Elmélet: A forradalmi katonai program (2. rész)

      

                                                    

Részletek a Szocializmus perben című könyvből

 

A Szocializmus perben című könyv az Egyesült Államok által 1941-ben a Szocialista Munkáspárt (SWP) huszonnyolc vezetője és a Minneapolisi Helyi Kamionsofőrök Szakszervezete ellen indított per hivatalos gyorsírásos jegyzőkönyvének átirata. Az Egyesült Államok a háborúba való belépésre készült. A szakszervezeteket nyomás alá helyezték, hogy hagyjanak fel minden független tevékenységgel a munkások érdekeinek védelmében, hogy támogassák Roosevelt elnök politikáját. A Demokrata Párthoz kötődő szakszervezeti tisztviselők és maga Roosevelt elnök által közösen szervezett felállítás révén a szövetségi esküdtszék úgy döntött, hogy vádat emel az SWP huszonnyolc vezetője és aktivistája ellen.

Nevezetesen „a kormány erőszakkal történő megdöntésének szorgalmazásával” és „a fegyveres erőkben az engedetlenség propagandájával” vádolták őket.

A tárgyalás 1941. október 27-én kezdődött a Minneapolis Kerületi Bíróságon. Tizennyolc vádlott elítélésével zárult. James P. Cannon politikai védelmet nyújtott be az SWP nevében.

— Mit fogadott el a kongresszus, a Szocialista Munkáspárt alapító kongresszusa a párt alapvető céljának?

(…)

Azt mondanám, hogy a párt alapvető célja akkor és most is a marxista szocializmus tanainak népszerűsítése, valamint a társadalom kapitalista alapokról kommunista alapokra való átalakításának elősegítése és irányítása.

— Adja meg a szocializmus kifejezés jelentését.

A szocializmusnak két jelentése lehet, és általában mindkét jelentéssel bír nálunk. Vagyis a szocializmus egy új társadalmi formára irányuló projekt elnevezése, és egyben a mozgalom elnevezése is, amely e cél elérésére törekszik.

— Milyen jellegű ez a társadalmi projekt?

 Egy olyan társadalmat képzelünk el, amely a termelési eszközök kollektív tulajdonán, a termelési eszközökből származó magánprofit kiküszöbölésén, a bérmunka eltörlésén és az osztálytársadalom felszámolásán alapul.

— Egy olyan kormányzattal kapcsolatban, amelynek célja egy ilyen társadalom létrehozása lenne, hogyan határozná meg a Szocialista Munkáspárt célját?

Célul tűztük ki, hogy a jelenlegi kormányzat helyett egy munkás-paraszt kormányt hozzunk létre, amelyet kapitalista kormányzatnak nevezünk. Ennek a kormányzatnak a feladata a társadalom kapitalista alapjairól a szocializmus alapjaira való átmenetének megszervezése és ellenőrzése lenne.

—  Amikor azt mondja, hogy „kapitalista kormányzat”, mit ért ez alatt?

Olyan kormányzatra gondolunk, amely az ország vagyonának és a termelőeszközöknek a kapitalisták általi magántulajdonán alapuló társadalomból származik, és amely általában ennek az osztálynak az érdekeit képviseli.

—  És ezzel a kormánnyal szemben munkás-paraszt kormányzat létrehozását javasolja?

 

Igen, azt javasoljuk, hogy a kapitalista kormányzatot egy olyan munkás-paraszt kormánnyal cseréljük le, amely nyíltan képviseli a termelő munkások és parasztok gazdasági és társadalmi érdekeit.

 (...)

— Mi a marxista nézet a társadalmi rend megváltoztatásáról, arról, hogy erőszakkal fog-e járni?

Minden marxista véleménye az, hogy erőszakkal fog járni.

– Miért?

Mint minden marxista doktrína, ez is a történelem tanulmányozásán alapul, az emberiség történelmi tapasztalatain a társadalmi formák egyik formájából a másikba való számos átmenet során, az azokat kísérő forradalmakon, és azon az ellenálláson, amelyet a történelmileg elavult uralkodó osztályok mindig tanúsítottak az új renddel szemben. Az új rend elleni védekezésre vagy az új rendért folytatott mozgalom erőszakos elnyomására irányuló erőfeszítéseikből következik, hogy a mai napig minden jelentős társadalmi változást erőszak kísért.

— A marxisták véleménye szerint ki volt felelős ezért az erőszakért?

Mindig az uralkodó osztály; mindig a történelmileg elavult osztály, amely nem hajlandó elhagyni a színpadot, amikor eljön az ideje. Ragaszkodni akarnak kiváltságaikhoz, erőszakos intézkedésekkel megerősíteni azokat a feltörekvő többséggel szemben, és az új osztály tömeges erőszakával találkoznak, amelynek a történelem a hatalom megragadására ítélte.

— Mi a marxista nézet a nép többségének a szocialista eszmék megnyeréséről?

Természetesen ez a párt célja. Ez a marxista mozgalom célja, és kezdetektől fogva az is. Marx azt mondta, hogy a proletariátus társadalmi forradalma – úgy hiszem, emlékezetből pontosan idézni tudom a szavait – „a túlnyomó többség mozgalma a túlnyomó többség érdekében”. Ezt úgy mondta, hogy megkülönböztette a korábbi forradalmaktól, amelyeket a kisebbségek javára hajtottak végre, mint ahogyan az 1789-es franciaországi forradalom esetében történt.

— Mit mondana a békés átmenet előnyeiről szóló marxista nézetről?

A marxista álláspont az, hogy a társadalmi átalakulás leggazdaságosabb és legelőnyösebb, legkívánatosabb módszere, biztosíthatom önöket, a békés.

— És a marxista nézet szerint ez teljesen kizárt?

Nos, én nem mondanám, hogy teljesen kizárt. Azt mondjuk, hogy a történelem tanulságai nem mutatnak semmilyen jelentős példát, amely alátámasztaná ezt az elképzelést, ezért nem támaszkodhatunk rá.

— Tudna példákat mondani az amerikai történelemből arra, hogy egy kisebbség nem hajlandó alávetni magát a többségnek?

Tudok mondani egy nagyon fontosat. A marxista nézet szerint még ha a politikai hatalom átadása a kapitalistáktól a proletariátusnak békés is, akkor a kisebbség, a kapitalista kizsákmányoló osztály fellázad az új rezsim ellen, függetlenül annak jogszerűségétől. Tudok mondani egy példát az amerikai történelemből. Az amerikai polgárháború abból a tényből fakadt, hogy a rabszolgaság déli támogatói nem tudták elfogadni az északi kapitalizmus legitim parlamenti győzelmét, Lincoln elnök megválasztását.

(…)

— Mi a Szocialista Munkáspárt álláspontja az erőszakos forradalom támogatásának kérdésében?

Tudomásom szerint a marxizmus legreprezentatívabb professzorai között nincs olyan tekintély, aki az erőszakos forradalmat szorgalmazná. Ha lehetőségünk lenne egy békés forradalomra a nép többségének akaratának rögzítésével, úgy tűnik számomra, hogy teljesen abszurd lenne elutasítani, mert ha nem rendelkezünk a nép többségének támogatásával, akkor úgysem tudjuk győzelemre vinni a forradalmat.

— Magyarázza el azt a mondatot, amelyet az Elvi Nyilatkozat 6. oldalán, a Kormány 1. mellékletében olvastam: „Az a hit, hogy egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, szabad és demokratikus társadalom, amelyben alapvető gazdasági változásokat lehet elérni meggyőzéssel, oktatással, jogi és szigorúan parlamenti módszerekkel, illúzió.”

Térjünk vissza ahhoz, amit korábban mondtam, nevezetesen ahhoz, hogy úgy véljük, a munkások becsapják magukat, ha azt hiszik, hogy az uralkodó osztály erőszakot nem fog ellenük alkalmazni, amikor megpróbálják megszervezni a nép többségét.

(…)

— Cannon úr, elmagyarázná a Szocialista Munkáspárt álláspontját a modern háborúk okaival kapcsolatban?

Pártunk véleménye szerint a modern háborúkat az imperialista nemzetek közötti piacok, gyarmatok, nyersanyagforrások, befektetési lehetőségek és befolyási övezetek miatti konfliktusok okozzák.

—  Mit ért „imperialista” alatt, Cannon úr?

Azok a kapitalista nemzetek, amelyek közvetlenül vagy közvetve kizsákmányolnak más országokat.

— Mi a párt álláspontja a kapitalista rendszeren belüli háborúk elkerülhetetlenségéről?

Amíg a kapitalista rendszer fennáll, és vele együtt az általam említett, a kapitalista és imperialista rendszerből automatikusan fakadó feltételek, a háborúk, az időszakos háborúk elkerülhetetlenek.

—  És bárki háborúval szembeni ellenállása, beleértve a Szocialista Munkáspárt ellenállását is, megakadályozhatja-e a háborúkat a kapitalista rendszerben?

Nem. Pártunk mindig is kijelentette, hogy lehetetlen megakadályozni a háborúkat anélkül, hogy megszüntetnénk azt a kapitalista rendszert, amely táplálja őket. Lehet, hogy egy háborút egy időre el lehet halasztani, de végső soron lehetetlen megakadályozni a háborúkat, amíg ez a rendszer és az imperialista nemzetek közötti konfliktusai fennállnak.

(…)

— Mi a párt álláspontja egy olyan háborúról, amelyet imperialista háborúként definiálnak?

Pártunk határozottan ellenez minden imperialista háborút.

— És mit jelent ez az ellenállás az imperialista háborúkkal szemben?

Ezzel azt értjük, hogy nem támogatunk semmilyen imperialista háborút. Nem szavazunk rá; nem szavazunk senkire, aki támogatja; nem szólalunk fel mellette; nem írunk mellette. Ellenezzük.

— Hogyan ellenzi a Szocialista Munkáspárt az Egyesült Államok háborúba lépésének gondolatát?

Mint minden más párt, minden külpolitikai kérdésben a saját elképzeléseit népszerűsítjük. Ellene írunk az újságban; felszólalunk ellene; minden olyan szervezetben, amelyhez hozzáférünk, megpróbálunk közvélemény-mozgalmat létrehozni a háború elleni határozatok elfogadása mellett. Ha lennének képviselőink a Kongresszusban, a Szenátusban felszólalnának ellene. Általánosságban elmondható, hogy nyilvános politikai kampányt folytatunk az Egyesült Államok háborúba lépése ellen, és minden olyan intézkedés ellen, akár a végrehajtó hatalom, akár a Kongresszus hozza, amely véleményünk szerint aktív részvételhez vezet a háborúban.

—  Mit ért „aktív” alatt?

Például mindazok az intézkedések, amelyeket megtettek, és amelyek az Egyesült Államokat de facto háborúba vezetik, hivatalos hadüzenet nélkül.

(…)

— Ha az Egyesült Államok belépne az európai konfliktusba, milyen formát öltene a párt háborúval szembeni ellenállása?

Fenntartanánk az ellenállásunkat.

— Hogy érti ezt?

Nem válnánk a háború támogatóivá, még a hadüzenet után sem. Vagyis a háború kérdésében, másokhoz hasonlóan, ellenzéki politikai párt maradnánk.

— Ön nem támogatná a háborút?

(…)

Amennyire a jogaink engedik, felszólalnánk a háború ellen, mint egy félrevezető politika ellen, amelyet meg kell változtatni, ugyanúgy, a mi szempontunkból, ahogyan más pártok is ellenezhetik a kormány háborús külpolitikáját, ahogyan például Lloyd George is ellenezte a búr háborút nyilvános nyilatkozataiban és beszédeiben. Ramsay MacDonald, aki később Anglia miniszterelnöke lett, ellenezte Anglia politikáját az 1914–1918-as első világháború alatt. Nekünk megvan a saját nézőpontunk, amely eltér az imént említett két politikai személyiségétől, és amennyiben jogaink gyakorlására jogot gyakorolhatunk, továbbra is Amerika más külpolitikája mellett fogunk írni és beszélni.

— Ahogy Ön mondja, tenne-e a párt gyakorlati intézkedéseket a háborúval szembeni ellenzésének, vagy a háború támogatásának elutasításának kimutatására?

 

Milyen értelemben vett gyakorlati intézkedéseket?

 

—  Megpróbálná-e a párt bármilyen módon szabotálni a háború lebonyolítását?

Nem. A párt egyértelműen kijelentette, hogy ellenzi a szabotázst. Ellenezzük a szabotázst.

—  Mit... mit ért szabotázs alatt?

Az ipar, a közlekedés vagy a fegyveres erők működésének akadályozása. Pártunk soha, semmilyen időpontban nem foglalt állást a fegyveres erők háborús idején történő akadályozása vagy szabotálása mellett.

—  És meg tudná magyarázni ennek az okait?

Nos, amíg kisebbségben vagyunk, nincs más választásunk, mint alávetni magunkat a meghozott döntésnek. Döntés született, és a nép többsége elfogadja, hogy háborúba menjünk. Elvtársainknak be kell tartaniuk ezt. És amennyiben mozgósíthatók, el kell fogadniuk ezt, akárcsak generációjuk többi tagja, és teljesíteniük kell a rájuk rótt kötelességet, amíg meg nem győzik a többséget egy másik politikáról.

— Tehát lényegében az ellenzékük háború alatt ugyanolyan típusú lenne, mint a háború előtt?

Politikai ellenzék. Erről beszélünk.

—  Tanácsolta-e a párt valaha, vagy tanácsolja-e a párt ma tagjainak, szimpatizánsainak vagy a vele kapcsolatban álló munkásoknak, hogy szítsanak engedetlenséget az Egyesült Államok fegyveres erőiben vagy haditengerészetében?

Nem.

—  Meg tudná magyarázni, hogy miért?

Alapvetően az ok ugyanaz, amit az előbb említettem. Egy komoly politikai párt, amelynek célja a társadalom társadalmi átalakítása – ami csak a lakosság túlnyomó többségének beleegyezésével és támogatásával lehetséges – kisebbségben nem kísérelheti meg akadályozni a többség döntéseinek végrehajtását. Szabotázzsal vagy engedetlenséggel, a fegyelem megszegésével stb. egy párt hiteltelenné tenné magát és tönkretenné a nép meggyőzésére való képességét, ráadásul teljesen hatástalan lenne bármi elérésében.

— Elmagyarázná, miért nem támogatna a párt egy, az Egyesült Államok jelenlegi kormánya által vívott háborút?

Általánosságban elmondható, hogy nincs bizalmunk az országban uralkodó kapitalista csoportban. Nem támogatjuk őket, mert nem hisszük, hogy képesek vagy meg fogják megoldani azokat az alapvető társadalmi problémákat, amelyeket meg kell oldani a civilizáció összeomlásától való megmentése érdekében.

Úgy véljük, hogy a jelenlegi kapitalista rendszerről a sokkal hatékonyabb szocializmus rendjére való szükséges társadalmi átmenet csak a munkások vezetésével valósítható meg. A munkásoknak a kapitalista politikai pártoktól függetlenül kell szervezkedniük. Meg kell szervezniük saját nagy pártjukat, létre kell hozniuk egy független munkáspártot, és szembe kell szállniuk a kapitalista pártok politikájával, függetlenül attól, hogy azok demokratának, republikánusnak vagy bármi másnak nevezik-e magukat.

— Hogyan látná az Egyesült Államok jelenlegi kormánya által vívott háborút?

Én kapitalista háborúnak tekinteném.

— Miért?

Mert Amerika kapitalista nemzet. Csak azért különbözik a többitől, mert erősebb és nagyobb. Nem hiszünk a kapitalista politikában. Nem akarunk gyarmatokat meghódítani. Nem akarunk vérontást, hogy profitot termeljünk az amerikai tőkének.

—  Mi a párt álláspontja azzal az állítással kapcsolatban, hogy a Hitler elleni háború a demokrácia háborúja a fasizmus ellen?

Mi azt mondjuk, hogy ez egy álca, hogy az amerikai imperializmus és a német imperializmus közötti konfliktus a világuralomért folytatott konfliktus. Teljesen igaz, hogy Hitler uralni akarja a világot, de hisszük, hogy az is igaz, hogy az amerikai kapitalisták uralkodó csoportjának ugyanez az elképzelése, és egyiket sem támogatjuk.

Nem hisszük, hogy az Amerikát birtokló hatvan család háborúba menne a demokrácia valamilyen szent elvéért. Hisszük, hogy ők a demokrácia nagy ellenségei itt, hazánkban. Úgy véljük, hogy a háború adta lehetőséget csak arra akarnák felhasználni, hogy eltöröljenek minden polgári szabadságjogot, és a lehető legjobb fasizmus-utánzatot hozzák létre.

— Mi a párt álláspontja az Egyesült Államok bármely kapitalista ellenségével, például Németországgal vagy Olaszországgal kapcsolatban?

Nem vagyunk németbarátok. Egyáltalán nem vagyunk érdekeltek az Egyesült Államok egyetlen imperialista ellenségének sem a sikerében.

—  Az Egyesült Államok és Németország, Olaszország vagy Japán közötti konfliktus esetén mi lenne a párt álláspontja az Egyesült Államok győzelmével vagy vereségével kapcsolatban imperialista ellenségeivel szemben?

Nos, mi biztosan nem támogatjuk Japán, Németország vagy bármely más imperialista hatalom győzelmét az Egyesült Államok felett.

— Tehát igaz, hogy a párt ugyanúgy ellenzi Hitlert, mint az Egyesült Államok kapitalista kijelentéseit?

Teljesen egyetértek. Hitlert és a hitlerizmust az emberiség legnagyobb ellenségének tartjuk. El akarjuk törölni őket a Föld színéről. Azért nem támogatjuk az amerikai fegyverek hadüzenetét, mert nem hisszük, hogy az amerikai kapitalisták legyőzhetik Hitlert és a fasizmust. Hisszük, hogy a hitlerizmust csak a munkások vezetésével vívott háborúval lehet megsemmisíteni.

(…)

— Kérem, magyarázza el, mit nevez a párt katonai politikájának?

A párt katonai politikáját az egy évvel ezelőtt, 1940 szeptemberében tartott konferencia határozatai rögzítik. Akkoriban egy különleges pártkonferenciát hívtunk össze a nemzeti bizottság plenáris ülésével együtt, hogy megvitassuk ezt a konkrét kérdést, nevezetesen a sorkatonai szolgálattal kapcsolatos álláspontunkat és a háborús helyzet jövőbeli alakulását, és elfogadtunk egy határozatot, amelynek lényege a következő:

1. pont. Attól a pillanattól kezdve, hogy a sorkatonai szolgálat törvénybe iktatódik – és amint az törvénybe kerül, a Sorkatonai Szolgálatról Szóló Törvényre utalok –, a párt minden tagjának be kell tartania azt, be kell vonulnia, és nem akadályozhat meg másokat a bevonulásban. Épp ellenkezőleg, a párt ellenzi az olyan csoportok álláspontját, mint a lelkiismereti okokból tiltakozók. Miközben csodáljuk azt a magas szintű bátorságot és feddhetetlenséget, amely ahhoz szükséges, amit a lelkiismereti okokból tiltakozók tettek, írtunk politikájuk ellen, és kifejtettük, hogy helytelen, ha az egyének megtagadják a bevonulást, amikor generációjuk túlnyomó többsége háborúba vonul. Ami minket illet, ha az amerikai munkások fiatalabb generációja háborúba megy, pártunk tagjai velük mennek, és megosztják velük az összes veszélyt, nehézséget és tapasztalatot.

2. pont. Határozatunk kimondja, hogy elvtársainknak jó katonáknak kell lenniük, ahogyan egy gyárban azt mondjuk egy elvtársunknak, hogy a legjobb szakszervezeti szervezőnek és a legjobb munkásnak kell lennie, hogy kiérdemelje munkatársai bizalmát és tiszteletét. Azt mondjuk, hogy a katonai szolgálatban a legjobb katonának kell lennie; a leghatékonyabban kell használnia a rá bízott fegyvereket, alá kell vetnie magát a fegyelemnek, és gondoskodnia kell katonatársai jólétéről, hogy biztosítsa tiszteletüket és bizalmukat.

(…)

—  Voltak-e más, a párt katonai politikájával kapcsolatos pontok is, amelyeket megvitattak és elfogadtak ezen a konferencián?

Igen. Kijelentettük, magunkat a sorkatonai szolgálat, az egyetemes katonai kiképzés gondolata mellett foglalunk állást. Ez abból a gondolatból fakad, hogy jelenleg az egész világ fegyverben van, hogy minden döntést fegyveres erővel vagy erőszakkal hoznak meg. Ilyen helyzetben fel kell ismernünk, hogy a munkásokat is ki kell képezni a háború művészetére. Hivatalos álláspontunk szerint az egyetemes katonai kiképzés mellett állunk; de nem támogatjuk, azaz politikailag nem helyeseljük a kapitalista kormány által jelenleg alkalmazott módszert.

Javasoljuk, hogy a munkások speciális táborokban, a szakszervezetek irányítása alatt vegyenek részt katonai kiképzésben; hogy a kormány katonai alapjainak egy részét különítse el e táborok felszerelésére a szükséges fegyverekkel, felszereléssel és oktatókkal, de a táboroknak a szakszervezetek felügyelete alatt kell lenniük.

A szakszervezetek felügyelete alatt speciális táboroknak is kell lenniük a munkások tiszti kiképzésére. Erre a célra kormányzati forrásokat kell elkülöníteni, hogy megteremtsük a feltételeket a jelenlegi katonai apparátus egyik legnagyobb hibájának és elégedetlenség forrásának megszüntetéséhez: a munkásosztálybeli vagy parasztkatonát a tiszttől elválasztó szakadékhoz, aki egy másik osztályból származik, nem érti a katona problémáit, és hiányzik belőle a megfelelő hozzáállás.

Hisszük, hogy a munkásoknak joguk van ahhoz, hogy a saját soraikból származó tisztjeik legyenek, akiket munkájuk és közös küzdelmeik során megtanultak tisztelni, például sztrájkvezetők, szakszervezeti vezetők, a munkásszervezetek ügyeiben kitűnt férfiak, akik a sorkatonák közül kerülnek ki.

Az ilyen férfiakat, mint a tisztek, sokkal jobban érdekelné a besorozott katonák jóléte, mint egy Harvard vagy Yale akadémikust, aki soha nem látott gyárat, és alsóbbrendű lényeknek tartja őket. Azt mondanám, hogy ez a katonai fronton tett javaslataink, katonapolitikánk lényege.

— Mi a párt álláspontja a hadseregen belüli polgári jogokkal kapcsolatban?

Mi is védjük a katonák polgári jogait. Nem értünk egyet azzal az elképzeléssel, hogy ha másfél millió fiatal férfit kivonunk a civil életből, akkor elveszítik polgári jogaikat. Úgy gondoljuk, hogy minden polgári joggal meg kell őket illetni. Joguk van petíciót benyújtani a Kongresszushoz; szavazati joguk van; joguk van bizottságokat választani panaszaik benyújtására; joguk van saját tisztjeiket megválasztani, legalább az alacsonyabb rangú tiszteket; és általában véve a polgárok demokratikus jogaival kell rendelkezniük, és mi ezt szorgalmazzuk. Olyan törvényhozást szorgalmazunk, amely biztosítja ezeket a jogokat a katonáknak, és megszünteti a jelenlegi, hatástalan katonai szervezetet.

(…)

—  Elmondaná a bíróságnak és az esküdtszéknek, hogy mi a Szocialista Munkáspárt álláspontja a munkások önvédelmi gárdájával kapcsolatban?

Nos, a párt azt támogatja, hogy a munkások munkásőrséget szervezzenek mindenhol, ahol szervezeteiket vagy gyűléseiket erőszak fenyegeti. A munkásoknak nem szabad hagyniuk, hogy a Ku Klux Klan, az Ezüstingesek, bármilyen fasiszta, gengszter vagy reakciós megzavarja gyűléseiket, kifossza helyiségeiket vagy munkájukat, és szükség esetén meg kell szervezniük a biztonságot és meg kell védeniük magukat.

(…)

—  És a háborút, a háború alatt, arra fogjátok használni, hogy elpusztítsák a jelenlegi kormányzati formát, ugye?

Nos, nem titok, hogy meg akarjuk változtatni ezt a kormányzati formát.

— És remélik, ugye, hogy a közelgő háború lesz az a pillanat, amikor ezt meg tudjátok tenni?

Igen, azt hiszem, a közelgő háború kétségtelenül meggyengíti majd minden ország imperialista kormányát.

— Azt mondta, azt hiszem, hogy nem támogatja a háborút? Egyáltalán nem a nemzetvédelem híve, ugye?”

Nem, az imperialista országok védelméért, nem.

Erről az országról beszélek. Száz százalékig támogatom, hogy megvédjük ezt az országot a saját eszközeinkkel, de nem vagyok a világ imperialista kormányainak védelméért…

—  Az Egyesült Államok kormányáról beszélek, amelyet alkotmányosan hoztak létre. Nem támogatja a védelmét, ugye?”

Politikai értelemben nem, nem.

— Semmilyen értelemben sincs mellette, ugye?

A minap elmagyaráztam, hogy ha az emberek többsége a háború mellett dönt és részt vesz a háborúban, akkor a militánsaink és a befolyásunk alatt álló emberek is részt fognak venni a háborúban. Nem fogjuk szabotálni a háborút, nem fogjuk akadályozni, de továbbra is terjeszteni fogjuk az eszméinket, a háború befejezését és a kormányváltást szorgalmazva.

(…)

—  Szeretném megkérdezni, hogy amit most felolvasok önnek, az nem azt jelenti-e, hogy polgárháborút akar szítani és befejezni. A szöveg a Negyedik Internacionálé, a Fiatalok Szocialista Ligája által kiadott Készen állnak a háborúra? című röpiratból származik:

„Támogatjuk-e az imperialista háború polgárháborúvá alakítását? Ez az az eszköz, amellyel az orosz munkások 1917-ben békét biztosítottak, miközben más országokban élő testvéreik még mindig az imperializmus igájában harcoltak. Ez az egyetlen módja a tartós béke elérésének és a háború felszámolásának a föld színéről.”

Nem azt jelenti ez, hogy szándékosan szítani és szándékosan megpróbálni előidézni a polgárháborút a közelgő háborús időszakban?

A feltételek megérnek egy forradalmi mozgalom kibontakozásához háborús időben. Továbbra is szemben állunk az imperialista rendszerrel, az imperialista rezsimmel, és a szocializmus irányába próbálunk elmozdulni. Kétségtelen, hogy ez pártunk célja.

(…)

— Azt akarják, hogy tagjaik, amikor katonai szolgálatra besorozzák őket, hirdessék tanaikat a hadsereg többi katonájának, és így megvédjék őket a parancsnokaik katonai kizsákmányolásától? Nem világos, hogy mit jelent ez.

Pártunk kiáll a sorkatonák jogainak védelme mellett, a tisztességes bánásmódhoz való demokratikus jogukért, a véleménynyilvánításhoz és a Kongresszushoz való petíció benyújtásához való jogukért, tisztjeik, legalábbis a fiatalabb tisztjeik megválasztásához való jogukért, és általában a kapitalizmus rossz bánásmódjával szembeni védelemhez való jogukért.

(…)

—  És azt hiszi, hogy az aktivistái terjeszthetik ezt a fajta ostobaságot a hadseregben anélkül, hogy akadályoznák a katonai erőfeszítéseket?

Igen, hiszem. Úgy hiszem, hogy valójában minél jobban figyelembe veszik a sorkatonák jogait és érzéseit, annál jobb lesz a katonai élet. A militarizmusnak ez az egész felfogása, amely a szervezkedési jog nélküli sorkatonákon, felülről kényszerített önkényes fegyelemmel, a véleménynyilvánítás vagy a tömegek érzéseinek figyelembevétele nélkül alapul, olyasmi, amit a hadseregben, a gyárakban vagy a civil életben egyaránt ellenzünk.

(…)

— Az 1940. március 30-i Szocialista Felhívásban a Munkásfórumon egy vezércikk jelent meg, amely így szólt: „A bevonulás és a hadseregbe való belépés szükséges a munkánkhoz.” Mit ért ezalatt?

Van ehhez kapcsolódó másik mondat?

—A 215-A számú mellékletből származik. Smith úr meg fogja találni ezt nekünk. Amíg Smith úr keres, megkérdezem Öntől ezt, amely az 1940. június 29-i Szocialista Felhívásban jelent meg, egy „A bevonulási késés erőinek kényszere” című cikkben:

Addig is emlékeztessük a munkásokat erre: amikor bevonulnak, ne pazarolják azt az időt, amelyet a hadseregben fognak tölteni. Mindent meg kell tanulniuk, amit a katonai kiképzésről el lehet sajátítani, hogy amikor eljön az ideje, ezt a kiképzést a munkásmozgalom érdekében felhasználhassák.

Mit ért ezalatt?

Azt értjük ezalatt, hogy minél képzettebbek a munkások, minél többet tanulnak katonai taktikákat és cselekményeket, annál jobban fel lesznek készülve szocialista rezsimjük megvédésére a reakciós kisebbség megdöntésére irányuló erőfeszítéseivel szemben.

— Ez a Munkásfórum 1940. március 30-i vezércikkének kontextusa: „Lenint követjük; nem szavakkal, hanem a kapitalizmus megdöntéséért folytatott küzdelmünk szerves részeként ellenezzük a háborút. A bevonulás és a hadseregbe való belépés szükséges a munkánkhoz.”

Aktivistáink, vagy az általunk befolyásolt emberek, ha megtagadnák a sorkatonaságot, egyszerűen elszigetelnék magukat attól a generációtól, amely a jövőben dönteni fog, és az ilyen egyéni vagy kisebbségi cselekedetek teljesen helytelenek és összeegyeztethetetlenek egy olyan párt céljaival, amely csak a többség támogatásával tudja megvalósítani programját.

Ezért ellenezzük a lelkiismereti okokból tiltakozókat és azokat, akik megtagadják a sorkatonaságot. Ellenállunk mindazoknak, akik egyénileg próbálnak felkelni a többség ellen. A mi politikánk az, hogy alávessük magunkat a többség döntésének, de minden politikai tevékenységünkben ellenezzük azt, hogy felszólaljunk ellene. (…)

Ne áltassuk magunkat!

Január 23-án Minneapolis lakossága tömegesen mozgósított, hogy megvédje a Trump rendőrsége, az ICE által üldözött bevándorló munkásokat.

Egy héttel később az Egyesült Államok nagyobb városainak utcáin több százezer tüntető gyűlt össze, dacolva  a világ leghatalmasabb és az egyik legautoriterebb kormányával.

Ma Trump és kísérete tétovázik, habozik, hogy mit tegyen. Szeretnék a közeljövőben csillapítani a növekvő haragot.

Igen, de… az ICE még mindig ott van, és a migránsok még mindig táborokban vannak bezárva.

A munkások nem áltathatják magukat: ha Trump (kissé) visszahúzódva manőverez, de nem hajlandó engedni, az azért történik, mert a Demokrata Párt vezetői védik, és a Demokrata Párt "szocialista baloldala" nem hajlandó szakítani ezekkel a vezetőkkel. És azért is, mert a szakszervezeti vezetők országos szinten nem hajlandók sztrájkra szólítani Trump külföldi háborús politikája, s annak következményeként gyilkos belpolitikája ellen.

Franciaországban a munkavállalók hasonló problémákkal szembesülnek a nemzeti oktatási rendszer pusztító költségvetésével, amely a tanárok és szakszervezeteik egységes mozgósítását hívta elő.

Erre sem szabad becsapnunk magunkat: a több ezer munkahely elbocsátásával szembesülve a nemzeti szakszervezeti szövetségek kimondják ugyan  a dolgokat, de nem hajlandók egységes nemzeti tüntetésre Párizsban és általános sztrájkra szólítani az oktatásban, ami az egyetlen módja annak, hogy kikényszerítsék a 3256 megszűnt álláshely visszaállítását.

Néhány hét múlva lesznek az önkormányzati választások. A baloldalon a legtöbb városban változó összetételű „egységlisták” versenyeznek, változatos kombinációkban, bár egyikük sem kérdőjelezi meg a legtöbb önkormányzat által évről évre tiszteletben tartott „staféta” szabályt, mind a jobb-, mind a baloldalon.

A szabály lényege a következő: a kormány csökkenti az önkormányzatok finanszírozását, az önkormányzatok pedig ezeket a csökkentéseket áthárítják a lakosságra, privatizálnak, és növelik a közszolgáltatások és a bérleti díjak költségeit azzal az ürüggyel, hogy „nincs más út”.

A munkavállalók nem fogadhatják el a végtelenségig, hogy bizalmukat a „baloldali” választott tisztviselőkbe helyezik, akik csak azért kérik a szavazataikat, hogy végső soron a kapitalista osztály által diktált politikákat hajtsák végre. Nem hunyhatunk szemet felettük.

Világosan meg kell határoznunk az akadályokat. Nem szabad kompromisszumot kötnünk a munkások kormánnyal és a munkaadókkal szembeni egységének szükségességében. Nem szabad kompromisszumot kötnünk a követelésekben, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Így ismerjük fel egy olyan párt munkásosztálybeli jellegét, mint a Parti des travailleurs. Így ismerünk fel egy olyan munkásújságot, mint a Tribune de travailleurs. Mindkettő kizárólag a háború elleni, a kapitalista kizsákmányolás elleni küzdelemnek szenteli magát, a Munkásinternacionálé nevében.

(D.G.)

 

Részlet a Parti des travailleurs szórólapjából

A nemzeti oktatási rendszerben bejelentett több ezer munkahely megszüntetésével szembesülve

„Közös fellépésre van szükség minden szinten!”

A nemzeti tanári szakszervezetek reakciói egyhangúak: „Általános iskolák sokkolva” – áll az SNUipp-FSU címlapján, és a „közös mozgósításra” szólít fel; „Több ezer osztálybezárás várható! Elfogadhatatlan! Készüljünk fel a mozgósításra késedelem nélkül!” – jelenti ki az FO Oktatási Szövetség;

„Megszorítások a munka- és tanulási körülmények rovására” – jelenti ki a CGT Éduc'action.

Ha a szavaknak van jelentésük, akkor minden szövetség kötelessége, hogy késedelem nélkül felszólítson az egész szakma egységes sztrájkjának előkészítésére az összes munkahely megszüntetésének visszavonása és követeléseink érvényesítése érdekében. Ha a szavaknak van jelentésük, akkor a szövetségek kötelessége, hogy késedelem nélkül előkészítsék több tízezer tanár párizsi tiltakozását, hogy a kormányt meghátrálásra kényszerítsék.

Tribune des travailleurs 526.sz. 2026.. febr.4

"Nem fogunk bevonulni a katonai szolgálatra!"

A cikk eredetileg a Freie Plattform für Arbeiterpolitik című lapban jelent meg, 115. szám (2026. január 14.)

Fiatalok mozgósítanak, szervezkednek és sztrájkbizottságokat alakítanak, hogy felkészüljenek a március 5-i következő iskolai sztrájkra!

"A ti háborúitok, nélkülünk!" – hirdeti egy diáklány által december 5-én Düsseldorfban kézzel rajzolt kis tábla. Teljesen igaza van! Ez nem az ifjúság háborúja. A fiatalok nem akarják megölni más országok fiataljait a fegyvergyártók és a (német) imperializmus érdekeinek szolgálatában.

Több mint 90 városban körülbelül 60 000 diák és fiatal fejezte ki tiltakozását a Merz-kormány döntése ellen.

Sok idősebb ember csatlakozott a tüntetésekhez és támogatta a fiatalokat. Münchentől Hamburgig, Berlintől Düsseldorfig mindenhol, a diákok örömmel fogadták jelenlétüket: "Nagyszerű, hogy ti, idősebbek, támogattok minket!" Sok városban a GEW szakszervezethez tartozó tanárok részt vettek a rendezvényeken, néha az osztályaikkal együtt. És mindezt a néha tömeges elnyomás ellenére, beleértve a kizárásokat, az órák lemondását és a tüntetések idejére kitűzött vizsgákat. Az „állam indoka” az, ami megfosztja a fiatalokat attól a jogtól, hogy saját jövőjükről dönthessenek.

Ebben az összefüggésben a GEW Berlin által indított tüntetésre való felhívás fontos jelzés. Valójában ez nem csak a fiatalok ügye, akiket jelenleg ágyútöltelékként áldoznak fel, és a médiában „nulla motivációjú generációként” rágalmaznak. Nem, ez a fiatalok ügye, akik nemzetközileg és határokon átívelően egyesülnek a munkavállalókkal, és akik a kormányok „kötelező katonai szolgálatra vonatkozó javaslatainak” visszavonásáért küzdenek.

Miközben a fiatalok december 5-én az utcákon és a tereken tüntettek, a Bundestagban a CDU/CSU (1) és az SPD (2) többsége elfogadta a „Katonai szolgálat modernizálásáról szóló törvényt”. Ez az a törvény, amely ellen minden ifjúsági ellenállás irányul!

Az AfD, egy szélsőjobboldali, részben fasiszta párt, és a Zöldek „figyelemre méltó érvekkel” szavaztak a törvény ellen. Az AfD szerint „a zsoldért hadseregbe lépő katonáknak nincs szilárd alapjuk a szolgálathoz”. (...) Az ellenjavaslat a meggyőződésből szolgáló katona. A német katona az, aki tudja, miért harcol, aki magában hordozza ezt a belső köteléket – hazája, a vele közös sorsú német közösség született védelmezője. A Zöldek elutasítják a törvényt, mert az csak a fiatal férfiakra vonatkozik, és nem „minden generációra és minden nemre”.

Meglehetős cinizmussal Pistorius „védelmi miniszter” a törvényjavaslat bemutatásakor kijelentette: „Diákok sztrájkolnak és tüntetnek. Amit egyébként csodálatosnak találok”, mielőtt a következő mondatban hozzátette: „Mi vagyunk a Parlament.”

Pistorius 460 000 „aktív szolgálatot teljesítő” katonából és tartalékosból álló hadsereget akar, a NATO-irányelvekkel összhangban.

A „hivatalos” békemozgalom egy része ódzkodik az új ifjúsági mozgalomtól, mivel a fiatalok megpróbálják létrehozni a saját mozgalmukat, és nem integrálódnak abba a „reformista projektbe”, amelyet az egyházakkal és a fennálló intézményekkel együttműködve „javasolnak” nekik, hogy küzdelmeiket közvetítsék. A békemozgalom, amely a kormányokhoz való fordulásra korlátozódik, ezt „dilemmának” tekinti.

Annak ellenére, hogy az ifjúsági mozgósítás sok városban még mindig spontánnak tűnik, egyértelmű, hogy ez egy új ifjúsági mozgósítás kezdete, amelynek célja létfontosságú érdekeik védelme. „Nem hagyjuk abba a sztrájkot!” Ezért hoztak létre sztrájkbizottságokat sok városban. A fiatalok kezdik létrehozni saját szervezeteiket a „kötelező katonai szolgálatról szóló törvény” hatályon kívül helyezéséért folytatott küzdelemben. A Bizottság a Munkáspártért hozzájárul ehhez az erőfeszítéshez, tiszteletben tartva a diáksztrájkbizottságok döntéseit.

Düsseldorfban a diákok örömmel fogadták a „ Bizottság a Munkáspártért ” szórólapját, és különösen a francia fiatalok november 29-i üdvözletét, akik ezt írták: „Macron éhezteti a diákokat, és arra kényszerít minket, hogy csatlakozzunk a hadsereghez. Bejelentette az „önkéntes” katonai szolgálatot. (...) Ez a háború nem a miénk. Tudjuk, hogy a németországi fiatalok ugyanebben a helyzetben vannak. Hallottunk a december 5-re tervezett diák- és diáksztrájkról. Igazatok van: csak közös mozgósítással kényszeríthetjük kormányainkat a meghátrálásra. Teljes mértékben támogatunk Benneteket a mozgósításotokban.”

A Bizottság a Munkáspártért december 5-i szórólapján kijelentette: „A munkásmozgalom, az ifjúsági mozgalom és a demokratikus mozgalom kötelessége, hogy a munkások és a fiatalok egységében, egységesen és szolidárisan, a háborúba és a militarizációba menetel ellenezze ezeket a terveket. Internacionalistákként azt mondjuk: ezért a munkások és a fiatalok egysége a határokon túl!”

A Bizottság a Munkáspártért a „kötelező katonai szolgálatra vonatkozó javaslatok” visszavonását követeli.

(1) A CDU/CSU a két német konzervatív pártra utal: a Német Kereszténydemokrata Unióra (CDU), amely Bajorország kivételével minden német tartományban jelen van, ahol a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) jelen van.

(2) Az SPD-re és a Német Szociáldemokrata Pártra.

L’Internationale 41. szám - "Levelezés" rovat

Elmélet: A forradalmi katonai program (1. rész)

A proletárforradalom katonai programja, Lenin, 1916

Hollandiában, Skandináviában és Svájcban a forradalmi szociáldemokraták körében, akik a jelenlegi imperialista háborúban a „haza védelmének” szociálsoviniszta hazugsága ellen harcolnak, olyan hangok hallatszanak, amelyek a szociáldemokrata minimumprogram régi pontjának – a „milícia” vagy a „nép felfegyverzése” – egy új ponttal való helyettesítését javasolják, melynek címe: „leszerelés”. Az Ifjúsági Internacionálé vitát kezdeményezett erről a kérdésről, és 3. számában vezércikket közölt a leszerelés mellett. Sajnos R. Grimm legutóbbi téziseiben is találunk engedményt a „leszerelés” gondolatára. A Neues Leben és a Vorbote című folyóiratok vitát indítottak.

Vizsgáljuk meg közelebbről a leszerelés híveinek álláspontját

- I -

A lényegi érv az, hogy a leszerelés követelése a legvilágosabb, leghatározottabb és legkövetkezetesebb kifejeződése minden militarizmus és minden háború elleni küzdelemnek.

De ebben a lényegi érvben rejlik a leszerelés híveinek alapvető tévedése is. A szocialisták nem nyilváníthatják magukat semmilyen háború ellenzőjének anélkül, hogy megszűnnének szocialisták lenni.

Először is, a szocialisták soha nem voltak és soha nem is lehetnek a forradalmi háborúk ellenzői. A „nagy” imperialista hatalmak burzsoáziája ősreakcióssá vált; és azt a háborút, amelyet ez a burzsoázia ma vív, reakciós, rabszolgasorba taszító és bűnöző háborúnak tekintjük. De mi a helyzet egy olyan háborúval, amelyet e burzsoázia ellen vívnak? Például egy olyan népek háborújával, amelyeket ez a burzsoázia elnyomott és tőle függő, vagy egy gyarmati népek háborújával az emancipációjukért? Az „Internacionalista” csoport téziseiben, az 5. bekezdésben ezt olvassuk: „A féktelen imperializmus korában már nem lehetséges nemzeti háború.” Ez nyilvánvalóan hamis.

A 20. század története, ez a „féktelen imperializmus” százada tele van gyarmati háborúkkal. De amit mi, európaiak, a világ népeinek többségének imperialista elnyomói, jellegzetes gyűlöletes európai sovinizmusunkkal „gyarmati háborúknak” nevezünk, azok gyakran ezen elnyomott népek nemzeti háborúi vagy nemzeti felkelései. Az imperializmus egyik lényeges tulajdonsága éppen az, hogy felgyorsítja a kapitalizmus fejlődését a legelmaradottabb országokban, ezáltal kiszélesíti és fokozza a nemzeti elnyomás elleni küzdelmet. Ez tény. És ebből elkerülhetetlenül következik, hogy az imperializmusnak sok esetben nemzeti háborúkhoz kell vezetnie. Junius, aki röpiratában a fent említett „téziseket” védi, azt mondja, hogy az imperializmus korában minden nemzeti háború az egyik nagy imperialista hatalom ellen egy másik nagyhatalom, az első riválisának és szintén imperialistának a beavatkozását váltja ki, és hogy ennek következtében minden nemzeti háború imperialista háborúvá alakul. De ez az érvelés is hamis. Lehet, hogy így van, de nem mindig van így. 1900 és 1914 között számos gyarmati háború más utat járt be. És egyszerűen nevetséges lenne azt állítani, hogy a jelenlegi háború után, például, ha az a hadviselő országok végletes kimerüléséhez vezet, szó sem lehet semmiféle progresszív, forradalmi nemzeti háborúról, amelyet például Kína vívna Indiával, Perzsiával, Sziámmal stb. szövetkezve a nagyhatalmak ellen.

Az imperializmus korában a nemzeti háború lehetőségenek tagadása elméletileg hamis; történelmileg ez egyértelműség; az európai sovinizmus: nekünk, akik olyan nemzetekhez tartozunk, amelyek több százmillió embert elnyomnak Európában, Afrikában, Ázsiában stb., ki kell jelentenünk az elnyomott népeknek, hogy a "mi" nemzeteink elleni háborújuk “lehetetlen”! Másodszor, a polgárháborúk is háborúk. Bárki, aki felismeri az osztályharcot, nem mulaszthatja el a polgárháborúk elismerését, amelyek minden osztályok által megosztott társadalomban az osztályharc természetes folytatása, kiterjesztése, felerősödése, bizonyos feltételek mellett pedig elkerülhetetlen következményei. Minden nagy forradalom ezt megerősíti.

A polgárháborúk tagadása vagy elfelejtése a szélsőséges opportunizmusba esést és a szocialista forradalom tagadását jelentené.

Harmadszor, a szocializmus győzelme egyetlen országban nem zárja ki eleve az összes háborút általában. Épp ellenkezőleg, feltételezi azokat. A kapitalizmus fejlődése rendkívül egyenetlenül megy végbe a különböző országokban. Sőt, az árutermelés rendszerében sem lehetne másképp. Innen ered az elkerülhetetlen következtetés: a szocializmus nem győzedelmeskedhet egyszerre minden országban. Először egy vagy több országban fog győzedelmeskedni, míg a többi egy ideig polgári vagy polgár előtti marad. Ez elkerülhetetlenül súrlódásokhoz vezet, sőt, közvetlenül arra ösztönzi más országok burzsoáziáját, hogy elnyomja a szocialista állam győztes proletariátusát. Ezért a háborúnk jogos és igazságos lenne. A szocializmusért, más népeknek a burzsoázia igájából való felszabadításáért vívott háború lenne. Engelsnek teljesen igaza volt, amikor Kautskyhoz 1882. szeptember 12-én kelt levelében világosan felismerte a már győzelmet aratott szocializmus „védekező háborúinak” lehetőségét. Pontosan a győztes proletariátus más országok burzsoáziájával szembeni védelmére gondolt.

Csak azután válnak lehetetlenné a háborúk, hogy az egész világon, és nem csak egyetlen országban, megdöntöttük, végleg legyőztük és kisajátítottuk a burzsoáziát. És tudományos szempontból teljesen helytelen és teljesen ellenforradalmi lenne kikerülni vagy lekicsinyelni azt, ami éppen a legfontosabb: a polgári ellenállás leverését – ami a legnehezebb feladat és a szocializmusra való áttérés legintenzívebb küzdelmét igényli. A „szociális” papok és opportunisták mindig hajlandóak álmodozni a jövő békés szocializmusáról; de ami megkülönbözteti őket a forradalmi szociáldemokratáktól, az éppen az, hogy nem hajlandók megfontolni és elmélkedni a heves osztályharcról és osztályharcokról, amelyek e nagyszerű jövő megvalósításához szükségesek.

Nem szabad hagynunk, hogy szavak vezessenek félre minket. Így a „haza védelmének” fogalma sokak számára utálatos, mert a nyílt opportunisták és a kautskyisták arra használják, hogy elfedjék és elfedjék a burzsoázia hazugságait a jelenlegi fosztogató háborúban. Ez tény. De ebből nem következik, hogy elfelejtenünk kellene elgondolkodni a politikai jelszavak jelentésén. A „haza védelmének” elismerése a jelenlegi háborúban annyit tesz, mint „igazságosnak”, a proletariátus érdekeivel összhangban állónak tekinteni – pont, feltétlenül pont, mert egyetlen háború sem zárja ki az inváziót. Egyszerűen abszurd lenne elutasítani a „haza védelmét” az elnyomott népekkel szemben a nagy imperialista hatalmak elleni háborújukban, vagy a győztes proletariátussal szemben egy polgári állam valamelyik gallifettje elleni háborújában.

Elméletileg súlyos hiba lenne elfelejteni, hogy minden háború csupán a politika folytatása más eszközökkel; A jelenlegi imperialista háború két nagyhatalmi csoport imperialista politikájának folytatása, és ezt a politikát az imperializmus korában fennálló viszonyok összessége generálja és tartja fenn. De ugyanezen kornak szükségszerűen generálnia és fenntartania kell a nemzeti elnyomás elleni harc politikáját és a proletariátus burzsoázia elleni harc politikáját is; következésképpen lehetővé és elkerülhetetlenné kell tennie először is a forradalmi nemzeti felkeléseket és háborúkat; másodszor a proletariátus háborúit és felkeléseit a burzsoázia ellen; harmadszor e két forradalmi hadviselésforma összeolvadását és így tovább.               

- II -

Ehhez hozzá kell tenni a következő általános megfontolást: Az elnyomott osztály, amely nem törekszik megtanulni fegyvereket használni, fegyvereket birtokolni, csak azt érdemli, hogy rabszolgaként bánjanak vele. Mert nem feledkezhetünk meg – hacsak nem válunk polgári pacifistákká vagy opportunistákká –, hogy osztálytársadalomban élünk, amelyből nincs menekvés, csak az osztályharc révén. Minden osztálytársadalomban, akár rabszolgaságon, jobbágyságon, akár, mint ma, bérmunkán alapul, az elnyomó osztály fel van fegyverezve. Manapság nemcsak az állandó hadsereg, hanem a milícia is – még a legdemokratikusabb polgári köztársaságokban, például Svájcban is – a burzsoázia fegyvere a proletariátus ellen. Ez annyira elemi igazság, hogy aligha kell ezen rágódni. Elég csak felidézni a csapatok sztrájkolók elleni alkalmazását minden kapitalista országban. A burzsoázia felfegyverkezése a proletariátus ellen a modern kapitalista társadalom egyik legfontosabb, legalapvetőbb és leglényegesebb ténye. És mégis, egyesek azt javasolják, hogy a forradalmi szociáldemokraták „követeljék” a „leszerelést”! Ez az osztályharc perspektívájának teljes tagadását és a forradalom minden eszméjének feladását jelentené. Jelszavunknak így kell lennie: fegyverezzük fel a proletariátust, hogy legyőzhesse, kisajátíthassa és lefegyverezhesse a burzsoáziát. Ez az egyetlen lehetséges taktika egy forradalmi osztály számára, egy olyan taktika, amely a kapitalista militarizmus teljes objektív fejlődéséből ered, és amelyet ez az fejlődés ír elő. Csak miután a proletariátus lefegyverezte a burzsoáziát, lesz képes egyetemes történelmi küldetésének elárulása nélkül általában minden fegyvert megsemmisíteni – és ezt biztosan meg is fogja tenni –, de csak akkor, és semmiképpen sem előtte.

Ha a jelenlegi háború a reakciós keresztényszocialistákban és a nyafogó kispolgárokban csak rettegést és borzalmat, a fegyverhasználat, a vér, a halál stb. iránti undort vált ki, akkor kötelességünk kimondani: a kapitalista társadalom mindig is örökös borzalom volt és marad. És ha most a jelenlegi háború, minden háború közül a legreakciósabb, szörnyű véget készít elő ennek a társadalomnak, akkor nincs okunk a kétségbeesésre. Objektíven nézve pontosan az a kétségbeesés, hogy leszerelést „követelnek” – vagy pontosabban a leszerelésről álmodoznak – egy olyan időszakban, amikor mindenki szeme láttára maga a burzsoázia készíti elő az egyetlen valóban legitim és forradalmi háborút, nevezetesen a polgárháborút az imperialista burzsoázia ellen.

Azoknak, akik azt mondanák, hogy ez egy az élettől elszakadt elmélet, két nagy, globális jelentőségű történelmi tényre emlékeztetünk: egyrészt a trösztök és a női munka szerepére a gyárakban; másrészt az 1871-es párizsi kommünre és az 1905 decemberi oroszországi felkelésre.

A burzsoázia dolga a trösztök fejlesztése, a gyermekek és nők gyárakba küldése, ottani kínzásuk, megrontásuk, a legszörnyűbb nyomorra ítélése. Mi nem „követeljük” ezt a fajta fejlődést, nem „támogatjuk”, hanem harcolunk ellene. De hogyan harcoljunk? Tudjuk, hogy a trösztök és a nők gyári munkája a haladást jelenti. Nem akarunk visszatérni a múltba, a kézművességhez, a monopólium előtti kapitalizmushoz, az otthon dolgozó nőkhöz. Előre, trösztökön keresztül stb., és azon túl, a szocializmus felé!

Ez az érvelés a szükséges változtatásokkal alkalmazható a nép jelenlegi militarizálására. Jelenleg az imperialista burzsoázia nemcsak az egész lakosságot, hanem a fiatalokat is militarizálja. Holnap akár a nők militarizálására is vállalkozhat. Ezzel kapcsolatban azt kell mondanunk: annál jobb! Siessünk! Minél hamarabb ez megtörténik, annál közelebb lesz a fegyveres felkelés a kapitalizmus ellen. Hogyan is félhetnének a szociáldemokraták az ifjúság militarizálásától stb., ha nem felejtenék el a párizsi kommün példáját? Ez nem egy „az élettől elszakadt elmélet”, egy álom, hanem tény. És valóban a legrosszabb lenne, ha a szociáldemokraták minden gazdasági és politikai tény ellenére kételkednének abban, hogy az imperialista korszaknak és az imperialista háborúknak szükségszerűen ilyen események visszatéréséhez kell vezetniük.

A kommün egyik polgári megfigyelője 1871 májusában egy angol újságban ezt írta: „Ha a francia nemzet csak nőkből állna, milyen szörnyű nemzet lenne!” A kommün alatt már 13 éves nők és gyermekek is a férfiak oldalán harcoltak. Nem is lehetett másképp a burzsoázia megdöntéséért folytatott elkövetkező küzdelmekben. A proletariátus női tagjai nem fogják passzívan nézni, ahogy a jól felfegyverzett burzsoázia tüzet lő a rosszul felszerelt vagy teljesen fegyvertelen munkásokra. Fegyvert fognak, mint 1871-ben, és a mai terrorizált nemzetekből – pontosabban a mai munkásmozgalomból, amelyet inkább az opportunisták, mint a kormányok szerveznek szét – kétségtelenül ki fog alakulni a forradalmi proletariátus „szörnyű nemzeteinek” nemzetközi szövetsége, előbb-utóbb, de tévedhetetlenül.

A militarizáció jelenleg a társadalmi élet minden aspektusát elárasztja. Az imperializmus a nagyhatalmak könyörtelen küzdelme a világ felosztásáért és újraelosztásáért; ezért elkerülhetetlenül ki kell terjesztenie a militarizációt minden országra, beleértve a semleges országokat és a kis nemzeteket is. Hogyan fognak reagálni a proletariátus női tagjai? Vajon egyszerűen elítélik a háborúkat és mindent, ami katonai, leszerelést követelve? Egy igazán forradalmi, elnyomott osztály női tagjai soha nem fognak ilyen szégyenletes szerepet elfogadni. Azt fogják mondani fiaiknak: „Hamarosan felnősz. Kapsz egy puskát. Vedd, és tanuld meg rendesen a háború művészetét.” Ez nélkülözhetetlen tudomány a proletariátus számára, nem azért, hogy testvéreidre, más országok munkásaira lőj, ahogy a jelenlegi háborúban, és ahogy a szocializmus árulói tanácsolják, hanem azért, hogy a saját országod burzsoáziája ellen harcolj, hogy ne jámbor kívánságokkal, hanem a burzsoázia feletti győzelemmel és lefegyverzésével vess véget a kizsákmányolásnak, a nyomorúságnak és a háborúknak.” Ha valaki nem hajlandó részt venni ebben a propagandában, és pontosan ebben a fajta propagandában a jelenlegi háborúval kapcsolatban, akkor jobb, ha teljesen tartózkodik a nagyszabású kijelentésektől a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciáról, a szocialista forradalomról, a háború elleni háborúról.

- III –

A leszerelés hívei ellenzik a „nép felfegyverzésére” vonatkozó programpontot, többek között azzal érvelve, hogy ez a követelés növelné az opportunizmusnak való engedmények kockázatát. Az imént a kérdés legfontosabb aspektusát vizsgáltuk meg: a leszerelés, valamint az osztályharc és a társadalmi forradalom közötti kapcsolatot. Most vizsgáljuk meg a leszerelés iránti követelés és az opportunizmus közötti kapcsolatot. Az egyik fő érv e követelés ellen az, hogy az általa keltett illúziókkal elkerülhetetlenül gyengíti és elgyengíti az opportunizmus elleni harcunkat. (…) A nyílt opportunizmus nyíltan és egyértelműen a forradalom, valamint a kezdődő forradalmi mozgalmak és felfordulások ellen irányul; közvetlenül szövetséges a kormányokkal, bármilyen változatos formákat is öltsön ez a szövetség, a miniszteri kabinetekbe való belépéstől a hadiipari bizottságokban való részvételig (Oroszországban). Az álcázott opportunisták, a kautskysták, sokkal károsabbak és veszélyesebbek a munkásmozgalomra nézve, mert az első típusú opportunistákkal kötött szövetségük védelmében hangzatos ál-„marxista” frázisokból és pacifista jelszavakból álló álérvek mögé bújnak. A domináns opportunizmus e két formája elleni küzdelmet a proletárpolitika minden frontján meg kell vívni: a parlamentben, a szakszervezetekben, a sztrájkokban, a hadseregben stb. E két domináns opportunizmus lényegi jellemzője, hogy a jelenlegi háború és a forradalom közötti kapcsolat konkrét kérdését, valamint a forradalom más konkrét kérdéseit elhallgatják, kikerülik, vagy a rendőrségi tilalmak megsértésének elkerülése érdekében foglalkoznak velük. És ez annak ellenére történik, hogy a háború előtt a bázeli manifesztumban sokszor hangsúlyozták, nem hivatalosan és hivatalosan is, a háború, amely akkoriban még csak most kezdődött, és a proletárforradalom közötti nagyon pontos kapcsolatot. A leszerelési követelés lényegi hiányossága azonban az, hogy kikerüli a forradalom összes konkrét kérdését. Hacsak a leszerelés hívei nem egy teljesen újfajta forradalmat fontolgatnak: egy fegyvertelen forradalmat?

Folytassuk. Semmi esetre sem ellenezzük a reformokért folytatott küzdelmet. Nem szándékozunk figyelmen kívül hagyni azt a komor lehetőséget, amely az emberiséget fenyegeti – a legrosszabb esetben fogalmazva –, hogy egy második imperialista háborút kelljen átélnünk, ha a jelenlegi konfliktusból nem kerül ki forradalom, a tömegek nyugtalansága és elégedetlensége okozta számos felfordulás és erőfeszítéseink ellenére sem. Egy olyan reformprogramot támogatunk, amely az opportunisták ellen is irányul. Ők nagyon is örülnének, ha feladnánk a reformokért folytatott küzdelmet kizárólag nekik, és ha a komor valóság elől menekülnénk, és a felhők mögé, egy homályos „leszerelés” csúcsaira menekülnénk. A „leszerelés” pontosan a siralmas valóság elől menekülés, és semmiképpen sem a leküzdésének eszköze.

Egy ilyen programban nagyjából a következőket mondanánk: „A haza védelmének jelszava és elfogadása az 1914–1916-os imperialista háborúban nem más, mint a munkásmozgalom megrontása egy polgári hazugság által.” Ez a konkrét válasz a konkrét kérdésekre elméleti szempontból igazságosabb, sokkal hasznosabb lenne a proletariátus számára, és elviselhetetlenebb az opportunisták számára, mint a leszerelés követelése és a haza „bármely” védelmének elutasítása. És hozzátehetnénk: „Minden nagy imperialista hatalom – Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria, Oroszország, Olaszország, Japán és az Egyesült Államok – burzsoáziája annyira reakcióssá vált, annyira a világuralom vágyától vezérelve, hogy ezeknek az országoknak a burzsoáziája által vívott háború csak reakciós lehet.” A proletariátusnak nemcsak elleneznie kell az összes ilyen háborút, hanem vágynia kell „saját” kormányának vereségére is ezekben a háborúkban, és ezt a vereséget fel kell használnia egy forradalmi felkelés megindítására, ha a háború megakadályozására irányuló felkelés kudarcot vallott. A milíciával kapcsolatban azt kell mondanunk: mi nem a polgári milíciát támogatjuk, hanem csak egy proletár milíciát. Tehát „egy fillért és egy embert sem”, nemcsak az állandó hadseregért, hanem a polgári milíciáért is, még olyan országokban is, mint az Egyesült Államok vagy Svájc, Norvégia stb. Ez annál is inkább igaz, mivel a legszabadabb köztársaságokban (például Svájcban) azt látjuk, hogy a milícia egyre inkább poroszosodik, különösen 1907-ben és 1911-ben, és a sztrájkolók elleni csapatmozgósításra támaszkodik. Követelhetjük a tisztek nép általi megválasztását, minden katonai igazságszolgáltatás eltörlését, a külföldi és a belföldi munkavállalók jogegyenlőségét (ez különösen fontos szempont az olyan imperialista államok számára, mint Svájc, amelyek egyre nagyobb számú külföldi munkavállalót zsákmányolnak ki egyre nagyobb szégyentelenséggel anélkül, hogy bármilyen jogot biztosítanának nekik); továbbá azt a jogot, hogy mondjuk egy adott ország minden száz lakosa szabad egyesületeket alakíthasson a hadművészet tanulmányozása céljából, szabadon megválasztva oktatóikat, akiket az állam költségén fizetnének stb. Csak ilyen feltételek mellett tanulmányozhatná a proletariátus valóban a saját hasznára, és nem azok hasznára, akik rabszolgasorban tartják; és ez a tanulmányozás kétségtelenül a proletariátus érdekeit szolgálja. Az orosz forradalom bebizonyította, hogy a forradalmi mozgalom bármilyen, akár részleges sikere, például egy város, egy ipari külváros, a hadsereg egy részének meghódítása, elkerülhetetlenül arra kényszeríti a győztes proletariátust, hogy pontosan egy ilyen programot alkalmazzon.

Végül magától értetődik, hogy az opportunizmus ellen nem lehet pusztán programtervezetekkel küzdeni, hanem csak azok tényleges végrehajtásának folyamatos biztosításával. A legsúlyosabb, a végül kudarcot vallott II. Internacionálé végzetes hibája az volt, hogy tettei nem feleltek meg szavainak, hogy a képmutatás és a gátlástalanul hangzó nagyszabású forradalmi kijelentések szokását oltotta belé (lásd Kautsky és társai jelenlegi hozzáállását a bázeli kiáltványhoz). A leszerelés gondolata, mint társadalmi gondolat – azaz olyan, amelyet sajátos társadalmi viszonyok generálnak, és amely képes befolyásolni egy adott társadalmi közeget, ahelyett, hogy személyes szeszély maradna – nyilvánvalóan sajátos, kivételesen „békés” létfeltételekben merült fel, amelyek a véres globális háborúk útján jó ideje kívül maradt különféle kisállamokra jellemzőek voltak, és amelyek ezt a helyzetet remélték fenntartani. Hogy erről meggyőződjünk, elég csak elemezni például a norvég leszerelési hívek érveit: „Kis nemzet vagyunk; a hadseregünk jelentéktelen; semmit sem tehetünk a nagyhatalmak ellen” (és következésképpen képtelenek vagyunk ellenállni egy kényszerített integrációnak egy imperialista szövetségbe egyik vagy másik nagyhatalmi csoporttal)... „Békében akarunk élni a világunk kis szegletében, és szűklátókörű politikát folytatunk a leszerelés, a kötelező arbitráció, az állandó semlegesség stb. követelésével” (mint „állandó”, kétségtelenül, mint a belga semlegesség?). 

A kis államok kicsinyes hajlama a távolságtartásra, a kispolgári vágy, hogy a lehető legtávolabb maradjanak a világtörténelem nagy csatáitól, hogy kihasználják azt a monopolhelyzetet, amely gyakorlatilag magára hagyja őket, a rutinszerű passzivitásban megdermedve – ez az az objektív társadalmi helyzet, amely biztosíthatja a leszerelés eszméjének bizonyos fokú sikerét és elterjedését a különböző kis államok között. Természetesen ez egy reakciós tendencia, amely teljes mértékben illúziókon alapul, mivel az imperializmus elkerülhetetlenül bevonja a kis államokat a globális gazdaság és politika örvényébe.

Svájc helyzete például az imperialista világban objektíve két vonalat szab az ország munkásmozgalmának: az opportunisták, a burzsoáziával szövetkezve, Svájcot demokratikus köztársasági föderációvá akarják átalakítani, amely monopolizálja az imperialista nemzetek polgári turizmusának profitját; és igyekeznek ezt a látszólag „könnyű” monopóliumot a lehető legelőnyösebben és legbékésebben kihasználni.

Svájc igazi szociáldemokratái az ország viszonylagos szabadságát és „nemzetközi” státuszát arra törekszenek, hogy az európai munkáspártok forradalmi elemei által alkotott szoros szövetség győzelmét elősegítsék. Svájc, hála Istennek, nem a „saját” nyelvén beszél, hanem három világnyelven, amelyek történetesen a szomszédos hadviselő országok nyelvei.

Ha a svájci párt 20 000 tagja hetente 2 centime-ot fizetne „rendkívüli háborús adóként”, akkor évi 20 000 frankunk lenne, ami több mint elég ahhoz, hogy a vezérkarok tilalmai ellenére időszakosan három nyelven osszunk szét a hadviselő országok munkásai és katonái között mindenféle kiadványt, amelyek az igazságot mondják el a munkások körében növekvő nyugtalanságról, a lövészárkokban való barátkozásukról, arról a reményükről, hogy forradalmi módon használhatják fegyvereiket „saját” országaik imperialista burzsoáziája ellen, és így tovább. (…) A minket jelenleg érdeklő kérdés az, hogy a leszerelés iránti igény megfelel-e a svájci szociáldemokraták körében létező forradalmi tendenciának. Nyilvánvalóan nem. Objektíven nézve a „leszerelés” egy tipikusan, kifejezetten nemzeti, kis államok programja; egyáltalán nem a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia nemzetközi programja.

L'Internationale 41.sz.