Programunk Kuba kapitalizmusba való átmenetének fényében

 

Comunistas Cuba, 2026. július 13.

Fotó. a Kubai Kommunista Párt KB rendkívüli plénumának szavazása a 176. gazdasági reform elfogadásáról 2026 júniusában

Szerkesztői megjegyzés

A Comunistas Cuba egy olyan csoport, amely a 2019 májusában Havannában megrendezett első „Nemzetközi Lev Trockij-találkozót” követően jött létre. A Negyedik Internacionálé programjának hatására – ahogyan azt Trockij írásaiban, különösen *Az elárult forradalom* című művében felvázolja – a Kubai Kommunista Párttal (PCC) szemben kritikus fiatal aktivisták azt az álláspontot képviselték, hogy a párt sorain kívül is szervezkedni kell. A 2021-es tüntetések után – amelyeken részt vettek, és amelyek során néhány tagjukat letartóztatták – a csoport elfogadott egy programot, amely politikai forradalomra szólított fel az uralkodó bürokrácia ellen, és ellenezte azokat a reformokat, amelyek újra bevezették a piaci viszonyokat, a magántulajdont és a munkaerő kizsákmányolását Kubában.

A L’Internationale szerkesztősége, amelyet a Brazil Internacionalista Kommunista Szervezetének elvtársai tájékoztattak erről a szövegről, a Kubáról szóló dossziéhoz való hozzájárulásként tette közzé, bár nem feltétlenül osztja annak minden álláspontját (különösen a Kínával kapcsolatos nézőpontot). *

A Díaz-Canel vezette és Raúl Castro által ellenőrzött kubai kormány (akinek unokája, Raúl Guillermo Rodríguez Castro egyre kiemelkedőbb szerepet játszik, interjúkat adva mind a nemzeti, mind a nemzetközi médiának) nyíltan és habozás nélkül úgy döntött, hogy helyreállítja a kapitalizmust. A teljes nemzetközi sajtóval ellentétben, amely ezt egyértelműen kimondja, a PCC propaganda azt állítja, hogy ezek az új intézkedések a szocializmus megerősítését szolgálják.

Vizsgáljuk meg röviden a főbb intézkedéseket: a magánbankok működésének engedélyezése; annak lehetősége, hogy egyetlen személy annyi vállalkozást birtokoljon, amennyit csak tud irányítani; a magánvállalatok engedélyezése, hogy annyi munkavállalót alkalmazzanak, amennyit csak akarnak, és annyi bért fizessenek, amennyit megfelelőnek tartanak; az állami külkereskedelmi monopólium teljes megszüntetése; a külső adósság visszafizetése a nemzeti vagyon eladásával; és azon ágazatok minimalizálása, ahol a magánvállalkozás tilos. Hamarosan el kell távolítaniuk a kubai forradalom történetét az iskolai tantervekből, hogy az új generációk ne vegyék észre, hogy a jelenlegi vezetők elárulták a forradalmat. És az események szinte groteszk fordulatában a miniszterelnök – nagy elégedettséggel – bejelentette, hogy meghívást kaptak a nagyobb gyorséttermi láncok, hogy letelepedjenek Kubában: a főparancsnok centenáriumát Sanders ezredessel együtt ünneplik (1).

Raúl Rodríguez Castro szerint ez a csomag „több szocializmust” képvisel, és akik ellenzik, azok konzervatívok. Egy képviselő kijelentette, hogy a szocializmus „a szegényekért és a gazdagokért is szól”. Ez a retorika visszhangzik a Szovjetunió bürokratáiéval, akik még akkor is, amikor a kapitalizmus helyreállítása tagadhatatlanná vált, továbbra is azt hazudták, hogy ezek szocialista intézkedések.

Ez az új intézkedéscsomag – amely tulajdonképpen a kapitalizmusba való átmenetet jelzi – megnyitja az utat a katonai főparancsnokság és az uralkodó technokrácia előtt, hogy hatalmas vagyont halmozzon fel. Megosztják majd a megmaradt állami vállalatokat, és látni fogjuk a kormányhoz kötődő erőteljes oligarchia kialakulását.

Ezek az intézkedések azonban egy szót sem szólnak a politikai szabadságjogokról. A cél a kínai modell követése: ugyanaz a bürokratikus vezetés irányítja a kapitalista gazdaságot. Az elnyomás folytatódni fog; lehetetlen helyreállítani a kapitalizmust a munkásosztály visszaszorítása nélkül.

Eközben Havanna utcáin esténként tüntetések törnek ki. Ez nem pusztán az anyagi nehézségeknek tudható be; alapvetően a lakosság már egyáltalán nem azonosul a kormánnyal. A kubai forradalom győzelme idején a munkások és parasztok, akik fegyvert fogtak, hogy szembenézzenek egy potenciális amerikai invázióval, a Fidel Castro vezette folyamat során elért eredményeket védték. Ma a kubai fiatalok számára ezek az előnyök puszta politikai propagandának tűnhetnek. De a föld nélküli parasztok, az elszegényedett munkások, az írástudatlanok, azok, akik soha nem gondolták volna, hogy egyetemre járnak, azok, akik biztosak voltak abban, hogy nem lakoltatják ki otthonukból – mindannyiuk számára a forradalom azonnali javulást jelentett az életükben, és annak védelme a saját érdekeik védelmét jelentette. Ma azonban a kubai társadalom vezetői kényelemben élnek, vagyont halmoznak fel, és ismét felülről lefelé irányuló intézkedéseket fogadnak el, amelyekből kevesen hiszik, hogy profitálhatnak. Mindeközben a lakosság olyan bérekkel néz szembe, amelyek egy hétre sem elégnek, egész napos áramkimaradásokkal, a forgalmat elzáró szeméthegyekkel, azzal, hogy – sok helyen – vissza kell térni a fatüzelésű főzéshez, egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs tömegközlekedés, éhezés és súlyos gyógyszerhiány van, még az olyan alapvető orvosi eszközökben is, mint a sztetoszkópok. És ennek még sehol sincs vége. Azt állítani, hogy mindez az embargó hibája, most már csak rossz viccnek tűnik számukra.

Miközben az ország egyre mélyebb sötétségbe süllyed, a kormány napelemeket árul. Miközben az anyáknak nincs mivel etetniük a gyermekeiket, a kormánypárti Cubadebate portál egy tejipari vállalat hirdetéseit teszi közzé. A kubai nép többségének nincs oka a kormány védelmére. Nehéz elképzelniük egy rosszabb jövőt, mint a jelen – bár egy ilyen jövő lehetséges.

Nem véletlen, hogy a Díaz-Canel-kormány külföldön nagyobb támogatottságot élvez, mint magában Kubában. Reformisták és sztálinisták támogatják – az ellenforradalom két aspektusa. Külföldről a kubai bürokraták rokonai és frontemberei nemcsak a Kubai Kommunista Pártot és a kapitalizmusba való átmenetet igyekeznek megvédeni, hanem szimpatikus egyénekként is beállítani magukat, levetkőzve egykor sugárzott agresszív imázsukat. El akarják törölni elnyomó múltjukat.

Azok, akik ma a kubai kormányt védik, kiváltságos egyének, akik a Kubai Kommunista Párthoz (PCC) csatlakoztak, hogy elkerüljék a tömegek általi elsodorását. Ahogy a burzsoázia tette a történelem más időszakaiban, ők sem akarják elveszíteni kiváltságaikat. És azok, akik ma nyíltan a kapitalizmusra való átmenetet szorgalmazzák, nem fognak habozni átadni Kubát az imperializmusnak.

Az Egyesült Államok és az ASEAN képviselői között kizárólag a kubai helyzetnek szentelt találkozót követően a vietnami külügyminiszter megérkezett Havannába. Hanoi egyike volt azon kevés országoknak, amelyek csatlakoztak Donald Trump militarista platformjához, a Béke Tanácsához. Az átmenetről tárgyalások folynak. Minden kimenetel lehetséges. A kubai kormányt csak a saját kasztként való fennmaradása érdekli, nem pedig a munkásosztály védelme, amelyet állítólag képvisel.

A Comunistas Cuba megalapítása óta óva intettünk ettől a forgatókönyvtől: a kínai modellre való áttéréstől, amelyet népi tiltakozások jellemeznek. Ennek fényében fenntartjuk és frissítjük politikai programunkat:

– Támogassuk a népi tiltakozásokat, hogy azokat egy olyan politikai forradalom felé vezessük, amely a munkásosztályt hatalomra juttatja.

– Követeljük a Trump által bevezetett blokád és az összes Kuba elleni amerikai szankció megszüntetését. Tegyük nyilvánossá a tárgyalásokat az Egyesült Államokkal és más imperialista hatalmakkal. Nincs több titkolózás országunk külpolitikájában, amikor a munkásosztályt közvetlenül érintő intézkedéseket fogadunk el.

– Állítsuk bíróság elé azokat a bürokratákat, akik elnyomták, és rossz gazdálkodásuk révén elárulták és becsapták a kubai munkásosztályt. Felszólítjuk az internacionalista marxista szervezeteket, hogy mutassanak szolidaritást a kubai munkásosztállyal – akár szolidaritási kampányok szervezésével, akár politikai szabadságjogok követelésével –, miközben egyidejűleg járulva hozzá egy egységes antiimperialista front kiépítéséhez.

(1)    A kubai rezsim grandiózus ünnepségeket szervezett Fidel Castro születésének centenáriumára, augusztus 13-án. A „Sanders ezredes” az amerikai gyorsétteremlánc, a Kentucky Fried Chicken (KFC) beceneve. (Szerkesztői megjegyzés a L'Internationale-ból.)

(L’Internationale 43-44.sz.)