A következő címkéjű bejegyzések mutatása: arab országok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: arab országok. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 18., péntek

Egyiptom- A munkásosztály a regionális háborúk közepette

 


Egyiptom jelenleg három összefüggő válság kereszteződésében áll. Az első a kormányzás válsága, amely az adósságokon keresztüli tőkefelhalmozódáson alapul, amelyet nemzetközi intézményektől, például a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hitelekből szereznek. Ezeket a kölcsönöket olyan projektekre költik, amelyek a rezsimhez közel álló társadalmi csoportokat támogatják, többnyire infrastrukturális projektekre, amelyeket a nyilvánosság számára építési, újjáépítési és fejlesztési munkálatokként mutatnak be. Hatalmi uralmának fenntartása érdekében ez az uralkodó csoport autoriter és elnyomó módszerekkel kormányoz, és fokozza az ellenőrzését minden független szervezet felett.

A második válság regionális: a Gáza elleni agresszió, a Vörös-tengeren a hajózás zavarai, valamint Izrael és az Egyesült Államok háborúja Irán ellen.

Ezt a két válságot, a politikai elnyomás válsága mellett, a munkásosztály viseli. A kizsákmányolási viszonyok állandósulnak, és az állam egyre inkább az osztálykontroll és az autoriter hatalom eszközévé alakul.

Az adósság felhalmozódása és a reálbérek csökkenése

Körülbelül egy évtizede az egyiptomi gazdaság az IMF égisze alatt megújult strukturális kiigazítási ciklusban ragadt: ismételt valutaleértékelések, támogatások csökkentése, valamint a szociális biztonsági háló és az alapvető cikkek támogatásának zsugorodása. Ez a biztonsági háló tele van kiskapukkal, ami tovább szegényíti és elszigeteli a szegényeket, akik ma már a lakosság több mint 30%-át teszik ki.

Az állam kiterjesztette az árukra kivetett közvetett adók alkalmazását is, ami a közép- és a munkásosztály mindkét szegmensét érinti. Minden vásárlás után hozzáadottérték-adót kell fizetni, amelynek terhe arányosan jobban hárul a munkavállalókra, mint a gazdagokra, mivel az üzletemberek jelentős adómentességben részesülnek anélkül, hogy vagyonadó vagy progresszív jövedelem- vagy tőkenyereség-alapú adózás alá esnének.

A hivatalos inflációs ráta körülbelül 13%-ra esett vissza. Az elmúlt években felhalmozódott infláció kumulatív hatása azonban továbbra is jelentős, és kézzelfogható hatással van a háztartások vásárlóerejére. A háztartások jövedelmük nagyjából egyharmadát élelmiszerre, további egyharmadát pedig lakhatásra költik, a többségük nem rendelkezik saját otthonnal. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, amit a kormány azon törekvése vezérelt, hogy megnyissa a piacot a külföldiek és a Perzsa-öböl menti tehetős vásárlók előtt – ezt nevezik „ingatlanexportnak” –, a regionális háborúkhoz kapcsolódó erős keresleti nyomás és az Egyiptomba érkezők egyre növekvő beáramlása közepette, árszabályozások hiányában.

A kormány tavaly júliusban 7000-ről 8000 egyiptomi fontra emelte az állami alkalmazottak minimálbérét, és ezt az emelést „az elsőként, amely meghaladta az inflációs rátát” mutatta be. Ez azonban nem kompenzálja valójában a tényleges áremelkedést, és ami még fontosabb, nem a munkaerő többségének kedvez, amely a magánszektorban és az informális gazdaságban dolgozik. Egyes becslések szerint a magánszektorban az átlagbér 25-30%-kal alacsonyabb, mint a közszférában, ez a különbség pedig minden új kormányzati emelési hullámmal egyre szélesedik, mivel a magánmunkáltatók nem rendelkeznek hasonló elkötelezettséggel.

Ez a helyzet súlyosbítja a magánszektorbeli munkavállalók nehézségeit, akik – az ország modern történelmében először – most jobban szenvednek, mint a közszférában dolgozók. A magánszektor így a munkásmozgalom középpontjába került, amint azt az elmúlt hónapok is bizonyították. Ehhez jön még egy olyan munkavállalói kategória, ami formálisan a közszférához tartozik, de a gyakorlatban a magánszektor normái szerint alkalmazzák őket: állandó szerződések vagy fix fizetés nélküli dolgozókkal.

Ez a pálya egyszerű eredményhez vezet: a nominális bérek a jövedelmezőséget nem veszélyeztető korlátokon belül maradnak, miközben a munkavállalók reálvásárlóereje csökkenni kezd. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden új inflációs ciklussal a munkaerő értékének egy részét a tőkébe helyezik át.

Regionális hadviselés, a válság átruházásának eszköze

A régiót sújtó konfliktusok közvetlen hatással vannak az egyiptomi munkásosztályra. A Szuezi-csatornából származó bevételek – Egyiptom egyik fő devizaforrása, a turizmus és a külföldön dolgozó egyiptomiak átutalásai mellett – a gázai háború kezdete és a Vörös-tengeren végrehajtott húszi támadások óta zuhantak: a 2023-as körülbelül 10,2 milliárd dollárról 2024-re körülbelül 3,9 milliárd dollárra. Abdel-Fattah esz-Szíszi egyiptomi elnök a veszteségeket közel 10 milliárd dollárra becsülte.

A Hormuzi-szorosban a tengeri forgalom zavarai és az ebből fakadó dominóhatás miatt a kormány új intézkedéseket vezetett be, beleértve az energiaárak, köztük az olaj és a villamos energia árának emelését.

A kormány minden egyes bevételkiesést ürügyként használ fel további külföldi hitelfelvételre, további megszorító intézkedésekre és a bérekre és támogatásokra nehezedő megújult nyomásra. Végső soron egy olyan konfliktus költsége, amelyről az egyiptomi munkásosztály soha nem döntött, közvetlenül rájuk hárul az importált infláció, adóztatás és megszorítások révén, miközben a vagyonelosztási struktúra továbbra is védve marad mindenféle népi ellenőrzéstől vagy valódi felügyelettől, a rezsim által létrehozott politikai keretek alatt, amelyek semmilyen módon nem képviselik a munkásosztályt.

Megfosztni a munkásokat a kollektív ellenállás eszközeitől

Ebben az összefüggésben a munkások meg vannak fosztva a kollektív ellenállás eszközeitől, amelyekre szükségük lenne saját elszegényedésükkel szembenézni. Nemrégiben fogadtak el egy törvényt a szakszervezeti választásokról, amely az elit átalakításán és a képviseleti intézményeken belüli újraelosztásán alapuló ellenőrzési logikát tükrözi – az Egyiptomi Munkásszakszervezetek Általános Szövetségén keresztül, amely egy kormány által ellenőrzött szervezet, és a teljes 30 milliós munkaerőből körülbelül hatmillió munkást képvisel. Ennek a szövetségnek a feladata a rezsim politikai támogatása, nem pedig tagjai követeléseinek képviselete. Szerepe a munkások megfékezésére és a kormányzattal való közvetítőként való működésre korlátozódik, egy folyamatosan szűkülő véleménynyilvánítási és szervezkedési csatornák kontextusában, odáig menve, hogy legjobb esetben is csak panasztételre redukálódik. Ez a törvény gyakorlatilag a szakszervezeti választások elhalasztásához és blokkolásához vezetett.

A szakszervezeti erők ezt a döntést a munkásmozgalom függetlensége elleni támadásként, valamint a független szakszervezetek létrehozására vonatkozó biztonsági és adminisztratív beavatkozások és korlátozások sorozatának folytatásaként ítélték el – néha a teljes regisztrációt is megtagadták. Pontosan ez a lényege az egyiptomi munkásosztály által elszenvedett kettős politikai elidegenedésnek: a gazdasági többlet elkobzása az infláció és a bérek befagyasztása révén, valamint a kollektív tárgyalás eszközének elkobzása a szakszervezeti képviselet megszelídítésével, és ezzel gyakorlatilag a politikai cselekvés elnyomásával.

Egyéni sérelmek, a kollektív cselekvés kényszerű helyettesítője

Amikor a kollektív szerveződés csatornái bezárulnak, a kifejezés szétszórt egyéni cselekedetekké töredezik, hasonlóan ahhoz, amit a politikai szociológia „mindennapi ellenállásnak” nevez, ami a „hallgatagok kiáltásának” kortárs formája. Amikor az intézményes csatornák bezárulnak előttük, az egyiptomiak az egyéni panaszokhoz – amelyeket most a közösségi médiában fejeznek ki – fordulnak, mint a nyilvános részvétel utolsó fennmaradó formájához, amely elérhető számukra.

A hatóságok azonban ezeket a panaszokat a kriminalizáció logikája, nem pedig az elszámoltathatóság logikája szerint kezelik. Számos eset vonzotta a nyilvánosság figyelmét: egy orvost őrizetbe vettek, vizsgálatnak vetettek alá, majd bíróság elé állították, pusztán azért, mert elítélte az egészségügyi ellátáshoz való joggal kapcsolatos visszaélést, amelyet egy állami kórházban látott; egy újságírót letartóztattak a polgári szabadságjogokról szóló írásai és a fogvatartottak szabadon bocsátására irányuló felhívásai miatt. A polgárok Facebookon közzétett panasz miatti letartóztatása egyértelmű elrettentő üzenetet küld mindenkinek, aki fontolgatja a korrupció elítélését vagy a jogaik követelését, ami a digitális térben az elnyomás egyik formája, amely szorosan kapcsolódik a nyilvános tér szélesebb körű elnyomásához és marginális területeinek szűküléséhez.

Ez a közéletből való kényszerű visszavonulás jelenségéhez vezetett. Közvélemény-kutatások szerint az egyiptomiak 89%-a az elmúlt tizenkét hónapban semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt, ami a 2013 óta feljegyzett legalacsonyabb részvételi arány. A szakszervezeti tagság továbbra is nagyon alacsony, és a tagok többsége nem igazán aktív a szakszervezetében. Ez a szándékos kontrollpolitika közvetlen eredménye, amelyet súlyosbítanak a politikai cselekvés gyenge csatornái és a politikai és szakszervezeti erők kimerülése, amelyek szervezeti struktúráiba maguk is beépült a rezsim.

A bérválság nem választható el a szakszervezeti képviselet válságától vagy a politikai legitimitás válságától. Ez a három válság egyetlen folyamat egyes aspektusai: a függőségi és alárendeltségi viszony újratermelődése, amelyben az állam a jog, a biztonság és a média diskurzusának eszközeit használja fel arra, hogy minden potenciális tiltakozást elszigetelt, egyéni cselekedetté alakítson, amely kriminalizálható. Ebben a keretrendszerben a gazdasági és regionális válságokat közösen kezelik, olyan módon, amely megőrzi a meglévő járadékvadászati ​​struktúrát, a kialakult hatalmi viszonyokat és az egyre könyörtelenebb arcú autoriter kormányzás formáját. Nem a népi harag hiányát látjuk, hanem azt, hogy az egyéni csatornákba zárkózik, és képtelen a kollektív erő felhalmozására.

Bármilyen valódi változás továbbra is a szakszervezetek és a politikai szervezetek függetlenségének helyreállításától függ, ami a valódi változást előidézni képes hatékony ellenállás alapvető feltétele.

 

Egyiptomi levelezőnk


L'internationale, 43.-44. sz.

2025. szeptember 13., szombat

Történelem - „Éljen a francia, spanyol és arab katonák fraternizációja!”



Írta: Paul Uhalde és Jérémie Daire

A plakát felirata: Segítség! Franciaországi fivéreink, követeljétek a békét!

1925 áprilisában Franciaország hadat üzent a rif* lázadóknak, akik Abdelkrim mögött fellázadtak. Ez a beavatkozás a gyarmati hadviselés mintaképe volt: közvetlen célja a francia uralom védelme volt Marokkóban, amely 1912 óta protektorátusként létezett. Tágabb értelemben a rif nép ellenállása a spanyol gyarmatosítással szemben táplálta a fertőzés terjedésének félelmeit a francia burzsoázia körében. A kormányzat félt saját gyarmataiért, nemcsak a marokkói protektorátusban, hanem a Maghrebben és a gyarmatosított Afrika többi részén is.

A francia beavatkozásról a „Cartel des gauches” (radikálisok és republikánusok, az SFIO támogatásával) kormánya döntött, Philippe Pétain vezetésével. Az 1925 áprilisában kezdődött beavatkozás brutalitása arányos volt technológiai fölényével és gyarmati jellegével: repülés, vegyi bombák, tüzérség... A rif nép ellenállása mégis heves volt. Három hónappal a háborúba lépés után Franciaországban 1005 halott és 3711 sebesült lett.

A Kommunista Párt első álláspontjai

Mielőtt Franciaország belépett a háborúba, a Francia Kommunista Párt a rifiánusok támogatására pozicionálta magát. Egy 1924. szeptember 11-én a L’Humanité-ben átírt táviratban üdvözölte „a marokkói nép fényes győzelmét a spanyol imperialisták felett”. Már 1925 februárjában a fiatal kommunista képviselő, Jacques Doriot a Képviselőházban kijelentette: „Éljen Marokkó evakuálása! Éljen a francia, spanyol és arab katonák testvériessége! Éljen Marokkó teljes függetlensége! Le a gyarmati háborúkkal!” Ez nem a francia beavatkozás elítélése volt, amely hivatalosan még nem kezdődött el, hanem inkább maga a gyarmatosítás és a gyarmati háborúk elítélése. Miután Franciaország belépett a háborúba, ez az irányzat folytatódott a (parlamenti) Kamarában.

Májusban Marcel Cachin kijelentette: „Franciaországnak elege van a háborúból: a parasztoknak és a munkásoknak elege van, és békét követelünk, békét mindenáron, azonnali békét a Riffel.” A Nagy Háború után még mindig vérző Franciaországban erős volt a béke utáni vágy. A háború gyarmati jellegét egyértelműen elítélték. A háború kitörését a fiatalok frontra való besorozása kísérte, ami heves reakciókat váltott ki a fiatal kommunista aktivisták körében.

Franciaország és Spanyolország fiatal kommunistái ezután közös felhívást intéztek "a francia és spanyol munkásokhoz és parasztokhoz". Megerősítették, hogy "Franciaország és Spanyolország forradalmárai, a Ruhr-vidéken a testvériséget szervező fiatal kommunisták azt mondják nektek, hogy munkásként és parasztként kötelességetek barátkozni Marokkó elnyomott lakosságával". (...) A munkások, parasztok, katonák és gyarmati népek ereje és egysége arra kényszeríti Franciaország és Spanyolország kapitalistáit, hogy evakuálják Marokkót és a többi gyarmatot. Éljen Marokkó evakuálása! Éljen a francia, spanyol és rifi katonák testvérisége! Éljen Marokkó teljes függetlensége! Le a gyarmati háborúkkal!"  

Májustól kezdve a fiatal kommunisták által szervezett nagyszabású kampány bontakozott ki Franciaországban: röpcédulákat, szórólapokat (a matricák őseit) és cikkeket vetettek be, hogy a rifi háború elleni jelszavakat megismertessék a fiatalokkal és a munkásokkal. A kampány középpontjában négy jelszó állt: azonnali béke a Riffel, a Rif Köztársaság elismerése, Marokkó evakuálása és a francia katonák barátkozása a marokkóiakkal. A Fiatal Kommunisták Nemzeti Bizottsága felhívást tett közzé a fiatal újoncokhoz, amelyben így szólt hozzájuk: „Elvtársak, erősítésként fog szolgálni, ne feledjétek, hogy a rifiek a függetlenségükért harcolnak, a nagy Francia Bank ellen, amely egyben az ellenségetek is! Barátkozzatok a rifiekkel! Le a háborúval Marokkóban!”

Reakciók a munkásmozgalomban

A fiatal kommunista aktivisták mozgósítása és a kialakuló háborús helyzet a háborúellenes küzdelem kiszélesedéséhez vezetett a munkásmozgalomon belül. 1925. május 16-án 15 000 munkás vett részt a Luna Parkban a Rif-háború ellen szervezett tüntetésen, amelyet a Kommunista Párt és a Fiatal Kommunisták hívtak össze. Ebből az alkalomból megalakult a Rif-háború elleni Akcióbizottság, amely összefogta a Kommunista Pártot, a Fiatal Kommunistákat, a kommunistákhoz közel álló CGTU-t, a Veteránok Köztársasági Szövetségét (ARAC, 1917-ben létrehozott) és a Clarté csoport értelmiségijeit. Ez volt a kiindulópontja a munkásmozgalomon belüli és a fiatalok körében a rifi háború elleni szélesebb körű fellépésnek. Május 24-én, a párizsi kommün éves megemlékezésén a Mur des Fédérés-nél 60 000 munkás, fiatal és aktivista gyűlt össze a CGTU felhívására. A konföderáció korábban azt javasolta a reformista CGT-nek, hogy hívjanak össze egy közös háborúellenes tüntetést: azonnali békét a Riffel, a francia és a rifi katonák testvériesítését, a Rifi Köztársaság elismerését, valamint a francia csapatok azonnali evakuálását Marokkóból. Bár a CGT ezt elutasította, a tüntetésen ennek ellenére szerepeltek ezek a követelések.

Néhány hónappal később, júliusban az akcióbizottságból „Központi Akcióbizottság a marokkói háború és a caillaux-i adók ellen” lett, utalva egy olyan reformra, amelynek célja az adóköteles munkavállalók számának növelése volt Franciaországban, és amelyet a munkásosztály széles körben vitatott. Ettől kezdve a kommunisták arra törekedtek, hogy állandó kapcsolatot teremtsenek a Cartel des Gauches francia kormánya által vívott külső és gyarmati háború, valamint a proletariátus érdekeivel ellentétes belpolitikája között. Ez a politikai irányultság pedig a Kommunista Párt lapjának, a L'Humanitének a hasábjain is tükröződött. Albert Treint, a Kommunista Párt egyik vezetője június 26-án kijelentette, hogy „a testvériség forradalmi defetizmus”, visszhangozva Leninnek az első világháború alatt kidolgozott és más aktivisták, például Karl Liebknecht által is átvett, híres mondásával: „a fő ellenség a saját országunkban van”.  A háború elleni harc és a munkások követeléseiért folytatott harc összekapcsolásának szükségességét a Kommunista Párt vezetése védte, amely a Központi Bizottság 1925. július 20-i felhívásában így figyelmeztette Franciaország munkásait: „Jaj a Nyugat proletárjainak, ha nem értik meg, hogy részleges küzdelmeiket szilárdan össze kell kapcsolni a gyarmati elnyomottak nemzeti függetlenségért folytatott küzdelmével.”

Az SFIO a maga részéről kétértelműbb játékot játszott. Júliusban megtagadta, hogy megszavazza a Rifnek járó háborús hiteleket. Azonban megtagadta, hogy kilépjen a kormányon lévő polgári pártokkal kötött parlamenti koalíciójából, és nem vett részt a háborúellenes kampányban. Léon Blum így magyarázta ezt a szavazást: „Elvből, hagyományból a gyarmatosítás ellenzői vagyunk, amely az imperializmus legfélelmetesebb formája, vagyis az a régi ösztön, amely minden nemzetet arra ösztönöz, hogy a lehető legmesszebbre vigye birodalmát, uralmát.” (1) Ez a szavazás, amely élesen eltér az SFIO egy évtizeddel korábbi, háborús hitelekről szóló szavazásától, a háborúellenes mozgalom szociáldemokrata vezetőkre gyakorolt ​​nyomását jelzi.

A háborúval szembeni ellenállás átterjedt a hadseregekre is

A következő hetekben ez a mozgósítás és az osztályharc országszerte fokozódott. Augusztus 2-án, az első világháború kikiáltásának emlékére a munkásokat arra hívták fel, hogy skandálják a "Ne az 1914-es hibák! Tiétek voltak az apák, nem lesznek a fiak!" jelszavakat, míg mások a "Nagy nemzetközi mészárlási játék!" feliratú transzparenseket vittek, utalva a folyamatban lévő gyarmati háborúra. Ebben az összefüggésben a fiatal kommunisták fontos szerepet játszottak a háborúellenes propagandában, különösen egy nagyrészt fiatal újoncokból álló hadseregben. Így több katonai ezred szervezett tüntetéseket 1925 nyarán, például a 35. ezred Belfortban és a 159. ezred Briançonban.

A szemtanúk arról számolnak be, hogy több újoncokból álló vonat hagyta el az állomásokat az Internacionálét énekelve. A fronton néhány fraternizálási kísérlet sikeres volt, a fiatal katonákat ért nehézségek és kockázatok ellenére. A marokkói Rifben található Bibane katonai bázison a katonák megkötözték tisztjeiket, hogy utat engedjenek a rifiaknak és minden felszerelésüknek. De főként a tengerészek körében volt a leglátványosabb a fiatal kommunisták fellépése a hadseregben. A tengerészek folyamatosan a besorozottak kaotikus életkörülményeire támaszkodtak, hogy ösztönözzék őket követeléseik megfogalmazására, a háború elleni fellépésre és lázadások kirobbantására. Ez történt a Courbet csatahajón is, amely Toulonból Nápolyba indult anélkül, hogy bejelentette volna a Rif elérését célzó katonai célt. Nápolyba érkezve a tisztek tájékoztatták a legénységet a marokkói úti célról, és megtiltották a tengerészeknek, hogy partra szálljanak a csatahajóról. Ez az esemény, az utazás zord körülményeivel együtt, elegendő volt egy lázadás kirobbantásához, amely miatt tizenkét tengerészt letartóztattak, akik közül négyet büntetőtáborba küldtek "a parancsnok tekintélye elleni összeesküvés" miatt. A rifi háború 1926-os végéig számos példa volt a tengerészek közötti lázadásra. Összesen 176 tengerészt állítottak katonai bíróság elé engedetlenség miatt. A fiatal kommunisták minden rendelkezésükre álló csatornát megragadva a háború ellenes propaganda terjesztésére a hadseregben, a sajtót és a dalokat felhasználva terjesztették a testvériesedés jelszavát. A Le Conscrit újság 1925 októberi számában egy fiatal katona által írt dalt, a Le Maroc aux Marocains-t közölték, amelyben ez a refrén található: "A marokkói nap alatt / Éhségtől, szomjúságtól és nyomortól halunk / Miért mennek a rifiek / Akik otthon vannak, és viszik a háborút?" / Elég a végtelen küzdelmekből / A proletároknak ott nincs keresnivalójuk / barátkozni, végre átadják / Marokkót a marokkóiaknak".

A fiatalok és a munkásosztály közötti kapcsolat

Bár lehetetlen pontosan meghatározni a Fiatal Kommunisták kampányának (amelynek 1925-ben még 10 000 tagja volt) a fiatalokra és a munkásosztályra gyakorolt ​​hatását ezekben a hónapokban, az biztos, hogy ezek a kezdeményezések hozzájárultak a Franciaország által Marokkóban vívott gyarmati háborúval szembeni ellenállás megerősítéséhez. Ez különösen igaz volt, mivel a nagyrészt fiatal munkásokból álló Fiatal Kommunisták a szlogeneken túl egy antimilitarista sztrájk megszervezését szorgalmazták, amelyet a Ruhr-vidék megszállása alatti 1921-es és 1923-as „sorkatonai sztrájkok” kampányai ihlettek. Ez a befolyás vezetett ahhoz, hogy a párizsi CGTU munkáskongresszus 1925. július 5-én a rifi háború elleni huszonnégy órás általános sztrájk megszervezése mellett szavazott. Az általános sztrájk központi eseménnyé vált a Fiatal Kommunisták, a Kommunista Párt és a CGTU aktivistái számára. Számos országos találkozó készítette elő, amelyek a becslések szerint közel kétmillió munkást és fiatalt hoztak össze. Mindezen kezdeményezésekben hangsúlyozták a Rif-háború elleni küzdelem, a marokkóiakkal való barátkozásért folytatott küzdelem, a Caillaux-i adók elleni küzdelem és a bércsökkentések közötti kapcsolatot. Az általános sztrájkra való felkészülés aggodalommal töltötte el a "Cartel des gauches" (radikálisok, független szocialisták és az SFIO) kormányát, amely a CGTU újságját, a La Vie Ouvrière-t, valamint a kommunista párt újságját, a L'Humanité-t foglalta el a sztrájk felhívásáért.

1925. október 12-én az általános sztrájk hatalmas visszhangot kapott. Ez volt az első általános sztrájk, amelyet a francia munkásmozgalom szakszervezetei és pártjai szerveztek a Franciaország által vívott gyarmati háború ellen. A történészek becslései szerint 300 000 és 500 000 munkás sztrájkolt azon a napon. Bizonyos ágazatok koncentrálták a sztrájkolókat: a La Vie Ouvrière arról számol be, hogy az északi szénmezőkön, a Loire-ban a munkások 80%-a, Lyonban pedig a kohászati ​​és építőipari ágazatokban a munkások 50%-a függesztette fel a munkát. Minden sztrájkban a fiatal munkások különleges szerepet játszottak a mozgósítás vezetésében és megszervezésében. A kormány azonban erre a tömeges sztrájkra az állami apparátus erőszakos elnyomásával válaszolt: összecsapásokra került sor a rendőrséggel, katonai engedetlenségre való felbujtás bűncselekményeit állapították meg, és 167 sztrájkolót tartóztattak le sztrájkolás miatt.

Nyártól kezdve az értelmiségiek egy 1925. július 2-án a L’Humanité-ben „Felhívás az értelmiségi munkásokhoz” című közös nyilatkozatban foglaltak állást a francia beavatkozás ellen. A nyilatkozat pacifista és humanista volt: a PCF-hez közel álló vagy annak tagjai, mint például Robert Desnos és Louis Aragon, elítélték „a két oldalon az Ouergha frontján elkövetett atrocitásokat”. A szöveg ennek ellenére kinyilvánította „a népek, minden nép, faji hovatartozásuktól függetlenül, önrendelkezési jogát”. Október 16-án azonban az általános sztrájk új szintre emelte az értelmiségiek mozgósítását. Egy új szöveg jelent meg a L’Humanité-ben, művészek és kommunista aktivisták aláírásával. A cikk ezúttal nyíltan a rif néppel való barátkozásra szólít fel: „Marokkóba küldenek meghalni, hogy a bankárok hozzáférhessenek a Rif Köztársaság gazdag betéteihez, hogy felhizlaljanak egy maroknyi kapitalistát (...). Nem lesztek a bank szolgái (...). Barátkozzatok a rif néppel. Állítsátok meg a háborút Marokkóban!”

A munkások és a fiatalok mozgósítása Franciaországban a rif háború ellen azonban a következő hetekben megtorpant. Ennek több oka is volt. Először is, és kisebb mértékben, az elnyomás. Valójában a tüntetések, sztrájkok és lázadások mindegyikére a Baloldali Kartell kormánya fegyveres erőinek erőszakával és a kezdeményezők vádemelésére irányuló perekkel válaszolt. Május és október között 165 kommunista aktivistát börtönöztek be, 263-at vádoltak meg, és összesen 320 év börtönbüntetést kértek. De az akadály mindenekelőtt magának a Kommunista Pártnak a vezetéséből fakad.

1925 decemberében a Kommunista Párt központi bizottsága nyílt levelet írt minden aktivistának, amelyben elismerte az egységfront-stratégiában elkövetett hibáit. Elismerte, hogy nem lett volna szabad a rifi háború elleni közös fellépést, különösen az SFIO-val kapcsolatosakat, a teljes program és követelések elfogadásától függővé tenni. A Kommunista Párton és az Ifjú Kommunistákon belüli viták és nézeteltérések 1926 folyamán fokozódtak. Az 1926 júniusi lille-i kongresszuson (néhány nappal Abdelkrim megadása után) értékelést készítettek a Kommunista Párt rifi háború elleni kampányáról. Bírálták a pártvezetés szektásságát, a párt belső demokráciájának hiányát a döntéshozatalban, valamint a lázadók, sztrájkolók és aktivisták letartóztatása elleni szervezett tiltakozó akciók hiányát. A pártvezetők azonban viszont azzal vádoltak bizonyos aktivistákat, hogy a háború alatt forradalmi defetizmus álláspontját alakították ki. Ez utóbbi kritika közvetlenül a Kommunista Internacionálé (KI) vezetésétől és a hónapok óta hatalmon lévő sztálinista klikktől érkezett. A CI vezetőségének 1926. februári, Zinovjev befolyása alatt kiadott határozatában a rifiánusokkal való barátkozás irányultságát erősen kritizálták: „Treint azon hajlama, hogy a gyarmati háborút polgárháborúvá alakítsa, amikor azt közelről elemezte, súlyos politikai hiba volt.” Ezek a vádak, amelyeket a CI vezetése kezdeményezett, és amelyeket a PCF vezetése is átvett a júniusi kongresszuson, alátámasztották a rifiánusokkal való barátkozást a Kommunista Párt vezetői által az október 12-i általános sztrájk után. Így a Francia Kommunista Párt és a Fiatal Kommunisták leghevesebb háborúellenes aktivistáit – gyakran fiatalokat, de nem kizárólag – a vezetők Sztálin parancsára „jobboldali ellenzéknek” bélyegezték, és személyes támadásoknak és sértéseknek voltak kitéve. Ez a kezdetét jelentette annak, hogy a Francia Kommunista Párt átültesse azt, ami már a Szovjetunió Bolsevik Pártjában is működött, ahol azokat az aktivistákat, akik – Trockijhoz hasonlóan – nem voltak hajlandók elfogadni Sztálin bürokratizációs és az orosz munkásállam elszigetelésére irányuló politikáját, a sztálinista klikk rágalmazta és elnyomta. A következő évek eseményei megerősítették a Francia Kommunista Párt vezetésének egyetértését Sztálin Moszkvából diktált politikájával, és a párton belüli elnyomást alkalmaztak a politikáját ellenző aktivistákkal szemben.

Milyen tanulságokat vonhatunk le ma

A mai forradalmi aktivisták számára a rifi háború epizódja, valamint a franciaországi fiatalok és munkásosztály mozgósítása tanulságos. Egy olyan időszakban, amikor a háborúk és a mészárlások fokozódnak, amikor a kapitalisták egy új világháborúra készülnek, és megpróbálják felkészíteni a munkásokat és a fiatalokat a barbárság kilátásaira, a háború elleni harc kérdése minden országban azonnal felmerül. Ezért hangsúlyozni kell a munkásmozgalom vezetőinek árulásának folytonosságát, akik 1925-ben úgy döntöttek, hogy felhagynak az imperialista háború elleni küzdelemmel, miközben a munkásosztály és a fiatalok benne voltak. Más nevek és más zászlók alatt ugyanezt a kérdést teszik fel a „baloldali” vezetőknek, akik ma a NATO mögé állnak, fegyvereket szállítanak az ukrajnai háború táplálására, és megtagadják, hogy megszakítsák a kapcsolatot a népirtó Izrael állammal. De hangsúlyozni kell a háború elleni ellenállás folytonosságát is. A több millió fiatal és munkás ellenállásának folytonosságát, akik felkelnek a népirtók támogatása, az összes országban zajló őrült militarizáció és a világháború felé tartó menetelés ellen. Ez egyben a Negyedik Internacionálé politikájának a folytonossága is, amely az Első Internacionálé óta a munkásmozgalom tapasztalataiból táplálkozva ma az imperialista háborúk ellen, az imperialista kormányok legyőzéséért küzd, röviden azért, hogy „a népek közötti imperialista háborút az elnyomott osztályok polgárháborújává alakítsa elnyomóik ellen, a kapitalista osztály kisajátításáért, a politikai hatalom proletariátus általi meghódításáért, a szocializmus megvalósításáért folytatott háborúvá alakítsa” (Lenin, Zimmerwald, a Baloldal Határozat tervezete).            l

(1) Blum itt az imperializmus olyan definícióját használja, amely nincs összefüggésben Leninnek a kapitalizmus hanyatlásáról alkotott elemzésével. A bolsevik militánsok számára az imperializmus nem a hódítás erkölcsi „ösztönét” jelenti, hanem a kapitalizmus fejlődésének egy olyan szakaszát, amelyben a profit már nem a termelőerők fejlesztésével, hanem azok – nevezetesen háború általi – elpusztításával realizálható.

 

* A Rif – rifi nyelven ⴰⵔⵔⵉⴼ, Arrif; arabul ar-Rif – Marokkó északi régiója, amelyet északon a Földközi-tenger, keleten Algéria, délen a Közép-Atlasztól elválasztó síkság, nyugaton pedig az Atlanti-óceán határol. A hegyekből és síkságokból álló Rif közel 350 km hosszan húzódik Tangertől Moulouyáig.

L'Internationale, 39.sz.

 

Levelezés - Marokkó

 



Megjelent a Minbar lel'Chaghila (Munkástribün) című újság első száma!

 

Egy marokkói munkásaktivistákból álló csoport, akik különböző ágazatokban osztályharcot vív, tömegtüntetéseket tartottak a palesztin nép támogatására és az Izrael Állammal való kapcsolatok „normalizálásának” megszüntetésére, néhány hónappal ezelőtt kezdeményezte egy nyomtatott újság kiadását. Így született meg a Minbar lel'Chaghila, amelynek címe arabul, berber és francia nyelven az „Egységért és a nemzeti szuverenitásért” alcímet viseli. Az első, 2025 augusztusi keltezésű szám már megjelent, és már számos településen, szakszervezeti fióktelepen és vállalatnál kapható.

Az első szám tartalma többek között egy cikk a demokratikus szabadságjogok védelméről, számos cikk a palesztin helyzetről, valamint egy cikk a felsőoktatási személyzet helyzetéről. Információkat is tartalmaz az országban zajló osztályharcról, például egy beszámolót az Azilal régió lakosságának 80 kilométeres meneteléséről a prefektúrára, ahol a bizonytalanság, a munkanélküliség és a közszolgáltatások hiánya ellen tiltakoztak. A Tribune des travailleurs szót ad a Marokkói Munkásszövetség (UMT) Nador helyi szakszervezetének főtitkárának, valamint a Driouch UMT titkárának; a Glovo multinacionális vállalat munkásszövetségének képviselőjének a Casablancában szervezett tüntetés után; és az UMT felsőoktatási szakszervezeti képviselőjének, aki a társadalombiztosítás védelmében emel szót. A fiatalok is aggasztják a szerkesztőséget: két oldalt szentelnek problémáiknak, köztük egy cikket a Marokkói Diákok Nemzeti Uniójában zajló küzdelmekről. A cikkek beszámolnak az Egyesült Államokban zajló sztrájkokról és a togói népi és ifjúsági felkelésről. Végül egy történelmi oldal megemlékezik az 1925 szeptemberi imperialista katonai invázió centenáriumáról a Rif-felkelés ellen.

Ahogy a szerkesztők a vezércikkben fogalmaznak: „Újságunk az osztályharc nyílt fóruma. A munkásmozgalom különböző szektoraiból érkező aktivisták adják ki, és nyitott azok számára, akik szervezeteik függetlenségéért küzdenek. (…) Újságunk eszköze a nemzetközi intézmények, például a Világbank, az IMF és az Európai Unió diktátumaival való szakításnak is. (…) Röviden, ez egy újság, amely az ország kizsákmányoltjainak és elnyomottjainak szolgálatában áll, a szabadság és a méltóság keresésében.”

L'Internationale, 39.sz.

2025. szeptember 11., csütörtök

Történelem: Száz évvel ezelőtt a Rif-háború

 


Egy hősies ellenállás, amely utat nyit a nemzeti függetlenségért folytatott harcnak

 

Kép: 1921: Abdelkrim vereséget mér a spanyol csapatokra Anualnál

 

2025 szeptemberében lesz a Rif-felkelés egyik jelentős epizódjának századik évfordulója: a francia-spanyol imperialista partraszállás Al Hoceimában 1925. szeptember 8-án.

Ez a partraszállás a francia imperializmus háborúba lépését követte, a spanyol imperializmussal együtt, amely vereséget szenvedett a felkelő Rif lakosságtól Abdelkrim El Khattabi parancsnoksága alatt.

Száz évvel később az esemény még mindig vitatott. Így a spanyol monarchia "baloldali" kormánya a spanyol sajtó szerint Margarita Robles védelmi miniszter kérésére elrendelte a partraszállás centenáriumának megünneplésének lemondását, "hogy elkerülje Marokkó megszégyenítését".

A Védelmi Minisztérium kezdetben javasolta a megemlékezés megszervezését – külön költségvetés elkülönítésével, azzal az ürüggyel, hogy ez volt a hadtörténelem első sikeres közös kétéltű partraszállási művelete. Egy katonai-technikai „bravúr”... amelynek célja a Rif felkelés és a francia és spanyol gyarmatosítás elleni ellenállás (1920-1927) leverése volt.

A Rif felkelés és ellenállás ugyanis a Maghreb népeinek nemzeti felszabadításáért folytatott küzdelem egyik csúcspontja.

A Negyedik Internacionálé marokkói aktivistái ma is magukénak vallják ennek a hősies küzdelemnek az örökségét, amely a nemzeti szuverenitásért és egységért folytatott küzdelem egyik fontos pillanata volt, és amely összefügg a szuverén alkotmányozó gyűlésért folytatott küzdelemmel, amely szentesítené az imperializmussal való szakítást és létrehozná a munkás-paraszt kormányt az országban.

Nem állítjuk, hogy itt felidézzük azoknak a felkeléseknek, csatáknak és eseményeknek a történetét, amelyek során 1920 és 1927 között a Rif elnyomott lakossága egyesült és felkelt a spanyol és francia imperialista hatalmak által rájuk kényszerített gyarmati elnyomás ellen.

Emlékezzünk csak arra, hogy a 20. század elején létrejött a világpiac. A nagy kapitalista hatalmak felosztották egymás között a világot, és fegyveres erővel kezdtek versenyezni a befolyási övezetekért. Az 1885-ös berlini konferencián a nagy európai hatalmak megszervezték Afrika felosztását egymás között. A cél a hatalmas természeti erőforrások – bányák, nyersanyagok, termékeny földek és gyakorlatilag szabad munkaerő – feletti ellenőrzés megszerzése volt.

1912 márciusa óta a feudális rezsim élén álló marokkói szultánnak el kellett fogadnia egy francia protektorátus létrehozását az ország felett. 1912 novemberében a francia és spanyol imperialisták megpecsételtek egy megállapodást, amelyben Franciaország átengedte Spanyolországnak a marokkói rifben lévő „befolyási övezetet”.

La bourgeoisie coloniale française avait en effet besoin de la collaboration de l’Espagne pour contenir les autres puissances coloniales : anglaise et allemande, surtout après les événements du 31 mars 1905 à Tanger et du 1er juillet 1911 à Agadir, premiers chocs entre puissances impérialistes se disputant la domination sur le nord de l’Afrique. Des chocs qui annonçaient, quelques années plus tard, le déclenchement de la Première Guerre impérialiste mondiale de 1914.

A spanyol imperializmus, amely egy másodlagos imperializmus volt Európában, ennek ellenére úgy érezte, hogy csak morzsákat kapott a marokkói tortából. A spanyol hadsereg nem titkolta frusztrációját. Így 1920 májusában Melilla új spanyol főparancsnoka, Silvestre tábornok elindult a Rif hegyvidéki középső részének meghódítására, amely még mindig nem volt spanyol ellenőrzés alatt.

Ez azért történt, hogy elfelejtsék, hogy a Rif – egy hegyvidéki régió a Földközi-tenger partján – egy barátságtalan terület, amelyet berber törzsek népesítenek be, akik állandó lázadásban állnak mind a szultán, mind minden külföldi hatalom ellen. Lyautey francia marsall később azt írta, hogy ezek a hegyek „darázsfészekként” szolgáltak, [ahová] az ember soha nem lépett be anélkül, hogy drágán megfizessen”, és „ahol ritkán találkozott olyan emberekkel, akik hajlandóak voltak elfogadni a külföldi uralmat”.

De a spanyol tábornok, akit felbátorított csapatai kezdeti előrenyomulásának látszólagos könnyedsége, úgy döntött, hogy támadást indít a féktelen törzsek ellen, amelyeket egy akkor még mindenki számára ismeretlen vezető türelmesen egyesített.

Abdelkrim El Khattabi 1882-ben született Ajdirban, az Ait Ouriaghel törzs írástudó családjában. Újságíróként dolgozott a melillai Le Télégramme du Rif napilapnál. Fokozatosan tudatosult benne a gyarmati uralom igazságtalansága. A spanyol hatóságok 1915-ben bebörtönözték. Egy évvel később szabadult, és visszatért a Rifbe, ahol a lakosság egyesítéséért küzdött, félretéve a régiót sújtó törzsi konfliktusokat és klánviszályokat

Amikor egy spanyol offenzíva fenyegette pozícióit, Abdelkrim, aki ekkorra már a rif törzsek karizmatikus politikai és katonai vezetője lett, mozgósította őket egy ellentámadásra. Az újonnan alakult rif hadsereg fegyelmezett és jól képzett volt.

Elsöprő győzelmet aratott, miután ostrom alá vette Anoual spanyol erődöt, ahol az Afrikai Hadsereg nagy része állomásozott. A spanyol tisztek által július végén kiadott parancs az erőd kiürítésére fiaskóvá és vereséggé vált: 1921 nyarán 13 000 és 19 000 között spanyol katona esett el vagy esett fogságba. Maga Silvestre tábornok is eltűnt az események során.

A katonai vereség olyan súlyos csapást mért a spanyol imperializmusra, hogy – az ibériai munkások és parasztok küzdelmével együtt – Primo de Rivera 1923-as katonai puccsához vezetett.

A spanyol hadsereg egymást követő vereségei, majd Abdelkrim 1923 februárjában kikiáltotta a Rif Köztársaságot, elkerülhetetlenül az első összecsapásokhoz vezettek a Rif csapatok és a francia imperializmus, valamint annak Marokkó többi részén fennálló „protektorátusa” között.

Egy végső spanyol vereség Chefchaouennél (1924) kevesebb mint egy évvel később megnyitotta az utat Franciaország számára a háborúba való közvetlen belépéshez. Az 1925. szeptember 8-i francia-spanyol partraszállás Al Hoceimánál a francia imperializmus által vívott kegyetlen gyarmati háború kiindulópontja volt. Ez utóbbi a hírhedt Pétain marsallt küldte oda, míg a hasonlóan hírhedt Franco tábornok a spanyol oldalon tevékenykedett. A gyarmati háborút bombázások és vegyi fegyverek („mustárgáz”) bevetése jellemezte a rif lakosság ellen.

A franciaországi kommunista mozgalom érdeme (amelyet még nem csúfított el a sztálinizmus), hogy mozgósította a gyarmati hatalom munkásait és fiataljait saját imperialista kormányuk ellen, amint azt franciaországi elvtársaink cikkében is megemlítettük ebben a számban. Végezetül emlékezzünk arra, hogy a gyarmatosító hatalmak mindig az úgynevezett és önjelölt „civilizációs küldetésük” nevében igazolják elnyomásukat. Miután 1926 júniusában megadásra kényszerítették, Abdelkrim (1) szembeszállt az őt legyőző elnyomókkal: „A civilizációtok vasból van! Nagy bombáitok vannak, ezért „civilizáltak” vagytok. Nekem csak puskalőszereim vannak, tehát „vad” vagyok.”

 

 

(1) Ezután Réunion szigetére deportálták (ami ma francia gyarmati birtok), ahol a francia kormány házi őrizetben tartotta. 1947-ben sikerült megszöknie, és Egyiptomban talált menedéket. Nem volt hajlandó visszatérni Marokkóba annak „függetlensége” után, mivel úgy vélte, hogy ez „a marokkói monarchia és a volt gyarmati hatalmak közötti kompromisszum”.

 

Írta: Mohamed Lamine

 

L'Internationale 39.sz.


2025. június 13., péntek

A népirtó államot el kell szigetelni!

Június 12-ről 13-ra virradó éjjel Izrael egy lépéssel tovább ment: Iránt bombázta, civileket és magas rangú katonai tisztviselőket egyaránt támadva.

Ez a provokáció - amelyről Trump most azt állította, hogy engedélyezte és támogatta - ismét besározza a népirtó államot.

Szégyelljék magukat a nagy kapitalista hatalmak kormányai, akik az izraeli agresszió után "mindkét felet önmérsékletre merték felszólítani"!

Mintha egyenlő jel lenne egyrészt a megtámadott Irán, másrészt Trump-Netanyahu között, akik mindketten elkötelezték magukat amellett, hogy az emberiséget egy általános konfliktusba rántsák, amelynek következményei felmérhetetlenek.

Ami pedig az iráni rezsim természetéről és az atomfegyverek megszerzésére való törekvéséről szóló ürügyre hivatkozik, az mit ér a népirtó Netanjahunak? Mit ér Trumpnak, Hirosima és Nagaszaki gyilkosainak örökösének, valamint a világ tucatnyi diktatórikus és vérszomjas rezsimjének támogatójának?

Gázában az izraeli hadsereg naponta több száz éhező palesztint mészárol le az úgynevezett "humanitárius központok" peremén. "Made in USA", "Made in France", "Made in Britain" és "Made in Germany" fegyverekkel mészárolja le őket.

A kormányok népirtásban való bűnrészessége ellen minden kontinensen egyre nagyobb a követelés, különösen a munkásszervezetek és a fiatalok körében.

A kormányoknak azonnal meg kell szakítaniuk minden diplomáciai, politikai, katonai, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatot Izraellel, hogy a népirtó államot elszigeteljék és működésképtelenné tegyék.

Ez a követelés más munkavállalói és demokratikus követelések mellett a június 14-re az Egyesült Államokban Trump és politikája ellen meghirdetett 1500 tüntetésen is kifejezésre jut.

Ezt fejezik ki a Gáza elleni világméretű felvonuláson, az Egyesült Államoknak és Izraelnek alárendelt egyiptomi rezsim által felállított akadályok ellenére.

Kifejeződik az arabok és zsidók közös tüntetéseiben, hogy megtörjék a gázai kerítés "izraeli" oldalán lévő gyilkos blokádot.

Mi, akik részt vettünk a globális imperialista háború elleni nemzetközi rendkívüli találkozón (Párizs, 2025. március 21-22.), támogattuk vagy támogattuk azt, felhívást intézünk a munkavállalókhoz, a fiatalokhoz és a munkavállalói szervezetekhez világszerte:

Tegyünk a legszélesebb körű egységben azért, hogy :

- Követeljük, hogy minden kormányunk azonnal szakítson meg minden diplomáciai, katonai, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatot Izraellel!

- Állítsuk meg a gázai népirtást!

- Állítsuk meg az Irán elleni izraeli agressziót!

 

Nyilvánosan aláírom ezt a felhívást

Ország: .............................................. Teljes név: .........................................................................

Cím: ..................................................................

Elérhetőség (mail) .........................................................................

A következő címre kell küldeni: internationalmeeting2025@gmail.com


2025. június 6., péntek

Marokkó: nemet a népirtó hajók kikötésére a kikötőinkben!

 



Miközben a palesztin nép elleni izraeli népirtás folytatódik, a marokkói nép és a munkások április 6-án és 13-án tömegesen tüntettek Rabatban, Casablancában, Tangerben és más nagyvárosokban a palesztin néppel való szolidaritás és a marokkói rezsim és Izrael Állam több mint négy éve tartó normalizálódása ellen.

Az elmúlt hetekben a marokkói nép az izraeli népirtás miatt dühösen mozgósított. Naponta tömegek vonulnak az ország nagyvárosainak utcáira, hogy tiltakozzanak a héber állam által elkövetett bűnök ellen, és követeljék a normalizációval való szakítást.

Április 7-én a tanárok országos sztrájkot tartottak, amelyet szakszervezeteik hívtak össze a palesztin nép támogatására az ország több városában.

A Marokkói Szolidaritási Bizottság a palesztin néppel című marokkói szervezet által összehívott tüntetésen több százezer munkás és fiatal vett részt "Együtt a normalizáció visszavonásáért" és a népirtás ellen.

Április 18-án, pénteken 18.30-kor a tüntetők palesztin zászlókkal érkeztek a Casa-Port állomás elé, hogy tiltakozzanak az Izraelnek szánt amerikai haditechnikai eszközöket szállító Nexoe Maersk kikötése ellen. A rendőrség nyomása ellenére, amely körülvette a tüntetőket az állomás bejáratánál, a tüntetők elszántan folytatták akciójukat szakszervezetük, az Union Syndicale des Travailleurs Portuaires (USTP-UMT) felhívására. Az USTP-UMT a Nexoe Maersk hajó bojkottjára szólította fel a munkavállalókat, és elutasítja a marokkói munkavállalók bármiféle részvételét a bűnös és népirtó logisztikai műveletekben. "Ez egy hatalmas botrány, és világossá kell tennünk, hogy kikötőinket nem lehet népirtás színhelyéül használni" - mondta Sion Assidon aktivista, a marokkói BDS mozgalom alapítója, aki kifejtette, hogy "november óta hajók hoznak vissza amerikai katonai felszerelést, amelyet Tangerben raknak le, majd egy másik, a Földközi-tengeren működő hajó felveszi, hogy Izraelbe vigye".

Ahelyett, hogy pozitívan reagálna az emberek akaratára, a rezsim folytatja a normalizálódást Izrael bűnöző államával. "Szégyenletes, hogy a népirtás több mint egy éve és az országszerte szinte heti rendszerességgel zajló mozgósítások után a kormány továbbra is figyelmen kívül hagyja a nép hangját" - mondta Khadija Ainani, aktivista, az AMDH (Marokkói Szövetség az Emberi Jogokért)-Rabat elnöke.

L'Internationale 38.sz.

2025. május 18., vasárnap

Egyiptom a gazdasági válság és a tekintélyelvű politika között

 


Egyiptom az elmúlt évtizedek egyik legösszetettebb gazdasági és társadalmi válságán megy keresztül. Kairó utcáin és a vidéki területeken a polgárok a válság hatásait a mindennapi életük részleteiben is láthatják: a magasabb energiaárak, az emiatt emelkedő közlekedési díjak, az emelkedésnek az élelmiszerárakra gyakorolt hatása, valamint az olyan alapvető közszolgáltatások költségeinek sorozatos emelkedése, mint az áram.

A lakosság nagy részének szenvedésének részletei a bérek és a megélhetési költségek közötti egyensúlytalanságot mutatják, egy olyan egyensúlytalanságot, amely veszélyezteti a létminimumot, és amely - olyan tiltakozások hiányában, amelyek a hatalmon lévő osztályokat politikájuk felülvizsgálatára késztetnék - nem oldható meg úgynevezett gazdasági reformokkal, és csak növeli a nyomort.

2008-ban részt vettem egy szakértőkből és szakszervezeti vezetőkből álló bizottságban, amelynek feladata a reális minimálbér meghatározása volt. Helyszíni tanulmányok, valamint a munkavállalói csoportok és szakemberek véleménye alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy 1200 egyiptomi font az alapvető szükségletek fedezéséhez szükséges minimum, az úgynevezett alapvető szükségletek kosara. Akkoriban ez az összeg körülbelül 220 dollárnak felelt meg.

Mára, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlására 2016-ban kezdődött leértékelési sorozatot követően a font árfolyama 50 font körüli értékre romlott a dollárhoz képest. A kormány a bérek és a fogyasztás egyensúlyának megteremtése érdekében a minimálbért 7000 egyiptomi fontra, azaz mindössze havi 137 dollárnak megfelelő összegre emelte.

Más szóval, a fizetéseket ténylegesen csökkentették, ami egyenlő a munkavállalók meglopásával.

Az informális gazdaságban dolgozók milliói azonban nem kapják meg ezt a bért se. Néha két munkahelyük van, és akár napi tizenkét órát is dolgoznak, hogy meg tudjanak élni, amegélhetés költsége pedig 2008 óta a becslések szerint több mint 200 dollár, nem is beszélve az áruk és szolgáltatások helyi szinten megugró árairól.

Miközben a közvetlen adókban jelentős emelések történtek, ezek a szakmák - különösen az ügyvédek - magasabb adójában tükröződtek, az elmúlt két évben tiltakozó megmozdulásokat szerveztek.

2010-ben az adóbevételek 170 milliárd egyiptomi fontot tettek ki, 2014-re több mint 300 milliárdra, 2023-ra pedig 1530 milliárdra emelkednek, és idén 30%-os növekedést terveznek. Ebben az időszakban vezették be a hozzáadottérték-adót (héa). Ez 2016-ban 32 milliárd egyiptomi font bevételt hozott, amely 2022-re 454,2 milliárdra emelkedik, és várhatóan tovább nő, akárcsak a fizetések és egyéb jövedelmek adója.

Ezek a politikai intézkedések nem a véletlen művei, hanem annak a kormánynak a lényegét tükrözik, amely a válságot a bérből élők és a középosztály bizonyos rétegei kárára akarja megoldani, és kemény gazdasági intézkedésekkel és erőszakos politikai elnyomással akarja megerősíteni hatalmát.

Egy olyan időszakban, amikor az ország 165 milliárd dollárt meghaladó külföldi adóssága évente közel 10 milliárd dollárral nő, és amikor ezeket a hiteleket a rezsimhez közel álló üzletemberek által irányított megaprojektekre fordítják, az osztályok közötti szakadék egyre mélyül, és a szegénység köre egyre szélesedik, ami a lakosság több mint kétharmadát érinti.

A jobb béreket vagy munkakörülményeket követelő szakszervezeti mozgalmakat szisztematikusan elnyomják. A sztrájkokat kriminalizálják, a tüntetőket "nemzetbiztonsági fenyegetésnek" állítják be, és a társadalmi igazságosságot követelők ellen terrorizmus vádját emelik.

A közelmúltban lezajlott gázai háború feltárta a politikai és erkölcsi zsákutca mélységét, amelyben a kormány találja magát. Ahelyett, hogy szolidaritást vállalt volna a palesztin néppel, a kormány azzal kezdte, hogy az ellenállást vádolta meg az eszkalációért való felelősséggel. Amikor a háborúnak az egyiptomi gazdaságra gyakorolt hatásai súlyosbodtak, és széles körű dühöt váltottak ki, a hatóságok színházi események szervezésével, a közterületek elkobzásával és a szolidaritás valódi tartalmának kiüresítésével próbálták csökkenteni ezt a dühöt.

A közvélemény-kutatásokban tükröződő megszállásellenes közhangulat és a hivatalos álláspontok ridegsége közötti ellentmondás tovább növelte a lakosság és a hatalmon lévő hatóságok közötti szakadékot. Ahogy a gazdaság romlik, az elnyomás fokozódik és a jogorvoslati lehetőségek csökkennek, úgy alakulnak ki társadalmi feszültségek, amelyek a düh kifejeződésével, a méltóság hiányának érzésével és a palesztin nép és jogos ügye iránti csekély támogatással járnak együtt.

 

A szerző, Essam Shaaban, egyiptomi politikai antropológus kutató.

 

L’Internationale  38. sz.

2025. február 6., csütörtök

EGYIPTOM: 7000 textilipari munkás sztrájkol


Napi tizenkét órát dolgozva, megfosztva szakszervezettől, fizetett szabadságtól és munkaidő betartásától, úgy döntöttek, hogy sztrájkba lépnek.

Január 16-án reggel óta a T&C vállalat (készruházat) közel 7000 dolgozója sztrájkol az El Obour ipari parkban, Kairótól északkeletre.

Követelik a béremelés, a minimálbért és éves bónuszukat. Nyomorúságos 4000 fontnyi fizetésük (kb. 76 euró, beleértve a közlekedési és étkezési költségtérítést is) jóval a kormányzati közlés szerinti 6000 fontos (kb. 115 euró) minimálbér alatt van. A magas megélhetési költségek mellett ilyen bérek mellett nem tudnak megélni.

A munkások kijelentették, hogy sztrájkjuk addig fog tartani, amíg követeléseik teljesülnek: 6000 font minimálbér, az éves bónusz 50%-os emelése, közlekedési és étkezési pótlék, valamint (már egy napos távollét esetén is) a havi bónusz elvonásának megszüntetése, a fizetett szabadsághoz való jog, stb.

Felszólították más gyárakat, üzemeket, hogy szolidaritásból csatlakozzanak hozzájuk.

A Munkaügyi Minisztérium elutasította szakszervezet létrehozásáról jóváhagyását a vállalatnál, így a dolgozók saját képviselőket neveztek ki, de minden kísérletük kudarcot vallott a tárgyalások megkezdésére és megállapodásra jutásra. A vezetőség makacsul elutasítja a tárgyalásokat, még a sztrájk első négy napja után is.

Ami még rosszabb, hogy elbocsátással fenyegetik a sztrájkolókat. Behívták a Munkaügyi Minisztérium ellenőreit, akik szokásos szerepüket játszották, megpróbálták leállítani a sztrájkot és megfélemlíteni a munkásokat, sőt, odáig mentek, hogy jóváhagyták Magdy Tolba, a T&C üzletembere és tulajdonosa fenyegetéseit bizonyos sztrájkolók elbocsátásáról.

Az egyik sztrájkoló felidézte, hogy munkások már szerveztek egy sztrájkot 2024 januárjában béremelésért, de amit elértek, nevetséges volt, semmilyen hatást nem tett vásárlóerejükre a vágtató inflációval szemben. Így aztán 2024. december 5-én tüntetést tartottak a gyár előtt ugyanezekért a követelésekért.

Követelik a 2023-as és 2024-es évre járó szabadságok, valamint a hivatalos munkaszüneti napok egyenlegének kifizetését is, amelyeken fizetés nélküli munkavégzésre kényszerültek.

A személyzet része nagyszámú női dolgozó - egyikük magyarázza, hogy nincs fizetett szabadságuk, ami a munkaügyi törvényekkel nem egyeztethetô össze, nem is beszélve a hivatalos munkaszüneti napok elmulasztásáról. Munkaidő alatt bekövetkező sérülés vagy betegség esetén a vállalaton kívül kell elláttatni magukat a saját költségükön, s a vezetőség csak a fizetés negyedét fizeti ki.

A sztrájkolók kifejtik , hogy nem adhatják meg a nevüket, nehogy önkényes elbocsátásnak legyenek kitéve, mint ahogyan ez néhány kollégájuk esetében tavaly történt - és az elbocsátottak közül senki sem kapott semmilyen kártérítést, miközben a háromnapos sztrájkot a vállalat összes dolgozójának a béréből levonták.

A "minősített ipari övezetek poklában"

A Magdy Tolba üzletember tulajdonában lévő T&C Garment híres márkák készruháira specializálódott. Az egyiptomi Tolba csoportnak a török Tay csoporttal van megállapodása. A vállalat a "minősített ipari övezet" (QIZ) státusza alá tartozik, amelyet az izraeli-jordániai "békemegállapodás" után hoztak létre, és az Izrael-USA szabadkereskedelmi megállapodás (1985) szabályozza.

Az egyiptomi és jordániai vámszabadterületeken található gyárak kedvezményes vámokat élveznek az Egyesült Államokba irányuló exportjuk során, feltéve, hogy termelésük egy részét Izrael államban állítják elő (a T&C esetében a termelés 10,5%-a). Az El Obour üzem harminc gyártósorból és egy mosodából áll. A 2023-ban gyártott és exportált áruk 2023-ban 120 millió dollárt tettek ki, és az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium előrejelzése szerint 2024-ben 155 millió dollárt fognak. A gyár naponta 60 000 ruhadarabot állít elő, a termelékenység brutális növekedésével megbirkózni kényszerülő munkások fájdalmának és verejtékének termékét. Három évvel ezelőtt naponta 900 ruhadarab futott le a gyártósorról. Mára ez a szám napi 2500 ruhadarabra emelkedett, a bérek és a prémiumok növekedése nélkül!

Haby El Masri, kairói tudósítónk összeállítása

(Nemzetközi Munkásbizottság, 293.sz. információs levél)


2024. szeptember 5., csütörtök

Fiatal forradalmárok második nemzetközi találkozója


11 ország 90 fiatalja nyilatkozik:

„Le a háborúval, le a kizsákmányolással!

Palesztinából, az Egyesült Államokból, Mexikóból, Kanadából, Azániából (Dél-Afrika), Oroszországból, Ukrajnából, Portugáliából, Olaszországból, Spanyolországból és Franciaországból érkeztünk. A Negyedik Internacionálé francia szekciója által szervezett fiatal forradalmárok nemzetközi találkozója alkalmából gyűltünk össze.

A találkozó összetétele és tartalma is nemzetközi..

Egy évvel ezelőtt, a fiatal forradalmárok első nemzetközi találkozója után búcsúztunk el. Néhány hónappal később egy jelentős esemény rázta és rázza meg a világ helyzetét: a palesztin nép elleni népirtás a Gázai övezetben. A fiatalokat világszerte elborzasztja és felháborítja ez a helyzet.

Ami Gázában történik, az rokonságban áll azzal a barbársággal, amely több mint 2 éve zajlik az ukrajnai háborúban. Mert a háborúk nem véletlenek, hanem a tőke törvényeinek, a kapitalista kizsákmányolás hanyatló rendszerének a középpontjában állnak.

A fiatalok az imperialista háborúk barbárságának célkeresztjében állnak.

„Megértjük, hogy a nyugati országok munkavállalói számára a fő ellenség a NATO. De Putyin rendszere is a munkások ellensége” - mondta egy oroszországi elvtárs. Egy ukrán elvtárs leírta, hogy hazájában „a katonák az utcán elkapják a fiatalokat, teherautókba kényszerítik őket, és a frontra küldik”. „Nekünk nincs problémánk a zsidókkal, mi a cionizmus ellen vagyunk. Nem tudjuk elfogadni ezeket a haláleseteket, ezeket a mészárlásokat, nem tudjuk elfogadni, hogy nincs jogunk a saját területünkön élni”. mondja egy palesztin elvtársunk.

Mindenhol egyre inkább robbanásszerűen nő a katonai költségvetés, milliárdokat költenek háborúra, hogy a mészárlások és a barbárság folytatódhasson. Ezekre a milliárdokra van szüksége a fiataloknak és a munkásosztálynak, hogy rendesen élhessenek és tanulhassanak.

Minden eddiginél jobban megerősítjük, hogy a fiatalok nem egymás ellenségei.

„Feltétel nélkül támogatjuk a palesztin népet” - mondja az amerikai elvtársunk. A mi ellenségünk a saját háborús uszító kormányunk. Mi a béke és a szabadság jövőjét akarjuk!

Megvitattuk a háborús helyzetet, a nők elnyomását, a nemzeti kérdéseket és a népek önrendelkezési jogát, a környezet pusztulását.... Mindezek a viták ugyanahhoz a problémához tértek vissza: a kapitalista rendszert meg kell dönteni, véget kell vetni neki!

Jobban, mint valaha, tovább kell erősítenünk a kapcsolatokat a világ minden tájáról érkező fiatalok között.

Együtt megalakítjuk a Fiatal Forradalmárok Harmadik Nemzetközi Találkozójának szervezőbizottságát.

2023. november 10., péntek

November 3-án, 4-én és 5-én "Nemzetközi konferenciát tartottunk Franciaországban a Negyedik Internacionálé, a szocialista forradalom világpártjának újjáalakításáért".

 


Minden kontinens munkásaihoz és fiataljaihoz, akik a háború és a kizsákmányolás ellen, valamint a munkások és a népek felszabadításáért harcolnak!

 

November 3-án, 4-én és 5-én "Nemzetközi konferenciát tartottunk Franciaországban a Negyedik Internacionálé, a szocialista forradalom világpártjának újjáalakításáért".

 

1.      A konferencián 32 ország küldöttsége vett részt, akik a CORQI-hoz (a Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervező Bizottsága) tartozó csoportokat és szervezeteket, valamint a CORQI-hoz nem tartozó, de a kapitalizmus, az imperializmus és a háború elleni küzdelemben részt vevő csoportokat és aktivistákat képviseltek, és szabadon részt vettek a vitáinkban. Hét másik ország küldöttségei nem tudtak részt venni a megbeszéléseinken, mert a francia kormány megtagadta tőlük a beutazási vízumot.

 

2.      Egy olyan időszakban gyűltünk össze, amikor a palesztin népet eltiporják a naponta több száz új áldozatot követelő gázai szőnyegbombázás  alatt. Az USA és a többi kapitalista hatalom által katonailag, politikailag, diplomáciailag és gazdaságilag támogatott Izrael Állam nem titkolja, hogy milyen célt szeretne elérni: a második Nakba megszervezését, vagyis a jelenlegi mészárláson túl a kétmillió-háromszázezer palesztin kiűzését a Gázai övezetből.

 

3.      Október 7-e másnapján a CORQI állást foglalt: "A világ dolgozói, fiataljai és népei megrendülten sajnálják a több ezer civil áldozatot, különösen azokat a fiatalokat és gyermekeket, akiknek brutálisan elragadtak az életét Izraelben és Gázában. "Ez a háború" - jelentette ki Netanjahu izraeli miniszterelnök. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a háború nem 2023. október 7-én kezdődött? Hetvenöt éve pusztít a térségben. Hetvenöt éve a palesztin népet elűzték a földjéről, elűzték a falvaiból, lerombolták az otthonait. Hetvenöt éve megtagadják tőle a visszatérés jogát, és olyan gyarmatosítással szembesül, amely egyre több és több palesztin földet emészt fel. A megkülönböztetés, az elnyomás és a megaláztatás valóságos apartheid rendszerének van kitéve, de az ellenállás és a harc soha nem szűnt meg.

 

4.      Netanjahu, miután felelősséget vállalt a "háborúért", kijelenti, hogy meg kívánja hosszabbítani az 1947-es háborút, és bejelenti: "Még csak a kezdetnél tartunk". Minden munkásnak, minden fiatalnak, minden aktivistának, a szabadság és a demokrácia minden támogatójának elsőrendű kötelessége, hogy kiálljon a palesztin nép mellett, hogy azonnal véget vessenek a mészárlásnak. A minden kontinensen és minden országban megkezdett mozgósításnak folytatódnia és bővülnie kell, hogy kikényszerítsük az izraeli bombázások azonnali leállítását és a blokád feloldását, amely már közel 10 000 áldozatot követelt, és valószínűleg további tízezreket fog követelni a víz, az élelmiszer és a gyógyszerek megvonása miatt is. Semmi sem indokolja, hogy Gáza "szabadtéri tömegsírrá" váljon, ahogy az Orvosok Határok Nélkül alelnöke fogalmazott. A bombázások befejezése, a légi és szárazföldi beavatkozás befejezése, az ostrom megszüntetése a demokrácia minden támogatójának, az emberi faj minden védelmezőjének közös ügye.

 

5.      Ezen túlmenően minden aktivistának, minden munkásnak, minden fiatalnak, aki a szabadságot, az igazságosságot és a demokráciát akarja, kötelessége támogatni a palesztin nép önrendelkezési jogát és a földjére való visszatérést, a szabadsághoz és az élethez való jogot. Semmi sem indokolhatja, hogy egy népnek ne legyen joga az élethez. A kapitalista rezsim által a nácik által a második világháború alatt a zsidók ellen elkövetett szörnyűségekkel előidézett borzalmak nem igazolhatják azt a borzalmat, amelyet Izrael Állam követett el a palesztin nép ellen. Egy népirtás nem igazolhat egy másik népirtást; a varsói gettó szörnyű körülmények közötti kiirtása nem igazolhatja a gázai gettó mai likvidálását. Az a zsidó gyermek, aki 1943 áprilisában, a hősies varsói gettólázadás utolsó napjaiban a náci katonák előtt emelte fel a karját, nem igazolhatja a 2023-ban az izraeli bombák alatt összezúzott palesztin gyermeket.

 

6.      Hetvenöt éve Palesztina felosztása, amelyet az ENSZ a palesztin nép feje fölött kényszerített ki, szenvedést hozott a palesztin népnek, amely végtelen vándorlásra és korlátlan elnyomásra van ítélve. De ez a szenvedés a zsidó lakosságot is sújtja, akik megfizetik annak a helyzetnek a következményeit, amelybe a cionista projekt hozta őket. A barbárság elleni küzdelem semmiképpen sem táplálja az antiszemitizmust - amely ellen küzdeni kell -, hanem éppen ellenkezőleg, pozitív megoldáshoz vezet a Palesztina földjén élő zsidó és arab komponensek számára. Napjainkban egyre több hang hallatszik - ha még mindig kisebbségben is -  a palesztinai arab lakosság és az 1947-es határokon belül élő zsidó lakosság körében, hogy egy másik perspektívát védelmezzenek: hogy zsidók, arabok, keresztények, muszlimok és ateisták egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel élhessenek egy demokrácia elvein alapuló államban, egy szekuláris, demokratikus és független Palesztinában, Palesztina egész történelmi területén. Így vagy úgy, de ez az egyetlen megoldás, amely tartósan véget vethet a hetvenöt évvel ezelőtt kezdődött helyzetnek.

 

7.      A nyugati hatalmak összes kormánya, beleértve az USA kormányát is, követeli az ENSZ-határozatok alkalmazását. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a palesztinai drámai helyzet az ENSZ 181. számú határozatának megszavazásából ered, amely 1947. november 29-én létrehozta a felosztást? Emlékeztetnünk kell Önöket arra, hogy ez a határozat egy kizárólagos zsidó államot hozott létre, és megtagadta a palesztin néptől a jogot, hogy saját földjén az állam része legyen? Az ENSZ volt az, amely a tőkés hatalmak és az akkor Sztálin vezette Szovjetunió közötti megállapodás alapján lehetővé tette az 1948-as Nakbát, 800 000 palesztin végleges kiűzését földjéről, földjeiről és otthonából. Minden, ami azóta történt, az 1947-es szavazás következménye.

 

8.      Az ENSZ Palesztina felosztását jelenti. Az ENSZ nem lehet megoldás. Természetesen mindenki azt állítja, hogy támogatja: Izrael, az Egyesült Államok, de a baloldali pártok és a különböző szervezetek vezetői is, akik azt állítják, hogy "a palesztin nép barátai". Azt mondjuk a munkásoknak és a fiataloknak: "Óvakodjatok azoktól, akik az ENSZ-határozatok követelésére szólítanak fel benneteket". Az ENSZ által 1947 óta a Közel-Keletről elfogadott 81 határozat közül az egyetlen, amelyet alkalmaztak, az az, amely lehetővé tette a cionisták számára, hogy kizárólag a zsidók számára államot hozzanak létre. Az összes többi határozatot, beleértve azokat is, amelyek a megszállt területek visszaadását vagy a gyarmatosítás mérséklését követelik, soha nem alkalmazták. Az ENSZ, hogy Leninnek az őséről, a Népszövetségről szóló kifejezésével éljünk, nem más, mint "rablók barlangja", mert az a funkciója, hogy lehetővé tegye a kapitalista "rablók" mindenféle fajtájának (tegnap még egyetértésben a sztálini ellenforradalmi bürokraták rablóival, akik mostanra a Kreml oligarcha rablóivá váltak), hogy megegyezzenek egymás között. Az ENSZ nem egy nemzetközi szervezet, amely a békét garantálja, hanem egy nemzetközi szervezet, amely a különböző kapitalista államoknak biztosítja a szabadságot, hogy érdekeik szerint cselekedjenek.

 

9.      A Palesztinát háromnegyed évszázada sújtó tragédiára pozitív megoldást csak a Negyedik Internacionálé és annak palesztinai szekciója által már 1947-ben megfogalmazott perspektíva megvalósítása jelenthet: a Palesztin Alkotmányozó Gyűlés, amely zsidókat és arabokat egyenlően egyesíti Palesztina egész történelmi területén. Az igazság az, hogy a szekuláris és demokratikus Palesztina perspektívája - amelyet az 1968-as Palesztin Nemzeti Charta rögzített - eredetileg a palesztin nemzeti mozgalom valamennyi összetevőjének perspektívája volt, de később az imperializmus és a reakciós arab rezsimek nyomására feladták. Ahogyan a Szovjetunió összeomlása óta a munkásmozgalom minden hivatalos vezetője feladta - nemcsak a gyakorlatban, hanem szavakban is - a szocializmus perspektíváját, és így a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetését. A győzelemhez a munkásoknak olyan pártokat és Internacionálét kell (újra)alakítaniuk, amelyek szavakban és a gyakorlatban teljes mértékben felvállalják azokat az álláspontokat, amelyek a munkásmozgalom alapító álláspontjai voltak annak kezdetén: teljes szakítás a burzsoáziával, a termelőeszközök kollektív kisajátítása. Ez az a perspektíva, amelyet az osztályharcokban kell kifejleszteni. Mert az osztályharc él és virul.

 

10.   Ha a Gázai övezetben és Ciszjordániában a palesztin nép ellen barbárság elszabadult, az azért is van, mert hetvenöt éve, a vereségek, a mészárlások, a csapások ellenére a palesztin forradalom nem adta fel. Nemzedékről nemzedékre a palesztin nép nem hagyta abba a harcot a jogaiért, a visszatéréshez való jogért, a jogért, hogy a felosztás és az első Nakba idején elkövetett szörnyű igazságtalanságot helyrehozzák. A palesztin forradalom és annak folytonossága az elmúlt hetvenöt év során része azoknak a forradalmi folyamatoknak, amelyek minden kontinensen azt látták, hogy a népek, és különösen a munkások, felemelkednek követeléseikért. Az elmúlt időszakban - amint arra konferenciánk küldöttei rámutattak - láttuk a tömeges sztrájkokat az Egyesült Államokban az autó- és szórakoztatóiparban; láttuk a sztrájkok szaporodását Kínában a szakszervezetek betiltása ellenére; láttuk a munkások szűkebb körű, de igen jelentős sztrájkjait Oroszországban a háború közepette és a háború ellenére; Láttuk Egyiptom és Algéria népeinek felkelését; láttuk Nyugat-Afrika népeinek mozgósítását a francia gyarmati jelenlét ellen és annak megszüntetését követelve; láttuk a bangladesi textilmunkások tízezreinek sztrájkját. A tőkés barbársággal szemben a munkások és a népek jogaikért való törvényes mozgósítása áll. Néha eléri követeléseit. Néha a munkások mozgósítása sikertelen. Mindezek a küzdelmek azonban az osztályharc valóságát fejezik ki. Nemzetközi szinten ez az osztályharc azt mutatja, hogy az elnyomottak és kizsákmányoltak újra és újra felveszik a harcot kizsákmányolóik és kormányaik ellen.

 

11.   A munkásosztály kezében van az emberiség jövője. A bomlófélben lévő imperializmus mindenütt megkérdőjelezi a demokratikus jogokat, beleértve a tüntetéshez és a szervezkedéshez való jogot. A történelem kereke mindenütt visszafelé forog a dolgozó nők által megszerzett jogok vagy a fiatalabb generáció oktatáshoz való joga tekintetében. Mindenütt támadás éri a népek által kivívott függetlenséget, ahogyan a feketék által az Egyesült Államokban kivívott formális egyenlőséget is. Az elmúlt években a korábbi gyarmati hatalmak és az imperializmus még Mali, majd Niger teljes blokádját is meghirdették. A munkásosztály, a munkásmozgalom, amely a társadalom minden elnyomott rétegével szövetségben áll, a szervezkedéshez való jogáért, a demokratikus szabadságjogokért, a dolgozó nők jogaiért, a nemzetek szuverenitásáért, a társadalmi visszafejlődéssel szembeni küzdelemmel száll szembe a kapitalista rendszerrel, a termelési eszközök magántulajdonának rendszerével. Ez a munkásellenállás ellenáll annak a lejtőnek, amelyen a tőkés hatalmak most haladnak, az általános háborúnak, a harmadik világháború felé való menetelésnek, amelyet csak a nemzetközi munkásosztály mozgósításának kiszélesítésével lehet megakadályozni.

 

12. A kilencedik egymást követő évben a fegyverekre fordított globális kiadások meredeken emelkedtek: 2023-ban 2,5 billió dollárt költenek majd háborúra, ennek 40%-át csak az Egyesült Államok! Áldás a fegyverkereskedők és a hadiipar számára. Az emberekre nézve a következmények rémisztőek, mert mint minden árucikket a kapitalista rendszerben, az egyre növekvő mennyiségű előállított fegyvereket is el kell fogyasztani. Ennek eredményeképpen a háborúk egyre terjednek. Ugyanakkor az állami költségvetéseket egyre inkább elvonják az emberek szükségleteiről és a közszolgáltatásokról, hogy a háborút táplálják. Ez különösen igaz az Ukrajnában kirobbantott háborúra. Ezt közel két évvel ezelőtt Putyin, az orosz oligarchák, a milliárdosok képviselője indította el, akiknek vagyona az állami vagyon kifosztásán alapul. De nagyon gyorsan kiderült, hogy mi is ez: egy de facto háború az amerikai imperializmus és Oroszország között, egy olyan háború, amelyben a NATO az az eszköz, amely lehetővé teszi az amerikai imperializmus számára, hogy meghatározza az útitervet az összes kapitalista állam számára, amelyek a szövetségesei. A Negyedik Internacionálé újjáalakításáért küzdők a háború első napjaitól kezdve a "No Putin, no Biden", "orosz csapatok ki Ukrajnából, NATO csapatok ki Európából" jelszavakat hirdették. Emellett a neokoloniális rendet fenntartó csapatok, különösen az Afrikában állomásozó francia csapatok kivonását követelték.

 

12.   Az imperializmus a barbárságba vezeti az emberiséget. Ennek a barbarizmusnak jelentős elemei vannak. A terjedő háborúk ennek kifejeződései. A Kína elleni fenyegetések, amelyet az amerikai kapitalisták teljesen le akarnak igázni a saját igényeiknek meegfelelően, olyan háborúhoz vezethetnek, amely az emberiséget egy olyan tűzvészbe rántja, amely a létét fenyegeti. Ugyanilyen súlyosak a környezetet fenyegető veszélyek, amelyeket a kapitalisták eltökéltsége jelent, hogy szégyentelenül hajszolják a profitot, függetlenül az emberiségre gyakorolt potenciálisan drámai következményektől. Miközben a pénzügyi spekulációval a kapitalisták soha nem látott profitot halmoznak fel, az emberek milliárdjainak helyzetének romlása új csúcsokat ér el: az éhínség egyre nő, a járványok terjednek, a bizonytalanság növekszik, egész államok bomlanak fel és tűnnek el, vagy kerülnek a multinacionális cégek által finanszírozott fegyveres bandák kezére, amelyek az altalajban rejlő gazdagságra pályáznak. Emberek tízmilliói kerülnek a száműzetés útjára, akik közül évente ezrek pusztulnak el. A társadalom összeomlása az egyik végleten és a mérhetetlen gazdagság felhalmozódása a másikon drámaian szemlélteti a termelési eszközök magántulajdonán alapuló kapitalista rendszer zsákutcáját.

 

13.   A barbárság felé való meneteléssel szemben a szocializmusért folytatott harcot állítjuk, hogy a termelést maguk a termelők irányítsák.Így a gazdaság az emberiség szükségleteinek, fejlődésének és környezetének megóvásának szolgálatába áll, nem pedig a kizsákmányoló kisebbség profitjának hajszolására. Ez jelenti, hogy harcolni kell azért, hogy a munkásosztály kormányai, a béke és nem a háború kormányai előtt nyissuk meg az utat.

 

14.   Ezen az úton a dolgozók szembekerülnek azzal, hogy a munkások és a nép érdekeinek képviseletére hivatkozó szervezetek vezetői nem hajlandók szakítani a kapitalista renddel. Tény, hogy a kommunista pártok és a szocialista pártok vezetői, akik évtizedek óta támogatják az általuk "piacgazdaságnak" nevezett rendszert, világszerte makacsul elutasítják a kapitalista renddel való szakítást.Amikor részt vesznek a kormányokban, akkor az az IMF, az EU és a Világbank által diktált kapitalista tervek végrehajtása érdekében teszik, a törvénytelen adósság és annak érdekeinek kifizetése nevében. Azt is meg kell jegyezni, hogy az újabb politikai formációk, amelyek kinyilvánították a régi pártokkal való szakítás szándékát - a Sziriza Görögországban, a Podemos Spanyolországban, az 5 Csillag Mozgalom Olaszországban, a Baloldali Blokk Portugáliában, a La France insoumise Franciaországban - nem haboztak és nem haboznak a háború és a háborús hitelek mellett szavazni saját parlamentjükben vagy az Európai Parlamentben. Amikor részt vesznek a kormányokban, beleegyeznek abba, hogy támogatják a tőkések által diktált politikákat, milliárdos támogatásokat szavaznak meg a kapitalistáknak, és ezzel hátat fordítanak azoknak a törekvéseinek, akik a munkájukból élnek, és akik éheznek, nyomorognak és szenvednek a közszolgáltatások hiányától.

 

15.   15. Létfontosságú, hogy a munkások osztályterületen, a tőkésosztálytól és kormányaitól függetlenül csoportosuljanak. Ezt a követelésekért folytatott osztályharcuk fejlesztésével teszik. Ezt úgy teszik, hogy az osztályharc eszközeit használják a demokratikus jogok védelmére.Ezen túlmenően tudatosan segíteni kell a munkásmozgalom újjáalakulását egy új tengely mentén: a függetlenség, a kapitalista renddel való szakítás mentén. Tudjuk - és ezt konferenciánkon meg is mértük -, hogy a miénktől eltérő munkáshagyományokból származó csoportok, pártok és szervezetek, amelyek nem vallják magukat a Negyedik Internacionálé tagjainak, olyan út mellett kötelezték el magukat, amely - kicsit korábban vagy kicsit később - átfedésben lesz a miénkkel. Talán nem a Negyedik Internacionálé formájában, de a Munkás Internacionáléért, a munkáspártokért folytatott közös küzdelemben. Tisztában vagyunk azzal, hogy a munkásmozgalomnak ez az újjáalakulása hosszú időt vesz igénybe. Mi a Negyedik Internacionálé vagyunk, hűek programjához, amely szerintünk megfelel a kizsákmányoltak emancipációs harcának. Nem áll szándékunkban senkire semmit sem rákényszeríteni. Megerősítjük - amint azt vitáink is megmutatták -, hogy amíg tiszteletben tartjuk a munkásdemokráciát és a munkásmozgalom áramlatai közötti szabad vitát, addig a vitákban és a cselekvésben közelebb kerülhetnek egymáshoz a nézőpontok. A közös cél a békéért, a kenyérért, a szabadságért és a szocializmusért folytatott küzdelem. És ezért a harc a szocialista forradalom világpártjának felépítéséért, a Munkás Internacionálé megteremtéséért - amely örököse Marx és Engels Első Internacionáléjának és a párizsi kommünnek,  a tömeges munkáspártokat létrehozó Második Internacionálénak, a Lenin vezette orosz forradalom győzelmével támogatott Harmadik Internacionálénak és a bürokrácia és az annak úgynevezett "szocializmus egy országban" elmélete elleni küzdelemben a Lev Trockij által alapított Negyedik Internacionálénak.

 

Ezt az utat választottuk. Arra hívjuk a munkásokat és a fiatalokat minden irányzatból, hogy kövessék ezt az utat, hogy együtt építsük fel a forradalmi Internacionálét, amelyre a munkásoknak és a népeknek szükségük van a harchoz és a győzelemhez, hogy véget vessenek a kapitalista rezsimnek. Hogy a szocializmus győzedelmeskedjen a barbarizmus felett.

 

Egyhangúlag, két tartózkodással, 2023. november 6-án elfogadva.