Ismét naprakészre váltottak a sztálinizmust mozgató "baloldali"
eszmék, amelyeket a baloldal vezető gondolkodói osztanak és támogatnak.
VÉLEMÉNY - ROZSNYAI: FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI
SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
Amikor
Rozsnyai a Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című munkájáról szólok,
akkor ki kell jelentenem, hogy itt nem csak egy könyv kritikájáról van szó,
mert a könyv hibás felépítése alapot ad egy
ideológia megalapozásához, tehát erről az ideológiáról is szólni kell
egyben.
A
hamis, vagy elferdített állításokat, ha igaznak vesszük, akkor egy olyan
logikát vagyunk kénytelenek követni, amely nemcsak egy hamis társadalmi
elméletet szül, de olyan dogmatizmust teremt, ami a marxizmussal
összeegyeztethetetlen. Egyfajta „marxista
sztálinizmust“, amely fogalom már önmagában képtelenség. Ha Rozsnyai be tudná
bizonyítani, hogy a sztálinizmus volt az igazi marxizmus, akkor fölöslegessé
válna az antikommunisták minden tevékenysége ezen a téren.
Itt
most nem Rozsnyai életművének a kritikájáról van szó, mindössze a Forradalom és
ellenforradalom a Szovjetunióban című munkájáról.
Az
első kérdés, ami felmerül, hogy vajon mi volt előbb: Rozsnyai elmélete a
SZU kettős fejlődéséről, vagy a SZU kettős
fejlődése adott okot Rozsnyainak egy elmélet felállítására?
Volt-e
a SZU-nak egyáltalán kettős fejlődése?
Ellentétbe
állítható-e a sztálini SZU fejlődése, a XX. Kongresszust követő fejlődéssel?
Rozsnyai
elmélete szerint a sztálinista SZU volt a forradalmi, míg a sztálinizmust
leleplező azutáni SZU az ellenforradalmi.
Mi
hát a sztálinizmus?
Egyáltalán,
ha Sztálin a SZU-t a szocializmus felé vitte - szerinte a szocializmusba,-
akkor miért beszélünk sztálinizmusról?
Ha
a SZU-ban felépült a szocializmus, akkor fölösleges a két fogalom, szocializmus
és sztálinizmus, hiszen ezek lefedik egymást!
Mi
tehát a szocializmus? Mi a sztálinizmus?
Felteszi
ezeket a kérdéseket Rozsnyai?
A
lényeges különbséget abban látom, hogy a szocializmus egy társadalmi mozgalom,
egy átmeneti forma, mely végül a kommunizmusba vezet. A sztálinizmus pedig
módszer.
A kapitalizmusból kívánta Sztálin a
SZU-t a szocializmusba átvezetni. Abban az értelemben tehát nem lehet a
sztálinizmust a szocializmustól megkülönböztetni, mintha a kettőnek nem ugyanaz
lett volna a célja. Hogy a kapitalizmusból milyen úton
kell - lehet,- áttérni a szocializmusba, az vita tárgyát képezi, és már itt
megállapíthatjuk a sztálinizmus egyik jellegzetességét: nincs vita!
Egy valós mozgalom alapvető eleme
csakis az őszinte, bátor vita lehet!
Ezt
a sztálini elmélet, gyakorlat betiltotta!
A
sztálinizmus tehát nem ideológia, nem a marxizmust tagadja, nem valami újat
kínál, hanem éppenhogy a marxizmust teszi meg „alapjaiul“,
és ezzel nem tesz mást, mint a marxizmust teszi tönkre, hamisítja meg, forgatja
ki a lényegéből, és járatja le a végsőkig.
Tehát
mégegyszer: a sztálinizmus nem ideológia, hanem módszer!
Méghozzá
olyan módszer, amely a marxista elmélet
szinte valamennyi alapját hamis köntösbe öltözteti, folyton annak nevében „jár el“, amit meggyaláz.
A
szocializmus, azonkívül, hogy átmenet, nem definiálható, az átmenetnek ugyanis
többféle formája lehetséges, mert nagyban függ annak az országnak a
lehetöségeitől, amelyikben ezt az utat kívánják járni illetve, még egy adott
országon belül is adódnak több megoldási lehetőség.
A
sztálinizmus viszont kizár minden más lehetőséget, azt akarja elhitetni, hogy
Sztálin rátalált a szocializmus egyetlen megvalósítható formájára és ebből
eredendően minden más út a szocializmus elárulásával egyenlö. Ez az egyik
olyan tézis, amely romboló hatást fejtett ki a marxizmust illetően, és sajnálatos
módon mind a mai napig érezhető a hatása.
Mi
a Sztálin által javasolt út lényege?
Mi az, ami a sztálinizmust
pozitívan engedte feltüntetni?
Miért lehet azt mondani, hogy a
sztálinizmus kritikája, egyben a szocializmus elárulása?
A kérdéseknek a tisztázásához, olvassuk
el, hogy miként vélekedik Rozsnyai a sztálini koncepcióról.
Elmaradott agrárországból, fejlett
ipari ország!
Utolérni a fejlett tőkés
országokat!
Vajon ezek az alapelvek valóban kivétel
nélkül nélkülözhetetlenek a szocializmusban?
A szocialista társadalomnak valóban
az a fő célja, hogy statisztikai mutatókban megelőzze a kapitalista országokat?
Vajon elegendő volna-e, vagy
meggyőző érv volna-e a szocializmus helyességét illetően mindössze az, hogy
miben érte utol egy szocialista ország a fejlett kapitalista országokat?
Megengedhető egy ilyen verseny?
A fenyegetettség megszüntethető-e az
értelmetlenül eltúlzott fegyverkezéssel?
A védettséget elegendő-e a megfelelő katonai
technológiára építeni, vagy az is fontos volna, hogy mekkora a lakosság tudatos elkötelezettsége a
rendszer mellett?
Ezeket
a kérdéseket Rozsnyai nem teszi fel, de a sztálinizmus védelmére felhozott
védöbeszédjében igenis megválaszolja.
Próbáljuk
meg Rozsnyai állításait önmagukkal szembesíteni.
Amikor
Oroszországban győzött a forradalom, felmerült a kérdés, mi lesz, ha az orosz
forradalmat nem követik nyugat-európai győztes forradalmak.
Erröl
a kérdésröl óriási vita bontakozott ki a bolsevik pártban. Rozsnyait nem
zavarja a tény, hogy ekkor még lehetett veszélyeztetettség nélkül vitatkozni a
párt tagjainak.
Mit írt erröl a kérdésről Engels; „Az oroszországi forradalom új lökést, és új, jobb harci
feltételeket fog adni a nyugat munkásmozgalmának, az utóbbi nélkül azonban,
Oroszország sem a földközösségböl, sem pedig a kapitalizmusból kiindulva nem
juthat el a szocialista átalakuláshoz.“
Lenin is várta a nyugati forradalmak győzelmét,
de miután az nem következett be, akkor már a kérdés úgy hangzott, hogy ha
Oroszország magára maradt győztes forradalmával, akkor adja fel önként a
kiharcolt győzelmet, vagy mégiscsak próbálja megvalósítani a szocializmus
építését egy országban?
A
válasz nem lehetett más, mint megpróbálni!
Kommunizmusról
szó sem lehetett egyelőre, mert az világméretekben értelmezhető csak. A
szocializmus építése során elért sikerek azonban, új lendületet adhatnak idővel,
a fejlett országok forradalmi mozgalmainak, ami a huszas évek közepe-végére
lehanyatlott.
Már
előzetesen meg kell jegyezni, hogy a szocializmusnak, ilyen értelemben nem lett
volna szabad a sztálinista elképzelések irányába fordulnia, mert az inkább
taszítólag hatott a tömegekre világszerte, ahelyett hogy vonzotta volna őket.
Trockij
álláspontja a következö volt; „Ha a proletárállam továbbra is
elszigetelt marad, végül áldozatul esik saját ellentmondásainak és elbukik. A
Szovjetköztársaság ebben az esetben a proletárdiktatúra második tapasztalata
volna, nagyobb és termékenyebb, mint a párizsi kommün, de semmivel sem több
puszta tapasztalatnál…“
Később Sztálin, többek között Trockijnak
ezt a véleményét is úgy értékelte, mint árulást. Annak az embernek veti az
árulást a szemére, aki élete kockáztatásával mindvégig küzdött a forradalom győzelméért.
Pedig
kezdetben még Sztálin is szkeptikus volt ebben a témában, A leninizmus alapjai
címü könyvében így fogalmaz; „...a szocializmus végleges győzelméhez,
a szocialista termelés megszervezéséhez, egyetlen ország erőfeszítése, főleg
egy olyan parasztországé, mint a mienk, nem elegendö, ehhez több fejlett ország
proletárjainak együttes erőfeszítése szükséges!“ Azt a kiadást azonban, ahol ezek a sorok szerepelnek,
kivonták a forgalomból. Szabad ilyet tenni?
Hogyan kivánja Rozsnyai megvédeni
Sztálint?
A gondolatmenet felépítése a következö;
1. Sztálint nem állítja szembe Leninnel,
holott ez kézenfekvö volna.
2. A bürokratizmus kialakulását
képtelen tagadni, de mivel Sztálin a bürokraták hatalmát nem szétverni kívánta,
hanem a hatalmukat a maga hasznára kiaknázva az élükre állt, így elfogad egy
olyan nézetet, amely szerint a bürokratáknak jutna osztályrészül a történelmi
feladat, a szocializmust felépíteni.
3. Cél, a fejlett kapitalista
országok utolérése. Az erre tett eröfeszítések.
Valóban; az eredmények lenyűgözöek!
Ezt hatalmas statisztikai adatokkal igazolja. Rozsnyai megemlíti a
sztahanovista mozgalmat, de megintcsak elhallgatja azt, hogy milyen
módszerekkel lettek az eredmények kipréselve az emberekböl.
A kérdés, hogy a Nyugat utolérése valóban
egyenlő volna-e a szocializmus építésével, fel sem merül. A válasz annyira
természetesen igen, hogy ki se kell mondani.
A módszer fontossága megint egyetlen szó
erejéig sem jelenik meg nála. Csak az eredmény számít!
4.
A szovjet emberek kulturális felemelkedése.
Megint a kész tény érdekes csak. A
módszer érdektelen!
Arról is szólni kellene, hogy a
felemelkedés hogyan párosult hazugságokkal, hamisításokkal, tiltásokkal,
megtorlásokkal.
5. A párton belüli „tisztogatások“ 36 és 39 között.
Ezt a kérdést képtelenség
megkerülni.
Rozsnyai nem arra az álláspontra helyezkedik,
hogy fenntartások nélkül elítéli a többezer ártatlan ember ellen elkövetett
merényletet, hanem először megpróbálja, - teljesen történelmietlenül,- a
számokat redukálni, megszépíteni. Aztán, hogy a humanizmus mégse vesszen ki
teljesen, hozzáteszi, hogy egyetlen ártatlan ember életének a kioltása is bűn.
Hát akkor, kérdezem én, miről beszélünk?
Bizonyítsuk be, hogy a többezer kivégzett, mind bűnös volt?
Igen, Rozsnyai megpróbálkozik ilyesmivel.
Miután a lehető legkisebbre redukálta a számokat, nyugati, úgynevezett „független“
újságírókat hoz fel tanuknak, akik azt írták, hogy megalapozattaknak látták a
felhozott vádakat, és beismerö vallomásokat. Nem tulajdonít túl nagy
jelentőséget annak, hogy saját ismeretei alapján is a vádak nagy része koholt
volt, hogy a beismerö vallomások kegyetlen kínzások eredményei voltak.
Elvárja, hogy ezt azok bizonyítsák
be, akik ezt állítják. A túlélők, akik ezt emlékirataikban, megemlékezéseikben
bizonyítják, nem sokat számítanak. Legalábbis Rozsnyai nem ad nekik különösebb
teret.
A kivégzések megint felvetik a vezetési módszer kérdését.
Rozsnyai nem veszi ezt észre.
Számára a sztálinizmus - ilyen fogalmat nem is ismer - egyenlő a hihetetlen
ipari fejlődéssel, tekintet nélkül minden más effektusra, ami ezzel együttjárt.
A módszerről nem ír semmit.
6. Végül elérkezünk a második
világháborúhoz, és Sztálin dicsö meneteléséhez, a fasizmus legyőzésében
játszott dicső szerepéhez.
A SZU megalapítása óta jogosan
érezte magát fenyegetettnek a kapitalista környezetben. Hogy meg fogják
támadni, csak idő kérdése volt. A nyugati hatalmak ezt a szerepet átengedték a
fasiszta Németországnak, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak ebből.
Tévedtek! Ìgy lehettek később szövetségesei
annak a SZU-nak, amelyikre előbb ráirányították a fasiszta hordákat.
Azt is tudni kell, hogy a támadás
tervét, jóval a háború kitörése elött jelezték Sztálinnak a kémek és a nyugati
hatalmak.
Mindezek ellenére felkészületlenül érte a
támadás a sztálini Szovjetuniót.
Miért?
Ezt
a kérdést sem boncolgatja részletesen Rozsnyai. Számára a háború a sztálingrádi
fordulattal kezdődik, és elfogadja azt a tézist, hogy Sztálin egy katonai,
stratégiai zseni volt.
Nem tűnik fel neki, hogy a szovjet hadsereg
tapasztalt tábornoki karát végeztette ki, olyan körülmények között, amikor a
támadás lehetősége igencsak valószínü formát öltött.
A háború tényleges kitörésének sok tábornok
köszönheti az életét, mivel Sztálin rájött, hogy nélkülük, a tapasztalatuk
nélkül, képtelen lenne fordulatot elérni a háborúban.
Akkor most ki is a katonai, stratégiai zseni?
Számára egyértelmű, hogy az
emberek, a szovjet emberek Sztálin iránti szeretetük miatt haltak millószámra
hősi halált és Sztálint éltetve mentek a fasizmus ellen. Mégha voltak is
ilyenek, mégis fel kell tenni néhány kérdést, melyeket Rozsnyai nem boncolgat.
Ha nincs Sztálin, akkor a SZU nem lett volna képes legyőzni a fasizmust?
Megjelenhet-e Sztálin ebben az ügyben alternativa nélküliként? Ismer a
történelem alternative-nélküliséget?
Amikor Napóleon támadott Oroszországra,
akkor miért védték meg az orosz emberek az országukat? Ki helyettesítette akkor
Sztálint? A cár?
Nem lehetséges, hogy az orosz emberek minden betolakodóval szemben,
minden időben képesek megvédeni a hazájukat?
Ha ez így van, akkor Sztálin szerepe nem lehet az, amit ő önmagának és
Rozsnyai neki szánt.
Aztán következik egy ehhez a
témához kapcsolódó Rozsnyai tézis;
Ha Sztálin nem erőlteti ki az szovjet emberekböl az iparosítás addig
soha nem látott ütemét, akkor védtelenek lettek volna a fasisztákkal szemben!
Ebből következik Sztálin előrelátása, továbbá
az áldozatok szükségessége! Mert Rozsnyai a saját csapdájába esve, kénytelen
tagadni a a történelmi lehetőségek sokszinűségét. Ha ezt elismerné, akkor el
kellene ismernie, a módszerek sokszínűségét, és ezen túlmenően, a
sztálinizmust mint módszert meghatározni, és elítélni. Mert egyetérteni még
akkor is nehéz vele, ha előfeltételezem,
hogy minden áldozata egy nagy cél érdekében, szükségszerüségként jeleníthető meg. Egyfajta determinizmus!
Mindezt Rozsnyai nem így látja.
Bizonyítani kívánja, és bizonyítottnak látja, hogy minden valóban így volt; NAGY
CÉL, plusz NAGY EMBER egyenlő HELYES ÚT minusz KOLLATERÁNS ÁLDOZATOK!
Ráadásul elfogadja, hogy ezen a módon felépült a szocializmus, ezért az
irányvonalon való korrigálás, csak a forradalommal szembe mehet, magyarán a
forradalom elárulása, azaz ellenforradalom.
Azt a kérdést sem teszi fel Rozsnyai,
hogy a sztálinizmus, mint módszer, okozott -e valamiféle kárt a marxizmusnak?
Hogyan lehet a sztálinizmust, a marxizmussal
összeegyeztetni?
Megengedheti-e magának egy marxista ember,
hogy még életében szobrokat emeljenek neki, és várost nevezzenek el róla?
Erről hallgat.
Az, hogy a XX. Kongresszus
elismerte a sztálini kegyetlenkedéseket, az számára nem logikus következménye
egy bűnsorozatnak, hanem éppen a szocializmus elárulásával egyenlő!
Szerintem ez arculcsapása azoknak a marxistáknak, akik szerint a
szocializmusban a legnagyobb érték az ember!
Mert ha egyetért azzal, amit Sztálin művelt, akkor nem látja, hogy azok
sorába áll be, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a marxizmus egyenlő az
értelmetlen terrorral és gyilkosságok sorozatával.
Nem zavarja, hogy őt csak az
különbözteti meg ezektől, amennyiben ő a NAGY CÉL eléréséért minden áldozatot érthetőnek tart,
míg az emberiség nagy része, beleértve természetesen a munkásokat és
marxistákat is, nem hajlandók osztani a nézeteit.
Rozsnyai azt sem veszi észre, hogy miközben a XX. Kongresszus leleplezte
a sztálini bűnöket, eközben nem szakított a sztálinizmus szilárd
alapjával. A XX. Kongresszusnak esze
ágában sem volt a bürokraták hatalmát megszüntetni, mindössze egy ember
vezetése helyett, a párt vette át a bürokratikus apparátus vezetését.
Ez valóban oka volt a végső
bukásnak, de látni kellene, hogy a magot Sztálin vetette el, és a XX. Kongresszus
„elfelejtette“ gyökeresen kiirtani a belöle kihajtott
fát.
A szocializmus elárulása, nem a XX.
Kongresszussal kezdődött el,- mint ahogy azt Rozsnyai állítja, - mindössze
folytatódott. A kezdet Sztálin nevéhez kapcsolódik azzal, hogy megszüntette a
nyílt, őszinte vitákat a párton belül és kivül, azzal, hogy leszámolt politikai
ellenfeleivel, azzal, hogy később tetszés szerint számolt le bárkivel, ahogy
éppen hangulatából fakadt.
Semmi bizonyíték nincs arra, - és Rozsnyai sem talált ilyet -, hogy a
SZU-ban nem lehetett volna egy másfajta szocializmust felépíteni. Olyat, mint
amilyenről Lenin álmodott: „...Célunk, hogy a nyolcórás termelőmunka
elvégzése után, minden dolgozó fizetés nélkül végezzen állami feladatokat,
vegyen részt az igazgatásban, a bíróságok munkájában, az alulról jövő ellenőrzés
legkülönfélébb formáiban.“
Mi a jelentősége ma a Rozsnyai
által felvázolt elméletnek?
Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen a
baloldalt gyakorlatilag felszámolták és emiatt senkit nem érdekelnek ezek a
dolgok, egy szűk megmaradt rétegen kívül.
Ennek ellentmond az igazság
feltárásának igénye. Másrészt a megmaradt baloldalon belül küzdeni kell a
sztálinisták ellen, mert itt vannak, mert léteznek és ideológiájuk
megalapozásához éppen Rozsnyait hívhatják segítségül. El kell érni, hogy ha a történelem még egyszer esélyt kínál a szocializmus megvalósítására, akkor a
baloldal ne követhesse el ismét a sztálinista bűnöket. A sztálinizmus nemcsak a
megölt áldozatok ellen elkövetett bűn, de az emberiség ellen elkövetett
büntett.
A sztálinizmus egy olyan módszer,
amelyik a forradalomhoz szükséges tömegeket teszi a szocializmus ellenségévé.
Ezeket a tömegeket nem tudja semmiféle statisztikai mutató visszahozni a
baloldali forradalmárok táborába, mert a módszer, ebben az esetben - a
propaganda szempontjából,- a gazdaság, a gazdaságban elért eredmények fölött
áll.
A ”szocialista”
országokban élö tömegek tudatát is csak addig tudta úgy-ahogy befolyásolni,
amíg a párt hatalma ezt biztosította. Befolyásolni tudta az elismerés
szintjéig, és ez megmaradt a bukás utánra is. Hívévé, meggyőződéses hívévé azonban képtelen volt átváltoztatni
azokat a tömegeket, amelyek csak engedelmességre voltak szánva, egy párt
mindenhatósága, mindentudása alatt, de teljes társadalmi passzivitásra voltak
ítélve, illetve, a társadalmi önigazgatásnak csak az imitációjáig jutottak el,
mert ha ennél tovább kivántak menni, megfojtotta őket a sztálinista és
posztsztálinista hatalomgyakorlat, módszer.
Csakis akkor lehet eredményes egy új kezdés,
ha őszintén valljuk és ragaszkodunk a jelszóhoz; a szocializmus te vagy!
A SZU megszűnt létezni. Nem arról
kell ábrándozni, hogy újra létrehozzuk, hanem arról, hogy bárhol jönne is létre
szocializmus, ott az embereknek meg kell adni a szabadságot ahhoz, hogy a saját
kezükbe vegyék a sorsukat, hogy a gyárak valóban az övéik lehessenek, hogy
maguk döntsenek arról, hogy miként szeretnének élni. A lényeg, hogy a termelőeszközök
magántulajdonát felszámoljuk. Az útkeresés a továbbiakban a tömegek feladata
lesz, mert csakis azt a társadalmi rendet nem döntik meg, amit a sajátjuknak
tekintenek. Az ilyen tömeget nem lehet atombombával sem legyözni, csak
kiirtani.
Mindezeket, vagyis a társadalmi
tudat kérdését Rozsnyai teljesen elhanyagolja.Amit a sztálinizmus az egyik
kezével ad, a másikkal visszaveszi.
Emelték az emberek kulturális
színvonalát. Ez kétségtelen.
Viszont
azt nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy az írni-olvasni tudó embernek, a
kultúrában magasabb színvonalra jutott embernek megváltozik az életfelfogása
azáltal, hogy olvas, hogy tájékozódik, és önállóan gondolkodik. A sztálinizmus
kétségbe vonja ezt a jogát és megköveteli, hogy úgy lássa, és csakis úgy lássa
a dolgokat, ahogyan azt felülről diktálják neki. Ezáltal vagy befejezi az
önálló gondolkodást, vagy veszélyessé válhat a sztálinizmus számára. Ez azt
eredményezheti, hogy az „okos“ ember távoltartja magát a társadalmi aktivitástól, és
legfeljebb annyit tesz, amennyit feltétlenül meg kell tennie ahhoz, hogy ne
kerüljön listára.
A másik lehetséges választása az lehet, hogy
a rendszer kritikusává válik, de mivel ez veszélyes, ezért ezt kevesen
vállalják. A kritikusokat legtöbbször árulónak bélyegzik, söt perbe fogják őket,
és innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy a pozitív kritikusból valódi
ellenséget faragjanak.
A
társadalmi tudat a sztálini társadalomban nem nevezhetö szocialistának, mivel
maga a sztálinizmus nem szocialista. A tűrésre, a beletörödésre, a
közömbösségre nevelés mindaddig nem látszik, amíg a fenyegetettség miatt
mindenki úgy tesz, mintha egyetértene. Amikor viszont a fenyegetettség
megszűnik, megyszűnik a látszat is.
Amikor
a fenyegettség megszűnik, akkor az elsőként cselekvők a rendszer ellenfelei
lesznek, a többieket passzivitásra nevelte a rendszer.
A
mérleg egyik serpenyőjébe kell tehát tenni, - a módszertanilag
megkérdőjelezhető,- iparosítást, oktatást, kúltúrát, egészségügyet és a
technikai fejlődést.
A
mérleg másik serpenyőjébe kell helyezni a sztálinizmust, mint módszert, amely
olyan károkat okozott a társadalmi tudatban, ami messze túlhaladta a SZU
határait, és világszerte többet ártott a marxizmusnak, mint bármelyik
kapitalista ideológus.
Emiatt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a
módszer döntö szerephez jut. A fejek megnyeréséért folytatott harcot
elvesztettük a sztálinizmusnak köszönhetöen.
Sztálin meghalt. Valakit a helyére
kellett állítani. Előre látható volt, hogy amennyiben az új ember nem
rendelkezik sztálini tulajdonságokkal, akkor előbb-utóbb be kell fejeznie az
értelmetlen tisztogatásokat, gyilkosságokat. Ha ezt megteszi, akkor ezt a
társadalom tudomására kell hoznia. Ki kell jelentenie valahol, hivatalos
fórumon, hogy az eféle sztálini gyakorlattal felhagynak. Ha viszont ezt
megteszi, akkor meg kell indokolnia azt is, hogy miért és miből következik ez a
döntés. Az indok pedig nem lehet más, mint annak beismerése, hogy a perek és
ítéletek jogtalanok voltak.
Ez nem jelent mást, csak annyit,
hogy a sztálinizmusnak a legbrutálisabb ágait visszanyesték, de az alapjaihoz,
a bürokratizmushoz nem nyúltak hozzá.
Tehát, amit Rozsnyai állít,
egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis nem a sztálini Szovjetunió volt a
forradalmi és a Sztálin utáni az ellenforradalmi, hanem maga a sztálini szocializmus
egyetlen összefüggő folyamat, Sztálin hatalomra kerülésétől fogva, egészen a
SZU bukásáig.
Aki csak annyit tud mondani, hogy a
SZU azért omlott össze, mert elárulták, az nem érdemli meg azt, hogy marxista
analitikusnak nevezzék.
Ha az ember viszont nekilát, hogy
valóban marxista módszerekkel elemezze a történteket, akkor annak be kell
látni, hogy a szocializmus elárulása Sztálinnal kezdödött és vele fejeződött
be.
Kerti István
Szerzőnk magyar munkás, nyugdíjas... Elküldte írását, hívunk Benneteket, hogy olvassátok el és véleményezzétek.
.jpg)
Bejegyzések
