A gázai népirtás nem a Hamász hatalomra kerülésének elszigetelt következménye

 

---

Gyökerei egy olyan történelemben rejlenek, amelyet Izraelnek 1948 óta biztosított nemzetközi büntetlensége jellemez.

1947-ben az ENSZ javaslatot tett a palesztinai felosztási tervre, amely a területet két államra osztotta: egy zsidó és egy arab államra. Ezt a tervet mind az arab államok, mind a palesztinok elutasították. Izrael 1948. májusi függetlenségi kikiáltását követő napon kitört a háború, amely a Nakbához vezetett: több mint 700 000 palesztin kivándorlásához. Az ENSZ a 194. számú határozatával elismerte a visszatéréshez való jogukat, amelyet Izrael szisztematikusan figyelmen kívül hagyott.

Azóta Izrael szinte feltétel nélküli támogatást élvez, különösen az Egyesült Államok részéről, amely több mint 50, Palesztinával kapcsolatos ENSZ Biztonsági Tanács határozatot vétózott meg. Ez a diplomáciai védelem lehetővé tette Izrael számára, hogy valódi nemzetközi nyomás nélkül folytassa gyarmatosítási, erőszakos kitelepítési és elnyomási politikáját.

Izrael 1967-es Gázai övezet és Ciszjordánia megszállása, majd 2005-ös kivonulása nem vetett véget a palesztinok szenvedéseinek. A 2007 óta bevezetett blokád Gázát szabadtéri börtönné alakította, katasztrofális életkörülményekkel: víz-, áram-, gyógyszer- és élelmiszerhiánnyal (2023 óta teljes ostrom folyik, éhínségbe taszítva a lakosságot). A palesztinok túléléséhez szükséges alapvető készleteket szállításokat folyamatosan illegálisan megállítja, mielőtt elérnék Gázát. A helyzet a utóbbi hetekben sem változott.

A nemzetközi közösség, azzal, hogy szemet hunyt a nemzetközi jog ezen ismételt megsértései felett, jelentős felelősséget visel ezért a tragédiáért. Izrael vak támogatása és a Gázában elkövetett bűncselekményekkel szembeni tétlenség tette lehetővé, hogy ez a helyzet fennmaradjon, Gázát a büntetlenség és az igazságtalanság szimbólumává alakítva.

Elmélet: Mi a fasizmus és hogyan lehet leküzdeni?

 

 Válogatás Lev Trockij írásaiból

 Fasizmus, parlamenti demokrácia…

 

(Részletek a "Német forradalom és a sztálini bürokrácia" című, 1932. januári műből)

2. Demokrácia és fasizmus (…) 

Ellentmondás van a fasizmus és a demokrácia között. Nem „abszolút”, vagyis a marxizmus nyelvén szólva nem két, egymással nem redukálható (kibékíthetetlen) osztály uralmát fejezi ki. Inkább egyetlen osztály két különböző uralmi rendszerét jelöli. Ez a két rendszer: a demokratikus parlamenti és a fasiszta, az elnyomott és kizsákmányolt osztályok különböző kombinációira támaszkodik, és elkerülhetetlenül éles konfliktusba kerül egymással. (...)

A fasiszta rezsim akkor kerül sorra, amikor a polgári diktatúra „normális” katonai és rendőri eszközei, parlamenti fedezékükkel együtt, nem elegendőek a társadalom egyensúlyának fenntartásához. A fasizmus ügynökein keresztül a tőke mozgásba hozza a feldühödött kispolgárság tömegeit, az osztályvesztéses és demoralizált lumpenproletárok bandáit, mindazokat a számtalan emberi lényeket, akiket maga a finánctőke taszított dühbe és kétségbeesésbe. A burzsoázia azt követeli, hogy a fasizmus fejezze be munkáját: mivel elfogadta a polgárháború módszereit, hosszú évekre békét akar. A fasizmus ügynökei pedig, a kispolgárságot faltörő kosként használva és minden útjukba kerülő akadályt lerombolva, sikeresen befejezik munkájukat. A fasizmus győzelme azt eredményezi, hogy a finánctőke közvetlenül acélfogóival megragadja az uralom, az irányítás és az oktatás minden szervét és intézményét: az államapparátust a hadsereggel, az önkormányzatokat, az egyetemeket, az iskolákat, a sajtót, a szakszervezeteket, a szövetkezeteket. Az állam fasizmusba taszítása nemcsak a kormányzati formák és módszerek „mussolinizációját” jelenti – ezen a területen a változások végső soron másodlagos szerepet játszanak –, hanem mindenekelőtt a munkásszervezetek szétzúzását: a proletariátust teljes apátiába kell redukálni, és olyan intézményhálózatot kell létrehozni, amely mélyen behatol a tömegekbe, hogy megakadályozza a proletariátus bármilyen önálló kikristályosodását. Pontosan ez a fasiszta rezsim lényege.

Az imént elmondottak semmiképpen sem mondanak ellent annak a ténynek, hogy egy adott időszakban létezhet egy átmeneti rendszer a demokratikus és a fasiszta rendszer között, amely mindkettő vonásait ötvözi: ez az egyik rendszer egy másikkal való felváltásának általános törvénye, még akkor is, ha kibékíthetetlenül ellenségesek egymással. (…)

A munkások évtizedek alatt a polgári demokrácián belül kiépítették bástyáikat, bázisaikat, a proletár demokrácia központjait: szakszervezeteket, pártokat, edzőklubokat, sportszervezeteket, szövetkezeteket stb. A proletariátus nem a polgári demokrácia formális keretében, hanem forradalmi eszközökkel kerülhet hatalomra: ezt mind az elmélet, mind a tapasztalat bizonyítja. De pontosan ehhez a forradalmi úthoz van szüksége a proletariátusnak a proletár demokrácia támaszpontjaira a polgári államon belül. A II. Internacionálé munkája ilyen bázisok megteremtésére korlátozódott egy olyan időszakban, amikor még progresszív történelmi szerepet töltött be.

A fasizmus elsődleges és egyetlen funkciója a proletárdemokrácia minden bástyájának alapjaiig történő lerombolása. Vajon ennek van-e „osztálybeli jelentősége” a proletariátus számára, vagy nincs? Hadd foglalkozzanak ezzel a problémával a nagy teoretikusok. Miután a rezsimet polgárinak minősítette – ami vitathatatlan –, Hirsch [1], tanáraihoz hasonlóan, egy részletet figyelmen kívül hagy: a proletariátus helyét ebben a rezsimben. Száraz szociológiai absztrakcióval helyettesítik a történelmi folyamatot. De az osztályharc a történelem talaján folyik, nem a szociológia sztratoszférájában. A fasizmus elleni küzdelem kiindulópontja nem a demokratikus állam absztrakciója, hanem a proletariátus élő szervezetei, ahol minden tapasztalata koncentrálódik, és amelyek előkészítik a jövőt. Az a tény, hogy a demokráciáról a fasizmusra való átmenet „organikus” vagy „progresszív” jellegű lehet, nyilvánvalóan nem jelent mást, mint hogy a proletariátustól megrázkódtatás és küzdelem nélkül el lehet venni nemcsak anyagi vívmányait – egy bizonyos életszínvonalat, társadalmi törvényhozást, polgári és politikai jogokat –, hanem e vívmányok fő eszközét, azaz szervezeteit is. Így ez a „hideg” átmenet a fasizmusra a proletariátus elképzelhető legszörnyűbb politikai kapitulációját feltételezi. (…)

(Részlet az „Egyetlen út” 1932. októberi számából)

2. Burzsoázia, kispolgárság és proletariátus

(…) A dekadens burzsoázia képtelen fenntartani a hatalmat az általa felépített parlamentáris állam módszereivel és eszközeivel; a fasizmus, mint önvédelmi eszköz, szükséges számára, legalábbis a legkritikusabb pillanatokban. (…) De a bevett burzsoázia nem szereti a fasiszta módot problémái megoldására, mert a sokkok, még a polgári társadalom érdekében is, nem kockázatmentesek számára. Ezért az ellentét a fasizmus és a burzsoázia hagyományos pártjai között...

A nagyburzsoázia nem értékeli a fasiszta módszereket, ahogy egy fájós állú ember sem szereti, ha kihúzzák a fogát. A polgári társadalom tekintélyes körei gyűlölettel tekintettek Pilsudski fogorvos praktikáira [2], de végül is behódoltak az elkerülhetetlennek, bár fenyegetésekkel, alkudozással és kereskedelemmel. És most a kispolgárság tegnapi bálványa a tőke rendőrévé változott. (…)

(Részlet a "A Kommunista Internacionálé fordulópontja és a németországi helyzet, 1930. szeptember" című műből)

4. A kispolgárság és a fasizmus

(…) A fasizmus valós veszéllyé vált Németországban; a polgári rezsim súlyos patthelyzetének, a szociáldemokrácia konzervatív szerepének ezzel a rezsimmel szemben, valamint a Kommunista Párt felhalmozódott gyengeségének kifejeződése, amely képtelen megdönteni azt. Aki ezt tagadja, az vagy vak, vagy henceg. (…)

A fasizmus kommunista vezetés általi túlbecslése további erősödésének egyik okát teremtette meg. Az ellenkező tévedés, nevezetesen a fasizmus alábecslése a Kommunista Párt jelenlegi vezetése által, a forradalmat még súlyosabb vereséghez vezetheti az elkövetkező években.

A fejlődés ütemének kérdése, amely nyilvánvalóan nem kizárólag tőlünk függ, különösen súlyossá teszi ezt a veszélyt. A politikai hőmérsékleti görbe által rögzített és a választások során feltárt lázgörbe arra utal, hogy a nemzeti válság fejlődési üteme nagyon gyors lehet. Más szóval, az események lefolyása a leg… a közeljövőben újra felszínre hozza Németországban a forradalmi helyzet érettsége, valamint a forradalmi párt gyengesége és stratégiai alkalmatlansága közötti régi tragikus ellentmondást, új történelmi csúcsponton. Ezt világosan, nyíltan és mindenekelőtt elég korán ki kell mondani.

Visszatekintés Németország példájára és a kommunista párt politikájára

(Részletek az „Egyetlen út” című, 1932. októberi számból)

2. Burzsoázia, kispolgárság és proletariátus

(…) A fasizmus növekedéséért az alapvető politikai felelősség természetesen a szociáldemokráciát terheli. Az imperialista háború óta e párt politikája abból állt, hogy kitörölje a független politika eszméjét a proletariátus tudatából, meggyőzze a kapitalizmus örök jellegéről, és térdre kényszerítse a hanyatló burzsoázia előtt. A kispolgárság a munkások oldalára állhat, ha új urat lát bennük.

A szociáldemokrácia megtanítja a munkást arra, hogy lakájként viselkedjen. A kispolgárság nem fog lakájt követni. A reformizmus politikája megfosztja a proletariátust attól a lehetőségtől, hogy a kispolgárság plebejus tömegeit vezesse, és ezzel egyidejűleg utóbbiakat a fasizmus ágyútöltelékévé alakítja.

Számunkra a szociáldemokrácia felelőssége nem meríti ki a politikai problémát. (…)

3. A fasizmus szövetségese vagy ellensége a szociáldemokrácia?

(…) Amikor körülbelül három évvel ezelőtt rámutattunk, hogy a következő ausztriai és németországi válság kiindulópontja minden valószínűség szerint a szociáldemokrácia és a fasizmus között fennálló kibékíthetetlen ellentét lesz; amikor ezen az alapon elvetettük a szociálfasizmus elméletét, amely távolról sem világított rá erre a küszöbön álló konfliktusra, ellenkezőleg, elfedte azt; amikor kijelentettük, hogy a szociáldemokrácia, beleértve apparátusának jelentős részét is, az események menete révén bevonódhat a fasizmus elleni küzdelembe, és hogy ez kedvező kiindulópontot teremt a kommunista párt számára egy későbbi offenzívához, nagyon sok kommunista – nemcsak fizetett funkcionáriusok, hanem egészen őszinte forradalmárok is – azzal vádolt minket, hogy idealizáljuk a szociáldemokráciát. Nem maradt más hátra, mint tétlenül állni és semmit sem tenni. Nehéz vitatkozni azokkal, akiknek a gondolkodása itt megáll, míg egy marxista számára a probléma csak most kezdődik. (…)

Tavaly azt írtam, hogy a fasizmus elleni küzdelemben a kommunistáknak fel kell készülniük arra, hogy gyakorlati megállapodást kössenek nemcsak az ördöggel és nagyanyjával, hanem Grzesinskyvel is [3]. Ez a mondat bejárta a világot a sztálinista sajtóban: lehetne-e jobb bizonyíték a baloldali ellenzék „szociálfasizmusára”? Néhány elvtárs figyelmeztetett: „Ragadni fognak ehhez a mondathoz.” Azt válaszoltam: „Ez a mondat pontosan azért íródott, hogy ragadják meg. Ragadjanak meg egy izzó vasat, és égessék meg az ujjaikat! Leckéket kell adnunk a bolondoknak.” A harc lefolyása arra késztette Von Papent [4], hogy tájékoztassa Grzesinskyt a börtönbüntetésről. Vajon ez az epizód beleillik a szociálfasizmus elméletébe és a sztálinista bürokrácia jóslataiba? Nem, teljesen ellentmondott nekik. Másrészt a helyzetértékelésünk teljes mértékben elfogadta ezt a lehetőséget, és határozott helyet adott neki.

De a szociáldemokrácia ezúttal is elutasította a küzdelmet, válaszolná egy sztálinista. Igen, visszautasította. Aki azt hitte, hogy a szociáldemokrácia önállóan, vezetői kezdeményezésére, ráadásul olyan körülmények között vesz részt a harcban, ahol maga a kommunista párt sem képes részt venni a harcban, csak csalódhatott. Nem számítottunk ilyen csodára. Ezért a szociáldemokrácia nem okozhatott nekünk „csalódást”.

(Részletek a „Milyen szempontból helytelen a Német Kommunista Párt jelenlegi politikája?” (levél egy német kommunista munkáshoz, a Német Kommunista Párt tagjához) című, 1931. december 8-i cikkből)

Németország jelenleg egyik legnagyobb történelmi pillanatát éli; a német nép, Európa sorsa, és nagyrészt az egész emberiség sorsa múlik rajta évtizedekre. Ha egy labdát helyezünk egy piramis tetejére, egy kis lökés elég ahhoz, hogy jobbra vagy balra guruljon. Ehhez a helyzethez közeledik Németország óráról órára. Egyes erők azt akarják, hogy a labda jobbra guruljon, és megtörje a munkásosztály hátát. Mások a labdát a tetején akarják tartani. Ez egy utópia. A labda nem maradhat a piramis csúcsán. A kommunisták azt szeretnék, ha a labda balra gurulna, és megtörné a kapitalizmus hátát. Nem elég akarni; képesnek kell lenni rá. Próbáljuk meg még egyszer higgadtan megvizsgálni a helyzetet: helyes vagy helytelen a Német Kommunista Párt Központi Bizottsága által jelenleg folytatott politika? (…)

Térjünk vissza az orosz tapasztalatokhoz!

Hogy gondolatomat a lehető legvilágosabban és legkézzelfoghatóbban bemutassam, visszatérek a Kornyilov-felkelés [5] tapasztalataihoz. 1917. augusztus 26-án (régi naptár szerint) Kornyilov tábornok egy kozákkülönítményt és egy vad hadosztályt küldött Petrográd ellen. Kerenszkij [6] volt a hatalmon, aki a burzsoázia hivatalnoka és Kornyilov háromnegyedrészt szövetségese volt. Lenin bujkált, azzal vádolták, hogy a Hohenzollernek szolgálatában áll; engem akkoriban ugyanezzel a váddal zártak be a "Kreszty" egyik cellájába. Mi volt akkoriban a bolsevikok hozzáállása? Nekik is joguk volt azt mondani: "Ahhoz, hogy legyőzzük Kornyilov bandáját, le kell győznünk Kerenszkij bandáját." Ezt többször is elmondták, mert helyes és szükséges volt a jövőbeli propaganda szempontjából. De ez egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy augusztus 26-án és az azt követő napokban ellenálljanak Kornyilovnak, és megakadályozzák a petrográdi proletariátus lemészárlásában. Ezért a bolsevikok nem csupán általános felhívást intéztek a munkásokhoz és a katonákhoz: „Szakítsatok a kiegyezőkkel, és támogassátok a bolsevikok Vörös Egységfrontját!” Nem, a bolsevikok egységes harcfrontot javasoltak az eszereknek és a mensevikeknek, és közös szervezeteket hoztak létre velük a harcra. Helyes volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Thälmann [7]. Hogy még világosabban bemutassam, hogyan nézett ki az egységfront, felidézem a következő epizódot: miután a szakszervezetek által fizetett óvadéknak köszönhetően kiszabadultam a börtönből, cellámból egyenesen a Népvédelmi Bizottság ülésére mentem, ahol a mensevik Dannal és a szociálforradalmár Gots-cal – akik Kerenszkij szövetségesei voltak, és akik börtönben tartottak – együtt megvizsgáltuk és megoldottuk a Kornyilov elleni harc problémáit. Helyes volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Remmele [8].

Brüning a „kisebbik rossz”?

A szociáldemokrácia támogatja Brüninget [9], rá szavaz, és felelősséget vállal politikájáért a tömegek előtt, azon az állításon alapulva, hogy a Brüning-kormány a „kisebbik rossz”. Ezt a nézőpontot próbálja rám erőltetni a Rote Fahne, azzal az ürüggyel, hogy tiltakoztam a kommunisták ostoba és szégyenletes részvétele ellen Hitler népszavazásán. De vajon a német baloldali ellenzék, és különösen én, követeltük-e a kommunistáktól, hogy szavazzanak Brüningre és támogassák őt? Mi, marxisták, Brüninget és Hitlert, valamint Braunt [10] egyetlen rendszer képviselőinek tekintjük. Az a kérdés, hogy melyikük a „kisebbik rossz”, értelmetlen, mert a rendszerüknek, amely ellen harcolunk, minden elemére szüksége van. De ma ezek az elemek konfliktusban állnak, és a proletariátus pártjának feltétlenül ki kell használnia ezt az konfliktust a forradalom érdekében.

Egy skálán hét hangjegy van. Az a kérdés, hogy melyik a "legjobb" hangjegy, dó, ré vagy szó, értelmetlen. A zenésznek azonban tudnia kell, mikor és melyik hangnemet kell megütnie. Az absztrakt kérdés, hogy melyik, Brüning vagy Hitler, a kisebbik rossz, ugyanilyen értelmetlen. De tudni kell, hogy ezek közül melyiket kell megütni. Világos ez? Azoknak, akik nem értik, vegyünk egy másik példát. Ha az egyik ellenségem minden nap gyenge méregdózisokkal mérgezne, egy másik pedig hátulról akarna lelőni, először a második ellenségem kezéből ragadnám ki a revolvert, ami lehetőséget adna arra, hogy végezzek az elsővel. De ez nem jelenti azt, hogy a méreg "kisebbik rossz" a revolverhez képest.

Sajnos a Német Kommunista Párt vezetői a szociáldemokratákkal egy szintre pozicionálták magukat, egyszerűen megfordítva a jeleket: a szociáldemokraták Brüningre szavaztak, őt nevezve a kisebbik rossznak; a kommunisták, akik abszolút nem bíznak Brüningben és Braunban (és teljesen igazuk van), utcára vonultak, hogy támogassák Hitler népszavazását, vagyis a fasiszták Brüning megdöntésére irányuló kísérletét. Ily módon felismerték, hogy Hitler a kisebbik rossz, mert a népszavazáson elért győzelem Hitlert juttatná hatalomra, nem a proletariátust. Az igazat megvallva, az ember kicsit zavarban van egy ilyen elemi dolgot magyarázni! Rossz, nagyon rossz, hogy olyan zenészek, mint Remmele, a hangjegyek megkülönböztetése helyett a csizmájukkal zongoráznak.

Milyen feladataik vannak a trockista aktivistáknak? Hogyan lehet megfogalmazni a munkások egységfront-politikáját?

(Részletek a „Milyen szempontból hibás a Német Kommunista Párt jelenlegi politikája?” című, 1931. december 8-i levélből)

(…) Most egyetlen front létrehozásával kell a fasizmus ellen fordulnunk. És ezt a fasizmus elleni közvetlen harc frontját, amely az egész proletariátus közös frontja, oldalba támadásra kell felhasználnunk, de olyat, amely annál hatékonyabb a szociáldemokrácia ellen.

A gyakorlatban a legnagyobb lelkesedést kell mutatnunk arra, hogy blokkot kössünk a szociáldemokratákkal a fasiszták ellen, bárhol is hajlandóak csatlakozni ehhez a blokkhoz. Amikor azt mondjuk a szociáldemokrata munkásoknak: "Hagyják el vezetőiket, és csatlakozzanak egységes frontunkhoz párton kívül", csak egy üres frázist adunk hozzá a sok ezer másikhoz. Tudnunk kell, hogyan válasszuk el a munkásokat vezetőiktől a cselekvésben. És a cselekvés most a fasizmus elleni küzdelem. Kétségtelen, hogy vannak és lesznek szociáldemokrata munkások, akik készek a kommunista munkásokkal vállvetve harcolni a fasizmus ellen, függetlenül, sőt a szociáldemokrata szervezetek akarata ellenére is. Nyilvánvalóan a lehető legszorosabb kapcsolatokat kell kialakítanunk ezekkel az élvonalbeli munkásokkal. De jelenleg kevesen vannak. A német munkás a szervezettség és a fegyelem szellemében nevelkedik. Ennek megvannak az erősségei és a gyengeségei. A szociáldemokrata munkások túlnyomó többsége harcolni akar a fasiszták ellen, de egyelőre csak szervezetten. Ezt a lépést nem lehet kihagyni. Segítenünk kell a szociáldemokrata munkásoknak abban, hogy a valóságban – egy új és kivételes helyzetben – ellenőrizhessék, mit érnek szervezeteik és vezetőik a munkásosztály élete vagy halála szempontjából.

A szociáldemokráciára kell erőltetnünk a fasiszták elleni blokkot

Sajnos a Kommunista Párt Központi Bizottságában sok a rémült opportunista. Hallották, hogy az opportunizmus a blokkok szeretete.

Ezért vannak a blokkok ellen. Nem értik a különbséget, ami egy parlamenti szintű megállapodás és egy harci megállapodás, még ha a legszerényebb is, között létezhet egy sztrájkról vagy a nyomdászok fasiszta bandákkal szembeni védelméről. (…)

Nincs közös platform a szociáldemokratákkal vagy a német szakszervezetek vezetőivel, nincsenek kiadványok, nincsenek zászlók, nincsenek közös plakátok! Külön meneteljenek, együtt sztrájkoljanak! Csak abban egyezzenek meg, hogyan, kivel és mikor sztrájkoljanak! Ebben a kérdésben egyetérthetünk az ördöggel, a nagyanyjával, sőt még Noskével [12] és Grzesinskivel is. Egy feltétellel, hogy nem kötik meg a kezüket. Végül gyorsan ki kell dolgozni egy gyakorlati intézkedéscsomagot, nem a szociáldemokrácia "leleplezése" (a kommunisták előtt) céljából, hanem a fasizmus elleni hatékony küzdelem céljából. Ennek a programnak foglalkoznia kell a gyárak védelmével, a gyári bizottságok cselekvési szabadságával, a munkásszervezetek és intézmények sérthetetlenségével, a fasiszták által lefoglalható fegyverraktárak kérdésével, a veszély esetén teendő intézkedésekkel, azaz a szociáldemokrata kommunista egységek militáns fellépéseivel stb.

A fasizmus elleni küzdelemben hatalmas szerep hárul a gyári bizottságokra. E tekintetben különösen körültekintő cselekvési programra van szükség. Minden gyárat antifasiszta erődítménnyé kell alakítani, saját parancsnokkal és harci csapatokkal. Minden városban és járásban be kell szerezni a laktanyák és más fasiszta gócok térképét. A fasiszták megpróbálják bekeríteni a forradalmi gócokat. A bekerítőt be kell keríteni. A szociáldemokrata és szakszervezeti szervezetekkel való megállapodás ebben a kérdésben nemcsak megengedett, hanem kötelező is. Ennek megtagadása „elvi” megfontolások nevében (sőt, bürokratikus ostobaságból vagy, ami még rosszabb, gyávaságból) a fasizmus közvetlen támogatását jelenti. (…) A cselekvési programnak tisztán gyakorlatiasnak, tisztán konkrétnak kell lennie, mindenféle mesterséges „követelés”, mindenféle hátsó szándék nélkül, hogy minden átlagos szociáldemokrata munkás elmondhassa magának: amit a kommunisták javasolnak, az feltétlenül elengedhetetlen a fasizmus elleni küzdelemhez. Ezen az alapon példát kell mutatnunk a szociáldemokrata munkásoknak, és kritizálnunk kell vezetőiket, akik elkerülhetetlenül ellenezni és visszafogni fogják a mozgalmat. Csak ezen az úton lehetséges a győzelem.

(…)

Nem vonhatunk vissza semmit a szociáldemokráciával kapcsolatos kritikánkból. Nem feledkezhetünk meg semmiről a múltból. Idővel rendezni fogjuk minden történelmi elszámolásunkat, köztük a Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal való elszámolásunkat is. Ugyanígy mi, orosz bolsevikok, végre átfogó törvényjavaslatot nyújtottunk be a mensevikeknek és az eszereknek a munkások, katonák és parasztok üldözése, rágalmazása, letartóztatása és meggyilkolása miatt. (…)

De ezt a győzelmet akarni kell. Sajnos a kommunista köztisztviselők között elég sok a félős karrierista és bigott, akik a kis pozíciójukat, a fizetésüket és még inkább a bőrüket dédelgetik. Ezek az egyének nagyon hajlamosak ultrabaloldali frázisokat felvonultatni, amelyek szánalmas és megvetendő fatalizmust takarnak. „Nem harcolhatunk a fasizmus ellen anélkül, hogy legyőznénk a szociáldemokráciát!” – mondja a vad forradalmár, és... külföldi útlevelet készít.

Kommunista munkások, több százezren, több millióan vagytok, nincs hová mennetek, nem lesz elég útlevél. Ha a fasizmus hatalomra kerül, félelmetes tankként fog átsuhanni a koponyátok és a gerincetek felett. A megmentés csak a könyörtelen küzdelemben rejlik. Csak a szociáldemokrata munkásokkal való harcban való közeledés hozhat győzelmet. Siessetek, kommunista munkások, mert kevés időtök van hátra!

Részletek a "Német forradalom és a sztálinista bürokrácia" című cikkből, 1932. január

15. Reménytelen a helyzet?

(…) Nem szabad elfelejteni, hogy az egységfront politikája sokkal hatékonyabb védekezésben, mint támadásban. A proletariátus konzervatív vagy elmaradott rétegei könnyebben bevonódnak az elért eredmények védelméért folytatott harcba, mint az új pozíciók meghódításáért folytatott küzdelembe.

Brüning rendkívüli rendeletei és Hitler fenyegetése ebben az értelemben „ideális” vészjelzést jelentenek az egységfront politikája számára. Ez nem védekezés a szó legalapvetőbb és legnyilvánvalóbb értelmében. Ilyen körülmények között lehetséges a munkásosztály túlnyomó többségét megnyerni az egységfrontnak. Sőt, a harc célkitűzései elkerülhetetlenül szimpátiával találkoznak a kispolgárság alsóbb rétegeiben, beleértve a munkásnegyedek és -kerületek boltosait is.

Minden nehézség és veszély ellenére a jelenlegi németországi helyzet óriási előnyöket kínál a forradalmi párt számára; ez sürgetően világos stratégiai tervet követel meg: a védekezéstől a támadásig. Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is feladná elsődleges célját, amely továbbra is a hatalom meghódítása, a kommunista párt azonnali cselekvésre készen védekező állást foglal. Itt az ideje, hogy visszaállítsuk az „osztály osztály ellen” kifejezés valódi jelentését! (…)

Manapság sokan a „baloldalon” nagy pesszimizmust mutatnak Németország sorsával kapcsolatban. Azt mondják, 1923-ban, amikor a fasizmus még nagyon gyenge volt, és a kommunista párt nagy befolyással bírt a szakszervezetekben és a gyári bizottságokban, a proletariátus nem aratott győzelmet; hogyan is várhatnánk győzelmet ma, amikor a párt meggyengült, és a fasizmus összehasonlíthatatlanul erősebb?

Ez az érvelés, első pillantásra meggyőző, valójában teljesen téves. 1923-ban a harc leállt: a fasizmus kísértetével szemben a párt megtagadta a harcot. Ha nincs harc, nincs győzelem sem. Pontosan a fasizmus ereje és nyomása zárja ki ma a harc megtagadásának minden lehetőségét. Harcolnunk kell. És ha a német munkásosztály felveszi a harcot, nyerhet. Győznie kell. (…)

Van egy meglepő tény, amelyet – amennyire távolról megítélhető – nem értékeltek teljesen: a Hirsch-Dunker [13] bányászai kijelentették, hogy a kapitalista rendszert szocialista rendszerrel kell felváltani! Ez azt jelenti, hogy holnap beleegyeznek abba, hogy szovjeteket hoznak létre az egész osztály szerveződési formájaként. Talán ma egyetértenek: kérdezzék csak meg őket! Ez a tünet önmagában százszor fontosabb, mint ezeknek az irodalmároknak és hízelgő fecsegőknek az összes impresszionista ítélete, akik megvetően panaszkodnak a tömegekre. (…)

A proletariátus soraiban tapasztalható zűrzavar bátorítást jelent a fasisztáknak. Folytatják támadásukat. A veszély növekszik. De éppen ez a megközelítés a fasiszta veszélyhez rendkívül érzékennyé teszi az élcsapat munkásait, és kedvező légkört teremt a világos és egyszerű javaslatok előterjesztéséhez, amelyek cselekvéshez vezetnek. (…)

Németországban a baloldali ellenzék létszámban gyenge. Politikai befolyása azonban döntőnek bizonyulhat egy hirtelen történelmi fordulópont idején. Ahogy egy jelzőőr egy kar megfelelő meghúzásával egy nehéz vonatot átirányíthat egy másik vágányra, úgy a gyenge ellenzék az ideológiai kar határozott és magabiztos meghúzásával irányváltásra kényszerítheti a Német Kommunista Párt vonatát, és különösen a német proletariátus nehéz konvoját. (…)

Közös nyelvet kell találnunk ezzel a több millió kommunista munkással. A sértések, rágalmak és üldöztetések ellenére el kell érnünk ezeknek a munkásoknak a tudatát, meg kell mutatnunk nekik, hogy ugyanazt akarjuk, mint ők; hogy nincsenek más érdekeink, mint a kommunizmusé; hogy az általunk mutatott út az egyetlen helyes út.

Kíméletlenül le kell lepleznünk az ultrabaloldali kapitulátorokat; világos választ kell követelnünk "vezetőinktől" arra a kérdésre: mit tegyünk most?, és saját válaszokat kell javasolnunk az egész ország, minden régió, minden város, minden városrész, minden gyár számára.

A párton belül bolsevik-leninisták sejtjeit kell létrehozni. Zászlójukra kell írniuk: irányváltás és a pártrendszer reformja. Ahol szilárd alapot teremtenek, ott át kell térniük az egységfront politikájának gyakorlati megvalósítására, akár kis helyi szinten is. Vajon a pártbürokrácia kizárja őket? Természetesen, de uralkodása a jelenlegi körülmények között nem tart sokáig.

A nyilvános vita, az ülések megszakítása, a csonka idézetek, a mérgező rágalmak nélkül, a tisztességes véleménycsere szükséges a kommunisták és az egész proletariátus soraiban: így polemizáltunk Oroszországban 1917 folyamán minden párttal és a saját pártunkon belül is. Ezen a széleskörű vitán keresztül kell felkészülnünk egy rendkívüli pártkongresszusra, amelynek egyetlen napirendi pontja lesz: "Mit fogunk csinálni?" „A baloldali ellenzékiek nem közvetítők a Kommunista Párt és a Szociáldemokrácia között. Ők a kommunizmus katonái, agitátorai, propagandistái, szervezői. A párthoz kell fordulnunk! Magyarázatot kell adnunk! Meg kell győznünk őket!”

Ha a Kommunista Párt kénytelen lesz végrehajtani az egységfront politikáját, szinte biztosan visszaveri a fasiszta offenzívát. És egy komoly győzelem a fasizmus felett megnyitja az utat a proletariátus diktatúrája előtt.

De a forradalom vezetésének átvétele nem lesz elegendő a Kommunista Párton belüli összes ellentmondás feloldásához. A baloldali ellenzék küldetése korántsem lesz befejezve. Bizonyos értelemben csak a kezdet lesz. A proletárforradalom németországi győzelmének elsődleges feladata a bürokratikus függőség felszámolása a sztálinista apparátustól.

Holnap, a német proletariátus győzelme után, sőt még előtte is, a hatalmi harcában, letörik a Kommunista Internacionálét megbénító béklyókat. A bürokratikus centrizmus eszméinek elégtelensége, látókörének nemzeti korlátai, rezsimjének proletárellenes jellege – mindez nyilvánvalóvá válik a német forradalom fényében, amely összehasonlíthatatlanul erőteljesebb lesz, mint az októberi forradalomé. Marx és Lenin eszméi elkerülhetetlenül győzedelmeskedni fognak a német proletariátuson belül.

 

[1] Hirsch, Werner Daniel (1899-1941), a Die Rote Fahne című német újság főszerkesztője 1930-ban, Thälmann titkára. 1937-ben Moszkvába hívták, letartóztatták és valószínűleg lelőtték (mint „Gestapo-ügynököt”).

2] Pilsudski, Joseph (1867-1935), a Lengyel Szocialista Párt társalapítója, Lengyelország elnöke 1918 és 1922 között. Az 1926. május 12-i puccs során a hadseregre épülő fasiszta diktatúrát hozott létre.

3] Grzesinski, Albert (1879-1947), szakszervezeti titkár 1906-ban, a porosz Landtag szociáldemokrata képviselője 1919-ben, berlini rendőrfőnök 1925-ben, 1933 után pedig a franciaországi és amerikai szociáldemokrata emigráns mozgalom egyik vezetője; Részt vett a Német Népfront emigráns tárgyalásain és szervezkedéseiben. Az 1940-es évek elején az SPD emigráns mozgalmának jobbszárnyán állt az Egyesült Államokban.

[4] Papen, Franz v. (1879-1970) többek között 1932-ben birodalmi kancellár. 1933 elején döntően hozzájárult Hitler kabinetjének előkészítéséhez (1934-ig alkancellár). 1945 után munkatáborban raboskodott, 1949-ben szabadult.

[[5] Kornyilov, L.I. (1870-1918), a hadsereg főparancsnoka 1917 augusztusában, egy sikertelen puccskísérletet vezetett 1917 augusztusában.

[6] Kerenszkij, Alekszandr (1883-1970), szocialista forradalmár, miniszterelnök 1917-ben, akit az októberi forradalom megbuktatott.

[7] Thälmann, Ernst (1886-1944), a KPD elnöke 1925 óta, meghatározta a párt sztálinista vonalát. 1933-ban letartóztatták, 11,5 évet töltött magánzárkában, mielőtt 1944. augusztus 18-án Buchenwaldban lelőtték.

[8] Remmele, Hermann (1880-1939), a KPD "Die Rote Fahne" című újságjának főszerkesztője, 1933-ban emigrált a Szovjetunióba, 1937-ben letartóztatták, a "tisztogatások" áldozata lett.

[9] Brüning, Heinrich (1885-1970), a központi kerület politikusa, 1930. március 28-án birodalmi kancellár az SPD „toleranciájának” köszönhetően. 1934-ben az Egyesült Államokba emigrált.

[10] Braun, Otto (1872-1955), Poroszország miniszterelnöke 1920 és 1933 között, rövid megszakításokkal. 1932. július 2-án a pápai puccs megdöntötte hatalmát. 1933 márciusában Svájcba emigrált.

[12] Noske, Gustav (1868-1946), 1906 óta az SPD jobboldalának vezetője a Reichstagban. 1919 január elején leverte a „spartacus felkelést”. Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet Noske beleegyezésével meggyilkolták.

[13] Hirsch-Dunckersche Gewerkvereine: A Német Haladó Párt (polgári) által 1869-ben alapított egyesület a szociáldemokrácia és a szakszervezetek ellen; célja a nem csak a szociáldemokrata munkások, de a kapitalisták befogadása volt.

(Megjelent a L’Internationale 40.sz-ban)

Megemlékezés a buchenwaldi internacionalista kommunisták nyilatkozatának 80. évfordulóján

 

Az Arbeiter und Soldat (munkás és katona) Baráti Egyesület 2025. október 11-én megemlékező rendezvényt és szimpóziumot szervezett Buchenwaldban és Weimarban a nyilatkozat 80. évfordulója alkalmából. Ez volt a második ilyen jellegű rendezvény. 2024. október 5-én az egyesület két emléktáblát avatott Brestben, és megtartotta első szimpóziumát (1).

A buchenwaldi koncentrációs tábor helyszínén...

Október 11-én német és francia aktivisták tisztelegtek Buchenwaldban a deportáltak, a meggyilkoltak és a Negyedik Internacionálé aktivistái előtt, akik túlélték a buchenwaldi és a mittelbau-dorai táborok poklát. A ravensbrücki női koncentrációs táborba deportált női aktivistákról is megemlékezték. Túlélték a tábort. Tisztelgés hangzott el a Franciaországban meggyilkolt elvtársak előtt is.

A tizenhét túlélő aktivista közül négy (a jelenlegi információk szerint) a Buchenwaldi Internacionalista Kommunisták Nyilatkozatának szerzője: két osztrák aktivista, Karl Fischer és Ernst Federn; egy francia, Marcel Baufrère; és egy belga, Florent Galloy. Tizennégy elvtársukat gyilkolták meg vagy haltak meg a nácik általi kínzás és munkaerejük gyilkos kizsákmányolása következtében (2).

Olivier Doriane, a Negyedik Internacionálé francia tagozatának, az ICT-nek az aktivistája a Nyilatkozatot megfogalmazó négy elvtárs emlékére mondott beszédében (3) feltette a központi kérdést: „Hogyan lehetséges, hogy ezek az aktivisták képesek voltak egy ilyen dokumentumot megfogalmazni, még a táborokban is, a nyomor és az elnyomás legsúlyosabb körülményei között, miközben a halál leselkedett rájuk?” Így válaszolt: „Azt kell mondanunk, hogy ezeknek az embereknek az elszántsága, tagadhatatlan egyéni tulajdonságaikon túl, kollektív munkán alapult, egy szervezet részét képezte, és egy program támogatta. (...) Ez egyszerre az internacionalista politika kifejeződése és egy politika folytonossága.” Ez a Negyedik Internacionálé alapító programja, az egyetlen, amely képes volt „az internacionalista testvériség terepén maradni az imperialista háborúval szemben”. Az elvtárs felidézte a Negyedik Internacionálé 1940-es „riadókiáltványát”, az SWP küzdelmét az Egyesült Államokban. Felidézte az 1941-es sztálini táborokban harcoló baloldali ellenzéki harcosokat, akik önként jelentkeztek a Szovjetunió védelmére; az indiai munkások és parasztok küzdelme a gyarmatosítás ellen (1942); az olaszországi proletárforradalom (1943); a munkássztrájkok és tüntetések Görögországban (1944); és a kínai trockisták küzdelmét... Harcokat, amelyekben a Negyedik Internacionálé mindig is részt vett, védve a munkásosztály függetlenségét a burzsoáziával és az imperializmussal szemben. Az elvtárs ezekkel a szavakkal zárta: „A buchenwaldi internacionalista kommunisták nyilatkozata és az Arbeiter und Soldat kiadása a proletár internacionalizmusért folytatott évszázados küzdelem láncszemei.”

A weimari szimpózium

Torsten Lerche, a DGB (Német Szakszervezeti Szövetség) weimari és környékbeli helyi fiókjának elnöke köszöntő beszédében kijelentette, hogy korábban nem tudott a Buchenwaldi Internacionalista Kommunisták Nyilatkozatáról. Csak beszéde előkészítése során ismerkedett meg ezzel a szöveggel, amely véleménye szerint széles körű terjesztést érdemel.

Vallomások és dokumentumok a Negyedik Internacionálé aktivistáinak küzdelméből – a fiatalok küzdeni akarásának és harciasságának bizonyítékai!

François Preneau, a szövetség elnöke, felvázolta a Brestben és Nantes-ban működő Negyedik Internacionálé bizottságainak munkáját, amely 1943 decemberének végén létrehozta az Internacionalista Munkáspártot, egy olyan munkát, amely elválaszthatatlan újságjaik, nevezetesen az Arbeiter und Soldat kiadásától. Hangsúlyozza, hogy "ezek a fiatal forradalmárok, akik Brestben és Nantes-ban kiadták a Front ouvrier-t (a haditengerészeti bázis munkásainak szóló újság, a szerkesztő megjegyzése), mindannyian fiatal munkások voltak", 1940-ben 17 és 20 év közöttiek. Titkos sejteket hoztak létreb nőkből és férfiakból. Politizáló német egyenruhás munkások csatlakoztak a Negyedik Internacionáléhoz. Ez a munka hirtelen véget ért a Gestapónak tett feljelentés után. Az összes német katonát letartóztatták, lelőtték vagy a keleti frontra küldték. Közel negyven francia aktivistát Buchenwaldba és Dorába, a nőket Ravensbrückbe deportáltak. Martin Monathot és Robert Cruaut lelőtték. François Preneau idézi a Front ouvrier utolsó számát (1943. szeptember vége), amely tiszteleg a szeptember 17-én lelőtt tizenkilenc breszti kommunista harcos előtt: „Mindannyian tudták, hogy a háború csak a burzsoáziának kedvez. Nem a bankárokért harcoltak. Nem a nemzetközi finanszírozókért harcoltak. Valami másért harcoltak. A munkásosztályért, egy új társadalomért, amely megszabadul az imperialista klikktől.” A testvériség munkája nem állt meg a háború vége után (4).

A holland történész Jan Willem Stutje (5) bemutatta A buchenwaldi kínzógyár című könyvét, amelyben jelentős helyet szán a kápók szerepének. „Federn (a nyilatkozat egyik szerzője – ​​szerkesztői megjegyzés) a politikai kápók, különösen a sztálinista beállítottságúak elítélésével feltárta a helyzet tragikus jellegét. Federn szerint nem az SS-tiszt, hanem a vörös háromszöggel jelölt rab volt a koncentrációs tábor legmegdöbbentőbb szimbóluma, aki kirabolta és agyonverte rabtársait.” A „vörös” kápók (6) fontos szerepet játszottak a nácik vereségei (nevezetesen Sztálingrád) után: ezek a vereségek „arra ösztönözték a buchenwaldi tábor vezetését, hogy növeljék a termelést, és így kápókként elsőbbséget biztosítsanak az úgynevezett vörös politikai foglyoknak a „zöld” bűnözőkkel szemben. (...) A „vörösök” hírneve fegyelmükön és a kényszermunka megszervezésében való tehetségükön alapult; a „zöldek” kegyetlenségükről, lopásukról és korrupciójukról voltak ismertek – hasznosak voltak a terror és a megsemmisítés légkörében, de nem egy hatékony és produktív munkatáborban. Egy 1945. június 19-i jelentésben a párizsi Negyedik Internacionálé vezetőinek Ernst Federn ezt a következőképpen jellemezte: „A német „kommunista” frakció hozzáállása nem volt egységes. (...) Két csoportot kell megkülönböztetnünk: az 1917–1923-as évek régi militánsait és az őket követő KP-vezetőket. A régi militánsok általában helyesen és elvtársakként viselkedtek velünk szemben. (...) A fiatalabb frakció, néhány kivételtől eltekintve, üldözött minket és ártott nekünk, amennyire csak tudott. (...) A tábort irányító fegyveresek többnyire nem érdeklődtek a politika vagy az elméleti kérdések iránt.”

Loïc Le Bars, az Egyesület Elnökségének tagja, előadását „Marcel Baufrère-nek, a Negyedik Internacionálé munkásharcosának” szentelte, aki 13 évesen fordult a kommunizmus felé. Felidézi Marcel Baufrère politikai életét, amelyből itt csak egy fontos epizódot említünk meg: 1943. október 7-én körülbelül tizenöt breton társával együtt letartóztatták, a Gestapo megkínozta, mielőtt Buchenwaldba deportálták. Ott találkozott Ludwig Woicherrel (a Szocialista Munkáspárt, SAP aktivistájával) és Ernst Federnnel. „Egy, az SS által a tábor igazgatásával megbízott KPD (Német Kommunista Párt) tisztviselő  trockistának ismerte fel, »SS-ügynökként« feljelentette a PCF (Francia Kommunista Párt) vezetői előtt. Woicher és Federn a vizsgálat után cáfolták a francia sztálinisták vádjait, és német kommunistákkal és cseh elvtársaikkal folytatott közbenjárásuknak köszönhetően többször is megmenekült a megsemmisítő táborba történő deportálástól, illetve a „kísérleti nyúl blokkba” való áthelyezéstől. Ezután különböző nemzetiségű aktivistákból álló trockista sejtet hozott létre.” Loïc Le Bars egy idézettel zárja az 1947-es forradalmi harcostól, „amely ma aktuálisabb, mint valaha”: „Buchenwald és Auschwitz nemcsak szörnyű emlékek, hanem tanúbizonyságok arra is, hogy mit fog mindig tenni a burzsoázia, amíg a munkások el nem veszik tőle az uralom eszközeit.”

Claudius Naumann, a szövetség igazgatótanácsának tagja, kiemeli a különbséget az Internacionalista Kommunisták Nyilatkozata és például a szociáldemokraták nyilatkozata között, „amely megállapította a német nép kollektív bűnösségét”, valamint a sztálinisták álláspontját, akik a polgári parlamenti köztársaságot az osztályfüggetlenség helyébe tették. A Nyilatkozat a nemzeti burzsoázia elleni forradalmi küzdelem hagyományát követte: „Csak a munkásosztály független és győztes fellépése a kapitalizmus ellen képes kiirtani a fasizmus gonoszságát és gyökereit.” Claudius Naumann így összegzi: „Az Internacionalista Kommunisták Buchenwaldi Nyilatkozatát nyolcvan évvel ezelőtt írták. De ma is aktuális. Annak a kockázata, hogy a jelenlegi háborúk új világháborúvá fajulnak, nagyobb, mint valaha. Az a veszély sem zárható ki, hogy a burzsoázia uralma ismét fasiszta formákat ölt, amint azt aggodalommal jegyezzük meg.” A breszti elvtársak küzdelme és a Buchenwaldi Internacionalista Kommunisták Nyilatkozata nem volt hiábavaló. Megmutatták, hogy van alternatívája a gyilkos háborúknak, amelyekben különböző országok egyenruháit viselő munkások ölik egymást: a testvériség, amely az osztály közös érdekén alapul. A munkásosztály az egyetlen erő, amely képes szembeszállni az imperialista háborús uszítókkal, felszámolni uralmát, és így megmenteni az emberiséget a barbárságtól.

A történész Ernst Neweling átfogó áttekintést adott a németországi munkásosztály forradalmi kezdeményezéseiről: „Az 1933 és 1945 közötti fasizmus elleni ellenállást soha nem lehetett megtörni, minden terror és barbárság ellenére. Az 1943. februári sztálingrádi vereség után az ellenálló csoportok megsokszorozódtak, különösen a munkások körében.” Befejezésében többek között megjegyzi: „Az üzemi tanácsmozgalom és az úgynevezett Antifa mozgalom, amely Németország-szerte a megszálló erőktől függetlenül fejlődött ki, eszközt jelentett a munkásmozgalom újjáépítésére és átszervezésére 1945-ben. A munkások nagyon gyorsan és határozottan demonstrálták teljes cselekvőképességüket és szervezőképességüket. Ezen az alapon fejlődtek ki a kettős hatalmi szervek kezdetei, amilyeneket forradalmi helyzetekben ismerünk a munkásmozgalom történetében.” (...) Ellentétben azzal, ami az első világháború után történt, ez a tanácsmozgalom, amely ellen a szövetséges hatalmak mindig is óva intettek, nem tudott úgy fejlődni és központosulni, mint 1918/1919-ben. (...) Ezen testületek alapján jöttek létre a Kelet és Nyugat között megosztott nagy szakszervezetek, amelyekkel a munkások meg akarták vívni küzdelmüket, így állandó konfliktusba kerültek a vezetéssel. Ez a független munkásmozgalom kudarcot vallott a megszálló erők brutális elnyomása, katonai beavatkozása, és a mozgalom szétválasztása miatt. Egy új vezető forradalmi párt hiányában, amely mellett többek között a buchenwaldi internacionalisták is kiálltak, végső soron a munkásmozgalom azon erői tudtak érvényesülni, amelyek alkalmazkodtak a megszálló hatalmakhoz, vagy megvalósították céljaikat. A munkásmozgalom akarata, hogy küzdjön céljaiért, sem Keleten, sem Nyugaton nem hiányzott."

Záróbeszédében a cikk szerzője a következő kérdést tette fel: „Milyen tanulságokat vonhatunk le, milyeneket kellene levonnunk a Nyilatkozatból?” Amíg a kapitalista osztály és pártjai hatalmon vannak, nem fognak habozni az „erős állam” eszközeihez, a diktatúrához, az elnyomáshoz és a fasiszta rezsimekhez folyamodni. Az ellenállást, amellyel a Nyilatkozat szembesült, „ma is ismerjük: ugyanazon erők politikai örökösei szervezik, amelyek nyolcvan évvel ezelőtt mindent megtettek, hogy megakadályozzák a nélkülözhetetlen munkásegység-front kialakulását, amely 1914-ben megkötötte a Szent Uniót, és amely ma is ragaszkodik hozzá. Ezért szükséges, hogy a munkásmozgalom, mentesen mindenféle uniótól a burzsoáziával, független harcot vívjon: a szocializmusért folytatott harcot. Ha a kapitalizmus leküzdhetetlen horizont lenne, az azt jelentené, hogy a szocializmus feltételei nem lennének teljesülve. Az emberi fejlődést a kapitalizmusban és a kapitalizmus által kellene biztosítani. Az imperialista világháború és a nemzetközi osztályharcok azonban az emberi fejlődésben az ellenkezőjét mutatják: a barbársághoz vezető utat és magát a barbárságot. Ezért a „szocializmus vagy barbárság” alternatívájával kerülünk szemben.”

H.-W. Schuster, 2025.okt.14.

____________________

(1) Lásd a L’Internationale 36. számát, 33–36. oldalt.

(2) Az Arbeiter und Soldat Barátai egyesület feladata, hogy alapos kutatást végezzen további nevek és útvonalaik azonosítása érdekében. Ugyanez vonatkozik az egyenruhás német munkásokra is, akiket kivégeztek vagy a keleti frontra küldtek, és akik az Arbeiter und Soldat (Munkás és Katona) című havi földalatti újság körül csoportosultak. A Claudius Naumann, az egyesület végrehajtó bizottságának tagja által felolvasott nevek a jelentés végén találhatók.

(3) A Buchenwaldban elhangzott összes beszédet és a Weimarban előadott előadásokat az Arbeiter und Soldat Barátai egyesület francia és német nyelven is kiadja, és (nyomtatás után) megrendelhetők az arbeiterundsoldat@gmail.com címen. További információkért lásd a https://arbeiter-und-soldat.org/fr/ vagy a https://arbeiter-und-soldat.org/de/ weboldalakat.

(4) A teljes prezentáció megtalálható a következő címen: Robert Hirsch/Henri Le Dem/François Preneau: Náciellenes, munkásosztálybeli és internacionalista ellenállás. Nantes-tól Brestig, a trockisták a háborúban (1939-1945), Éditions Syllepse, Párizs 2023.

(5) Jan Willem Stutje átfogó beszámolója: Folterfabriek Buchenwald. Amszterdam, 2024.

(6) A színek a foglyok ruházatán található háromszögre utaltak: kommunisták (piros), bűnözők (zöld), homoszexuálisok (rózsaszín).

A Buchenwaldban 1940 és 1945 között meggyilkolt, elhunyt vagy eltűnt internacionalista aktivisták:

Georges Barthomé

Yves Bodenez

Constant Boucault

Henri Colliard

Leib Ehrlich

André Floch

Albert Goavec

Walter Herz

Marcel Hic

Eduard Kalischer

Erich Melcher

Fritz Reuter

Werner Scholem

Walter Wint

Túlélők:

Henri Barthomé

Marcel Baufrère

Jean-René Chauvin

Matthias Corvin

André Darley

Ernst Federn

Roland Filiâtre

Karl Fischer

Philippe Fournié

Florent Galloy

Gerhard Grabs

Gustav Gronich

Fritz Ohlhof

Erich Persson

Karl Plättner

David Rousset

Gérard Trevien

Ravensbrücki túlélők:

Anna Kervella

Marguerite Metayer

Eliane Rönel

Franciaországban meggyilkoltak között:

Martin Monath

Robert Cruau

*************

Dokumentum

A buchenwaldi internacionalista kommunisták nyilatkozata 

1. A kapitalizmus nemzetközi helyzete

A második világháború végével Olaszország, Németország és Japán elvesztette nagy imperialista hatalmi pozícióját, míg Franciaország komolyan megrendült.

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti imperialista ellentmondások és konfliktusok uralták a világ imperialista politikájának viharos övezeteit. E világháború kezdetétől fogva Oroszország kilábalt elszigeteltségéből, és jelenleg azzal a problémával szembesül, hogy politikai és katonai sikereit a győztes imperialista hatalmak törekvéseivel szemben érje el. Kína, nagy erőfeszítései ellenére, továbbra is a nagy imperialista hatalmak célpontja; ez a kínai burzsoázia kínai proletariátus feletti győzelmének szükséges következménye.

A nemzetközi imperialista békekonferenciákon oly demonstratívan megerősített egyhangúságnak el kell rejtenie a tömegek elől a kapitalista hatalmak inherens ellentmondásait. A Németországgal szembeni egybehangzó katonai érdekek azonban nem akadályozhatják meg az ellentmondások kitörését a szövetséges táboron belül. Ezekhez az ellentmondásokhoz járulnak hozzá a hanyatló kapitalista termelési mód elkerülhetetlen válságai és társadalmi felfordulásai. A nemzetközi helyzet pontos elemzése, a marxizmus-leninizmus módszereinek alkalmazásával, a sikeres forradalmi politika nélkülözhetetlen feltétele.

2. A munkásosztály nemzetközi helyzete

Ez a fejlemény lehetőséget ad a német proletariátusnak arra, hogy gyorsan felépüljön legmélyebb vereségéből, és ismét az európai proletariátus élére álljon a kapitalizmus megdöntéséért folytatott küzdelemben. Az orosz forradalom, amelyet az európai forradalom kudarca elszigetelt, olyan irányt vett, amely egyre inkább elidegenítette az európai és a nemzetközi proletariátus érdekeitől. Az „egy országban szocializmus” politikája kezdetben az uralkodó bürokratikus klikk kizárólagos érdekeit képviselte, és jelenleg az orosz államot a nacionalizmus politikája felé vezeti az imperialista hatalmak mellett. Bármilyen fejlemény is történjen Oroszországban, a nemzetközi proletariátusnak meg kell szabadulnia minden illúziótól ezzel az állammal kapcsolatban, és világos marxista elemzés révén arra a következtetésre kell jutnia, hogy a jelenleg hatalmon lévő bürokratikus és katonai kaszt kizárólag a saját érdekeit védi, és hogy a nemzetközi forradalomnak le kell mondania minden támogatásról ettől a kormánytól.

A német burzsoázia teljes katonai, politikai és gazdasági bukása megnyitja az utat a német proletariátus felszabadulása előtt. A német burzsoázia imperialista ellentmondások által táplált újjáéledésének megakadályozása érdekében a munkásosztálynak minden országban forradalmi harcot kell vívnia a saját burzsoáziája ellen. A munkásosztályt forradalmi vezetésétől megfosztotta a két nemzetközi munkásszervezet politikája, amelyek aktívan harcoltak és szabotálták a proletárforradalmat; egyedül ők akadályozhatták volna meg ezt a háborút. A Második Internacionálé a burzsoázia eszköze. A Harmadik Internacionálé Lenin halála óta az orosz bürokrácia külpolitikai ügynökségévé vált. Mindkettő aktívan részt vett ennek az imperialista háborúnak az előkészítésében és lebonyolításában, amelyért közösen felelősek. Azok, akik a munkásosztályt teszik felelőssé vagy közösen felelőssé ezért a háborúért, egyszerűen továbbra is a burzsoáziát szolgálják.

A proletariátus csak egy új forradalmi világpárt vezetésével teljesítheti történelmi feladatát. Ennek a pártnak a felépítése a munkásosztály összes legfejlettebb elemének közvetlen feladata. A kapitalizmus és reformista, valamint sztálinista ügynökei elleni küzdelemben a nemzetközi forradalmi káderek már összegyűltek, hogy felépítsék ezt a világpártot. E nehéz feladat elvégzéséhez nem lehetséges kitérőt tenni egy új Két és fél Internacionálé békülékeny jelszava felé. Egy ilyen köztes formáció megakadályozza a szükséges ideológiai tisztázást és gátolja a forradalmi hatékonyságot.

3. Soha többé 1918. november 9-ét!

A közelgő forradalom előtti időszakban a munkástömegek mozgósításáról van szó a burzsoázia elleni harcban, és egy új forradalmi Internacionálé felépítésének előkészítéséről, amely egyesíti a munkásosztályt a forradalmi cselekvésben.

A „népi állammal” vagy a „népi demokráciával” kapcsolatos összes elmélet és illúzió a munkásosztályt a legvéresebb vereségekhez vezette a kapitalista társadalom osztályharcai során. Csak a kapitalista állam elleni megalkuvást nem ismerő küzdelem akadályozhatja meg a további vereségeket. A gyökereitől megfosztott burzsoázia és kispolgárság juttatta hatalomra a fasizmust. A fasizmus a kapitalizmus szüleménye. Csak a munkásosztály kapitalizmus elleni független és győztes fellépése irthatja ki a fasizmus gonoszságát gyökerénél fogva. Ebben a harcban a tétovázó kispolgárság követni fogja a forradalmi proletariátust az előrenyomulásban, ahogy a nagy forradalmak története is megtanította nekünk.

Ahhoz, hogy győztesen maradjon az elkövetkező osztályharcokban, a német munkásosztálynak a következő követelések megvalósításáért kell harcolnia:

– Szervezkedési, gyülekezési és sajtószabadságot! Egyesülési szabadságot és az 1933 előtti összes társadalmi vívmány azonnali helyreállítása!

– Minden fasiszta szervezet teljes felszámolását! Vagyonuk lefoglalását a fasizmus áldozatai számára! A fasiszta állam minden képviselőjét szabadon választott népbíróságok elé kell állítani!

– A Wehrmacht feloszlatása és munkásmilíciákkal való helyettesítése!

– A munkás- és paraszttanácsok azonnali és szabad választását egész Németországban, valamint a tanácsok általános kongresszusának összehívását!

– A burzsoázia összes parlamenti intézményének forradalmi propagandára való felhasználása mellett a tanácsokat fenn kell tartani és ki kell bővíteni!

– A bankok, a nehézipar és a földbirtokosok kisajátítását! A termelés ellenőrzését szakszervezetek és munkástanácsok által!

– Egyetlen embert, egyetlen fillért sem a burzsoázia háborús és jóvátételi adósságaira! A burzsoáziának fizetnie kell!

–  A németországi szocialista forradalomért, Németország feldarabolása ellen!

– Forradalmi barátkozás az megszálló hadseregek proletárjaival! A tanácsok Németországáért a tanácsok Európájában! A világ proletárforradalmáért!

 

Buchenwald, (a Negyedik Internacionálé) internacionalista kommunistái, 1945. április 20.: Karl Fischer, Marcel Baufrère, Ernst Federn, Florent Galloy

  

 Forrás: L'Internationale 40.sz.

Viták: Mi a Permanens Forradalom (szervezet)?

 

 

Viták

 

Mi a Permanens Forradalom (szervezet)?

A Permanens Forradalom (RP) egy francia csoport, amely az Argentin Szocialista Munkáspárthoz (PTS) kapcsolódik, egy olyan párthoz, amely a morenoista mozgalom (1) válságából emelkedett ki, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg a politikai színtéren. Szóvivőjük, Anasse Kazib egy televíziós műsor házigazdájaként építette fel hírnevét. Aktív a közösségi médiában (az RP úgy döntött, hogy nem ad ki újságot), és azt állítja, hogy 500 aktivistája van jelen egyetemeken, ügyvédeknél és bizonyos szakszervezetekben. Az RP nem habozik kiemelni a Negyedik Internacionáléra, a trockizmusra, a munkásmozgalommal stb. kapcsolatos utalásokat.

Itt részleteket közlünk a Negyedik Internacionálé francia szekciója által írt röpiratból, amelynek célja az elvtársak kérdéseire adott válaszok megválaszolása: Összhangban van-e az RP politikája azzal, amit egy magát a Negyedik Internacionálé részének valló szervezettől elvárhatunk? És milyen mértékben fedik át álláspontjaik a miénket, vagy éppen ellenkezőleg, térnek el tőlünk? Demonstráció, amely Franciaország határain túl is hasznos lehet.

 

A Permanens forradalom és a „szociálsovinizmus”

 

Van egy kérdés, amely választóvonalat képez minden, a Negyedik Internacionáléhoz tartozónak valló szervezet számára: az imperialista háború. Ez már több mint száz évvel ezelőtt is így volt, amikor Lenin hangsúlyozta, hogy nem lehet következetes harc az imperialista háború ellen egyrészt a háborút szító kormányok megdöntéséért folytatott küzdelem, másrészt a munkásmozgalomban a „szociálsovinizmus” elhatárolásáért folytatott küzdelem nélkül. Az elmúlt években a Negyedik Internacionálé francia szekciója (a Munkáspárt Internacionalista Kommunista Irányzata) leleplezte és elítélte a PS és LFI(2) képviselőinek szüntelen szavazatait az Európai Parlamentben a NATO-t támogató, Ukrajnának fegyvert küldő, a katonai költségvetés növelését javasoló stb. határozatokra. Elítéltük azokat is, akik – a PS-től az LFI-ig – Macronhoz csatlakoztak, amikor kijelentette, hogy támogatja a francia csapatok Ukrajnába küldését. Így Sophia Chikirou az LFI nevében 2025. március 12-én a Nemzetgyűlésben kijelentette: „Ezért támogatjuk egy, a francia csapatokat integráló közbeavatkozó erő kiküldését az ENSZ égisze alatt.”

 

Mi a helyzet az RP-vel? 2025. április 19-én az RP online elméleti kiadványában egy hosszú, hiteles cikket tett közzé a következő címmel: „Valóban fékezi-e a La France Insoumise a militarizációt?”

 

Tizenegy oldalon keresztül az RP szerkesztői egyetlen sort sem szentelnek az LFI európai parlamenti képviselőinek a NATO ukrajnai háborúja melletti szavazatainak, sem Chikirou álláspontjának, amely a francia csapatok Ukrajnába küldését támogatja „az ENSZ égisze alatt”.

 

Egyébként maga Ukrajna gyakorlatilag hiányzik az RP cikkéből. Nincs ott, alig egy háromórás repülőútnyira Párizstól, egy NATO által táplált háború, amelyben két imperialista bandita csoport áll egymás ellen? Lehet, hogy ott van a gázai népirtás – amelyre az RP mozgósít –, de nem az ukrajnai háború, amelyre az RP diszkrétebben reagál? Lehet, hogy ott van az amerikai háború fenyegetése Kína ellen (3)? Mindez egymástól elszigetelt jelenségeket jelentene? Nem, ez egy és ugyanazon globális imperialista háború, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kapitalista rezsim haláltusájának terméke.

 

Az RP kétségtelenül kritizálja az LFI-t a háború kérdésében: „Ha a La France Insoumise ellenzi a folyamatban lévő militarizációt, a nézeteltérés inkább a elkülönített források jellegére és Emmanuel Macron által a francia imperializmus számára eldöntött irányra vonatkozik, mint a szigorú értelemben vett újrafegyverkezés kérdésére.” Az RP tisztázza:

„Az LFI európai fegyverkezési tervekkel szembeni ellenállása inkább az „antiatlantizmus” kérdése, amely a francia imperializmus Egyesült Államoktól való függőségével szemben áll, mintsem a következetes antiimperializmus és antimilitarizmus. »

RP szerint az LFI „ellenzi a folyamatban lévő militarizációt” és az „európai fegyverkezési terveket”... de nem jó okkal. De hogyan lehet ilyen valótlanságokat leírni? A NATO kendőzetlen támogatása mellett a 2022. március 1-jei határozat – az LFI és az Európai Parlament Szocialista Pártja által elfogadott több mint harminc közül az első – arra szólít fel, hogy „felszólítsák az (EU-nak a – szerkesztő megjegyzése) tagállamait védelmi kiadásaik növelésére”. 2022 óta minden állam ezt tette, Macron példáját követve. Ez „ellenzi a militarizációt”?

 

Miért ez az eltussolás?

Az RP kétségtelenül kritizálja az LFI-t a háború kérdésében: „Ha a La France Insoumise ellenzi a folyamatban lévő militarizációt, a nézeteltérés inkább a elkülönített források jellegére és Emmanuel Macron által a francia imperializmus számára eldöntött irányra vonatkozik, mint a szigorú értelemben vett újrafegyverkezés kérdésére.” Az RP tisztázza:

„Az LFI európai fegyverkezési tervekkel szembeni ellenállása inkább az „antiatlantizmus” kérdése, amely a francia imperializmus Egyesült Államoktól való függőségével szemben áll, mintsem a következetes antiimperializmus és antimilitarizmus. »

RP szerint az LFI „ellenzi a folyamatban lévő militarizációt” és az „európai fegyverkezési terveket”... de nem jó okkal. De hogyan lehet ilyen valótlanságokat leírni? A NATO kendőzetlen támogatása mellett a 2022. március 1-jei határozat – az LFI és az Európai Parlament Szocialista Pártja által elfogadott több mint harminc közül az első – arra szólít fel, hogy „felszólítsák az (EU – szerkesztő megjegyzése) tagállamait védelmi kiadásaik növelésére”. 2022 óta minden állam ezt tette, Macron példáját követve. Ez „ellenzi a militarizációt”? „A Szocialista Párt továbbra is polgári párt, amely évtizedekig felváltva kormányzott a jobboldallal (…). Most elengedhetetlen, hogy elítéljük Macron pártjával kötött kompromisszumos stratégiáját és a hatalmon lévő baloldali kormány illúzióit.” És ismét, szeptember 10-én: „Ezzel a párttal szemben, amely nap mint nap demonstrálja a rezsim mentőöveként betöltött szerepét, minden eddiginél fontosabb elítélni a Szocialista Párt árulásait, de arra is emlékeztetni mindenkit, hogy semmi sem várható tőle: azokkal szemben, akik – mint az LFI – két nagyobb választási szövetségnek köszönhetően újraélesztettek egy olyan pártot, amely élőhalott volt.”

Hogy a Szocialista Párt egy intézményes párt, amely elkötelezett a polgári rend védelme mellett, hogy a szociáldemokrácia végérvényesen a polgári rend táborába lépett, mióta 1914 augusztusában megszavazta a háborús hiteleket... A marxisták nem várták meg, hogy az RP tudassa meg velük.

De jogunkban áll feltenni a kérdést: miért ez a könyörtelen támadás a Szocialista Párt ellen, amelyet maga az RP is „élőhalott pártként” jellemez... és miért ez a La France Insoumise iránti engedékenység?

Vajon a Szocialista Párt az egyetlen, amely támogatja Macron csapatainak Ukrajnába küldését? Az egyetlen „pótkerék” Macron, az Ötödik Köztársaság és a kapitalista rendszer számára? Az egyetlen „hatalmon lévő baloldali kormány illúzióinak” vektora?

És a La France Insoumise? Mit mond az RP erről a „gázszerű mozgalomról”, amely tíz éve küzd minden osztálykritérium eltörléséért, miután azt az elméletet állította fel, hogy „a burzsoázia és a proletariátus után most a »nép« és az »oligarchia« közötti konfliktus korszakában vagyunk” (Jean-Luc Mélenchon, Nouveau peuple, nouvelle gauche, 2025)?

A tények és az írások arra utalnak, hogy az RP szándékosan nem akarja megkérdőjelezni az LFI európai parlamenti képviselőinek szavazatát és vezetőinek nyilatkozatait. Vajon ezt a hallgatást a La France Insoumise(3) vezetésével fennálló régóta fennálló diplomáciai kapcsolatok megőrzésének vágya diktálja? Hagyjuk ezt a kérdést az RP vezetőire...

De jegyezzünk meg egy dolgot: az RP hangos kijelentéseket tesz „a háború ellen”, „az imperializmus ellen”... Rendben. De a Negyedik Internacionálé aktivistái Lenintől tanulták, hogy „e tekintetben a legveszélyesebb emberek azok, akik nem hajlandók megérteni, hogy ha nem elválaszthatatlanul kapcsolódik az opportunizmus elleni harchoz, akkor az imperializmus elleni harc egy üres és hazug frázis” (4).

Igen, Leninnek igaza van: üresek és hazugok azok nagy kijelentései, akiket sért az imperialista háború, de védik a szociálsovinizmust, amely lehetővé teszi a háborúskodó kormányok számára, hogy elkövessék bűneiket. Ebben az értelemben az RP csak a szociálsovinizmus „szélsőbaloldali” szárnyát alkotja: azt, amelyik elítéli a szociálsoviniszták egy részét... de másokat fedez.

 (...)

 

A Permanens Forradalom és a szakszervezetek

 

Szembesülve az Ötödik Köztársaság halálosan megsebzett rezsimjével és a kapitalisták szolgálatában álló terveivel, a munkásosztályban egyre nő a vágy, hogy „mindannyian együtt és egyszerre” felkeljenek ellene. Több ezer szakszervezeti aktivista, különösen vállalati vagy részlegi szinten, naponta tesz közös lépéseket az alkalmazottak követeléseinek elnyerése érdekében. Joggal utasítják el a „cselekedeti napok” stratégiáját, amelynek révén a vezetők 2023-ban képesek voltak kimeríteni és feloszlatni a milliók erőteljes mozgalmát... és így megmenteni Macron és az intézmények bőrét. Az RP és szóvivője radikális retorikájukról ismert a konföderációs vezetéssel szemben. Amint láttuk, „meg akarják vitatni a mozgalom irányítását a szakszervezetek közötti szervezettel”.

„A szakszervezetek közötti mozgalom mindig azzal végződik, hogy elárulja az összes alkalmazottat” – állítja Kazib a Blast magazinnak adott interjújában (október 3.). Az RP szerint a vezetők által alkalmazott, napokig tartó, nyomon követés nélküli akció taktikáját „a szakszervezeti bürokrácia stratégiáinak radikális kritikájával” és „új vér és harciasság befecskendezésével” kell ellenezni... Konkrétan mit jelent ez? Szeptember 18-án a párizsi tüntetésen, majd október 2-án az RP megvalósította a „mozgalom irányításának a szakszervezetekkel való vitáját” azzal, hogy több száz fiatalt és alkalmazottat vezetett egy „Általános sztrájk, Macron lemond” feliratú transzparens mögé, amelyet a menet élén, a szakszervezetek közötti mozgalom vezető transzparense előtt helyeztek el. Vegyük észre, hogy a PR politikájának finomságait nyilvánvalóan nem teljesen megértve több tízezer munkás vonult szakszervezeti felvonulásain követeléseikkel.

És megértjük őket: miért segíti elő az, hogy néhány száz tüntető egy „Általános sztrájk” transzparens mögé csoportosul, az általános sztrájk fellendülésének feltételeit? És hogyan erősíti a munkások egységét és hogyan segít felkészülni az apparátus által épített akadályok leküzdésére a munkások felhívása a szakszervezeti felvonulásokról? Épp ellenkezőleg: a munkások egy részének a szakszervezetekből való kilépésére való rávezetése csak megosztottságot fokoz. Ez pedig egyúttal azt is eredményezi, hogy a vezetők szabad kezet kapnak. És a szakszervezeteket azonosítja a vezetésükkel. (...)

 

Mi a munkások egységfrontja?

 

Mert mi a munkások egységfrontjának politikája, egy olyan stratégiának, amelyet a Kommunista Internacionálé harmadik és negyedik kongresszusán dolgoztak ki, Lenin 1917 áprilisa és októbere közötti politikája ihlette, és amelyet a Negyedik Internacionálé 1938 óta támogat alapító programjában?

1922. március 2-i téziseiben, az Egységfrontról és a kommunizmusról Franciaországban, Lev Trockij így emlékezett vissza:

"A Kommunista Párt célja a proletárforradalom vezetése. Ahhoz, hogy a proletariátust a hatalom közvetlen meghódításához vezesse, és ezt a meghódítást végrehajtsa, a Kommunista Pártnak a munkásosztály túlnyomó többségére kell támaszkodnia. Amíg nincs meg ez a többség, harcolnia kell annak megszerzéséért."

Trockij pontosítja, hogy e stratégia megvalósításának feltétele az, hogy a forradalmi párt „egy teljesen független szervezetként, világos programmal és nagyon szigorú belső fegyelemmel” rendelkezzen.

 

Trockij írja, hogy az osztályellentét fokozódásának bármely időszakában „a munkástömegek szükségét érzik a cselekvés egységének, az egységnek a tőke támadása elleni védekezésben, valamint az egységnek az ellene irányuló támadásban”.

 

Ezért pontosítja, hogy az egységfrontnak semmi köze „a kommunista és szocialista parlamenti frakciók, az egyik és a másik párt központi bizottságai közötti kapcsolatok kérdéséhez”. Hozzátehetjük: az egységfront nem egyszerűen jelzések hozzáadása egy sajtóközleményben. Ez egy olyan stratégia, amely „abból az igényből fakad, hogy biztosítsuk a munkásosztály számára az egységfront lehetőségét a tőke elleni harcban, a munkásosztály támogatását élvező politikai szervezetek jelenlegi korszakban végzetes megosztottsága ellenére”. Hozzátehetjük 2025-ben: „A munkásosztály egy részét tömörítő szakszervezetek végzetes megosztottsága ellenére”.

Trockij 1922-ben azt mondta, hogy a kommunisták kétségtelenül kisebbségben vannak a munkásosztályon belül. Trockij azonban rámutat, hogy „egészen nyilvánvaló, hogy azok a munkások, akik még mindig a reformistákat és a centristákat támogatják, ugyanúgy érdekeltek a jobb anyagi létfeltételek és a nagyobb harci lehetőségek védelmében, mint a kommunisták”. Ilyen körülmények között létfontosságú a forradalmi párt számára, hogy „ma ne tűnjön – és mindenekelőtt ne is legyen ténylegesen – a proletariátus mindennapi küzdelmének akadálya”.

Arra a kérdésre, hogy az egységfrontnak az „egyszerű” munkásokra kell-e korlátozódnia, vagy magában kell foglalnia a reformista és opportunista szervezeteket és azok vezetőit, Trockij így válaszol: „A reformisták félnek a tömegmozgalom potenciálisan forradalmi lendületétől; a parlamenti tribün, a szakszervezeti irodák, az önkényes bíróságok, a minisztériumok előszobái a kedvenc színtereik. Mi, épp ellenkezőleg, mi minden más megfontoláson túl abban vagyunk érdekeltek, hogy a reformistákat kihozzuk menedékhelyükről, és magunk mellé helyezzük őket a küzdő tömegek frontvonalába.”

Az egységfront politikája tehát nem a reformista és opportunista vezetőkre gyakorolt​​„nyomásgyakorlásból” és nem is áruló természetük elítéléséből áll. Célja, hogy segítse a tömegeket – beleértve azt a részét is, amely még mindig bízik a reformista és opportunista vezetőkben – a mozgósításban, hogy rákényszerítsék „saját” vezetőiket a burzsoáziával való szakításra. Ez a politika annál is inkább szükséges egy olyan politikai mozgalom számára, amely nem képviseli a munkásosztály többségét.

 

Nincs „szakácskönyv” a munkások egységfront politikájához. Ezek olyan elvek, amelyeknek irányítaniuk kell a gyakorlati megvalósítását konkrét körülmények között, amelyek 2025-ben nem ugyanazok, mint 1922-ben voltak.

Az egységfront politikája, amely méltó a nevéhez, feltételezi: 1) egy forradalmi munkáspárt felépítését, teljes függetlenségben az uralkodó apparátusok politikájától; 2) segítség nyújtását a követelések és jelszavak megfogalmazásában, „bármilyen szerények” is voltak azok kezdetben, lehetővé téve a munkások számára az osztályegység elérését; 3) segítségnyújtás a szervezeteikkel való egység elérésében (reformista és opportunista vezetőik bevonásával és megosztó politikájuk „alulról történő” elfojtásával), valamint a burzsoázia és államának „osztály osztály elleni” ellenállásával való szembeszállásában.

Az egységfront politikájának tehát nem az a célja, hogy „a mozgalom irányítását a szakszervezetek közötti szervezettel megvívja”, vagyis hogy „alternatív vezetésként” kiáltsa ki magát. Arra szolgál, hogy a reformista vezetőket a munkások bizalmáért versengesse, pontosan azáltal, hogy bizalmat ad nekik saját erejükben, abban a képességükben, hogy „előrehaladjanak, bármilyen szerények is a harc kezdeti jelszavai”.

 

Fel kellene-e osztani a munkásosztályt „fehérekre”, „feketékre és arabokra”?

 

Az egységes munkásfrontért, a munkásosztály egységéért folytatott küzdelem megköveteli a forradalmi munkáspárttól, hogy könyörtelenül küzdjön a megosztottság minden formája ellen. Nemcsak azok ellen, amelyek a pártapparátus politikájából fakadnak, hanem azok ellen is, amelyek a kapitalista társadalom bomlásából fakadnak, és amelyek táplálják és súlyosbítják a nők kettős elnyomását, a rasszizmust és a mindenféle diszkriminációt.

 

A megosztottság elleni küzdelem azt is jelenti, hogy el kell utasítani a kommunitarizmus minden formáját (amely a kizsákmányoltak és a kizsákmányolók közötti egységet szorgalmazza a bőrszín, a származás, a vallás, a nem, a szexuális irányultság stb. alapján), és szisztematikusan hangsúlyozni kell az osztályegységet az összes kizsákmányolt között a kizsákmányoló osztállyal szemben.

 

Mi az RP álláspontja ebben a különösen érzékeny kérdésben? Szeptember 13-án, a Fête de L'Huma ünnepségen az RP szóvivőjét meghívták, hogy vitázzon Mathilde Panot-val, a La France Insoumise parlamenti csoportjának vezetőjével. Anasse Kazib kijelentette: „Azt hiszem, központi szerepünk van(5). Miért mondom ezt? Egy fő okból: a munkásosztály is nagyrészt faji alapon meghatározott. Ők a buszsofőrök, metrósofőrök, takarítók, kőművesek, élelmiszeripari munkások, logisztikai dolgozók.”

 

A munkásosztály leginkább kizsákmányolt szegmensét alkotó több millió bevándorló munkás vagy bevándorló származású munkavállaló kérdése nyilvánvalóan fontos kérdés egy forradalmi szervezet számára. A „baloldali” pártok és a szakszervezeti apparátusok vezetőivel ellentétben, akik legjobb esetben is figyelmen kívül hagyják ezeket a kategóriákat, amikor nem fogadják el az úgynevezett „bevándorlási problémáról” szóló undorító diskurzust, a forradalmi aktivisták minden területen egyenlő jogokat követelnek (beleértve a szavazati jogot is), és minden „illegális” munkavállaló jogainak szabályozását. Ez a Negyedik Internacionálé francia tagozatának politikája.

De ez nem az a politika, amelyet az RP szóvivője javasol, aki kijelenti: „Nyugdíj, egy elefántcsontparti származású nő számára, aki 35 évesen érkezett Franciaországba, és tudja, hogy 43 évnyi nyugdíjjáruléka kell szereznie, tudja, hogy ha kiszámítja a 43 évnyi nyugdíjjárulékot, 70 évesen fog nyugdíjba menni. Nem érdekli, hogy ‘nemet a 64 évre’, és fütyül a ‘62 évre’” Talán nem is fog nyugdíjjal távozni, mert ha a 10 éves tartózkodási engedélyét nem újítják meg, előbb-utóbb el fog menni.”

Ha jól értjük: a bevándorló munkásokat nem érdeklik az egész munkásosztály közös követelései (például a nyugdíjreform). Azzal az ürüggyel, hogy a bevándorló munkásokat a leginkább kizsákmányolják, nem érdekelné őket egy munkások által elért hódítás védelme?

De ez sokkal tovább megy: Kazib így folytatja: „Mert az arabok és a feketék nem idióták. Az Ibis szálloda takarítónői 22 hónapja sztrájkolnak (szerkesztői megjegyzés). Ki sztrájkol itt 22 hónapja, a fehér munkásosztályból? Fel kell hagynunk azzal a gondolkodással, hogy a feketék és az arabok azért nincsenek jelen a tüntetéseken, mert félnek, mert nem érdekli őket. Nem, mert nincsenek olyan követelések, amelyek miatt jönni akarnának, mert azt mondják, hogy nem róluk beszélünk.”

Az itt használt nyelv demagóg formája a kidolgozott politikai tartalommal függ össze. Tehát az egyik oldalon lenne egy „fehér munkásosztály”, a másikon pedig „feketék és arabok” (akik nem „hülye emberek”, mutat rá elegánsan Kazib[6]). És arról lenne szó, hogy egymás ellen kellene őket állítani, hogy kiderüljön, melyik a „fehér” vagy a „feketék és arabok” közül a legharciasabb?

Ez a demagógia teljesen reakciós, közösségi, és – tudatosan vagy sem – táplálja a burzsoázia rasszista megosztó politikáját. Minden munkás tudja ugyanis, hogy a „külföldiek”, „bevándorlók”, „muszlimok” stb. megosztó és megbélyegző kampánya ellenére országunkban az osztályharc valósága azt jelenti, hogy az esetek túlnyomó többségében a „francia” és a „bevándorló” munkások, legyenek azok bármilyen vallásúak vagy nem vallássosak, egymás mellett találják magukat sztrájkokban, munkástüntetésekben, szakszervezetekben stb.

Ahelyett, hogy az osztályszinten egyesítő tényezőket emelné ki, az RP azt emeli ki, ami a megosztottsághoz járul hozzá. (…)

 

Melyik párt melyik politikai kimenetel érdekében?

 

Milyen politikai perspektívát javasol a Permanent Revolution? És milyen párt létrehozását javasolja az RP, hogy előrelépjen ezzel a perspektívával?

A szeptember 27-i közgyűlésen Elsa Marcel megfogalmazta a választ erre az utolsó kérdésre. Elsa Marcel kritizálta az LFI-t, amiért egyszerűen a következő elnökválasztásra halasztja a változást, a következő jelszavakat fogalmazta meg: "Sokkal radikálisabb demokratikus követeléseket kell előterjeszteni: szüntessék meg az elnöki személy intézményét, a Szenátust, az Alkotmánytanácsot, és valósítsanak meg egyetlen, visszahívható képviselőkből álló, szakképzett munkások bérével fizetett, a lakosság ellenőrzése alatt álló közgyűlést."

A szeptember 13-i Fête de L'Huma rendezvényen Mathilde Panot-val (LFI) folytatott vita során Anasse Kazib részletesen ismertette a javaslatokat: „Ha megbuktatjuk a köztársasági elnököt egy radikális demokratikus program követelésével, ami azt jelenti, hogy Macron távozik, de soha többé nem lesz köztársasági elnök, akkor azt hiszem, teljesen más politikai helyzetben vagyunk (...). (Nekünk) sokkal többet kell keresnünk, mint Emmanuel Macron lemondását, el kell vetnünk az elnöki személy megszüntetését is, és el kell kezdenünk bevezetni a visszahívási eljárásokat, hogy a mandátumok két évig tartsanak, hogy egy parlamenti képviselő munkavállalói fizetést kapjon, hogy ne legyen politikai jellegű, hogy ne legyenek olyan emberek, akik 70, 75 stb. évesek, és X és X ciklust töltöttek le.”

Vizsgáljuk meg alaposan az RP által javasolt politikai perspektívát. Ez a perspektíva valójában néhány szigorúan demokratikus követelésre redukálódik: az elnöki mandátum vége, a Szenátus megszüntetése, egyetlen, két évre megválasztott nemzetgyűlés, a megválasztott tisztségviselők visszahívása és díjazásuk korlátozása. Meg kell jegyezni, hogy az RP által megnyitott perspektíva sehol sem vázolja fel az intézmények elleni küzdelem társadalmi tartalmát. Véget kell vetnünk a személyes hatalomnak... aminek semmi köze sincs ahhoz a tényhez, hogy a Bonaparte-elnök a kapitalista uralom eszköze.

Ezt nevezi Kazib „radikális demokratikus programnak”. A valóságban csak mérsékelten „radikálisnak”, mivel még az Ötödik Köztársaság megdöntését sem szorgalmazza (egy alapvető demokratikus jelszó, amely magában foglalja az elnöki mandátum végét, a Szenátus megszüntetését stb.).

E néhány rendkívül korlátozott demokratikus intézkedésen túl hiába keresnénk RP diskurzusában bármilyen utalást a kapitalista rendszer megdöntésének és a szocializmusért folytatott harcnak a kilátásaira. Sem munkáskormány, sem a dolgozók megmentésére szolgáló vészhelyzeti intézkedések kilátásai nincsenek. Semmi a katonai költségvetés elkobzásának szükségességéről, az állam által a kapitalistáknak fizetett évi 300 milliárd euróról, semmi a munkavállalókat elbocsátó vállalatok rekvirálásáról, semmi a létszámleépítések betiltásáról stb.

 

A Permanens forradalom a permanens forradalom ellen

 

Talán nem szándékos iróniával, ez a csoport, amely a „Permanens forradalom” nevet választotta, mint látjuk, nem kínál más perspektívát, mint a régi szociáldemokrata „szakaszos forradalom” álláspontját, amelyet 1917-ben a mensevikek védtek, majd az 1920-as évek végén a sztálinisták ismét felvették a permanens forradalom marxista elméletével szemben!

Meg kell jegyezni, hogy az RP, amely egykor egy „Forradalmi Munkáspárt” gondolatát vetette fel, ma megelégszik egy homályos megfogalmazással egy „forradalmi baloldal” szükségességéről, amely – a sorok között megértve – egyik lábát az LFI-ben, a másikat pedig azon kívül tarthatja.

Mint látjuk, nem elég hangosan beszélni a forradalomról egy forradalmi politika kidolgozásához. 2025. október 10.

(1) Egy trockizmust valló politikai mozgalom, amelyet vezetőjéről, Nahuel Morenoról (1924-1987), az Argentin Szocialista Munkáspárt (PST) vezetőjéről neveztek el. Moreno halála után ez a mozgalom több nemzetközi csoportra szakadt.

(2) A PS a Francia Szocialista Párt, az LFI pedig a „La France Insoumise”-ra utal, egy Jean-Luc Mélenchon által indított politikai mozgalomra.

(3) Kínával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az RP németországi testvérszervezete a 2025-ös nyári táborának programját bemutatva ezt írta: „Imperialista-e Kína? (…) Kína imperialistaként való jellemzése az FT-n belül is élénk vita tárgya” (azaz azon a nemzetközi csoportosuláson belül, amelynek az RP is tagja – szerkesztői megjegyzés). Az „FT” minden tagja úgy véli, hogy Kína „kapitalistává” vált, de nem mindannyian értenek egyet abban, hogy „imperialistává” vált-e. Később visszatérünk ennek a trockistának vallott szervezet általi jellemzésnek a jelentőségére.

(4) Ezek közé tartozik többek között: Anasse Kazib meghívása egy április 28-29-én az Európai Parlamentben megrendezésre kerülő konferenciára Rima Hassan (LFI) által; az argentin PTS helyettes és vezetőjének, Myriam Bregmannak Éric Coquerel (LFI) által a Nemzetgyűlésben tartott nagy fogadása 2025. május végén; Anasse Kazib és Mathilde Panot (LFI) vitája a Fête de L'Huma ünnepségen szeptember 13-án stb.

(5) Az imperializmus, a kapitalizmus legmagasabb foka, 1916.

(6) De kik ezek a „mi”? Ha jól értjük, azok, akiket Kazib „fajiasítottaknak” nevez. De akkor kik a többiek? A „fehér munkásosztály”, Kazib terminológiája szerint?

 

L’Internationale 40. sz..