Programunk Kuba kapitalizmusba való átmenetének fényében

 

Comunistas Cuba, 2026. július 13.

Fotó. a Kubai Kommunista Párt KB rendkívüli plénumának szavazása a 176. gazdasági reform elfogadásáról 2026 júniusában

Szerkesztői megjegyzés

A Comunistas Cuba egy olyan csoport, amely a 2019 májusában Havannában megrendezett első „Nemzetközi Lev Trockij-találkozót” követően jött létre. A Negyedik Internacionálé programjának hatására – ahogyan azt Trockij írásaiban, különösen *Az elárult forradalom* című művében felvázolja – a Kubai Kommunista Párttal (PCC) szemben kritikus fiatal aktivisták azt az álláspontot képviselték, hogy a párt sorain kívül is szervezkedni kell. A 2021-es tüntetések után – amelyeken részt vettek, és amelyek során néhány tagjukat letartóztatták – a csoport elfogadott egy programot, amely politikai forradalomra szólított fel az uralkodó bürokrácia ellen, és ellenezte azokat a reformokat, amelyek újra bevezették a piaci viszonyokat, a magántulajdont és a munkaerő kizsákmányolását Kubában.

A L’Internationale szerkesztősége, amelyet a Brazil Internacionalista Kommunista Szervezetének elvtársai tájékoztattak erről a szövegről, a Kubáról szóló dossziéhoz való hozzájárulásként tette közzé, bár nem feltétlenül osztja annak minden álláspontját (különösen a Kínával kapcsolatos nézőpontot). *

A Díaz-Canel vezette és Raúl Castro által ellenőrzött kubai kormány (akinek unokája, Raúl Guillermo Rodríguez Castro egyre kiemelkedőbb szerepet játszik, interjúkat adva mind a nemzeti, mind a nemzetközi médiának) nyíltan és habozás nélkül úgy döntött, hogy helyreállítja a kapitalizmust. A teljes nemzetközi sajtóval ellentétben, amely ezt egyértelműen kimondja, a PCC propaganda azt állítja, hogy ezek az új intézkedések a szocializmus megerősítését szolgálják.

Vizsgáljuk meg röviden a főbb intézkedéseket: a magánbankok működésének engedélyezése; annak lehetősége, hogy egyetlen személy annyi vállalkozást birtokoljon, amennyit csak tud irányítani; a magánvállalatok engedélyezése, hogy annyi munkavállalót alkalmazzanak, amennyit csak akarnak, és annyi bért fizessenek, amennyit megfelelőnek tartanak; az állami külkereskedelmi monopólium teljes megszüntetése; a külső adósság visszafizetése a nemzeti vagyon eladásával; és azon ágazatok minimalizálása, ahol a magánvállalkozás tilos. Hamarosan el kell távolítaniuk a kubai forradalom történetét az iskolai tantervekből, hogy az új generációk ne vegyék észre, hogy a jelenlegi vezetők elárulták a forradalmat. És az események szinte groteszk fordulatában a miniszterelnök – nagy elégedettséggel – bejelentette, hogy meghívást kaptak a nagyobb gyorséttermi láncok, hogy letelepedjenek Kubában: a főparancsnok centenáriumát Sanders ezredessel együtt ünneplik (1).

Raúl Rodríguez Castro szerint ez a csomag „több szocializmust” képvisel, és akik ellenzik, azok konzervatívok. Egy képviselő kijelentette, hogy a szocializmus „a szegényekért és a gazdagokért is szól”. Ez a retorika visszhangzik a Szovjetunió bürokratáiéval, akik még akkor is, amikor a kapitalizmus helyreállítása tagadhatatlanná vált, továbbra is azt hazudták, hogy ezek szocialista intézkedések.

Ez az új intézkedéscsomag – amely tulajdonképpen a kapitalizmusba való átmenetet jelzi – megnyitja az utat a katonai főparancsnokság és az uralkodó technokrácia előtt, hogy hatalmas vagyont halmozzon fel. Megosztják majd a megmaradt állami vállalatokat, és látni fogjuk a kormányhoz kötődő erőteljes oligarchia kialakulását.

Ezek az intézkedések azonban egy szót sem szólnak a politikai szabadságjogokról. A cél a kínai modell követése: ugyanaz a bürokratikus vezetés irányítja a kapitalista gazdaságot. Az elnyomás folytatódni fog; lehetetlen helyreállítani a kapitalizmust a munkásosztály visszaszorítása nélkül.

Eközben Havanna utcáin esténként tüntetések törnek ki. Ez nem pusztán az anyagi nehézségeknek tudható be; alapvetően a lakosság már egyáltalán nem azonosul a kormánnyal. A kubai forradalom győzelme idején a munkások és parasztok, akik fegyvert fogtak, hogy szembenézzenek egy potenciális amerikai invázióval, a Fidel Castro vezette folyamat során elért eredményeket védték. Ma a kubai fiatalok számára ezek az előnyök puszta politikai propagandának tűnhetnek. De a föld nélküli parasztok, az elszegényedett munkások, az írástudatlanok, azok, akik soha nem gondolták volna, hogy egyetemre járnak, azok, akik biztosak voltak abban, hogy nem lakoltatják ki otthonukból – mindannyiuk számára a forradalom azonnali javulást jelentett az életükben, és annak védelme a saját érdekeik védelmét jelentette. Ma azonban a kubai társadalom vezetői kényelemben élnek, vagyont halmoznak fel, és ismét felülről lefelé irányuló intézkedéseket fogadnak el, amelyekből kevesen hiszik, hogy profitálhatnak. Mindeközben a lakosság olyan bérekkel néz szembe, amelyek egy hétre sem elégnek, egész napos áramkimaradásokkal, a forgalmat elzáró szeméthegyekkel, azzal, hogy – sok helyen – vissza kell térni a fatüzelésű főzéshez, egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs tömegközlekedés, éhezés és súlyos gyógyszerhiány van, még az olyan alapvető orvosi eszközökben is, mint a sztetoszkópok. És ennek még sehol sincs vége. Azt állítani, hogy mindez az embargó hibája, most már csak rossz viccnek tűnik számukra.

Miközben az ország egyre mélyebb sötétségbe süllyed, a kormány napelemeket árul. Miközben az anyáknak nincs mivel etetniük a gyermekeiket, a kormánypárti Cubadebate portál egy tejipari vállalat hirdetéseit teszi közzé. A kubai nép többségének nincs oka a kormány védelmére. Nehéz elképzelniük egy rosszabb jövőt, mint a jelen – bár egy ilyen jövő lehetséges.

Nem véletlen, hogy a Díaz-Canel-kormány külföldön nagyobb támogatottságot élvez, mint magában Kubában. Reformisták és sztálinisták támogatják – az ellenforradalom két aspektusa. Külföldről a kubai bürokraták rokonai és frontemberei nemcsak a Kubai Kommunista Pártot és a kapitalizmusba való átmenetet igyekeznek megvédeni, hanem szimpatikus egyénekként is beállítani magukat, levetkőzve egykor sugárzott agresszív imázsukat. El akarják törölni elnyomó múltjukat.

Azok, akik ma a kubai kormányt védik, kiváltságos egyének, akik a Kubai Kommunista Párthoz (PCC) csatlakoztak, hogy elkerüljék a tömegek általi elsodorását. Ahogy a burzsoázia tette a történelem más időszakaiban, ők sem akarják elveszíteni kiváltságaikat. És azok, akik ma nyíltan a kapitalizmusra való átmenetet szorgalmazzák, nem fognak habozni átadni Kubát az imperializmusnak.

Az Egyesült Államok és az ASEAN képviselői között kizárólag a kubai helyzetnek szentelt találkozót követően a vietnami külügyminiszter megérkezett Havannába. Hanoi egyike volt azon kevés országoknak, amelyek csatlakoztak Donald Trump militarista platformjához, a Béke Tanácsához. Az átmenetről tárgyalások folynak. Minden kimenetel lehetséges. A kubai kormányt csak a saját kasztként való fennmaradása érdekli, nem pedig a munkásosztály védelme, amelyet állítólag képvisel.

A Comunistas Cuba megalapítása óta óva intettünk ettől a forgatókönyvtől: a kínai modellre való áttéréstől, amelyet népi tiltakozások jellemeznek. Ennek fényében fenntartjuk és frissítjük politikai programunkat:

– Támogassuk a népi tiltakozásokat, hogy azokat egy olyan politikai forradalom felé vezessük, amely a munkásosztályt hatalomra juttatja.

– Követeljük a Trump által bevezetett blokád és az összes Kuba elleni amerikai szankció megszüntetését. Tegyük nyilvánossá a tárgyalásokat az Egyesült Államokkal és más imperialista hatalmakkal. Nincs több titkolózás országunk külpolitikájában, amikor a munkásosztályt közvetlenül érintő intézkedéseket fogadunk el.

– Állítsuk bíróság elé azokat a bürokratákat, akik elnyomták, és rossz gazdálkodásuk révén elárulták és becsapták a kubai munkásosztályt. Felszólítjuk az internacionalista marxista szervezeteket, hogy mutassanak szolidaritást a kubai munkásosztállyal – akár szolidaritási kampányok szervezésével, akár politikai szabadságjogok követelésével –, miközben egyidejűleg járulva hozzá egy egységes antiimperialista front kiépítéséhez.

(1)    A kubai rezsim grandiózus ünnepségeket szervezett Fidel Castro születésének centenáriumára, augusztus 13-án. A „Sanders ezredes” az amerikai gyorsétteremlánc, a Kentucky Fried Chicken (KFC) beceneve. (Szerkesztői megjegyzés a L'Internationale-ból.)

(L’Internationale 43-44.sz.)

Beszélgetés a Kubai Kommunista Párt egyik aktivistájával

Kép: július 26, Mexikó , tüntetés "Le a Kuba elleni háborúval, le a blokáddal!"

Hogyan jellemeznéd a kubai lakosság jelenlegi életkörülményeit, és melyek a munkásosztálybeli családok főbb problémái napjainkban?

A kubai nép jelenleg a legkedvezőtlenebb társadalmi helyzetét éli az 1959 januári forradalom óta. Azóta soha nem volt ilyen súlyos a blokád és a szankciók. A gyógyszerhiány veszélyezteti az évek során elért egészségügyi mutatókat – amelyeket a nemzetközi szervezetek egykor elismertek –, miközben az alapvető élelmiszerek, például a kenyér előállításának szinte teljes hiánya, valamint a mezőgazdasági termelés gyengesége (különösen az állattenyésztésben, amely közvetlenül befolyásolja a tej- és húsellátást) súlyosbítja a válságot. Ezek a problémák, más kritikus tényezőkkel együtt – beleértve a személy- és teherszállítás villamosenergia- és üzemanyaghiányát, valamint az ebből fakadó inflációt – a munkásosztálybeli családokat életszínvonaluk szisztematikus csökkenésének teszik ki. Ennek a helyzetnek pszichológiai következményei vannak, amelyek azonnal nyilvánvalóak a társadalomban a fokozott kivándorlás, a tizenévesek öngyilkossági kísérletei, a kábítószer-függőség terjedése és más, a forradalmi korszakban korábban elképzelhetetlen jelenségek formájában.

Milyen hatással volt az amerikai blokád – különösen az olajblokád – fokozódása a gazdaságra, a termelésre és a lakosság mindennapi életére?

Ahogy már említettem, a kubai népet még soha nem érintette ilyen súlyosan a blokád. Ezt az új szakaszt egyetlen cél – kicsinyes imperialista érdekek által motivált – szüntelen követése jellemzi: a kubai forradalom egyszer s mindenkorra történő megfojtása. A mindennapi életre gyakorolt ​​hatás brutális: az élelem, a szabadidő, a munka és a társadalmi élet – az élet minden aspektusa gyorsan romlik. A kubai családok nap mint nap egyre sebezhetőbbé válnak az újonnan megjelenő és visszatérő vírusokkal szemben, a gyógyszerek hiánya pedig megakadályozza olyan betegségek kezelését, mint a cukorbetegség és a magas vérnyomás, nem is beszélve a ritka betegségekről, különösen a gyermekeket érintőkről.

A Kubai Kommunista Párt (PCC) tagjaként hogyan elemzed az elmúlt hetekben jóváhagyott gazdasági reformokat? Mik a céljaik, és mi motiválja őket?

A vélemények mélyen megoszlanak, és nem alakult ki konszenzus. Bár a PCC hivatalosan „monolitikus tömbként” mutatja be magát, a helyszíni valóság – és ami a párttagok közötti négyszemközti megbeszélésekből kiderül – egészen más képet fest. Egyes kommunisták és forradalmárok ezeket az intézkedéseket a marxista elvek közvetlen fenyegetésének tekintik, hátralépésnek és a szocialista forradalmat meghatározó társadalmi folyamat elárulásának tekintik őket. Egyesek úgy vélik, hogy ezek az intézkedések az amerikai kormánnyal folytatott tárgyalásokból fakadnak, így árulásnak bélyegzik őket. Mások azonban a jelenlegi kétségbeejtő helyzetből való kiút egyetlen kiútjának tekintik, mindenki Kínához és Vietnamhoz hasonlítgatja őket. A valóságban azonban az uralkodó vélemény a szkepticizmus ezekkel az intézkedésekkel és azok kimondott céljával – a hazai és külföldi finanszírozás biztosításával a küszködő gazdaság fellendítéséhez – kapcsolatban, amely folyamatról sokan úgy vélik, hogy elsősorban az Egyesült Államok azon döntésétől függ, hogy enyhíti vagy feloldja az embargót. Sokan kételkednek abban, hogy ez megtörténik, és széles körben elterjedt a nézet, hogy Kína és Oroszország nem fog teljes mértékben elköteleződni a Kuba gyengélkedő gazdaságába való hosszú távú befektetések mellett. Bár igaz, hogy e 176 úgynevezett „átalakító” intézkedés nagy részét, amelyek 23 kulcsfontosságú területre terjedtek ki, már régóta javasolták a forradalom vezetőinek, mielőtt szisztematikusan elutasították volna őket, véleményem szerint sok közülük tükrözi a kétségbeesést, valamint a belső és külső nyomást, amelyek célja a jelenlegi kritikus helyzet – bármennyire is tökéletlenül – megváltoztatása. Céljaik a gazdaság fellendítése, a lakosság ellátása, az alapvető szolgáltatások megerősítése, az áruexport elindítása és a belföldi kereskedelem fellendítése. De a kérdés mindenki fejében az: „hogyan?”

Vajon ezek a reformok hatással lesznek a kubai munkásosztályra a foglalkoztatás, a bérek, a megélhetési költségek és a társadalmi egyenlőtlenség tekintetében?

A valóságban nagy a bizonytalanság; nagyon nehéz megválaszolnom a kérdéseit anélkül, hogy biztosan tudnám, hogyan és milyen mértékben fogja ez befolyásolni a munkásosztály életét. Van egy helyzet, amelyről nem esik szó – akár félelemből, akár óvatosságból, akár bűnrészességből: a rendszerszintű korrupció, a befolyással való üzérkedés, az adócsalás és a pénzmosás. Ezek a problémák azt jelentik, hogy az olyan kezdeményezések, mint a banki szolgáltatások, a közszolgáltatások és a kereskedelem fejlesztése, nem lesznek képesek kielégíteni a lakosság igényeit, mert ehelyett jövedelmező tevékenységgé válnak egy kiváltságos kevesek számára, akik már eleve kizsákmányolják őket személyes haszonszerzés céljából. Ami még rosszabb, a kormányzati intézkedések – ahelyett, hogy a probléma kiváltó okait kezelnék – a „új gazdasági szereplők” láncolatának leggyengébb láncszemét érintik. Ez utóbbiak azonban az emberektől származnak, és adóik révén az önkormányzatok bizonytalan gazdaságát támogatják, míg mások, amelyek közelebb vannak a hatalmi központokhoz – minisztériumok és szabályozó testületek –, vagyonokat halmoznak fel és közvetítőkön keresztül szereznek tulajdont, elképzelhetően a kapitalizmus felé való végleges elmozdulásra várva, amelynek formái a legbrutálisabbak lesznek. Ez a rideg valóság, amelyet azok érzékelnek közülünk, akik úgy vélik, hogy a kormány vagy bűnrészes, vagy szánalmasan hatástalan. Higgyék el, fájdalmas beismernem, hogy a Párt – egyre bürokratizálódva – kudarcot vallott a munkásosztály hajtóerejeként betöltött szerepében, így egyre távolabb került a tömegektől. Ilyen körülmények között – hatékony állami felügyelet hiányában és egy egyre hatalom nélkülibb Párttal – a legnagyobb bizonytalanság a munkavállalók jogainak jövőjét, a megélhetési költségeket és a társadalmi egyenlőtlenségeket illetően uralkodik sokat szenvedett földünkön (bár nyilvánvalóan remélem, hogy tévedek).

Milyen fő politikai, gazdasági és társadalmi kihívásokat tartanak ma a kubai forradalom előtt?

Számomra csak egy van, amely magában foglalja az ország történelmének legszebb fejezeteit: a szocializmus és a forradalom folytonosságának megőrzése, valamint a közegészségügy és az oktatás terén elért eredményeink elvesztése, amelyek mindenekelőtt megkülönböztetnek minket.

Milyen intézkedéseket tartasz szükségesnek a forradalom vívmányainak megvédéséhez és a kubai gazdaság és állam szocialista jellegének megerősítéséhez?

Véleményem szerint küzdenünk kell a korrupció ellen; a pártnak fel kell vállalnia a politikai motor szerepét, és olyan reformokat kell végrehajtania, amelyek célja, hogy nagyobb hatalmat adjon a munkásosztálynak – forradalomra van szükség a forradalmon belül. Csak ezzel a feltétellel nyerheti vissza az emberek bizalmát szervezeteikben és a Pártban!

Milyen szerepet játszanak jelenleg a munkások, a szakszervezetek, a Forradalom Védelméért Bizottságok (CDR) és más alulról építkező szervezetek a forradalmi projekt döntéshozatalában és védelmében?

Őszinte legyek, de őszinte: a munkások nem játszanak szerepet, ha a szakszervezetek nem képviselik őket, amikor a CDR-ek csak egy üres burok, a többi alulról szerveződő szervezet pedig minden, csak nem „alap”, mert az emberek nem érzik magukat képviselve a döntéshozatali folyamatban. Ez a rideg valóság.

Hogyan látod a kubai fiatalok lelkiállapotát, és milyen lépéseket tart alapvetőnek a szocializmus építésében való részvételük megerősítése érdekében?

Ez az a szempont, ami a legjobban aggaszt: a fiatalok csak a kivándorlásra gondolnak, ami nagy szenvedést okoz a kubai családoknak. A valóság az, hogy a blokád megsemmisítette a fiatalok társadalmi részvételének ösztönzőit. A tanulók külföldön igyekeznek elmélyíteni tudásukat; Nehéz ma rávenni a fiatalokat, hogy a szocializmus építésébe fektessenek be, amikor – ahogy évek óta hangsúlyozom – a politikai-ideológiai munka hideg, blöffön alapuló riportokra, értékelésekre redukálódott, amelyek csak a bürokratikus célok elérését szolgálják.

A nemzetközi szolidaritás mely konkrét formáit tartja a legsürgetőbbnek a kubai nép támogatásához a blokáddal és a jelenlegi gazdasági nehézségekkel szemben?

Úgy hiszem, hogy mindennek ellenére a szolidaritás megmaradt, beleértve az Egyesült Államokat, latin-amerikai testvéreinket és Európa bizonyos szektorait is. A blokádot és az azt kísérő hazugságokat elítélték. Természetesen mindig lehetne többet tenni, de a média hegemóniája és a kemény valóság Kubában azt a benyomást kelti, hogy bármilyen segítség vagy támogatás nem elegendő, még akkor is, ha nem az. Itt a barátaim többet várnak Kínától és Oroszországtól, tekintettel jelenlegi szerepükre a hegemónia ellen, de személy szerint én nem így látom a dolgokat.

Végül, milyen üzenetet szeretnél küldeni a mexikói és a világ többi részén a szocializmusért küzdő munkásoknak, fiataloknak és aktivistáknak Kuba szuverenitásának védelmének fontosságával és a forradalom jövőjével kapcsolatban?

Mély fájdalommal osztom meg Önökkel a tényekről, a valóságról és az árulásról alkotott felfogásomat, amely a legmélyéig megsebez. Nem ezt az üzenetet szándékoztam közvetíteni, de ez a valóság, amelyet egyetlen hivatalos kubai médiában sem találnak meg. Meggyőződésem, hogy az osztályharc továbbra is a történelem mozgatórugója. Úgy hiszem, Kuba társadalmi újraindításon megy keresztül, visszatér a forradalom gyökereihez, és ádáz küzdelmet folytat a munkások jogainak visszaszerzéséért. Biztos vagyok benne, hogy szavaim sokakat meglepnek majd, de arra buzdítok mindenkit, hogy alaposan vizsgálja meg a valóságot. Az üzenetem a küzdelemről szól; a megadás szóba sem jöhet. De amikor végső győzelmet aratsz, tudd, hogy a harc még nehezebbé válik.

 

A Negyedik Internacionálé újjáépítéséért küzdő mexikói aktivisták augusztus 14-én gyűjtött megjegyzései.

(L'Internationale, 43-44.sz.)