Egyiptom- A munkásosztály a regionális háborúk közepette

 

Egyiptom jelenleg három összefüggő válság kereszteződésében áll. Az első a kormányzás válsága, amely az adósságokon keresztüli tőkefelhalmozódáson alapul, amelyet nemzetközi intézményektől, például a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hitelekből szereznek. Ezeket a kölcsönöket olyan projektekre költik, amelyek a rezsimhez közel álló társadalmi csoportokat támogatják, többnyire infrastrukturális projektekre, amelyeket a nyilvánosság számára építési, újjáépítési és fejlesztési munkálatokként mutatnak be. Hatalmi uralmának fenntartása érdekében ez az uralkodó csoport autoriter és elnyomó módszerekkel kormányoz, és fokozza az ellenőrzését minden független szervezet felett.

A második válság regionális: a Gáza elleni agresszió, a Vörös-tengeren a hajózás zavarai, valamint Izrael és az Egyesült Államok háborúja Irán ellen.

Ezt a két válságot, a politikai elnyomás válsága mellett, a munkásosztály viseli. A kizsákmányolási viszonyok állandósulnak, és az állam egyre inkább az osztálykontroll és az autoriter hatalom eszközévé alakul.

Az adósság felhalmozódása és a reálbérek csökkenése

Körülbelül egy évtizede az egyiptomi gazdaság az IMF égisze alatt megújult strukturális kiigazítási ciklusban ragadt: ismételt valutaleértékelések, támogatások csökkentése, valamint a szociális biztonsági háló és az alapvető cikkek támogatásának zsugorodása. Ez a biztonsági háló tele van kiskapukkal, ami tovább szegényíti és elszigeteli a szegényeket, akik ma már a lakosság több mint 30%-át teszik ki.

Az állam kiterjesztette az árukra kivetett közvetett adók alkalmazását is, ami a közép- és a munkásosztály mindkét szegmensét érinti. Minden vásárlás után hozzáadottérték-adót kell fizetni, amelynek terhe arányosan jobban hárul a munkavállalókra, mint a gazdagokra, mivel az üzletemberek jelentős adómentességben részesülnek anélkül, hogy vagyonadó vagy progresszív jövedelem- vagy tőkenyereség-alapú adózás alá esnének.

A hivatalos inflációs ráta körülbelül 13%-ra esett vissza. Az elmúlt években felhalmozódott infláció kumulatív hatása azonban továbbra is jelentős, és kézzelfogható hatással van a háztartások vásárlóerejére. A háztartások jövedelmük nagyjából egyharmadát élelmiszerre, további egyharmadát pedig lakhatásra költik, a többségük nem rendelkezik saját otthonnal. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, amit a kormány azon törekvése vezérelt, hogy megnyissa a piacot a külföldiek és a Perzsa-öböl menti tehetős vásárlók előtt – ezt nevezik „ingatlanexportnak” –, a regionális háborúkhoz kapcsolódó erős keresleti nyomás és az Egyiptomba érkezők egyre növekvő beáramlása közepette, árszabályozások hiányában.

A kormány tavaly júliusban 7000-ről 8000 egyiptomi fontra emelte az állami alkalmazottak minimálbérét, és ezt az emelést „az elsőként, amely meghaladta az inflációs rátát” mutatta be. Ez azonban nem kompenzálja valójában a tényleges áremelkedést, és ami még fontosabb, nem a munkaerő többségének kedvez, amely a magánszektorban és az informális gazdaságban dolgozik. Egyes becslések szerint a magánszektorban az átlagbér 25-30%-kal alacsonyabb, mint a közszférában, ez a különbség pedig minden új kormányzati emelési hullámmal egyre szélesedik, mivel a magánmunkáltatók nem rendelkeznek hasonló elkötelezettséggel.

Ez a helyzet súlyosbítja a magánszektorbeli munkavállalók nehézségeit, akik – az ország modern történelmében először – most jobban szenvednek, mint a közszférában dolgozók. A magánszektor így a munkásmozgalom középpontjába került, amint azt az elmúlt hónapok is bizonyították. Ehhez jön még egy olyan munkavállalói kategória, ami formálisan a közszférához tartozik, de a gyakorlatban a magánszektor normái szerint alkalmazzák őket: állandó szerződések vagy fix fizetés nélküli dolgozókkal.

Ez a pálya egyszerű eredményhez vezet: a nominális bérek a jövedelmezőséget nem veszélyeztető korlátokon belül maradnak, miközben a munkavállalók reálvásárlóereje csökkenni kezd. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden új inflációs ciklussal a munkaerő értékének egy részét a tőkébe helyezik át.

Regionális hadviselés, a válság átruházásának eszköze

A régiót sújtó konfliktusok közvetlen hatással vannak az egyiptomi munkásosztályra. A Szuezi-csatornából származó bevételek – Egyiptom egyik fő devizaforrása, a turizmus és a külföldön dolgozó egyiptomiak átutalásai mellett – a gázai háború kezdete és a Vörös-tengeren végrehajtott húszi támadások óta zuhantak: a 2023-as körülbelül 10,2 milliárd dollárról 2024-re körülbelül 3,9 milliárd dollárra. Abdel-Fattah esz-Szíszi egyiptomi elnök a veszteségeket közel 10 milliárd dollárra becsülte.

A Hormuzi-szorosban a tengeri forgalom zavarai és az ebből fakadó dominóhatás miatt a kormány új intézkedéseket vezetett be, beleértve az energiaárak, köztük az olaj és a villamos energia árának emelését.

A kormány minden egyes bevételkiesést ürügyként használ fel további külföldi hitelfelvételre, további megszorító intézkedésekre és a bérekre és támogatásokra nehezedő megújult nyomásra. Végső soron egy olyan konfliktus költsége, amelyről az egyiptomi munkásosztály soha nem döntött, közvetlenül rájuk hárul az importált infláció, adóztatás és megszorítások révén, miközben a vagyonelosztási struktúra továbbra is védve marad mindenféle népi ellenőrzéstől vagy valódi felügyelettől, a rezsim által létrehozott politikai keretek alatt, amelyek semmilyen módon nem képviselik a munkásosztályt.

Megfosztni a munkásokat a kollektív ellenállás eszközeitől

Ebben az összefüggésben a munkások meg vannak fosztva a kollektív ellenállás eszközeitől, amelyekre szükségük lenne saját elszegényedésükkel szembenézni. Nemrégiben fogadtak el egy törvényt a szakszervezeti választásokról, amely az elit átalakításán és a képviseleti intézményeken belüli újraelosztásán alapuló ellenőrzési logikát tükrözi – az Egyiptomi Munkásszakszervezetek Általános Szövetségén keresztül, amely egy kormány által ellenőrzött szervezet, és a teljes 30 milliós munkaerőből körülbelül hatmillió munkást képvisel. Ennek a szövetségnek a feladata a rezsim politikai támogatása, nem pedig tagjai követeléseinek képviselete. Szerepe a munkások megfékezésére és a kormányzattal való közvetítőként való működésre korlátozódik, egy folyamatosan szűkülő véleménynyilvánítási és szervezkedési csatornák kontextusában, odáig menve, hogy legjobb esetben is csak panasztételre redukálódik. Ez a törvény gyakorlatilag a szakszervezeti választások elhalasztásához és blokkolásához vezetett.

A szakszervezeti erők ezt a döntést a munkásmozgalom függetlensége elleni támadásként, valamint a független szakszervezetek létrehozására vonatkozó biztonsági és adminisztratív beavatkozások és korlátozások sorozatának folytatásaként ítélték el – néha a teljes regisztrációt is megtagadták. Pontosan ez a lényege az egyiptomi munkásosztály által elszenvedett kettős politikai elidegenedésnek: a gazdasági többlet elkobzása az infláció és a bérek befagyasztása révén, valamint a kollektív tárgyalás eszközének elkobzása a szakszervezeti képviselet megszelídítésével, és ezzel gyakorlatilag a politikai cselekvés elnyomásával.

Egyéni sérelmek, a kollektív cselekvés kényszerű helyettesítője

Amikor a kollektív szerveződés csatornái bezárulnak, a kifejezés szétszórt egyéni cselekedetekké töredezik, hasonlóan ahhoz, amit a politikai szociológia „mindennapi ellenállásnak” nevez, ami a „hallgatagok kiáltásának” kortárs formája. Amikor az intézményes csatornák bezárulnak előttük, az egyiptomiak az egyéni panaszokhoz – amelyeket most a közösségi médiában fejeznek ki – fordulnak, mint a nyilvános részvétel utolsó fennmaradó formájához, amely elérhető számukra.

A hatóságok azonban ezeket a panaszokat a kriminalizáció logikája, nem pedig az elszámoltathatóság logikája szerint kezelik. Számos eset vonzotta a nyilvánosság figyelmét: egy orvost őrizetbe vettek, vizsgálatnak vetettek alá, majd bíróság elé állították, pusztán azért, mert elítélte az egészségügyi ellátáshoz való joggal kapcsolatos visszaélést, amelyet egy állami kórházban látott; egy újságírót letartóztattak a polgári szabadságjogokról szóló írásai és a fogvatartottak szabadon bocsátására irányuló felhívásai miatt. A polgárok Facebookon közzétett panasz miatti letartóztatása egyértelmű elrettentő üzenetet küld mindenkinek, aki fontolgatja a korrupció elítélését vagy a jogaik követelését, ami a digitális térben az elnyomás egyik formája, amely szorosan kapcsolódik a nyilvános tér szélesebb körű elnyomásához és marginális területeinek szűküléséhez.

Ez a közéletből való kényszerű visszavonulás jelenségéhez vezetett. Közvélemény-kutatások szerint az egyiptomiak 89%-a az elmúlt tizenkét hónapban semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt, ami a 2013 óta feljegyzett legalacsonyabb részvételi arány. A szakszervezeti tagság továbbra is nagyon alacsony, és a tagok többsége nem igazán aktív a szakszervezetében. Ez a szándékos kontrollpolitika közvetlen eredménye, amelyet súlyosbítanak a politikai cselekvés gyenge csatornái és a politikai és szakszervezeti erők kimerülése, amelyek szervezeti struktúráiba maguk is beépült a rezsim.

A bérválság nem választható el a szakszervezeti képviselet válságától vagy a politikai legitimitás válságától. Ez a három válság egyetlen folyamat egyes aspektusai: a függőségi és alárendeltségi viszony újratermelődése, amelyben az állam a jog, a biztonság és a média diskurzusának eszközeit használja fel arra, hogy minden potenciális tiltakozást elszigetelt, egyéni cselekedetté alakítson, amely kriminalizálható. Ebben a keretrendszerben a gazdasági és regionális válságokat közösen kezelik, olyan módon, amely megőrzi a meglévő járadékvadászati ​​struktúrát, a kialakult hatalmi viszonyokat és az egyre könyörtelenebb arcú autoriter kormányzás formáját. Nem a népi harag hiányát látjuk, hanem azt, hogy az egyéni csatornákba zárkózik, és képtelen a kollektív erő felhalmozására.

Bármilyen valódi változás továbbra is a szakszervezetek és a politikai szervezetek függetlenségének helyreállításától függ, ami a valódi változást előidézni képes hatékony ellenállás alapvető feltétele.

 

Egyiptomi levelezőnk

L'internationale, 43.-44. sz.