Nemzetközi információk

új széria 27.sz. (396) - 2011.jan.21.

Tartalom:

Tunézia - beszélgetés az UGTT egyik felelősével

Algéria - a Parti des travailleurs sajtótájékoztatója
“A tunéziai forradalom az egész emberiség öröksége” (Louisa Hanoune)

Pakisztán - Az ALL Pakistan Trade Union Federation jelentése a dolgozók országos kongresszusáról: A békéért a háború és a terrorizmus ellen, Lahore, 2010.dec.28.

Paul Barbier szakszervezeti felelős - az ILO, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat » (első rész)



TUNÉZIA

“Az UGTT óriási szerepet játszik a népi mobilizációban”

Jan. 18-i beszélgetés az UGTT szakszervezeti felelősével – néhány órával azelőtt, hogy az UGTT vezetése bejelentette, nem ismeri el a kormányt, s egy órával később, mikor 3 hozzá közeli miniszter lemondott.

Milyennek tartod a politikai helyzetet?

Azt szeretném mondani először is, hogy minden diktatúra fel szokta égetni az országot, hogy a nép ne profitálhasson saját győzelméből; az imperializmusnak nem felel meg a népszuverenitáson alapuló forradalom, a diktátorok elkergetése, mert direktiváit az imperialista világrend árnyákában az egész rendszernek követnie kellene.

Jól tudjuk, hogy a tunéziai «földrengés» az egész régiót befolyásolhatja, elsősorban az arab világban, de az egész földrészen is. A forradalom azt jelenti, hogy a nép fejezze ki magát, akaratát kikényszerítse, az elfojtott társadalmi igazságosságot illető elképzeléseit megvédje.
Megszabadultunk a diktátortól és közvetlen hozzátartozóitól, de rendszerétől még nem. Megmaradt két összetevője: a most is gyermekeink vérét ontó megtorló erőszakszervezetek, és politikai komponense, az RCD aparátusa a nemzeti egységkormánnyal együtt. A bizonyíték is megvan, Ghannouchi miniszterelnök kapcsolatba lépett a Szaud-Arábiába menekült volt diktátorral, a sajtó megerősítette. Holott vissza kellene hozatni, hogy itt ítéljék el.

A nép gyűlöli a diktátort, de miniszterelnökét, Ghannouchit is. Az olvasóknak meg tudniuk kell a miniszterelnökről, hogy a Világbanknál kamatoztatta «tehetségét». Bizonyos személyek úgy akarják bemutatni, mint feddhetetlen embert, de ő vezényelte le köztulajdonú vállalataink likvidációját minden fosztogatással, rablással együtt. Ő volt az, aki a regnáló család útját egyengette másokkal karöltve, jól tudjuk. Még ha másoknak nagyobb csont is jutott, de ő is közöttük volt.

Megtartja ugyanazt a belügyminisztériumot?

Látni kell azt a gyűlöletet, amit a belügyminiszter mutatott a nép iránt sajtókonferenciáján tegnap. Mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy volt jan. 14. és a tunéziai forradalom még tart. Azt gondolja, hogy még tartanak Ben Ali rendszerének régi szép napjai. Fenyegetett és hazudozott, ahogy főnöke, Ben Ali alatt hozzászokott.

Jan. 14-én a tömegek kimentek az utcákra, hogy távozását követeljék. Ez a belügyminiszter, aki ma is hivatalában van, kutyákat uszított a tüntetőkre, és könnygázgránátokkal bombázott. A helyzet sokkal tragikusabbra is fordulhatott volna. Azt állította, hogy egy tüntető letépte a nemzeti zászlót. Senki nem védelmezi jobban nemzeti lobogónkat, mint a nép. Hazudott, amit akar, csak azért, hogy terrorizálja a népet. A tunéziai nép levágta a vipera fejét, de a vipera még küzd. Ébernek kell lennünk. A forradalom sikerült, de meg kell védenünk, és meg kell védenünk népi bizottságainkat is.

Tényleg, az egész országban létrejött népi bizottságok miben állnak pontosan?

A lakónegyedekben, településeken megalakult bizottságok nagy szerepet játszanak és a forradalom védelmére tradíciókat szülnek. A politizáló, a szocialista ideállal átitatott, ahhoz közeli vagy egyszerűen demokratikus, nacionalista fiatalság számára keretül szolgálnak. A népi bizottságok ugyanakkor az életet is megszervezik, a lakóhely védelmét látják el, informálják a lakosságot a forradalmat fenyegető kettős veszélyről: egyrészről a gyilkos milíciák, ahol tudják, folytatják a terrort, másrészről az egész állami struktúra még a bukott rendszer kezében van.

A népi bizottságok ma már képesek országos egységet alkotni és megszerveződni. Ghannouchi kormánya mindent bevet, hogy a népi bizottságok lendületét megfékezze, például tiltja 4-nél több személy gyülekezését.

Ma a népi bizottságok meghatározott szerepet játsznak a népességben, megszervezik az élelmezést, tárgyalnak a kereskedőkkel az alapélelmiszer méltányos elosztásában, a gáz- és tüzelőolajat ellenőrzik, mindez feladatuk. A pékségek előtt néha 200 személy is sorban áll, mindez lökdösődés, incidensek nélkül.
Minden állampolgár tisztában van a téttel, amit a szuverenitás jelent, önmeghatározása saját sorsáról. Ez történik a települések többségében.

A népi bizottságok spontánul jöttek létre, az UGTT helyiségeiben rendezkedtek be ma már regionális szinten is.

Az kellene, hogy az összes forradalmi erő, vagyis mindenki, akinek nincs köze a régi rendszerhez és azzal nem kötött kompromisszumot, találkozzon, közös akcióban egyesüljön.

Mi az UGTT állásfoglalása?

Az UGTT-ben a munkásmozgalom minden áramlata jelen van. Nagy szerepet játszott a mozgósításban, annak ellenére, hogy vezetése ellenállt. A tüntetések nagy része az UGTT székhelyeiről indult, a gyűléseket itt tartották.
Az UGTT a diktátor bukása után nyilatkozatot adott ki, melyben világosan kifejtette, hogy a szakszervezet ellenáll annak, hogy a régi rezsim bármely képviseletének helye legyen az új kormányban.

M. B. interjúja


Magyarázat:

UGTT: az egész tunéziai munkásosztályra kiterjedő szakszervezeti tömörülés, 1947 óta létezik. Minden korábbi, megosztására és párhuzamos szakszervezet felállítására irányuló kísérlet elbukott, de Ben Alinak sikerült integrálnia.

RCD: Burgiba szocialista pártjából 1987-ben gyorsan átalakult Demokratikus Alkotmányozó Gyűléssé (RCD). Az egész országot behálózza bizottsági, lakóhelyi sejtjeivel.

A regnáló családok: Trabelsi, Matri, Mabrouk, Chiboub, Ben Ali család, a diktátor és felesége Leila családja. Minden gyümölcsöző bizniszt megkaparintottak az imperializmus privatizációs kereteiben lehullott morzsákból. Vagyonuk ma több tízmilliárd dollárban mérhető.


ALGÉRIA


A Parti des travailleurs sajtókonferenciája

“A tunéziai forradalom az egész emberiség öröksége” (Louisa Hanoune)

Jan. 17-én az algériai Parti des travailleurs Politikai Irodája sajtóértekezletet tartott, főtitkára, Louisa Hanoune beszélt a szép számban megjelent algériai újságírók előtt.

“A párt első számú felelőse a tunéziai forradalommal kapcsolatban kifogásolta az állam szokatlanul makacs csendjét:“Nem értjük, hogy az algériai állami rádió miért hallgat. Nem másról van szó: ez a reményeiben bízó nép társadalmi és politikai forradalma, hogy végezzen Ben Ali rendszerével és valódi demokráciát hozzon létre.» (Le Courrier d’Algérie).

A L’Expression: «Louisa Hanoune emlékeztetett az utóbbi három év szüntelen politika és gazdasági felbolydulásaira, befolyásukra a fejlődő országokra. Azt mondja, “az Elefáncsontparton jelenleg uralkodó «kétfejű» állapotok és Szudán felosztása az imperializmus műve” és hozzáteszi: “Az imperializmus állandóan lázadásokat akar összetákolni itt, szakadást ott, hogy veszélyben lévő saját érdekeit védelmezze.”
Mihelyt a tunéziai események kitörtek, sem az USA, sem Franciaország nem foglalt nyíltan állást, inkább megvárták, milyen irányt vesznek azok. «Az USA és Franciaország az utolsó pillanatig próbálkoztak Zine El Abidine Ben Ali rendszere megvédésével. Csak mikor megértették, hogy a forradalom elmosta, akkor üdvözölték».

Azokhoz intézve szavait, akik a két országban történteket egybe akarják mosni, Louisa Hanoune pontosított:
“A tunéziai nép kiment az utcára, hogy Ben Ali elnök és a tőkés rendszer ellen forduljon, mely elmélyítette a szakadékot a mindent megkaparintó kisebbség és a szegénységbe, koldulásba süllyesztett nép között. Ezzel nem azonos, hogy Algériában a cukor és olaj árának megugrása miatt a fiatalok zajosan kifejezésre juttatták haragjukat.” A saját törvényeiket diktáló, piaci árakat befolyásoló cukor- és olajbárókat hibáztatva: “Egy maroknyi operátor kezében hagyni az alapvető élelmiszerek forgalmát ellentétben áll törvényeinkkel és ugyanakkor magában hordozza a jövőben ennél sokkal súlyosabb felfordulás kockátatát is”.»

A L’Horizon így idézi Louisa Hanoune-t «annak kapcsán, akik a tunéziai eseményeket saját javukra akarják kihasználni »: “nem támogatunk senkit, aki számláját akarja rendezni az elnökkel vagy a miniszterelnökkel”. A PT “a nemzeti szuverenitást óvja”. Viszont Hanoune asszony helyteleníti a kormánynak az importőrök javára hozott intézkedéseit, a „spekulációs prémium” 53 milliárd dináros mentességét. Javasolja az állami szférához való visszatérést az élelmiszercikkek termelése és forgalmazása esetében állami üzletek megnyitásával (mint a Souk El Fellah vagy az ENCG és az Enasucre vállalatok). “Eképpen nem lesz az állam kiszolgáltatva a nagyétvágyú tőke kényének-kedvének”.

A Quotidien d’Oran aláhúzza: «a főtitkár üdvözli a tunéziai forradalmat», melyet «az emberiség értékének tart». Semmiféle felkelést nem lehet programozni, mondja Louisa Hanoune, “a felkelések csak akkor törnek ki, ha az objektív körülmények is megvannak. Ami Algériában történt a múlt héten több vilayában, az a kereskedelmi bárók cselekedeinek konzekvenciája, válasz azoknak, akik egyoldalúan döntenek az árakról.»

La Tribune idézi Louisa Hanoune nyilatkozatát:
«Az algériai lázongások a spekulánsok és a cukor-, olajbárók provokációja. Egyébként őket kell bíróság elé idézni, nem a fiatalokat. A spekuláció az áremelkedés oka.”…“A hatóságok, melyek csak kezüket tartják a terroristák felé, hogy fegyvereiket adják át, tanusítsanak bölcsességet a fiatalok esetében.”
A Parti des travailleurs főtitkára rávilágít a tétre. “Az Algériára gyakorolt nyomás nem szűnik a 2009-es kiegészítő költségvetési törvény óta.” Az államnak nem szabad meghátrálnia a spekulánsok előtt. “8 hónapnyi mentesség, ez túl sok. 53 milliárd dinár, ez a spekuláció ára ”, mondja. Louisa Hanoune hozzáteszi: “Elfogadhatatlan! Nem akarunk a spekulánsok szolgálatában álló köztársaságot. Ezek azok, akik képesek monopóliumukkal államcsínyt provokálni, az alapvető élelmiszerárak hiányát megteremteni.” A párttanácskozás óvatosságra hívja fel a közhatalmat és arra, hogy szabályozó szerepét lássa el. “Az államnak az alaptermékek legalább 51 %-át importálnia kell, hogy leállítsa a spekulációt, mely megkaparintotta a közvállalatokat, bezárta őket, hogy importőrré legyen.”

Louisa Hanoune a közhatalomnak címezve háromszor is felhívta a figyelmet a helyzet konzekvenciáira. „Ebben az esetben nem a termelőeszközök átadásáról volt szó, hanem a termelőeszközök megsemmisítéséről.”


PAKISZTÁN
ALL Pakistan Trade Union Federation


A Dolgozók Nemzeti Kongresszusa jelentése
A békéért, a háború és terrorizmus ellen
2010. Lahore, 2010.dec.28.

Az ALL Pakistan Trade Union Federation dec 28-án tartotta kongresszusát a békéért és a háború ellen.

Panzsáb, Sindh, Baloucsisztán, Khyber Pachtoun Khaw tartományok APTUF- dolgozóit reprezentálva 1075 küldött vett részt a kongresszuson kifejezve testvériségét. Sok nő érkezett, különböző ipari területek dolgozói, a Working Women Organization és más föderációk, szintén jelen voltak támogatásuk és szolidaritásuk jeléül különböző szervezeti aktivisták (PWC, újságírószervezet, ügyvédek fóruma, CMKP, stb.).

Az országot terrorizmus és háború sújtja, a gazdasági válságok legrosszabbika, infáció, munkanélküliség, az emberek élete napról napra romlik. Az imperialista hatalmak mindenáron céljukhoz akarnak érni, az országot anarchiába dönteni, darabokra tépni. A biztonság hiánya óriási nyugtalanságot okoz a lakosság körében; mindenki aggodalommal várja a másnapot. A drámai helyzetben az APTUF nemzeti kongresszust tartott, hogy egyesítsen, lehetőséget adjon a vitára, meghatározza stratégiáját, elemeket szolgáltasson az ellenállásról annak folytatására a tőkés politika ellen a békéért és igazságért.

Az egész Pakisztánból összejött delegáltak az Alhamra Hallban kis csoportokba verődve adták ki a jelszót: «mazdoor ittehad – zindabaad» (éljen a dolgozók egysége), békét, nem háborút! Lelkesedés, szolidaritás, egység jellemezte a kongresszust, bizalom abban, hogy együtt nem hagyják jogaik és szabadságuk elvételét, és erre képesek lesznek a dolgok saját kezükbe vételével. A kongresszus fontossága miatt a kormány megpróbálta megakadályozni annak megtartását, de az APTUF elérte, hogy ez ne sikerüljön.

A tribünön:
Gulzar Ahmed Chaudhry, az All Pakistan Trade Union Federation főtitkára;
Khursheed Ahmed (Pakistan Workers Confederation);
Rubina Jamil (az APTUF elnöke); Fareed Awan (APTUF-Sindh);
Farrukh Baseer (a pandzsábi újságíró szakszervezet);
Manzoor Razi, Rashid Lodhi (A Nép Ügyvédeinek Fóruma - Peoples Lawyers Forum);
Qazi Niamat Ullah (APTUF-Sindh);
Fazal-e-Wahid (az APTUF elnöke);
Rai Hasnain Tahir, (újságírószakszervezet);
Ghulam Nabi Barohi (APTUF-Baloucsisztán);
Rehmat Shah (Peshawar-NWFP);
Mian Muhamma Rafique (Sheikhupura);
Hafeez Cheema (Faislabad)

A nyitóbeszédet Rubina Jamil (APTUF-elnök) mondta el. Beszéde szenvedélyes volt. Megköszönte, hogy eljöttek a küldöttek a rossz idő ellenére messziről is, köszöntötte az APTUF vezetését a kongresszus megszervezéséért, köszönetet mondott a sokszáz üzenetért, a Nemzetközi Egyetértésnek támogatásáért és akciójáért az egész világon. Elmagyarázta, hogy az USA-imperializmus által kezdett háború fokozatosan kiterjedt Pakisztán belső részeire is és látni az úgynevezett terrorizmus elleni háború drámai következményeit. «Ez a háború a dolgozók, szakszervezeteit és jogaik ellen folyik». Összefoglalta a dolgozók általános helyzetét és azokat a kérdéseket, melyekkel munkahelyükön, otthon találkoznak, különösen a dolgozó nőkét, akik körülményei rendkívül rosszak. Hiányzik a munka törvénykönyvben előírt infrastruktúra, mértéktelen kizsákmányolás áldozatai az éjszakai munka, alacsony munkabér, szexuális zaklatás okán, stb.

«Teljes támogatásunk és szolidaritásunk a dolgozóké és harcuké», ezt nyilatkozta hozzászólásában Farukh Baseer (újságírók szakszervezete), Rashid Lodhi (ügyvéd, Peoples Lawyers Forum), Rai Hasnain Tahir (újságíró szakszervezet). Mindannyian kitüntetésnek érzik, hogy a dolgozók között lehetnek és harcuk részesei. A mozgalmi dalok és versek elhangzását nagy taps követte, csakúgy mint a jelszavakat.

Khursheed Ahmed (a Pakistan Workers Confederation főtitkára) is felszólalt. A PWC & PWF nevében tisztelettel adózott Gulzar Ahmed Chaudhrynnak és az APTUF-nak a pakisztáni munkásmozgalom megerősítéséért való szüntelen harcukért, kiemelte az egység és a szolidaritás szükségét a közös célok elérésére.
Gulzar Ahmed Chaudhry elvtárs hozzászólalásában a dolgozók bátorságáról beszélt, kiemelve a vasutasokat, arról a lelkesedésről, mellyel ezen az eseményen résztvesznek. A leghezebb problémák és represszió ellenére ellenállnak a kizsákmányolásnak. Emlékeztetett, hogy a dolgozók vívmányai hosszú harcok és áldozatok eredményeképpen jöttek létre, így még keményebben kell harcolnunk, még pragmatikusabban a munkásosztály valódi forradalmáért. Hozzátette, hogy a pakisztáni imperialista háború, ahogy a háborúk mindenütt a világban, az instabilitást akarja megteremteni, hogy a természeti és emberi forrásokat megkaparintsa; a dolgozók egysége szakszervezeteikkel azonban meg tudja akadályozni. Határozottan bírálta az új munkaügyi politikát, elutasította azt, hogy a tartományok saját munkatörvénykönyvvel rendelkezhessenek. Így fejezte be: «Azt gondoljuk, hogy a jelenlegi globalizációs körülmények között túl kell menni a nemzeti határokon, meg kell próbálni a nemzetközi szolidaritás elmélyítését és a munkásmozgalmak szövetségét».

Sindh, Baloutcsisztán és Khyber Pachtoun Khaw delegációi a dolgozók kizsákmányolása és szakszervezeteik elleni megtorlás hasonló leírását mutatták be. Ugyanazt a romboló hatást éri el az energiakrízis, a privatizáció, a munkásellenes politika. A szónokok kimondták, hogy az új munkaügyi politika alapján a szakszervezetek egy része eltűnik, mert a munkáltatók felhatalmazást kapnak, hogy a dolgozóval egyéni alkut kössenek a szakszervezettel kötött kollektív megállapodással szemben, és a munkaügyi minisztérium felügyeleti joga megszűnik az ipari egységek felett. Elmondták, hogyan álltak ellent saját szakszervezetükben az igazságtalanságnak és hogy folytatni fogják a szövetség és a munkásmozgalom megerősítését.

Minden felszólaló mélységes aggodalmát fejezte ki amiatt, ami az országra vár a növekvő katonai beavatkozás, s következményeként az instabilitás és a szélsőségek megjelenése miatt. Követelték a kormánytól, hogy katonai hadműveleteit fejezze be, béke legyen. Mélységes reményt táplálnak eme országos kongresszus iránt, azt szeretnék, ha feladatát betöltené, a meggyőződést megerősítené, a szakszervezet zászlaját magasra emelné, szolidaritási és harci lendületét a békéért és igazságért fenntartaná.

Határozat

• Mi, dolgozók, szakszervezeti felelősök, Pandzsáb, Sindh, Baloutchistan, Khyber Pachtoun Khaw aktivistái, akik az APTUF kongresszusán összegyűltünk a békéért, a háború és terrorizmus ellen, követeljük:
• az álllami ügyekbe való idegen beavatkozás azonnali megszüntetését;
• a háborús és a katonai intervenciós fenyegetés leállítását;
• a katonai hadműveletetek és fenyegetések megszüntetését a törzsi területeken, a béke helyreállítását;
• intézkedéseket az energiaválság megoldására, az energia-előállítás RENTAL programja leállítását;
• 16 000 rúpiás bérminimumot;
• nemzeti munka törvénykönyv kidolgozását;
• a vasútprivatizáció és az állami iparvállalatok magánosításának leállítását;
Minden állami és magán intézményben a szakszervezeti jogok helyreállítását;
• nemet az IMF-re és a Világbankra;
• a 2010-es Punjab Industrial Relation Act (PIRA) törvény munkásellenes kiegészítésének törlését.
Yasir Gulzar
All Pakistan Trade Union Federation
14-N. Industrial Area, Gulberg-II, Lahore-Pakistan


E-mail: struggle0881@yahoo.com , rubinawwo@gmail.com



Az ILO, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat»
(első rész)

A hozzászólás célja, hogy megmutassa, hogyan illeszkedik totálisan a «világkormányzatba» a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (NSZSZ) vezetése az «egyetemes érdekek» nevében, a munkásosztály különleges érdekeit alárendelve a tőkés rendszer céljainak.

A «munkahelyért világpaktum»

Több hónapja már, hogy az ILO kampányba kezdett a munkahelyek témájában.
2009 júniusában a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia kormányzati, munkáltatói és a tagállamok dolgozói képviselete egyhangúlag elfogadta a «Munkahelyért paktumot».

Mi ez a paktum?
A kezdeményezők szerint:
«A munkahelyért világpaktum az intézkedések kiegyensúlyozott és reális együttese, melyet a regionális vagy multilateráris intézményekre támaszkodva az országok adoptálhatnak, hogy a válság hatását enyhíthessék és felgyorsíthassák a munkaerőpiac felegyenedését. (…) a tagállamokat arra szólítja fel, hogy válságellenes intézkedéseiket alapjaiban koncentrálják a méltó munkára. A paktum a munkaerő piacán a világválság társadalmi hatására irányul és olyan politikát jelent, melyet az országok saját szükségleteik szerint alkalmazhatnak. A «méltó munka agenda» és az ILO 2008-as «Nyilatkozat a társadalmi igazságosságról a méltányos globalizációért» elkötelezettségétől inspirálva, a Paktum emlékeztet arra, hogy a munka alapvető elvei és jogai tiszteletben tartása, a szociális védelem megerősítése, a nők és férfiak közötti egyenlőség felé haladás, a szociális párbeszédben való részvétel és az erre való bátorítás a fellendülés és fejlődés alapvető aspektusát jelentik. A Paktum széleskörű politikai megoldásokat kínál:
- a munkahelyteremtés ösztönzésére;
- a szociális védelem kiszélesítésére;
- a nemzetközi munkaügyi normák tiszteletben tartására;
- a szociális párbeszéd fellendítése érdekében;
- a méltányos globalizáció kidolgozására.
Röviden, a Paktum a munkaügyi haladásra és a személyi védelemre vonatkozik, egyszerre ad választ a népesség aggodalmaira és a reálgazdaság szükségleteire.»

A beszédtől a realitásig

Szép kijelentések, de kevés tett követi. Elég, ha elolvassuk az ILO Nemzetközi Munkaügyi Hivatala intézetének jelentését: «2010-es jelentés a világ munkaügyi helyetéről: egyik válságból a másikba».

A szervezet sajtóközleménye szerint «a munkaerőpiac recessziója kitart, a társadalmi klíma súlyosbodását eredményezi számos országban».

A jelentés aláhúzza, hogy a reális előrehaladás ellenére «új felhők tűntek fel a munkaügyek horizontján, s az előrejelzések szerint jelentős romlásra számítanak számos országban».

Az Igazgató Tanács szerint, ha megmaradnak az eddig alkalmazott intézkedések, a munkahelyek válság előttire szintre visszaállítása 2015 előtt nem lehetséges.

Ezzel párhuzamosan a jelentés közli, hogy több mint 8 millió munkahely hiányzik a válság előtti állapotokhoz képest.
«Minél tovább tart a munkaerőpiaci recesszió, annál több munkát kereső találja magát szembe új munkahely megtalálásának nehézségeivel», erősíti meg a Hivatal. «A statisztikailag rendelkezésre álló 35 országban, ezeknek a munkát keresőknek közel 40 %-a több mint egy éve munkanélküli, tehát viseli a demoralizálódás kockázatát, önbizalma elvesztését és pszichikai problémákat. Fontos annak megállapítása, hogy a munkanélküliség a fiatalokat arányukban súlyosabban érinti, mint a többi kategóriát .»

Az Igazgató Tanács mintegy 150 ország adataira alapozott kulcstanulságai:

• A gazdasági és pénzügyi válsághoz köthető szociális zavargások legalább 25 országban jelentek meg – nagy számban fejlett országokban. Bizonyos feltörekvő országokban is tettenérhetőek a munkabérek és a munkakörülmények apropóján.
• Számos olyan ország, ahol 2009 végén a munkahelyek fellendülését regisztrálhattuk, ma esést mutat. Ugyanakkor a jelentés jelzi, hogy az adatokat szolgáltató országokban 2009 végén több mint 4 millió munkahellyel nem rendelkező hagyta abba a munkakeresést.
• Az információt szolgáltató 82 ország több mint háromnegyedében a lakosság 2009-es évi életminősége rosszabbodását tapasztalta (az azonos adatok 2006-os összehasonlításával).
• Még a munkával rendelkező személyek esetében is jelentősen csökkent a munkával való elégedettség, a 83 országból 46-ban az igazságtalanság érzése emelkedik.
• A 72-ből 36 országban a népesség kevésbé bízik kormányában, mint a válság előtt.

«Az emberek készek megérteni és elfogadni a nehéz ügyeket…» (Juan Antonio Somavia, az Igazgató Tanács igazgatója)

A jelentés nyomasztó, de milyen konklúziót von le Juan Antonio Somavia, a Nemzetközi Munkaügyi Hivala igazgatója?
«A méltányosságnak kell a válságból való kilábalás iránytűjének lenni. (…) Az emberek készek megérteni és elfogadni a nehéz ügyeket, ha úgy találják, hogy mindenki kiveszi részét. A kormányoknak nem kellene választani a pénzügyi piacok követelményei és állampolgáraik szükségletei között. A pénzügyi és a társadalmi stabilitásnak együtt kell haladnia. Ha nem, a társadalmi kohézió is veszélybe fog kerülni.»
Megértetni és elfogadtatni az emberekkel (a dolgozókkal) ezt a nehéz választást, íme a Somavia ajánlotta cél.

IMF és ILO: ugyanaz a küzdelem

Vajon nem ez az értelme annak, hogy az IMF-fel és igazgatójával, Strauss-Kahnnal együtt vállalta a védenökségét annak a nemzetközi konferenciának, mely témája «a munkahelyekben gazdag fellendülés gyorsításának eszközei»?
A konferencia Osloban múlt év szept. 13-án zajlott, részt vett többek között Papandreu, a görög miniszterelnök, Zapatero, a spanyol, Christine Lagarde és AIain Duncan Smith francia és angol pénzügyminiszterek, akik országaikban a munkásosztály vívmányai elleni intézkedéseket – munkahelyek, szociális biztonság, közszolgáltatások tekintetében – megsokszorozták...
A konferencia zárásaképpp az IMI és az ILO közös közleményt adott ki két területen való együttműködési egyezségéről:
- a szegénységben vagy prekaritásban élők szociális védelmi koncepciója további megvizsgálása,
- a hangsúly olyan politikára helyezése, mely a munkahelyteremtést favorizálja.

Ehhez az IMF és az ILO sürgette a «termékeny szociális dialógus központi szerepét a szükséges konszenzus létrehozásához azért, hogy a válság miatt kényes kiigazítás kibontakozzék.» és elkötelezték magukat «együtműködésük folytatása és elmélyítése mellett avégett, hogy támaszkodjanak a G20-ra és annak kölcsönös fejlődési processzusára a globális fejlődés szigorú, tartós és kiegyensúlyozott fenntartása érdekében”.»
Ennek apropóján megjegyezzük, hogy M. Strauss-Kahn az osloi konferencia másnapján publikált írásban örvendezett bizonyos országok kezdeményezésének, «melyek lehetővé tették a vállalatoknak dolgozóik megőrzését a munkaórák, a bérből élők számának csökkentésével, ami a gazdasági lassulás árát méltányosabb módon osztja el.»

Amikor Somavia a G 20-t köszönti

Majdnem napra ugyakkor Szöulban összeült a G20. Megbeszélése eredményeképpen a 20 ország vezetője kiadta nyilatkozatát, melyben olvashatjuk: «Eltökéltük, hogy a fejllendülés középpontjába a munkahelyeket, a szociális védelmet és a méltó munkakörülményeket helyezzük, csakúgy mint az alacsony jövedelmű országok felgyorsított fejlődését.»

Somavia, aki részt vett a csúcs munkájában, azonnal kijelentette, hogy «A szöuli nyilatkozat megerősítette, a munkahelyteremtésnek a világggazdaság fellendítése szívében kell állnia. Kérem a G20-t, hogy ezt a vállalását végezze el és biztosítom az ILO teljes együttműködését ezen a területen».

Somavia szintén felhívta a figyelmet a G20 «megosztott növekedés» fogalmára, hozzátéve: «ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a fejlődés jótékony hatása kiterjedjen az országok szintjére és csökkentse a fejlődő és magas jövedelmezőségű gazdaságok közötti szakadékot». Szintén pontosította: «Alapvető annak biztosítása, hogy a bérek ugyanúgy fejlődjenek, mint a produktivitás, hogy a tartós fejlődés célját elérjük.»

Az ILO főigazgatója kiemelte a G20 vezetői által adoptált «szöuli fejlesztési konszenzus a megosztott növekedésért» fontosságát. «Különösen örvendek, hogy a G20 a fejlesztést a beruházások, a munkahelyek és a szociális védelem tengelyén közelíti meg», folytatja Somavia. «A szociális védelem elismerése csakúgy, mint a növekvő produktivitásba és tartós fejlődésbe invesztálás, bátorító tény.», tette hozzá.

Még messzebbre megy az «Erős, tartós és kiegyensúlyozott növekedés kerete»; a vezetők akciótervet fogadtak el Szöulban az együttműködést és a nemzeti politikát illetően. A G20 vezette frissítés érdekében az ILO-t kérték szakértői tevékenysége folytatására ebben a keretben a nemzeti elkötelezettségek és a befejezett programok terén, valamint az IMF és az ILO közötti szoros együttműködés folytatását.

Ezekben az percekben vonultak ki az utcákra a francia bérből élők milliói tüntetve a kormány – az IMF által melegen ajánlott – nyugdíjreformja ellen (mely a szociális védelem egyik pillére).

2010 júliusában ugyannnek az intézménynek egyik információja aláhúzza: «Az adminisztrátorok úgy becsülik, hogy a 2009-10-es költségvetés fellendítési intézkedései, nevezetesen a szakmai adózás eltörlése, jól átgondoltak voltak. A költségvetés hiányának erős emelkedése miatt a következő években elsőbbséget kell adni a hiteles és a közköltségekre érzékeny kiegyensúlyozásnak. Az adminisztrátorok üdvözölték a hatóságok eltökéltségét a GDP hiánya 2013-as 3 %-ra csökkentésében.
Köszöntötték a már azonosított kiegyensúlyozó intézkedéseket, nevezetesen a központi adminisztráció kiadáscsökkentését és a helyi kollektívák átutalásának nominálértékű befagyasztását. A nyugdíjak bejelentett reformja a rendbetétel stratégiai kulcsa és hangsúlyt jogosan teszi a nyugdíjbavonulási kor emelésére. Megfelelő az erőfeszítések folytatása az egészségügyi kiadások megfékezése érdekében is.»

Ezt mondják Franciaországról. De emlékeztethetünk Strauss-Kahnra Tunézia apropóján:
2008. nov. 18-án, mikor Ben Ali diktátor fogadta, így nyilatkozott: «Tunézia követésre méltó példa sok feltörekvő ország számára», vagy «Tunéziában [a válság ellenére], a dolgok továbbra is korrekt módon működnek».

Egyébként pedig Somavia aláhúzta, hogy az ILO-Agenda a méltó munka tárgyában és a Munkahelyért világpaktum egyre inkább a G20-szal azonos látásmódot tükrözik a kiegyensúlyozott növekedés és fejlesztés tekintetében. (...)


Paul BARBIER, szakszervezeti felelős
(folytatás a következő számban)



Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Magánnyugdíjpénztárak tündöklése és bukása

(A hónap végén lejár a magánnyugdíjpénztárban maradásról szóló nyilatkozat határideje)

Kun János magyarázatával
(…..)

A járulékkal és a járadékkal meghatározott rendszerek különböző számítás alapján határozzák meg a nyugdíjat. Mégis: ha a nyugdíjasok és az aktív dolgozók aránya változatlan és a két rendszer ugyanolyan helyettesítési rátát céloz meg, ugyanannyi aktívkori befizetés hasonló nagyságú járadékot nyújt. Lehet, hogy a befizetések befektetése magasabb hozamot eredményez, mint a járadékkal meghatározott rendszerben a befizetések átlagbér-növekedési indexnek vagy az inflációnak megfelelő valorizálása, s a tőkésített rendszereknek magasabbak a költségei. A nyilvántartások költségei mellett (ami a felosztó-kirovó rendszereknél is követelmény) jelentkeznek a vagyonkezelés és a járadékszolgáltató költségei, valamint a járadékszolgáltató kockázatai miatt felmerülő kiadások. A tőkefedezeti rendszerek kevésbé kiszámíthatók. A tőzsdei árfolyamok mozgásának – különösen egy válság előtti buborékképződés, majd a válság idején – az lehet a következménye, hogy aki véletlenül olyan évben megy nyugdíjba, amikor az árfolyamok alacsonyak, fele annyi nyugdíjat kap, mint aki néhány évvel korábban vagy később éri el a nyugdíjkorhatárt. Tőkefedezeti nyugdíjrendszert alkalmazó országokban válság idején, amikor a pénzügyi vagyon leértékelődik, sokan elhalasztják nyugdíjba vonulásukat. Ez a fajta beavatkozás az emberek magánéletébe a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben elképzelhetetlen, emellett fokozza a válság idején különben is fellépő munkapiaci problémákat. Meglepetések persze a felosztó-kirovó rendszerben is érhetik az embert, ha módosítják a nyugdíjtörvényt. A változtatások azonban általában évek múltán lépnek hatályba, az érintettek fel tudnak készülni a változásra. Minél magasabb az ország politikai kultúrája, annál több a változásra hagyott idő.

A tőkefedezeti rendszerek mellett azzal szoktak érvelni, hogy ebben a rendszerben ténylegesen felhalmozott vagyon van, míg a felosztó-kirovó rendszer csak ígéretet ad. Látnunk kell azonban, hogy bármennyire megjelenik a felhalmozott vagyon a kimutatásokban, az is csak ígéret. Állampapír esetén az állam ígéri, hogy lejáratkor kifizeti a tőkét és a kamatokat. Vállalati kötvény esetén a vállalat ígéri ugyanezt. Bankbetétnél a bank ígéri, hogy majd fizetni tud. Részvény esetén a részvénytársaság ígéri, hogy nyereséges lesz. A felhalmozott vagyon azonban tényleges előny, ha az ország tőkehiányos: az a tőke, amit a nyugdíjrendszer felhalmoz, segítheti az ország fejlődését.
A tőkefedezeti rendszerek előnyeként azt is említik, hogy – mivel ezek járulékkal meghatározottak – automatikusan, politikai beavatkozás nélkül garantálják a nyugdíjrendszer egyensúlyát, a felosztó-kirovó rendszer viszont a politika játéktere: a nyugdíjasok szavazatának megnyeréséért a rendszer fenntarthatatlanná válik, s az egyensúly kényszerű megteremtése politikai népszerűségvesztéssel jár. Látni kell azonban, hogy ha egy tőkefedezeti rendszer nem jól teljesít, ott sem kerülhető meg az állam felelőssége, különösen, ha kötelező a részvétel a rendszerben. A rendszerek ugyanis államilag szabályozottak, s az érintettek úgy vélhetik, hogy a rossz teljesítmény a rossz állami szabályozás következménye. Ráadásul rossz teljesítmény esetén belép az állami garancia, ami ugyanúgy többletterheket ró az aktív dolgozókra, mint a felosztó-kirovó rendszer. Emellett: ha a tőkefedezeti és a felosztó-kirovó rendszer egymás mellett él, az utóbbiban továbbra is folyhat a felelőtlen költekezés. A rendszer fenntarthatósága a politikai kultúrától függ, nem attól, van-e tőkefedezete.

(…)
***************************************************

Miért van több bizalma némelyeknek egy-egy magánpénztárban, mint magában az államban? Mi biztosítja, hogy nem mennek tönkre, kezelői a pénzünkkel együtt nem tűnnek el, aminek a történelem már számtalanszor tanúja volt?

Amikor Hornék bevezették a rendszert, a munkáltató által fizetett járulék 37% volt. A maradék 1,5%-kal (mgnyd) 38,5%, az Orbán kormány csökkentette akkor 27%-ra.
Itt már persze, hogy lyuk keletkezett.
A későbbi kormányok tovább csökkentették - de ezek szerint nem a magánnyugdíj - tagok 8%-a, hanem a munkáltatói 13%-a kezdett el hiányozni a költségvetésből.

Hát így az adójövedelmekből kell pótolni.

Viszont most kb. 800 milliárd ft újabb lyuk keletkezik az új adózás miatt a büdzsében.

EZT kell valamivel befoltozni.

Ezt itt a propagandisták soha nem említik, mintha nem lenne. Kizárólag hátramutogatnak, Gyurcsány a hibás, miatta kell ellopni a tagdíjakat, nem tehet mást a kormány, stb.

De tehet.

Fenntarthatja az eddigi adórendszert, ami igazságosabb. (95%-nak az adó 17%, a nagyon magas jövedelműeknek 32%).

Csak akkor Orbán úr nem vihet haza havonta 400 ezerrel többet (ami a ciklusa alatt 20 millió ft).

"A magánnyugdíjpénztárak vezetői között akad olyan, aki a rendszerváltás előtt még egészségügyi államtitkárként tolta az egypárti diktatúra szekerét. Egy másik vezető hosszú évekig MSZP-s országgyűlési képviselő volt, egy társa pedig Horn Gyula munkásságát méltató alapítványt gründolt Gyurcsány Ferenccel és más szocialista politikusokkal együtt. Ugyancsak az MSZP farvizén evez az Aranykor Nyugdíjpénztár igazgatósági elnöke, Vértes András, aki 2009-ben lehetséges jelöltként szerepet vállalt a szocialisták tragikomédiába fulladt miniszterelnök-keresési bohózatában. Két másik nyugdíjpénztár vezetője – szakszervezeti minőségében – korábban együttműködési megállapodást kötött az MSZP éppen aktuális miniszterelnök-jelöltjével. Felbukkan a névsorban Keller László egykori közpénzügyi államtitkár „jobbkeze”, és az ugyancsak szocialista Horváth Csaba korábbi főtanácsadója is...."

Ezek után: válassz !!!

Tunézia

Jan. 20-án több radikális szervezet, közöttük a PCOT (Munkások Kommunista Pártja) és a PTPD (Patriotikus és Demokratikus Munkapárt) frontba tömörült «Jan.14-i Front» néven (célzással Ben Ali futására).

Célként azt jelöli meg a Front, hogy az átmeneti kormány (melynek az RCD, Ali Ben pártja még tagja) ellen megszervezze az ellenállást, ùj népi alternatívát hozzon létre a szerte Tunéziában megalakult (a terror és a rendőrség ellen alakul) védekező bizottságokra támaszkodva.

Felhívásában a haladó politikai, szakszervezeti erőkhöz fordul a tunéziai nép céljainak megvalósítása érdekében. Felhív a nép szolgálatában álló állam felépítésére, a liberális tőkével szakító gazdaságpolitikára, államosításra, a demokratikus és szabadságjogok bevezetésére, szakításra a cionizmussal, üdvözöl minden népi kezdeményezést, önszerveződést ebben az irányban és csatlakozik hozzájuk.

Washington Tunézia népének haragjával szemben

Miközben a nyugati média a «jázmin-forradalom» győzelmét ünnepli, az USA Tunézia népének haragját akarja tompítani és megőrizni diszkréten a CIA- és a NATO-bázisait. A felkelés nem ért véget, a forradalom folytatódik.

A francia újságíró, Thierry Meyssan elemzése

„A nagyhatalmak nem szeretik a politikai felfordulást, melyek terveiket megkontrázhatják. Az egy hónapja kezdődött események is ezen esetek közé tartoznak.

Így nem meglepő, hogy a nagy nemzetközi sajtó, a világdomináció rendszerének szemérmetlen bűntársa, hirtelen lelkesedésbe csapott a «jázminforradalom» iránt, megsokasodtak Ben Ali vagyonáról szóló ankétok és riportok, amit eddig nem tudtak annak rikító szembeötlése ellenére. A Nyugat fut az olyan helyzet után, amelyik kicsúszott a kezéből, óhajokkal próbálja visszaszerezni.

Mindenekelőtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy Ben Ali rendszerét támogatta az USA, Franciaország és Izrael.

Washington Tunéziát kisebb jelentőségű országnak minősítve inkább biztonsági terveire használta, mint gazdaságira. 1987-ben «lágy államcsíny» szüntette meg Habib Bourguiba elnökségét helyére belügyminiszterét, Zine el-Abidine Ben Alit emelve. Uóbbi a CIA ügynöke, a Senior Intelligence School (Fort Holabird) végezte kiképzését. Bizonyos közelmúltból származó elemek arra mutatnak, hogy Olaszország és Algéria is részt vett ebben a hatalomátvételben. [1].

A Köztársasági palotába érkezésekor a Pentagonnal kapcsolatban álló Katonai Bizottságot állított fel. Minden év májusában ült össze, de tartva a hadseregtől Ben Ali marginalizálta és nem szerelte fel kielégítően, kivéve a Speciális Erők Csoportját, mely US-katonákkal végezte gyakorlatait és részt vett a terület «antiterrorista» védelmi erejében. Bizerte, Sfax, Sousse és Tunisz kikötői a NATO-csapatok számára nyitva voltak, 2004-ben Tunézia belép a Szövetség «Mediterrán dialógusába».

Washington gazdasági téren semmi különöset nem várt az országtól, hagyta tehát Ben Alit a neki megfelelő kerékvágásban. (…)

Az államhatalom gondolt az elnök elkerülhetetlen halálára, a diktátor azonban gondosan eliminálta lehetséges utódait. Mintegy 60, a jövőben politikailag lehetséges szerepet játszó személy toborzása után Fort Bragg minden egyest háromhónapos képzésben részesített (fizetésért) [2].

Ha Ben Ali nem is mondott le a muzulmán világban hatályos anticionista retorikáról, Tunézia számos könnyítést adott a palesztinai zsidó telepeseknek. A tunéziai származású zsidók utazgathattak és kereskedhettek az országban. Ariel Sharont még meg is hívták Tuniszba.

A felkelés

A vándorkereskedő Mohamed el-Bouzazi 2010. dec. 17-i önfelgyújtása adta meg a jelet az első zendülésekre. A rendőrség elkobozta kordéját és árucikkeit, Sidi Bouzid népe felkelt felismerve a személyes tragédiában önmaga sorsát. Az összecsapások átterjedtek más területekre is, aztán a fővárosra. (…)

Dec. 28-án Ben Ali megpróbálta a dolgokat kezébe venni, a fiatal Mohamed el-Bouazizi ágya mellől fordult a nemzethez. Tévébeszéde kifejezi vakságát, a tüntetőket szélsőségeseknek, felbérelt agitátoroknak titulálva, bejelenti a megtorlást. Messze a kedélyek lecsendesítésétől, beavatkozása a népi lázadást felkeléssé változtatta. Tunézia népe ezentúl nem csak a társadalmi igazságtalanság ellen, hanem a politikai hatalom ellen is küzd.
Washingtonban konstatálják, hogy «ügynökünk, Ben Ali» többé semmit nem tart a kezében. A Nemzetbiztonsági tanácsban Jeffrey Feltman [3] és Colin Kahl [4] hozzájárulnak, hogy az elhasznált diktátor magára hagyásának itt az ideje és utódlása megszervezésének is, mielőtt a felkelés nem csap a rendszert megkérdőjelező autentikus forradalomba.

Mozgósítja a médiát Tunéziában és szerte a világon, a tunéziaiak figyelmét a szociális kérdésekre, Ben Ali korruptságára és a sajtócenzúrára fókuszálja. Mindent megtesz, csak ne merüljön fel, miért emelte Washington Ben Alit a hatalomba 23 éve és miért védte azt, mialatt a nemzetgazdaságot megkaparintotta.

Dec. 30-án a Nessma TV (az olasz-tunéziai Tarak Ben Ammar és Silvio Berlusconi tulajdona) riportjaiból kiderült: a rendszer a végét járja.

Párhuzamosan USA-szakértők (majd szerbek és németek) érkeznek Tunéziába, hogy a lázadást mederbe tereljék. Ők azok, akik a kollektív érzelmeken szörfölve a tüntetők szájába akarnak szlogenokat adni. Az Albert Einstein Intézet által kidolgozott úgynevezett «színes forradalmak» technikája mintájára a diktátorra akarnak összpontosítani, hogy az ország politikai jövőjének kérdése elkerülhető legyen. A jelszó: «Le Ben Alival!».

A tunéziaiak azonban spontánul folytatják a szembeszállást a rendszerrel, tömegesen kimennek az utcákra, felgyújtják a rendőrörsöket, a Ben Ali-klikkjéhez tartozó boltokat. Sokan fizetnek közülük életükkel, vérükkel.

A diktátor jan. 13-án parancsot ad a hadseregnek, hogy lőjön a tömegre, de a földi erők vezérkari főnöke visszautasítja. Rachid Ammar tábornokot az Africom parancsnoka, akit William Ward tábornok értesített, bejelenti az elnöknek, hogy Washington menekülésére adott parancsot.

Franciaországban a Sarkozy-kormányt nem értesítette döntéseiről az USA, s az nem is elemezte a köpönyegforgatás módozatait. Michèle Alliot-Marie külügyminiszter a diktátor megmentését javasolja, rendfenntartó tanácsadók és felszerelés küldését. 14-én repülőgépet bérel, de mire a formalitások befejeződnek, vége, Ben Ali már elmenekült.

A tegnapi barátok Washington, Tel-Aviv, Párizs és Róma megtagadják a menedéknyújtást. Riadba kell mennie, a Kincstárból lopott 1,5 tonna arannyal...

Jázmin a tunéziak lecsendesítésére

A US stratégiai kommunikációs tanácsadói megpróbálják lefújni a meccset, a miniszterelnök alakít kormányt. Ekkor adják a sajtóügynökségek a «Jasmine Revolution» (angol) kifejezést. A tunéziaiak ekkor realizálják «színes» forradalmukat. Nemzeti kormány alakul. Minden jó, ha jó a vége.

A «Jasmine Revolution» az idősebb tunéziaiakat emlékezteti valamire: ezt használta a CIA a Ben Alit hatalomba emelő 1987-es államcsíny alkalmával is.

A nyugati sajtó — melyet a Birodalom jobban kontrollál, mint a tunéziait — most fedezi fel Ben Ali hatalmas vagyonát. El is felejti az IMF igazgatójának, Dominique Strauss-Kahnnak az éhségfelkelést nem sokkal megelőző dicséretét az ország vezetőinek címére. [8]. Elfelejti a Transparency International jelentését is, mely azt állítja, hogy Tunézia kevésbé korrupt, mint Olaszország, Románia és Görögország. [6].

A rendszer milicistái, akik hintették a terrort a felkelés alatt, önvédelmi bizottságok szervezésére kötelezve őket, eltűntek.

A tunéziaiak, akikről azt hisszük, depolitizálták és manipulálták őket a diktatúra évtizedei alatt, komoly érettségről tesznek tanúbizonyságot. Konstatálják, hogy Mohammed Ghannouchi kormánya «Ben Ali nélküli benalizmus». Néhány homlokzatfestés után az egypárt (RCD) őrzi a kincstári minisztériumokat. Az UGTT szakszervezeti felelősei lemondtak a nekik leosztott posztokról, mivel nem akarnak az USA manipulációihoz csatlakozni.

Az RCD elmozdíthatatlan tagjain túl, marad a sajtó és a CIA-ügynökök. Tarak Ben Amar producer (a Nessma TV vezetője) jóvoltából Moufida Tlati filmrendező lett a kulturális miniszter. Kevésbé show-bizz, de kifejezőbb Ahmed Néjib Chebbi, a National Endowment for Democracy bábja lett a regionális fejlesztés minisztere. Vagy példáula a sötét Slim Amanou, az Albert Einstein Intézettel szakító blogger, a Sport- és Ifjúsági Minisztérium titkára – az autoproklamált Anonymous-csoporthoz tartozó fantom Kalózpárt képviseletében.

Természtesen az USA nagykövetsége nem kapacitálta a Kommunista Pártot az ún. «nemzeti egységkormányban» való részvételre.

Viszont készülődik londoni száműzetéséből visszatérésére az Újjászületés Pártja (Ennahda) nagy öregje, Rached Ghannouchi. A demokrácia és az iszlám összeférhetőségének híve, hosszú ideje készíti elő barátja, az exmarxista szociáldemokrata Ahmed Néjib Chebbi Demokrata Haladó Pártja felé közeledést. Ha a «nemzeti egységkormány» kudarcot vall, ez az USA-barát tandem szolgáltatná a változás illúzióit.

Mégegyszer, a tunéziaiak felkelnek, szélesedik a mozgalom azzal a jelszóval, amit megsúgtak nekik: «Le az RCD-vel!». Még a bukott rendszerrel kollaborálókat is elűzik az üzemekből.

A forradalom felé?

Annak ellenére, amit a nyugati sajtó állít, a lázadásnak nincs vége és a forradalom még nem kezdődött el. Washington semmit nem terelt mederbe, kivéve a nyugati újságírókat. A helyzet, jobban, mint decemberben, minden ellenőrzésen kívül esik.„


[1] Fulvio Martini admirális, az olasz titkosszolgálat (SISMI) akkori főnöke nyilatkozata

[2] a szerző által gyűjtött tanútól

[3] a külügyminiszteri közel-keleti ügyek asszisztense

[4] a Védelmi min. közel-keleti titkárhelyettese

[5] Vidéo. http://www.youtube.com/watch?v=xEA9X6j7b_U&feature=player_embedded

[6] « Corruption perception index 2010 », Transparency International.
http://transparency.org/policy_research/surveys_indices/cpi/2010

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A reakció szerveződik…

A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése közleménye

2010. jan. 26.

Tegnap Tunézia több városában megtámadták az UGTT több helyi székházát. Tuniszban, a kormányt támogató ellentüntetésen a szakszervezeti tömörülés sztrájkját provokáló transzparensek jelentek meg: «UGTT, menj vissza dolgozni!». Ezek tudtával nem nehéz kitalálni, kik állnak a székházakat támadók mögött.
Az UGTT a jelenlegi kormány lemondása, a volt rezsim antidemokratikus és diktatoriális intézményei eltűnése mellett foglal állást és Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása mellett. Ez az egyetlen demokráciának megfelelő álláspont.
Szolidárisak vagyunk az UGTT szakszervezeti tömörüléssel, vezetőivel és aktivistáival.

Az UGTT védelmét!
El a kezekkel a tunéziai forradalomtól!
A tunéziai nép és csakis a tunéziai nép dönhet jövőjéről!

Louisa Hanoune et Daniel Gluckstein koordinátorok

A IV. Internacionálé levele

2011.dec.22.

A IV. Internacionálé nyilatkozata:

Tunéziában forradalom zajlik


Fegyveres rendőrök a tömeget lövik, a tüntetők száma mégis nap mint növekszik és erősödödik… A világ dolgozói és népei láthatták ezeket a képeket. Látták, hogy Tunézia népe elözönli az utcákat nem törődve a megtorlással, elviselve az erőszakot, hogy kimondja: «Le a rendszerrel!». Képek egy felegyenesedő népről.

A IV. Internacionálé üdvözli az ifjúság, a munkásosztály, a tunéziai nép egészének több hete tartó mozgalmát, mely a represszió, a gyilkosságok, a letartóztatások ellenére Ben Alit elűzte a hatalomból. «Kenyeret, vizet, Ben Aliból nem kérünk», ez volt a jelszó, amellyel a tunéziai nép felegyenesedett a nyomorúság, a szegénység, a bizonytalanság és Ben Ali diktatúrájával szemben, az elnyomás ellen. Ezért kegyetlen megtorlással kellett szembenéznie.

A tunéziai nép visszaszerezte ebben a mozgalomban jogát ahhoz, hogy szavát hallassa, összekötve a szociális, munkás-, demokratikus és nemzeti követeléseket. A tunéziai ifjúság az UGTT szakszervezeti tömörülés struktúrájához fordult a mozgalom szervezéséért, utat nyitott a dolgozóknak és az egész népességnek. A IV. Internacionálé meghajol azok emléke előtt, akik a forradalomért haltak meg.

A világ dolgozóit ezek a képek a tunéziai forradalomról a korábbi proletárforradalmakra emlékeztetik: az 1917-es orosz forradalomra, az 1936-os spanyol forradalomra, az 1974-es portugál forradalomra, a fiatal generációkkal, szakszervezetekkel megmozdult dolgozókra, a bizottságok alakítására, katonákkal fraternizáló jelenetekre. Ezek a forradalom képei, a nemzetközi osztályharc képei.

A nép szerveződik

Ben Ali kimúlt rendszerének svadronjai elleni védekezésül a fiatalok és dolgozók, az UGTT szakszervezeteivel településeiken, lakónegyedeikben védelmi bizottságokat hoztak létre.

Egyedül tették a Ben Ali mögött fel-sorakozó teljes nemzetközi koaliciós erővel szemben.

A védelmi bizottságok azonnal kézbe vették a feladatokat, megszervezték a mindennapi életet az UGTT helyiségeiből irányítva. Az imperializmusnak alárendelt kicsiny korrupt csoport kiszolgálására modellezett rendszer intézményei ellen keltek fel. Ezek a bizottságok a demokrácia legmagasabb formájának egyikét jelentik, melyekben a forrongás közpette a tunéziaiak szabadon és szuverén módon megvitathatják jövőjüket a forradalom védelmében.

Az egész országnak ez a törekvése. A kasserine-i regionális bizottság a forradalom kerete és védelme érdekében így nyilatkozott: «Figyelmeztetünk arra, hogy mindenütt, belül is, kívül is készen áll az ellenség, mely minden forradalom ellensége. Mártírjaink vérében gázolva megpróbálja elorozni népünk forradalmát és a régi rendszer erőinek koaliciójával új rendszert akar fabrikálni, hogy népünk minden tettét megkaparintsa magának és folytathassa az imperializmus, a cionizmus és az arab reakció szolgálását.»

A bizottság meghatározza a feladatot: «A kormányzó párt és összes struktúrájának, segédcsapatainak lebontása, a néptől eltulajdonított javak befagyasztása és visszaszolgáltatása.»

«Védelmi kormány» létrehozására hív fel, melynek «alkotmányozó országgyűlés választására kell ügyelnie, hogy új, a régi rendszerrel szakító Destour (alkotmány) szülessék».

Ahogyan a bizottság felhívása szól, a forradalmat veszélyeztetik az imperializmus külső erői, de tunéziai híveik is, akik a rendszert kívánják átmenteni az RCD tisztviselőivel, Ben Ali pártjával a kormányban, miniszterelnökként Ghannouchival, Ben Ali volt miniszterelnökével, a tunéziai privatizációra parancsot adó volt világbanki igazgatóval.

A munkásosztály történelmi szervezetét, az UGTT-t magával ragadva, visszaadta annak helyét a szervezeti küzdelem hagyománya kontinuitásában (alapította Farfaht Hached, meggyilkolták 1952-ben). Ez az 1955 szeptemberi kongresszusán a gyarmatosítók államosításására és az agrárreformra felszólító UGTT kontinuitása.

Forradalom kezdődött Tunéziában

Igen, forradalom. S nem is csak, mint a nyugati sajtó írja, “demokratikus forradalom”. Forradalom a népszuverenitás és nemzeti szuverenitás védelmében, a fiatalság, a dolgozók, a dolgozó népesség jogaiért a korrupt kisebbséggel szemben, mely a francia és amerikai imperializmust szolgálatában, az Európai Unió társulási programja és az IMF tervei közvetítésével a nemzeti szuverenitást tette kétségessé a gyarmati sor alól felszabadult Tunéziában, a dolgozókat fokozott kizsákmányolás alá vetve.

A megmozdult tunéziai nép követeli a Ben Ali korrupt kisebbsége és «pártjának», az RDF-nek, a tásadalom valódi rákfenéjének kisajátítását. Munkásforradalomról van szó, mely felkel a tőke és a termelési eszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolás ellen.

A Ben Ali vezette rezsim hűségesen kiszolgálta a nagyhatalmak érdekeit privatizációval, deregularizációval, a nemzeti vagyon kiárusításával és megnyitotta az utat Tunézia szabadzónává alakítása felé, a fiatalságot, a dolgozókat, a kisparasztokat és az egész lakosságot teljes prekaritásba sodorta azon multinacionális vállalatok előnyére, melyek Európában vagy másutt bezárták üzemeiket, hogy delokalizáljanak Tunézia felé.

Ez az oka annak, hogy az imperialista, különösen a francia és amerikai kormányok (akármilyen politikai szinezetűek is voltak) 23 éven keresztül támogatták Ben Alit. Tunéziát modellként állították be minden «feltörekvő» ország elé. Még azt is merték, hogy “demokratizálódási folyamatról” dicsekedtek, holott a tunéziai nép Ali Ben diktatúrájának csizmája alatt nyögött.

A francia és amerikai imperializmusnak egészen az utolsó pillanatig ez maradt az álláspontja, s csak Ben Ali bukása másnapján láttak neki a rendszer megreparálásának. Ben Ali bukása a népmozgalomnak köszönhető, így elsőként az imperialista hatalmak csődjét jelenti.

Szégyen a Szocialista Internacionáléra nézve, hogy az utolsó pillanatig (2011. jan. 17-ig, a Ben Ali elmenekülését követő harmadik napig) várt, hogy tagját (1989-től), az RCD-t soraiból kizárja! Szégyen az IMF főigazgatójára, Dominique Strauss-Kahnra, hogy 2008-as tunéziai látogatásakor azt merészelte mondani, hogy az ország “a legjobb, a követésre szánt modell”!

Szégyen azokra az ún. baloldali és szélsőbaloldali erőkre is, akik Franciaországban közös nyilatkozatot adtak ki felszólítva az Európai Uniót «a valódi demokratikus átmenet támogatására». Pontosan azokhoz fordulnak, akik annak idején Ben Alinak adták ki parancsaikat a tunéziai nép eltiprására, s ma pedig «segítséget» akarnak nyújtani!

A IV. Internacionálé megerősíti az egyetlen jelszót: «Francia kormány, amerikai imperializmus, EU, IMF, el a kezekkel Tunéziától!» A tunéziai népnek magának kell határoznia jövőjéről. Ma a nagyhatalmak kormányai erre az úgynevezett “demokratikus átmenetre” szólítanak fel.

És micsoda demokratikus átmenetről van szó? A nagyhatalmak rábólintásával megalakult, úgymond nemzeti egységkormánnyal szemben a tunéziai fiatalok, dolgozók folytatják a tüntetéseket és azt mondják: «Kenyeret, vizet, az RCD-ből nem kérünk!».Tunézia összes kincse a nép tulajdona. A tüntetéseken az RCD eltűnését követelik. Ki dönthet Tunézia jövőjéről, ha nem egyedül maga a nép?


A tunéziai nép szava

A fiatalok, a dolgozók, a nép munkát akar, munkájából akar élni. Nem akarják, hogy a nemzet kincseit a multinacionális vállalatok és tunéziai ügynökeik fosztogassák a korrupt rendszert táplálva. Likvidálni akarják ennek a rendszernek az összes intézményét. Bizottságokba szerveződnek, éppen a korrupt rendszer ellen, hogy kezükbe vegyék saját ügyeiket, saját maguk döntsenek.

Ezért akarják koordinálni a bizottságokat. Az UGTT szakszervezetei felé fordulnak, mert úgy tartják, hogy törekvéseiket ezeknek kell kifejezniük.

A nemzeti egységkormány megalakításának másnapján az UGTT országos adminisztrációs bizottsága deklarálta határozatát (jan. 18.):

«Tekintetbe véve, hogy a koaliciós kormány nem felel meg eszméinknek, eddig megfogalmazott követeléseinknek, sem pedig a nép és a dolgozók törekvéseinek, visszahívjuk a minket képviselő személyeket a kormányból; országgyűlési, államtanácsi, helyhatósági választott szakszervezeti képviselőink lemondanak; az UGTT felfüggeszti közreműködését a Gazdasági és Szociális Tanácsban.»

Az UGTT országos adminisztrációs bizottsága ugyanebben az állásfoglalásban követelte: «az RCD feloszlatását (…), a külföldi beavatkozástól való tartózkodást népünk összes belügyébe, mivel csak a nép döntheti meg elnyomó elnökét; a népnek kell dönteni sorsáról külső bevatkozás nélkül.» A tömörülés szintén érinti a Ben Ali-klán vagyonának, vagyis a gazdaság jórészének ”államosítását”, a Tunéziai Köztársaság ellenőrzése alá vételét.

Ezen az úton haladva az UGTT felhív a «szabad és demokratikus választásokkal a népakaratot tükröző Alkotmányozó gyűlés összehívására».

A szakszervezeti tömörülés által megformált kérdéssel találkozunk minden bizottságban, lakónegyedben, vállalatnál. A viták számos tanuja kimutatja, hogy a tunéziaiak keresik országuk jövőjének megszilárdítását.

A dermokrácia, mondják, olyan kormányt jelent, mely az egész népet szolgáló politikát folytat. A demokrácia a dolgozók jogait jelenti. A demokrácia a felekezeten kívüliség és a nők jogainak tiszteletben tartása. A demokrácia azt jelenti, hogy ne fogadjuk el Ben Ali fegyvertársainak hatalomban maradását. A demokrácia annyi, hogy ne maradjuk meg a jelenlegi alkotmány keretei között. A demokrácia az, hogy szabadon kifejezhessük magunkat. Az a demokrácia, hogy nem hagyjuk a forradalom eltulajdonítását. Ez olyan kormányt jelent, melyet magunk választunk és magunk ellenőrzünk.

2011. jan. 19-én Sfaxban az UGTT felhívására általános sztrájk indult az RCD, Ben Ali rendszerének pártja feloszlatásáért és a korrupt vezető kisebbség javainak elkobzásáért. 1011. jan. 20-án pedig az UGTT országos vezetése védelmi kormány alakítására hívott.

Tunéziai népével az imperializmus ellen

A IV. Internacionálé azt tartja, hogy a nemzetközi munkásmozgalom felelősséget visel a Tunéziában elkezdődött forradalom iránt, világos és tiszta állásfoglalást kell hoznia a tunéziai nép ügyeibe való bármiféle beavatkozási kísérlettel szemben. Nem véletlen, hogy a Standard and Poor’s hitelminősítő ügynökség azzal fenyeget, hogy Tunéziát leosztályozza, mivel szerinte «a jelenlegi instabil politika kihathat a gazdaságra és a pénzügyi helyzet romolhat.»
A fenyegetés megtörtént: mivel az imperializmus, nevezetesen a francia és az amerikai, azt akarja, hogy a most felállított rezsim is folytassa Ben Ali tegnapi politikáját.

Ezért akarja letörni a tunéziai forradalmat, válsága vergődésében a dolgozók minden megszerezett jogát legázolni. Erre akarja felhasználni a Ben Ali alatt az IMF-fel kreált 18 milliárd dollárnyi “adósságot”. Ez nem a tunéziak adóssága, hanem Ben Alié, az ország számára ezt el kell törölni!

A világ dolgozói a tunéziai nép oldalán állnak, mert ellenségeink azonosak. Az itt kezdődött forradalom támpont a világ összes népe számára, mert az imperializmusra csapott le, az IMF-re, az Európai Unióra, mert a népekre barbárságot hozó agonizáló tőkére mért csapást. Támpont a Közel-Kelet és Afrika népei számára, melyeket háború és diszlokáció fenyeget, mint Elefántcsontparton, Szudánban, Libanonban és másutt – imperialista, multinacionális vállalatok rablócéljai érdekében.

De ugyanúgy támpont Ázsia népei számára is, melyek ugyanolyan diszlokációs veszélynek, s az afganisztáni háborúnak vannak kitéve, különösen az ugyanannak a pusztító logikának alávetett Pakisztán esetében.

Latin-Amerika népei és dolgozói nemzeti szuverenitásuk védelméért ugyanazzal az ellenséggel találják szembe magukat, mint a tunéziai nép: az imperializmussal, annak szolgálatában álló intézményekkel (IMF, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet), az USA és az EU szabadkereskedelmi egyezményeivel.

Támpont a palesztin nép legitim nemzeti jogaiért vívott küzdelme számára, mely jogokat a cionista állam léte taposott el, s mely Silvan Shalom izraeli politikus nyers bevallásában a «testvéri» rendszerekkel való együttműködésre támaszkodik. Ben Ali elmenekülését kommentálva: «A tunéziai rezsim bukása olyan precedens, mely más országokban is megismétlődhet, rendszerünk stbilitását kétségbevonva.» Az izraeli sajtó szerint ezt mondta: «Izraelnek és az arab rendszerek többségének azonos érdekei vannak (…). Az arab világban a demokratikus rendszer azt jelentené, hogy Izraellel általában szembenálló közvélemény kormányozná».

A tunéziai forradalom, mely a francia és az EU más kormányai ellen kezdődött, támpont a válság hatásának, az adósságnak, a «közköltségek deficitcsökkentésének» alávetett európai népek számára is, melyek soha nem látott mértékben szenvedik el jogaik és garanciáik megsemmisítését egész Európában.

Csakúgy támpont Görögország, Írország, Franciaország, Portugália, Spanyolország dolgozói számára, akik az utóbbi hónapokban hallatlan mobilizációval, fantasztikus bátorsággal folytatták és elmélyítették ellenállásukat ugyanazzal a tőkével szemben, mely a tunéziai dolgozókat zsákmányolja ki az európai munkahelyeket megszüntető delokalizációval kezdve. Az európai dolgozók érdeke ugyanaz, mint a tunéziai dolgozóké.

Végül, bátorítás az USA ifjúsága és munkásosztálya számára is, amely tiltakozik az iraki és afganisztáni háborúk ellen, és keresi az akadályok és nehézségek ellenére is valódi társadalombiztosítási joga érvényesítését, az amerikai munkásosztály és ifjúság összes jogának védelmét.

Kormányok, féljetek a népek felkelésétől!

Néhány hétel a tunéziai forradalom kitörése előtt a Nemzetközi Egyetértés kezdeményezésére, az algériai Parti des travailleurs és az UGTA szervezésében világkonferencia zajlott Algírban a háború és a kizsákmányolás ellen. A tanácskozás megerősítette: «Az elszenvedett gyötrődések ellenére a világon mindenütt növekszik a népek, a fiatalok és a dolgozók ellenállása, keresik szervezeteik visszaszerzését, hogy harcoljanak, ellenálljanak, visszavegyenek (…). Az 1991. jan. 4-i barcelonai jelszót megismételve: «Háború- és nyomorúságcsináló kormányok, féljetek a népek felkelésétől! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!»

Igen, “háborút és nyomorúságot előidéző kormányok”, van miért félnetek a népek háborgásától, pontosan ezt mutatta meg Tunézia népe, felkelve szakszervezeteivel, az UGTT-vel együtt, forradalmi védelmi bizottságokat hozva létre.

A IV. Internacionálé azt tartja, a nemzetközi munkásmozgalom egyedül azzal járulhat hozzá a tunézia nép harcához, hogy tisztán megerősíti: «Francia, USA kormányok, IMF, Európai Unió, el a kezekkel Tunéziától! A tunéziai népnek, s egyedül neki kell dönteni jövőjéről.»

Tunézia fiataljai, dolgozói, népe megmutatta, hogy az egész világ fiataljainak, dolgozóinak, népeinek megvan a képessége arra, hogy saját maguk találják meg a pozitív kiutat az emberiség számára a tőkés rendszer fenntartásával az egész Földön előidézett barbársággal szemben.

A barbárság meghátrálásra késztetéséhez csak egy út vezet, a nép egységes mozgósítása jogaiért és szuverenitásáért osztályharcban, a dolgozók küzdelmében a tőkések ellen, az imperializmus és ügynökeik ellen. Ez kötelez arra, hogy minden szervezet, mely a dolgozók védelmére jött létre, elsősorban a szakszervezetek, szabad legyen és független, s ne a kapitalista követelések hűbérese.

Kell, hogy minden országban erősen kifejeződjék a mindenütt meglévő ellenállás a «válság» nevében meghirdetett politikával szemben, mely a szakszervezeteket társítani akarja a Világbank, az IMF, az Európai Unió, a burzsoázia által megkövetelt politika megvalósításához.

Semmilyen kiút nincs, ha a szakszervezeteket alárendelik a dolgozók, a népek elleni kontrareformoknak. A küzdelem egyesíti a dolgozókat és népeket szervezeteikkel, ahogyan a Tunéziában elkezdődött forradalom is kimutatta, ez erősítheti meg a népszuverenitást és a nemzeti szuverenitást. Ezen az úton haladva tudják a dolgozók és népek szervezeteikkel a barbárság, a háború, a nemzetek diszlokációja felé menetelést meghátrálásra késztetni.

Végezni ezzel a barbársággal, végezni a tőkés rendszerrel, az emberiség minden bajának forrásával. Ez nyitja meg a szocializmus felé vezető utat:

a dolgozók, a népek küzdelme szervezeteikkel együtt minden földrészen és minden országban a népszuverenitásért és nemzeti szuverenitásért, a barbárság meghátrálására késztetéséért.

A IV. Internacionálé támogat minden lépést ezen az úton, csakúgy, ahogyan ilyen álláspontú pártok létrehozását is.

A Tunéziában megkezdődött forradalom meg fogja rázni a nagyhatalmakat, mert dominációjukat teszik kérdésessé.

Éljen Tunézia ifjúsága, dolgozói és népe! Éljen a megkezdett tunéziai forradalom!


2011. jan. 21.

Kína-levél 348. sz. 2011. jan.

A kétség …
Január 2-án a Xinhua hivatalos ügynökség egy cikkben így publikált a jövőről: «Országunkban a következő 5-10 év nem csak egy gazdag társadalom építése szempontjából lesz kritikus, akkor is nehéz lesz, s ha az erősödő nehézségeken és súlyosbodó problémákon felül akarunk emelkedni (…), ami sürgőssé és nehézzé teszi gazdasági fejlődési modellünk átalakítását, a nép életszínvonalának emelését egyidőben a társadalmi stabilitás fenntartásával.»

Ma a kínai állampolgár elégedettsége kormánya iránt a legalacsonyabb 1999 vége óta! A Kommunista Párt vezetői, akik a hatalmat birtokolják, képesek-e az élelmiszerárak inflációja ellen tenni, ahogy ígérik? Az állampolgár azt mondja, nem. Wen miniszterelnök dec. 26-án ígérte meg az infláció kézben tartását x-edik alkalommal, két nappal később pedig Hu elnök, aki «aláhúzta az alapvető fogyasztási cikkek árának stabilizását». De semmi nem változik, a fogyasztói árak sosem látott tempóban vágtatnak!

Az állampolgárnak az ország fejlődésével dicsekednek, de neki az az érzése, hogy neki ebből semmi sem jut, főleg, ha munkás, ha kisvárosban lakik, ha paraszt. Megígérték neki, hogy a lakásárak csökkenni fognak, de az ingatlanspekuláció csak táplálja az igazán sosem akadályozott áremelkedést. Azt mondják neki, hogy szociális lakásokat fognak építeni, de aztán megtudja, hogy a pekingi önkormányzat erre nem tervezett kiadást…

A 12. ötéves terv
A Társadalomtudományi Akadémia ankétjából kiderül, hogy a kormány elvesztette kormányzottjainak bizalmát a gazdasági, szociális politikát illetően, sőt még a külpolitikában is! («Asia Times», dec.22.). A 12. ötéves terv változtathatna-e ezen? Okt. közepén a Komm.párt vezetése dolgozta ki, aztán márc. elején a Népi-Nemzeti gyűlés elé került, hogy 2011-15 között alkalmazzák. A gazdasági fejlődést illető javaslatok megsokasodtak, egy közgazdász szerint meg kellene reformálni az elosztást, csökkenteni a gazdagok-szegények közötti szörnyű távolságot, melyik az egyik legnagyobb a világon.
Átlagosan a leggazdagabb 10 % jövedelme 65-ször nagyobb, mint a 10 % legszegényebbé – a Crédit Suisse tanulmánya alapján –, mely pontosítja, hogy ezen vagyonok 62 %-a illegális tevékenységből származik, azaz több mint ezer milliárd euróról van szó! A gazdasági miniszter 2009-ben megerősítette: a leggazdagabb 10 % tartja kezében a városi vagyonok 45 %-át. És mindez nem illegális, a hatalom korrupt bürokratáival áll szoros kapcsolatban. A kínai KP orgánuma, a «Népújság» dec. 7-én az állami vállalatok vezetőit citálta, akik az országos átlagnál 128-szor többet keresnek.
A közgazdász szerint a bukást elkerülendő minden évben 8 %-kal kellene emelni a városi béreket. S ha a gazdaságot a belső fogyasztás felé akarják terelni, akkor a béreket meg kell emelni… Főleg, ha azon országok gazdasága, mely felé a kínai export irányul, nem kapnak erőre! A kereskedelmi ügynökök tehetnek egy kört az agonizálók körül, felvásárolhatják a görög, spanyol, portugál adósságokat, hogy folytassák Kínával a kereskedelmet, garancia nincs rá.

Hogyan lehet garantálni a társadalmi stabilitást?
«Ha Kína gazdasági vagy társadalmi téren nehézségekkel találja magát szembe, az az egész világ számára csapás lesz», deklarálta Wen miniszterelnök októberben a brüsszeli Európa-Ázsia csúcstalálkozón. Márpedig a 12. terv célja azzal, hogy «gyorsítja a reform és nyitás elmélyítését», azt jelenti, hogy az állami vállalatokat tönkre kell tenni és még jobb feltételeket kell biztosítani a külföldi beruházóknak, a kínai multinacionálisoknak, a Hondának, a Foxconnak. Egyébként ez az, amit a pekingi hatóságok megígértek Almuniának (az Európai Bizottság alelnöke), aki az EU nyitása számára kért előnyöket.

Holott a hatóságok nagyon jól tudják, hogy ez a politika csak szítja a mindig jobban kizsákmányolt vagy nyomorgó dolgozók és parasztok ellenállását. Ennek a társadalmi stabilitásnak a biztosítására, ezt a politikát alkalmazva történik majd a KP már meghirdetett 2012-es 18. kongresszusán a jövő helyi vezetőinek kiválasztása.

Visszatérés a kollektív szerződéshez?
Ez a vágy a stabil társadalom iránt – mely lehetővé teszi a bürokraták számára, hogy minden folytatódjék mint korábban, azok számára, akiknek «a kezük akkora erőforráson van rajta, hogy az már öngyilkosság» – felveti a kollektív bértárgyalások kérdését újból. Rögtön emlékszünk a nyári guangdongi gépkocsiipari sztrájkokra, a tartományi kormányzó parlament elé vitte szavazásra azt a törvénytervezetet, mely kötelező mechanizmust vezetne be a kollektív bértárgyalásokról. A törvénytervezet élénk ellenkezést váltott ki üzleti körökben, de a KP vezetése is visszavonásra kötelezte a tartományt.
Pedig, mondja Zhang Jianguo, a hivatalos szakszervezet, az ACFTU kollektív szerződések felelőse szerint «országos szintű tapasztalatok mutatják, hogy a kollektív bértárgyalások nem csak a munkahelyi konfliktusokat csökkentik, hanem a bérek növekedéséhez is hozzájárulnak. (…) A vállalatoknál, ahol ez a mechanizmus működik, a bérek 10-15 %-kal magasabbak.». Az ACFTU szóvivője, Li Shouzhen alátámasztotta, hogy elítéli az alacsony bérek és a jelentéktelen bérnövekedés politikáját. Meg kell mondani, a munkahelyi konfliktusokat kezelő békéltető szervezetek 2010-ben 406 000 ügyet kezeltek, 12%-kal többet, mint 2009-ben…
...........................................................................

Bérek az infláció ellen

Dec. 15-én publikálta a Társadalomtudományi Akadémia «Szociális fehér könyvét», melyben hiába öntötte számokba a vidéki jövedelmek 2010 első 3 negyedévében az infláció feletti 9,7 %-os bérnövekedést (a városiak pedig 7,5%), a kínai dolgozók és parasztok érzése az, hogy nem gyarapodnak az általuk megtermelt, a GDP 10 %-os emelkedése mértékében. Az infláció nem semmi: átlagban 3,2%, de Kínában az átlag, különösen a hivatalos, nem nagy dolog, nincs sok köze a valósághoz. Az infláció az élelmiszerárakban egészen más: +11,7% egy év alatt!
Nem csoda hát, hogy a Kínai Népbank 50 városban végzett 20 ezer alanyt érintő felmérése dec. közepén 1999 óta a legalacsonyabb elégedettséget mutatja... 74%-uk úgy találja, hogy az árak «elviselhetetlenül magasak» («Asia Times», dec.22.). A dolgozók számára a béremelés életbevágó kérdés. A Kommunista Pártnak a társadalmi stabilitás az alapvető érdeke, ez a haladás biztosítéka. Tanui vagyunk a kollektív bértárgyalások ötlete reneszánszának, a 2008-as törvénytervezet bejelentése feltűnésének («Népújság», júl.29.), mely a béremeléseket az árindexhez kötötte volna, aztán eltűnésének.

Minimàlbér
Ez év jan. 1-től Peking emelte a minimálbért 20 %-kal, azaz 200 yüannal, elérte a 1160 yüant (kb. 130 €), miután múlt nyáron is emelte. Ugyanez történik a városi nyugdíjasokkal (volt állami vállalati alkalmazottak), 10,2%-ot kapnak, hogy átlag elérjék a 2268 yüant (260 €) a «China Labour Bulletin» (2010.dec.28.) szerint. A munkában balesetet szenvedett rokkantak jövedelmét revalorizálják 13,8%-kal (az új átlag: 290 €) csakúgy, mint a munkanélküli jövedelmet is, mely 17,5%-os növekedéssel jár, hogy elérje a maximális 861 yüant (100 €), ha a munkanélküli 20 éve fizette a hozzájárulást…
A pekingi Munkaügyi és Társadalombiztosítási Iroda alelnöke szerint (Népújság, dec. 28.) «a legalacsonyabb jövedelmeknek emelkedniük kell, mert a fővárosban a megélhetési költségek jelentősen emelkedtek». Egy szecsuani éttermi árukihordó panaszkodik az árakról egy 48 éves, 2006 óta munkanélkülivel: «Hosszú ideje várom ezt az emelést, mert minden drágul és meg kell szorítani a derékszíjat».
Shaanxi tartomány szintén jelezte az általános havi 100 yüanos (11 €) emelést jan. 1-vel, miután a múlt év jún. 1-én már volt egy160 yüanos. Chongqing nagyváros szintén emelte a különféle minimálbérek szintjét 190 yüant hozzáadva, a leggyakoribb minimálbér 680-ról 870-ra nőtt (100 €), a másik kettő plafonja 750 és 710 yüan. Shanghaiban a legmagasabb minimálbér 1120 yüan (128 €), míg Zhejiangban 1100.

Guangdong tartomány
Ami az ország leggazdagabb tartományát illeti (mivel itt található 3 speciális gazdasági zóna is, itt koncentrálódnak a multik és alvállakozóik), Guangdong kormánya – Ge Guoxing, munkaügyi ig.helyettes szerint – megvizsgálja még, hogy újból emel-e a júliusi 21 % után. A tartományban még mindig kb. egymillió munkaerő hiányzik a források szerint. Az oka? A migráns dolgozók – 30 milliónyi dolgozik a tartományban! – bérei elégtelenek, s nem csak a megélhetés nehézségeiről van szó, a minimálbérek kvázi maximálisak, hanem a kizsákmányolás növekedéséről a munkakörülményeket illetően is, melyek borzalmasak!
Guangzhou fővárosában a minimálbért 1030 yüanra emelték (118 €) múlt év májusában, de Dongguanban csak 920 yüan. Bizonyos szegényebb területeken pedig csak 660 yüan!

Hong Kongban a HKCTU szakszervezeti föderáció 7%-os béremelést kér. A dolgozók kétharmadának nem nőtt a bére a múlt évben, akik pedig szerencsésebbek voltak, azok is csak 2,7 %-kal több fizetéshez jutottak, holott az infláci 2,9 % volt, a közszolgáltatások ára is növekedett. Lee Cheuk-yan, a HKCTU titkára szintén kérte, hogy kollektív bértárgyalási mechanizmus léphessen életbe.

Macaoban minimálbér?
Hong Kong után lesz-e minimálbér ebben a speciális adminisztratív régióban? Konzultációk kezdődnek a Szociális ügyek bizottsága égisze alat. Képzeljünk el egy olyan területet, melyen a munkahelyek 97 %-ban a turizmushoz és játékhoz kapcsolódik! Hosszú órákat kell dolgozni fillérekért… A reálbérek 2008-ben 0,8 %-kal csökkentek, 2009-ben kicsit emelkedtek, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint. A macaoi szakszervezeti szövetség felmérte: az alkalmazottak többsége 30 és 34 patacas (óránként 3 €) minimálbért szeretne.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––Foglalkozási betegségek és munka közben bekövetkezett balesetek.
Szintén jan. 1-től a munkahelyi balesetekre vonatkozóan életbelép annak revideált változata, mely elvben kiszélesíti alkalmazhatóságát, növeli a kártalanítás összegét és megkönnyíti a fellebbezést – a «China Labour Bulletin» szerint (2010. dec. 28.). Érvényes a magán kis- és középvállalkozásokra is, a munkába menet-jövet útvonalára is. De alkalmazására még várni kell!

A migránsok, a felbérelt pribékek áldozatai.
Shanghaiban a városépítés munkálataiban részt vett migráns dolgozók 4 éve várják ki nem fizetett bérüket (2 millió yüan, azaz 200 ezer €). Mikor kiderült, hogy a szélhámos munkáltató ezúttal egy konfekcióüzemet igazgat, elfoglalták irodáját bérük kifizetésének kikényszerítésére. A szélhámos vagy 30, késsel, vasrudakkal felszerelt fiatal pribékkel érkezett terepjárón, mint a genszterfilmekben, mesélik a tanuk… Kórház a dolgozóknak, rendőr a pribékeknek, de mennyi időre? És a főnök? («Shanghai napilap», dec.20.)

Szeto Wah halála.
79 éves volt. Ismerték, ő alakította meg a hongkongi pedagógus szakszervezetet, de főleg arról, hogy a Tianenman téri vérengzés után létrehozott egy szövetséget a kínai demokratikus mozgalom támogatására, mely minden év jún. 3-án százezer kínait mozgósít Hong Kongban az 1989-es represszió áldozataira emlékezve.

AIDS: egy volt vezető vádol…
A 78 éves Chen Bingzhong beteg, tudja, nem sokáig él. Az Egészségügyi tanulmányok intézetének volt vezetője nyílt levelet írt Hu Jintao elnöknek, hogy megmagyarázza, bizonyos politikai felelősök «súlyos hanyagságot» követtek el, így hozzájárultak Henan tartományban az AIDS elterjedéséhez. Idézi Li Changchun nevét, a kínai KP egyik vezetőjét és jelenlegi propagandafőnökét, aki Henan élén állt 1992-1998 között, és Li Keqiang jövendőbeli miniszterelnökét, aki feljebbvalója volt 2002-2004-ben. «30.000- 50.000 személy fertőzödött meg HIV-virusban, 1991-ben beismerte a kormány. Az áldozatok száma azonban közel lehet a 100 ezerhez, mondja Chen Bingzhong, közülük is legalább 10 ezer már meghalt» (AFP, 2010.dec.1.).

Munkásérdekvédelem

Munkások, elvtársak!

Ideje lenne tudatosítani magunkban - és minden érintettben -, hogy a szakszervezeti mozgalom fellendítése, megújítása nélkül a saját jogainkért vívott - újra és újra megújuló – harc legélesebb, leghatásosabb frontját veszíthetjük el.
Tiszta osztályharcos szervekre alapítva, közvetlen cselekvéssel, (sztrájk... stb.) gazdasági alapjában kell megdönteni a kapitalista társadalmi rendet, a kizsákmányolás forrásánál, a profit forrásánál támadva, és ennek eszköze a szakszervezet.

A szakszervezetek nem válhatnak a munkásosztály szerveződéseinek opportunista példájává, és azok, amelyek erre az útra léptek, el kell tűnjenek az útból. Eltüntetni, lerombolni a rossz példát, de ez azt is jelenti, hogy az öntudatra ébredők átveszik a hatalmat ezekben a szervezetekben, és visszaállítják eredeti értékeit.
A munkások felszabadulásának egyik útja ennek a hatalomnak a meghódítása. Állítsuk félre a szakszervezetek tehetetlenségéért felelős bürokratákat!
Szerveződjünk legfontosabb alapelvek mentén, amelyek: a munkások összetartása, a közvetlen cselekvés, és a munkások önigazgatása, kölcsönös bizalom, szolidaritás.

A változások kiindulópontja: maguk a munkások. Fontos tennivaló a bizalmi rendszer és a tiltakozási ügymenet újraszervezése, újjáélesztése. A legtöbb tiltakozásnak mindjárt a munkahelyeken kellene hangot adni. Valódi, kikezdhetetlen sztrájkjogra lenne szükség, és olyan rendszerre, ahol a munkások minden munkahelyen maguk ellenőrizhetik a termelés ütemét, a normákat, de a munkavédelmi előírások betartatását is.

Ideje lenne tudatosítani magunkban és minden érintettben, hogy a szakszervezeti vezetők a mi alkalmazottaink. Ne bánjunk velük hajbókoló módon, és ne féljünk eltávolítani a semmittevő bürokratákat! Hiszen - ha el is felejtették - felelősséggel tartoznak értünk, és mindazért, amit a közös harc nevében elvállaltak.
A szakszervezeteknek általános felelősséget kellene vállalniuk a rájuk bízott munkások általános jólétéért. A szakszervezetek nem vonulhatnak félre a mindennapi történések elől, választ kell fogalmazniuk a társadalom égető problémáira is.
A szakszervezetek nem vonhatják ki magukat az osztályharc színteréről, mert kevés ilyen hatásos eszköz áll a munkásosztály rendelkezésére, mint a szakszervezetek vezette gazdasági harc. Ez a harc az igazi színtér, nem pedig a kormányzattal való hiábavaló tárgyalások, melyeknek egy célja van: a szakszervezeteket kompromittálva belerángatni helyzetük még nehezebbé válásába, magukat a munkásokat.
Volt idő, amikor a szakszervezeteknek - akár véres összetűzések során - meg kellett küzdeniük a jogokért. Intő példa, hogy most viszonylagos békében elfogadják őket. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztály megtalálta a közös nevezőt a szakszervezetek bürokráciájával, opportunista vezetőivel.
Minden munkásban tudatosítani kell, hogy a szakszervezet a munkásosztály szerveződésének, saját jogaiért vívott harcának legrégebbi, legkipróbáltabb terepe. A szakszervezet a munkásoké.
Építsétek, segítsétek, használjátok, számítsatok rá!

Nemzetközi információk

új széria 26.sz. (395) - 2011.jan.7.


Tartalom:
– Levél az algíri konferencia résztvevőihez
– Algéria: a PT (Dolgozók pártja) és az UGTA szakszervezeti tömörülés országos titkárságának közleménye
– Franciaország: végső tiszteletadás Marie-Claude Schidlowernek
A POI (Független Munkáspárt) óvakodásra int a veszélyes elefántcsontparti eszkalációtól


Levél az algíri konferencia küldötteinek

Kedves Barátaink, Elvtársaink!

Részt vettetek az 52 országból érkezett többszáz munkás-, politikai és szakszervezeti aktivával 2010. nov. 27-29. között az algíri, a háború és kizsákmányolás elleni konferencián.

A Parti des travailleurs d’Algérie (Algériai Dolgozók Pártja) és az UGTA (szakszervezeti tömörülés) szervezte konferencia sikeres volt, a munkáról különböző országoknak készített beszámolók valódi érdeklődést váltottak ki.

A szónokok sürgették az egész világ dolgozóinak és népeinek összefogását és egységét, mely képes megakadályozni, hogy az emberiség a Haitit vagy Afganisztánt jellemző katasztrofális helyzetbe jusson, olyan katasztrófába, mely a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszerből fakad.

A konferencia végső nyilatkozata (Nemzetközi információk 24.sz.) megjelöli: «Elutasítjuk az adósságfizetés diktátumait, mert ez nem a népek adóssága. Elutasítjuk a munkásszervezeteknek címzett a «világkormányzat» szabályainak, az ún. szociális dialógusok egyetemes érdekeinek nevében tett diktátumokat, melyek egyedüli feladata a dolgozók szervezeteinek alárendelése, a kormányzati tervekbe és nemzetközi intézményekbe integrálása a nemzeti szuverenitás megkérdőjelezésével».

Ezek a problémák, melyekkel a dolgozók és szervezeteik ténylegesen szembetalálják magánkat országainkban. A munkásmozgalomban pedig viták tárgyát képezik.

Azért, hogy folytassuk a vitát és segítsük a küzdelmet a munkásmozgalom függetlenségének érdekében, azt javasoljuk, hogy ez a kiadvány szolgáljon reflexióitok és hozzászólásaitok orgánumaként.

Ti, akik részt vettetek a konferencián, azt figyelemmel kísértétek, küldjétek el hasznosnak ítélt cikkeiteket, politikai és szakszervezeti dokumentumaitokat avégett, hogy információs eszközként megerősíthessük a munkás- és népi aktivák együttműködését.

A Nemzetközi információk szerkesztősége



Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28 - Fax : (33 1) 48 01 88 36 - E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com


ALGÉRIA

Kommüniké

Algír, 2011. jan. 06.

A mai napon minden egyéb ügyet félretéve összeült a Parti des travailleurs Politikai Irodája titkársága, hogy megküzdjön a cukor, étolaj és az alapvető élelmiszerek árának provokatív árrobbanásával elégedetlen fiatalok lázadása továbbterjedése ellen.

Megbotránkozva a Cevital, a cukor és zsiradékok kvázi monopóliumával rendelkező cég tettei kapcsán, mely olajat önt a tűzre más drágulások bejelentésével és várva a Kormánytanács döntéseit, a Politika Iroda titkársága erélyesen fellép a politikai és társadalmi provokáció, az árak bűnös spekulációja ellen. A mögöttes politikai szándékokról tesz fel kérdéseket és a kormányhoz fordul, hogy sürgősen hozza meg a helyzet robbanását megakadályozandó a megfelelő intézkedéseket. Bizonyítékok vannak arra, hogy ez a veszélyes szituáció a világpiaci spekuláción túl az EPE (köztulajdonban levő gazdasági vállalatok) bezárása, a strukturális kiigazítási tervek, a privatizáció és az államnak a bel- és külkereskedelmi piacokról való kivonulásának egyenes következménye. A PT szerint a spekuláció leállítására szolgáló megoldás:
– az érintett termékek, vagyis a cukor és olaj árának azonnali maximalizálása

– az árak ellenőrzése végett az állami monopólium ideiglenes helyreállítása a kül- és belkereskedelem területén

– a köztulajdonban levő, államilag szubvencionált és hazai termék számára fenntartott nagy bevásárlóközpontok újbóli megnyitása

– a köztulajdonban volt és bezárt élelmiszeripari vállalatok újbóli megnyitása.

Ezek reális és megvalósítható intézkedések, melyek a problémát gyökerüknél ragadják meg, s erősítenék gazdasági orientációnkban a már eddigi javításokat. Ezek az intézkedések jó hatással lennének a munkahelyteremtésre és a nemzeti termékek védelmére is.

Ugyanakkor arról is szó van, hogy a multinacionális vállalkozások buzgó szolgái előtti utat blokkoljuk, akik országunkra öntik termékeiket az EU társulási egyezménye, a Kereskedelmi Világszervezet egyezményes koncessziós érdekei szerint, melyek pedig ellentétesek a 2009-es és 2010-es kiegészítő pénzügyi törvényekkel (költségvetés), s hogy lezárjuk az utat az állampolgárok jogos felháborodását meglovagló kalandorok obskurus céljai előtt.

Mivel nehéz órákat élünk és semmi nem lehet a nemzeti érdekeknél erőrébbvaló, a Politikai Iroda úgy értékeli, hogy a fiatalok eme haragja a munkanélküliség problémájának sürgős és tartós megoldását igényli valódi munkahelyteremtési megoldások alkalmazásával a reménytelenség, vagyis a szociális prekaritás leküzdésére.

a Parti des Travailleurs Politikai Irodája titkársága



Az UGTA algériai szakszervezeti tömörülés országos titkárságának nyilatkozata

Az UGTA országos titkársága 2011. jan. 7-én ült össze, hogy megvizsgálja az országban előállt helyzetet.

Az UGTA erőteljesen elítéli azokat a spekuláns akciókat, melyek a széles körben fogyasztott termékek, nevezetesen az olaj és cukor áremelkedéséhez vezettek. Ez a szégyenletes spekuláció rendkívül hátrányosan érinti a dolgozók és családjuk vásárlóerejét.

Az UGTA ezt a spekulációt a lakosság jóléte érdekében tett nemzeti erőfeszítések megsértésének tekinti.

Ezen a címen az UGTA felszólítja a közhatalmat, hogy tegyen azonnal megfelelő és határozott intézkedéseket annak érdekében, hogy a széleskörű fogyasztási cikkek árának spekulációs hatásait megszüntesse.

Az UGTA – meggyőződve a lakosságunkra, nevezetesen az ifjúságra jellemző szociális derűről és nemes bölcsességéről, nyugalomra szólít fel.

Az UGTA biztos tudatában van annak, hogy a különféle törekvések, különösen ifjúságunké, a bizalom és a párbeszéd jegyében meg fognak valósulni.

Abdelmadjid Sidi Saïd, főtitkár
2011. jan. 7.



Elvtársunk, Marie-Claude Schidlower, aki a Nemzetközi információk kiadásának egyik felelőse volt, a francia Független Munkáspárt (POI) aktivistája, 2009. dec. 18-án örökre elhagyott bennünet. A Père-Lachaise temetőjének krematóriumában rokonok, barátok és aktivisták dec. 22-én búcsúztak el tőle. Denis fivére a család nevében mondott utolsó üdvözletet, Lorenzo Varaldo, François de Massot, Daniel Gluckstein és Olivier Doriane követték.


Lorenzo Varaldo
“Nagyon fontos dolgokat hoztunk létre 10 év alatt Marie-Claude-dal”

«Ha Olaszország nem is volt hazája, Marie-Claude mindig figyelemmel kísérte és jól ismerte helyzetét, választ tudott adni politikai, emberi kérdésekre, nyugodt hangnemben, ultimátutumok nélküli párbeszédet folytatva mindenkivel. Mindig a kollektív megoldásokat kereste.
Munkájának eredményesebb ellátásához, az újságolvasáshoz, ahhoz, hogy jobban fejezhesse ki magát a vitákban, próbálta az olaszt használni, nyelvtudása elegendő volt ahhoz, hogy megértse a problémákat, mert ő a harchoz kötődött.
Nagyon fontos dolgokat hoztunk létre 10 év alatt Marie-Claude-dal. Protagonistája volt annak, hogy egy lépés történjék a IV. Internacionálé olasz szekciója létrehozásáért és az olasz Dolgozók pártjáért (...). Azt szeretném mondani Marie-Claude-nak, hogy folytatjuk a munkát úgy, ahogy tanított minket, amit átadott nekünk közös tevékenységünk során. Köszönet mindazért, Marie –Claude, amit emberileg és politikailag adtál.»

François de Massot
“Az a kiváltság ért, hogy Marie-Claude-t akkor ismerhettem meg, mikor bekerült mozgalmunkba, 1967-ben.”

“Az én generációm aktivistái számára Marie-Claude elsőként azoknak a fiatal aktivistáknak a hullámát képviseli, akik a IV. Internacionáléhoz csatlakoztak az 1968. májusi-júniusi óriási ifjúsági mozgalom és általános sztrájk idején, akik akcióra, de megértésre is éhesen érkeztek és akik velünk együtt kezdték a ma létező szervezet felépítését.
Az a kiváltság ért, hogy Marie-Claude-ot akkor ismerhettem meg, mikor bekerült mozgalmunkba, vagyis az 1968-as sztrájk előtt. Az «előtt» fontos kifejezés, mert ez azt jelzi, hogy ennek a mozgalomnak élharcosa volt.
1967-ben lépett be a IV. Internacionálé francia szekciójába, egy bizonyos ideig ugyanabban az egységben dolgoztunk. Mélységes komolyságát itt ismerhettem meg, amely komolyság nem zárta ki a közvetlenséget vagy szenvedélyt, hanem annyit jelentett, hogy azok között volt, akikhez ragaszkodott, olyan erőfeszítések között, melyek az általános sztrájk centralizálására irányultak, hogy a fiatalok mozgalma csatlakozzon a munkásokéhoz. Azok közé tartozott kétségtelenül, akik a legjobban megértették, hogy mindez nem kaphatja meg valódi dimenzióját, ha annyi gyűlés, annyi tennivaló közepette nem sikerül az első körvonalat megadni annak a szervezetnek, melynek szükségességét az általános sztrájk is aláhúzta (...).
Sok időt és energiát szánt a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése publikációira, a Nemzetközi információkra, mely azt szolgálja, hogy az osztályfüggetlenség talaján álló minden szervezet, aktivista, a nemzetközi munkásmozgalom összes komponense egymáshoz tudjon kapcsolódni (...).
Ezt Marie-Claude harcosként élte át. E harcos emléke napjaink és holnapok küzdelmében élni fog.»

Daniel Gluckstein
“Marie-Claude trockistaként vetette be magát a Független Munkáspártért vívott küzdelembe.”

“Marie-Claude számára a IV. Internacionálé soraihoz tartozás a munkásmozgalom vezetési válsága megoldásának gyakorlati útja keresését jelentette. Egycsapásra, első lépéseitől kezdve szenvedélyesen építette a független munkáspárt létrehozásra alapított mozgalmat, ami lehetővé tette a trockista aktivisták és más munkásmozgalmi irányzatok csatlakozását egymáshoz.
Először ennek a mozgalomnak a párizs-központi szekciójában dolgozott, később magában a Független Munkáspártban, tagja volt az országos irodának 1991-től 2008-ig, a Parti des travailleurs megalapításától addig, míg az a Független Munkáspártnak át nem adta helyét, mely eseményt Marie-Claude nagy lelkesedéssel fogadott, és utolsó leheletéig úgy tartott, mint a fejlődéshez szükséges legnagyobb lehetőséget.
Nem véletlen, hogy utolsó feladatai között volt a Munkásinformációkban a pártéletről szóló oldalak szerkesztése.
Marie-Claude trockistaként vett részt a Független Munkáspártért vívott harcban. Párhuzamosan ezzel a CCI (a IV. Internacionálé francia szekciója) országos vezetése tagja a ’90-es évektől máig internacionalista feladatokkal megbízva.
Haláláig, közel 10 évig a IV. Internacionálé általános (fő) tanácsa tagjaként olasz, svájci elvtársainkkal munkálkodott (...).
Magam több éven át dolgoztam Marie-Claude-dal (...). Baráti viszony állt fenn közöttünk akkor is, ha nem mindig értettünk egyet.
Marie-Claude, az aktivista mindig megmondta azt, amit gondolt, kritikáját és egyet nem értését is megformálva, határozottan, de a feszültség szükségtelen gerjesztése nélkül.»

Olivier Doriane
“Aktivista kapcsolataiban is emberi melegséggel jelen volt családunkban.”

“Franciaországba érkezésed súlyos sokkal járt (...). Százszor is elmesélted, amit – azt hiszem - teljes mértékben sosem tudtam felfogni, hogy 15 éves korodban Tunéziával brutálisan szakítanod kellett úgy, hogy családod ott maradt (...).
Lehetetlen mindent felidézni, de néhány mondat rendszeresen visszatér a Hozzád intézett üzenetekben.
Az egyik felfedi: «a dolgok diszkrét és nyitott megközelítése jellemed erősségét és meggyőződését takarja». Egy másik azt mutatja, hogy egy munkástelepülésen hogyan bátorítottad és győzted meg az asszonyokat: “Ez valami egészen új dolog volt, sokat haboztunk, de meggyőzött bennünket, mert biztos volt a sikerben és a siker el is jött!»
Egy újabb hozzáteszi: “Aki most elhagyott bennünket, nemcsak hűséges elvtársunk volt, hanem kiváló asszony is, baráti kapcsolatok fűztek hozzá, hiányozni fog nekem.” Igen, mindnyájunknak hiányozni fogsz.
A negyedik mondat aláhúzza az aktivista Marie-Claude erősségét, “ahol az emberi tulajdonságok, még ha alá is rendeltek a politikai orientációnak, küzdelmünkben alapvető jelentőségűek (...)”.
Sarah lányodnak írták: “Marie-Claude-dal együtt egy olyan generációhoz tartozunk, mely Lambert és az előző nemzedékek hagyatékát akarják őrizni. Azt hiszem, ha maradt is még sok elvégzendő feladat, az eddig végzett munkánkra büszkék lehetünk. A Te édesanyád kivette részét belőle (...).”
Nem is tudom megmondani, hány és hány üzenet szól “meleg, jóindulatú mosolyáról”.
A politikai testvériség érzése világlik ki ebben a dialógusban, amihez mélységesen ragaszkodtál. Köszönetet mondok Marie-Claude-nak, aktivista kapcsolataiban is emberi melegséggel jelen voltál családunkban (…)»

Sokszáz üzenet érkezett nem csak Franciaországból, hanem Svájcból, Algériából, Kínából, Pakisztánból, az USA-ból, Mexikóból, Brazíliából, Libanonból, Portugáliából, Magyarországról, Peruból, Romániából, Németországból, Belgiumból, Hong-Kongból, Spanyolországból, Burundiból és Kamerunból is.
Köszönet értük.

A Munkásinformációk 130. sz., 2011. jan. 12. (Franciaország)

Franciaország

A P O I (Független Munkáspárt) nyilatkozata

A Független Munkáspárt a veszélyes elefántcsontparti eszkalációtól óvakodásra int


A POI részt vett 52 ország delegációjával együtt az algériai Parti des travailleurs, az UGTA és a Nemzetközi Egyetértés szervezte háború- és kizsákmányolásellenes világkonferencián (Algír, 2010. nov. 27-29.), ahol az elefántcsontparti munkásaktivák megerősítették, hogy népük – minden komponensét beleértve – ragaszkodik egységéhez, a nemzeti szuverenitáshoz és békét akar.

Mindnyájan tudjuk, hogy külföldi csapatok bevetésével, ideértve az ENSZ égisze alattiakat is, nem lesz demokrácia, sem pedig megoldás Elefántcsontpart problémái számára.

Amit senki nem tagad: ahogy egész Afrikát, Elefántcsontpartot, lakosságát, természeti kincseit (különösen kakaó- és kávétermesztését, a közelmúltban felfedezett off-shore olajmezőit) kifosztották a privatizációs politika, a Strukturális Kiigazítási Tervek esztendői alatt, melyet az IMF és a Világbank az egymást követő kormányokra rákényszerített a népeket fojtogató adósságfizetés nevében.

Tény, melyet senki sem tagadhat: kapcsolat áll fenn ezen politika és az országban ún. „etnikai” és vallási konfliktusok provokálásával annak diszlokációs kísérlete között.

A POI tagsága széleskörben egyetért az algíri tanácskozás nyilatkozatával, azt ismételten megerősíti: «Szemben állunk a háborúval, mert az egész világon a népnek, a dolgozóknak elviselhetetlen fájdalmat okoz, és minden országban az ipar teljes destrukcióját, az általánossá váló munkanélküliséget, a deregularizációt okozza, az oktatás és kultúra tönkretételét, a vidék elnéptelenedését, a kivándorlást vég nélkül – ott is, ahol el kell szenvedni a katonai beavatkozást és ott is, ahol azokat szervezik. Szemben állunk, bárhol is történjenek, a külföldi beavatkozással, a katonai fenyegetéssel, a nemzeti szuverenitást kétségbevonó imperialista katonai bázisok létezésével.»

2011. jan. 04.
Daniel Gluckstein, Gérard Schivardi, Jean Markun, Claude Jenet
a POI országos titkárai




Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

La Vérité (Az Igazság)

A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége

3. cikk
Trockij és az Átmeneti program
(Daniel Glückstein)

Lev Trockij írásai és alapvető műveinek egyik legrövidebbje kétségtelenül az Átmeneti program. Szintén egyike azoknak, legalábbis valószínűleg, melyek konstrukciója a leginkább bámulatosnak tűnik. Ezt írta Trockij róla:
«A korábbi viták során az elvtársaknak az volt a benyomásuk, hogy javaslataim vagy követeléseim közül egynémelyek opportunisták, mások pedig túl forradalmiak , és nem felelnek meg az objektív körülményeknek. Ez a kombináció erősen kompromittáló, ezért röviden meg kell védenem ezt a látszólagos ellentmondást.» (Művek, 17. kötet)

«Életem legfontosabb munkája»

Súlyos hiba lenne alábecsülni annak központi helyét, amit Trockij szemében a program kidolgozása jelentett. Azok, akik lényegtelennek tüntették fel, más okból tették. Isaac Deutscher, Trockijról írt életrajzában: ”A(z átmeneti) program terve, melyet az Internacionálé számára készített, nem annyira elvi nyilatkozat, mint egy olyan párt taktikai kérdésekről szóló instrukciója, mely a szakszervezeti harc és a mindennapos politika felé fordul.”
Ennek következtében és több ízben az Egyesült Titkárság az Átmeneti program ilyen-olyan passzusáról – főként a termelőerőket illetően – feltette, hogy pillanatnyi konjunktúráról szól és nem programkérdésekről. Ezeket a kibúvókat Trockij már előre megcáfolta, aki a program helyét és jelentését ekként foglalja össze:
„A következő időszak – a agitáció, a propaganda és a szervezés forradalom előtti időszakának – stratégiai feladata abban áll, hogy meghaladjuk a forradalom objektív körülményeinek érettsége, valamint a proletariátus és élcsapatának éretlensége (az idősebb nemzedék zavartsága és kiábrándultsága, az ifjabb tapasztalatlansága) közötti ellentmondást. Segíteni kell a tömegeket mindennapi harcuk folyamatában, meg kell találni az összekötő hidat a jelenlegi követeléseik és a szocialista forradalom programja között. Ennek a hídnak magában kell foglalnia az átmeneti követelések rendszerét, az aktuális körülményekből és a munkásosztály széles rétegei jelenlegi tudatából kiindulva törvényszerűen el kell vezetnie egy és ugyazazon következtetéshez: a hatalom proletariátus általi megragadásához.”
Látjuk, messze vagyunk Deutscher állításától, a IV. Internacionálé állítólagos felhívásától, melyben a „szakszervezeti harc és mindennapos politika felé forduláshoz” ragaszkodott volna. Az Átmeneti program kérdése a hatalom. A hatalomé és annak munkásosztály általi meghódítása. (Mely hatalommegragadás ténylegesen feltételezi, hogy a párt hallgassa meg a „mindennapok” legelemibb követeléseit, nem csak úgy magáért, hanem az átmenet kiindulópontjaként ahhoz, hogy feltegye és megoldja a hatalom a kérdését.)
A hatalom meghódítása – a megérett, a forradalom számára több mint érett – objektív körülmények tényéből fakadóan szükséges. Azonban ezek beleütköznek abba az éretlenségbe, melyet a szubjektív faktor jelent, vagyis a munkásosztály öntudatának kikristályosodása egy olyan párt létezésében, mely képes érdekeit történelmileg képviselni. Ennek az ellentmondásnak és feloldásának megoldására szentelte Trockij élete utolsó öt évének fő tevékenységét.
1935-ben ezt írja A száműzetés naplójá-ban:
„A munka, amit e pillanatban végzek – annak ellenére, hogy rendkívül elégtelen és szaggatott – a életem legfontosabb munkája, fontosabb, mint 1917, fontosabb, mint a polgárháború korszaka, stb. Hogy világos legyen, azért mondom ezt. Ha nem lettem volna ott 1917-ben Petersburgban, az Októberi forradalom azért megtörtént volna – Lenin jelenléte és irányítása feltételével. Ha sem sem én, sem Lenin nem lettünk volna Petersburgban, nem lett volna Októberi forradalom sem: a bolsevik párt vezetése megakadályozta volna beteljesülését (...). De ismétlem, Lenin jelenlétével az Októberi forradalom mindenképpen győzelembe torkollott volna. Ugyanezt mondhatjuk végeredményben a polgárháborúról is... Nem mondhatjuk azt, hogy munkám „nélkülözhetetlen” lett volna még az 1917-21-es időszakot illetően sem. Ellenben, amit ma csinálok, tele van a „pótolhatatlan” értelemmel. Nincs ebben semmi hiúság. A két internacionálé összomlása olyan problémát jelentett, melyet e két internacionálé egyik vezetője nem képes kezelni a világon. Személyes sorsom sajátossága engem helyezett e problémával szembe, aki komoly tapasztalatokkal talpig fel vagyok fegyverezve. Forradalmi módszerrel kell felvértezni az új generációt a II. és III. Internacionálé vezetői feje felett, ez olyan feladat, melyet rajtam kívül senki sem tud elvégezni. Teljesen egyetértek Leninnel (vagy inkább Turgenyevvel), hogy a legnagyobb bűn az, ha 55 évesnél idősebbek vagyunk. Legalább még öt év megszakítatlan munka kellene az örökség átadására.”

„Az új generáció felvértezése forradalmi módszerrel”

Öt év választja el ezeket a sorokat Lev Trockij 1940. aug. 20-i meggyilkolásától. Öt év, mely alatt, hogy „az új generációt forradalmi módszerekkel vértezze fel”, Trockij tevékenysége lényegét fordította a IV. Internacionálé alapjaira, mely alapítókonferenciáját végülis 1938 szeptemberében Périgny-sur-Yerres-ben (a párizsi régióban) tartották meg. E tanácskozás előkészítésére dolgozta ki az Átmeneti programot («A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai» címmel) intenzív és állandó vitákkal elvtársaival e program elfogadása előtt és után is. A program számtalan aspektusa közül csak azokat idézzük, melyek összességükben a legfontosabb vonásokat hordozták Trockij szemében és aminek ma is nagy aktualitása van: az objektív helyzet, mely a proletárforradalmat napirendre tűzi; a szubjektív faktor problémája és annak megoldása; az átmeneti követelések jelentése; az átmenet jelszavainak eredete a munkásmozgalom kontinuitásában; párt létrehozása: milyen párt? kikkel? milyen formában?

A termelőerők kérdése

Milyen programtalapzaton kell nyugodnia a IV. Internacionálénak? «A proletárforradalom gazdasági előfeltétele már régen elérte csúcspontját, melyet egyáltalán elérhetett a kapitalizmusban. Az emberiség termelőerői megálltak fejlődésükben. Az új találmányok és a technikai fejlődés újdonságai nem vezetnek többé az anyagi gazdagság gyarapodásához» – erősíti meg a program mindjárt az első sorokban és folytatja: „Mindenféle fecsegés, mely szerint a szocializmus történelmi feltételei még nem elég «érettek», csak tudatlanság vagy tudatos félrevezetés termékei. A proletárforradalom objektív feltételei nemcsak „érettek”, de már rothadni is kezdenek. A szocialista forradalom nélkül, és ez érvényes a közeljövő történelmi periódusára, az egész emberi civilizációt katasztrófa fenyegeti. Minden a proletariátustól függ, vagyis annak forradalmi élcsapatától. Az emberiség történelmi válsága leegyszerűsödik a forradalmi vezetés válságára.”
Folytatva Lenin elemzését az imperializmusról ez a jellemzés a „proletárforradalom gazdasági előfeltételéről” reflektál arra a tényre, hogy az orosz forradalom az 1920-as években nem torkollott a világforradalomba, a rothadó tőkés társadalom túlélése olyan helyzetet eredményezett, melyben „a termelőerők fejlődése megállt”. Ez az analízis Trockij számára olyannyira evidenciát jelentett, hogy nem tudott késlekedni vele az Átmeneti program kereteiben.
Egyébként hamis értelmezés lenne nem látni ebben a program alapvető aspektusát. 1969-ben, abból az alkalomból, hogy egy marxista képzési körben „Az Átmeneti program aktualitása” címmel Pierre Lambert expozéja nagy részét ennek az egyetlen kérdésnek szentelte, a termelőerők «növekedése leállásának». Mindenkivel szemben, aki a marxizmust revízió alá veti, különösen az imperializmus marxista elemzőivel – az Egyesült Titkárság és különböző közgazdászok, a kor más sztálinista pszeudoteoretikusaival – szemben Lambert kimutatta a programformula helyességét és aktualitását a termelőerők fejlődésének leállását illetően. A kifejezés megmagyarázza a hanyatló fázisba került kapitalizmus emelkedő tendenciáját a produktív erők destruktív erővé átformálására, amely a fegyverkezési iparban, az az informatikában vagy a pénzügyi spekulációban, az elferdített és parazita eszközökben valósul meg – mivel megpróbálja kompenzálni a termelési folyamat valorizálásában megmutatkozó növekvő tehetetlenségét. Ezek minden szakaszban csak kihangsúlyozzák a válságot és az emberiséget a barbárság felé taszítják. Lambert kimutatta, hogy a Marx korában még csak krónikus hajlam hogyan lett a XX. század elejére permanens tendencia. Ezt a tendenciát Lenin mesterien elemezte az Imperializmus, mint a kapitalizmus felső foka c. művében, az Átmeneti programban megtalálható ennek folytatása, az orosz forradalom elszigeteltségének korábban idézett ténye apropóján: az emberiség produktív erőinek fejlődése véglegesen megszűnt.
Lambert folytatta ezt az elemzést: a II. világháború után a rothadó kapitalista rendszer fennmaradásához a hadigazdaság egyre nagyobb igénybevétele szükséges összeomlása elkerülése végett. A termelőerők átalakításának tendenciája destruktív erőkké a program központi kérdését képezi minden időkben, magyarázza Lambert, s ezért kell, hogy a marxisták szilárdan ragaszkodjanak hozzá. Csak ezzel az elemzéssel lehet megérteni a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés rendszer elkerülhetetlen bukásának törvényszerűségét, mondja Lambert, a bukott társadalmi rendszer megmentésével kísérletező kisebb-nagyobb apparátusok gyógyíthatatlanul álnok vonását, és végül a IV. Internacionálé forradalmi pártjának szükségességét. (E cikk keretében lehetetlen ezt a kérdést mélyebben megtárgyalni. Folytathatnánk Lambert 1969-es elemzését. 1971-ben, mikor Nixon eldöntötte az amerikai valuta elszakítását az aranyreferenciától, az OCI, a IV. Internacionálé mai francia szekciójának elődje elemzésében deklarálta, hogy ez fejezi ki «a termelőeszközök magántulajdona rendszerének dekompozícióját», kimutatva, hogy az amerikai gazdaság csak az egyre növekvő katonai iparnak nyújtott hitelinjekciók árán marad fenn, mely «az emberi munka hihetetlen elfecsérlésében nyilvánul meg, ahol a kizsákmányolt termelőerők destrukciós erőkké változnak». A deklaráció aláhúzza, hogy «a hadiiparnak, csakúgy mint a teljes tőkés gazdaságnak, megvannak a korlátai, s ezeket a korlátokat igazolja intézkedéseiben Nixon». Tény, hogy 1971 után az imperializmus – egyre nagyobb befektetésekkel – a hadiipar mindenféle kombinációjához és más parazita módszerhez folyamodik, egyéb mesterkedéshez nyúl, pl. a fiktív tőke soha nem látott mértékű felduzzasztásához, hogy a tőkevalorizációnak a többletérték kicsikarásában jelentkező nehézségeit elkerülje. Ez a láncolat vezetett az 1971-es válságtól a 70-es évek végi, 80-as évek eleji általános pénzügyi és monetáris deregularizációhoz, melyet Internacionálénk mintegy 10 éve elemezett különféle írásokban. A deregularizáció a nemzetek és államok destrukciós offenzíváját táplálta, a munkaerő értékei elleni általános támadást. Válságról válságra, spekulatív buborékról spekulatív buborékra, minden alkalommal a – bizonyos esetekben valódi, másokban fiktív – tőke gigantikusabbra duzzadt, ez pedig destruktív erőkké változtatja a termelőerőket, különösen a legfontosabbat, a proletariátus munkaerejét. A «subprime» nyílt válságának első esztendejében (2007. aug. – 2008. aug.) a megsemmisült érték összege nagyobb, mint világ egész GDP-je, egy burzsoá közgazdász szerint egy általánossá vált világháború költségeivel mérhető.)

Objektív körülmények, szubjektív faktor

Trockij számára a program tétje az objektív körülmények érettsége és a szubjektív feltételek éretlensége közötti távolság legyőzése. Amerikai elvtársakkal vitatkozva így illusztrálja:
«Mi az általános helyzet az USA-ban és az egész világon? A gazdasági válság, a pénzügyi krízis soha nem látott méretű, minden országban közeledik a háború. Ez precedens nélküli társadalmi válság (…). Van állami válság is. Azt mondhatjuk, az uralkodó osztály politikai válsága (…). Ez jelenti a forradalmi helyzet teljes alapvető előfeltételét. Ez igaz az egész világ esetében, igaz az USA-ra is, lehet, hogy éppen ezesetben speciálisan igaz. Most a proletariátus kérdése. A munkásosztály helyzetében nagyon nagy változások történtek. Nagy érdeklődéssel és örömmel tudtam meg a Socialist Appeal és a New International néhány cikkéből, az amerikai munkás érzése ma az, hogy egyre nagyobbodik (…).
Aztán, vannak ezek az ülősztrájkok. Azt hiszem, ezek is precedens nélküliek az USA egész munkásmozgalmában. Ahogy ennek mozgalomnak az eredménye, a CIO megalapítása és fejlődése. A Labor Party megalapítása való törekvés szintén (…). Ha általában nézzük az egész világ helyzetét – az imperialista ellentmondásokat, az amerikai kapitalizmus helyzetét, a válságot és munkanélküliséget, az amerikai állam mint az amerikai gazdaság, a burzsoázia kifejezője helyzetét, az uralkodó osztály politikai lelkiállapotát, a soraiban tapasztalható dezorientációt és a munkásosztály pozícióját – mondhatjuk, hogy mindezt figyelembe véve a forradalmi előfeltételek több mint érettek.
Ha az előfeltételeken túl megnézzük a (társadalmi) felépítményt, a politikát, kevesebb érettséget találunk. Az amerikai kapitalizmus belső ellentmondásai – a válság és a munkanélküliség – össehasonlíthatatlanul érettebbek a forradalomra, mint az amerikai munkások öntudata. Ez a helyzet két pólusa. Mondhatjuk, hogy jellemző a forradalom alapvető társadalmi előfeltételeinek túlérettsége (…). Másrészről, az Egyesült Államokban az anyagi feltételek dekompozíciója gyorsaságának és súlyosbodásának köszönhetően a tömegek öntudata fontos haladást ért el, de ennek ellenére az objektív helyzethez képest elmaradott. Tudjuk, hogy a szubjektív körülmények – a tömegek öntudata, forradalmi párt kifejlődése – nem alapvető faktor. Ezek az objektív helyzettől függenek, a legfrissebb elemzés szerint a szubjektív elem maga is az objektív tényezőktől függ, de ez a függőség nem egyszerű folyamat.» («Vita az átmeneti követelések összefoglalásáról», 1938.márc.23.,Trockij: Művek, 17.kötet)
Ezt az aspektust kiemelve, a két faktor közül Trockij szerint az objektív körülmények a fontosabbak. Ezt bontja ki az Átmeneti programban:
«A tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.»
Másképpen szólva: senkinek nem áll hatalmában az osztályharc törvényeinek érvényesülését megakadályozni, a munkások minden akadály ellenére osztályt alkotnak, szervezeteiket felállítják és saját védelmüket keresik a tőkés osztály elleni legkeményebb osztályharc közepette.

«Láttuk a Népfront mechanizmusát»

Trockij számára az objektív körülmények alapvető faktorként való megerősítése egyáltalán nem minimalizálja a szubjektív faktor jelentőségét, amelynek apropóján aláhúzza, hogy az objektív körülményektől függés „nem egyszerű folyamat”.
Folytatja:
„Franciaországban a múlt évben olyan fontos jelenséget figyelhettünk meg, mely egyesült államokbeli elvtársainknak instruktív jellegű. A munkásmozgalom hatalmas elánt kapott. A szakszervezetek néhány hónap alatt kevesebb, mint egymillióról kb. 5 millióra növekedtek. Az ülősztrájkok Franciaországban összehasonlíthatatlanul erősebbek voltak, mint az USA-ban. A dolgozók mindenre készen voltak a végsőkig. A másik oldalról pedig láthattuk a Népfront mechanizmusát: először kimutatható kézzelfogva a Kommunista Internacionálé elárulásának történelmi fontossága. Mivel néhány év óta a KI a kapitalista társadalmat konzerváló apparátussá vált, az aránytalanság az objektív és szubjektív tényezők között kiélesedett, s a Népfront a leghatalmasabb fék lett a tömegek forradalmi áramlatának csatornába terelésére. És itt van, bizonyos mértékben sikerült (...). Mindenütt létezik a világban, ahogyan az USA-ban is, az objektív és szubjektív faktorok közötti aránytalanság, de soha nem volt olyan kihegyezett, mint most.” (idézet ugyanonnan)
Trockij számára ez, az áruló apparátusok által a Népfront keretében felállított akadály semmiképpen nem vezethet oda, hogy lemondjunk a pozitív végkifejletért vívott harcról. Trockij nem keveri az objektív és szubjektív feltételek közötti távolságot azzal a ténnyel, hogy a munkásosztály vereséget szenved.
Számára a forradalom győzelmének feltételei összejöttek... egyetlen alapvető körülményt hiányzik: a munkásosztály vezetése.
Úgy becsüli, hogy a IV. Internacionálé, szerény létszáma ellenére a munkásmozgalomra támaszkodva (abba illeszkedve) lényeges szerepet tud játszani és meg kell is tegye ezt segítségképpen a munkások aktuális öntudata és a realizálandó feladatok által kívánt öntudat közötti hídként:
„Az Egyesült Államokban van egy tömegmozgalmunk, amely ezen az aránytalanságon felülemelkedhet, Greentől Lewisig visz, Walkertől a La Guardiáig. (William Green AFL-je reakciós szakmai szakszervezettől a John L. Lewis-féle CIO ipari szakszervezetig; James John Walker nagytőkés környezetből érkező demokrata spekuláns kezében lévő New-Yorki polgármesteri hivataltól a haladó La Guardiáig.) Arról van szó, hogy az alapvető ellentmondást feloldjuk. A Komm. Párt ugyanolyan szerepet játszik az USA-ban, mint Franciaországban, csak egy lépcsőfokkal szerényebb helyen. A rooseveltizmus helyettesíti itt a francia Népfrontot. Ilyen körülmények között pártunknak segíteni kell a munkásokat eme ellentmondás feloldásában”.
A IV. Internacionálénak meghatározó szerepet kell játszania, hangsúlyozza Trockij:
„A stratégiai feladatok abban állnak, hogy segíteni kell a tömegeket politikai és pszichikai mentalitásuk igazodásában az objektív helyzethez, az amerikai munkások hagyományos előítéletein való túllépésében, lelkiállapotuk adaptálásában a rendszer teljes társadalmi válsága objektív helyzetéhez. Ebben a helyzetben – tekintetbe véve a kevés tapasztalatot, aztán tekintetbe véve a CIO megalakulását, az ülősztrájkokat, stb. – teljes mértékben jogunk van optimistábbnak lenni, bátrabbnak, offenzívabbnak stratégiánkban és taktikánkban – nem kalandornak –, és olyan jelszavakat használni, melyek eddig nem szerepeltek az amerikai munkásosztály szótárában.”
Tehát a teljes mértékben a IV. Internacionálé kapacitásához fűződő Átmeneti programra – a késedelem ellenére – az amerikai és a világ munkásosztályának szüksége van abban, hogy segítséget adjon a késedelem hatásának leküzdésében, előrehaladásban a vezetés válsága ügyében.
Pontosan itt van helye az átmeneti követelések fogalmának.

„Stratégiai koncepciónk számára ez egy átmeneti program”

«Mi az átmeneti program értelme?» teszi fel a kérdést Trockij és válaszol rá:
„Mondhatják, hogy ez egy akcióprogram, de számunkra, stratégiai koncepciónk számára ez egy átmeneti program – segítség a tömegeknek a kapott eszmék meghaladására (…) és az objektív helyzet igényeinek adaptálására. Ennek az átmeneti programnak bele kell ivódnia a legegyszerűbb követelésekbe. Nem láthatjuk előre, sem nem írhatjuk elő a helyi és szakszervezeti követeléseket, melyek egy adott lokális üzem helyzetéhez kötődnek, sem ennek a követelésnek a fejlődését, a munkástanács létrehozásának jelszavát. Itt van a két szélső pont átmeneti programunk fejlődésében, meg kell találjuk a kapcsolódást és a tömegeket el kell vezessük a hatalom forradalmi megragadása gondolatáig. Ezért tűnhet néhány követelés opportunistának – mert a dolgozók valóságos mentalitásához alkalmazkodnak. Ezért tűnnek mások túlzottan forradalminak – mert inkább az objektív helyzetre reflektálnak, mint a munkások valóságos gondolkodásmódjára. Az objektív és a szubjektív faktorok közötti távolságot amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szüntetnünk.„ (Vita az átmeneti követelések összefogalalására, 1938. márc. 23. Művek, 17. kötet)
Trockij számára az „átmeneti program” módszerének stratégiai jellege van, mivel a módszer az aktuális helyzetből indul ki és a proletarátus hatalommegragadási kérdése feltevéséig vezet. Ezen feltételekkel az átmeneti követeléseknek nincs elvi küldetésük, hogy a kapitalista rendszerben teljesüljenek (még ha, később meglátjuk, a program a legnagyobb jelentőséget is tulajdonja a gyakorlati harcnak az azonnali követelésekért és kielégítésükért, amely az osztályt csak annak független szervezetében tudja segíteni. (Trockij a munkabérek és -idő mobilitási foka jelszavának apropóján magyarázza: „Mi ez a jelszó? Valójában egy szocialista társadalom munkarendszere. Azt jelenti, hogy a munkaórák teljes száma elosztva a dolgozók teljes számával. Ha bemutatjuk a teljes szocialista rendszert, az átlag amerikainak úgy tűnhet, mindha valami Európából jövő utópisztikus dolog lenne. Úgy kell bemutatnunk, mint a válság megoldását, mely biztosíthatja , hogy legyen enni-, innivalója és méltó lakáskörülményei. Ez a szocializmus programja, egyszerű és népi formában”. Meg kell jegyeznünk, hogy az Átmeneti program eme jelszavának semmi köze sincs ma sem Franciaországban az NPA (Új Antikapitalista Párt) és más hasonló szervezetek az „Osszuk meg a munkát és a gazdagságot!” típusú „követelésével”. Világos, hogy a jelenlegi válság körülményei között, melyet a munkahelyek százmillióinak felszámolása jellemez, a munkásjelszónak előbb az elbocsátások megtiltása és új munkahelyek teremtése kell legyen (az USA-ban az AFL-CIO szakszervezeti tömörülés 15 millió munkahely teremtésének tervét követeli). Ma az osztály prekarizációja és pauperizációja miatt a létező munkahelyek megosztása azt kockáztatja, hogy az a munkahelyek felszámolásának szimpla „elkísérésébe” torkolljon. Látjuk, az Átmeneti program, ahogy Trockij maga is jelzi, nem egy minden körülményre alkalmazható követelés-katalógus. De magának a módszernek ma is teljes az aktualitása.)

„A forradalmárok hosszú idő alatt szerzett kollektív tapasztalataiból fakad”

Honnan ered az átmeneti program fogalma? Trockij felel:
«Szeretném kiemelni, hogy nem egy ember találta ki. Hogy a forrdalmárok hosszú idő alatt szerzett tapasztalataiból fakad. Ez a régi elvek alkalmazása az új helyzetben. Nem kell úgy felfogni, hogy egyszer s mindenkorra rögzített, hanem ellenkezőleg, mint olyat, mely képes rugalmas lenni a helyzetnek megfelelően.”
Az „Átmeneti program” definiciója „a forradalmárok hosszú idő alatt szerzett tapasztalatainak” kontinuitása kifejezése Trockij szerint nem stílusjelkép. Ugyanebben az időszakban publikált cikkében felidézett Marx és Engels Kommunista kiáltványa (1874-48) programjából 10 pontot – mint amelyeknek már volt „átmeneti program”-jellemzője; olyan átmeneti program, melyet később (1872-ben) a két szerző a Párizsi kommün tapasztalatai alapján korrigált és kiegészített, napirendre tűzve a burzsoá állam szétzúzásának gépezetét.
Ezt a metódust vették át a bolsevikok. 1917 szeptemberében az orosz forradalom közepette Lenin cikkében, melyet a „a fenyegető katasztrófa és elhárítása módjai”-nak szentelt (Lenin: Művek, 1917), ezt írja:
„Oroszország biztos katasztrófa előtt áll. Az ország haldoklik az élelmiszerhiánytól, a munkaerőhiánytól, holott van elegendő búza és alapanyag; és egy ilyen országban, ilyen kritikus helyzetben vált a munkanélküliség tömegessé! Milyen bizonyítékot kell még szolgáltatni, hogy a forradalom hat hónapja alatt (...) semmi, de semmi komoly nem történt gyakorlatilag a katasztrófa, az éhség megelőzésére, mikor demokratikus köztársaság vagyunk, mikor magát büszkén „forradalmi demokratának” tituláló bőséges számú egyesületünk, szervezetünk és intézményünk van? A legnagyobb sebességgel rohanunk a csőd felé, mert a háború nem vár és dezorganizálja a szüntelenül súlyosbodó élet összes területét.”
Mielőtt megformálja a helyzet adta sürgős követelmények részleteit, Lenin rámutat azokra az akadályokra, melyek ezen intézkedéseket gátolják:
„Minimális figyelem és gondolkodás elegendő, hogy meggyőződjuk, léteznek a katasztrófa és az éhség elleni küzdelem eszközei, hogy a meghozandó intézkedések teljesen világosak, egyszerűek, tökéletesen kivitelezhetők, teljesen a népi erőkre szabottak, és ha ezeket nem hozzuk meg, egyedül és kizárólag azért van, mert alkalmazásuk érintené a nagybirtokosok és tőkések maroknyi csoportjának mértéktelen profitját.”
Tény, a bolsevikeknek alig volt idejük Lenin „a fenyegető katasztrófa és elhárítása módjai”-ban részletezett átmeneti követelések programja körül mobilizálni. Az események előrehaladása – különösen a mensevikek és a szociálforradalmárok tömegbefolyásának összeomlása 1917 szeptembere és októbere között – kényszerítette őket a szovjetek (tanácsok) harcának segítésére, hogy a hatalmat követlenül kezükbe vegyék, ami meg is történt 1917. okt. 25-én. De a bolsevikok 1917 febr.-okt-i gyakorlati tapasztalata táplálta az Átmeneti program egész orientációját, egyszerre az átmeneti követeléseken és a „munkás-paraszt kormány” követelésén keresztül. Utóbbit Trockij az összes átmeneti jelszavak közül mint a „leghaladóbbat” írja le. A Népfronttal áll szemben a burzsoáziával való szakítás szükségességének kifejezéseként. A tömegek mozgósítása avégett, hogy a nevükben szóló pártokat azok kötelezzék egy lépés megtételére a szakítás útján és elkötelezzék magukat a munkás-paraszt kormány oldalán: Trockij szemében ez a küzdelem központi tengelye, ennek a hipotézisnak „kevésbé valószínű” jellege ellenére. Azt írja:
„Ám ne találgassunk. Az agitáció a munkás-paraszt kormány jelszavával minden körülmények között őrzi óriási nevelési értékét. Nem véletlenül: ez az általánosító jelszó teljesen követi korszakunk politikai fejlődésének vonalát (a régi burzsoá pártok összeomlása és szétesése, a demokrácia csődje, a fasizmus felívelése, a munkások növekedő vágya aktívabb és offenzívabb politikára). Ezért mindegyik átmeneti követelésünknek egy és ugyanazon politikai konklúzió felé kell vezetnie: a munkásoknak szakítani kell a burzsoázia összes tradicionális pártjával, hogy megvalósíthassák a parasztsággal együtt saját hatalmukat.” (Átmeneti program, A munkás-paraszt kormány)
Erről írt Jean-Pierre Raffi a La Vérité ugyanezen speciális számában. (A szovjethatalom első éveiben a fiatal Kommunista Internacionálé Marx, Engels és Lenin nyomdokán halad. III. kongresszusa megállapítja:”A kommunista pártok csak a harcban tudnak fejlődni. Még a legkisebb kommunista pártok sem állhatnak csak az egyszerű propaganda és agitáció mezsgyéjén. A proletártömegek minden szervezetében ki kell építeniük az élcsapatot, mely a fejletlen eszmeiségű, habozó tömegek számára konkrét harci célokat fogalmaz meg alapvető életszükségleteik reklamálására ösztönözve, megmutatja, hogyan kell a küzdelmet megvívni és amely kimutatja a minden nem kommunista párt árulását (....) De emiatt nem szabad lemondanunk a proletariátus alapvető és aktuális, életszükségleteiket érintő követeléseiről (...). Ellenkezőleg, a tömegek minden szükségletét a forradalmi harc kiindulópontjának kell tekinteni, melyek együttesen a szocialista forradalom hatalmas irányzatát képesek létrehozni. A kommunista pártok e harcot nem adják semmiféle, a kapitalizmus dülöngélő építményét megerősíteni és magjavítani szándékozó minimális programért. Aktuális feladatuk, fő céljuk ennek az épitménynek a romba döntése. De – hogy ezt a feladatot teljesíteni tudják – a kommunistáknak olyan követeléseket kell kifejezni, melyek azonnali és sürgős szükségletet jelentenek a munkásosztály számára, és a tömegek harcában meg kell védeniük ezeket a követeléseket anélkül, hogy azon nyugtalakodnának, kompatibilis-e vagy sem a tőkés osztály uzsorakizsákmányolásával.” – a Kommunista Internacionálé első 4 kongresszusa, „Taktikai tézisek – Küzdelmek és részkövetelések”)

Demokratikus és átmeneti részkövetelések

Trockij számára az átmeneti követelések programjának előtérbe helyezése egyáltalán nem jelenti az azonnali követelések háttérbe szorítását:
«A IV. Internacionálé stratégiai feladata nem a kapitalizmus megreformálása, hanem megdöntése. Politikai célja, hogy a proletariátus a hatalmat megragadja avégett, hogy a burzsoáziát megfossza tulajdonától. Ám ennek a stratégiai feladatnak a végrehajtása elképzelhetetlen a taktikai kérdéseknek, mégha azok kicsik és részletkérdések is, a legalaposabb figyelembevétele nélkül. (...) Mai korunk sajátossága nem az, hogy a forradalmi párt mentesül a mindennapok prózai munkájától, hanem az, hogy lehetővé teszi a küzdelem folytatását felbonthatatlan kötelékben a forradalom feladataival. A IV. Internacionálé nem veti el a régi «minimumprogram» követeléseit, ahol és amennyiben azok őriznek valamelyes életerőt. Fáradhatatlanul védelmezi a munkások demokratikus jogait és szociális vívmányait. De ezt a mindennapi munkát korrekt, reális, vagyis a forradalmi perspektíva medrébe tereli. Abban a mértékben, ahogyan a tömegek régi „minimum” részkövetelései a hanyatló kapitalizmus destruktív és degradáló tendenciáiba ütköznek – és ezt minden lépésnél tapasztaljuk –, a IV. Internacionálé előtérbe helyezi az átmeneti követelések rendszerét, melynek értelme az, hogy egyre nyíltabban és határozottabban maga a burzsoá rezsim alapjai ellen irányul.”
Passzus, melynek fontossága megnövekedett a XXI. század elejére, mikor a rothadó kapitalizmus (a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszerhez végérvényesen csatlakozott munkás-buzsoá apparátusok által szekundálva) a tömegeket nem csak a legelemibb „minimum” követelésekért vívott védekező harcra kényszeríti, hanem mindenekelőtt a már létét fenyegető halálos offenzíva elleni harcra. Ez az offenzíva lesújt az osztályharc és a demokratikus küzdelem összes munkás- és demokratikus vívmányára: a független szakszervezeti és politikai szervezetekre, melyek ma példa nélküli nyomásnak vannak kitéve korporatista utakra terelésük érdekében; a felbomló imperializmus a politikai demokrácia alapelemeit, egyiket a másik után megkérdőjelezi; s még a nemzetek létezését is diszlokációnak és bomlásnak teszi ki.
Ez a helyzet új helyet kínál az osztály- és demokratikus vívmányok védelmi harcában. Nem arra vezeti a IV. Internacionálé aktivistáit, hogy programminimumban állítsák fel a védelmi és vívmány-visszavételi harcot, s a küzdelmet a proletárforradalom meghatározatlan jövőjébe utalják. Ellenkezőleg: ebben a fázisban, melyet a reakció és destrukció jellemez minden vonalon, jobban mint valaha, minden részkövetelésért való harc napirendre tűzi a tömegek mozgósítását a kisajátítók kisajátításáért.

Párt alakítása a kiút megtalálásához

Láttuk, az átmeneti követelések ezen rendszere Trockij számára azt célozza, hogy segítséget nyújtson a proletariátus vezetése válságának megoldásához. Ez jelenti egyszersmint a IV. Internacionálé megalapítását és ennek a konstrukciónak beírását egy nagyobb együttesbe: segítését és konszolidálását mindannak, ami a munkásosztály és szervezetei függetlenségét jelenti a populista front és a korporatizmus ellen. Trockij nem zárja ki azt a feltevést, hogy különleges körülmények között az átmenet szintén alkalmazható a pártépítés kérdésében. Az átmeneti követelések kidolgozásával közvetlen kapcsolatban a IV. Internacionálé amerikai híveit a Labor Partyról szóló vitába tereli. Trockij veti fel a Labor Party kérdését – vagyis azt a hipotézist, hogy a Demokrata párttal szakító szakszervezetek munkáspártot formáljanak – az európai háború és a fasizmus masírozásának fenyegető közelségével kapcsolatban. Abban a helyzetben, melyben a sztálinizmus felhasználja Október zászlaját saját ellenforradalmi politikája folytatására, melyben a szociáldemokrácia ismert ellenforradalmi politikáját képviseli, a kiút kérdése Trockij számára egybevág a párt kérdésével. (Alan Benjamin cikke)
Van olyan kockázat, véli, hogy az USA-ban a válság szintén fasizmusba torkollik. A dolgozóknak megvan az a képességük, hogy kiegyenesedve ezt megakadályozzák. A széles munkáspárt létezése lenne a sánc, mondja Trockij. A dolgozók nem csatlakoznak egyenesen és közvetlenül a reálisan erős, de mégiscsak limitált Socialist Worker Party trockista szervezethez, mely - számításba véve a válság kibontakozási ritmusának felgyorsulását - azt kockáztatja, hogy időben nem fog készen állni.
Akkor tehát? Létezhet-e más a forradalmi válság megoldására, mint a IV. Internacionálé egyik pártja, egycsapásra széles tömegbefolyással; egy független munkáspárt szilárd gyökerekkel, mely kebelén a IV. Internacionálé irányzata cselekedhet, megerősítve eme párt független alapjait, saját maga pedig az osztály együttesének védekezését segítendő támpont legyen? Trockij számára ez a kérdés koncentrálja az összes többit. Messze attól, hogy a forradalmi programot elhagyná, az objektív helyzet funkciójában ez határozott programpont. A munkásosztály számára a kiút felmutatása annyit jelent, hogy egy meghatározott pillanatban az összes lehetséges formában előre kell lépni a párt létrehozásának kérdésében, ideértve annak széles értelmezését is, tehát osztálypártot is, mely a fasizmus felé vezető utat kereső tőkésosztály szemben opponál. Trockij szemében ez az átmenet a pártkonstrukcióban történelmi szükséglet – az emberiség válsága a vezetés válsága – az objektív körülmények érettsége és a szubjektívek éretlensége közötti szakadék áthidalására az események gyorsulási ritmusával összefüggésben.

A IV. Internacionálé és a munkáspárt

Egy vitában az amerikai aktivistákkal így válaszol egy nekiszegezett ellenvetésre:
«Vajon egy reformista Labor partyt akarunk létrehozni ? Nem. Vajon olyan politikát akarunk, amely a szakszervezeteknek megadhatja azt a lehetőséget, hogy súlyukat mérlegre tehessék? Igen. Lehet, hogy reformista párt lesz belőle, ez a fejlődésétől függ. Itt a programról van szó. Tegnap már jeleztem, ma pedig aláhúzom: kell egy átmeneti követelésekről szóló program, amelynek legtökéletesebb pontja a munkás-paraszt kormány. Pártot akarunk, a dolgozó tömegek független pártját, mely az államhatalmat megragadja.» (Vita a Labor Partyról, 1938. márc. 21., Művek, 17. Kötet)
Trockij szerint ez a lépés az egész helyzet gyors fejlődésének perspektívájához tartozik:
«A kapitalizmus hanyatló szakaszában vagyunk, az egyre élénkebb, szörnyűbb válságok és a közelgő háború korában. A háború alatt a munkások nagyon gyorsan tanulnak. Ha azt mondjátok, várni kell és meglátni, aztán propagandát végezni, sosem leszünk élcsapat, hanem utóhad. Ha azt kérditek tőlem, lehet-e, hogy az amerikai munkások megszerzik a hatalmat 10 év múlva, azt felelem, igen, teljességgel lehetséges (...). Kis, propagandista szervezet vagyunk, bizonyos helyzetben szkeptikusabbak a gyorsan fejlődő tömegeknél. 1917 elején Lenin azt mondta, hogy a párt tízszer forradalmibb, mint saját központi bizottsága és a tömegek százszor forradalmibbak a párttagságnál. Most az USA-ban nincs forradalmi helyzet. De nyugodt időkben a nagyon forradalmi eszmékkel felvértezett elvtársak a mozgalom fékjévé válhatnak forradalmi helyzetekben– ahogy gyakran megtörténik. Egy forradalmi párt olyan gyakran és olyan sokáig várja a forradalmat, hogy szokásává válik annak elhalasztása.» (uo.)
Természetesen Trockijnál szó sem lehet arról, hogy egy munkáspártért való küzdelemben a IV. Internacionálé hívei szervezetileg feloldódjanak. Ezekkel a szavakkal magyarázza:
«Világosan kinyilvánítjuk, hogy megvan saját szervezetünk, saját sajtónk (…). De túl gyengék vagyunk. Nem mondhatjuk a munkásoknak: «Várjatok addig, míg erősebbek, befolyásosabbak leszünk». Be kell avatkoznunk a mozgalomba, ami olyan, amilyen.»
Trockij a Labor Party építésének kereteiben párbeszédet folytatva: «Nem mondanám, hogy a Labor Party forradalmi párt, de mindent meg kell tennünk, hogy az lehessen. Minden összejövetelen ki fogjuk mondani: az SWP képviselője vagyok. Ezt a pártot tartom egyedül forradalminak. De nem vagyok szektás. Ti most megpróbáltok egy nagy munkáspártot létrehozni. Segíteni fogok, de javaslom, vegyétek szemügyre a program lehetőségét e párt számára, ezt és ezt a javaslatot teszem.» (uo.)
Trockij a Labor Party kapcsán pontosítja:
«Egy forradalmi szervezet, mely negatív álláspontra vagy semleges vàrakozásra helyezkedne ilyen haladó mozgalommal szemben, saját magát taszítaná elszigeteltségbe vagy szektás elfajultságba (…). A Socialist Worker Party ugyanakkor nem szorítkozhat (…) a Labor Partyt favorizáló jelszóra, s még kevésbé e jelszó fedezetével a vezetés elvek nélküli kombinációinak tàmogatàsàra; előtérbe kell helyeznie az átmeneti követelések programját, hogy a tömegmozgalmat a Labor Party javára gyümölcsöztesse.
Teljes szervezeti és politikai önállóságának megőrzésével az SWP rendíthetetlenül folytatja szisztematikus harcát a szakszervezeti bürokrácia ellen, amely ellenáll a Labor Party létrehozásának vagy azt a burzsoá pártok egyikének segédjévé szándékozza tenni. Az SWP, megmagyarázva és népszerűsítve átmeneti követeléseinek programját (…) a tömegek élő tapasztalatainak alapján, fáradhatatlanul denunciálja a szakszervezeti bürokrácia és szociáldemokrata ill. sztálinista szövetségesei reformista és pacifista illúzióit. » (uo.)
Trockij számára a IV. Internacionálé létrehozása elválaszthatatlan a nemzetközi kontextustól, melyet a háború felé menetelés felgyorsulása jellemez, valamint a proletariátus és a burzsoázia közötti összeütközés, annak fasiszta fenyegetés alatti formájában. Ebben a kontextusban a munkásosztály számára keresett kiút megtalálásának középpontban a vezetés válságának megoldása áll. Ez kívánja meg az objektív és szubjektív feltételek közötti szakadék eltüntetését, azt különböző formákban megcélozva, ugyanabban a mozgalomban és a IV. Internacionálé megalapításának szükségességében, programjának bázisán és szekcióinak gyakorlati mozgalmával kiegészítve. Mi az Átmeneti program módszerének és céljainak aktualitása különböző, de a hasonlóságot sem nélkülöző körülmények között, úgy ahogy Trockij a születendő IV. Internacionálét elvtársaival állandó párbeszédben létrehozta, a munkásmozgalom egész történelmének kontinuitása bázisán? Ez az a vita, melyre a IV. Internacionálé meghívja a dolgozókat, a munkásmozgalom minden irányzatának aktivistáit, akik ragaszkodnak a tőkés barbárság menetelésének megállításához szükséges kulcshoz, az osztályfüggetlenséghez.