2024. november 1-jén és 2-án ülésezett a 2023. novemberi nemzetközi konferencián kinevezett Collectif d'animation du Comité d'organisation pour la reconstitution de la IVe Internationale (CORQI, a negyedik internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága).
Az ülésen részt vett elvtársak, a CORQI tagjai, a
tagszervezetek képviselői és állandó vendégek Azániából/Dél-Afrikából, Burkina
Fasóból, Kanadából, Kínából, Egyiptomból, Franciaországból, Németországból,
Olaszországból, Mexikóból, Marokkóból, Pakisztánból, Palesztinából,
Portugáliából, Spanyolországból és az Egyesült Államokból.
A L’Internationale («Az Internacionálé») 36. számában
közzéteszi az olvasók számára az általános vita bevezető jelentésének főbb
részleteit, amelyet Daniel Gluckstein elvtársunk mutatott be.
Kedves
elvtársak!
Ezt
a találkozót a világhelyzet és a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért
folytatott küzdelmünk szempontjából egyaránt döntő pillanatban tartjuk. Csak
néhány nappal az amerikai választások előtt tartjuk. Mivel ez a helyzet, nem az
a legfontosabb, hogy az események milyen formában fognak lezajlani, hanem az a
felfogásunk, hogy a választások eredményétől függetlenül fennáll a veszélye
annak, hogy november 4-e utáni napon a fő imperialista hatalom olyan
folyamatokba ütközik, amelyek a polgárháborúval vagy a polgárháború felé való
elmozdulással egyenértékűek. Az egyik kérdés, amit meg kell vitatnunk, hogy
szoros kapcsolat van az Egyesült Államok belpolitikai helyzetének kaotikus és
görcsös jellege és a világhelyzet kaotikus és görcsös jellege között. A két
folyamat szorosan összefügg. Az Egyesült Államokon belüli polgárháború felé
való menetelés az általános imperialista háború felé való meneteléssel
korrelációban történik. Egy általános háború, amelynek egyrészt Gáza és
Libanon, másrészt Ukrajna és Oroszország a két kiemelkedő eleme, de amely egy
átfogó folyamathoz kapcsolódik
Az
imperializmus megkérdőjelezi az összes általa létrehozott intézményi formát.
Ennek a helyzetnek az egyik kifejeződése nemzetközi
szinten az, hogy az imperializmus maga kérdőjelezi meg az összes általa
létrehozott intézményi formát, különösen azokat, amelyeket a második
világháború után hoztak létre, és amelyek szükségesek voltak az imperialista
rend fenntartásához, és kezdetben szükségesek voltak a sztálinista bürokrácia
és az imperializmus közötti ellenforradalmi együttműködés stabilitásához. Majd
a Szovjetunió bukása után az imperialista uralom fenntartásához volt szükséges.
Ma maga az imperializmus az, amely nem csak a stabilitását, hanem az ezen
intézményeken alapuló világrend létét is megkérdőjelezi.
Világos - amint az a palesztinai eseményekből is kitűnik
-, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete már csak pusztán szimbolikusan képezi
azt a pillért, amelyen keresztül az imperializmus a világrendet érvényre
juttatja. Amikor neki úgy tetszik, az ENSZ-re hivatkozik uralma támogatására.
De amint láthatjuk, amikor a cionista államapparátus semmibe veszi az ENSZ
összes ajánlását és szavazását, egészen az UNRWA (az ENSZ menekültügyért
felelős szervezete) tevékenységének betiltásáig, eltekintve a nagy imperialista
hatalmak néhány hivatalos tiltakozásától, Netanjahunak szabad keze van, ahogy
az imperializmusnak általában szabad keze van arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy
neki tetszik, megsértve azt, amit a "nemzetközi jog" nec plus
ultrájának (legmagasabb szint) állít be, azaz az ENSZ-et.
Ez igaz az Európai Unióra és a NATO-ra is, és az egyes
országokon belül igaz az Egyesült Államok és más nagyhatalmak politikai
intézményeire is, amelyeket könnyelműen megkerülnek, megkérdőjeleznek és
felforgatnak, mert az imperializmus úgy gondolja, hogy nem lehet egy másik
korszaknak, egy másik erőviszonyoknak megfelelő intézményi formák kényszereivel
foglalkozni, és hogy most egy másik szakaszba kell lépnie.
Amit "jogállamiságként" emlegetnek, amelynek
nevében az imperialista hatalmak döntések és szabályok egész sorát kényszerítik
rá az emberekre, ezt a "jogállamiságot" a kormányok és államok
annyiban tartják tiszteletben, amennyiben az egybeesik a kapitalista
érdekekkel. Amint ez már nem felel meg, erőszakot alkalmaznak.
Ebben az összefüggésben a háború, ahogy Clausewitz
mondta, minden eddiginél inkább úgy tűnik, hogy a hagyományos politikai
eszközökkel nem megoldható problémák megoldásának eszköze. A háború az
imperializmus nemzetközi politikájának, de nemzeti politikájának is egyik fő
eszközévé válik, és ez az, amiről a polgárháború aktualitása szól.
"A politika a közgazdaságtan koncentrátuma"
(Lenin)
A világ helyzetét éppúgy nem érthetjük meg, mint az
Egyesült Államokét, ha nem a tőke törvényeiből indulunk ki, ahogyan Marx
elemezte, ahogyan Lenin kiterjesztette elemzését. Mindannyian tudjuk, mit
mondott Lenin 1922-ben az Oroszországi Kommunista Párt 11. kongresszusán:
"A politika nem más, mint a közgazdaságtan koncentrátuma". Az
imperializmus politikája mindenekelőtt a gazdaság koncentrációja. Vegyük
például azt, ami a Volkswagen-trösztnél történik. A Volkswagen nem veszít
pénzt. A Volkswagen egyszerűen csak kevesebb nyereséget termel idén, mint
tavaly. Ez nem csak egy ürügy, amellyel a Volkswagen vezetői igazolják a
munkahelyek ezreinek leépítésére, gyárak bezárására stb. vonatkozó tervüket,
hanem a tőke törvényei, amelyek kimondják, hogy ha a Volkswagen által garantált
profitráta nem egyenértékű a más iparágakban garantált profitráta mértékével,
akkor elkerülhetetlen, hogy a részvények ára csökkenjen, hogy az osztalék
kevésbé legyen előnyös, hogy a részvényesek elmeneküljenek a Volkswagenből.
Következésképpen a kérdés megoldására nincs más alternatíva, mint a gyárak
bezárásával munkahelyek tízezreinek felszámolása. Kivéve a Volkswagen
visszaállamosításának problémáját, ahogyan azt német elvtársaink teszik,
kiemelve azt a blokkoló kisebbséget, amellyel a szakszervezetek rendelkeznek,
de amelyet az apparátusok nem akarnak kihasználni. A munkásosztály az, amitől a tőkésosztály a
milliárdokat akarja elvenni a válságában, ahogyan ez ma a német autóiparban
történik. Ugyanez a helyzet Franciaországban, a Barnier-Macron kormány által
bejelentett 60 milliárdos megszorításokkal, amelyeket a munkásosztálytól, annak
társadalombiztosításától, nyugdíjától és szabadságától akarnak elvenni. Minden
eddiginél jobban az imperializmus válságának kellős közepén vagyunk, amely a
bomlás soha nem látott szakaszába jutott, amelyet az jellemez, hogy a
termelőerők több gazdagságot képesek előállítani, mint amennyit az emberiség
képes elfogyasztani. A termelőkapacitások növekvő társadalmasításának tendenciája
szembekerült a kisajátítás magánjellegével. Ennek következménye az állandó
tőkefelesleg, amelyet a kapitalizmus csak úgy tud orvosolni, hogy a
termelőerőket destruktív erőkké alakítja át, parazita gazdasággá, és így
tovább. Ennek a politikának, amely abból áll, hogy válságára úgy válaszol, hogy
folyamatosan egyre többet vesz el a munkaerőtől, és így a fogyasztó osztály
fogyasztási erejéből, nyilvánvaló következménye, hogy minél jobban szétzúzza a
fogyasztó osztályt, annál kevesebbet fogyaszt, annál kevésbé képes felszívni a
megtermelt árukat, és minél kevésbé képes felszívni a megtermelt árukat, annál
jobban burjánzanak a tőke feleslegei, arra törekedve, hogy mindennek ellenére
választ találjon: Ez a fegyvergazdaság, a spekuláció, az élősködő gazdaság,
mindannak a megsemmisítése, ami "feleslegnek" vagy nem eléggé
jövedelmező termelőerőknek tűnik. Ezért áll az egész folyamat középpontjában
minden eddiginél jobban a háború.
A domináns amerikai imperializmus csak úgy maradhat fenn,
ha folyamatosan új piacokat hódít meg
Azok az elvtársak, akikhez tartozom, akiknek volt
szerencséjük együtt dolgozni Pierre Lambert elvtárssal, emlékeznek arra, hogy
Lambert állandó polémiát folytatott, és jogosan, azok ellen, különösen Ernest
Mandel és a pablisták ellen, akik négynaponta felfedezték, hogy egy új
imperializmus jött létre, amely "felül fogja múlni" az amerikai
imperializmust. Mandel az adott időszaktól függően Japánt, majd Németországot,
sőt egy ponton még Iránt és Brazíliát is kiemelte, mint növekvő "imperialista
hatalmakat", amelyek fejlődése olyan mértékű, hogy át fogják venni a
kapitalista világ vezetését az Egyesült Államoktól.
Lambert pedig makacsul kitartott amellett: nem,
létezhetnek egymással versengő imperializmusok, megpróbálhatnak "helyet
vájni maguknak a nap alatt", de azt hinni, hogy háború, világégés nélkül
az amerikai imperializmus csendben átadja a kapitalista világ vezetését, tiszta
illúzió. És Lambertnek igaza volt. Miért volt igaza? Ahogy Lenin az
Imperializmus, a kapitalizmus legfőbb szakasza című könyvében kifejtette, a
különböző imperialista hatalmak közötti versenyben a legerősebbek csak úgy
maradhatnak életben, ha folyamatosan növelik előnyüket és túlsúlyukat a
többiekkel szemben. És távolról sem engedhetnek, hanem folyamatosan arra kell
törekedniük, hogy növeljék a szakadékot maguk és a többi tőkés hatalom között.
Minden ellentmondásával együtt az amerikai imperializmus
nem tud domináns imperializmusként fennmaradni pusztán a jelenlegi viszonyok
fenntartásával. Csak úgy maradhat fenn, ha folyamatosan új piacokat hódít meg,
egyrészt azokat, amelyeket a többi kapitalista hatalom ural, másrészt azokat,
amelyek elkerülik a termelőeszközök magántulajdonát, azaz Kínát.
Ebben a tekintetben egyértelmű különbségek vannak Kamala
Harris és Trump között. Kamala Harris, akárcsak Biden, az imperialista érdekek
védelmének kártyáját játssza ki, miközben formálisan tiszteletben tartja a
fennálló imperialista rendet, azaz az államok közötti kapcsolatokat, az államok
közötti együttműködést és a nemzetközi intézmények összjátékát. Persze mindezt
azzal az alapgondolattal teszik, hogy Amerikának kell elsőként győztesként
kijönnie, de a forma tisztelete megvan. Amerika például támogatást ígér
Ukrajnának, majd eléri, hogy a NATO keretében egyre inkább az európai államok
viselik a pénzügyi terheket, ami lehetővé teszi az amerikai fegyverek
beszerzésének finanszírozását is. De ez nem úgy történik, hogy hadat üzen
Franciaországnak vagy Németországnak, hanem a NATO-n, az Európai Unión stb.
belüli erőviszonyok keretében. Amikor Netanjahu gyilkolászni kezd a
Közel-Keleten, Biden és Kamala Harris nem azt mondja, hogy "ez rendben
van". Azt mondják, hogy "sajnáljuk, de természetesen Izraelnek meg
kell védenie magát, így kell lennie". A különbség az, hogy Trump mindezzel
nem foglalkozik. Trump azt mondja, hogy Amerika az első, nem számít, mi
történik. Szóval, ha ezeket le kell zúznunk, félre kell söpörnünk, figyelmen
kívül kell hagynunk az ENSZ ajánlásait, akkor azt a világ minden gondja nélkül
megtesszük. Tehát nyilvánvaló különbség van a módszerben. Különbség van a
társadalmi bázisban is, amelyre mindketten apellálnak. Trump, mint minden fasizált
jelölt, a legelmaradottabb, reakciós rétegekre apellál, az egyházakra (és az
Egyesült Államokban hatalmasak), a frusztrált "kis fehérekre", akik
utálják a feketéket, a bevándorlókat, a nőket, az abortuszjogokat stb. lenyűgöző
A
különbségeken túl mi a közös Biden/Harris és Trump között
Egy dolog azonban közös
bennük: egyetértenek abban, hogy a Kína és Amerika közötti kapcsolat nem maradhat
a jelenlegi formájában. És hogy az amerikai gazdaság szükségletei megkövetelik,
hogy a kínai kormányzatnak az országa irányítására vonatkozó igényeit
megkérdőjelezzék. Az amerikai kereskedelmi miniszter 2023 decemberében
kijelentette, hogy „a Kínai Népköztársaságnak véget kell vetnie annak
az igényének, hogy saját piacát ellenőrizze”. Nincs érdemi különbség
eközött és Trump között, aki lényegében azt mondja: „A kínaiakat le fogom
fékezni, mert kizárt, hogy ne hagyják, hogy átvegyük az irányítást.
A politika itt is „a gazdaság koncentrátuma”, és Kínában
minden bizonnyal a gazdaság magánszektorának fejlődési folyamata zajlik. De
2004-ben az amerikai Fortune magazin által rangsorolt kínai cégek között
elenyésző volt a magáncégek aránya. Húsz évvel később ez az arány 19%-ra
tehető. Ez jelentős növekedés. Érdemes megjegyezni, hogy ezek többsége kis- és
középvállalkozás. De 2021-ben a Fortune által rangsorolt kínai vállalatok
forgalmának 81%-a az államilag irányított gazdaságból származik majd, nem pedig
a termelőeszközök magántulajdonából. Az állami tulajdon továbbra is domináns a
kínai gazdaságban, különösen a nagyvállalati szektorban, például az ipari
termelésben.
Sorainkban vita folyik a kínai gazdaság meghatározásáról,
és az orosz gazdaság meghatározásáról is, amely szerintünk nem azonos szinten
van. Egy dolog azonban világos: a kínai gazdaság nem a termelőeszközök
magántulajdonán alapul. Kína hatalmas, burjánzó bürokráciája hasznot húz a
termelési eszközök használatából, a hatalmas kiváltságokból, amelyekkel azok
járnak, de ezek nem a magántulajdonát képezik. A bürokraták nem örököltethetik
őket a gyermekeiknek. A bürokrácia megfoszthatja a vállalatvezetőket, ha úgy
ítéli meg, hogy nem azt teszik, amit a párt elhatározott. Még egy
multimilliárdost is képes néhány nap alatt halálra ítélt bűnözővé változtatni.
Ennek következménye van : az értéktörvény nem ugyanolyan
feltételekkel nyilvánul meg, mint a tőkés országokban. Igaz, van állandó és
változó tőke (és a változó tőke Kínában még mindig előnyösebb, mint a
kapitalista országok változó tőkéje). De amikor a megtermelt értéktöbbletről
van szó, nem ugyanazok a piaci szabályok érvényesek. A kínai bürokrácia, ha úgy
gondolja, hogy ez az érdeke, legalább egy bizonyos ideig gyárthat például
elektromos autók millióit verhetetlen áron. Mert a kombináció egyrészt a kínai
munkaerő értéke, másrészt az a tény között, hogy nem köteles igazodni az
átlagos profitrátához (amely nemzetközi szinten szabályozza a kapitalista
termelési folyamatokat), verhetetlenné teszi a versenyképesség szempontjából.
Ez egy olyan politikai döntés, amelyet egyetlen imperialista kormány sem hozhat
meg, egész egyszerűen azért, mert saját burzsoáziájának tartozik elszámolással,
és a saját burzsoáziája soha nem fogja elfogadni, hogy fel kell áldoznia a
nyereségét egy újabb piac meghódításának kilátása nevében. Minden normálisan
működő kapitalista azonnal profitot
akar. És ha nincs garancia az azonnali profitra, a tőke elmenekül és máshová
megy.
A globális imperializmus véget akar vetni az őt elkerülő
kínai gazdaság anomáliájának
Ezért tehát a világimperializmusnak muszáj véget vetnie
ennek az anomáliának. Az a tény, hogy a kínai bürokrácia képes így cselekedni,
nem teszi azt "imperialista bürokráciává". A "piacok
meghódítása" ellentmondásos jellegű: ez egyszerre a tulajdonjogi rendszer
védelme és a privatizáció irányába való elmozdulás által a gazdaságra gyakorolt
nyomás megtörése. De még ha ez táplálja is a kínai gazdaság szétesésének
tendenciáját, a privatizációs irány jelenleg kaotikus, embrionális, és
semmiképpen sem lesz lineáris. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor egy reggel
arra ébredünk, hogy "ma reggel óta Kína kizárólag kapitalista tulajdonon
alapul".
Igen, a folyamat megkezdődött. Ugyanakkor a Kínai
Kommunista Párt a korábbi időszakokban ismeretlen körülmények között erősíti a
gazdaság, köztük a magánvállalatok feletti ellenőrzését. Az elmúlt években a
Kínai Kommunista Párt vezetése utasítást adott arra, hogy a párt sejtjeinek
jelen kell lenniük minden bizonyos méretű vállalatnál, beleértve a
magánvállalatokat is. Ennek eredményeként 100 000 kínai kommunista párt sejtet
hoztak létre 100 000 vállalatnál, állami és magánvállalatoknál egyaránt, hogy
biztosítsák az állami ellenőrzést. És irányelvek egész sora jelzi, hogy mind az
államapparátus, mind a kommunista pártapparátus megerősíti a gazdaság feletti
ellenőrzését, még akkor is, ha azok teljesen magáncégek
A "Hová tart Kína" kérdésre válaszolva azt
mondhatjuk, hogy látszólag Kína a privatizáció folyamatában van. Ezzel
egyidejűleg a kommunista párt és az államapparátus megerősített ellenőrzése
zajlik a gazdaság felett. Ez ellentmondásos, mert a privatizáció felé vezető
útnak a szabad verseny rendszere felé vezető útnak kellene lennie.
A bürokráciát semmilyen körülmények között nem lehet
egyfajta progresszív eszközzé alakítani az emberiség egy új és pozitív, eddig
ismeretlen szakasza felé: a fennálló rendszer nem lehet átmenet a szocializmus
felé. Inkább többé-kevésbé a kapitalizmusba való átmenet, de olyan zűrzavaros
és káoszos keretek között, amelyhez képest az, ami a volt Szovjetunióban
történt és történik, nagyon mérsékelt gyakorlatnak tűnik. Kivéve persze, ha a
kínai munkásosztály és általánosabban az osztályharc nemzetközi szinten megakadályozza
ezt a folyamatot.
Akkor miért ez a hosszú kitérő Kínán keresztül? Azért,
hogy megmagyarázzuk, hogy a tőke jelenlegi nemzetközi szintű válságában, a
termelőerők korlátlan fejlődési tendenciája és a piac korlátozott volta közötti
növekvő ellentmondásban az imperializmus nem tűrheti el egy olyan kínai
gazdaság létezését, amely másfél milliárd ember belső piacán alapul, és
amelynek 80%-a még mindig állami tulajdonban van, és még a magánrészét is a
terv irányítja. Az imperializmus ezt nem tudja tolerálni.
A Kínával való konfrontáció napirenden van. De mikor? Hogyan?
Milyen formában? Senki sem tudja megmondani. A kereskedelmi verseny
kiéleződésével és/vagy a Kína perifériáján kialakuló konfliktusokkal fog
kezdődni? Vagy mindezek kombinációjával? Vagy a periférián zajló háborúkkal? Ez
a folyamat már elkezdődött. De az amerikai imperializmus nem nyerheti el a
világpiac feletti ellenőrzést anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne tudná szétzúzni
a saját ellenálló munkásosztályát. Láttuk a sztrájkokat a Boeingnél, a
dokkmunkások sztrájkjait... Demokratikus szinten látjuk az amerikai fiatalok
mozgósítását a gázai népirtás ellen, vagy a nők mozgósítását az abortuszhoz
való jog védelmében, vagy a feketék mozgósítását stb.
Szükséges a vita az orosz
gazdaság jellemzéséről
Most, hogy idáig eljutottunk, szeretnék néhány szót
szólni a német szervezet egyik elvtársával folytatott vitáról, akinek számos
kritikája vagy kérdése van. Ezek között a kérdések között szerepelt az
oroszországi helyzetről szóló vita is. Az elvtárs kritizálja - és véleményem
szerint igaza van - azt a kifejezést, amelyet Kollektívánk legutóbbi ülésén
készült jelentésben használtunk, miszerint Oroszországot "proto-imperializmusnak"
nevezik. Az elvtárs azt mondta: "Nem, ez nem
proto-imperializmus, mert a proto-imperializmus szó szerint olyan
imperializmust jelent, amely a létrehozás folyamatában van". Az elvtársnak igaza van a terminológiai polémiájában, és
ezt elismerem. Másrészt megpróbálom újrafogalmazni azt a gondolatot, amelyet
helyesnek tartok, és amely szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi történik ma a
kínai kérdéssel kapcsolatban.
Az imperializmus, a kapitalizmus legfelsőbb fázisa az,
amikor - Lenin szavaival élve - az imperialista hatalmak befolyási övezetekre
osztják fel a világot. És 1914-től napjainkig ez a felosztás az amerikai
dominancia irányába erősödött. Lenin szerint ez volt az az időszak is, amikor a
termelőerők korlátlan növekedési tendenciája és a piacok korlátozottsága
közötti ellentmondás áthidalhatatlanná vált. Ez volt az az időszak, amikor a
különböző kapitalista gazdaságok a nemzeti piacok szűkösségében fuldokoltak.
Következésképpen az uralkodó imperializmus elkerülhetetlenül egyre dominánsabbá
válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetnek új imperializmusok
kísérletei arra, hogy a világ színpadára lépjenek. Egy dolog azt mondani, hogy
nem sikerül kiszorítaniuk az amerikai imperializmust, és egészen más azt
állítani, hogy nem törekszenek saját érdekeik érvényesülésére. Az imperializmus
korában minden burzsoázia arra törekszik, hogy megőrizze saját érdekeit. Kilencven
évvel ezelőtt, 1934-ben Trockij azt írta: "Előbb-utóbb az amerikai
kapitalizmusnak hosszasan és hosszasan meg kell nyitnia egész bolygónkat maga
előtt". Ez egy erőteljes előretekintő elemzés volt. De ez egy olyan
időszak volt, amikor a német kapitalizmus Hitler uralma alatt úgy tűnt, hogy
teljes kibontakozásban van. Ahogy a Japánnal való szövetsége is. De Trockij azt
mondja: nem, ha tisztán nézzük a termelőerők fejlettségi fokát, akkor a végén,
bármilyen fejlemények is lesznek, az amerikai kapitalizmus fog győzni. De
ahhoz, hogy győzni tudjon, mondja Trockij, meg kell nyitnia maga előtt az egész
bolygót. Trockij hozzáteszi: "Milyen módszerekkel? Minden
módszerrel". Hozzáteszi: "A magas termelékenységi együttható egyben a
pusztító erő magas együtthatóját is jelenti. Háborút prédikálok? A legkevésbé
sem, nem prédikálok semmit. Én csak megpróbálom elemezni a világhelyzetet és
következtetéseket levonni a gazdasági mechanika törvényeiből." Ez a képlet
tanulságos: a "gazdasági mechanika törvényei" azt jelentik, hogy a
második világháború felé vezető út elkerülhetetlen volt. És még ha a náci
Németország katonai ereje látszólag sokkal gyorsabban fejlődött is, mint az
amerikai imperializmus (és a japán imperializmussal kötött szövetsége) katonai
ereje, végül az amerikai kapitalizmusnak győznie kellett, mégpedig abból az
okból, amit Trockij mond: "a termelékenység magas együtthatója egyben a
pusztító erő magas együtthatóját is jelenti".
Más szóval, a fegyverkezési gazdaság kapacitása arányos a
kapitalista gazdaság általános kapacitásával. És ebből a szempontból az
amerikai kapitalizmus rendkívüli termelékenységi fölénye azt jelentette, hogy
győznie kellett, még akkor is, ha az emberiség számára megdöbbentő körülmények
között győzött. De a kapitalizmus nem így gondolkodik: ha 50 millió halálos
áldozatot követel, ha egész kontinensek, egész népek pusztulását, az semmi
ahhoz képest, hogy a tőkének szüksége van uralmának fenntartására.
Közös súlypont minden neokapitalista oligarcha számára
És itt jön a képbe az a jelenség, amelyet elemezni
kezdtünk, az orosz kapitalizmus, amely maffiaszerű, szétesett, de amelynek
nincs más választása, mint keresni egy "helyet a napon" a kapitalista
világban. Az 1990-es évek elején, különleges körülmények között, az orosz
állami vállalatok jelentős vagyonát és termelési kapacitását a bürokrácia
privatizációra adta át. A leendő oligarchák, akiknek többsége a bürokrácián belülről
származott, megragadták ezt a jelentős vagyont, és magántulajdonukba vették,
kivonva azt nemcsak az orosz nép, hanem az Egyesült Államokból és más
kapitalista országokból származó pénzügyi tőke ellenőrzése alól is. Ez a
folyamat nem volt sem homogén, sem lineáris: ha Jelcin hatalmon maradt volna,
valószínűleg felgyorsította volna azt a folyamatot, amelynek során Oroszország
vagyona a privatizáció és a pénzügyi tőke - különösen az amerikai - közvetlen
ellenőrzése alá került volna. Ez a közvetlen átvétel más országokban is
megtörtént, például Lengyelországban, Magyarországon és Romániában, az Európai
Unióba és a NATO-ba való integrációjuk révén.
De azzal, hogy Jelcin eltűnt az útból, és Putyin került a
Kremlbe, egyfajta súlypont jött létre, amely közös az összes neokapitalista
oligarcha számára, akiknek egy rendkívül erős államapparátusra, egy
katonai-ipari komplexumra kell támaszkodniuk közös érdekeik védelmében,
ellentétben a XVII., XVIII. és XIX. században a kapitalizmus felfelé ívelő
fejlődésének részeként kialakult nemzeti burzsoáziákkal. Ebben az esetben a
burzsoázia az állami tulajdonból elvett vagyon kifosztásán alapuló
maffiaérdekek egyfajta koalíciójaként alakul ki, amely egyfajta
maffiakonzorciumot, "maffia-szindikátust" alkot, de nem játsza ki az
Egyesült Államok pénzügyi tőkéjének való közvetlen alávetettség kártyáját.
Egész egyszerűen azért, mert a saját meggazdagodásuk, a saját jelentős hatalmuk
konstitúciójának kártyáját játszák ki. Oroszországban ma nem tudom, hány milliomos
és rendkívül gazdag milliárdos van, akik a világ legexkluzívabb üdülőhelyeit
kolonizálják, futballklubokat, síparadicsomokat, kastélyokat vásárolnak, stb. Ellenálltak
annak, hogy az Egyesült Államok finánctőkéje bekebelezze őket, elsősorban
azért, hogy magán- és maffiakapitalistaként virágozhassanak.
Ez azonban nem a klasszikus értelemben vett burzsoázia,
amely a nemzeti termelőerők fejlesztésére törekszik. Arra törekszik, hogy
megőrizze pozícióit. Egyesülése védekező jellegű, Putyin politikai hatalma körül,
amely e különböző heterogén szektorok számára súlypontként, kiváltságaik
garanciájaként jelenik meg. De bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ennek
az orosz maffia-neoburzsoáziának a fő jellemzője - ami önmagában nem
progresszív jellemző -, hogy elutasította komprádor burzsoáziaként szereplését,
ellentétben a privatizáló neomaffiával, például a közép- és kelet-európai
perifériás országokban. És ez a különbség.
Háborús folyamat, amely globális méretűvé válik
Oroszországban a "liberális ellenzék" néven
ismert szektor az amerikai érdekeknek való teljes alávetettség programjának
hordozója. Putyin kegyetlenül elnyomja, mert a jelenlegi oroszországi rend nem
tűri a legkisebb demokratikus kihívást sem, amely aláásná létét. Azok, akik Putyin
rendszerének társadalmi bázisát alkotják, védekezve fognak össze. És ebből a
szempontból azt mondhatjuk, hogy a kapitalista restauráció folyamata
Oroszországban még nem fejeződött be teljesen. Nem mintha még mindig lenne
állami tulajdon. De a jelenlegi háború Ukrajnával a privatizációs folyamat
korlátait és ellentmondásait fejezi ki. Ezért ez egy életre-halálra szóló harc.
Ezért van az, hogy az imperializmus számára a háború célja - akár azonnali,
akár későbbi - nem egyszerűen az, hogy Ukrajna győzzön. Hanem az, hogy
megbuktassa Putyint, és lehetővé tegye Oroszország hatalmas vagyonának
közvetlen kifosztását. Ez azonban egy olyan háborús folyamathoz vezet, amely
globalizálódni látszik, és amelyben mindkét oldalon minden erő olyan
dinamikában egyesül, amelyről senki sem tudja megmondani, meddig fog elmenni.
Ennek eredményeképpen a háború bizonyos mértékig a Putyin
körüli katonai-ipari apparátus kohéziós fegyverévé válik. Az orosz
neoburzsoázia nincs abban a helyzetben, hogy a már létező imperializmusokkal
szemben érvényesüljön. Még csak imperialista burzsoáziaként sem tudja magát
konstituálni. De ugyanakkor nem is teheti meg, hogy ne tegye. Ez az egész
ellentmondás. Meddig? Oroszország veresége az imperializmus általi nagyobb
leigázást jelentene. Putyin ezt a nacionalizmus ideológiai fegyverével
ellensúlyozza. De ez nem lesz elég. Mi lesz Kínával? Milyen mértékben fogja
követni Oroszország példáját? Erre senki sem tud választ adni.
Amikor elvtársunk a német szervezettől azt
mondja szövegében: „Nincs osztálykülönbség az amerikai imperializmus és
Putyin Oroszországa között”, akkor igaza van. Két imperialista hatalomról
van szó, nem azonos szinten, de két imperialista hatalomról. És ebben az
értelemben ez egy imperialista háború. Ezért harcolunk mind Zelenszkij
rezsimje, mind Putyin rezsimje ellen. Ezért támogatjuk mind az orosz, mind az
ukrán dezertőröket.
A
háború osztályjellege és taktikai megfontolások
De
vajon van-e közvetlen összefüggés e két rendszer összehasonlítható
osztályjellege és az általános háború esetén tanúsított taktikai magatartás
között? Ez egy sor tényezőtől függ. Egy általános háború esetén ki lesz kinek a
szövetségese? Senki sem tudja megmondani. Ez nem változtatja meg a háború
osztályjellegét, de az, hogy milyen álláspontot képviselünk egy háborúban, nem csak
az érintett erők osztályjellegétől függ. Az analógia minden korlátaival együtt
Marx és Engels - eleinte teljesen helyesen - Poroszországot - a formálódó német
burzsoázia országát - támogatta III. Napóleon betörő Franciaországával szemben.
Aztán, amikor Poroszország elfoglalta Franciaországot, megváltoztatták
álláspontjukat.
Ebben
a szakaszban még senki sem tudja, hogy egy folyamatban lévő háborúnak mik
lesznek a tengelyei. Hacsak nem kérdőjelezzük meg az Oroszország és Kína
osztályjellegéről szóló elemzésünket. És ezen a ponton vitát kell folytatnunk a
német szervezet elvtársával, aki hozzászólásában azt mondja, hogy a mai
Oroszország "kétségtelenül más osztályjellegű, mint Kína". A
"kétségtelenül" szó zavar engem. Mert amikor azt mondjuk, hogy
"kétségtelenül", az azt jelenti, hogy kétségünk van. És ez megnyitja
az ajtót a kétértelműség előtt.
Számomra
ma az orosz állam osztályjellegéhez nem férhet kétség, ez egy maffiaburzsoázia
kapitalista állama, amely valójában az Ukrajna elleni háborújának imperialista
jelleget ad, az amerikai imperializmussal versenyezve, olyan okokból, amelyek
az orosz gazdaság kapitalista természetéhez kapcsolódnak. És nem azért, ahogyan
néhány elvtelen kispolgár állítja, mert Oroszországnak definíció szerint
"birodalmi ambíciói" vannak. Mint ahogyan az sem kétséges számomra,
hogy a kínai gazdaság a jelenlegi szakaszban alapvetően nem a termelőeszközök
magántulajdonán alapul. És hogy következésképpen az amerikai imperializmus Kína
elleni háborús törekvései nem a kínai bürokrácia elleni háborút jelentenek,
hanem háborút az 1949-es forradalom deformált társadalmi alapjainak maradványai
ellen, egy "bürokratikusan deformált munkásállamban", ahol még mindig
vannak olyan hódítások, amelyekre a munkásosztály támaszkodik ellenállásában.
Van egy alternatíva
« Ce à
quoi nous assistons, ce n’est pas un déclin économique temporaire, c’est l’aube
d’une dévastation économique complète et la destruction de toute notre
culture »et il ajoute, « au cas où l’humanité laborieuse et
pensante s’avérerait incapable de saisir à temps les rênes de ses propres
forces productives et de les organiser correctement à l’échelle de l’Europe et
du monde ».
Mondhatnánk,
hogy borús képet festek a helyzetről. És lássuk be, a helyzet az emberiség nagy
többsége számára sivárnak tűnik. Az Ukrajna és Oroszország közötti háború már
majdnem három éve tart, és úgy tűnik, hogy földrajzilag egyre jobban terjed. A
gázai népirtás már több mint egy éve folyik, az izraeli háborút pedig az
amerikai imperializmus zöld utat adott Libanonra, Szíriára és Iránra is
kiterjesztették. A fenyegetések egyre sürgetőbbek a Kínai-tengeren. De még ha a
helyzet fenyegetőnek is tűnik, és az is, tény marad, hogy ahogy Trockij írta a fent
idézett 1934-es szövegében: "Amit
most látunk, az nem átmeneti gazdasági hanyatlás, hanem a teljes gazdasági
pusztulás és egész kultúránk megsemmisülésének hajnala", és
hozzáteszi: "amennyiben a dolgozó és
gondolkodó emberiség képtelennek bizonyul arra, hogy időben megragadja saját
termelőerőinek gyeplőjét, és azokat európai és világméretekben helyesen
megszervezze".
Donc il y a une alternative. Cette alternative, c’est
celle que dessine la résistance des travailleurs et des peuples, que dessine la
lutte de classe à l’échelle internationale, et ce n’est pas une vue de l’esprit.
Cette marche à la guerre généralisée menace l’existence même du genre humain,
oui, sauf si la classe ouvrière américaine est capable de se dresser sur la
route de la barbarie imposée par l’impérialisme américain. Sauf si la classe
ouvrière, aux États-Unis et en Chine, est capable de faire sa jonction dans la
défense de ses intérêts communs contre la menace d’une guerre généralisée. Et
ça vaut pour l’ensemble des pays.C’est donc tout le problème de l’Internationale
ouvrière qui est posé.
Van tehát egy alternatíva. Ez az alternatíva a munkások
és a népek ellenállása által felrajzolt alternatíva, amelyet a nemzetközi
szintű osztályharc hozott létre, és ez nem a mi képzeletünk szüleménye. Ez az
általános háború felé tartó menetelés az emberi faj létét fenyegeti, igen,
hacsak az amerikai munkásosztály képes szembeszállni az amerikai imperializmus
által ráerőltetett barbarizmussal. Hacsak a munkásosztály az Egyesült
Államokban és Kínában nem képes egyesíteni erőit, hogy megvédje közös érdekeit
az általános háború fenyegetésével szemben. Ezért a Munkás Internacionálé egész
problémája forog kockán.
Kevésbé, mint valaha, nem közelíthetjük meg a jelenlegi
háborúk kérdését elszigetelten. Úgy kell megközelítenünk őket, mint egy
általánossá váló háborúban összefutó háborúkat, és ki kell emelnünk annak
osztályjellegét. Ez egy olyan kapitalista rendszer háborúja, amely már nem
képes másképp legyőzni ellentmondásait, mint a pusztító erők fejlesztésével. De
ugyanakkor annak megértésével, hogy a munkásosztály - amely a kapitalista
rendszer keretein belül bolygóméretekben egyre nagyobb számban van jelen -
abban a helyzetben van, hogy szembeszálljon ezzel. Feltéve persze, hogy képes
megvédeni az érdekeiket anélkül, hogy alárendelné magát a munkásmozgalom
csúcsán uralkodó áruló apparátusoknak.
Az elmúlt időszakban láthattuk, hogy ez az
áruló politika az, amely fedezetet nyújt Netanjahu összes bűncselekményéhez.
Ugyanez a politika nyújt fedezetet az imperializmus intézményeinek, mint az
ENSZ, a NATO, az Európai Unió és a burzsoá államok intézményei számára. Ezt
látjuk például Franciaországban, amikor a munkásmozgalom összes politikai
apparátusa (a „szocialista”, „kommunista” vagy La France insoumise pártok
vezetői) szánalmasan védi azV. Köztársaság haldokló rendszerét. Ez az
a politika, amely „szocialista” címkét ad az Egyesült Államok Demokrata
Pártjának, ahogyan az Amerikai Demokratikus Szocialisták (DSA) és az őket
támogató revizionista központ vezetői teszik, és akik mindenütt akadályokat
gördítenek a munkásosztály mozgalma elé.
A
dolgokat tisztábban látva a Munkás Internacionáléért folytatott harc
szemszögéből nézve
Mindazonáltal
a munkások nemzetközi szintű ellenállására építve a dolgokat az eddigieknél
közvetlenebbül kell megközelítenünk, a Munkás Internacionáléért (és következésképpen,
ami minket illet, a Negyedik Internacionáléért) folytatott harc szempontjából.
Miért van ez így? Ha a politika a "koncentrált gazdaság" politikája,
akkor meg kell értenünk, hogy a kapitalisták szemszögéből nézve a nemzetközi nem
a nemzeti gazdaságok összeadódása, hanem egy világgazdaság, amelyben minden
egyes alkotóelem a saját helyét igyekszik elfoglalni. És meg kell értenünk, hogy a munkásosztály szempontjából
nincs a nemzeti osztályharcok összege, amely összeadódva a nemzetközi osztályharcot
alkotja, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti osztályharc minden egyes helyzetét
a nemzetközi osztályharc sajátos kifejeződéseként kell felfognunk.
Ennek az a következménye, hogy meg kell erősítenünk,
ahogy mindig is tettük, de még világosabban, mint eddig, bizonyos számú
alapelvet, amelyek behatárolják, hogy mi legyen a háború ellen osztályterületen
harcoló nemzetközi munkáskezdeményezés függetlensége.
Először is: a háború elítélése, mint egy és ugyanaz.
Elutasítva azokat a képmutató számításokat, amelyek arra késztetnek minket,
hogy itt elítéljük a gázai népirtást, és megszavazzuk a háborús hiteleket
Ukrajna számára; máshol pedig ennek ellenkezőjét tesszük; vagy elfogadjuk a
Kína elleni háború előkészületeit. A kapitalista rendszer valóságából és bomlási
válságából kiindulva alapvető fontosságú annak megerősítése, hogy egyetlen
imperialista háborúval állunk szemben, és hogy a munkásosztály szempontjából
ezt a háborút meg kell vívni.
Másodszor, ebből kell levezetni jelszavainkat: "Az
orosz csapatok kivonása Ukrajnából; az ukrán csapatok kivonása Oroszországból;
a NATO-csapatok kivonása a térségből; a francia csapatok kivonása az afrikai
országokból és az utolsó francia gyarmatokról", valamint: "az izraeli
csapatok kivonása, a megszállás befejezése, egy egységes, világi és demokratikus
Palesztina kilátásba helyezése a történelmi Palesztina területén".
Harmadszor: erősítsük meg a háború és a kizsákmányolás
közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, és ezért a háború elleni harc és a
kizsákmányolás elleni harc között.
Negyedszer, ebből következik, hogy minden harcosnak,
minden valóban munkás internacionalista áramlatnak, amely a háború és a
kizsákmányolás ellen harcol, ezt át kell ültetnie az imperialista országokba,
elsőbbséget adva a saját kormánya, a saját imperializmusa elleni harcnak. Az
imperialista országokban a proletár internacionalizmus elsősorban nem abból
áll, hogy szimbolikus tüntetéseket szervezünk a NATO-bázisok vagy más helyek
előtt. Nem, ha egy imperialista hatalomban harcos vagy, az imperialista háború
elleni harc mindenekelőtt a munkásoknak a saját kormányuk leváltásáért
folytatott harc. Franciaországban ez a munkásosztály harca a Macron-Barnier, a
háborús uszítók kisöpréséért. Az Egyesült Államokban ez a harc a tegnapi
Biden-kormány, a holnapi Harris/Trump-kormány és így tovább. Ezt tanította
nekünk Lenin: a saját imperializmusunk elleni harcot, a forradalmi defetizmust.
Ötödször és végül, ez magában foglalja a Lenin által
"szociál-sovinizmusnak" nevezett jelenség világos elhatárolását. Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Európai Parlamentben több mint
harminc alkalommal szinte az összes "baloldali" képviselő megszavazta
az Ukrajna számára nyújtott háborús hiteleket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül
azt a tényt, hogy a különböző parlamentek által elfogadott minden
állásfoglalás, még akkor is, amikor a gázai mészárlások befejezésére szólít
fel, azzal kezdődik, hogy megerősíti "Izrael önvédelemhez való
jogát", más szóval a cionizmus előtti teljes kapitulációt.
Számunkra ez az öt pont jelzi az erők átcsoportosítását,
amelyhez az elkövetkező időszakban hozzá kell járulnunk. Miért? Mert a CORQI és
a hozzá kapcsolódó elvtársak erőin túl, azokon az erőkön túl, amelyek részt
vettek a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián 2022 őszén, vannak
olyan áramlatok, csoportok és szervezetek a munkásmozgalomban, amelyek a jelek
szerint ebbe az irányba mozdulnak. Vannak olyan áramlatok is, amelyek az
ellenkező irányba, jobbra mozognak. De vannak áramlatok, amelyek ebbe az
irányba mozognak. Szükség van arra, hogy elhatároljuk magunkat, és arra is,
hogy megpróbáljuk nagyon széles körben összehozni azokat az áramlatokat,
amelyek nem feltétlenül osztják az álláspontunkat egy sor dologban, de amelyek
ezekben az alapvető elemekben úgy vélik, hogy szükség van a közös cselekvésre.
Ezért kell törekednünk arra, hogy a háború és a
kizsákmányolás elleni harcot összekötő széles körű nemzetközi konferencia
összehívását és ennek kiterjesztéseként a Negyedik Internacionálé
újjáalakulásáért küzdő elvtársak konkrét találkozóját összekapcsoljuk.