Azánia (Dél-Afrika)

 

Trockistaként, a hagyomány legjobb meglátásaira támaszkodva: ne azért vegyen részt a konferencián, hogy támogassa az SACP vezető szerepét a folyamatban, hanem azért, hogy harcoljon egy valódi, a szervezett munkásmozgalomban gyökerező munkáspárt-projektért. Használja fel a konferenciát annak követelésére, hogy a szervezett munkásszövetségek és a független szakszervezetek vállalják a kialakuló egységfront szervezeti vezetését. Ragaszkodjon egy osztályalapú minimumprogramhoz, amely kifejezetten kizárja a polgári szövetségeket és a maradék NDR-keretet. Őrizze meg a teljes szervezeti függetlenséget, és tagadja meg, hogy a forradalmi irányzat káderei beolvadjanak az SACP vagy az EFF apparátusába. És legyen felkészülve arra, hogy nyilvánosan és egyértelműen szakítson, amikor a konferencia bebizonyítja, hogy a párt érdekeit szolgálja, nem pedig a munkásosztály emancipációját.

A Baloldali Konferencia támogatásának kérdésére tehát a válasz a következő: támogassa egy széles munkáspárt projektjét, miközben ellenezze az SACP vezetését; harcoljon azért, hogy a szervezett munkásmozgalom legyen a szervezeti alapja, ne pedig a kisebbik partnere; és őrizze meg a politikai szilárdságot.

Azániának/Dél-Afrikának tömeges munkásosztálybeli politikai formációra van szüksége, amely független a polgári befolyástól, a szakszervezetekben és a szegények önszerveződésében gyökerezik, és amelyben a forradalmi szocialisták nyíltan dolgoznak teljes programjukért, miközben más munkásosztálybeli irányzatokkal egyesülnek az osztályfüggetlenség minimális programja körül.

Az OCRFI (CORQI) tagjaiként a SACP Baloldali Konferenciájához fűződő kapcsolatunkat nem pusztán az határozza meg, hogy a javaslat taktikailag megfelelő-e, hanem az is, hogy mi az SACP – osztályszempontból, történelmileg és alapvető ideológiája szempontjából –, és mit jelent ez a mai munkásosztály-politika számára Azániában/Dél-Afrikában.

A válasz, amire ez az elemzés jut, a következő: egy trockistának nem szabad egyszerűen támogatnia vagy egyszerűen bojkottálnia a Baloldali Konferenciát. Ehelyett egy trockistának az egységfront taktikáját kell alkalmaznia, ahogyan azt maga Trockij fejlesztette ki – a konferenciával együttműködve, miközben teljes politikai függetlenséget tart fenn, olyan követeléseket támasztva az SACP vezetésével szemben, amelyek leleplezik reformista korlátaikat, és ennek a folyamatnak minden pillanatát felhasználva érvelni kell azok mellett a politikai álláspontok mellett, amelyeket a sztálinizmus azáni/dél-afrikai inkarnációjában egy évszázadon át elnyomott.

Mi az SACP: sztálinista, nem kommunista

Az első dolog, amit egy trockistának világosan, diplomáciai lágyítás nélkül meg kell határoznia, az az, hogy mit képvisel valójában az SACP politikai formációként. Semmilyen értelmes marxista értelemben nem kommunista párt. Sztálinista párt – és a megkülönböztetés nem szektás becsmérlés, hanem egy pontos elméleti jellemzés, amelynek hatalmas politikai következményei vannak.

A sztálinizmus hevesen ellenezte a permanens forradalom elméletét, amelyet Trockij dolgozott ki az 1905-ös forradalom után. Ez a marxista program ragaszkodott a munkásosztály politikai függetlenségéhez a burzsoáziától, egy szocialista és internacionalista program alapján a paraszti tömegek vezetéséért folytatott küzdelemben.

Az SACP ennek a programnak a kifejezett elutasítására épült. A Szovjetunió bürokratikus degenerációjának és gyakorlatilag az azt vezető teljes káderállomány fizikai felszámolásának nyomása alatt a Kommunista Internacionálé a kétlépcsős forradalom elméletét kényszerítette az elnyomott és gyarmati országok kommunista pártjaira – az 1917. októberi forradalom alapjául szolgáló perspektíva kifejezett elutasítását.

A kétlépcsős elmélet – az NDR, a Nemzeti Demokratikus Forradalom – nem pusztán stratégiai tévedés. Ez az az ideológiai mechanizmus, amellyel a sztálinizmus nemzetközi szinten alárendelte a munkáspártokat a polgári nacionalista mozgalmak osztályérdekei alatt. A permanens forradalom elmélete azt állítja, hogy a kétlépcsős elméletben a kapitalista osztályra ruházott feladatokat a munkásosztály csak a szegény parasztság támogatásával tudja elvégezni, és hogy a munkásosztály ezután áttér a szocialista feladatokra, és kisajátítja a kapitalista osztályt. Az SACP ezt tagadta. Ehelyett az ANC-t támogatta az első, demokratikus szakasz legitim eszközeként – és ezzel strukturálisan garantálta, hogy a szocialista szakasz határozatlan időre elhalasztásra kerüljön.

A Dél-afrikai Kommunista Párt pontosan ezt az utat követte, az ANC-t forradalmi pártként népszerűsítette, sőt, meg is fogalmazta programját – az 1955-ös Szabadság Chartát –, egy reformista dokumentumot, amely a multiracializmus nevében fenntartotta a polgári tulajdonviszonyokat és a kapitalista állam alapvető intézményeit.

Ez nem 1955. De ez az az alap, amelyre az SACP azóta tett minden tette épült, beleértve az 1994 utáni együttműködését a neoliberális állammal. Az NDR keretrendszere nem külső nyomás volt, amelyet az SACP-ra gyakoroltak. Ez a párt saját elméleti kerete volt – létezésének oka –, és pontosan úgy hozta létre az apartheid utáni rendezést, ahogyan azt a trockista elmélet megjósolta: a fekete többség formális politikai felszabadítása a kapitalista tulajdonviszonyok megőrzésével kombinálva, amelyet egy fekete politikai elit irányított, amely fokozatosan integrálódott a tőkefelhalmozás struktúráiba.

Az 1994 utáni feljegyzések a permanens forradalom jóslatainak megerősítéseként

Trockij permanens forradalomról szóló elmélete figyelemre méltó pontossággal megjósolta, hogy mi fog történni Azániában/Dél-Afrikában 1994 után. Az elmélet szerint a kombinált és egyenlőtlen fejlődésű országokban – ahol a fejlett kapitalizmus és a prekapitalista társadalmi viszonyok együtt léteznek, és ahol a nemzeti felszabadulás és az osztályfelszabadulás összefonódik – a burzsoázia nem képes befejezni saját demokratikus forradalmát. Csak a munkásosztály, a vidéki és városi szegények élén, képes egyszerre megvalósítani a demokratikus és a szocialista feladatokat. Minden olyan kísérlet, amely a demokratikus feladatok elsőbbségére törekszik, a nemzeti burzsoáziával szövetségben, a munkásosztály alárendeltségéhez és elárulásához vezet.

A baloldal számára a fordulópont az ANC és az SACP vezetőinek a tőkével való összejátszása volt, amelyben elfogadtak egy neoliberális keretet az 1990–94-es átmenet során. Ahelyett, hogy egy koherens újraelosztási program mögé gyűjtötték volna a településeket és a nemzetközi támogatást, a vezetés beleegyezett a leszerelésbe. Ez a permanens forradalom alapvető jóslatának megerősítése: a fekete nemzeti burzsoázia és az azt kiszolgáló sztálinista párt a globális kapitalizmusba való integrációt választotta a munkásosztály által megkövetelt szocialista átalakulás helyett.

Az SACP elkötelezettsége az ANC befolyásolása iránt a neoliberalizmust ellenző tömeges támogatói bázis kiépítésének rovására ment. Ez a megközelítés végső soron a neoliberalizmushoz való alkalmazkodáshoz vezetett, és számos nehéz ellentmondást tár fel az SACP számára. A trockisták azt mondják, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások. Ezek az azániai viszonyokra alkalmazott kétlépcsős elmélet logikus következményei. Egy olyan párt, amely azt mondja a munkásoknak, hogy osztályérdekeiket rendeljék alá egy nacionalista projektnek, és bízzanak a polgári államban, hogy az egy felszabadító mozgalom közvetítésével szolgálja majd az igényeiket, pontosan oda fog jutni, ahol az SACP is: ideológiai fedezékként egy fekete kapitalista osztály számára, amely ugyanazokat a kizsákmányoló struktúrákat kezeli, mint amelyeket az apartheid felépített.

A huszadik század folyamán a munkásosztálynak az úgynevezett progresszív burzsoáziának való alárendeltsége a kétlépcsős elmélet és a négy osztály blokkjának zászlaja alatt mindig katasztrofális vereséggel végződött. Kína 1927, Indonézia 1965, Chile 1973 – a minta következetes. Azánia/Dél-Afrika 1994 ugyanannak a történetnek egy újabb fejezete, más hangnemben megírva, mivel a vereséget demokratikusan, nem pedig mészárlás útján kezelték, de ettől függetlenül vereség.

Az SACP válsága nem szakítás a sztálinizmussal

Most az SACP azt állítja, hogy szakított ezzel a történelemmel. A GNU hivatalos szakítást kényszerített ki az ANC-vel. A párt függetlenül indul a választásokon. Baloldali Konferenciát javasol. Vajon ezek egy valódi politikai átalakulás jelei?

Egy trockista elemzésnek válaszolnia kell: nem. Még nem, és talán egyáltalán nem – mivel az SACP nem szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy elméletileg szakított volna azzal a sztálinista keretrendszerrel, amely a bűnrészességét eredményezte. A szakítás választási és szervezeti jellegű. Nem kísérte elméleti számvetés a kétlépcsős elmélettel, az NDR-rel, vagy a párt munkásosztály-demobilizáció eszközeként betöltött szerepével három évtizeden keresztül.

Vegyük figyelembe: még az SACP GEAR-rel és a neoliberalizmussal szembeni kritikája sem egy szilárd szocialista program álláspontjából fakadt. Ezért volt az, hogy a pártot Polokwane után könnyen beolvasztották a konzervatív Zuma belső körébe. Ez a minta – a neoliberalizmussal szembeni retorikai ellenállás, amelyet gyakorlati alkalmazkodás követ – nem véletlen. Közvetlenül egy olyan pártból fakad, amelynek nincs független osztályprogramja, mert alapvető ideológiája tiltja számára, hogy kiépítsen egyet. Egy olyan párt, amelynek létezésének célja a munkásosztály és a nacionalista mozgalom közötti kapcsolat kezelése, nem válhat könnyen a munkásosztály függetlenségének pártjává, mert pontosan ezt a függetlenséget hivatott megakadályozni történelmi funkciója.

A Baloldali Konferencia jelenlegi összetételében ugyanazzal a strukturális problémával küzd. Az SACP szervezi – amely formálisan elkötelezett a Háromoldalú Szövetség iránt, még akkor is, ha a választásokon az ANC ellen indul. Trockista szempontból pontosan ez a veszély: a program nélküli egység nem jelent egységet. Ez a politikai egyértelműség feloldása egy szervezeti manőverben.

Az Egyesült Front Taktika

Itt kell a trockista elemzésnek ellenállnia a szektás tartózkodás, illetve a kritikátlan egység kettős kísértésének. Trockij pontosan az ilyen helyzetekre fejlesztette ki az egységfront taktikáját: ahol a munkásosztály forradalmi és reformista – vagy, mint itt, trockista és sztálinista – szervezetekre oszlik, és ahol az objektív feltételek összehangolt fellépést követelnek meg.

Trockij egyértelműen fogalmazott: „Külön meneteljetek, de együtt sztrájkoljatok! Csak abban egyezzetek meg, hogyan, kik és mikor sztrájkoltok! Ilyen megállapodást még magával az ördöggel, a nagyanyjával is meg lehet kötni – egy feltétellel: nem kötik meg a kezüket.”

Az egységfront nem a reformista vezetés politikai támogatása. Ez egy taktikai formája a közös fellépésnek, amely konkrét, korlátozott, konkrét célok köré szerveződik – a forradalmi szervezet teljes politikai függetlenségével és a reformista vezetés korlátainak szüntelen leleplezésével párosulva. Az egységfront taktikája mindig és elkerülhetetlenül politikai küzdelmet foglal magában, hogy a reformistákat és a centristákat arra kényszerítsék, hogy megfeleljenek saját igényeiknek, szakítsanak meg a kapitalista berendezkedéssel fennálló kapcsolataik egy részével, és a forradalmárokkal együtt harcba szálljanak azokért a célokért, amelyeket ők maguk is állítólag támogatnak. A lényeg az, hogy bevonják azokat a munkásokat és munkásszervezeteket, akik elfogadják a közvetlen célokat, de jelenleg nem a forradalmi politikát egészében.

Trockij kritikusan azonosította az egységfront taktikájának két elfajult formáját, amelyeket el kell kerülni. A sztálinista bürokrácia kezében az egységfront politikája a szövetségesek utáni harccá vált a párt függetlenségének feláldozása árán. Ez a veszély az egyik oldalon: alárendelt résztvevőként belépni a Baloldali Konferenciába, hagyni, hogy az SACP szervezeti súlya és az EFF populista energiája határozza meg a politikai feltételeket, és egy olyan projekt álcájaként megjelenni, amely az NDR keretrendszerét egy új választási formában reprodukálja.

Az ellenkező tévedés – az egységfront ultrabaloldali elutasítása azon az alapon, hogy az SACP egy sztálinista és ezért áruló szervezet – ugyanilyen téves. A trockisták nem azért utasítják vissza az együttműködést a reformista szervezetekkel, mert azok vezetése megbízhatatlan. A lényeg, hogy a vezetés megbízhatatlan, és hogy az ezekhez a szervezetekhez lojális munkásoknak ezt a közös küzdelem tapasztalatain keresztül kell felfedezniük – nem pedig forradalmi szervezeteken keresztül, amelyek elvi elszigeteltségben állnak félre.

Az állandó forradalom keretrendszerének alkalmazása a konferenciára

Mit mond nekünk a permanens forradalom elmélete arról, hogy mit kell egy trockistának követelnie a Baloldali Konferencián belül?

Először is, a demokratikus és a szocialista feladatok nem választhatók el egymástól. A konferencián született minden olyan minimumprogramot, amely a földreformot, a köztulajdont és az adósság elengedését a demokratikus forradalom befejezéseként határozza meg – ahogy az NDR keretrendszere is sugallja –, meg kell kérdőjelezni. Ezeket a követeléseket kezdettől fogva trockista értelemben vett átmeneti követelésekként kell megfogalmazni: olyan intézkedések, amelyek nem valósíthatók meg teljes mértékben a kapitalizmus keretein belül, amelyek a munkásosztály hatalmának szükségességére mutatnak rá, és amelyeket ezért nem lehet egy reformista állam kezébe adni. A Szabadság Charta a polgári demokrácia programja volt, szocialista nyelvezetbe öltöztetve. A Baloldali Konferencia nem alkothatja meg a Szabadság Charta 2026-os változatát.

Másodszor, a munkásosztály függetlenségének, mint szervezeti és politikai erőnek nem szabad alku tárgyát képeznie. Trockista szempontból a Baloldali Konferencia csak akkor értékes, ha valóban erősíti a munkásosztály független politikai kapacitását – az Abahlali bázist (Mjondolo), a COSATU bürokratizmusából kiszakadt független szakszervezeteket, a szolgáltatásnyújtás összeomlásából létrejött közösségi szervezeteket, a nemi erőszak és a gazdasági kifosztás ellen szerveződő női formációkat. Ha a konferencia a pártválasztási stratégiák koordinációs mechanizmusává válik – az SACP és az EFF a gyűlést felhasználva építi fel a 2026-os szavazatait –, akkor nem szolgál progresszív célt, és egy trockista szervezetnek ezt hangosan ki kellene mondania a folyamaton belülről.

Harmadszor, és ez a legfontosabb: az SACP nem hívhatja össze a Baloldali Konferenciát anélkül, hogy számot adna a most elítélt neoliberális állam felépítésében betöltött szerepéről. Az egységfront taktika dilemmát jelent a reformvezetők számára: elutasítják a meghívást, és követőik az egység akadályának tekintsék őket, vagy elfogadják, és a tömegharc terepén kell működniük, ahol a forradalmárok felsőbbrendű ötletekkel és módszerekkel rendelkeznek. Itt fordított a helyzet. A trockista szervezetnek dilemmát kell felvetnie az SACP elé: számoljanak el a történelmükkel, vagy mi fogunk elszámolni vele az Önök nevében – a munkások és társadalmi mozgalmak előtt, akiknek a bizalmát most keresik.

Trockij saját figyelmeztetése Dél-Afrikáról

Érdemes felidézni, hogy maga Trockij is írt Azániáról/Dél-Afrikáról, és figyelmeztetései rendkívül előrelátóak voltak. Az elnyomott népek dolgozó tömegei, akiknek folytatniuk kell a küzdelmet az elemi nemzeti jogokért és az emberi méltóságért, pontosan azok, akik a legnagyobb kockázatot vállalják a sztálinista bürokrácia zavaros tanításainak büntetésére a demokratikus diktatúra témájában. E hamis zászló alatt – a dolgozó tömegek aljas megtévesztése és büntetlen elnyomása saját nemzeti burzsoáziájuk által – még mindig a legnagyobb kárt okozhatja a dolgozók felszabadító ügyének.

A sztálinista Komintern elrendelte, hogy a Kínai Kommunista Párt alárendelje magát – egészen 1927-ig, amikor Csiang fegyvert fordított a sanghaji kommunisták ellen és lemészárolta őket. A Dél-Afrika 1994 utáni pályájával való összehasonlítás kellemetlen, de találó. Az SACP alárendelte magát az ANC-nek. Az ANC bevezette a GEAR-t, privatizálta a közvagyont, leszerelte a tömegmozgalmat, és három évtizeden át növekvő egyenlőtlenséget irányított. Nem voltak mészárlások – egészen 2012-es Marikaná-ig, amikor az ANC állam platinabányászok elleni erőszakos cselekménye, amelyet részben egy olyan politikai folyamaton keresztül szerveztek, amelyben a SACP vezetői is részt vettek, bebizonyította, hogy a „nemzeti demokratikus állam” erőszakot alkalmaz a munkásosztály Ellen akkor, amikor a tőke megkívánja.

Marikana az az esemény, amelyet minden becsületes trockistának a SACP politikai életrajzának középpontjába kell helyeznie. Ez az a pillanat, amikor az Ázsiában/Dél-Afrikában a sztálinista osztályegyüttműködés logikája teljes mértékben láthatóvá vált: egy kommunista párt, amelynek főtitkára egy olyan kormány kabinetjében ült, amely éles lőszert vetett be a sztrájkoló munkások ellen. A sztálinista bürokrácia azt a nézetet vallja, hogy pusztán a Komintern pecsétjével ellátott pártútlevél alapján követelheti meg a proletariátustól a nyílt engedelmességet. Az SACP 2012-ben azt a nézetet vallotta, hogy felszabadító harci referenciái alapján követelheti meg a munkásosztály hűségét, miközben káderei egy olyan államot irányítottak, amely agyonlőtte a munkásokat.

A konkrét válasz: Elköteleződés trockista feltételek mellett

Tehát – vajon egy trockistának támogatnia kell-e az SACP által javasolt Baloldali Konferenciát?

Támogatás, mint az SACP politikai vezetésének támogatása a folyamatban: abszolút nem. A párt nem érdemelte ki ezt a támogatást, elméletileg nem szakadt el a sztálinista keretrendszertől, amely három évtizedes cinkosságot eredményezett, és nem lehet rábízni, hogy egy valódi munkásosztály-konferenciát vezessen, ahelyett, hogy egy baloldali nyelvezetbe öltöztetett választási koordinációs gyakorlatot vezetne.

Bojkott, mint elvi tartózkodás azon az alapon, hogy az SACP egy áruló szervezet: szintén nem. Ez lenne az az ultrabaloldali hiba, amely ellen Trockij éveket töltött küzdelemmel – az együttműködés megtagadása azokkal a munkásokkal, akiket még mindig befolyásolnak a reformista vagy sztálinista vezetések, azon az alapon, hogy ezek a vezetések politikailag méltatlanok. A munkások nem nyilatkozatok révén fejlesztik ki a forradalmi tudatot. A harc tapasztalatain keresztül fejlesztik ki – beleértve azt a tapasztalatot is, hogy reformista vezetőik elárulják őket.

A trockista álláspont a következő: kifejezetten trockista alapon vegyenek részt a konferenciafolyamatban. Hozzák be a terembe az állandó forradalom politikáját. Követeljenek olyan programszerű egyértelműséget, amely túlmutat az NDR-keretrendszer minimumprogramjain. Az SACP történetét ne pontszerzésként, hanem politikai szükségszerűségként tárják fel – a munkásoknak meg kell érteniük, hogyan kezelte kizsákmányolásukat az a párt, amely most azt állítja, hogy felszabadítja őket. Harcoljanak a tömegmozgalmak központi szerepéért és a konferencia választási pártstratégiáknak való alárendeltsége ellen. Építsenek fel bármilyen független munkásosztály-formációt, amely a folyamatból kibontakozik, illúziók nélkül az SACP vezetésének azon képességéről vagy hajlandóságáról, hogy ezeket a formációkat egy valódi szocialista programig vezesse.

 

És minden lépésben tartsák fenn a teljes politikai függetlenséget – ne legyen közös platform, ne legyenek olyan közös kiadványok, amelyek elfedik a politikai különbségeket, ne legyenek olyan szervezeti egyesülések, amelyek megkötnék a trockisták kezét. Külön meneteljenek, de együtt sztrájkoljanak – egy feltétellel: ne kössék meg a kezüket.

Az azáni munkásosztály már hatalmas árat fizetett egy generációnyi sztálinista politikáért. Nem engedhet meg magának még egyet. A Baloldali Konferencia olyan terep, amelyen a trockistáknak harcolniuk kell – nem azért, hogy támogassák az SACP-t, hanem azért a programért, amelynek megakadályozására az SACP egész története hivatott.

A Baloldali Konferencia azzal a kockázattal jár, hogy a Háromoldalú Szövetség összeomlása által generált valódi baloldali energiát visszacsatornázza a pártstruktúrákba, amelyek megfékezik és végül elárulják azt.

L’Internationale 42.sz.

Iráni munkások

 

Birodalmi háború és katasztrófa

A szakadék az Iránt uraló mullák és a lakosság között soha nem volt nagyobb, és komolyan kell keresni a forrásait. Egy síita teológiai kormány, amely a történelemre a végítélet nézetét vallja, és a velejéig korrupt, évtizedek óta elnyomja az irániakat, és most a nyomorukat súlyosbítja a világ legnagyobb kapitalista kormánya és egy másik etnikai-vallási apartheid állam által vezetett háború, amely népirtást követ el. A kilátások komornak tűnnek minden iráni számára, és különösen a munkásosztály számára, akik a teher nagy részét viselik, és akiket az elmúlt évben a legjobban sújtott a háború.

A számok szörnyűek. A pontról pontra infláció elérte a körülbelül 60 százalékot, miközben a megélhetési költségek az egekbe szöknek. Az élelmiszerárak több mint 100 százalékkal emelkedtek az elmúlt évben, és Irán valutája továbbra is zuhan, mivel az elmúlt 12 hónapban értékének mintegy 70 százalékát elvesztette. Iránban a minimálbér 2026-ban havi 100 dollár körülire csökkent. Egy független aktivistákból álló csoport által készített nagyszerű tanulmány szerint legalább 708 munkástiltakozás történt 2025. május 1. és 2026. május 1. között, bár – ahogy jelentésükben helyesen rámutatnak – ez a szám a hatalmas elnyomás és az internet kimaradása közepette készült, így a valós szám ennél magasabb, vagy akár sokkal magasabb is lehet. Ugyanakkor a háború következményei, valamint az infrastruktúra és az alapvető iparágak elvesztése miatt már elkezdődött egy hatalmas munkanélküliségi hullám. Benjamin Netanjahu azzal dicsekedett, hogy Irán acéltermelésének több mint 70 százalékát megsemmisítette, egy olyan iparágat, amelynek a háború kezdete előtt exportfeleslege volt, most pedig képtelen fedezni Irán belső keresletét, amelyek közül a legfontosabbak az építőipar és az autóipar. Mindezen felül az ország egyes petrolkémiai, valamint olaj- és gáztermelő létesítményeinek súlyos kárai, amelyek mindegyike kizárólagos kormányzati ellenőrzés alatt áll, már most is csökkentik az ország azon képességét, hogy alkalmazza és fizetést fizessen az ezekben az iparágakban dolgozóknak. A közeljövő nem tűnik biztatónak Irán munkásosztálya számára.

Egy olyan országban, ahol a klerikusok régóta tiltják a szakszervezeti jogokat, és a szakszervezeti szindikálás is tilos, három-négy körös népi tiltakozások söpörtek végig az országon, amelyeket a munkásosztály vezetett jobb életkörülményeket követelve, és ennek következtében a kivégzések nagy részét is ellenük hajtották végre. Ezeket a szörnyű körülményeket súlyosbította a háború, és iráni tisztviselők szerint egy-két millió ember veszítette el az állását, akiknek többségének évekbe telik, mire visszanyerik foglalkoztatásukat. A női munkavállalók, akik a jelenlegi katasztrófa előtt is a munkaerő mindössze 20 százalékát tették ki, most az elsők, akiket fizetés nélküli szabadságra küldenek. Mivel az egész országban megszűnt az internet-hozzáférés, azok (többnyire nők), akik a házi készítésű termékeik online értékesítésére támaszkodnak, elvesztették egyetlen bevételi forrásukat. Ebben a szakaszban, a bármikor véget érő törékeny tűzszünet és az országra leselkedő általános bizonytalanság miatt a kis- és középvállalkozások vagy szünetelnek, vagy teljesen leállnak. A legutóbbi népi tiltakozási hullám, amely idén januárban kezdődött – először a valuta értékének új és meredek esésére adott reakcióként – egy kétnapos mészárlással tetőzött, ahol a rezsimmel kapcsolatban álló milícia több ezer tüntetőt ölt meg éles lőszerrel. Az amerikai elnök a tüntetések során azt ígérte, hogy „úton van a segítség”. A szóban forgó segítséget két hónappal később bombatámadás formájában kézbesítették, amely több ezer civil halálát okozta, repülőtereket, kórházakat, utakat, gyárakat, hidakat és iskolákat (egyet különösen, amelyben az első támadási hullám során 167 gyermek vesztette életét) és egyéb polgári infrastruktúrát pusztított el. Ma Trump úr blokádot tart Irán olajimportja előtt, tárgyalásos rendezést szorgalmaz, de semmilyen követelést nem támaszt az átlag irániak számára, akiknek „segítséget” ígért. A rezsim ezzel szemben naponta végez ki disszidenseket, akiknek többsége munkásosztálybeli és alacsony jövedelmű családokból származik.

Ebben a szakaszban nagyon nehéz megjósolni, mit hoz a jövő, de könnyű belátni, hogy a gazdasági nyomás már most is hatással van az átlag irániak, és különösen az iráni munkások életére, akiknek többsége alig engedheti meg magának a lakhatást vagy akár élelmet is. Az internet leállása sokkal nehezebbé tette az iráni munkások és aktivisták számára, hogy utcára vonuljanak, és a rezsim által hozott háborús intézkedéseket ürügyként használják fel arra, hogy erőszakosan elhallgattassák a másként gondolkodókat. A közelgő gazdasági összeomlás és a továbbra is növekvő munkanélküliségi hullám azonban szinte biztosan újabb konfrontációhoz vezet az irániak és a rezsim között. Egy ilyen konfrontációra számítva a rezsim, vagy ami a vezetéséből megmaradt, szinte minden este mozgósítja támogatóit az utcára, katonai minőségű fegyverekkel felfegyverkezve. Üzenetük egyszerű. Nem harcolhatunk az izraeliek vagy az amerikaiak ellen, de biztosan lemészárolhatjuk saját fegyvertelen polgárainkat. Ráadásul a szélsőjobboldali iráni frakció, élén Reza Pahlavival, Irán utolsó sahjának örökösével, rendíthetetlenül támogatja a háborút, a diaszpórában élő támogatóik pedig Európában és Észak-Amerikában tüntetéseket tartottak, ünnepeltek, izraeli zászlókat visznek az utcákon táncolva. Vezetőjük hosszú részvétnyilvánítást küldött a háború első napjaiban (látszólag baráti tűzben) elesett 6 amerikai katona családjának de még nem szólt egy szót sem az amerikai bombák által egy általános iskolában megölt 167 gyermekről az országában. Míg a politikai irányzatok spektrumából érkező függetlenek és mérsékeltek igyekeznek egységes frontot alakítani, az iráni szélsőjobboldali rojalisták médiafölényben vannak az amerikai és izraeli kollégáiktól kapott hatalmas költségvetéseknek köszönhetően.

A szélsőjobboldali nemzeti populistákkal szemben koalíció alakul a jobbközép liberálisok, etnikai csoportok, például kurdok, törökök és balucisták, valamint a hagyományos baloldali pártok között. A koalíció igyekszik fenntartani a harcot a szörnyű rezsim ellen, és elítélni a külföldi katonai beavatkozást, amely már most is súlyos károkat okozott az irániaknak, mindenekelőtt a munkásosztálynak és az alacsony jövedelmű családoknak. Ez a koalíció nagyrészt a politika különböző területeiről érkező független aktivisták szétszórt hálózatából áll, és messze van az egységes fronttól, de folyamatosan dolgoznak rajta, és az elmúlt hónapokban jelentősen megnőtt. Ez egy folyamatban lévő munka, de reménysugár azok számára, akik sem a kivégzéseket, sem a háborút nem támogatják

Irán és munkásosztálya ma az erőszakos elnyomás és az imperialista háború között őrlődik, összeomlott gazdasággal, de továbbra is harcol. Az elmúlt 12 hónapban kétszer sem valósult meg az a naiv feltételezés, hogy a háború népfelkelést eredményez a megszálló hadsereg támogatására, és legalábbis az utcákon Irán munkásosztályának hangja a leghangosabb, bár ugyanezt nehéz elmondani a közösségi média platformokról és az új ügynökségekről. Akárhogy is van, ebben a csatában a győztes az utcákon dől el, és ott van a csatatér, nem a közösségi média bejegyzésekben.

L’Internationale 42.sz.

Merre tart Kína?

 

 

 

Nyissuk meg a vitát!

 Ez a szöveg előkészítő hozzájárulás a Negyedik Internacionálé Újjáépítéséért Felelős Szervezőbizottság (CORQI) nemzetközi konferenciájához, amelyet 2026. november 6-án, 7-én és 8-án tartanak Párizsban.

A szöveg a marxizmus azon alapelvein alapuló vitát nyitja meg, amelyek a Negyedik Internacionálé fejlődését és tevékenységét irányítják.

A francia szekció négy elvtársából álló bizottság által írt szöveg nem állítja, hogy minden kérdésre végleges választ ad, még kevésbé egy folyamatban lévő folyamat teljes körű meghatározását.

Célját akkor éri el, ha széleskörű nemzetközi eszmecserét tesz lehetővé. Meggyőződésünk, hogy ez lehetővé tenné azok újjácsoportosítását, akik Marx és Engels Kommunista Kiáltványának elveihez hűek maradva a szocializmus felszabadításáért kívánnak dolgozni.

 

******

A kínai forradalom ereje

Kína a globális helyzet középpontjában áll. Nemcsak azért, mert a világ második legnagyobb gazdasága. Nemcsak azért, mert messze az az ország, amely az elmúlt nyolcvan évben a termelőerők legjelentősebb fejlődését tapasztalta. Nemcsak azért, mert ez a termelőerők fellendülése egy olyan gazdasági rendszerhez kapcsolódik, amelyet 1949 óta Kínában nem a termelőeszközök magántulajdona ural.

Kína a globális helyzet középpontjában áll mindezen okok miatt, valamint egy további ok miatt, amely magában foglalja és túlmutat a másik hármon együttvéve. Nevezetesen: az ellentmondás a termelőeszközök magántulajdonának rezsimje – amely a Szovjetunió összeomlása óta a bolygó nagy részén uralkodik – és az állami tulajdon rezsimje – egy eleve parazita és ellenforradalmi bürokrácia által eltérített munkásforradalom torz terméke – között, amely ma is uralja a kínai gazdaságot.

A kínai forradalom, a második világháborút követő forradalmi hullám egyik alkotóeleme, proletár volt, mert megkérdőjelezte a termelőeszközök magántulajdonának rendszerét. Így globális szinten szembeszállt a kapitalista renddel. Sztálin politikájával szakítva a Kínai Kommunista Párt (KKP) kivételes körülmények miatt kénytelen volt továbbmenni, mint amennyit szándékozott az imperializmussal való szakításban.

Bár proletárforradalom volt, a munkásosztályt, mint osztályt, kisajátították a politikai hatalomtól attól a pillanattól kezdve, hogy a KKP hatalomra került.

A tény továbbra is az, hogy a kínai forradalom ellentmondott az imperialista rendnek, valamint a jaltai és a potsdami megállapodásoknak.

Ereje azóta is folyamatosan megnyilvánul, mind a nemzetközi szinten, különösen Ázsiában gerjesztett lökéshullámban, mind pedig magában a kínai munkásmozgalom tartós jellegében.

A kínai proletariátus koncentrált ereje meghatározó tényező a két összeegyeztethetetlen tulajdonrendszer közötti ellentmondásban. Ez az ellentmondás különösen kiélezett jelleget ölt a kapitalista rendszer súlyos válságának kontextusában, amelyben az „örökké virágzó tőkének” (Marxnak a Tőke I. kötetéből vett kifejezésével élve) minden szükséges eszközzel meg kell hódítania azokat a piacokat, amelyek kimaradnak belőle, beleértve a háborúhoz való folyamodást is, amely egyre szélesebb körben terjed nemzetközi szinten. Ez a háborúba menetel holnap közvetlenül érintheti Kínát, végső célként kitűzve a kapitalizmus helyreállítását és a termelési eszközök nem magántulajdonának formáinak elpusztítását.

A Negyedik Internacionálé Újjáépítésének Szervezőbizottsága nem elégedhet meg az előzetes megfigyeléssel. Javaslatot kell tennie arra vonatkozóan, hogy mi Kína ma. Mindenekelőtt meg kell próbálnia meghatározni a kínai társadalomban működő ellentmondásos dinamikákat, és azt, hogy ezeknek a dinamikáknak az eredménye milyen irányba mozdul el. E kérdések megválaszolása nyilvánvalóan kulcsfontosságú a világforradalom, a „szocializmus vagy barbárság” alternatívájának megoldása, a kínai aktivistákkal párbeszédben a jelszavak és politikai javaslatok előmozdítása, és általánosabban a Negyedik Internacionálé újjáépítése szempontjából. Ezért a jelenlegi hozzászólás célja egy olyan vita megnyitása, amelynek a nemzetközi konferenciával összhangban gyakorlati következtetésekhez kell vezetnie a cselekvéssel és a szervezéssel kapcsolatban.

A bürokrácia hatalommonopóliumot szerez

1. A bürokrácia jelentős társadalmi réteg, több tízmillió taggal: 2024 végén a KKP-nek hivatalosan 5,2 millió tagja volt a helyi szervezetekben; 7,6 millió ember dolgozott a párt- és kormányzati szerveken belül; ezen felül 3-4 millió ember dolgozott közösségi hálózatokban; az ACFTU „hivatalos szakszervezeteinek” 1,8 millió bürokratája; valamint az állam különböző intézményeinek, közigazgatásainak és ágainak vezető politikai káderei. Ez a társadalmi réteg irányítja az államot. Ez irányítja a hadsereget, ez irányítja a rendőrséget, és ez irányítja a gazdaságot, bár konfliktusos módon, amennyiben az állami tulajdon és tervezés érvényesül. De – és ez az ellentmondások forrása – a kínai termelőerők fejlődésével kapcsolatban az utóbbi egyre inkább integrálódik a tőke által uralt globális piacba.

A valóságban a kínai társadalom szerveződésének két forrása a terv (a bürokrácia válasza arra, amit a társadalom szükségleteinek tart, és amely bizonyos mértékig magában foglalja a munkásosztály igényeinek korlátozásához szükséges intézkedéseket) és a globális piac. Melyik fog győzni a kettő közül? Ez a társadalom alapvető osztályai (a munkásosztály és a burzsoázia) közötti nemzetközi szintű küzdelem lényege.

A tőke világpiac feletti uralmának fenntartása nem független az ellenforradalmi apparátusok elárulásától, amelyek nemzetközi szinten sorsukat a polgári társadalomhoz kötötték. Ami a KKP apparátusát illeti, a „kínai jellemzőkkel rendelkező szocializmus”, Sztálin „egy országban zajló szocializmusának” egy másik változata, olyan politikává alakult át, amely a világforradalom fejlődését ellensúlyozza. A Negyedik Internacionálé kínai szekciójának fizikai elnyomása 1949–1952 között kezdettől fogva elengedhetetlen volt Mao és a KKP vezetése számára, hogy megszilárdítsák politikai hatalmi monopóliumukat minden autonóm munkásszervezettel és minden független munkásmozgalommal szemben.

Nemzetközi szinten a kínai bürokrácia, hatalmának gyakorlása védelme érdekében, megállapodásokra törekszik az imperializmussal. A „világrend” iránti támogatásának első megnyilvánulásai az 1953-as berlini és az 1956-os lengyelországi és magyar munkásfelkelések elítélése voltak – a moszkvai sztálinista bürokráciával együtt. Majd 1965-ben Indonéziában a pekingi bürokrácia politikája több százezer munkásmozgalmi aktivista lemészárlásához vezetett, elsősorban a hatalmas Indonéz Kommunista Párt tagjainak lemészárlásához. Ez a támogatás 1967-ben Indiában Gandhi kormányának a tömegfelkeléssel szembeni támogatásában, majd a pakisztáni diktatúra 1971-es bangladesi nép forradalmi mozgósításával szembeni támogatásában nyilvánult meg.

Az Európai Bizottság felsorolja Kínával szembeni kifogásait

2. A tőke világpiaci dominanciájából következik, hogy a mai kínai termelési kritériumok, még az állami tulajdonú vállalatoknál is, egyre inkább a tőke általános törvényeinek nyomása alá esnek. Marx A tőkében kifejti, hogy az iparágak minden ágában meghatároznak egy átlagos profitrátát, amelyhez minden kapitalistának igazodnia kell. Ma ez nemzetközi szinten is megnyilvánul. Ez legalább részben az államilag ellenőrzött gazdaságra van rákényszerítve. Amíg azonban a kínai párt (KNP) ellenőrzi a gazdaságot, addig állami beavatkozással ellensúlyozhatja ezt a tendenciát olyan beavatkozásokkal, amelyeket nem közvetlenül a profithajhászás vezérel, és amelyek nem veszik figyelembe a jövedelmezőség közvetlen szabályait.

A külföldi kapitalisták jól tudják ezt. Egy 2024. április 10-i hosszú jelentésben, amely a „Kínai Népköztársaság gazdaságában tapasztalható jelentős torzulásokról a kereskedelemvédelmi vizsgálatok céljából” szól, az Európai Bizottság felsorolja Kínával szembeni panaszait. Az acéliparban, amelyet nagyrészt állami tulajdonú vállalatok uralnak, „a kormány az ágazat fejlődését számos eszközzel és politikai irányelvvel irányítja, amelyek többek között a piaci összetételre és szerkezetátalakításra, a nyersanyagokra, a beruházásokra, a kapacitáscsökkentésre, a termékkínálatra, az offshore-ra, a modernizációra stb. vonatkoznak. Ezeken és más eszközökön keresztül a kormány gyakorlatilag az ágazat fejlesztésének és működésének minden aspektusát irányítja és ellenőrzi. [...] Mindezek az elemek egy olyan ágazat képét festik, amelyet a kormány erősen befolyásol. E tekintetben számos, különböző joghatóságokban lefolytatott kereskedelemvédelmi vizsgálat megerősítette, hogy a kínai acélgyártók számos kormányzati támogatási intézkedésből és más piactorzító gyakorlatból, például a nyersanyagokat és az inputokat érintő exportkorlátozásokból profitálnak.”

A lefestett kép a gazdaság minden főbb ágazatában ugyanaz. Az alumíniumágazatban a jelentés elítéli a kölcsönök formájában nyújtott támogatásokat (többek között a segélyeket), amelyek harmincötször nagyobbak, mint a versenytársaik által kapott támogatások. A vasutakkal kapcsolatban, amelyek az elmúlt évtizedekben jelentős fejlődésen mentek keresztül, „Kína beavatkozásai a hazai piacra megvédték a kínai állami tulajdonú vasúttársaságokat az országon belüli külföldi versenytől, és lehetővé tették számukra, hogy külföldön jelentősen alacsonyabb árakat kínáljanak, mint európai, japán és amerikai versenytársaik. Ugyanakkor a Kína által az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) és más kezdeményezések keretében végrehajtott projektek hozzájárultak a kínai túlkapacitás külföldre exportálásához.”

A termelés elsősorban a tervből fakad.

A külföldi tőkések problémája az, hogy a termelés elsősorban a tervből fakad. Így a vegyiparban „a vegyipari ágazat iparpolitikája továbbra is erősen intervencionista, az állam felkészült arra, hogy széles körű szabályozási eszközöket alkalmazzon, beleértve a fiskális, pénzügyi, beruházási és árképzési intézkedéseket. A szabályozási szövegek kifejezetten előírják az illetékes hatóságok és más szereplők – például bankok vagy iparági szövetségek – számára, hogy biztosítsák a szükséges támogatást a nemzeti, regionális és egyéb iparpolitikákhoz, nevezetesen a megnövelt pénzügyi támogatás révén. Ebben az összefüggésben a kereskedelmi védelmi hatóságok elmúlt évekbeli vizsgálati gyakorlata azt mutatta, hogy a kínai hatóságok különböző szinteken számos támogató intézkedést hajtanak végre a vegyipari ágazat egésze, vagy az egyes vállalatok számára, amelyek jelentősen akadályozzák a piac szabad működését és a vállalatok döntéseit, amelyeket ezért nem igazán a piac diktál.”

Az Európai Bizottság jelentése ugyanilyen elítélően nyilatkozik az állami beavatkozásról a megújuló energiaforrások terén: „Bizonyos támogatási formák [...] továbbra is olyan előnyöket biztosítanak a kínai vállalatoknak, amelyek torzítják a piacot a nemzetközi versenytársaikkal szemben. Ennek eredményeként ezen környezeti javak globális piacait torzítja az ezekre az ágazatokra vonatkozó kínai támogatások tartós hatása, a horizontális támogatások hatása az egész kínai gazdaságra, valamint bizonyos állami támogatási formák folyamatos alkalmazása.”

A legmodernebb ágazatokban továbbra is a tervezés elsőbbsége érvényesül: „A 14. Nemzeti Ötéves Terv a technológiai függetlenséget tűzi ki célul, és kifejezetten stratégiai ágazatként jelöli meg a félvezetőipart, ahol ez az autonómia kiemelkedő fontosságú. E cél elérése érdekében Kína szisztematikusan olyan állami iparpolitikákat vezetett be, amelyek mesterséges előnyt biztosítanak a kedvezményezetteknek, ezáltal torzítják a piacokat és elmossák a magán- és közszereplők és érdekek közötti határvonalakat.”

Hatalmas erőforrásokat fektettek be a félvezetőipar kiépítésébe, hatalmas állami befektetési alapok és minden szinten állami tulajdonú vállalatok bevonásával.

Az elektromos járművek gyártásának fejlesztése ismét a kínai állam politikai döntésének eredménye, amelyet az Európai Unió elítélt: „A központi kormányzat és a helyi hatóságok átfogó támogatási keretére építve, az értéklánc teljes hosszában – az alapvető nyersanyagoktól az akkumulátorokig és az elektromos járművekig – Kína a nemzeti érdek részeként a világ vezető elektromos járműgyártójává és -exportőrévé vált. Így az ágazat létrehozása után a kormány olyan intézkedéseket hajtott végre, amelyek együttesen lehetővé teszik számára, hogy ellenőrizze az ágazat növekedését és irányítsa fejlődését.” Még azokban az iparágakban is, ahol számos magánvállalat van, az állami tulajdon alapvető (és a kapitalisták számára elfogadhatatlan): "számos helyi önkormányzat és az állami bankok helyi fiókjai biztosították a szükséges beruházásokat az elektromos járműveket gyártó startupok számára üzleti tevékenységük fejlesztéséhez, így az elektromos járműgyártók tőkéjének és adósságának jelentős része most állami tulajdonban van. Ebben az összefüggésben a kormányzati beavatkozás, mind központi, mind helyi szinten, valószínűleg piaci torzulásokhoz vezet.”

Trockij *Az elárult forradalom* című művében 1936-ban ezt írta: „Nincs többé értelme vitatkozni a polgári közgazdászokkal: a szocializmus bebizonyította jogát a győzelemre, nem a *Tőke* lapjain, hanem a világ egyhatodát lefedő gazdasági színtéren, nem a dialektika, hanem a vas, a cement és az elektromosság nyelvén. Még ha a Szovjetunió a külső csapásoknak és vezetői hibáinak is áldozatul esne – amire, reméljük, nem fog sor kerülni –, a jövőre nézve garanciaként megmaradna ez a lerombolhatatlan tény: hogy csak a proletárforradalom tette lehetővé egy elmaradott ország számára, hogy kevesebb mint húsz év alatt a történelemben példátlan eredményeket érjen el.”

Mutatis mutandis ez vonatkozik Kínára is, amely az 1949-es forradalomból emelkedett ki.

Egy ellentmondásos folyamat dinamikája működésben

3- Ugyanakkor, ahogy már említettük, a globális munkatermelékenységi kritériumok a világ minden országában a termelési feltételek összehangolását hajtják egy folyamatosan növekvő átlagos termelékenységi rátához. Kínában az áruk termelése ezért egyre inkább ki van téve a versenynek, ami a kapitalista verseny. A bürokrácia – és itt játszik ellentmondásos szerepet – aláveti magát ennek a versenynek, mert nincs más választása. Aláveti magát a kapitalista verseny törvényeinek, ami elkerülhetetlenül oda vezet, hogy a kizsákmányolás feltételeit hárítja át a kínai munkásosztályra, amelyeknek a kapitalista versenyképességi kritériumokhoz kell igazodniuk. Következésképpen, még ha a tulajdon állami tulajdonban van is, a piac globális, a növekvő nyomás a kizsákmányolási igények fokozódásához vezet. Ez a tendencia azonban ütközik az osztályharc törvényeivel a kínai forradalom tartós ereje miatt, amely – ismételjük meg – meghatározó tényező.

4- Kínában még ma is a KKP és terve által meghatározott termelési cél nem a profit. Elvileg a tőke törvénye c + v, ami c + v + pl-vé válik. Az állami tulajdon keretében, amely egyre inkább a globális piac feltételeinek van alávetve, többletérték (pl) termelése is zajlik. De egy jelentős különbséggel: egy kapitalista gazdaságban a pl a pl töredékeire oszlik, amelyek közül néhány a tőke kibővített újratermelésére, mások pedig magára a profitra irányulnak, ami lehetővé teszi a vállalkozásokat tulajdonló kapitalisták gazdagodását, az osztalékfizetést a részvényeseknek stb.; egy állami gazdaságban a pl a tőke kibővített újratermeléséhez elengedhetetlen töredék és a bürokrácia hatalmas gépezetének parazita adóira szánt töredék között oszlik meg.

Ezt a gazdaságot azonban nem közvetlenül a profittermelés (vagy a magánbefektetők által kisajátított osztalék) célja vezérli, kivéve, ha az állami tulajdonú vállalat tőkéjének egy részét magánbefektetők birtokolják. A főbb ágazatok termelési feltételeit irányító profit- és osztalékkövetelmények hiánya olyan tényező, amely jelentősen megkülönbözteti a kínai termelési feltételeket a globális termelés többi részétől.

A kínai gazdaság egyre inkább integrálódik a globális piacba.

5. Az imperialista intézmények elítélik a kínai állam beavatkozásait, azzal vádolva azt, hogy nemzetközi szinten torzítja a „verseny szabályait”, még akkor is, amikor a kínai gazdaság egyre inkább integrálódik a globális piacba. Míg a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozási megállapodás célja ennek az ellentmondásnak a feloldása volt a 2000-es évek elején, mind az Európai Unió, mind az amerikai imperializmus intézményeinek jelentései megjegyzik, hogy a jogi megállapodás nem oldotta meg a problémát – amelynek mélyebb gyökerei vannak, mint a kereskedelmi megállapodásoknak –, és továbbra is elítélik az állam domináns szerepét a kínai gazdaság működésében. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ez nem folytatódhat tovább.

6. Ahhoz, hogy megértsük ezt az ellentmondásos helyzetet és az abban rejlő dinamikát, újra át kell tekintenünk az 1949-es forradalmat követő fejleményeket. Az imperializmus kezdetben – Sztálin bűnrészességével – fontolóra vette Kína közvetlen irányításának visszaállítását a koreai, majd a vietnami háborúk révén. Ez viszont a tömegek mozgósítását váltotta ki a forradalom védelmére és a magántulajdon rezsimjének megszüntetésére irányuló további lendületre. Ez a KKP apparátusával összefüggésben történt, amely a Negyedik Internacionálé Átmeneti Programjának alapelvei szerint „kivételes körülmények közé kerülve” kénytelen volt intézkedéseket hozni a kapitalisták ellen (akiknek védelmére mindazonáltal törekedett). A bürokrácián belüli frakciók közötti hatalmi harcok ezután arra késztették e frakciók egy részét, hogy a tömegeket ellenőrzött módon mozgósítsák. A fiatalok és a munkásosztály forradalmi mozgósításai (Száz Virág Kampány 1956-ban, Sanghaji Kommün 1967-ben) azonban arra kényszerítették a bürokráciát, hogy fenyegetve érezze magát és féljen hatalmától, egyre nyíltabban keressen megállapodást az imperializmussal a békés egymás mellett élés politikájának keretében.

Ki dönt: a „szabadpiac” vagy az állam?

7- A KKP vezetése által 1978 végén eldöntött „nyitás politikáját” minden szakasza felveti a tulajdoni rendszer kérdését, azt, hogy ki dönt: a „szabad piac” vagy az állam, valamint a globális piaccal való viszony kérdését. Ezzel a politikával a KKP a kínai munkásosztály egy részét hongkongi, koreai és japán magánvállalatok, később pedig amerikai és európai multinacionális vállalatok kezébe adta, hozzájárulva a bérek általános csökkenéséhez világszerte. Ezt követte Kína 2001-es WTO-csatlakozása, az amerikai államkötvények tömeges felvásárlása, végül pedig a 2008-as válság idején a globális helyzet stabilizálásához való hozzájárulása egy 450 milliárd eurós ösztönző csomaggal a kínai gazdaság számára, valamint pénzügyi vagy ipari segélyekkel különböző európai országoknak (Spanyolország, Portugália, Görögország stb.).

Hol áll a magánszektor?

8- Hol állunk ma? Az állami tulajdonú vállalatok, akár a központi, tartományi vagy önkormányzati kormányzat ellenőrzése alatt állnak, alkotják a kínai gazdaság gerincét és uralják azt. Bár hivatalosan a munkahelyek többsége a magánszektorban van, fontos tisztázni, hogy ez mit is foglal magában. Az Állami Piacszabályozási Igazgatóság szerint 2024-ben a 124 millió regisztrált egyéni vállalkozás körülbelül 300 millió embert foglalkoztatott. Ez azt jelenti, hogy ezek a magánszektorbeli „vállalkozások” kkv-k, sőt mikrovállalkozások is, amelyek átlagosan két vagy három embert foglalkoztatnak (futárok, kisboltok, szolgáltatók stb.).

Ezzel szemben, szintén 2024-ben az állami tulajdonú vállalatok az energiaszektor 96%-át, a tágabb közműszektor (beleértve a víz-, gáz-, villamosenergia- stb. szolgáltatásokat) 85%-át, a pénzügyi szektor 73%-át, a fogyasztási cikkek szektorának 64%-át, az anyagok 59%-át, valamint az ingatlan- és ipari szektor 56%-át tették ki.

Egy másik szempontot is figyelembe kell venni. A Kínát az elmúlt huszonöt évben átalakító nagyszabású infrastrukturális és ingatlanprojektek, valamint több száz ipari park létrehozása az állami tulajdon és a földtulajdon nyilvános vagy kollektív jellegének együttes eredménye. Ezt nevezik a közgazdászok földfinanszírozásnak.

Számtalan fejlesztési kezdeményezést indítottak el több százezer bürokrata, magas és alacsony rangúak egyaránt. Ez magában foglalta a helyi önkormányzatok földhasználati jogainak átengedését fizetés ellenében, valamint a helyi állami tulajdonú vállalatok finanszírozása által az infrastrukturális és ipari park projekteket. Természetesen ez gyakran lehetőséget adott a bürokratáknak a kenőpénzek zsebre vágására.

Ez a „rendszer” nem mentes az ellentmondásoktól és a kockázatoktól. Különösen jelentős helyi adóssághoz és az ingatlanárak szárnyalásához vezetett, két olyan tényező, amelyek most súlyosan megterhelik a kínai gazdaságot és munkavállalóit.

A tényleges eredmények gyakran korlátozottabbak, mint amit a kezdeti bejelentések sugallnak

Még akkor is, ha a központi kormányzat ösztönzi a magánszektor fokozott bevonását ezekbe a folyamatokba, a tényleges eredmények gyakran korlátozottabbak, mint amit a kezdeti bejelentések sugallnak. Ez a helyzet a köz-magán partnerség (PPP) fejlesztési kampányával, amelyben a közpénzeket közvetlenebb módon használják fel a magántőke fejlesztésére.

Lan Xiaohuan, a Fudan Egyetem professzora megjegyzi: „2020 májusában összesen 9575 PPP projekt volt Kínában, amelyek összértéke közel 15 billió jüan volt; azonban ezeknek a projekteknek csak 40%-a kezdte meg az építését. Egy másik jellemző, hogy a „magánpartnerek” többsége valójában állami tulajdonú vállalat, beleértve a helyi önkormányzati finanszírozási eszközöket (LGFV-ket), mint például a CDCT vagy a korábban említett Zhaorun Csoport. 2019 végén az építés alatt álló vagy működő PPP-projekteknek mindössze 30%-ában vettek részt magánvállalatok, és ezek többsége kis, független projekt volt, például szennyvíztisztító telepek vagy hulladékfeldolgozó létesítmények. Kevés magánvállalat vesz részt olyan nagyszabású projektekben, mint a China Fortune által vezetett Gu’an High Tech Park. Ez a projekt egy „nemzeti demonstrációs PPP projekt”, amelyet a központi kormányzat ítél oda”  (Hogyan működik Kína, 131. o.).

Még az új technológiai szektorokban is, amelyeket a magánvállalatok a leginkább befolyásolnak, alapvető fontosságú az állami tulajdonlás. Például a félvezetőipar fejlesztésére szánt China Integrated Circuit Industry Investment Fund fő részvényesei (több mint 60%) nem mások, mint a Pénzügyminisztérium, a kínai fejlesztési bankok és az állami tulajdonú vállalatok (China Tobacco, China Mobile és mások). Befektetői gyakran állami szervezetek (például Sanghaj városa vagy állami tulajdonú vállalatok). Az alap számos magánvállalatba fektet be… de kulcsszerepet játszott a Semiconductor Manufacturing International Corporation (SMIC) fejlesztésében is, amely egy állami tulajdonú vállalat, a legnagyobb kínai chipgyártó, és a világ harmadik legnagyobbja. A vállalatok és az állami alapok többszörös kereszttulajdonlása miatt számos magánvállalat számára a színfalak mögött az állami tulajdon a valódi prioritás.

Ami a bankokat illeti, 2025-re a négy legnagyobb globális bank eszközérték tekintetében kínai volt: az Ipari és Kereskedelmi Bank of China, a Mezőgazdasági Bank of China, a Kínai Építési Bank és a Bank of China. Együttesen több mint 23,17 billió dollárnyi eszközzel rendelkeztek (ami az Egyesült Államok GDP-jével összemérhető szint). 2022-ben az összesített nettó nyereségük meghaladta a 160 milliárd dollárt (ami Marokkó vagy Kuvait GDP-jének felel meg).

A magánszektor az elmúlt évtizedben gyorsan növekedett az új technológiák szektorában. Bár a magántőke továbbra is kisebbségi részesedés az állami tulajdonú vállalatokban, ez növekszik. Számos nyilvánosan működő vállalat tőzsdére lépése és a kapitalista vezetési gyakorlatokhoz való egyre növekvő igazodása arra késztette a nemzetközi befektetőket, mint például az Allianz biztosítót, hogy kijelentsék: „Vonzó lehetőségeket kínálhatnak a befektetők számára”, mert „az adósságteher enyhült, a munkavállalói és vezetői részvénytulajdonlási tervek széles körben elterjedtek, a cash flow javul, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a részvényesi hozamokra a magasabb osztalékok és a részvény-visszavásárlások révén” (Allianz Global Investors weboldala).

Ez a jelenség egyre növekvő fenyegetést jelent, amely gyengíti az állami tulajdont.

Azonban ebben a szakaszban az állami tulajdon továbbra is domináns. Továbbá, bár nehéz egyértelmű határokat meghatározni annak meghatározására, hogy mi tartozik a magánszektorhoz, és mi függ az állami szektortól, érthető, hogy amikor egy állami intézmény 10% és 50% közötti részesedéssel rendelkezik egy magánvállalatban, a tőke nem teljesen szabad, tekintve, hogy az állami döntések által alakított gazdasági környezetben működik.

9- Hasonlóképpen, a parazita földszerzési politika ellenére a föld továbbra is állami tulajdon a városokban, és társadalmi tulajdon vidéken. A sajtó gyakran számol be földeladásról, amikor valójában csak építési jogokról van szó, különböző időtartamú (gyakran harminc vagy hatvan éves) bérleti szerződések formájában. E jogok megsértése számos összecsapás forrása a parasztság és a helyi bürokrácia között. Végül, bár a monetáris ellenőrzés és a külkereskedelem ellenőrzése továbbra is állami ellenőrzés alá tartozik, meg kell határozni, hogy milyen mértékben kérdőjelezik meg ezeket.

Ezeket az ellentmondásos folyamatokat fogjuk jobban megérteni a vita során.

A munkásosztály osztályharca továbbra is a domináns tényező.

10. A bürokrácia egyre intenzívebb kompromisszumkeresését az imperializmussal akadályozza maga az imperialista politika cikázó útja, a „világrend” instabilitása és Trump politikájának kiszámíthatatlan jellege. Mindazonáltal a bürokráciának törekednie kell erre a megállapodásra, mivel fél a munkásosztály mozgósításaitól, amelyek veszélyeztetik hatalmi monopóliumát és magát a hatalmát. A számos munkásosztály-felkelés egyben a kínai társadalomban megszerzett társadalmi helyzetének kifejeződése is.

Az 1989-es forradalmi mozgósítás, amelyet a munkásosztály nagy része indított el az ország számos városában, ideiglenesen megállította a „nyitási” politikát. Ezután következett az osztályharc robbanásszerű fellendülése délen az 1990-es években a különleges gazdasági övezetek (KGÖ-k) kialakítását követően, északon pedig az állami tulajdonú vállalatok lebontását követően. Ezután a munkásmozgalom újjáéledésének lehetünk tanúi a független szervezetek megalakulásával egészen 2015-ig.

A következő évtizedben, a sztrájkolók és küldötteik, valamint a munkavállalók jogait védő összes nem kormányzati szervezet könyörtelen elnyomása ellenére, a kínai munkásosztály erőteljesen hallatta a hangját: az elektronikai és cipőgyári munkások, a Walmart alkalmazottai és az ételkiszállítók 2017-es erőteljes sztrájkjaitól kezdve az FAW-VW autóipari dolgozók „Egyenlő bért egyenlő munkáért” sztrájkjáig, amely a darukezelők országos bérsztrájkjában csúcsosodott ki 2017. május 1-jén.

A Covid-19 világjárvány kitörése idején bizonyos városokban, például Vuhanban is nyilvánvalóvá vált a lakosság önszerveződési tendenciája. Az emberek a kezükbe vették az ügyeket, épületről épületre és környékről környékre építkeztek, hogy biztosítsák a túlélésüket. A munkások így ismét bebizonyították, hogy képesek a társadalom működését a bürokrácia keménykezű ellenőrzése nélkül megszervezni.

Ugyanez az erő a kijárási korlátozások alatt is megnyilvánult, amelyet a kifizetetlen bérekért folytatott sztrájkok és tüntetések tarkítottak, elsősorban a peronok ételkiszállítói részéről, akik az utcán aludtak, miközben a lakosságot etették. Ismét az osztályharc vetett véget a „Zero Covid” kijárási korlátozásnak, ami azt jelentette, hogy a Foxconn zhengzhoui „iPhone City” gyárának 200 000 munkását fogolyként zárták be a gyárba. 2022 novemberének végén több ezer munkás erőltette át magát a gyár kapuin, ahol – a vírussal együtt! – bezárták őket, majd hatalmas, kétnapos sztrájkba kezdtek, hogy megkapják a bérüket. Összecsaptak a rohamrendőrökkel. Ez szimpátiahullámot váltott ki országszerte.

Néhány nappal később a hszincsiangi Urumqiban tartott tüntetéseken, melyeket az Internacionálé éneklése tarkított, minden etnikumú munkásokat egyesítettek a tűzvészben tíz ember haláláért felelősnek tartott bürokraták ellen. Ez tömegtüntetésekhez vezetett körülbelül tíz nagyobb kínai városban, arra kényszerítve a kormányt, hogy meghátráljon és bejelentse a „zéró Covid” politikájának feladását.

A világjárvány által jellemzett hónapok után 2023-ban ismét megnőtt a sztrájkok száma. A sztrájkok szükségszerűen hiányos összeírása 434 sztrájkot regisztrált gyártóüzemekben 2023-ban (szemben a 2022-es 37-tel és a 2021-es 66-tal). 2024-ben körülbelül 1500 „tömeges incidenst” regisztráltak.

2025-ben, abban az évben, amikor a kereskedelmi háború és Trump vámtarifái a termelés meredek lassulását okozták, különösen az exporttal kapcsolatos iparágakban, megsokszorozódott a sztrájkok száma a hátralékok és a társadalombiztosítási járulékok kifizetése, valamint a létszámleépítések miatt. A 2025-ös év 3000 munkás és küldötteik sztrájkjával zárult a sencseni Yilisheng gyárban, majd ezt követően a dongguani Changrong gyárban egy sikeres tíznapos sztrájk következett. A 2026-os év a Markor dolgozóinak tömeges sztrájkjával kezdődött, melyeket a kártérítés nélküli elbocsátásuk ellen indítottak.

A kínai munkásosztály – a globális munkásosztály egyik alkotóeleme és számbelileg legnagyobb csoportja – a tőke és a munkaerő közötti globális konfrontáció egyik fő tényezője. Ez a munkásosztály-hatalom mind a KKP legfelsőbb vezetőit, mind a kapitalistákat világszerte megrémíti.

11- Ez arra késztet minket, hogy megkíséreljük felmérni a munkásosztály összetételét, amely 1949 óta jelentősen megnőtt. Li Peng, az Országos Népi Kongresszus alelnökének jelentése 2021 végén a következőket állapította meg: „A Kínai Népköztársaság megalapításának kezdetén az országban a bérből élők teljes száma körülbelül 8,09 millió volt. 1956 végére, a szocialista átalakulás befejeződése után az ipari munkások száma gyorsan 46,51 millióra nőtt. A reform és a nyitás 1978-as kezdetén a másodlagos és harmadlagos iparágakban foglalkoztatottak száma elérte a 180 milliót. 1978 és 2019 között a munkásosztály mérete 180 millióról 580 millió főre nőtt, aránya pedig a teljes kínai munkaképes népességen belül 29,5%-ról 74,9%-ra emelkedett.”

A (belső) migránsok száma az 1980-as években 120 millióról 298 millióra emelkedett 2019-re, ami a munkásosztály 60%-át jelenti. Ez a növekedés az 1980 előtti iparosítási politikák, az állami tulajdon és a szociális földtulajdon eredménye. Milyen következményekkel járt a magánszektor fejlődése, a több százmillió belső vendégmunkás elvándorlása és az “önfoglalkoztatás” térnyerése 1978 óta? Ezt meg kellene állapítani.

A kínai kapitalistákról

12. Ebben a szakaszban a kapitalisták elfogadják, hogy a Kínai Kommunista Párt által irányított és ellenőrzött kormányzat uralma alatt állnak. Ez a kapitalista szektor ebben a szakaszban úgy találja meg a fejlődés eszközeit, hogy alkalmazkodik az állami tulajdon által uralt gazdaság korlátaihoz és a kormányzó párt által előírt elnyomáshoz. Ez lehetővé teszi számára – a kínai gazdaság egészére támaszkodva –, hogy rendkívül fontos szerepet játsszon a globális piacon számos területen, nevezetesen a csúcstechnológia, a mikroprocesszorok, a chipek, az elektromos járművek, a „zöld” energia stb. terén. Meddig tartható fenn ez az egyensúly?

Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy minden kapitalista, aki megpróbál letérni a bürokrácia által kijelölt útról, kockáztatja, hogy a társadalmi ranglétra aljára zuhan, a legluxusabb magasságokból az állami börtönökbe. Nincs más példa, amely jobban illusztrálná ezt a kapcsolatot, mint a híres Jack Ma sorsa az Alibaba Csoportjának pénzügyi leányvállalatával, az Anttel, amely egykor (és még ma is) egy e-kereskedelmi óriás, és amelynek Alipay alkalmazását a lakosság túlnyomó többsége naponta használja fizetési megoldásként (amíg a készpénzt helyettesíti).

2003-ban elindították az Ant Financialt, hogy biztosítsák a csoport tőkebevonását.

2013-ban a platform folytatta lendületét, és létrehozta a Yu'E Baót, egy mikrohitel-leányvállalatot, amely a szabályozó hatóságok ellenőrzésén kívül működik. A kölcsönöket perceken belül, jelzálog nélkül és nagyon alacsony kamatlábakkal nyújtják.

2017-ben ez a leányvállalat hatalmas, 1,7 billió jüan (körülbelül 250 milliárd euró) értékű fennálló hitelt kezelt anélkül, hogy banki szabályozások hatálya alá tartozott volna. Jack Ma egyre magabiztosabbá vált, és egyre kritikusabban viszonyult az ágazat állami ellenőrzéséhez.

2020 októberében odáig ment, hogy elítélte a „régi gárda” pénzügyi szabályozóinak „zálogház-mentalitását”. Képletesen fogalmazva bejelentette szándékát, hogy megkérdőjelezi az állam pénzügyi rendszer feletti ellenőrzését, és előkészítette cége Wall Street-i belépését 31 milliárd dollár gyűjtése érdekében.

A műveletet ezután a pekingi hatóságok megakadályozták. A kormány arra kényszerítette Jack Mát, hogy eladja a csoportban lévő részvényeit (azok 50%-ról 6,2%-ra estek). Egy a hatóságokkal szoros kapcsolatban álló pénzintézet vette át az irányítást a csoport felett, amely egy rekordbírság után kénytelen volt átszervezni a szervezetet és megszabadulni a fogyasztói hitelműveletektől. Jack Ma több évre „eltűnt” a nyilvánosság elől. Fokozatos, majd hivatalos visszatérése 2025-ben csak a teljes behódolás árán volt lehetséges.

Így amint a magáncsoport érdekei ellentétesnek bizonyultak az állam és a bürokrácia egészének érdekeivel, az utóbbi diktatórikus irányítást gyakorolt. Azóta a nagy technológiai vállalatok, mint például a Tencent, a JD.com stb. vezérigazgatói ügyeltek arra, hogy cselekedeteik a kormány által meghatározott korlátokon belül maradjanak… anélkül azonban, hogy elkerülték volna a felfordulásokat.

Ugyanez vonatkozik a bürokratikus apparátus azon szektoraira is, amelyek kísértésbe esnek, hogy – akár csak kis mértékben is – kiszabaduljanak a pártapparátus centralizációja alól.

A termelési eszközök tulajdonjogának két rendszere közötti ellentmondás

13- Ilyen feltételek mellett:

a) A kérdés a következő: meddig fogja ez a kapitalista szektor előnyösebbnek találni, ha gyakorlatilag többé-kevésbé a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt marad? És mikor fogja elengedhetetlennek tartani az emancipációt? Vagy mikor fognak külső körülmények a bürokrácia akaratától függetlenül eseményeket kiváltani?

b) Továbbá egyre több, a bürokráciából és az államapparátusból származó szektor sajátít el többletérték-részesedést, vagy legalábbis kísértést érez erre. Ez magyarázza a korrupciós esetek szaporodását. Van ugyanis logika abban – ahogy Trockij is sugallja *Az elárult forradalom* című művében –, hogy az államapparátus és a bürokrácia azon szektorai, amelyek az árutermelést ellenőrzik, kísértést fognak érezni arra, hogy teljes mértékben kisajátítsák a többletértéket, és holnap maguk is átvegyék az irányítást a termelési eszközök tulajdonlása felett.

c) Logikus, hogy mindez előbb-utóbb fel fog robbanni. A kínai gazdaság magában hordozza a termelési eszközök tulajdonlásának két rendszere, az állami tulajdon és a magántulajdon közötti ellentmondás elemeit. Az egyik logikája ellentmond a másik logikájának.

d) Mindazonáltal dinamikusan kell megközelítenünk a dolgokat. Jelen sorok írásakor – ez egy konkrét pillanat, bár holnap változhat – elmondható, hogy a bürokrácia, tágabb értelemben véve, mint társadalmi erő, csak az állami tulajdon élősködésével és pozíciójának kihasználásával létezik, hogy elszívja az erőforrásokat a magánszektortól. Azonban fogalma sincs arról, hogy milyen szerepet játszhatna, ha az állami tulajdon holnap átadná a helyét a magántulajdonnak (pontosabban: nem minden bürokratának van fogalma, bár a 2008-as pénzügyi válság és Trump politikája aligha kelt optimizmust). Ez különösen igaz, tekintve, hogy a kapitalista rendszer teljes és átfogó újbóli bevezetése a hanyatló imperializmus szakaszában szörnyű nemzeti szétesés és a termelés jelentős visszaesése mellett történne, a maffiaszerű parazitizmus javára, nem hagyva helyet ennek a több tízmilliós tagú társadalmi rétegnek. Következésképpen tágabb értelemben konzervatív az állami tulajdonnal kapcsolatban, "a maga módján" védi azt, mert hatalma az állami tulajdontól függ; de olyan eszközökkel, amelyek folyamatosan előkészítik az utat a kapitalizmus újjáépítéséhez. Mindazonáltal, ugyanakkor, éppen a termelési eszközök magántulajdona által gyakorolt ​​nyomás miatt, elmondható, hogy vannak olyan szektorok, amelyek közvetlenebbül és határozottabban próbálnak a nyitottság és a tőke irányába haladni. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy az amerikai imperializmus közvetlen offenzívája – beleértve a katonai beavatkozás lehetőségét is – támogatást találhat abban az időben, még az uralkodó körök legmagasabb szintjein is.

e) De hol állunk 2026 márciusában? A marxizmus a bonapartizmust a társadalmi osztályok felett álló, ingatag egyensúlyban lévő hatalomként definiálja. Marx III. Napóleon bonapartizmusáról értekezik, aki a burzsoázia és a munkásosztály között lavírozott. Trockij a sztálinista bürokráciáról beszélve „bürokratikus bonapartizmusra” utal. Feltételezhetjük, hogy a kínai bonapartizmus egy sajátos formájával van dolgunk. A bürokrácia csúcsa, amely a proletárforradalomból született államon élősködik, több erő ingatag egyensúlyában találja magát: a munkásosztály – amelynek társadalmi súlya jelentős, és amely az államapparátus elnyomó ellenőrzése ellenére kifejezi hatalmát – és a kínai burzsoázia, amely még nem kristályosodott ki hatalomra igényt tartó osztállyá (de amely egyre inkább kénytelen lesz erre, miközben csak az imperializmusnak alárendelt komprádor burzsoáziaként lesz képes), valamint maga az imperializmus között. A bürokrácia csúcsa, amely egységének megőrzésére törekszik, valamint az apparátuson belüli különböző frakciók, összetevők és centrifugális erők között is ingatag az egyensúly.

A bürokrácia csúcsa Marx bonapartizmusról alkotott leírásával teljesen összhangban viselkedik (még akkor is, ha a termelési viszonyok nem ugyanazok, mint III. Napóleon bonapartizmusában): néha kielégíti az imperializmus és/vagy a kínai burzsoázia igényeit; néha visszafogja őket, mert figyelembe kell vennie a munkásosztály hatalmát, még akkor is, ha megpróbálja elhallgattatni azt.

Merre tart ez? Amikor Hszi Csin-ping úgy dönt, hogy a legmagasabb szinten, a Kínai Kommunista Párt élén megtisztítja a hadsereget, úgy tűnik, a kapitalista behatolás számára legnyitottabb szektorokat támadja. A jelenlegi hatalmi központ – a KKP-n belül – a bürokratikus rezsim védelmezőjeként jelenik meg azokkal a folyamatokkal szemben, amelyek – ha folytatódnának és a maguk útján járnának – a bürokrácia bukásához vezetnének. Ugyanakkor, amikor a munkásosztály túl sok követelést támaszt, el kell hallgattatni.

f) Úgy tűnik – ebben a szakaszban –, hogy Hszi Csin-ping az, aki még mindig képes egyesíteni a bürokráciát és az államapparátust egy közös társadalmi indoklás köré: ha az állami tulajdon összeomlik, a bürokrácia, mint parazita réteg, összeomlik vagy felbomlik.

A bürokrácia a kapitalista restauráció folyamatait – amelyeket maga vezetett be és támogat – egy bonapartista megközelítéssel igyekszik megfékezni, amely, mint minden egyensúly, nem tarthat örökké.

Természetesen a független munkásszerveződés nem megengedett, de a bürokráciának nincs kapacitása arra, hogy megfékezze a munkásosztály bármilyen független mozgalmát; éppen ellenkezőleg. És ha nincs kapacitása arra, hogy megfékezze, az azért van, mert a munkásosztálynak osztályként súlya van. Ha az elnyomás célja, hogy megakadályozza az osztályként való szerveződést, a kínai munkásosztály – a bürokratikus rezsim által előírt kényszerítő keretek ellenére – súlya van az erőviszonyokban. Az imperializmussal együtt az egyik fő elem a bürokráciát fojtófogásban.

A kínai bürokrácia megnyitotta az országot a kapitalista behatolás előtt. Ez nagyrészt utat nyitott egy növekvő gazdasági hatalommal rendelkező kínai burzsoázia megjelenésének és későbbi fejlődésének, amelyet az amerikai imperializmus elkerülhetetlenül arra fog ösztönözni, hogy ne csupán a gazdasági hatalomból való részesedést követelje, hanem azt a képességet is, hogy megszabaduljon az állam bürokratikus ellenőrzésének korlátaitól és következményeitől – más szóval, hogy politikai hatalmat igényeljen. Ez egy ellenforradalom lenne, amely a munkásosztállyal és a parasztsággal való hatalmas konfrontációhoz, egy valóságos polgárháborúhoz vezetne.

g) Tisztázzuk jelenlegi helyzetünket: a születőben lévő kínai burzsoázia vonakodik túlságosan előretörni a politikai hatalom követelésével, és jelenleg úgy tartja a legjobbnak, ha kihasználja a kormány által biztosított cselekvési szabadságot anélkül, hogy feltétlenül igényt tartana a politikai hatalomra. Eközben az amerikai imperializmus a tőke törvényeiből fakadó okokból olyan dinamikában van, amely arra ösztönzi – vagy ösztönzi –, hogy a bürokratikus hatalom összeomlását követelje a magántulajdon rezsimjének teljes visszaállítása érdekében. Ehhez azonban az imperializmusnak képesnek kell lennie teljes mértékben elköteleződni ezen az úton, és azt elérni, miközben szembesül az általa kiváltott háborúkból (Irán, Ukrajna stb.) fakadó ellentmondásokkal. Az imperializmuson belüli bizonyos uralkodó körök attól tartanak, hogy ez lökéshullámot válthat ki, ami a teljes világrend fokozott destabilizálódásához vezethet.

(h) Figyelembe kell vennünk azt a tendenciát is, hogy a bürokratikus apparátus azon szektorai azokban a régiókban, amelyek az imperializmussal és a születőben lévő kínai burzsoázia szektoraival együtt kihívást jelentenek a központi hatalomnak. A sanghaji és a Po Hszilai szektorok leigázása azonban azt mutatja, hogy ebben a szakaszban a KKP apparátusa képes állami rendőrségén és elnyomó apparátusán keresztül érvényesíteni az irányítását általános érdekei előmozdítása érdekében.

(i) A bürokrácia által domináció a legkorruptabbként ábrázolt hadseregi szektorokban tükrözi az apparátus azon igényét, hogy folyamatosan megerősítse az állami vagyon feletti ellenőrzését, és elvágja azokat az ágakat, amelyek félrevezethetik. Ugyanakkor a hadseregen belüli konfliktusok és a bürokrácia egészével való kapcsolatai az amerikai katonai fenyegetésekkel kapcsolatos potenciálisan eltérő álláspontokat tükrözik.

j) Az imperializmusnak kényszerítenie kell Kínát; kényszerítenie kell Kínát vámokkal, kényszerítenie kell Kínát Trump módszereivel, amelyek ötvözik a katonai, gazdasági és diplomáciai nyomást. E különböző formák intenzitása ingadozhat. De a lényeg a fordulatokon és fordulatokon túl – amelyek fontosak – továbbra is az, hogy az imperializmus tudja (ez minden bizonnyal az események logikus menete), hogy hosszú távon, anélkül, hogy pontosan meg tudná mondani, mikor, nem egyszerűen csak kényszerítenie kell Kínát, ahogy Trump (és a többi kapitalista hatalom vele együtt) ma megpróbálja tenni, hanem szembe kell néznie vele. Ezért a háborús előkészületek. Március 1. óta az imperializmus bombázza Teheránt, és logikusan, köztes lépésekkel ez a kínai nagy fal lábához vezeti. Bár ebben a szakaszban ezt a mai napig lehetetlen jóslatnak kell tekintenünk. Különösen azért, mert e jegyzetek írásakor Trump katonai agressziója Irán ellen nem érte el a várt eredményeket.

k) Az egyik tényező, ami visszafogja az összes működő erőt, a munkásosztály hatalmától való félelem. Mindenki kétszer is meggondolja, mielőtt kockáztatna bármilyen változtatást a fennálló társadalmi rendben, legyen szó akár a bürokráciáról, akár az imperializmusról. Egy közvetlen konfrontáció utat nyithatna több százmillió kínai munkás (a hatalmas parasztsággal együtt) felemelkedésének, akik saját módszereikkel átveszik Kína védelmét és a kínai forradalom vívmányainak érvényesítését. Ez felvetné a hatalom kérdését.

(l) Természetesen minden megváltozhat a globális helyzet felborulása miatt, de ésszerű azt gondolni, hogy Trump, aki számos területen háborút szorgalmaz, még nincs abban a helyzetben, hogy szembeszálljon Kínával, és nemcsak katonai okokból, hanem azért is, mert a kapitalista osztály nagy része most úgy véli, hogy – ebben a szakaszban – jobb megállapodásra törekedni a kínai bürokráciával, mint közvetlen konfrontációba bocsátkozni. De hosszú távon az amerikai imperializmusnak meg kell tennie. És senki sem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy a bürokratikus apparátus egyes szektorai – amelyek jelentősek lehetnek – a belföldi megbízottaiként működnek.

14- A helyzet ellentmondásos dinamikája a következőképpen foglalható össze: egyrészt egy olyan kínai burzsoázia megerősödése, amely nem domináns erőként, nem a társadalmat uraló osztályként, vagy nem olyan osztályként létezik, amely ebben a szakaszban hatalomra igényt tart; másrészt az a tény, hogy ez a kezdeti polgári osztály – Trockij híres idézetének minden korlátjával – arra törekszik, hogy beilleszkedjen a résekbe, a gazdaság pórusaiba, amelyeket még mindig a KKP irányít, és amelyeket az állami tulajdon és tervezés ural. Ott beágyazódik a globális imperializmushoz való viszonyában. Ezek a szektorok, amelyek jelenleg a bürokrácia uralmával együtt léteznek, saját logikájuk szerint elkerülhetetlenül arra kényszerülnek, hogy társadalmi osztállyá váljanak, és az imperializmus nevében igényt tartanak a hatalomra. Paradox módon azonban a munkásmozgalom, először Kínában, majd nemzetközi szinten, akadályozza a kapitalista restauráció felé vezető utat. Maga a bürokrácia, mivel nincs semmilyen határozott történelmi társadalmi szerepe, kénytelen alapvető társadalmi erők között ingadozni, hogy fenntartsa ezt a szörnyű, parazita, több tízmillió egyénből álló apparátust, akik mindegyikének jövője csak az egész kohéziójához viszonyítva van. Ezt a megközelítést csak ideiglenesen zárhatjuk le azzal, hogy Trockijnak a Szovjetunióval kapcsolatos kijelentését visszhangozzuk: „A kérdést végső soron a két létfontosságú erő küzdelme dönti el a nemzeti és a nemzetközi színtéren” (Az elárult forradalom).

Több mint 600 milliós munkásosztály

15. Kína „túlcsordul” tőkével, árukkal, munkásokkal és diákokkal… akik a telített globális piac körülményei között – amelyeket részben a bürokrácia importál Kínába – nem találnak kiutat. Kína ellentmondásba került: a kínai állam közvetlen vagy közvetett tulajdonában felhalmozott gigantikus erőforrásokat, amelyekre az emberiség történelmében még nem volt példa, egy valódi munkáskormány a nép szolgálatába állíthatná. Ehelyett a bürokrácia csak minimális mértékben használja fel ezeket a munkásosztály feletti ellenőrzés fenntartására. Ennek tovább ellentmondanak a bürokrácia által hozott intézkedések, amelyek aláássák a munkavállalók jogait (minimálbér-emelés kétévente az éves helyett, új státusz a „rugalmas” munkavállalók számára stb.). A termelési szabványok hatással vannak az állami tulajdonra. A kínai társadalmi problémák megoldásához szakításra lenne szükség az imperializmussal, egy olyan szakításra, amelyre a bürokrácia nem áll készen.

Ez a politikai forradalomért folytatott küzdelem.

16. Mindezekből a megfontolásokból fakad annak szükségessége, hogy támogassuk azok csoportosulását, akik a munkásosztály szabad szervezkedéshez való jogának védelmében, a kínai forradalom (még ha súlyosan is csorbított) vívmányainak védelmében, a születőben lévő burzsoázia elleni harcban és Kína imperializmus elleni védelmében kívánnak fellépni.

Ez a harc egységes egészet alkot. Ez a politikai forradalomért folytatott küzdelem, mert bár meg kell döntenie a bürokráciát ahhoz, hogy a munkásosztály gyakorolhassa a politikai hatalmat, az eljövendő forradalom nem lesz társadalmi abban az értelemben, hogy nem kell megdöntenie a tulajdonrendszert. Épp ellenkezőleg, regenerálni fogja a társadalmi tulajdont azáltal, hogy felszabadítja azt a hatalmon lévő parazita osztály bürokratikus irányítása alól.

16. Mindezekből a megfontolásokból fakad annak szükségessége, hogy támogassuk azok csoportosulását, akik a munkásosztály azon jogának védelmében kívánnak fellépni, hogy megszabaduljon a hatalmon lévő parazita osztály bürokratikus ellenőrzése alól. Ahhoz, hogy a munkások valóban „az ország urai” lehessenek, hogy ők ellenőrizhessék a társadalmi tulajdont, holnap véget kell vetnünk a korrupt bürokráciának, amely bitorolta a politikai hatalom monopóliumát.

Ahhoz, hogy ezen az úton, a Kommün, a Szovjet Köztársaság útján haladhassunk, a kínai munkásoknak szabadon kell szervezkedniük az általuk választott szervezetekben.

Képesnek kell lenniük saját szakszervezetek létrehozására anélkül, hogy bármilyen állami ellenőrzés alá kerülnének, szabadon kell igazgatniuk azokat, és korlátozás nélkül meg kell választaniuk képviselőiket.

A városokban és vidéki területeken dolgozó munkásoknak, valamint a fiataloknak is képesnek kell lenniük politikailag szervezkedni az általuk létrehozott szervezetekben. Szabadon egyesülve képesek lesznek azokat az álláspontokat képviselni, amelyeket a legmegfelelőbbnek tartanak vívmányaik és Kína védelméhez (és visszahódításához).

Egy kínai munkásaktivista néhány évvel ezelőtt ezt írta: „Egy erős, nemzetközi perspektívájú kínai munkásmozgalom kiépítésével folytathatjuk az ACFTU 1925-ben végzett munkáját, és egy új munkásmozgalmat építhetünk.”

Nemzetközi szinten a proletárforradalom egyik fő alkotóelemévé válik.

2026. május 9.

L’Internationale, 42.sz.