VÉLEMÉNY- ROZSNYAI: FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Ismét naprakészre váltottak a sztálinizmust mozgató "baloldali" eszmék, amelyeket a baloldal vezető gondolkodói osztanak és támogatnak.

 

 

VÉLEMÉNY - ROZSNYAI:  FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Amikor Rozsnyai a Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című munkájáról szólok, akkor ki kell jelentenem, hogy itt nem csak egy könyv kritikájáról van szó, mert a könyv hibás felépítése alapot ad egy  ideológia megalapozásához, tehát erről az ideológiáról is szólni kell egyben.

A hamis, vagy elferdített állításokat, ha igaznak vesszük, akkor egy olyan logikát vagyunk kénytelenek követni, amely nemcsak egy hamis társadalmi elméletet szül, de olyan dogmatizmust teremt, ami a marxizmussal összeegyeztethetetlen. Egyfajta „marxista sztálinizmust“, amely fogalom már önmagában képtelenség. Ha Rozsnyai be tudná bizonyítani, hogy a sztálinizmus volt az igazi marxizmus, akkor fölöslegessé válna az antikommunisták minden tevékenysége ezen a téren.

Itt most nem Rozsnyai életművének a kritikájáról van szó, mindössze a Forradalom és ellenforradalom a Szovjetunióban című munkájáról. 

Az első kérdés, ami felmerül, hogy vajon mi volt előbb: Rozsnyai elmélete a SZU kettős fejlődéséről, vagy a SZU kettős fejlődése adott okot Rozsnyainak egy elmélet felállítására?

Volt-e a SZU-nak egyáltalán kettős fejlődése?

Ellentétbe állítható-e a sztálini SZU fejlődése, a XX. Kongresszust követő fejlődéssel?

Rozsnyai elmélete szerint a sztálinista SZU volt a forradalmi, míg a sztálinizmust leleplező azutáni SZU az ellenforradalmi.

Mi hát a sztálinizmus? 

Egyáltalán, ha Sztálin a SZU-t a szocializmus felé vitte - szerinte a szocializmusba,- akkor miért beszélünk sztálinizmusról?

Ha a SZU-ban felépült a szocializmus, akkor fölösleges a két fogalom, szocializmus és sztálinizmus, hiszen ezek lefedik egymást!

Mi tehát a szocializmus? Mi a sztálinizmus?

Felteszi ezeket a kérdéseket Rozsnyai?

A lényeges különbséget abban látom, hogy a szocializmus egy társadalmi mozgalom, egy átmeneti forma, mely végül a kommunizmusba vezet. A sztálinizmus pedig módszer.

A kapitalizmusból kívánta Sztálin a SZU-t a szocializmusba átvezetni. Abban az értelemben tehát nem lehet a sztálinizmust a szocializmustól megkülönböztetni, mintha a kettőnek nem ugyanaz lett volna a célja. Hogy a kapitalizmusból milyen úton kell - lehet,- áttérni a szocializmusba, az vita tárgyát képezi, és már itt megállapíthatjuk a sztálinizmus egyik jellegzetességét: nincs vita!

Egy valós mozgalom alapvető eleme csakis az őszinte, bátor vita lehet!

Ezt a sztálini elmélet, gyakorlat betiltotta!

A sztálinizmus tehát nem ideológia, nem a marxizmust tagadja, nem valami újat kínál, hanem éppenhogy a marxizmust teszi meg „alapjaiul“, és ezzel nem tesz mást, mint a marxizmust teszi tönkre, hamisítja meg, forgatja ki a lényegéből, és járatja le a végsőkig.

Tehát mégegyszer: a sztálinizmus nem ideológia, hanem módszer!

Méghozzá olyan módszer, amely  a marxista elmélet szinte valamennyi alapját hamis köntösbe öltözteti, folyton annak nevében „jár el“, amit meggyaláz.

A szocializmus, azonkívül, hogy átmenet, nem definiálható, az átmenetnek ugyanis többféle formája lehetséges, mert nagyban függ annak az országnak a lehetöségeitől, amelyikben ezt az utat kívánják járni illetve, még egy adott országon belül is adódnak több megoldási lehetőség.

A sztálinizmus viszont kizár minden más lehetőséget, azt akarja elhitetni, hogy Sztálin rátalált a szocializmus egyetlen megvalósítható formájára és ebből eredendően minden más út a szocializmus elárulásával egyenlö. Ez az egyik olyan tézis, amely romboló hatást fejtett ki a marxizmust illetően, és sajnálatos módon mind a mai napig érezhető a hatása.

Mi a Sztálin által javasolt út lényege?

Mi az, ami a sztálinizmust pozitívan engedte feltüntetni?

Miért lehet azt mondani, hogy a sztálinizmus kritikája, egyben a szocializmus elárulása?

A kérdéseknek a tisztázásához, olvassuk el, hogy miként vélekedik Rozsnyai a sztálini koncepcióról.

Elmaradott agrárországból, fejlett ipari ország!

Utolérni a fejlett tőkés országokat!

Vajon ezek az alapelvek valóban kivétel nélkül nélkülözhetetlenek a szocializmusban?

A szocialista társadalomnak valóban az a fő célja, hogy statisztikai mutatókban megelőzze a kapitalista országokat?

Vajon elegendő volna-e, vagy meggyőző érv volna-e a szocializmus helyességét illetően mindössze az, hogy miben érte utol egy szocialista ország a fejlett kapitalista országokat?

 Megengedhető egy ilyen verseny?

 A fenyegetettség megszüntethető-e az értelmetlenül eltúlzott fegyverkezéssel?

 A védettséget elegendő-e a megfelelő katonai technológiára építeni, vagy az is fontos volna, hogy mekkora  a lakosság tudatos elkötelezettsége a rendszer mellett?

Ezeket a kérdéseket Rozsnyai nem teszi fel, de a sztálinizmus védelmére felhozott védöbeszédjében igenis megválaszolja.

Próbáljuk meg Rozsnyai állításait önmagukkal szembesíteni.

Amikor Oroszországban győzött a forradalom, felmerült a kérdés, mi lesz, ha az orosz forradalmat nem követik nyugat-európai győztes forradalmak.

Erröl a kérdésröl óriási vita bontakozott ki a bolsevik pártban. Rozsnyait nem zavarja a tény, hogy ekkor még lehetett veszélyeztetettség nélkül vitatkozni a párt tagjainak.

 Mit írt erröl a kérdésről Engels; „Az oroszországi forradalom új lökést, és új, jobb harci feltételeket fog adni a nyugat munkásmozgalmának, az utóbbi nélkül azonban, Oroszország sem a földközösségböl, sem pedig a kapitalizmusból kiindulva nem juthat el a szocialista átalakuláshoz.“

 Lenin is várta a nyugati forradalmak győzelmét, de miután az nem következett be, akkor már a kérdés úgy hangzott, hogy ha Oroszország magára maradt győztes forradalmával, akkor adja fel önként a kiharcolt győzelmet, vagy mégiscsak próbálja megvalósítani a szocializmus építését egy országban?

A válasz nem lehetett más, mint megpróbálni!

Kommunizmusról szó sem lehetett egyelőre, mert az világméretekben értelmezhető csak. A szocializmus építése során elért sikerek azonban, új lendületet adhatnak idővel, a fejlett országok forradalmi mozgalmainak, ami a huszas évek közepe-végére lehanyatlott.

Már előzetesen meg kell jegyezni, hogy a szocializmusnak, ilyen értelemben nem lett volna szabad a sztálinista elképzelések irányába fordulnia, mert az inkább taszítólag hatott a tömegekre világszerte, ahelyett hogy vonzotta volna őket.

Trockij álláspontja a következö volt; „Ha a proletárállam továbbra is elszigetelt marad, végül áldozatul esik saját ellentmondásainak és elbukik. A Szovjetköztársaság ebben az esetben a proletárdiktatúra második tapasztalata volna, nagyobb és termékenyebb, mint a párizsi kommün, de semmivel sem több puszta tapasztalatnál…“

Később Sztálin, többek között Trockijnak ezt a véleményét is úgy értékelte, mint árulást. Annak az embernek veti az árulást a szemére, aki élete kockáztatásával mindvégig küzdött a forradalom győzelméért.

Pedig kezdetben még Sztálin is szkeptikus volt ebben a témában, A leninizmus alapjai címü könyvében így fogalmaz; „...a szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez, egyetlen ország erőfeszítése, főleg egy olyan parasztországé, mint a mienk, nem elegendö, ehhez több fejlett ország proletárjainak együttes erőfeszítése szükséges!“  Azt a kiadást azonban, ahol ezek a sorok szerepelnek, kivonták a forgalomból. Szabad ilyet tenni?

Hogyan kivánja Rozsnyai megvédeni Sztálint?

 A gondolatmenet felépítése a következö;

1. Sztálint nem állítja szembe Leninnel, holott ez kézenfekvö volna.

2. A bürokratizmus kialakulását képtelen tagadni, de mivel Sztálin a bürokraták hatalmát nem szétverni kívánta, hanem a hatalmukat a maga hasznára kiaknázva az élükre állt, így elfogad egy olyan nézetet, amely szerint a bürokratáknak jutna osztályrészül a történelmi feladat, a szocializmust felépíteni.

3. Cél, a fejlett kapitalista országok utolérése. Az erre tett eröfeszítések.

Valóban; az eredmények lenyűgözöek! Ezt hatalmas statisztikai adatokkal igazolja. Rozsnyai megemlíti a sztahanovista mozgalmat, de megintcsak elhallgatja azt, hogy milyen módszerekkel lettek az eredmények kipréselve az emberekböl.

 A kérdés, hogy a Nyugat utolérése valóban egyenlő volna-e a szocializmus építésével, fel sem merül. A válasz annyira természetesen igen, hogy ki se kell mondani.

 A módszer fontossága megint egyetlen szó erejéig sem jelenik meg nála. Csak az eredmény számít!

4.  A szovjet emberek kulturális felemelkedése.

Megint a kész tény érdekes csak. A módszer érdektelen!

Arról is szólni kellene, hogy a felemelkedés hogyan párosult hazugságokkal, hamisításokkal, tiltásokkal, megtorlásokkal.

5. A párton belüli „tisztogatások“ 36 és 39 között.

Ezt a kérdést képtelenség megkerülni.

 Rozsnyai nem arra az álláspontra helyezkedik, hogy fenntartások nélkül elítéli a többezer ártatlan ember ellen elkövetett merényletet, hanem először megpróbálja, - teljesen történelmietlenül,- a számokat redukálni, megszépíteni. Aztán, hogy a humanizmus mégse vesszen ki teljesen, hozzáteszi, hogy egyetlen ártatlan ember életének a kioltása is bűn.

 Hát akkor, kérdezem én, miről beszélünk?

 Bizonyítsuk be, hogy a többezer kivégzett, mind bűnös volt?

 Igen, Rozsnyai megpróbálkozik ilyesmivel. Miután a lehető legkisebbre redukálta a számokat, nyugati, úgynevezett „független“ újságírókat hoz fel tanuknak, akik azt írták, hogy megalapozattaknak látták a felhozott vádakat, és beismerö vallomásokat. Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy saját ismeretei alapján is a vádak nagy része koholt volt, hogy a beismerö vallomások kegyetlen kínzások eredményei voltak.

Elvárja, hogy ezt azok bizonyítsák be, akik ezt állítják. A túlélők, akik ezt emlékirataikban, megemlékezéseikben bizonyítják, nem sokat számítanak. Legalábbis Rozsnyai nem ad nekik különösebb teret.

 A kivégzések megint felvetik a vezetési módszer kérdését.

Rozsnyai nem veszi ezt észre. Számára a sztálinizmus - ilyen fogalmat nem is ismer - egyenlő a hihetetlen ipari fejlődéssel, tekintet nélkül minden más effektusra, ami ezzel együttjárt. A módszerről nem ír semmit.

6. Végül elérkezünk a második világháborúhoz, és Sztálin dicsö meneteléséhez, a fasizmus legyőzésében játszott dicső szerepéhez.

A SZU megalapítása óta jogosan érezte magát fenyegetettnek a kapitalista környezetben. Hogy meg fogják támadni, csak idő kérdése volt. A nyugati hatalmak ezt a szerepet átengedték a fasiszta Németországnak, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak ebből.

Tévedtek! Ìgy lehettek később szövetségesei annak a SZU-nak, amelyikre előbb ráirányították a fasiszta hordákat.

 Azt is tudni kell, hogy a támadás tervét, jóval a háború kitörése elött jelezték Sztálinnak a kémek és a nyugati hatalmak.

 Mindezek ellenére felkészületlenül érte a támadás a sztálini Szovjetuniót.

 Miért?

Ezt a kérdést sem boncolgatja részletesen Rozsnyai. Számára a háború a sztálingrádi fordulattal kezdődik, és elfogadja azt a tézist, hogy Sztálin egy katonai, stratégiai zseni volt.

Nem tűnik fel neki, hogy a szovjet hadsereg tapasztalt tábornoki karát végeztette ki, olyan körülmények között, amikor a támadás lehetősége igencsak valószínü formát öltött.

 A háború tényleges kitörésének sok tábornok köszönheti az életét, mivel Sztálin rájött, hogy nélkülük, a tapasztalatuk nélkül, képtelen lenne fordulatot elérni a háborúban.

 Akkor most ki is a katonai, stratégiai zseni?

Számára egyértelmű, hogy az emberek, a szovjet emberek Sztálin iránti szeretetük miatt haltak millószámra hősi halált és Sztálint éltetve mentek a fasizmus ellen. Mégha voltak is ilyenek, mégis fel kell tenni néhány kérdést, melyeket Rozsnyai nem boncolgat.

Ha nincs Sztálin, akkor a SZU nem lett volna képes legyőzni a fasizmust? Megjelenhet-e Sztálin ebben az ügyben alternativa nélküliként? Ismer a történelem alternative-nélküliséget?

Amikor Napóleon támadott Oroszországra, akkor miért védték meg az orosz emberek az országukat? Ki helyettesítette akkor Sztálint? A cár?

Nem lehetséges, hogy az orosz emberek minden betolakodóval szemben, minden időben képesek megvédeni a hazájukat?

Ha ez így van, akkor Sztálin szerepe nem lehet az, amit ő önmagának és Rozsnyai neki szánt.

Aztán következik egy ehhez a témához kapcsolódó Rozsnyai tézis;

Ha Sztálin nem erőlteti ki az szovjet emberekböl az iparosítás addig soha nem látott ütemét, akkor védtelenek lettek volna a fasisztákkal szemben!

Ebből következik Sztálin előrelátása, továbbá az áldozatok szükségessége! Mert Rozsnyai a saját csapdájába esve, kénytelen tagadni a a történelmi lehetőségek sokszinűségét. Ha ezt elismerné, akkor el kellene ismernie, a módszerek sokszínűségét, és ezen túlmenően, a sztálinizmust mint módszert meghatározni, és elítélni. Mert egyetérteni még akkor is nehéz vele, ha  előfeltételezem, hogy minden áldozata egy nagy cél érdekében, szükségszerüségként jeleníthető meg. Egyfajta determinizmus!

Mindezt Rozsnyai nem így látja. Bizonyítani kívánja, és bizonyítottnak látja, hogy minden valóban így volt; NAGY CÉL, plusz NAGY EMBER egyenlő HELYES ÚT minusz KOLLATERÁNS ÁLDOZATOK!

 Ráadásul elfogadja, hogy ezen a módon felépült a szocializmus, ezért az irányvonalon való korrigálás, csak a forradalommal szembe mehet, magyarán a forradalom elárulása, azaz ellenforradalom.

 Azt a kérdést sem teszi fel Rozsnyai, hogy a sztálinizmus, mint módszer, okozott -e valamiféle kárt a marxizmusnak?

 Hogyan lehet a sztálinizmust, a marxizmussal összeegyeztetni?

 Megengedheti-e magának egy marxista ember, hogy még életében szobrokat emeljenek neki, és várost nevezzenek el róla?

  Erről hallgat.

Az, hogy a XX. Kongresszus elismerte a sztálini kegyetlenkedéseket, az számára nem logikus következménye egy bűnsorozatnak, hanem éppen a szocializmus elárulásával egyenlő!

  Szerintem ez arculcsapása azoknak a marxistáknak, akik szerint a szocializmusban a legnagyobb érték az ember!

  Mert ha egyetért azzal, amit Sztálin művelt, akkor nem látja, hogy azok sorába áll be, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a marxizmus egyenlő az értelmetlen terrorral és gyilkosságok sorozatával.

Nem zavarja, hogy őt csak az különbözteti meg ezektől, amennyiben ő a NAGY CÉL  eléréséért minden áldozatot érthetőnek tart, míg az emberiség nagy része, beleértve természetesen a munkásokat és marxistákat is, nem hajlandók osztani a nézeteit.

Rozsnyai azt sem veszi észre, hogy miközben a XX. Kongresszus leleplezte a sztálini bűnöket, eközben nem szakított a sztálinizmus szilárd alapjával.  A XX. Kongresszusnak esze ágában sem volt a bürokraták hatalmát megszüntetni, mindössze egy ember vezetése helyett, a párt vette át a bürokratikus apparátus vezetését.

Ez valóban oka volt a végső bukásnak, de látni kellene, hogy a magot Sztálin vetette el, és a XX. Kongresszus „elfelejtette“ gyökeresen kiirtani a belöle kihajtott fát.

 A szocializmus elárulása, nem a XX. Kongresszussal kezdődött el,- mint ahogy azt Rozsnyai állítja, - mindössze folytatódott. A kezdet Sztálin nevéhez kapcsolódik azzal, hogy megszüntette a nyílt, őszinte vitákat a párton belül és kivül, azzal, hogy leszámolt politikai ellenfeleivel, azzal, hogy később tetszés szerint számolt le bárkivel, ahogy éppen hangulatából fakadt.

Semmi bizonyíték nincs arra, - és Rozsnyai sem talált ilyet -, hogy a SZU-ban nem lehetett volna egy másfajta szocializmust felépíteni. Olyat, mint amilyenről Lenin álmodott: „...Célunk, hogy a nyolcórás termelőmunka elvégzése után, minden dolgozó fizetés nélkül végezzen állami feladatokat, vegyen részt az igazgatásban, a bíróságok munkájában, az alulról jövő ellenőrzés legkülönfélébb formáiban.“

Mi a jelentősége ma a Rozsnyai által felvázolt  elméletnek?

Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen a baloldalt gyakorlatilag felszámolták és emiatt senkit nem érdekelnek ezek a dolgok, egy szűk megmaradt rétegen kívül.

Ennek ellentmond az igazság feltárásának igénye. Másrészt a megmaradt baloldalon belül küzdeni kell a sztálinisták ellen, mert itt vannak, mert léteznek és ideológiájuk megalapozásához éppen Rozsnyait hívhatják segítségül. El kell érni, hogy  ha a történelem még egyszer esélyt kínál  a szocializmus megvalósítására, akkor a baloldal ne követhesse el ismét a sztálinista bűnöket. A sztálinizmus nemcsak a megölt áldozatok ellen elkövetett bűn, de az emberiség ellen elkövetett büntett.

A sztálinizmus egy olyan módszer, amelyik a forradalomhoz szükséges tömegeket teszi a szocializmus ellenségévé. Ezeket a tömegeket nem tudja semmiféle statisztikai mutató visszahozni a baloldali forradalmárok táborába, mert a módszer, ebben az esetben - a propaganda szempontjából,- a gazdaság, a gazdaságban elért eredmények fölött áll.

  A ”szocialista” országokban élö tömegek tudatát is csak addig tudta úgy-ahogy befolyásolni, amíg a párt hatalma ezt biztosította. Befolyásolni tudta az elismerés szintjéig, és ez megmaradt a bukás utánra is. Hívévé, meggyőződéses hívévé azonban képtelen volt átváltoztatni azokat a tömegeket, amelyek csak engedelmességre voltak szánva, egy párt mindenhatósága, mindentudása alatt, de teljes társadalmi passzivitásra voltak ítélve, illetve, a társadalmi önigazgatásnak csak az imitációjáig jutottak el, mert ha ennél tovább kivántak menni, megfojtotta őket a sztálinista és posztsztálinista hatalomgyakorlat, módszer.

 Csakis akkor lehet eredményes egy új kezdés, ha őszintén valljuk és ragaszkodunk a jelszóhoz; a szocializmus te vagy!

A SZU megszűnt létezni. Nem arról kell ábrándozni, hogy újra létrehozzuk, hanem arról, hogy bárhol jönne is létre szocializmus, ott az embereknek meg kell adni a szabadságot ahhoz, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat, hogy a gyárak valóban az övéik lehessenek, hogy maguk döntsenek arról, hogy miként szeretnének élni. A lényeg, hogy a termelőeszközök magántulajdonát felszámoljuk. Az útkeresés a továbbiakban a tömegek feladata lesz, mert csakis azt a társadalmi rendet nem döntik meg, amit a sajátjuknak tekintenek. Az ilyen tömeget nem lehet atombombával sem legyözni, csak kiirtani.

Mindezeket, vagyis a társadalmi tudat kérdését Rozsnyai teljesen elhanyagolja.Amit a sztálinizmus az egyik kezével ad, a másikkal visszaveszi.

 Emelték az emberek kulturális színvonalát. Ez kétségtelen.

Viszont azt nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy az írni-olvasni tudó embernek, a kultúrában magasabb színvonalra jutott embernek megváltozik az életfelfogása azáltal, hogy olvas, hogy tájékozódik, és önállóan gondolkodik. A sztálinizmus kétségbe vonja ezt a jogát és megköveteli, hogy úgy lássa, és csakis úgy lássa a dolgokat, ahogyan azt felülről diktálják neki. Ezáltal vagy befejezi az önálló gondolkodást, vagy veszélyessé válhat a sztálinizmus számára. Ez azt eredményezheti, hogy az „okos“ ember távoltartja magát a társadalmi aktivitástól, és legfeljebb annyit tesz, amennyit feltétlenül meg kell tennie ahhoz, hogy ne kerüljön listára.

  A másik lehetséges választása az lehet, hogy a rendszer kritikusává válik, de mivel ez veszélyes, ezért ezt kevesen vállalják. A kritikusokat legtöbbször árulónak bélyegzik, söt perbe fogják őket, és innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy a pozitív kritikusból valódi ellenséget faragjanak.

A társadalmi tudat a sztálini társadalomban nem nevezhetö szocialistának, mivel maga a sztálinizmus nem szocialista. A tűrésre, a beletörödésre, a közömbösségre nevelés mindaddig nem látszik, amíg a fenyegetettség miatt mindenki úgy tesz, mintha egyetértene. Amikor viszont a fenyegetettség megszűnik, megyszűnik a látszat is.

Amikor a fenyegettség megszűnik, akkor az elsőként cselekvők a rendszer ellenfelei lesznek, a többieket passzivitásra nevelte a rendszer.

A mérleg egyik serpenyőjébe kell tehát tenni, - a módszertanilag megkérdőjelezhető,- iparosítást, oktatást, kúltúrát, egészségügyet és a technikai fejlődést.

A mérleg másik serpenyőjébe kell helyezni a sztálinizmust, mint módszert, amely olyan károkat okozott a társadalmi tudatban, ami messze túlhaladta a SZU határait, és világszerte többet ártott a marxizmusnak, mint bármelyik kapitalista ideológus.

  Emiatt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a módszer döntö szerephez jut. A fejek megnyeréséért folytatott harcot elvesztettük a sztálinizmusnak köszönhetöen.

Sztálin meghalt. Valakit a helyére kellett állítani. Előre látható volt, hogy amennyiben az új ember nem rendelkezik sztálini tulajdonságokkal, akkor előbb-utóbb be kell fejeznie az értelmetlen tisztogatásokat, gyilkosságokat. Ha ezt megteszi, akkor ezt a társadalom tudomására kell hoznia. Ki kell jelentenie valahol, hivatalos fórumon, hogy az eféle sztálini gyakorlattal felhagynak. Ha viszont ezt megteszi, akkor meg kell indokolnia azt is, hogy miért és miből következik ez a döntés. Az indok pedig nem lehet más, mint annak beismerése, hogy a perek és ítéletek jogtalanok voltak.

Ez nem jelent mást, csak annyit, hogy a sztálinizmusnak a legbrutálisabb ágait visszanyesték, de az alapjaihoz, a bürokratizmushoz nem nyúltak hozzá.

Tehát, amit Rozsnyai állít, egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis nem a sztálini Szovjetunió volt a forradalmi és a Sztálin utáni az ellenforradalmi, hanem maga a sztálini szocializmus egyetlen összefüggő folyamat, Sztálin hatalomra kerülésétől fogva, egészen a SZU bukásáig.

Aki csak annyit tud mondani, hogy a SZU azért omlott össze, mert elárulták, az nem érdemli meg azt, hogy marxista analitikusnak nevezzék.

Ha az ember viszont nekilát, hogy valóban marxista módszerekkel elemezze a történteket, akkor annak be kell látni, hogy a szocializmus elárulása Sztálinnal kezdödött és vele fejeződött be.

Kerti István

Szerzőnk magyar munkás, nyugdíjas... Elküldte írását, hívunk Benneteket, hogy olvassátok el és véleményezzétek.