), a Kongresszusi Párthoz közeli szakszervezet 1947, India függetlensége elnyerése óta soha nem vett részt sztrájkban, ez az első alkalom. Vezetője a Kongresszusi Párt parlamenti képviselője, mégis ő lett a sztrájkbizottság szervezője. A vezető párthoz kötődő szakszervezet végül eljutott oda, hogy ellenzi annak politikáját, különösen a dolgozókkal szemben álló politikáját. Ez a sztrájk speciális vonása. Mivel a szakszervezetek mindnyájan érintettek, majdnem 100 millió dolgozó szüntette be a munkát az országban.

        Hogyan következett be mindez? Mik voltak a követelések, a szakszervezetek miért érezték kötelezőnek a részvételt?

        Az alapfontosságú élelmiszerek ára, melyeket a szegények és a bérből élők fogyasztanak,  megnőtt, a bérek pedig szüntelenül csökkennek. Ez a legfontosabb ok. Vannak persze mások is, mint pl. a minden szektorban, a közszolgálatban is tapasztalható létbizonytalanság, a határozott idejű szerződések, a munkanélküliség megemelkedése, a minden szinten terjedő korrupció. A munkatörvénykönyv alkalmazásának hiánya, a szakszervezetek bejegyzésének nehézsége szintén hozzájárul. A szakszervezetek szociális hálót akarnak minden dolgozó számára, a kormány ezt elutasítja, de a munkáltatókkal és szervezeteikkel rendszeres tárgyalások folynak.

        Azt mondod, 100 millióan vettek részt a sztrájkban. Melyik szektort érintette leginkább, mennyire volt általános a korábbi munkabeszüntetésekkel összehasonlítva?

        440 millió dolgozó között kevesebb, mint 7 %-os a szakszervezeti szervezettség. Az informális szektor 93 %-ot reprezentál. A városi és falusi informális szektor prekaritásos munkahelyeinek óriás része ma már szervezett, hivatalos vagy bejegyzetlen szervezetekben. Ahogyan szokott lenni, a banki, biztosítási, a magán- és állami ipari, a kikötői, a légiközlekedési dolgozók sztrájkoltak. Az ország bizonyos részein az állami tisztviselők és a központi kormány alkalmazottai is. A közlekedés is komolyan érintett volt. Kerala és Nyugat-Bengália megbénult, számos városban, mint Delhiben és Mumbaiban pedig részlegesen. Más államokban, pl. Andhra Pradeshben, vagy Tamil Naduban tömegesen követték, mivel itt a szakszervezetek állami szinten valóban kampányoltak is ennek érdekében. Az ITUC, CITU, UNTUC, HMS a közszférában tömegesen szervezkedett. S mivelhogy minden szakszervezet kiadta a sztrájk jelszavát, nem lehetett szétverni ezt az egységet.

        Az állam gyakorolt nyomást?

        Hogyne, a kormány mindent elkövetett a szakszervezeteket megosztása és a sztrájk kudarca érdekében. A miniszterelnök az INTUC elnökét is meghívta a sztrájk előestéjén, hogy figyelmeztesse arra a politikai veszélyre, amit a Kongresszusi Párthoz közelálló szakszervezet jelent a kormányra, ha csatlakozik az ellenzék által vezetettekhez.

        Mi történt Nyugat-Bengáliában?

        Állami szinten a baloldali szakszervezetek és a Kongresszusi Párté vett részt a munkabeszüntetésben. Az új főminiszter azt szerette volna, ha saját politikai áramlatához tartozó szakszervezet megakadályozza azt, óvta is tisztviselőit a részvételtől. De e három évtized során először itt is teljes volt az általános sztrájk.

        Olyan helyzetben zajlottak ezek az események, amikor a világon sokat beszélnek India óriási gazdasági felemelkedéséről.

        Tény, hogy a GDP-nk megnőtt. Bizonyos városok infrastruktúrája fejlődött. Vannak új bevásárlóközpontok, repülőterek, hotelek, kórházak, új iparágak alakultak ki. Mindenhol mobiltelefonok, autók, magánbankok. Az ipari textilgyártás fejlődik, a szolgáltatások a fogyasztás robbanását eredményezték. De csak egy kisebbség profitál mindebből. Azok az indiaiak, akik a business világához tartoznak, akiknek ott vannak földjeik, ahol a fejlődés zajlik, vagy a tőkét kiszolgálva gazdagodtak meg. A lakosság számához képest igen kicsiny ez a réteg. A többiek számára nincs oktatás, betegbiztosítás, ennivaló, lakás, munkahely. A napos oldal: a világ milliárdosainak 4 %-a indiai. De itt van a szörnyű árnyoldal: a GHI szerint, Indiában 213 millió személyt éhség és alultápláltság sújt, a gyerekek 44 %-a nem éri el normális súlyát és 7 %-uk meghal ötéves kora előtt. Az indiai helyzet jobb, mint Kongóban, Csádban, Etiópiában, Burundiban, de rosszabb, mint Szudánban, Pakisztánban vagy Nepálban. A rosszul tápláltság sorában 80 ország közül India a 67. helyen áll. Az úgynevezett fejlődés és prosperitás a gazdaságra vonatkozik és hallatlan egyenlőtlenséget hoz létre. Az utca emberének maradnak az egyre elviselhetetlenebb körülmények. Egyesek gazdagsága a számban egyre emelkedő többség nyomora. A kormány pedig nem tesz semmit ennek megoldására. Parasztok ezrei családjukkal együtt öngyilkosságot követnek el. A harag növekedik, erre a kormány drákói szigorúságú törvényeket hoz, felfegyverzett rendőrséget küld, csökkenti a demokratikus és emberi jogokat. A febr. 28-i sztrájk megmutatta a dolgozóknak, hogy lehetséges az egység a vadállati kormánypolitika ellen, egyszerűen a kizsákmányolás ellen, maga a rendszer ellen.

        Ez azzal van összefüggésben, hogy India még több előnyt akar nyújtani a nemzetközi pénzügyi világnak. A kormány meg akarja megnyitni a multinacionális vállalatok előtt a kiskereskedelmet.

        Néhány hónapja a szövetségi kormány jelezte, hogy úgy döntött, a külföldi cégek invesztálhatnak a kiskereskedelembe. Saját koalícióján belülről is jött a tiltakozás, nem csak más politikai és szakszervezetektől, mellyel arra kényszerült, hogy elhalassza. A Kongresszusi Pártnak nincs parlamenti többsége és egy ilyen intézkedés 40 millió embert közvetlenül és keményen érintene. A miniszterelnök, Manmohan Singh a kiskereskedelem külföldi befektetők előtti megnyitásának nagy védelmezője, kb. 5 éve  Washingtonban, G.W. Bush idejében már be is jelentette. Kicsivel később a Wal-Mart be is hatolt Indiába az együttműködési szerződés kiskapujának köszönhetően karöltve Bharti-Walmart nevű indiai partnerével. Febr. 28-án a nagykereskedők is sztrájkoltak Maharashtrában, más államokban pedig a kiskereskedők. India szabadkereskedelmi egyezményeket szintén kötött, a szakszervezeteknek szükségük lenne más országok tapasztalataira, pl. az USA-ban, Kanadában, Mexikóban, az Egyesült Királyságban, az Unió országaiban, hogy védekezhessenek a kormánypolitika munkásmozgalmi hatásai ellen.

        Hogy visszatérjünk az osztályharcra… A sztrájk alatt a baloldali szakszervezetek olyan pártokhoz kötődnek, melyekkel a legutóbbi törvényhozási választáson a választók nem vállaltak közösséget, ennek ellenére képesek voltak a mobilizációra. Minden szakszervezet pártkötődésű, ebben a minőségben nincs támogatása, de szakszervezeti minőségében igen.

        Hagyomány, hogy az indiai dolgozók a politikai pártok vezette szakszervezeteket preferálják, mert ezeknek vannak hatalmi kapcsolataik. Ez így van a kezdetek óta. A szakszervezeti vezetők és a pártok, amelyekhez tartoztak, elveszíthetik a választásokat állami szinten, de a dolgozók mégis megőrzik szakszervezetüket a munkahelyi, a végrehajtó bizottsági   választásokon, ez mutatja, hogy különbséget tesznek a szakszervezet és a pártja politikája között. Ez érvényes a jobb- és baloldalra egyaránt. Keresik a hiteles vezetőket. Jelenleg Nyugat-Bengáliában a baloldali szakszervezetek gyengültek meg, sokan az új szakszervezetekbe léptek át. Febr. 28. megmutatta azonban, hogy lehetséges az összes szakszervezet egyesülése, kollektív támadás a mindenkit érintő problémák bázisán, mint az árak növekedése, a prekaritás, az országos bérminimum, a befektetések csökkenése. Minden politikai párt úgy tesz, mintha a munkásosztály gondjai nem függenének össze politikájukkal. A szakszervezetekben pedig megfigyelhető az emancipációs törekvés, a pártdominanciától való megszabadulás, hogy pluralitás legyen a szakszervezeteken belül is. A globalizáció elleni küzdelem eleve egységet kíván, ezt kimondották. Ha a munkásmozgalom megosztott, a kormány- és munkáltatói lobbynak lehetővé válik, hogy ne kelljen számolniuk a szakszervezetekkel.

        A hagyományos politikai pártok, de a baloldaliak sem kínálnak politikai távlatokat. Az a kérdés, hogy Indiában a szakszervezetek megoldhatják-e a politikai problémákat? A munkásosztály számára nem szükségesek a szakszervezetek mellett a politikai pártok is?

        Világos, hogy a szakszervezetek nem képesek az ország politikai problémáira választ találni. Sajnos, egy olyan nagy ország, mint India nagyon sok párttal is rendelkezik, ezek közül soknak van saját szakszervezete. A szakszervezetek nem tudnak politikai szerepet játszani. Nincs azonnali megoldás, nagyon sokat kell dolgozni, ki kell munkálni, mi az a politika, amely megfelel a városi, falusi népnek, a parasztságnak, agrárlakosságnak, a kasztrendszer áldozatainak, a törzsi kisebbségeknek – minden rétegnek megvannak a sajátosságai. Sokan vallottak kudarcot India definiálásával. Az indiai dolgozó általában ódzkodik a pártoktól, a politikát és a pártokat abból a szemszögből nézi, hogy a választási siker karriert, gazdagságot és ismertséget hoz egyesek számára. A hazug ígéretekből elege van. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a politikai pártok saját érdekeik szerint fokozzák a társadalmi megosztást, amely pedig a dolgozók erejét csökkenti a tőkésekkel és kormányukkal szemben. Ha a baloldal jelentős is egész Indiában, politikája a globalizáció és a sajtó részéről súlyos támadások nyomait viseli. Lehet, hogy azért, mert hiányzik egy erős mozgalom, a dolgozók hallgatnak a baloldal ideológiája előtt. A dolgok idővel változhatnak, lehetséges, hogy ha meg lesznek győződve annak igaz voltáról, politikai távlatáról, csatlakoznak majd egy politikai szervezethez, az meg tud gyökeresedni majd Indiában is.

HAITI


Szakszervezeti, politikai, népi és demokratikus szervezetekhez

Felhívás a haiti néppel, dolgozókkal  szolidáris nemzetközi napon való részvételre 2012 június 1-án

2004 júniusa óta többnemzetiségű megszállóerő foglalja el országunkat az ENSZ égisze alatt. Hivatalos missziója Haiti «stabilizálása». A kinyilatkoztatott cél mögött azonban imperialista tervek rejtőznek: a multinacionális cégek és a helyi burzsoázia érdekeinek garantálása.

2012 jún. 1-én a MINUSTAH 8 éve lesz jelen Haitiban. Ezalatt az úgynevezett stabilizációs erők számtalan bűnt követtek el a haiti nép ellen. Megsértik a személyes, emberi jogokat, melyeket a világ elé is tártak emberjogi, népi és szakszervezetek. A MINUSTAH-csapatok által behurcolt kolera súlyosbítja az ország sebeit, 7 ezren haltak és 50 ezren fertőződtek meg a járvány következtében.
Országunkban egyre erősebbek a MINUSTAH távozását követelő hangok, s szervezeteink, a Haiti Nemzetközi Bizottság és a Mozgósítás a kolera áldozatainak kárpótlása érdekében követeli a csapatkivonást és az áldozatok kártérítését az ENSZ-től.


2011 nov. 5-én a brazíliai Sao Pauloban 14 ország küldöttei javasolták a megszállás évfordulóján, 2012. jún. 1-én, nemzetközi tiltakozási nap megtartását, a karibi konferencia Cap-Haïtienben (2011. nov. 16-17-18) elfogadta a javaslatot. Mi, haiti szervezetek képviselői, kérjük, hogy vegyetek részt a haiti néppel szolidáris nemzetközi napon.

Követeljük együtt:

        Haiti adósságának teljes és feltételek nélküli eltörlését;
        a strukturális kiigazítási politika beszüntetését;
        a Franciaország által kicsikart 21 millárd US dollár visszafizetését a haiti köztársaságnak;
        a megszálló csapatok azonnali távozását;
        a CIRH (Bill Clinton volt amerikai elnök által vezetett, államok feletti intézmény) megszüntetését;
        az ENSZ kártérítési fizetségét a MINUSTAH okozta károk enyhítésére.

A Bizottság nevében: Petit-Jean DERINX
A Mozgósítás nevében: Yves PIERRE-LOUIS.
2012. ápr. 4.

FRANCIAORSZÁG

Informations ouvrières 2012. ápr. 12-18. (195.sz.)

Egyesek szavaznak, mások távol maradnak


«A távolmaradással semmi nem változik mindennapjaimban» – ez az egyik francia nemzeti szlogen a távolmaradás ellen. Tehát a szavazással változnak mindennapjaim. Logikus. Az általános választójog demokratikus vívmány. Április 22-én dolgozók és fiatalok milliói mennek választani, jelesen François Hollande-ra vagy Jean-Luc Mélenchonra, mert mindennapjaikban változást akarnak.

Elmennek voksolni, mert meg akarnak szabadulni Sarkozytől, vele annak politikájától: ellen-nyugdíjreform, milliárdok a munkahelyeket megszüntető tőkének, privatizációs és deregularizációs intézkedések, a dolgozókat egymás ellen ugrasztani szándékozó közösség elleni izgatás, a fiatalok magukra hagyása. De az is tény, hogy milliók fognak távolmaradni a fiatalok és a munkásnegyedek lakói közül. Őket nem győzték meg. Szeretnének persze változtatni mindennapjaikon, de az az érzésük, bárki legyen az elnök, a döntéshozó hatalom másutt van: a finánctőke érdekében cselekvő Európai Unió kezében.

Nekik az az érzésük, hogy az Európai Központi Bank ügynökei mindig ott lesznek, hogy követeljék a munkásellenes programokat. Ez az érzésük erősödik, ha hallják Hollande-ot arról, a szigorítást alkotmányba foglaló szerződés egy «újratárgyalt» kiegészítése Merkellel egyezséget hozhat és az első parlamenti vita az állami költségvetés egyensúlyához való visszatérésről szólna.

Azt mondják, az elbocsátások megtiltásának életbevágó kérdése és a közszolgáltatásban munkahelyek százezreinek létrehozása ütközhet Hollande elkötelezettségébe, az öt év alatt 100 milliárdnyi euró deficitcsökkentésbe. Hogy ne is beszéljünk az  újabb nyugdíjreform és a társadalombiztosítási finanszírozás semmi jót nem ígérő bejelentéséről.

Ők attól tartanak, hogy a változás nem változtat semmit, fennmarad a függés az Európai Unió intézményeitől, a következő kormány ugyanazt teszi, mint az előző. Főleg, hogy látják, az európai ún. «baloldali» kormányok éppen úgy Brüsszel utasításait hajtják végre, mint a jobboldaliak.

Kell-e másutt keresni a politikai demokrácia válságának jeleit, mely a kampányt a szokásosnál is fádabbá teszi és táplálja a távolmaradást?

Persze nem csak a programok vannak. Rá kell bírni az életet, hogy másképpen folyjék. A dolgozó nép torkát szorongató gondokra megoldás kell. Ha a megoldás nem a választásokon keresztül jön, akkor más terepen lesz. Előbb vagy utóbb a dolgozók és szervezeteik egyesült osztályharca követeléseiért mobilizálódva más megoldást is talál, mint az ilyesfajta választás, ami az V. Köztársaság és az Európai Unió foglya.

Ennek az osztályharcnak az érdekében semmi nem parancsolóbb, mint a szavazók és a távolmaradók egyesüléséért dolgozni. Egységbe a dolgozókat és fiatalokat az Európai Unióval való szakításért, ennek minden mást felszabadító első aktusa: nemet a brüsszeli szerződés ratifikációjára.

Daniel Gluckstein, a POI országos titkára





Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com


Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.