A (szavazástól) távolmaradók a hibásak?

 

A távolmaradás jelensége az európai választásokra is rányomhatja bélyegét.

Menjen el szavazni, menjen el bárkire, de mindenképpen menjen el szavazni. Ezt az üzenetet sulykolják a fiataloknak és a munkavállalóknak a június 9-i európai választások előtt.

Igaz, hogy az 1979-es első európai parlamenti választások óta a tartózkodási arány folyamatosan emelkedett, és 2014-ben rekordmagas, 58%-os volt. 2019-ben minden második választópolgár nem ment el szavazni. És ez a nemszavazó valószínű, hogy 2024-ben is győztes lesz.

Ez a jelenség nem egyedülálló az európai választásokon. Az INSEE tanulmánya szerint a szisztematikus távolmaradás „minden egyes országos (törvényhozási és elnöki) választáson egyre gyakoribbá válik”. A 2022. júniusi francia parlamenti választások második fordulójában a tartózkodási arány majdnem 54% volt (1,2 millió üres szavazattal), ami azt eredményezte, hogy egyes képviselőket a regisztráltak mindössze... 10%-ával választottak meg.

Pedig az általános választójog demokratikus vívmány, amelyet leggyakrabban forradalmi felkelésekkel vívtak ki. Franciaországban például csak 1945. április 29-én szavazhattak először a nők (bár nem mindannyian, mivel a külföldi állampolgárságú nők még mindig ki vannak zárva).

Akkor miért nem élnek vele a női és férfi szavazók? teszik fel a kérdést a „politológusok”. Vajon figyelmen kívül hagyhatják-e, hogy ami a tartózkodáshoz vezet, az a választók - különösen a dolgozó emberek és a fiatalok - körében az az érzés, hogy szavazatuk értelmetlen, hogy az általuk választott pártok nagyjából azonos politikát folytatnak (és meg kell mondani, hogy a tények őket igazolják)?

Ez az érzés nagymértékben megerősödik az úgynevezett „Európai Parlament” megválasztása miatt, amely csak névleg parlament, mivel egy európai parlamenti képviselőnek nincs joga jogszabályokat előterjeszteni, hanem csak szavazni a senki által megválasztott Európai Bizottság által előterjesztett szövegekről, amelyeknek meg kell felelniük a maastrichti kritériumoknak és az európai szerződések által diktált imperatívuszoknak.

Ahhoz, hogy az általános választójog visszanyerje valódi demokratikus tartalmát, más, valóban demokratikus intézményekre lesz szükség, amelyeket egy Alkotmányozó Gyűlés dolgoz ki; olyan intézményekre, amelyek lehetővé teszik a nép számára, hogy szuverén módon döntsön saját jövőjéről. 

G. F.

(3. rész) Ötven évvel ezelőtt - A proletárforradalom Portugáliában

 

Fotó: 1975. szeptember 12-én a KP vezetőségének ellenállása ellenére a lisszaboni hajógyárak 5000 munkása testvériesen összefogott a kormány által küldött katonákkal, és tüntetett „a fasizmus és a kapitalizmus ellen”.

A múlt héten az OCI - Internacionalista Kommunista Szervezet (a Negyedik Internacionálé újjáépítéséért) által 1974-ben kiadott A portugál forradalom problémái című kiadványból vettünk részleteket, hogy bemutassuk, hogyan ütköznek „a tömegek által a munkáshatalom szerveivel kapcsolatban megfogalmazott törekvések és követelések” a portugál SP és KP politikájával. Ez utóbbiak támogatták a Fegyveres Erők Mozgalmát (MFA) és az ideiglenes kormányt, amelyben KP-s és SP-s miniszterek és kapitalista miniszterek is helyet kaptak. Folytatjuk e brosúra kivonatainak közzétételét, amelyek azt illusztrálják, hogy ezek a vezetők, ugyanazt a logikát követve, frontálisan szembeszálltak a sztrájkokkal.

A munkáspártok vezetőinek minden ellenforradalmi súlyukat be kell vetniük, hogy megállítsák a tömegeket. Az a brutális és frontális mód, ahogyan szembeszállnak a tömegekkel, a burzsoáziát és segítőit eluralkodó pánik mértékét mutatja. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a hivatalos rádiót a Szocialista Párt egyik tagja vezeti, az egyetlen személy, aki védelmébe vette a cenzúra visszaállítását „a szélsőjobb és a szélsőbal számára”, és hogy a televízióban a hírszolgálatot egy sztálinista vezeti. Alapvetően ez a két szervezet felelős a munkásellenes kampányért, amelynek témája: „A sztrájk a reakció és a volt politikai rendőrség fegyvere”. A hivatalos rádióadó volt az, amely május 14-én egy szerkesztőségi cikket sugárzott, amelyben ez állt:

„Jelenleg a munkások minden követelése, bármennyire is jogos, és amelyet az elkövetkező években ki lehet elégíteni, de amely meghaladja a nemzetgazdaság jelenlegi kapacitását, azzal a veszéllyel jár, hogy akaratlanul is hozzájárul a gazdasági struktúrák romlásához, ami annyira tetszene a fiatal portugál demokrácia legyőzésében érdekelt reakciósoknak.” A közlekedési szakszervezet vezetősége ennél sokkal tovább megy: „Annak érdekében, hogy a chilei munkások között széthúzást, vagy még inkább káoszt idézzen elő a munkások követeléseivel, a chilei fasizmus a CIA segítségével beszivárgott a munkásosztályokba, költséges és haszontalan sztrájkok kiírására késztetve őket (...). Egyértelmű jelei vannak annak, hogy a portugál munkásokat egyes ágazatokban máris fasiszta elemek és a PIDE (a diktatúra egykori politikai rendőrségének) egykori ügynökei animálják és hajtják, akiknek nincs más céljuk, mint hogy a jelen helyzetben alkalmatlan sztrájkok és aránytalan követelések szorgalmazásával komoly nehézségeket okozzanak egy olyan rendszernek és kormánynak, amely fél évszázadnyi fasizmus után először fogadja el a munkások képviseletét”.

Az Avante, a KP hetilapja első számában szembeszállt a munkásmozgalommal. (...) Mindezek az elcsépelt érvek, amelyeket a sztálinista vezetők évtizedek óta ismételgetnek, tegnapelőtt a spanyol forradalom vereségéhez, tegnap pedig Chile vereségéhez vezettek. A sztálinisták nem újítják meg a szlogenek arzenálját: tegnap Franciaországban, 1945-ben a sztrájk volt a „trösztök fegyvere”, Thorez szerint. Ma Portugáliában, Cunhal (a PCP vezetője) számára a „PIDE fegyvere”. De a nemzetközi helyzet, különösen az európai válság és a portugáliai válság - a megkezdett forradalom forró talaján, ahol a dolgozó tömegek és a fiatalok sokat tanultak a saját tapasztalataikból - komolyan hátráltatta az apparátusok ellenforradalmi manővereit.

Megjelent a Tribune des Travailleurs 2024. 04.30-i számában