Egyiptom a gazdasági válság és a tekintélyelvű politika között

 

Egyiptom az elmúlt évtizedek egyik legösszetettebb gazdasági és társadalmi válságán megy keresztül. Kairó utcáin és a vidéki területeken a polgárok a válság hatásait a mindennapi életük részleteiben is láthatják: a magasabb energiaárak, az emiatt emelkedő közlekedési díjak, az emelkedésnek az élelmiszerárakra gyakorolt hatása, valamint az olyan alapvető közszolgáltatások költségeinek sorozatos emelkedése, mint az áram.

A lakosság nagy részének szenvedésének részletei a bérek és a megélhetési költségek közötti egyensúlytalanságot mutatják, egy olyan egyensúlytalanságot, amely veszélyezteti a létminimumot, és amely - olyan tiltakozások hiányában, amelyek a hatalmon lévő osztályokat politikájuk felülvizsgálatára késztetnék - nem oldható meg úgynevezett gazdasági reformokkal, és csak növeli a nyomort.

2008-ban részt vettem egy szakértőkből és szakszervezeti vezetőkből álló bizottságban, amelynek feladata a reális minimálbér meghatározása volt. Helyszíni tanulmányok, valamint a munkavállalói csoportok és szakemberek véleménye alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy 1200 egyiptomi font az alapvető szükségletek fedezéséhez szükséges minimum, az úgynevezett alapvető szükségletek kosara. Akkoriban ez az összeg körülbelül 220 dollárnak felelt meg.

Mára, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlására 2016-ban kezdődött leértékelési sorozatot követően a font árfolyama 50 font körüli értékre romlott a dollárhoz képest. A kormány a bérek és a fogyasztás egyensúlyának megteremtése érdekében a minimálbért 7000 egyiptomi fontra, azaz mindössze havi 137 dollárnak megfelelő összegre emelte.

Más szóval, a fizetéseket ténylegesen csökkentették, ami egyenlő a munkavállalók meglopásával.

Az informális gazdaságban dolgozók milliói azonban nem kapják meg ezt a bért se. Néha két munkahelyük van, és akár napi tizenkét órát is dolgoznak, hogy meg tudjanak élni, amegélhetés költsége pedig 2008 óta a becslések szerint több mint 200 dollár, nem is beszélve az áruk és szolgáltatások helyi szinten megugró árairól.

Miközben a közvetlen adókban jelentős emelések történtek, ezek a szakmák - különösen az ügyvédek - magasabb adójában tükröződtek, az elmúlt két évben tiltakozó megmozdulásokat szerveztek.

2010-ben az adóbevételek 170 milliárd egyiptomi fontot tettek ki, 2014-re több mint 300 milliárdra, 2023-ra pedig 1530 milliárdra emelkednek, és idén 30%-os növekedést terveznek. Ebben az időszakban vezették be a hozzáadottérték-adót (héa). Ez 2016-ban 32 milliárd egyiptomi font bevételt hozott, amely 2022-re 454,2 milliárdra emelkedik, és várhatóan tovább nő, akárcsak a fizetések és egyéb jövedelmek adója.

Ezek a politikai intézkedések nem a véletlen művei, hanem annak a kormánynak a lényegét tükrözik, amely a válságot a bérből élők és a középosztály bizonyos rétegei kárára akarja megoldani, és kemény gazdasági intézkedésekkel és erőszakos politikai elnyomással akarja megerősíteni hatalmát.

Egy olyan időszakban, amikor az ország 165 milliárd dollárt meghaladó külföldi adóssága évente közel 10 milliárd dollárral nő, és amikor ezeket a hiteleket a rezsimhez közel álló üzletemberek által irányított megaprojektekre fordítják, az osztályok közötti szakadék egyre mélyül, és a szegénység köre egyre szélesedik, ami a lakosság több mint kétharmadát érinti.

A jobb béreket vagy munkakörülményeket követelő szakszervezeti mozgalmakat szisztematikusan elnyomják. A sztrájkokat kriminalizálják, a tüntetőket "nemzetbiztonsági fenyegetésnek" állítják be, és a társadalmi igazságosságot követelők ellen terrorizmus vádját emelik.

A közelmúltban lezajlott gázai háború feltárta a politikai és erkölcsi zsákutca mélységét, amelyben a kormány találja magát. Ahelyett, hogy szolidaritást vállalt volna a palesztin néppel, a kormány azzal kezdte, hogy az ellenállást vádolta meg az eszkalációért való felelősséggel. Amikor a háborúnak az egyiptomi gazdaságra gyakorolt hatásai súlyosbodtak, és széles körű dühöt váltottak ki, a hatóságok színházi események szervezésével, a közterületek elkobzásával és a szolidaritás valódi tartalmának kiüresítésével próbálták csökkenteni ezt a dühöt.

A közvélemény-kutatásokban tükröződő megszállásellenes közhangulat és a hivatalos álláspontok ridegsége közötti ellentmondás tovább növelte a lakosság és a hatalmon lévő hatóságok közötti szakadékot. Ahogy a gazdaság romlik, az elnyomás fokozódik és a jogorvoslati lehetőségek csökkennek, úgy alakulnak ki társadalmi feszültségek, amelyek a düh kifejeződésével, a méltóság hiányának érzésével és a palesztin nép és jogos ügye iránti csekély támogatással járnak együtt.

 

A szerző, Essam Shaaban, egyiptomi politikai antropológus kutató.

 

L’Internationale  38. sz.