Portugália: Munkások és fiatalok tömegesen vonulnak utcára egy újabb áprilisért!

 

2026. április 25-én, a portugál proletárforradalom 52. évfordulóján, tüntetéseken több százezer munkás és fiatal vett részt az ország különböző városaiban.

Ez volt a harmadik alkalom három éven belül, hogy hatalmas tömeg töltötte meg a főváros központját ezen a napon. Az első 2024. április 25-én volt, a portugál proletárforradalom kezdetének 50. évfordulóján. Ebből az alkalomból közel félmillió fiatal és munkás vonult utcára csak Lisszabonban.

Az 51. és 52. évforduló azonban már nem egészen "kerek" dátumok. És mégis… Mi történik?

1974. április 25-én, egy államcsínyt követően, amellyel a portugál gyarmati hadsereg tisztjei állítólag egy haldokló totalitárius rezsim legfelsőbb vezetését próbálták leváltani, munkások és fiatalok milliói vonultak Portugália városainak utcáira, elindítva egy proletárforradalmat, amelynek hatásai ma is érezhetők, az 1976-ban kezdődött hosszú ellenforradalmi ciklus ellenére.

Az április 25-i megemlékezések azóta az 1974-1975-ös forradalom éves ünnepévé váltak. 2024 előtt több tízezer résztvevőt vonzottak, túlnyomórészt idősebb generációkat. Portugálián belül és külföldön egyaránt a hivatalos történelem megpróbálta a portugál proletárforradalmat folklór „szegfűforradalommá” redukálni és trivializálni.

Az elmúlt három év hatalmas részvételi aránya mégis inkább az ötven évvel ezelőtti napra emlékeztet. A hangulat, bár ünnepi, a küzdelemé: a kisebbségi jobboldali kormány „pacote laboral”-ja (a Munka Törvénykönyvének ellenreformja), az imperialista háború, a cionista népirtás ellen Palesztinában.

Ha figyelembe vesszük az általános kontextust, komoly paradoxon látszik érvényesülni.

A baloldal és a munkásjogok választási hanyatlása

Emlékezzünk vissza a lényegre: évek óta meredek visszaesést tapasztalunk a portugál munkásosztály és fiatalok többségi politikai képviseletét alkotó pártok (PS, PCP, Baloldali Blokk) választási eredményeiben. Ugyanakkor jelentősen megnőtt a jobboldalra leadott szavazatok száma – különösen az újfasiszta szélsőjobb felé való eltolódás.

Tíz éven át, 2015 óta a nagy többséggel rendelkező „baloldali” kormányok, élükön a PS-szel, a PCP és a Baloldali Blokk közvetlen vagy közvetett támogatásával, lelkiismeretesen követték Brüsszel utasításait a költségvetési hiány és az államadósság megfékezésére – a munkavállalók rovására. Továbbá a szakszervezeti tagság aránya az elmúlt évtizedekben csökkent, különösen a magánszektorban. A szakszervezeti fellépések, vagy legalábbis a két fő szakszervezeti szövetség – a nagyrészt a kommunista párt által ellenőrzött CGTP és az UGT, amelynek vezetése nagyrészt a Szocialista Párttal áll összhangban – egyoldalú fellépései csak korlátozott sikereket értek el a kormány munkavállalók jogai és vívmányai elleni offenzívája elleni küzdelemben. Míg az UGT vezetése végtelen konzultációkat és tárgyalásokat folytat a munkaadókkal és a kormánnyal, a konfliktusok mindenáron elkerülése érdekében, a CGTP vezetése szigorúan ellenőrzött és ritualizált tüntetéseket szervez, rövid életű küzdelmi napokat, amelyek inkább megosztanak, mint egyesítenek.

Az eredmény: 2024-ben, de különösen 2025-ben a polgári jobboldali és szélsőjobboldali pártok elsöprő győzelmet arattak a törvényhozási választásokon. A forradalom óta gyakorlatilag először a jobboldal vitathatatlan választási és parlamenti többséggel rendelkezik: a parlamenti helyek több mint kétharmadával. Ezért elméletileg képes felülvizsgálni az alkotmányt felülről lefelé, és végleg lebontani azt, ami a munkások forradalomból megmaradt.

Egy kikötés azonban van: a jobboldali növekedés gyakorlatilag teljes egészében Chega neofasiszta populistáinak és egy kis „anarcholiberális” csoportnak (IL) kedvez, míg a hagyományos polgári pártok kevés előrelépést tettek. Montenegro úr új „jobbközép” kormánya (PSD/CDS) kisebbségben van a parlamentben. A költségvetés és a törvényjavaslatok elfogadtatása érdekében a Szocialista Párttal (PS) és a szélsőjobboldallal kötött ingatag szövetségek között vergődik.

A munkaügyi törvények ellenreformja

A munkaügyi csomag az első komoly próbatétele. Az általa felölelt intézkedések aláássák a kollektív szerződéseket, jelentősen korlátozzák a szakszervezeti tevékenységet a vállalatokon belül, és korlátozzák a sztrájkjogot. Meghosszabbítják a munkaidőt béremelés nélkül, és súlyosbítják a foglalkoztatás általános bizonytalanságát.

Egyetlen szakszervezet sem támogathatja ezeket anélkül, hogy veszélyeztetné saját létét.

Mindazonáltal a kormány „szociális párbeszédet” kezdeményezett, hogy „konszenzust” érjen el a tervével kapcsolatban. Mivel a munkáltatók társszerzők voltak, nem volt szükségük meggyőzésre. A feladat az volt, hogy meggyőzzék az UGT-t (a CGTP kizárásával) a terv aláírására. Nem kevesebb, mint tíz hónapon keresztül tartottak találkozókat a munkáltatók, a kormány és az UGT között. A párbeszéd „eredményeinek” végleges, határozott elutasítása az UGT által talán a montenegrói kormány válságának, a végső válságnak a végét jelentette. Valójában, mivel a jobboldal és a munkáltatók bizonytalanok abban, hogy legközelebb megismétlik-e a választási eredményeket, a túlnyomó többség polgári „lehetőségeinek ablaka” azzal fenyeget, hogy sok haszon nélkül bezárul. Passos Coelho, a brüsszeli trojka korszakának korábbi miniszterelnöke (a PSD-hez hasonlóan Montenegro úrral is), akit a munkások és a nyugdíjasok gyűlöltek, újra felbukkant, jelezve, hogy ha a kormány nem fogadja el a munkaügyi reformcsomagot, készen áll koalíciós kormányt alakítani a szélsőjobboldallal a ház kitakarítása érdekében. A neofasiszta vezető azonnal készen áll. A hurok egyre szorosabb Montenegro úr körül. Más választás híján a kormány benyújtja törvényjavaslatát az állami parlamentnek. Azt azonban csak a szélsőjobboldal szavazataival és az általuk meghatározott feltételek mellett tudja elfogadni, akikkel ennek ellenére ígéretet tett arra, hogy nem köt paktumot ("A nem, az nemet jelent!").

A 2026. december 11-i és április 25-i általános sztrájk

Egy másik tény azonban fényt derít a kontextusra: a két nagy szakszervezet által hirdetett 2025. december 11-i általános sztrájk nagyon erős volt, a lisszaboni tüntetés aznap rendkívül harcias és sokkal többen vettek részt rajta, mint a szokásos CGTP-tüntetéseken.

A szakszervezeti vezetés ráadásul sietve tartotta meg utolsó ülését, miközben a tüntetők 80%-a még nem érkezett meg a Parlament térre – majd sietve elhagyta a helyszínt. A tüntetők nagy része viszont kitartott, és órákig maradt a Köztársaság Gyűlése előtt – vezetés nélkül –, a munkaerőpiaci megállapodás elleni jelszavakat skandálva.

És végül, 2026. április 25-én ismét hatalmas volt a részvétel.

Hogyan lehet ezt a látszólagos paradoxont ​​feloldani?

Tagadhatatlan, hogy a hagyományos „baloldal” politikai és szakszervezeti vezetése elvesztette a munkavállalók és a fiatalok egykor beléjük vetett bizalmának nagy részét. A választási eredmények ezt tükrözik.

A 2025. decemberi általános sztrájk és a közelmúltbeli „április 25-i” tüntetések azonban ellentmondanak a baloldalon belüli általános válságról és a szakszervezeti és munkásmozgalomról szóló elméleteknek, amelyeket számos „megfigyelő”, köztük a „baloldaliak” is felvetnek.

Egy alternatív vezetés, amely a mozgósításra és az antikapitalista küzdelemre összpontosít, azonban lassan jelenik meg.

A bizonyítékok egyértelműek: amikor – mint az általános sztrájk és az áprilisi tüntetések esetében – nincsenek látható akadályok az egység útjában, és a vezetés nem gyakorol szektásságot és megosztottságot, a munkástömegek nagy erővel jelennek meg.

Ez az a jel, amelyet április 25. ismét küld nekünk 2026-ban: van előrevezető út, és ez a cselekvésben megvalósuló egység útja. A véleménykülönbségek és javaslatok normálisak, a politikai vita és párbeszéd pedig elengedhetetlen a munkásmozgalomon belül. Amikor azonban az ellenség offenzívájának szembeszállására kerül a sor, a dolgozó tömegek és a fiatalok az egységes ellenállási frontot szeretnék követni: a munkások és a fiatalok a munkaadók és a kormány ellen.

Annál aggasztóbbak azok a jelek, amelyeket a nagyobb szakszervezetek vezetése a megosztottsághoz való visszatérésről jelez. Mindketten kétségtelenül követelik a kormány javaslatának visszavonását. Ez azonban nem akadályozza meg az UGT-t abban, hogy továbbra is végtelen tárgyalásokat és konzultációkat folytasson a munkaadókkal és a kormánnyal, amelyek témája sem nem tárgyalható, sem nem „alkalmas konzultációra”, ahogy azt mindenki, beleértve az UGT vezetését is, tudja.

A CGTP a maga részéről egy küldöttségnek (köztük trockista aktivistáknak) jelezte, hogy a decemberi „konvergencia” az UGT-vel valószínűleg nem fog megismétlődni. Ez a küldöttség a körülbelül tíz független szakszervezetet és egy digitális platformon működő kézbesítők (elsősorban bevándorló munkavállalók) egyesületét magában foglaló „szakszervezeti egységplatformról” érkezett, hogy felkérje a CGTP-t, hogy hívjon fel egységes általános sztrájkra.

Egységes általános sztrájk!

Ennek ellenére az alulról jövő nyomás hatalmas. A CGTP vezetése eközben újabb általános sztrájkot hirdetett június 3-ra anélkül, hogy azt először az UGT-nek javasolta volna. Az UGT a maga részéről „nem zár ki semmilyen harci formát, beleértve az általános sztrájkot sem”, de a dátumot „alkalmatlannak” tartja.

A 2024. április 25-i sztrájk, amelyet 2025-ben megismételtek, majd 2026-ban megújítottak, azoknak, akik hajlandóak látni és hallani, azt mutatja, hogy bár a munkások és a fiatalok kétségtelenül számos kudarcot és valódi vereséget szenvedtek el, sem nem vereséget szenvedtek, sem nem demoralizálódtak.

Ami hiányzik, az az új politikai vezetés, miközben a régi vezetés vergődik.

Ebben a szellemben lesz jelen egy fiatal aktivistákból álló portugál delegáció az augusztus végén Franciaországban megrendezésre kerülő fiatal forradalmárok nyári táborában, amelyet az FJR-Negyedik Internacionálé szervez.

Anélkül, hogy alábecsülnénk a munkásosztály és a fiatalok nehézségeit Portugáliában, Európában és világszerte: minden csapás ellenére még mindig ott vannak, készen állnak a harcra. Azoknak a politikai és szakszervezeti vezetőknek, akik a munkások képviseletét állítják magukról, egy egyszerű és világos jelszót kell követelnünk: egységes általános sztrájkot a munkaügyi törvények reformja elleni intézkedéscsomag visszavonásáért, sztrájkot a visszavonásig!

L’Internationale 42.sz. (Levelezés) Í

Adriano Zilhão

Kongói Demokratikus Köztársaság: Ásványi erőforrások kifosztása és imperialista diszlokációs megállapodások

 

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) hatalmas mennyiségű, mindenféle ásványkincsben szinte hemzseg, beleértve a stratégiai ásványokat is, amelyeket ma a high-tech iparban, az elektronikai és repülőgépiparban, az elektromos járművek akkumulátoraiban, a repülőgépiparban és a fegyveriparban való felhasználásra keresnek. Ez a terület szakértőitől a "geológiai botrány" becenevet kapta. Ezen erőforrások nagy része a KDK keleti részén koncentrálódik, amely több mint harminc éve háborúban áll. Az Egyesült Államok Földtani Főszolgálata szerint a KDK 2023-ban a világ koltántermelésének körülbelül 40%-át termelte, míg a globális tantálkészlet több mint 15%-a az észak-kivui Rubaya bányákból származik. Az ország más részein fegyveres csoportok aktívak az ásványkincsek körül, és az imperializmus, valamint annak multinacionális vállalatai szolgálatában állnak: ez a helyzet a délnyugati Katanga régióban a Kongó Felszabadításáért Katangát Támogató Mozgalommal (MDKC), valamint az északkeleti Ituri tartományban a Kongó Fejlesztéséért Szövetkezettel (CODECO) és a Népi Forradalomért Egyezménynel (CRP).

A KDK keleti régiójában jelenleg közel 250 fegyveres csoport működik, amelyek közül sok a Wazalendo (a Hazafiak) szervezetbe tömörült, szövetségesek a kormányhadsereggel, a Kongói Demokratikus Köztársaság Fegyveres Erőivel (FARDC). Ezen csoportok közül a legfontosabb a Kongó Folyó Szövetsége/Március 23. Mozgalom, AFC/M23, amelyet a ruandai rezsim támogat, ezt az állítást azonban az utóbbi mindig is tagadta. (…) Miután az ENSZ csapatai (MONUSCO) és a Kongói Demokratikus Köztársaság fegyveres erőit támogató nemzetközi koalíció 2013-ban vereséget szenvedett, az M23-as mozgalomnak vissza kellett vonulnia, részben Ugandába, részben Ruandába, hogy 2021 vége felé erővel visszatérjen a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részére, ahol jelenleg Észak-Kivu és Dél-Kivu tartományok nagy részét, beleértve fővárosaikat, Gomát és Bukavut is, ellenőrzi.

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén és az egész országban zajló fejlemények a Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság között 2025. december 4-én, Trump elnök védnöksége alatt létrejött Washingtoni Megállapodásból erednek. A megállapodás célja a „bizalmi légkör helyreállítása a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda között az FDLR [az 1994-ben Ruandában a tusziellenes népirtást elkövető erők maradványainak] semlegesítése, valamint Ruanda erőinek kivonása/a védelmi intézkedések feloldása révén”. 

Ezt „három hónapon belül, a katonai és katonai hírszerzési szakértők által Rubavuban 2024. augusztus 30-án elfogadott harmonizált tervvel (...) összhangban kellett volna megvalósítani”. 

A természeti erőforrások kitermelő helyszíneinek biztosítására irányuló megállapodás valójában azt célozza, hogy „a két országot, ahol szükséges, partnerségben az amerikai kormánnyal és az amerikai befektetőkkel” kösse össze az egyrészt az Egyesült Államok, másrészt a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda közötti stratégiai partnerségi megállapodás révén. Ezt az alapvető megállapodást a kinshasai kormány és az AFC/M23 közötti „tárgyalások” kísérik, amelyek kezdetben Luandában, Angolában zajlottak, de később Dohába, Katarba helyezték át az amerikai imperializmus irányítása alatt, miután az utóbbi úgy döntött, hogy átveszi a közvetlen irányítást. Több mint egy tucat tűzszüneti és fegyverszüneti megállapodás született a kormány és az AFC/M23 között az Egyesült Államok védnöksége alatt, Luandán (Afrikai Unió, Nagy-tavak régiójáról szóló nemzetközi konferencia stb.), majd Dohán keresztül. De közel öt éven keresztül az összecsapások mindig is intenzívebbek voltak, különösen minden egyes megállapodást követően, a csapatok emberi, felszerelési és technológiai megerősítésével, akár az AFC/M23, akár a FARDC oldalán, akik különösen és hivatalosan is profitálnak a burundi csapatok támogatásából és nagyszámú zsoldos jelenlétéből. 

A 2025-ös és 2026-os többszörös dohai megállapodások, amelyek „elvi megállapodásokat” és „ellenőrzési mechanizmusokat” is tartalmaznak, valójában a civil lakosság további mészárlásait jelzik, akik már így is különféle visszaéléseknek és az infrastruktúra – többek között utak, hidak, ivóvízkészletek, öntözőrendszerek, telekommunikációs és energiaszolgáltatások, iskolák és egészségügyi létesítmények – lerombolásának vannak kitéve. Erre kiváló példa a nemrégiben Svájcban megkötött Montreux-i megállapodás, ahol a „tárgyalásokat” áthelyezték a dohai bizonytalanság miatt, amelyet az Irán elleni amerikai-izraeli imperialista agresszió okozott. A 2026. április 19-i közös közlemény, amelyet a Kongói Demokratikus Köztársaság és az AFC/M23 képviselői írtak alá Katar, az Egyesült Államok, Svájc, az Afrikai Unió Bizottsága (AU) és Togo (AU közvetítőként eljárva) képviselőinek jelenlétében, megismétli a korábbi megállapodások feltételeit, ugyanazokkal a következményekkel! Így e dokumentum szerint „a KDK kormánya és az AFC/M23 megállapodott abban, hogy kulcsfontosságú biztosítani a létfontosságú humanitárius segítséget a KDK keleti részének lakossága számára”. A felek „megállapodtak abban, hogy tiszteletben tartják a nemzetközi humanitárius jog, a nemzetközi emberi jogi normák és a nemzetközi menekültjog szerinti összes kötelezettségüket”, és „abban is megállapodtak, hogy tíz napon belül szabadon bocsátják a foglyokat” a „bizalomépítés folytatása” érdekében.

A TV5 Monde szerint egyidejűleg aláírtak egy szándéknyilatkozatot is a tűzszünet ellenőrzési mechanizmusainak végrehajtásáról. Jelen sorok írásakor a tíznapos határidő lejárta után (!) egyetlen foglyot sem engedtek szabadon, és a kongói hadsereg (FARDC) és szövetségeseik közötti összecsapások az AFC/M23 ellen folytatódnak, a katonai technológia fokozott használatával együtt, különösen a Fizi területen található Minembwe-felföldön és a dél-kivui Kalehe területen, ami további lakossági elvándorlásokhoz és élelmiszerválsághoz vezet.

Észak-Kivuban a Masisi területén és más területeken dúlnak a harcok, nehézfegyvereket és harci drónokat, köztük török ​​gyártmányú KT-6-osokat és TB2-eseket használnak.

A polgári lakosság helyzete katasztrofális. A rendelkezésre álló adatok szerint a dél-kivüli harcok több mint tízezer halálesetet, nemi erőszakot és fosztogatást okoztak, és több mint 100 000 kongói menekült hullámához vezettek, akik közül több mint 80 000-en zsúfolódnak össze Busumában, Burundiban, az ország északkeleti részén, siralmas körülmények között, még alapvető segítség nélkül is, mint például menedék, élelem, gyógyszer vagy ivóvíz. Naponta történnek halálesetek, különösen a kisgyermekek és az idősek körében. 2026 áprilisának végére 1470 ember döntött úgy, hogy visszatér a Kongói Demokratikus Köztársaságba, és ahogy egyes menekültek fogalmaztak, „inkább hazamennek és meghalnak, mintsem hogy betegségben, éhségben és hidegben haljanak meg a táborban”.

2026 áprilisának elején több mint 1,27 millió belső menekült volt Észak-Kivuban és 1,56 millió Dél-Kivuban. Továbbá az ENSZ jelzi, hogy attól tart, hogy a belső menekültek száma 2026 végére meghaladhatja a 9 milliót a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Egyértelmű, hogy az imperializmus háborúja révén feldarabolja a Kongói Demokratikus Köztársaságot, hogy kifoszthassa az ország erőforrásait. A legfontosabb a 2025. december 4-én Washingtonban aláírt stratégiai partnerségi megállapodás a Kongói Demokratikus Köztársaság ásványkincseinek ellenőrzéséről, amelyben az amerikai multinacionális vállalatok erőteljes visszatérést mutatnak, hogy az európai multinacionális cégekkel szembeni kihívással és a kínai csoportok bányászati ​​ágazatban való dominanciájának megdöntésével megszerezzék az oroszlánrészt. Így a Jeff Bezos és Bill Gates milliárdosok tulajdonában lévő Kobold Metals multinacionális vállalat belépett a Kongói Demokratikus Köztársaság stratégiai ásványkincs-ágazatába. A kongói kormány az állami tulajdonú Gécamines vállalaton keresztül kötelezettséget vállalt arra, hogy a 2026-os pénzügyi évben 100 000 tonna, korábban 80%-ban kínai tulajdonban lévő Tenke Fungurume Mining (TFM) által termelt rezet exportál kizárólag az Egyesült Államok piacára. Érdemes megjegyezni, hogy a TFM a világ ötödik legnagyobb rézbányája és a második legnagyobb kobaltbányája! 

Ebben az ádáz küzdelemben, amely a Kongói Demokratikus Köztársaság feldarabolásáért, különösen a kritikus ásványkincsek kifosztása révén, az amerikai imperializmus egyidejűleg Kína és a konfrontációban részt vevő kínai csoportok kiűzését is célul tűzte ki, amelyek elszántan védik pozíciójukat a globális piacon. Ily módon, jelenlétük megerősítése és az ásványok, valamint egyéb termékek és áruk áramlásának logisztikai költségeinek csökkentése érdekében a kínai csoportok részt vesznek a Tazara vasútvonal modernizációs projektjében, amely Zambia és a Kongói Demokratikus Köztársaság déli részének rézbányáit köti össze az Indiai-óceán partján fekvő Dar es Salaam tanzániai kikötőjével, beleértve mozdonyok és gördülőállomány beszerzését.

Egyértelmű, hogy az imperializmus háborúja révén feldarabolja a Kongói Demokratikus Köztársaságot, hogy kifoszthassa az ország erőforrásait. A legfontosabb a 2025. december 4-én Washingtonban aláírt stratégiai partnerségi megállapodás a Kongói Demokratikus Köztársaság ásványkincseinek ellenőrzéséről, amelyben az amerikai multinacionális vállalatok erőteljes visszatérést mutatnak, hogy az európai multinacionális cégekkel szembeni kihívással és a kínai csoportok bányászati ​​ágazatban való dominanciájának megdöntésével megszerezzék az oroszlánrészt. Így a Jeff Bezos és Bill Gates milliárdosok tulajdonában lévő Kobold Metals multinacionális vállalat belépett a Kongói Demokratikus Köztársaság stratégiai ásványkincs-ágazatába. A kongói kormány az állami tulajdonú Gécamines vállalaton keresztül kötelezettséget vállalt arra, hogy a 2026-os pénzügyi évben 100 000 tonna, korábban 80%-ban kínai tulajdonban lévő Tenke Fungurume Mining (TFM) által termelt rezet exportál kizárólag az Egyesült Államok piacára. Érdemes megjegyezni, hogy a TFM a világ ötödik legnagyobb rézbányája és a második legnagyobb kobaltbányája! 

Ebben az ádáz küzdelemben, amely a Kongói Demokratikus Köztársaság feldarabolásáért, különösen a kritikus ásványkincsek kifosztása révén, az amerikai imperializmus egyidejűleg Kína és a konfrontációban részt vevő kínai csoportok kiűzését is célul tűzte ki, amelyek elszántan védik pozíciójukat a globális piacon. Ily módon, jelenlétük megerősítése és az ásványok, valamint egyéb termékek és áruk áramlásának logisztikai költségeinek csökkentése érdekében a kínai csoportok részt vesznek a Tazara vasútvonal modernizációs projektjében, amely Zambia és a Kongói Demokratikus Köztársaság déli részének rézbányáit köti össze az Indiai-óceán partján fekvő Dar es Salaam tanzániai kikötőjével, beleértve mozdonyok és gördülőállomány beszerzését.

Levelezés a Kongói Demokratikus Köztársaságból, 2026. május 2.

Törökország - Munkásmozgósítások és a politikai demokráciáért folytatott küzdelem

A szervezett munkásmozgalom születőben lévő akciója megrázza Recep Tayyip Erdoğan bonapartista rezsimjét

 

A múlt hónapban, 110 bányász Eskişehirből Ankarába tartó menetelésekor jelentős szerepet játszott az Umut-Sen szövetség által alapított kis független szakszervezet. Annak ellenére, hogy a kollektív tárgyalásokat nem ismerték el hivatalosan, tárgyalóasztalhoz tudott ülni az ankarai kormányzati képviselőkkel, és engedményeket tudott szerezni.

Ezt a helyzetet a kormánynak a munkásmozgalom esetleges terjeszkedésétől való félelme is magyarázza. Valójában a bányászok 180 km-es menetelés után éhségsztrájkba kezdtek Ankara főterén, ifjúsági szervezetek és néhány szakszervezet támogatását élvezve.

Míg a kormány betiltotta a május elsejei tüntetéseket az isztambuli Taksim téren, pánikba esett a bányászok fenyegetésétől, miszerint hatalmas tüntetést hirdetnek Ankarában. Három nappal május elseje előtt végül minden követelésüknek eleget tett, véget vetve az akciónak.

2013-ban, az isztambuli Gezi Parkban zajló tüntetések során 8-10 millió ember vett részt egy országos felkelésben. A szervezett munkásmozgalom beavatkozásának hiánya miatt azonban ez a felkelés vezető nélküli, alulról jövő mozgalom maradt, és végül vereséget szenvedett.

Manapság az a tény, hogy egy mindössze száz bányász által indított akció elkezdte vonzani a fiatalokat és más szakszervezeteket, jelentős aggodalmat keltett a biztonsági erők körében, amint azt a sajtóban megjelent nyilatkozat is bizonyítja: „Vigyázzatok! Ez nem olyan, mint a Gezi tizenhárom évvel ezelőtt; ez egy munkásakció, és veszélyesebb is lehet.” „Így még a kisléptékű, szervezett munkásakciók is bizonyítják, hogy képesek más társadalmi szektorokat is vonzani, és ismét megerősítik, hogy a munkásosztály az egyetlen erő, amely képes mozgásba hozni a társadalmat.”

A baloldal politikai struktúrái Törökországban

A törökországi szocialista mozgalom fő „hivatalos” erői a következők: a Török Munkáspárt (TIP, körülbelül 35 000 tag), a Munkáspárt (EMEP, körülbelül 4800 tag), a Baloldali Párt (Sol Parti, körülbelül 6000 tag), a Török Kommunista Párt (TKP, körülbelül 5000 tag), a Szocialista Munkáspárt (néhány tucat tag) és a Forradalmi Munkáspárt (szintén néhány tucat tag).

Meg kell azonban jegyezni, hogy a magas számokat a versengő szervezetek felfújhatják, míg az alacsony számokat jogi okokból szándékosan alábecsülhetik. A török ​​igazságügyi hatóságok által közzétett hivatalos adatok például azt mutatják, hogy a TIP-nek több mint 40 000 tagja van, míg más pártoknak, például a TKP-nek, a Sol Partinak és az EMEP-nek egyenként néhány ezer tagja van.

Meg kell jegyezni, hogy ez a lista nem tartalmazza a DEM Pártot (Népi Egyenlőség és Demokrácia Pártja, amely azt állítja magáról, hogy a kurd lakosság érdekeit képviseli), amely a szavazatok több mint 10%-át szerezte meg, és több mint 60 mandátummal rendelkezik.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a négy TIP képviselőt (egyikük börtönben van) és a két EMEP képviselőt nem pusztán saját érdemeik alapján választották meg, hanem elsősorban a DEM Párt listáiról, a kurd választók döntő támogatásával.

A Munkásszövetség Platformjának (IKP) politikai értékelése a következő időszakról és javaslatai az élvonalbeli munkások számára

Törökország nagyon gyorsan halad a polarizáció és az osztályharc fokozódása felé. Az országban zajló osztályharc nem képzelhető el függetlenül a világ és a Közel-Kelet osztályharcaitól. Az imperialista háború továbbra is teljes nyomást gyakorol Törökországra.

Ilyen a Néppárt rezsimje Törökországban: „Dekadens kapitalizmus által körülvéve és imperialista ellentmondásokba bonyolódva egy elmaradott állam függetlensége elkerülhetetlenül félig fikció lesz, és politikai rendszere a nemzetközi osztályellentmondások és a külső nyomás hatására szükségszerűen a nép elleni diktatúrába fog csúszni” (A Negyedik Internacionálé kiáltványa az imperialista háborúról és a világproletárforradalomról, 1940. május 23., Lev Trockij).

Ma, ha Erdoğan bonapartista rezsimjét az akkori viszonyokhoz hasonlítjuk, sokkal rosszabbnak tűnik, mint az 1930-as és 1940-es évek egypártrendszere. Például a ma igazságszolgáltatás által kiszabható életfogytiglani börtönbüntetések mellett a legsúlyosabb a halálbüntetés. A Kurdisztánban az elmúlt negyven évben megölt emberek száma talán nem sokkal alacsonyabb, mint az 1930-as évek kurd felkelései során elesettek száma. Az elkövetkező időszakban Törökország számára szinte lehetetlen, hogy jelenlegi politikájával kívül maradjon a háborún. Azt is mondhatnánk, hogy geopolitikai helyzetét tekintve valószínűleg a háború élharcosai között lesz. Mindenesetre NATO-tagsága és az amerikai imperializmustól való függősége miatt Törökország, ellenséges retorikája ellenére, nagyon szoros katonai és gazdasági kapcsolatokat tart fenn Izraellel. Ebben a tekintetben nem különbözik az egyiptomi Sissi-rezsimtől, amellyel a múltban harcolt. A török ​​munkásosztály, a fiatalok és a kurd nép esküdt ellensége. Ma a „belföldi front megerősítésére” irányuló javaslat nem más, mint a nemzeti egységre irányuló javaslat, és a CHP (a polgári nacionalista párt, amely Mustafa Kemaltól ered, Erdogan fő ellenzéki pártjától – a szerk.) és a különböző szocialista csoportok esetleges részvétele ebben a műveletben a társadalmi sovinizmus valódi megnyilvánulását jelentené. A munkásosztály élcsapatának nagyon ébernek kell lennie ezen a ponton, és a legmegfelelőbb taktikákat kell alkalmaznia annak megakadályozására, hogy a munkások széles tömegei erre az útra lépjenek.

Törökország ma a világ egyik vezető drón- és fegyveres dróngyártója, amelyet Ukrajnának és Oroszországnak is értékesít. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy a jelenlegi bonapartista rezsim már a háborús uszítás logikáját követi. A kormány fegyverpolitikája messze meghaladja azt, amit az amerikai oligarchia az európai államokkal szemben követel. GDP-jének több mint 5%-át a militarizáció nyeli el. A Törökország által gyártott katonai lőszerek mennyisége és minősége napról napra növekszik.

Ahol fegyverek vannak, ott háború van. Ahol háború van, ott kizsákmányolás van. Ezért kell a politikai demokráciáért és a demokratikus jogokért folytatott, abszolút módon szükséges küzdelmet egyesíteni a társadalmi jogokért folytatott küzdelemmel.

A gyakorlati küzdelem színterén a munkásosztály élcsapatának és a széles tömegeknek ajánlott politikák nem lehetnek azonosak, még akkor sem, ha nem zárják ki egymást. Itt pedagógia kérdése rejlik. Általánosságban elmondható, hogy a dolgozó tömegek még nem állnak készen a saját hatalmukra. Még nem érték el azt a pontot sem, hogy túllépjenek a parlamentáris rendszeren, és létrehozzák saját hatalmi szerveiket. De most a bonapartista kormány felbosszantotta őket, és mozgósíthatók annak bukására.

Ennek érdekében mozgósíthatók egy szuverén alkotmányozó gyűlés megválasztásának célja körül, amely szembeszállna a jelenlegi rezsimmel. Ez a mozgósítás nem állhat abból, ahogyan azt a CHP vezette ellenzék ma teszi, hogy megvárjuk a 2028-ra tervezett választásokat.

Törökország nagyon gyorsan halad a polarizáció és az osztályharc fokozódása felé. Az országban zajló osztályharc nem képzelhető el függetlenül a világ és a Közel-Kelet osztályharcaitól. Az imperialista háború továbbra is teljes nyomást gyakorol Törökországra.

„Dekadens kapitalizmus által körülvéve és imperialista ellentmondásokba bonyolódva egy elmaradott állam függetlensége elkerülhetetlenül félig fikció lesz, és politikai rendszere a nemzetközi osztályellentmondások és a külső nyomás hatására szükségszerűen a nép elleni diktatúrába fog csúszni – ilyen a Néppárt rezsimje Törökországban…” (A Negyedik Internacionálé kiáltványa az imperialista háborúról és a világproletárforradalomról, 1940. május 23., Lev Trockij).

Ma, ha Erdoğan bonapartista rezsimjét az akkori viszonyokhoz hasonlítjuk, sokkal rosszabbnak tűnik, mint az 1930-as és 1940-es évek egypártrendszere. Például a ma igazságszolgáltatás által kiszabható életfogytiglani börtönbüntetések valójában a legsúlyosabb büntetések – nevezetesen a halálbüntetés. A Kurdisztánban az elmúlt negyven évben megölt emberek száma talán nem sokkal alacsonyabb, mint az 1930-as évek kurd felkelései során elesettek száma. Az elkövetkező időszakban Törökország számára szinte lehetetlen, hogy jelenlegi politikájával kívül maradjon a háborún. Azt is mondhatnánk, hogy geopolitikai helyzetét tekintve valószínűleg a háború élharcosai között lesz. Mindenesetre NATO-tagsága és az amerikai imperializmustól való függősége miatt Törökország, ellenséges retorikája ellenére, nagyon szoros katonai és gazdasági kapcsolatokat tart fenn Izraellel. Ebben a tekintetben nem különbözik az egyiptomi Szíszi-rezsimtől, amellyel a múltban harcolt. A török ​​munkásosztály, a fiatalok és a kurd nép esküdt ellensége. Ma a „belföldi front megerősítésére” irányuló javaslat nem más, mint a nemzeti egységre irányuló javaslat, és a CHP (a polgári nacionalista párt, amely Mustafa Kemaltól, Erdogan fő ellenzéki pártjától – a szerk.) és a különböző szocialista csoportok esetleges részvétele ebben a műveletben a társadalmi sovinizmus valódi megnyilvánulását jelentené. A munkásosztály élcsapatának nagyon ébernek kell lennie ezen a ponton, és a legmegfelelőbb taktikákat kell alkalmaznia annak megakadályozására, hogy a munkások széles tömegei erre az útra lépjenek.

Törökország ma a világ egyik vezető drón- és fegyveres dróngyártója, amelyet Ukrajnának és Oroszországnak is értékesít. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy a jelenlegi bonapartista rezsim már a háborús uszítás logikáját követi. A kormány fegyverpolitikája messze meghaladja azt, amit az amerikai oligarchia az európai államokkal szemben követel. GDP-jének több mint 5%-át a militarizáció nyeli el. A Törökország által gyártott katonai lőszerek mennyisége és minősége napról napra növekszik.

Ahol fegyverek vannak, ott háború van. Ahol háború van, ott kizsákmányolás van. Ezért kell a politikai demokráciáért és a demokratikus jogokért folytatott, abszolút módon szükséges küzdelmet egyesíteni a társadalmi jogokért folytatott küzdelemmel.

A gyakorlati küzdelem színterén a munkásosztály élcsapatának és a széles tömegeknek ajánlott politikák nem lehetnek azonosak, még akkor sem, ha nem zárják ki egymást. Itt pedagógia kérdése rejlik. Általánosságban elmondható, hogy a dolgozó tömegek még nem állnak készen a saját hatalmukra. Még nem érték el azt a pontot sem, hogy túllépjenek a parlamentáris rendszeren, és létrehozzák saját hatalmi szerveiket. De most a bonapartista kormány felbosszantotta őket, és mozgósíthatók annak bukására.

Ennek érdekében mozgósíthatók egy szuverén alkotmányozó gyűlés megválasztásának célja körül, amely szembeszállna a jelenlegi rezsimmel. Ez a mozgósítás nem állhat abból, ahogyan azt a CHP vezette ellenzék ma teszi, hogy megvárjuk a 2028-ra tervezett választásokat.

IV. Internationale 42.sz. levelezés

Írta: Mehmet Şadi Ozansü, 2026. május 5.

Egyesült Államok: Háború, politikai válság a csúcson, valamint a munkások és a fiatalok mozgósítása

 

Elemzés

„Két hónappal az iráni háború kezdete után Trump elnök egy költségesnek, mélyen népszerűtlennek bizonyult konfliktus összetett valóságával néz szembe, amelynek kimenetele továbbra is bizonytalan. (…) Trump úr jóslatai, amelyek egy viszonylag rövid konfliktust és minimális gazdasági következményeket vetítettek előre, úgy tűnik, a szeme láttára omlanak össze” (New York Times, május 3.).

Az iráni háború, amely február 28-án kezdődött, csak súlyosbította a Trump-adminisztráció szinte hivatalba lépése óta sújtott politikai válságot. A háború kezdettől fogva soha nem élvezett széles körű társadalmi támogatottságot, ellentétben Trump várakozásaival, mivel abban reménykedett, hogy eltereli a figyelmet gazdaságpolitikájának gyenge eredményeiről és az Epstein-ügyben való részvételéről. A bombázások első napján hetven városban tüntetésekre került sor országszerte, több ezer résztvevő részvételével, akik azt skandálták: „Nincs több amerikai háború a Közel-Keleten!” és „El a kezekkel Irántól!” A mainstream média sietve közölt közvélemény-kutatásokat, amelyek arra utaltak, hogy a lakosság többsége nem támogatja a háborút, és figyelmeztettek annak potenciálisan katasztrofális gazdasági következményeire. Különösen Trump választói körében népszerűtlen a háború. 2024-es szavazói közül sokan azért adták le rá a szavazatukat, mert Trump megígérte, hogy leállítja a háborúkra és külügyekre fordított pénzköltést, véget vet az elszabadult inflációnak, és helyreállítja az emberek vásárlóerejét. Az iráni bombázások annál is inkább ellentmondásban álltak ezekkel az ígéretekkel, tekintve, hogy az Egyesült Államok már most is növekvő inflációval és munkanélküliséggel néz szembe. A vámok miatti kereskedelmi háború, a tömeges elbocsátások számos ipari ágazatban és a közszolgáltatásokban, valamint az egészségügyi rendszer elleni támadások (1) számos munkavállalót és családjukat rendkívül bizonytalan helyzetbe sodortak. A háború általános elutasítása nem független a hadsereg toborzási nehézségeitől (ami arra készteti a kormányzatot, hogy fontolóra vegye a sorkatonaság esetleges visszatérését, valamint a hadseregbe való bevonulás feltételeinek és szabályainak módosítását).

A minneapolisi „fordulópont”

Mindössze egy hónappal a háború kezdete előtt a munkások és szakszervezeteik felkelése Minneapolisban az ICE ellen Trump elnökségének első vereségét okozta neki, arra kényszerítve őt, hogy kivonja bevándorlásellenes csapatait a városból (lásd előző számunkat). Minneapolis fordulóponttá vált, mert Trump Fehér Házba való visszatérése óta először az amerikai szakszervezetek elfoglalták jogos helyüket a demokrácia védelmét célzó mozgósítás középpontjában. Részt vettek az ICE elleni ellenállás megszervezésében és a bevándorló munkások védelmében. Ez a Trump számára elszenvedett kudarc szélesebb körű jelzést küldött az egész amerikai kapitalista osztálynak: legnagyobb fenyegetésük a szervezett munkásmozgalom. Ez nem jelenti azt, hogy a szervezett munkásmozgalom szunnyadt volna a „minneapolisi fordulópontig”, amint azt a mai napig tartó jelentős sztrájkmozgalmak is bizonyítják.

Amikor a háború kitört, számos szakszervezet ismét felelősséget vállalt az iráni háború elleni nyilatkozatokkal, gyakran összekapcsolva azt követeléseikkel és az Egyesült Államokban a munkások elleni támadásokkal. „A Trump-adminisztráció kiprovokálatlan támadása Irán ellen katasztrófa a munkavállalók számára világszerte. Az Egyesült Államok és Izrael támadásai már civileket öltek meg országszerte, köztük több mint nyolcvan gyermeket egy minabi lányiskolában. Az Egyesült Államok munkavállalói nem akarnak egy újabb illegális rezsimváltó háborút; az amerikai hadsereg nem dönthet arról, hogyan kormányozzák Iránt (...)” – jelentette ki az Egyesült Autómunkások (UAW) szakszervezetének három kaliforniai szervezete már február 28-án.

Március 28-án az Egyesült Államokban harmadik alkalommal került sor a „No Kings” (2) tüntetésekre. A korábbiakkal ellentétben azonban a szakszervezetek kiemelkedőbb szerepet játszottak a mozgósításban. Sokan támogatták a cselekvési napra vonatkozó felhívásokat, és jelen voltak a szervezett felvonulásokon, hordozva a követeléseket. A március 28-i tüntetések egy másik jelentős fejleménye: a nyolcmillió tüntető, akik aznap utcára vonultak, a „Trump távozzon, most!” szlogen köré tömörült. Kétségtelen, hogy a Trump távozását követelő milliók törekvései a tüntetéseken ütköztek a Demokrata Párt által létrehozott keretrendszerrel, amelyet az amerikai munkásmozgalom vezetése támogatott (ahogyan azt a cikk későbbi részében tárgyaljuk). De továbbra is jelentős, hogy a résztvevők e szlogen köré tömörültek, amely a hatalom és a kormányzás kérdését veti fel anélkül, hogy a választási arénára utalna (ha „Trumpnak most mennie kell”, az azt jelenti, hogy nem kell megvárni a ráerőltetett választási vereséget). A március 28-i tüntetéseket a május 1-jei tüntetések követték, még nagyobb számban. A mozgósítás ezen napjának számos aspektusát ki kell emelni. Hagyományosan május 1-jének az Egyesült Államokban nincs akkora jelentősége, mint a világ többi részén (az amerikai munka ünnepe szeptember 1-jén van). Ezért nem elhanyagolható, hogy a szakszervezetek, folytatva a Trump és politikája elleni egyre növekvő mozgósítást, úgy döntöttek, hogy megragadják ezt a lehetőséget. Május 1. hétköznapra esett, ami nem akadályozta meg a még nagyobb részvételt, mint március 28-án (ami szombatra esett), annak ellenére, hogy a munkavállalóknak nincs joguk sztrájkolni a kollektív szerződésekben meghatározott tárgyalási időszakokon kívül.

Turbulencia a republikánusok között 

A minneapolisi fordulópont nyilvánvalóan hatással van a csúcson lévő válságra, különösen Trump pártján belül. A Kongresszusban lévő összes republikánus képviselő most egyetlen határidőre szegezi a tekintetét: a novemberi félidős választásokra. A félidős választások (ahol a Szenátus és a Képviselőház tagjainak felét választják meg) mindig is próbatételt jelentettek a hatalmon lévő párt számára, mivel jelzik, hogy mennyire elutasították a kormányzat által végrehajtott politikákat. A 2026-os választások sem lesznek kivételek. „Trump választóinak nagy része helyteleníti a tetteit” – jelentette a CNN polgári televíziós hálózat április 14-én. Minél közelebb kerülnek a választások, annál több ellenvélemény hallatszik Trump táborán belül, és a Kongresszus számos tagja most attól tart, hogy a jelenlegi kormányzattal való kapcsolat akadályozhatja az újraválasztásukat. Az elmúlt hónapokban nem volt hiány a Republikánus Párton belüli válságot és feszültségeket illusztráló példákban. Először Kristi Noem és Pam Bondi kabinettagokat rúgták ki a minneapolisi helyzet és az Epstein-ügy kezelése miatt… Aztán mind a demokraták, mind a republikánusok felszólították J. D. Vance alelnököt, hogy a 25. alkotmánykiegészítéssel távolítsa el Trumpot a hatalomból (3). Trump MAGA („Tegyük Amerikát újra naggyá”) mozgalmának néhány kulcsfigurája az elnök nyílt ellenzőjévé vált. Egyikük, Candace Owens, április 7-én a Twitteren ezt írta Trumpról: „A 25. alkotmánykiegészítést kell alkalmazni. Ő egy népirtó őrült. A Kongresszusunknak és a hadseregünknek be kell avatkoznia. Túlléptünk az őrület határán.” Április 9-én hozzátette: „Talán itt az ideje, hogy nagypapát idősek otthonába zárjuk.” Ugyanakkor a sajtó felfedte, hogy J. D. Vance alelnök (aki többször is Trump alternatívájaként próbálta bemutatni magát a burzsoázia különböző szektorai számára) az utolsó pillanatig próbálta meggyőzni Trumpot, hogy ne indítson háborút Irán ellen: „Vance úr politikai karrierjét pontosan az olyan katonai kalandorizmus ellenzésére építette, amelyet most komolyan fontolgatnak. Az Iránnal vívott háborút »hatalmas erőforrás-elvonásnak« és »rendkívül költségesnek« nevezte” (New York Times, április 7.).

Trump és az intézmények

Képes Trump megkerülni az összes szabályt és intézményt, hogy rákényszerítse politikáját? Az elnök a közelmúltban összetűzésbe került az amerikai burzsoázia intézményeivel, amelyek állítólag a kormányzat, a Kongresszus és az igazságszolgáltatás közötti bizonyos egyensúlyon és hatalommegosztáson alapulnak.

Február 20-án az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága úgy döntött, hogy felfüggeszti a Trump által a hivatali ideje kezdete óta bevezetett vámok nagy részét. Trump szokásává vált, hogy megkerülje a Kongresszust, hogy végrehajtási rendelettel érvényesítse döntéseit, különösen a vámok kérdésében. A Legfelsőbb Bíróság bírái azonban emlékeztették őt arra, hogy az amerikai intézmények továbbra is fenntartják a hatalmi egyensúlyt a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltatási ágak között. „Ez a döntés súlyos vereséget jelent Mr. Trump számára, és viszonylag ritka példa arra, hogy a Bíróság korlátozza a második ciklusában az elnöki hatalom kiterjesztésére irányuló erőfeszítéseit.” Mr. Trump többször is a vámokat a programja központi elemeként mutatta be, és ez a Bíróság előtti vereség nemcsak a kereskedelmet, hanem teljes gazdaság- és külpolitikai megközelítését is érinteni fogja. (…) A Legfelsőbb Bíróság bebizonyította függetlenségét. „(…) Míg Trump vámjai nem tudták fellendíteni az amerikai feldolgozóipart vagy csökkenteni a kereskedelmi hiányt, sikeresen teremtettek új bevételi forrást a súlyosan eladósodott szövetségi kormány számára. És ennek a finanszírozási forrásnak a jövője most bizonytalan” (New York Times, február 20.).

Figyelemre méltóak Trump azon kísérletei is, hogy megkerülje a Kongresszust, és háborút indítson Irán ellen. A törvény szerint az amerikai elnököknek hatvan napjuk van katonai akciót kezdeményezni előzetes kongresszusi felhatalmazás nélkül. A február 28-án indított háború azonban elhúzódik. Május 1-jén, amikor Trumpnak kongresszusi jóváhagyást kellett volna kérnie a háború folytatásához, "a Fehér Ház pénteken a CNN-nek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy az Irán elleni háború véget ért a két ország közötti tűzszünet miatt, ami lehetővé tenné a kormányzat számára, hogy elkerülje a kongresszusi jóváhagyás kérését" (CNN, május 1.). A Fehér Ház valójában időt próbál nyerni, mert tudja, hogy nem lesz könnyű megszerezni a háború jóváhagyását minden választott tisztviselőtől. Számos republikánus és demokrata, a háborúval szembeni ellenzése miatt, állítólag vonakodik követni Trumpot katonai kalandjában. Április 29-én Pete Hegseth hadügyminiszter egy kongresszusi meghallgatáson elítélte "a kongresszusi demokraták és egyes republikánusok felelőtlen, gyenge és defetista szavait, akik jelenleg a legnagyobb ellenfeleink". Ez a kijelentés önmagában is jól illusztrálja az amerikai burzsoázia legfelsőbb szintjein uralkodó belső válságot…

A fekete-kérdésről

Bár a Legfelsőbb Bíróság a vámok kérdésében féket vetett Trump politikájára, továbbra is az amerikai burzsoáziát kiszolgáló intézmény marad. Ezt bizonyítja a déli államok választókerületeinek újraelosztásáról szóló 2026. április 29-i ítélete. Ez a döntés lehetővé teszi számos déli állam számára, hogy újrafogalmazza választási határait oly módon, hogy az a republikánus képviselők kongresszusi megválasztását kedvezzen – ami kulcsfontosságú kérdés a novemberi félidős választások és a Trump-adminisztráció szempontjából. De ez az ítélet valójában túlmutat az egyszerű választási kérdéseken. A valóságban a Legfelsőbb Bíróság az 1965-ös szavazati jogokról szóló törvényt támadja, amelyet a fekete lakosság mozgósításával és az amerikai polgárjogi mozgalommal értek el. A déli államokban a rasszista Jim Crow-törvények alatt évtizedekig tartó szegregáció után az 1965-ös törvény garantálta a fekete amerikaiak szavazati jogát. Mivel a szavazati jogok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy garantálják az ezekben az államokban élő fekete lakosság politikai képviseletét, a szavazati jogokról szóló törvény egy külön szakasza létrehozta a „többségi-kisebbségi körzeteket”. Ezek a választási körzetek a túlnyomórészt fekete lakosságú városokat és környékeket ölelték fel. Pontosan ezeket a „többségi-kisebbségi körzeteket” kérdőjelezi meg most a Legfelsőbb Bíróság döntése. Ahogy az Ujima Népi Haladás Pártja, egy marylandi afroamerikai munkáspárt kifejti, a Legfelsőbb Bíróság döntése visszalépést jelent a szegregációs törvények korszakába. „Tovább gyengíti a fekete lakosság már így is törékeny politikai képviseletét. Ez egy módja annak, hogy az uralkodó osztály megszilárdítsa a hatalmát, amelyről fájdalmasan tudja, hogy kicsúszik a kezükből. Elítéljük ezt a döntést, amely a fekete munkások elleni történelmi támadás része. A fekete munkásosztály politikai befolyásának korlátozása mindig is kulcsfontosságú eleme volt minden munkavállaló jogainak aláásásában.” „Tennessee állam már elfogadott egy új újraosztási rendszert, amely visszatért az 1965 előtti modellhez. Ez a döntés heves reakciókat váltott ki az afroamerikai aktivistákból, nemcsak Tennessee-ben, hanem Alabamában is.

És mi a helyzet a demokratákkal ebben az egészben?

A jelenlegi politikai válságot kihasználva a demokraták a közelgő félidős választásokat a fellendülés lehetőségének tekintik. Számíthatnak az AFL-CIO és a DSA (Amerikai Demokratikus Szocialisták, a Demokrata Párt önjelölt "baloldali szárnya") vezetésére, amelyek jelentős szerepet játszottak a Trump-ellenes ellenállási mozgalom megfékezésében és annak kizárólag a választásokra való összpontosításában. Március 28-án, miközben országszerte nyolcmillió ember vonult az utcára, hogy Trump azonnali lemondását és a háború befejezését követelje, Randi Weingarten, az Amerikai Tanárok Szövetségének elnöke a minneapolisi tüntetésen felszólalt, miután Liz Shuler (az AFL-CIO vezetője) bemutatta: "Elege van a hazugságokból? Dühös a benzin ára miatt? Szeretné, ha lenne hangja? Akkor nincsenek királyok ma és holnap szabadság. Nincsenek királyok. Változtassuk meg az országot holnap. Ma nincsenek királyok. Aztán szavazzunk novemberben. Vagyis: szavazzunk holnap. ”  Mintha semmi mást nem tehetnének, mint megvárni a félidős választásokat, és a demokratákhoz fordulni, akik nem mások, mint a republikánusok tükörképei. Őt követte Bernie Sanders, a Demokrata Párt „bal szárnyának” kiemelkedő alakja, aki az Irán elleni háborúval kapcsolatban kijelentette: „Egy olyan időszakban, amikor az amerikai nép politikailag megosztott, van egy kérdés, ami egyesít minket. A konzervatívok, a mérsékeltek és a progresszívek egy hangon szólalnak meg: »Vessük véget ennek a háborúnak.« És amerikai szenátorként egyszerűen csak el szeretném mondani, mit szándékozom tenni ez ügyben. Először is meg kell győződnünk arról, hogy a Kongresszus nem küld további 200 milliárd dollárt a háború finanszírozására.” A háború befejezésének megoldása tehát a republikánusok, a demokraták és a „baloldali demokraták” egysége lenne az amerikai kongresszusban… Sanders kényelmesen „elfelejti” megemlíteni, hogy pontosan a demokrata párti kollégái szavazták meg két hónappal korábban Trump törvényjavaslatát, amely több mint 828 milliárd dollárt különített el a katonai költségvetésre!

New York, a "szocializmus" laboratóriuma a DSA-ban

2026 első hónapjait nemcsak a Trump-adminisztráción belüli egyre növekvő politikai válság jellemezte. Ebben az időszakban lépett hivatalba Zohran Mamdani, a Demokratikus Szocialista Szövetség (DSA) tagja, New York újonnan megválasztott polgármestere. A „szocialista” jelölt ígéretei nagyon gyorsan ütköztek a „szocialista” polgármester azon elutasításával, hogy megkérdőjelezze a termelőeszközök magántulajdonát. Kampányszlogenje, a „Bérleti díjak befagyasztása” népszerűséget hozott neki, de február elején Mamdani bejelentette, hogy leállítja a CityFHEPS program bővítését. Negyvenhétezer új háztartást vettek fel ebbe a bérleti díjtámogatási programba (minden résztvevő bérlő jövedelmének 30%-át fizeti a bérleti díj egy részének fedezésére, míg a fennmaradó részt a város fedezi). A rendszert azonban túl költségesnek tartják. „Megdöbbentő látni, hogy Mamdani polgármester visszavonja ígéretét a CityFHEPS program bővítésére, amely lehetővé tenné, hogy több alacsony jövedelmű New York-i hagyja el a menhelyeket, és találjon állandó lakhatást” – mondta a Hajléktalanok Koalíciójának egyik tisztviselője. „Ez a fordulat a legszembetűnőbb példája annak a szakadéknak, amely tátong szocialista demokrata kampányának ideológiája és a burjánzó és költséges bürokrácia irányításának kemény valósága között” (New York Times, február 12.).

Február közepén Mamdani bejelentette kezdeti költségvetésének vázlatát, amelyet 127 milliárd dollárra becsülnek a közkiadások terén. Mivel azonban Mamdanit az intézmények által meghatározott keret köti (egy olyan költségvetés, amelyben a kiadások és a bevételek egyensúlyban maradnak az állam költségvetésén belül), további 5,4 milliárd dollárt kell előteremtenie. A polgármester először Kathy Hochulhoz, New York állam kormányzójához fordult, kérve, hogy emelje meg a leggazdagabb magánszemélyek és nagyvállalatok jövedelemadóját. A nő ezt elutasította. Mamdani nem volt hajlandó megtámadni ezt az elutasítást (ami minden bizonnyal összefügg azzal a ténnyel, hogy nyilvánosan támogatta Hochul újraválasztási indulását novemberben). Így New York polgármestere javasolta az ingatlanadó emelését, de végül a népszerűtlen intézkedés miatt visszakozott... mielőtt végül a közszolgáltatások csökkentése mellett döntött volna. Február végén nevezetesen 30 millió dolláros csökkentést jelentett be a könyvtári költségvetésekben. Tavaly augusztusban, amikor elődje, Eric Adams hasonló megszorításokat jelentett be, Mamdani azonnal elítélte az intézkedést: „Polgármesterként véget vetek ennek a költségvetési bohózatnak, amely évről évre bizonytalanságban tartja szeretett könyvtárainkat.” Már 2023-ban is a következőket mondta a megszorításokról: „Adams polgármester azt mondja a New York-iaknak, hogy ezek a kegyetlen költségvetési megszorítások a könyvtárakban, utakban és parkokban szükséges költségvetési intézkedések.” Három évvel később azonban szóvivője Adams logikáját védi: „A könyvtárak városunk ékkövei… de az örökölt költségvetési válság megköveteli tőlünk, hogy kormányzati megközelítést alkalmazzunk, és minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználjunk a költségvetés egyensúlyban tartására vonatkozó jogi kötelezettség teljesítése érdekében, beleértve a hatékonyságnövelést és a pazarlás csökkentését.”

A most megválasztott Mamdani elődei nyomdokaiba lépve biztosítja az állam politikájának folytonosságát. Mamdani által végrehajtott politikák már kérdéseket és csalódást keltenek a munkavállalók és a fiatalok körében, akik reményeiket egy olyan jelöltbe helyezték, aki látszólag a demokrata és republikánus elődei által folytatott politikával való szakítást szorgalmazta. De szó sincs arról, hogy a DSA képviselője bármilyen lépést tenne ebbe az irányba. Valójában ez pont az ellentéte annak a szakításnak, amelyet Mamdani a Politico-nak adott interjújában szorgalmaz: "Miért jön ki ilyen jól Donald Trumppal?" – "Az elnöknek és nekem sok nézeteltérésünk van, mind nyilvánosan, mind magánéletben. De egy dologban egyetértünk: a New York iránti szeretetünkben. Ez a szeretet lehetővé teszi számunkra, hogy produktív kapcsolatot ápoljunk, és tudatja a várossal, hogy nem egyszerűen fenyegetéseknek lesz kitéve, hanem éppen ellenkezőleg, ahogy az elnök mondta, minél jobban teljesít ez a város, annál boldogabb ő." "Produktív, még akkor is, ha ő egy "fasiszta"?" "Igen." És hozzátette: „Az első találkozónk során elmondtam az elnöknek, hogy csodálom Fiorello LaGuardiát [New York volt republikánus polgármesterét] és Franklin D. Rooseveltet [volt demokrata elnököt], és hogy mennyit tudott elérni LaGuardia a szövetségi kormánnyal való kapcsolatának köszönhetően, és hogy a városnak – ahhoz, hogy megbirkózzon a válság mértékével – feltétlenül együtt kellett működnie a szövetségi kormánnyal.” Ez a kijelentés Sanders korábban idézett megjegyzéseire emlékeztet…

Mi a politikai kérdés?

A március 28-án és május 1-jén az utcákon tüntető millióknak adott válasz nem lehet a Demokrata Párthoz való csatlakozás. A The Organizer, a Negyedik Internacionálé amerikai szekciójának újságja, egy május elsejei különszámban kifejtette: „A munkások nem maradhatnak politikailag a Demokrata Párthoz – egy kapitalista párthoz – kötődve, miközben megpróbálják érvényesíteni az általános sztrájk hatalmas erejét a kapitalista osztály ellen. Egy olyan mozgalom, amely az egyik nap az ICE elleni sztrájkra mozgósít, majd másnap támogatja a demokrata politikusokat, akik az ICE finanszírozása mellett szavaznak, saját céljai ellen dolgozik. Ezért kell a munkásoknak, a fiataloknak és a munkásmozgalomnak szakítania mindkét tőkepárttal. Minnesota utat mutat a munkásosztály számára, mert megmutatja, mi lehetséges.” Ez bizonyítja, hogy a munkások nem apatikusak, hogy a szakszervezetek – különösen az egyszerű tagok – képesek cselekedni, és hogy a tömeges fellépés megrázhatja a kapitalizmust, még a félelem, az elnyomás és a halál fenyegetésének légkörében is. Ennek elérése érdekében a munkásoknak a kapitalista pártoktól függetlenül kell szervezkedniük; A szakszervezeti tagoknak alulról építkező sztrájkbizottságokat kell létrehozniuk, szakszervezetek és ágazatok között kell koordinálniuk tevékenységüket, a szimbolikus tüntetések helyett tartós konfrontációra kell felkészülniük, és arra kell ösztönözniük szakszervezeteiket, hogy politikailag szakítsanak a Demokrata Párttal azáltal, hogy megalakítjuk saját politikai pártunkat: egy Munkáspártot, amely az elnyomottak szakszervezeteiben és közösségeiben, valamint szervezeteikben gyökerezik. Ezt a harcot csak egy a munkásosztálytól független politikai mozgalommal nyerhetjük meg.

Ezen a május elsején nem dédelgetünk illúziókat a félidős választásokkal kapcsolatban, ellentétben azzal, amit a Demokrata Párt politikusai el akarnak hitetni velünk. (…) Megerősítjük, hogy csak egy független munkásmozgalom győzheti le a fasiszta erőket, és vethet véget a globalizált háború felé vezető menetelésnek. Kormányok, féljetek a nép lázadásától. Le a háborúval, le a kizsákmányolással! ”  (4).

 

(1) A Medicaid és a Medicare két, a szövetségi kormány által finanszírozott program, amelyek egészségbiztosítást nyújtanak alacsony jövedelmű egyéneknek és időseknek. Az amerikaiak körülbelül kétötöde részesül ezekben. A 2025 végi „Egy nagy, gyönyörű törvényével” Trump közel 800 milliárd dollárral csökkentette e programok költségvetését a következő tíz évben. Ez végső soron közel 8 millió kedvezményezett egészségbiztosításának elvesztéséhez vezet!

(2) A „Nincsenek királyok” tüntetések egy sor tüntetés voltak, amelyekre 2025. június 14-én és október 18-án, majd 2026. március 28-án került sor, és amelyeket különféle emberi jogi és demokráciaszervezetek, valamint szakszervezetek követeltek.

(3) A 25. alkotmánykiegészítés lehetővé teszi az alelnök számára, hogy az elnöki kabinet többségének beleegyezésével alkalmatlannak nyilvánítsa az elnököt feladatainak ellátására, és megbízott elnökké váljon.

(4) Meg kell jegyezni, hogy ezt a nézőpontot nem a revizionista központ kínálja. Az Informations ouvrières című hetilapban, a ... szám alatt. A 2026. május 13-i keltezésű 909-es számban a POI konferenciát hív össze „A fekete amerikai mozgalom az imperializmus ellen” témában. Három megbeszélési témát jelentenek be, anélkül, hogy megemlítenék a Munkáspárt, vagy egy független fekete munkáspárt kérdését... és egy DSA-tisztviselőt már be is jelentettek a viták társelnökeként!

Nelly Mary

L’Internationale, 42.sz.

Azánia (Dél-Afrika)

 

Trockistaként, a hagyomány legjobb meglátásaira támaszkodva: ne azért vegyünk részt a konferencián, hogy támogassuk az SACP vezető szerepét a folyamatban, hanem azért, hogy harcoljunk egy valódi, a szervezett munkásmozgalomban gyökerező munkáspárt-projektért. Használjuk fel a konferenciát annak követelésére, hogy a szervezett munkásszövetségek és a független szakszervezetek vállalják a kialakuló egységfront szervezeti vezetését. Ragaszkodjunk egy osztályalapú minimumprogramhoz, amely kifejezetten kizárja a polgári szövetségeket és a maradék NDR-keretet. Őrizzük meg a teljes szervezeti függetlenséget, és tagadjuk meg, hogy a forradalmi irányzat káderei beolvadjanak az SACP vagy az EFF apparátusába. És legyünk felkészülve arra, hogy nyilvánosan és egyértelműen szakítsunk, amikor a konferencia bebizonyítja, hogy a párt érdekeit szolgálja, nem pedig a munkásosztály emancipációját.

A Baloldali Konferencia támogatásának kérdésére tehát a válasz a következő: támogassa egy széles munkáspárt projektjét, miközben ellenezze az SACP vezetését; harcoljon azért, hogy a szervezett munkásmozgalom legyen a szervezeti alapja, ne pedig a kisebbik partnere; és őrizze meg a politikai szilárdságot.

Azániának/Dél-Afrikának tömeges munkásosztálybeli politikai formációra van szüksége, amely független a polgári befolyástól, a szakszervezetekben és a szegények önszerveződésében gyökerezik, és amelyben a forradalmi szocialisták nyíltan dolgoznak teljes programjukért, miközben más munkásosztálybeli irányzatokkal egyesülnek az osztályfüggetlenség minimális programja körül.

Az OCRFI (CORQI) tagjaiként a SACP Baloldali Konferenciájához fűződő kapcsolatunkat nem pusztán az határozza meg, hogy a javaslat taktikailag megfelelő-e, hanem az is, hogy mi az SACP – osztályszempontból, történelmileg és alapvető ideológiája szempontjából –, és mit jelent ez a mai munkásosztály-politika számára Azániában/Dél-Afrikában.

A válasz, amire ez az elemzés jut, a következő: egy trockistának nem szabad egyszerűen támogatnia vagy egyszerűen bojkottálnia a Baloldali Konferenciát. Ehelyett egy trockistának az egységfront taktikáját kell alkalmaznia, ahogyan azt maga Trockij fejlesztette ki – a konferenciával együttműködve, miközben teljes politikai függetlenséget tart fenn, olyan követeléseket támasztva az SACP vezetésével szemben, amelyek leleplezik reformista korlátaikat, és ennek a folyamatnak minden pillanatát felhasználva érvelni kell azok mellett a politikai álláspontok mellett, amelyeket a sztálinizmus azáni/dél-afrikai inkarnációjában egy évszázadon át elnyomott.

Mi az SACP: sztálinista, nem kommunista

Az első dolog, amit egy trockistának világosan, diplomáciai lágyítás nélkül meg kell határoznia, az az, hogy mit képvisel valójában az SACP politikai formációként. Semmilyen értelmes marxista értelemben nem kommunista párt. Sztálinista párt – és a megkülönböztetés nem szektás becsmérlés, hanem egy pontos elméleti jellemzés, amelynek hatalmas politikai következményei vannak.

A sztálinizmus hevesen ellenezte a permanens forradalom elméletét, amelyet Trockij dolgozott ki az 1905-ös forradalom után. Ez a marxista program ragaszkodott a munkásosztály politikai függetlenségéhez a burzsoáziától, egy szocialista és internacionalista program alapján a paraszti tömegek vezetéséért folytatott küzdelemben.

Az SACP ennek a programnak a kifejezett elutasítására épült. A Szovjetunió bürokratikus degenerációjának és gyakorlatilag az azt vezető teljes káderállomány fizikai felszámolásának nyomása alatt a Kommunista Internacionálé a kétlépcsős forradalom elméletét kényszerítette az elnyomott és gyarmati országok kommunista pártjaira – az 1917. októberi forradalom alapjául szolgáló perspektíva kifejezett elutasítását.

A kétlépcsős elmélet – az NDR, a Nemzeti Demokratikus Forradalom – nem pusztán stratégiai tévedés. Ez az az ideológiai mechanizmus, amellyel a sztálinizmus nemzetközi szinten alárendelte a munkáspártokat a polgári nacionalista mozgalmak osztályérdekei alatt. A permanens forradalom elmélete azt állítja, hogy a kétlépcsős elméletben a kapitalista osztályra ruházott feladatokat a munkásosztály csak a szegény parasztság támogatásával tudja elvégezni, és hogy a munkásosztály ezután áttér a szocialista feladatokra, és kisajátítja a kapitalista osztályt. Az SACP ezt tagadta. Ehelyett az ANC-t támogatta az első, demokratikus szakasz legitim eszközeként – és ezzel strukturálisan garantálta, hogy a szocialista szakasz határozatlan időre elhalasztásra kerüljön.

A Dél-afrikai Kommunista Párt pontosan ezt az utat követte, az ANC-t forradalmi pártként népszerűsítette, sőt, meg is fogalmazta programját – az 1955-ös Szabadság Chartát –, egy reformista dokumentumot, amely a multiracializmus nevében fenntartotta a polgári tulajdonviszonyokat és a kapitalista állam alapvető intézményeit.

Ez nem 1955. De ez az az alap, amelyre az SACP azóta tett minden tette épült, beleértve az 1994 utáni együttműködését a neoliberális állammal. Az NDR keretrendszere nem külső nyomás volt, amelyet az SACP-ra gyakoroltak. Ez a párt saját elméleti kerete volt – létezésének oka –, és pontosan úgy hozta létre az apartheid utáni rendezést, ahogyan azt a trockista elmélet megjósolta: a fekete többség formális politikai felszabadítása a kapitalista tulajdonviszonyok megőrzésével kombinálva, amelyet egy fekete politikai elit irányított, amely fokozatosan integrálódott a tőkefelhalmozás struktúráiba.

Az 1994 utáni feljegyzések a permanens forradalom jóslatainak megerősítéseként

Trockij permanens forradalomról szóló elmélete figyelemre méltó pontossággal megjósolta, hogy mi fog történni Azániában/Dél-Afrikában 1994 után. Az elmélet szerint a kombinált és egyenlőtlen fejlődésű országokban – ahol a fejlett kapitalizmus és a prekapitalista társadalmi viszonyok együtt léteznek, és ahol a nemzeti felszabadulás és az osztályfelszabadulás összefonódik – a burzsoázia nem képes befejezni saját demokratikus forradalmát. Csak a munkásosztály, a vidéki és városi szegények élén, képes egyszerre megvalósítani a demokratikus és a szocialista feladatokat. Minden olyan kísérlet, amely a demokratikus feladatok elsőbbségére törekszik, a nemzeti burzsoáziával szövetségben, a munkásosztály alárendeltségéhez és elárulásához vezet.

A baloldal számára a fordulópont az ANC és az SACP vezetőinek a tőkével való összejátszása volt, amelyben elfogadtak egy neoliberális keretet az 1990–94-es átmenet során. Ahelyett, hogy egy koherens újraelosztási program mögé gyűjtötték volna a településeket és a nemzetközi támogatást, a vezetés beleegyezett a leszerelésbe. Ez a permanens forradalom alapvető jóslatának megerősítése: a fekete nemzeti burzsoázia és az azt kiszolgáló sztálinista párt a globális kapitalizmusba való integrációt választotta a munkásosztály által megkövetelt szocialista átalakulás helyett.

Az SACP elkötelezettsége az ANC befolyásolása iránt a neoliberalizmust ellenző tömeges támogatói bázis kiépítésének rovására ment. Ez a megközelítés végső soron a neoliberalizmushoz való alkalmazkodáshoz vezetett, és számos nehéz ellentmondást tár fel az SACP számára. A trockisták azt mondják, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások. Ezek az azániai viszonyokra alkalmazott kétlépcsős elmélet logikus következményei. Egy olyan párt, amely azt mondja a munkásoknak, hogy osztályérdekeiket rendeljék alá egy nacionalista projektnek, és bízzanak a polgári államban, hogy az egy felszabadító mozgalom közvetítésével szolgálja majd az igényeiket, pontosan oda fog jutni, ahol az SACP is: ideológiai fedezékként egy fekete kapitalista osztály számára, amely ugyanazokat a kizsákmányoló struktúrákat kezeli, mint amelyeket az apartheid felépített.

A huszadik század folyamán a munkásosztálynak az úgynevezett progresszív burzsoáziának való alárendeltsége a kétlépcsős elmélet és a négy osztály blokkjának zászlaja alatt mindig katasztrofális vereséggel végződött. Kína 1927, Indonézia 1965, Chile 1973 – a minta következetes. Azánia/Dél-Afrika 1994 ugyanannak a történetnek egy újabb fejezete, más hangnemben megírva, mivel a vereséget demokratikusan, nem pedig mészárlás útján kezelték, de ettől függetlenül vereség.

Az SACP válsága nem szakítás a sztálinizmussal

Most az SACP azt állítja, hogy szakított ezzel a történelemmel. A GNU hivatalos szakítást kényszerített ki az ANC-vel. A párt függetlenül indul a választásokon. Baloldali Konferenciát javasol. Vajon ezek egy valódi politikai átalakulás jelei?

Egy trockista elemzésnek válaszolnia kell: nem. Még nem, és talán egyáltalán nem – mivel az SACP nem szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy elméletileg szakított volna azzal a sztálinista keretrendszerrel, amely a bűnrészességét eredményezte. A szakítás választási és szervezeti jellegű. Nem kísérte elméleti számvetés a kétlépcsős elmélettel, az NDR-rel, vagy a párt munkásosztály-demobilizáció eszközeként betöltött szerepével három évtizeden keresztül.

Vegyük figyelembe: még az SACP GEAR-rel és a neoliberalizmussal szembeni kritikája sem egy szilárd szocialista program álláspontjából fakadt. Ezért volt az, hogy a pártot Polokwane után könnyen beolvasztották a konzervatív Zuma belső körébe. Ez a minta – a neoliberalizmussal szembeni retorikai ellenállás, amelyet gyakorlati alkalmazkodás követ – nem véletlen. Közvetlenül egy olyan pártból fakad, amelynek nincs független osztályprogramja, mert alapvető ideológiája tiltja számára, hogy kiépítsen egyet. Egy olyan párt, amelynek létezésének célja a munkásosztály és a nacionalista mozgalom közötti kapcsolat kezelése, nem válhat könnyen a munkásosztály függetlenségének pártjává, mert pontosan ezt a függetlenséget hivatott megakadályozni történelmi funkciója.

A Baloldali Konferencia jelenlegi összetételében ugyanazzal a strukturális problémával küzd. Az SACP szervezi – amely formálisan elkötelezett a Háromoldalú Szövetség iránt, még akkor is, ha a választásokon az ANC ellen indul. Trockista szempontból pontosan ez a veszély: a program nélküli egység nem jelent egységet. Ez a politikai egyértelműség feloldása egy szervezeti manőverben.

Az Egyesült Front Taktika

Itt kell a trockista elemzésnek ellenállnia a szektás tartózkodás, illetve a kritikátlan egység kettős kísértésének. Trockij pontosan az ilyen helyzetekre fejlesztette ki az egységfront taktikáját: ahol a munkásosztály forradalmi és reformista – vagy, mint itt, trockista és sztálinista – szervezetekre oszlik, és ahol az objektív feltételek összehangolt fellépést követelnek meg.

Trockij egyértelműen fogalmazott: „Külön meneteljetek, de együtt sztrájkoljatok! Csak abban egyezzetek meg, hogyan, kik és mikor sztrájkoltok! Ilyen megállapodást még magával az ördöggel, a nagyanyjával is meg lehet kötni – egy feltétellel: nem kötik meg a kezüket.”

Az egységfront nem a reformista vezetés politikai támogatása. Ez egy taktikai formája a közös fellépésnek, amely konkrét, korlátozott, konkrét célok köré szerveződik – a forradalmi szervezet teljes politikai függetlenségével és a reformista vezetés korlátainak szüntelen leleplezésével párosulva. Az egységfront taktikája mindig és elkerülhetetlenül politikai küzdelmet foglal magában, hogy a reformistákat és a centristákat arra kényszerítsék, hogy megfeleljenek saját igényeiknek, szakítsanak meg a kapitalista berendezkedéssel fennálló kapcsolataik egy részével, és a forradalmárokkal együtt harcba szálljanak azokért a célokért, amelyeket ők maguk is állítólag támogatnak. A lényeg az, hogy bevonják azokat a munkásokat és munkásszervezeteket, akik elfogadják a közvetlen célokat, de jelenleg nem a forradalmi politikát egészében.

Trockij kritikusan azonosította az egységfront taktikájának két elfajult formáját, amelyeket el kell kerülni. A sztálinista bürokrácia kezében az egységfront politikája a szövetségesek utáni harccá vált a párt függetlenségének feláldozása árán. Ez a veszély az egyik oldalon: alárendelt résztvevőként belépni a Baloldali Konferenciába, hagyni, hogy az SACP szervezeti súlya és az EFF populista energiája határozza meg a politikai feltételeket, és egy olyan projekt álcájaként megjelenni, amely az NDR keretrendszerét egy új választási formában reprodukálja.

Az ellenkező tévedés – az egységfront ultrabaloldali elutasítása azon az alapon, hogy az SACP egy sztálinista és ezért áruló szervezet – ugyanilyen téves. A trockisták nem azért utasítják vissza az együttműködést a reformista szervezetekkel, mert azok vezetése megbízhatatlan. A lényeg, hogy a vezetés megbízhatatlan, és hogy az ezekhez a szervezetekhez lojális munkásoknak ezt a közös küzdelem tapasztalatain keresztül kell felfedezniük – nem pedig forradalmi szervezeteken keresztül, amelyek elvi elszigeteltségben állnak félre.

Az állandó forradalom keretrendszerének alkalmazása a konferenciára

Mit mond nekünk a permanens forradalom elmélete arról, hogy mit kell egy trockistának követelnie a Baloldali Konferencián belül?

Először is, a demokratikus és a szocialista feladatok nem választhatók el egymástól. A konferencián született minden olyan minimumprogramot, amely a földreformot, a köztulajdont és az adósság elengedését a demokratikus forradalom befejezéseként határozza meg – ahogy az NDR keretrendszere is sugallja –, meg kell kérdőjelezni. Ezeket a követeléseket kezdettől fogva trockista értelemben vett átmeneti követelésekként kell megfogalmazni: olyan intézkedések, amelyek nem valósíthatók meg teljes mértékben a kapitalizmus keretein belül, amelyek a munkásosztály hatalmának szükségességére mutatnak rá, és amelyeket ezért nem lehet egy reformista állam kezébe adni. A Szabadság Charta a polgári demokrácia programja volt, szocialista nyelvezetbe öltöztetve. A Baloldali Konferencia nem alkothatja meg a Szabadság Charta 2026-os változatát.

Másodszor, a munkásosztály függetlenségének, mint szervezeti és politikai erőnek nem szabad alku tárgyát képeznie. Trockista szempontból a Baloldali Konferencia csak akkor értékes, ha valóban erősíti a munkásosztály független politikai kapacitását – az Abahlali bázist (Mjondolo), a COSATU bürokratizmusából kiszakadt független szakszervezeteket, a szolgáltatásnyújtás összeomlásából létrejött közösségi szervezeteket, a nemi erőszak és a gazdasági kifosztás ellen szerveződő női formációkat. Ha a konferencia a pártválasztási stratégiák koordinációs mechanizmusává válik – az SACP és az EFF a gyűlést felhasználva építi fel a 2026-os szavazatait –, akkor nem szolgál progresszív célt, és egy trockista szervezetnek ezt hangosan ki kellene mondania a folyamaton belülről.

Harmadszor, és ez a legfontosabb: az SACP nem hívhatja össze a Baloldali Konferenciát anélkül, hogy számot adna a most elítélt neoliberális állam felépítésében betöltött szerepéről. Az egységfront taktika dilemmát jelent a reformvezetők számára: elutasítják a meghívást, és követőik az egység akadályának tekintsék őket, vagy elfogadják, és a tömegharc terepén kell működniük, ahol a forradalmárok felsőbbrendű ötletekkel és módszerekkel rendelkeznek. Itt fordított a helyzet. A trockista szervezetnek dilemmát kell felvetnie az SACP elé: számoljanak el a történelmükkel, vagy mi fogunk elszámolni vele az Önök nevében – a munkások és társadalmi mozgalmak előtt, akiknek a bizalmát most keresik.

Trockij saját figyelmeztetése Dél-Afrikáról

Érdemes felidézni, hogy maga Trockij is írt Azániáról/Dél-Afrikáról, és figyelmeztetései rendkívül előrelátóak voltak. Az elnyomott népek dolgozó tömegei, akiknek folytatniuk kell a küzdelmet az elemi nemzeti jogokért és az emberi méltóságért, pontosan azok, akik a legnagyobb kockázatot vállalják a sztálinista bürokrácia zavaros tanításainak büntetésére a demokratikus diktatúra témájában. E hamis zászló alatt – a dolgozó tömegek aljas megtévesztése és büntetlen elnyomása saját nemzeti burzsoáziájuk által – még mindig a legnagyobb kárt okozhatja a dolgozók felszabadító ügyének.

A sztálinista Komintern elrendelte, hogy a Kínai Kommunista Párt alárendelje magát – egészen 1927-ig, amikor Csiang fegyvert fordított a sanghaji kommunisták ellen és lemészárolta őket. A Dél-Afrika 1994 utáni pályájával való összehasonlítás kellemetlen, de találó. Az SACP alárendelte magát az ANC-nek. Az ANC bevezette a GEAR-t, privatizálta a közvagyont, leszerelte a tömegmozgalmat, és három évtizeden át növekvő egyenlőtlenséget irányított. Nem voltak mészárlások – egészen 2012-es Marikaná-ig, amikor az ANC állam platinabányászok elleni erőszakos cselekménye, amelyet részben egy olyan politikai folyamaton keresztül szerveztek, amelyben a SACP vezetői is részt vettek, bebizonyította, hogy a „nemzeti demokratikus állam” erőszakot alkalmaz a munkásosztály Ellen akkor, amikor a tőke megkívánja.

Marikana az az esemény, amelyet minden becsületes trockistának a SACP politikai életrajzának középpontjába kell helyeznie. Ez az a pillanat, amikor az Ázsiában/Dél-Afrikában a sztálinista osztályegyüttműködés logikája teljes mértékben láthatóvá vált: egy kommunista párt, amelynek főtitkára egy olyan kormány kabinetjében ült, amely éles lőszert vetett be a sztrájkoló munkások ellen. A sztálinista bürokrácia azt a nézetet vallja, hogy pusztán a Komintern pecsétjével ellátott pártútlevél alapján követelheti meg a proletariátustól a nyílt engedelmességet. Az SACP 2012-ben azt a nézetet vallotta, hogy felszabadító harci referenciái alapján követelheti meg a munkásosztály hűségét, miközben káderei egy olyan államot irányítottak, amely agyonlőtte a munkásokat.

A konkrét válasz: Elköteleződés trockista feltételek mellett

Tehát – vajon egy trockistának támogatnia kell-e az SACP által javasolt Baloldali Konferenciát?

Támogatás, mint az SACP politikai vezetésének támogatása a folyamatban: abszolút nem. A párt nem érdemelte ki ezt a támogatást, elméletileg nem szakadt el a sztálinista keretrendszertől, amely három évtizedes cinkosságot eredményezett, és nem lehet rábízni, hogy egy valódi munkásosztály-konferenciát vezessen, ahelyett, hogy egy baloldali nyelvezetbe öltöztetett választási koordinációs gyakorlatot vezetne.

Bojkott, mint elvi tartózkodás azon az alapon, hogy az SACP egy áruló szervezet: szintén nem. Ez lenne az az ultrabaloldali hiba, amely ellen Trockij éveket töltött küzdelemmel – az együttműködés megtagadása azokkal a munkásokkal, akiket még mindig befolyásolnak a reformista vagy sztálinista vezetések, azon az alapon, hogy ezek a vezetések politikailag méltatlanok. A munkások nem nyilatkozatok révén fejlesztik ki a forradalmi tudatot. A harc tapasztalatain keresztül fejlesztik ki – beleértve azt a tapasztalatot is, hogy reformista vezetőik elárulják őket.

A trockista álláspont a következő: kifejezetten trockista alapon vegyenek részt a konferenciafolyamatban. Hozzák be a terembe az állandó forradalom politikáját. Követeljenek olyan programszerű egyértelműséget, amely túlmutat az NDR-keretrendszer minimumprogramjain. Az SACP történetét ne pontszerzésként, hanem politikai szükségszerűségként tárják fel – a munkásoknak meg kell érteniük, hogyan kezelte kizsákmányolásukat az a párt, amely most azt állítja, hogy felszabadítja őket. Harcoljanak a tömegmozgalmak központi szerepéért és a konferencia választási pártstratégiáknak való alárendeltsége ellen. Építsenek fel bármilyen független munkásosztály-formációt, amely a folyamatból kibontakozik, illúziók nélkül az SACP vezetésének azon képességéről vagy hajlandóságáról, hogy ezeket a formációkat egy valódi szocialista programig vezesse.

És minden lépésben tartsák fenn a teljes politikai függetlenséget – ne legyen közös platform, ne legyenek olyan közös kiadványok, amelyek elfedik a politikai különbségeket, ne legyenek olyan szervezeti egyesülések, amelyek megkötnék a trockisták kezét. Külön meneteljenek, de együtt sztrájkoljanak – egy feltétellel: ne kössék meg a kezüket.

Az azáni munkásosztály már hatalmas árat fizetett egy generációnyi sztálinista politikáért. Nem engedhet meg magának még egyet. A Baloldali Konferencia olyan terep, amelyen a trockistáknak harcolniuk kell – nem azért, hogy támogassák az SACP-t, hanem azért a programért, amelynek megakadályozására az SACP egész története hivatott.

A Baloldali Konferencia azzal a kockázattal jár, hogy a Háromoldalú Szövetség összeomlása által generált valódi baloldali energiát visszacsatornázza a pártstruktúrákba, amelyek megfékezik és végül elárulják azt.

L’Internationale 42.sz.

Iráni munkások

 

Birodalmi háború és katasztrófa

A szakadék az Iránt uraló mullák és a lakosság között soha nem volt nagyobb, és komolyan kell keresni a forrásait. Egy síita teológiai kormány, amely a történelemre a végítélet nézetét vallja, és a velejéig korrupt, évtizedek óta elnyomja az irániakat, és most a nyomorukat súlyosbítja a világ legnagyobb kapitalista kormánya és egy másik etnikai-vallási apartheid állam által vezetett háború, amely népirtást követ el. A kilátások komornak tűnnek minden iráni számára, és különösen a munkásosztály számára, akik a teher nagy részét viselik, és akiket az elmúlt évben a legjobban sújtott a háború.

A számok szörnyűek. A pontról pontra infláció elérte a körülbelül 60 százalékot, miközben a megélhetési költségek az egekbe szöknek. Az élelmiszerárak több mint 100 százalékkal emelkedtek az elmúlt évben, és Irán valutája továbbra is zuhan, mivel az elmúlt 12 hónapban értékének mintegy 70 százalékát elvesztette. Iránban a minimálbér 2026-ban havi 100 dollár körülire csökkent. Egy független aktivistákból álló csoport által készített nagyszerű tanulmány szerint legalább 708 munkástiltakozás történt 2025. május 1. és 2026. május 1. között, bár – ahogy jelentésükben helyesen rámutatnak – ez a szám a hatalmas elnyomás és az internet kimaradása közepette készült, így a valós szám ennél magasabb, vagy akár sokkal magasabb is lehet. Ugyanakkor a háború következményei, valamint az infrastruktúra és az alapvető iparágak elvesztése miatt már elkezdődött egy hatalmas munkanélküliségi hullám. Benjamin Netanjahu azzal dicsekedett, hogy Irán acéltermelésének több mint 70 százalékát megsemmisítette, egy olyan iparágat, amelynek a háború kezdete előtt exportfeleslege volt, most pedig képtelen fedezni Irán belső keresletét, amelyek közül a legfontosabbak az építőipar és az autóipar. Mindezen felül az ország egyes petrolkémiai, valamint olaj- és gáztermelő létesítményeinek súlyos kárai, amelyek mindegyike kizárólagos kormányzati ellenőrzés alatt áll, már most is csökkentik az ország azon képességét, hogy alkalmazza és fizetést fizessen az ezekben az iparágakban dolgozóknak. A közeljövő nem tűnik biztatónak Irán munkásosztálya számára.

Egy olyan országban, ahol a klerikusok régóta tiltják a szakszervezeti jogokat, és a szakszervezeti szindikálás is tilos, három-négy körös népi tiltakozások söpörtek végig az országon, amelyeket a munkásosztály vezetett jobb életkörülményeket követelve, és ennek következtében a kivégzések nagy részét is ellenük hajtották végre. Ezeket a szörnyű körülményeket súlyosbította a háború, és iráni tisztviselők szerint egy-két millió ember veszítette el az állását, akiknek többségének évekbe telik, mire visszanyerik foglalkoztatásukat. A női munkavállalók, akik a jelenlegi katasztrófa előtt is a munkaerő mindössze 20 százalékát tették ki, most az elsők, akiket fizetés nélküli szabadságra küldenek. Mivel az egész országban megszűnt az internet-hozzáférés, azok (többnyire nők), akik a házi készítésű termékeik online értékesítésére támaszkodnak, elvesztették egyetlen bevételi forrásukat. Ebben a szakaszban, a bármikor véget érő törékeny tűzszünet és az országra leselkedő általános bizonytalanság miatt a kis- és középvállalkozások vagy szünetelnek, vagy teljesen leállnak. A legutóbbi népi tiltakozási hullám, amely idén januárban kezdődött – először a valuta értékének új és meredek esésére adott reakcióként – egy kétnapos mészárlással tetőzött, ahol a rezsimmel kapcsolatban álló milícia több ezer tüntetőt ölt meg éles lőszerrel. Az amerikai elnök a tüntetések során azt ígérte, hogy „úton van a segítség”. A szóban forgó segítséget két hónappal később bombatámadás formájában kézbesítették, amely több ezer civil halálát okozta, repülőtereket, kórházakat, utakat, gyárakat, hidakat és iskolákat (egyet különösen, amelyben az első támadási hullám során 167 gyermek vesztette életét) és egyéb polgári infrastruktúrát pusztított el. Ma Trump úr blokádot tart Irán olajimportja előtt, tárgyalásos rendezést szorgalmaz, de semmilyen követelést nem támaszt az átlag irániak számára, akiknek „segítséget” ígért. A rezsim ezzel szemben naponta végez ki disszidenseket, akiknek többsége munkásosztálybeli és alacsony jövedelmű családokból származik.

Ebben a szakaszban nagyon nehéz megjósolni, mit hoz a jövő, de könnyű belátni, hogy a gazdasági nyomás már most is hatással van az átlag irániak, és különösen az iráni munkások életére, akiknek többsége alig engedheti meg magának a lakhatást vagy akár élelmet is. Az internet leállása sokkal nehezebbé tette az iráni munkások és aktivisták számára, hogy utcára vonuljanak, és a rezsim által hozott háborús intézkedéseket ürügyként használják fel arra, hogy erőszakosan elhallgattassák a másként gondolkodókat. A közelgő gazdasági összeomlás és a továbbra is növekvő munkanélküliségi hullám azonban szinte biztosan újabb konfrontációhoz vezet az irániak és a rezsim között. Egy ilyen konfrontációra számítva a rezsim, vagy ami a vezetéséből megmaradt, szinte minden este mozgósítja támogatóit az utcára, katonai minőségű fegyverekkel felfegyverkezve. Üzenetük egyszerű. Nem harcolhatunk az izraeliek vagy az amerikaiak ellen, de biztosan lemészárolhatjuk saját fegyvertelen polgárainkat. Ráadásul a szélsőjobboldali iráni frakció, élén Reza Pahlavival, Irán utolsó sahjának örökösével, rendíthetetlenül támogatja a háborút, a diaszpórában élő támogatóik pedig Európában és Észak-Amerikában tüntetéseket tartottak, ünnepeltek, izraeli zászlókat visznek az utcákon táncolva. Vezetőjük hosszú részvétnyilvánítást küldött a háború első napjaiban (látszólag baráti tűzben) elesett 6 amerikai katona családjának de még nem szólt egy szót sem az amerikai bombák által egy általános iskolában megölt 167 gyermekről az országában. Míg a politikai irányzatok spektrumából érkező függetlenek és mérsékeltek igyekeznek egységes frontot alakítani, az iráni szélsőjobboldali rojalisták médiafölényben vannak az amerikai és izraeli kollégáiktól kapott hatalmas költségvetéseknek köszönhetően.

A szélsőjobboldali nemzeti populistákkal szemben koalíció alakul a jobbközép liberálisok, etnikai csoportok, például kurdok, törökök és balucisták, valamint a hagyományos baloldali pártok között. A koalíció igyekszik fenntartani a harcot a szörnyű rezsim ellen, és elítélni a külföldi katonai beavatkozást, amely már most is súlyos károkat okozott az irániaknak, mindenekelőtt a munkásosztálynak és az alacsony jövedelmű családoknak. Ez a koalíció nagyrészt a politika különböző területeiről érkező független aktivisták szétszórt hálózatából áll, és messze van az egységes fronttól, de folyamatosan dolgoznak rajta, és az elmúlt hónapokban jelentősen megnőtt. Ez egy folyamatban lévő munka, de reménysugár azok számára, akik sem a kivégzéseket, sem a háborút nem támogatják

Irán és munkásosztálya ma az erőszakos elnyomás és az imperialista háború között őrlődik, összeomlott gazdasággal, de továbbra is harcol. Az elmúlt 12 hónapban kétszer sem valósult meg az a naiv feltételezés, hogy a háború népfelkelést eredményez a megszálló hadsereg támogatására, és legalábbis az utcákon Irán munkásosztályának hangja a leghangosabb, bár ugyanezt nehéz elmondani a közösségi média platformokról és az új ügynökségekről. Akárhogy is van, ebben a csatában a győztes az utcákon dől el, és ott van a csatatér, nem a közösségi média bejegyzésekben.

L’Internationale 42.sz.