Beszélgetés a Kubai Kommunista Párt egyik aktivistájával

Kép: július 26, Mexikó , tüntetés "Le a Kuba elleni háborúval, le a blokáddal!"

Hogyan jellemeznéd a kubai lakosság jelenlegi életkörülményeit, és melyek a munkásosztálybeli családok főbb problémái napjainkban?

A kubai nép jelenleg a legkedvezőtlenebb társadalmi helyzetét éli az 1959 januári forradalom óta. Azóta soha nem volt ilyen súlyos a blokád és a szankciók. A gyógyszerhiány veszélyezteti az évek során elért egészségügyi mutatókat – amelyeket a nemzetközi szervezetek egykor elismertek –, miközben az alapvető élelmiszerek, például a kenyér előállításának szinte teljes hiánya, valamint a mezőgazdasági termelés gyengesége (különösen az állattenyésztésben, amely közvetlenül befolyásolja a tej- és húsellátást) súlyosbítja a válságot. Ezek a problémák, más kritikus tényezőkkel együtt – beleértve a személy- és teherszállítás villamosenergia- és üzemanyaghiányát, valamint az ebből fakadó inflációt – a munkásosztálybeli családokat életszínvonaluk szisztematikus csökkenésének teszik ki. Ennek a helyzetnek pszichológiai következményei vannak, amelyek azonnal nyilvánvalóak a társadalomban a fokozott kivándorlás, a tizenévesek öngyilkossági kísérletei, a kábítószer-függőség terjedése és más, a forradalmi korszakban korábban elképzelhetetlen jelenségek formájában.

Milyen hatással volt az amerikai blokád – különösen az olajblokád – fokozódása a gazdaságra, a termelésre és a lakosság mindennapi életére?

Ahogy már említettem, a kubai népet még soha nem érintette ilyen súlyosan a blokád. Ezt az új szakaszt egyetlen cél – kicsinyes imperialista érdekek által motivált – szüntelen követése jellemzi: a kubai forradalom egyszer s mindenkorra történő megfojtása. A mindennapi életre gyakorolt ​​hatás brutális: az élelem, a szabadidő, a munka és a társadalmi élet – az élet minden aspektusa gyorsan romlik. A kubai családok nap mint nap egyre sebezhetőbbé válnak az újonnan megjelenő és visszatérő vírusokkal szemben, a gyógyszerek hiánya pedig megakadályozza olyan betegségek kezelését, mint a cukorbetegség és a magas vérnyomás, nem is beszélve a ritka betegségekről, különösen a gyermekeket érintőkről.

A Kubai Kommunista Párt (PCC) tagjaként hogyan elemzed az elmúlt hetekben jóváhagyott gazdasági reformokat? Mik a céljaik, és mi motiválja őket?

A vélemények mélyen megoszlanak, és nem alakult ki konszenzus. Bár a PCC hivatalosan „monolitikus tömbként” mutatja be magát, a helyszíni valóság – és ami a párttagok közötti négyszemközti megbeszélésekből kiderül – egészen más képet fest. Egyes kommunisták és forradalmárok ezeket az intézkedéseket a marxista elvek közvetlen fenyegetésének tekintik, hátralépésnek és a szocialista forradalmat meghatározó társadalmi folyamat elárulásának tekintik őket. Egyesek úgy vélik, hogy ezek az intézkedések az amerikai kormánnyal folytatott tárgyalásokból fakadnak, így árulásnak bélyegzik őket. Mások azonban a jelenlegi kétségbeejtő helyzetből való kiút egyetlen kiútjának tekintik, mindenki Kínához és Vietnamhoz hasonlítgatja őket. A valóságban azonban az uralkodó vélemény a szkepticizmus ezekkel az intézkedésekkel és azok kimondott céljával – a hazai és külföldi finanszírozás biztosításával a küszködő gazdaság fellendítéséhez – kapcsolatban, amely folyamatról sokan úgy vélik, hogy elsősorban az Egyesült Államok azon döntésétől függ, hogy enyhíti vagy feloldja az embargót. Sokan kételkednek abban, hogy ez megtörténik, és széles körben elterjedt a nézet, hogy Kína és Oroszország nem fog teljes mértékben elköteleződni a Kuba gyengélkedő gazdaságába való hosszú távú befektetések mellett. Bár igaz, hogy e 176 úgynevezett „átalakító” intézkedés nagy részét, amelyek 23 kulcsfontosságú területre terjedtek ki, már régóta javasolták a forradalom vezetőinek, mielőtt szisztematikusan elutasították volna őket, véleményem szerint sok közülük tükrözi a kétségbeesést, valamint a belső és külső nyomást, amelyek célja a jelenlegi kritikus helyzet – bármennyire is tökéletlenül – megváltoztatása. Céljaik a gazdaság fellendítése, a lakosság ellátása, az alapvető szolgáltatások megerősítése, az áruexport elindítása és a belföldi kereskedelem fellendítése. De a kérdés mindenki fejében az: „hogyan?”

Vajon ezek a reformok hatással lesznek a kubai munkásosztályra a foglalkoztatás, a bérek, a megélhetési költségek és a társadalmi egyenlőtlenség tekintetében?

A valóságban nagy a bizonytalanság; nagyon nehéz megválaszolnom a kérdéseit anélkül, hogy biztosan tudnám, hogyan és milyen mértékben fogja ez befolyásolni a munkásosztály életét. Van egy helyzet, amelyről nem esik szó – akár félelemből, akár óvatosságból, akár bűnrészességből: a rendszerszintű korrupció, a befolyással való üzérkedés, az adócsalás és a pénzmosás. Ezek a problémák azt jelentik, hogy az olyan kezdeményezések, mint a banki szolgáltatások, a közszolgáltatások és a kereskedelem fejlesztése, nem lesznek képesek kielégíteni a lakosság igényeit, mert ehelyett jövedelmező tevékenységgé válnak egy kiváltságos kevesek számára, akik már eleve kizsákmányolják őket személyes haszonszerzés céljából. Ami még rosszabb, a kormányzati intézkedések – ahelyett, hogy a probléma kiváltó okait kezelnék – a „új gazdasági szereplők” láncolatának leggyengébb láncszemét érintik. Ez utóbbiak azonban az emberektől származnak, és adóik révén az önkormányzatok bizonytalan gazdaságát támogatják, míg mások, amelyek közelebb vannak a hatalmi központokhoz – minisztériumok és szabályozó testületek –, vagyonokat halmoznak fel és közvetítőkön keresztül szereznek tulajdont, elképzelhetően a kapitalizmus felé való végleges elmozdulásra várva, amelynek formái a legbrutálisabbak lesznek. Ez a rideg valóság, amelyet azok érzékelnek közülünk, akik úgy vélik, hogy a kormány vagy bűnrészes, vagy szánalmasan hatástalan. Higgyék el, fájdalmas beismernem, hogy a Párt – egyre bürokratizálódva – kudarcot vallott a munkásosztály hajtóerejeként betöltött szerepében, így egyre távolabb került a tömegektől. Ilyen körülmények között – hatékony állami felügyelet hiányában és egy egyre hatalom nélkülibb Párttal – a legnagyobb bizonytalanság a munkavállalók jogainak jövőjét, a megélhetési költségeket és a társadalmi egyenlőtlenségeket illetően uralkodik sokat szenvedett földünkön (bár nyilvánvalóan remélem, hogy tévedek).

Milyen fő politikai, gazdasági és társadalmi kihívásokat tartanak ma a kubai forradalom előtt?

Számomra csak egy van, amely magában foglalja az ország történelmének legszebb fejezeteit: a szocializmus és a forradalom folytonosságának megőrzése, valamint a közegészségügy és az oktatás terén elért eredményeink elvesztése, amelyek mindenekelőtt megkülönböztetnek minket.

Milyen intézkedéseket tartasz szükségesnek a forradalom vívmányainak megvédéséhez és a kubai gazdaság és állam szocialista jellegének megerősítéséhez?

Véleményem szerint küzdenünk kell a korrupció ellen; a pártnak fel kell vállalnia a politikai motor szerepét, és olyan reformokat kell végrehajtania, amelyek célja, hogy nagyobb hatalmat adjon a munkásosztálynak – forradalomra van szükség a forradalmon belül. Csak ezzel a feltétellel nyerheti vissza az emberek bizalmát szervezeteikben és a Pártban!

Milyen szerepet játszanak jelenleg a munkások, a szakszervezetek, a Forradalom Védelméért Bizottságok (CDR) és más alulról építkező szervezetek a forradalmi projekt döntéshozatalában és védelmében?

Őszinte legyek, de őszinte: a munkások nem játszanak szerepet, ha a szakszervezetek nem képviselik őket, amikor a CDR-ek csak egy üres burok, a többi alulról szerveződő szervezet pedig minden, csak nem „alap”, mert az emberek nem érzik magukat képviselve a döntéshozatali folyamatban. Ez a rideg valóság.

Hogyan látod a kubai fiatalok lelkiállapotát, és milyen lépéseket tart alapvetőnek a szocializmus építésében való részvételük megerősítése érdekében?

Ez az a szempont, ami a legjobban aggaszt: a fiatalok csak a kivándorlásra gondolnak, ami nagy szenvedést okoz a kubai családoknak. A valóság az, hogy a blokád megsemmisítette a fiatalok társadalmi részvételének ösztönzőit. A tanulók külföldön igyekeznek elmélyíteni tudásukat; Nehéz ma rávenni a fiatalokat, hogy a szocializmus építésébe fektessenek be, amikor – ahogy évek óta hangsúlyozom – a politikai-ideológiai munka hideg, blöffön alapuló riportokra, értékelésekre redukálódott, amelyek csak a bürokratikus célok elérését szolgálják.

A nemzetközi szolidaritás mely konkrét formáit tartja a legsürgetőbbnek a kubai nép támogatásához a blokáddal és a jelenlegi gazdasági nehézségekkel szemben?

Úgy hiszem, hogy mindennek ellenére a szolidaritás megmaradt, beleértve az Egyesült Államokat, latin-amerikai testvéreinket és Európa bizonyos szektorait is. A blokádot és az azt kísérő hazugságokat elítélték. Természetesen mindig lehetne többet tenni, de a média hegemóniája és a kemény valóság Kubában azt a benyomást kelti, hogy bármilyen segítség vagy támogatás nem elegendő, még akkor is, ha nem az. Itt a barátaim többet várnak Kínától és Oroszországtól, tekintettel jelenlegi szerepükre a hegemónia ellen, de személy szerint én nem így látom a dolgokat.

Végül, milyen üzenetet szeretnél küldeni a mexikói és a világ többi részén a szocializmusért küzdő munkásoknak, fiataloknak és aktivistáknak Kuba szuverenitásának védelmének fontosságával és a forradalom jövőjével kapcsolatban?

Mély fájdalommal osztom meg Önökkel a tényekről, a valóságról és az árulásról alkotott felfogásomat, amely a legmélyéig megsebez. Nem ezt az üzenetet szándékoztam közvetíteni, de ez a valóság, amelyet egyetlen hivatalos kubai médiában sem találnak meg. Meggyőződésem, hogy az osztályharc továbbra is a történelem mozgatórugója. Úgy hiszem, Kuba társadalmi újraindításon megy keresztül, visszatér a forradalom gyökereihez, és ádáz küzdelmet folytat a munkások jogainak visszaszerzéséért. Biztos vagyok benne, hogy szavaim sokakat meglepnek majd, de arra buzdítok mindenkit, hogy alaposan vizsgálja meg a valóságot. Az üzenetem a küzdelemről szól; a megadás szóba sem jöhet. De amikor végső győzelmet aratsz, tudd, hogy a harc még nehezebbé válik.

 

A Negyedik Internacionálé újjáépítéséért küzdő mexikói aktivisták augusztus 14-én gyűjtött megjegyzései.

(L'Internationale, 43-44.sz.)