Sztálin, a hadvezér

(Jean-Jacques Marie történész cikke)

A pókerarc

1939 január elején Berlin közli Moszkvával, hogy szándékában áll hitelt nyújtani Németországból származó gépek vásárlására. Hamarosan sor kerül a kereskedelmi egyezmény megkötésére, mely előrevetíti a szélesebbkörű együttműködés lehetőségét.
1939. márc. 10-én a párt 18. kongresszusán Sztálin nyilvánosan lemond az antifasiszta politikáról. Fesztelenül halvány célzást tesz csak a spanyolországi polgárháborúra és stigmazálja a nyugati demokraták szándékát: «mesterséges konfliktust szítanak a Szovjetunió és Németország között», s nem hajlandó oldalukra állni. Április 17-én Litvinov előterjeszteti az antifasiszta koalició tervét (Franciaország, Anglia és a Szovjetunió Németország ellen), de London halogatja válaszát, hogy ne kelljen nemet mondania (dacára Churchill győzködésének), és Sztálin Németország felé fordul.
27-én Sztálin magához hívatja Litvinovot az irodájába, Molotov a maga részéről rögtön ordítva szemrehányásokkal árasztja el a külügyi népbiztost (1939. május 4-én lemond posztjáról, a helyébe pedig Molotov kerül). Molotov alkalmasabb a feladatra, hogy Hitlernek gyengéden kezet nyújtson, mint elődje, aki zsidó, a demokratákkal való szövetség híve. Egyébként Sztálin tanácsolja is neki, hogy «szabadítsa meg népbiztosságát a zsidóktól». 40 évvel később Molotov gratulál önmagának: «Szerencse, hogy megmondta! Mert a zsidók abszolut többségben voltak a vezetésben és a követségeken. Ami nyilvánvalóan rossz. És mindegyik maga mögött húzott egy egész rakás másikat!». Berija a bukott népbiztos munkatársainak kétharmadát bebörtönöztette. A német nagykövet, Schulenburg csak becsülni tudja a jelzés erejét, amit rögtön továbbít Berlinbe.
Május 9-én a berlini francia nagykövet, Coulonbre informálja a Quai d’Orsayt arról a pletykáról, miszerint Moszkva és Berlin között megegyezés készül Lengyelország felosztásáról. Chamberlain csak aug-ban küld egy nyilvávalóan korlátolt kompetenciájú francia-angol küldöttséget Sztálinhoz. (Vorosilovot bízza meg a küldöttséghez intézendő egyetlen kérdés feltételével, jól tudva, hogy nem kaphat rá választ: a szovjet csapatok átvonulhatnak-e Lengyelország területén?)
11-én este táviratot küld Berlinbe a kereskedelmi szerződés és a lengyel kérdés elrendezésére. Táviratváltások, Schulenburg fogadása után 17-én Hitler igenlő választ küld a megnemtámadási szerződésre vonatkozó kérdésre. 20-án meg is történik a kereskedelmi szerződés aláírása, 23-án a paktumé (a Politikai Bizottságal történő konzultáció, sőt: annak akár egyetlen tagjának informálása nélkül).
(…) Sztálin 1940 augusztusában új katonai szabályzatot rendel el: megszünteti a Vörös Hadsereg internacionalista esküjét (melyet még Trockij vezetett be) – ezután a Vörös Hadsereg nem a forradalom kiterjesztésének eszköze, hanem csak nemzeti védelemre szolgál. Többek között ennek kell bizonyítania Hitler számára, hogy a «judeobolsevizmus», a világforradalmi tervek a régiségek boltjába kerültek, ahogy a Komintern is három évvel később oda fog. Ugyanebben a hónapban Saposnyikov vezérkari főnök Sztálin elé terjeszti a közelgő háború hadműveleti tervét; három tengelyen látja a német támadást: 1° Rovno-Vilnius-Minszk, 2° Breszt-Litovszk-Minszk és 3° Kijev vonalán (ami effektíve be is következett 41 júniusában). Sztálin nem ért egyet, leváltja. Szerinte az ukrajnai búzát és a kaukázusi olajat akarják a németek (holott Hitler számára Moszkva eleste a rendszer bukásával egyenlő). Mereckov, az új vezérkari főnök szintén szkeptikus a Vezér analízisa láttán, új hadműveleti tervet küld, melyben nagyjából a korábbit ismétli, de hozzátéve elképzeléseit az ellencsapásról.
1940. dec. 18-án Hitler aláírja 21. direktíváját a Szovjetunió megtámadásáról (Barbarossa-terv), melyről dec. 29-én a berlini szovjet katonai attasé értesíti Sztálint.

A vak vezér

‘41. január 2-án Sztálin összehívja a legfőbb katonai vezetést a Kremlbe. A Politikai Bizottság tagjai jelenlétében kezdi a támadást: egész éjjel nem aludt, Tyimosenko védelmi biztos jelentését olvasta, amit az a négy nappal korábbi vezérkari ülésre készített, azt korrigálta. Az ülés közben lezajlott… Tyimosenko tiltakozik, ő időben elküldte a jelentést. Sztálin gorombán: «Nem kötelező, hogy mindent elolvassak, amit küldenek nekem!».
A figyelmeztetésekkel szemben süketté és vakká teszi a pánik.
Továbbra is nagyon óvatos, megsokszorozza a németekkel szembeni baráti gesztusokat. Lehetővé teszi Aschenbrenner német légügyi attasé látogatását a legmodernebb szovjet repülőgépgyárban, új kereskedelmi szerződést ír alá velük. A január eleji két szovjet katonai hadgyakorlat kimutatja a hadsereg gyengeségét, Sztálint haragra gerjesztve. Mereckovot meneszti, helyére Zsukovot nevezi ki (az tiltakozik, sosem dolgozott a vezérkarban – mire röviden lezárja: a Polbiz így döntött). Zsukov munkához lát és megdöbben, Kaganovicsnak a szállítási népbiztosságon semmiféle vasúti mobilizációs terve nincs a nyugati országrészre háború esetén. Zsukov sem jár nagyobb sikerrel, mint elődei az ország védelmi helyzetének, a legfontosabb katonai kérdések feltárásában Sztálin előtt. Februárban Pavlov küld jelentést a nyugati szélek gyalázatos helyzetéről a kommunikáció tekintetében – erre sem intézkedik, minden bizonnyal attól tartva, hogy a németek rossz néven veszik… A tábornokok fiatal nemzedéke meg van győződve Sztálin katonai ismereteiről – a háború aztán eloszlatja illúzióikat.
A vezérkafi főnökség munkája iránti érdektelensége dacára Sztálin aktívan részt vesz az 1941. márc. 11-én elfogadott hadműveleti terv kidolgozásának vitájában, mely a Vörös Hadsereg ellentámadását célozza Poznan irányába Berlin felé és délnyugatra, Prága-Bécs tengelyén, azonban kereken elutasítja a csapatok átcsoportosítását a nyugati határra. Holott nyugtalan. A Vörös Hadsereg 24. születésnapján történtek tanuskodnak, ahol – ugyan csak szóban – «a meglepetésszerű ellenséges támadás veszélye» elleni morális felkészülésre szólít. A katonai felkészülés ugyanakkor kaotikus, ellentmondásos. Az 1929-35-ben a nyugati határszéleken épített erődök üresek, romosak, az újabbak építése vontatottan kezdődik, júniusra csak a fele készül el 50-60 km-es távolságra egymástól. A háború kezdetekor a határvédelemre szolgáló divíziók (mint pl. a XIII. Hadsereg) még kiképzés alatt áll; más határőrcsoportok többszáz km-re állomásoznak; a harckocsi elleni védelmi eszközök hatástalanok, hibásak; a munició pedig raktárakban dekkol. Pl. két héttel a német támadás előtt a IV. Hadsereg vezérkari főnöke utasítás ad Belorussziában a 22. páncélos diviziónak a harckocsilövegek elraktározására.
Nyilván nem lehet Sztálint közvetlenül felelőssé tenni minden rossz intézkedésért, de az általános felelősséget neki kell viselnie a felsőbb katonai vezetésben kialakított káros atmoszféráért, számos inkompetens személy kinevezéséért, a megfelelő pillanatokban politikájának határozatlanságáért, melynek irányát, célját egyáltalán nem is ismerhették meg a katonai parancsnokok. Az információk lényegét titkolja, viszont a régi vezetőkkel szemben megerősíti nyomását. Az 1941. febr. 17-20-i pártkonferencián a Központi Bizottság 6 tagját lefokozza, közöttük Litvinovot, mert «feladataikat nem teljesítették»; szintén kizár 15 póttagot, közöttük a volt a kohászati biztost, Zsemcsuzsinát, akin az önkritika sem segít (nem volt éber, helyettesét és egyik barátját kémkedéssel vádolják). Az Ellenőrző Bizottságból 9 főt vált le, a Központi Bizottságban 6 biztos kap figyelmeztetést újabb tisztogatást jelezve.
Januártól március végéig jó száz német divizió mozgolódik a szovjet határnál. Golikov, a hírszerzés főnöke bejelenti, hogy angol-amerikai forrásból érkeznek azok a jelentések, miszerint támadás várható (céljuk tehát a szovjet-német jó kapcsolatok megrontása). Állandóan ide-oda csapódva Hitler csábításának kisértése és figyelmeztetése között Sztálin súlyos következményekkel járó döntést hoz. 1941. márc. 25-én a jugoszláv kormány csatlakozik az Antikomintern-paktumhoz. Ribbentrop saját miniszterelnökéhez szóló közlésében ezt mondja: «Sztálin, aki józan és világos gondolkodású, Németországgal nem konfrontálódik» – s harmadnap Jugoszláviát lerohanják a németek (a jugoszláv királysággal ápr. 5-én kötött Sztálin megnemtámadási egyezményt).
Ez a villámháború – és a görög helyzet – Sztálint más kezdeményezésre is indítja: Japánnal ír alá megnemtámadási szerződést a Kelet védelmében, de első számú gondja még mindig az, hogy Hitlert ne irritálja. Ápr. 20-án magához hivatja Dimitrovot és közli szándékát a Komintern feloszlatására. Ideológiai okokkal magyarázza: a «nemzeti kommunizmus» ideje jött el, a komm. pártoknak önnállóságra van szükségük, nemzetivé kell formálódniuk, a konkrét feladatokat országukban önállóan kell megoldaniuk. Kiemeli, hogy az Internacionálé Marx, a Komintern Lenin alatt jött létre a «közeli nemzetközi forradalom reményében». S végül «a kommunista pártok Kominternhez tartozása a jelenlegi körülmények között megkönnyíti a burzsoázia offenzíváját ellenünk, hogy saját országaikban a tömegeket elszigeteljék tőlünk.» Érvelése a valódi ok ideológiai eltakarása: Hitler irányában akar egy jószándékról tanuskodó gesztust tenni. A komintern likvidálásával megszűnik a világforradalom nyilvános és hivatalos célja – egyébként pedig minden egyes párt kapcsolatának szorosabbra fűzését is jelenti a Kremllel és alávetését annak pillanatnyi érdekeinek. Másnap Dimitrov, Togliatti és Thorez megtapsolják Sztálin javaslatát.
A szovjet hírszerzés egyrészt a főnök óhajainak akar megfelelni, másrészt el akarja kerülni az árulás vádját. Minden lényeges információt tálal, de jelentéseit «á la carte» teszi, meghagyva a választás jogát. A hruscsovi idők történészei Sztálin személyes felelősségét is felvetették az 1941-es katasztrófában, amennyiben süketnek mutatkozott a nyílt és világos figyelmeztetések előtt, ezzel azonban csak az apparátus felelősségét mentik, mely pedig tetteit és viselkedését a főnök kívánalmaihoz igazította.
Sztálin tehát egy háborús nyilatkozatra, hadüzenetre vár, mely esetén lehetne még tárgyalni.
Május 6-án Sztálin saját magát nevezi ki Molotov helyére a Népbiztosok Tanácsa elnökének. Első intézkedése újabb ajándék Hitlernek, közli, hogy nem ismeri többé el a megszállt Norvégia és Belgium külföldre menekült kormányait, a nagyköveteket pedig kiutasítja. Ismét Hitler megnyerésével próbálkozik egy közös nyilatkozat ajánlatával (a feszült helyzetről szóló hírek megcáfolására), még személyes levél elküldésének lehetősége is elhangzik, miközben a német diplomáciai testület az ország elhagyására készülődik. Májusban kapja a hírt Hitler helyettese, Rudolf Heiss Angliába kerüléséről – meggyőződése, hogy német-angol különbéke előkészítéséről lehet szó, felesleges tehát a Komintern feloszlatásának gesztusa, lemond róla.
Május 12-én engedélyezi Zsukovnak és Tyimosenkonak, hogy a nyugati határ felé, Ukrajnába és Belorussziába áthelyezzenek az eddig ország belsejében állomásozó 4 hadsereget 28 hadosztállyal és 800 ezer katonával. Másnap lassan megkezdik a vonulást, de Kirponosz tábornokot meneszti, mert május elején kétszer is azt kérte, hogy csapatait Kijev mellé irányíthassa. Ugyanakkor megkapja Vasziljevszkij főtábornok tervét, aki a németeket szövetségeseiktől elválasztandó megelőző csapást javasol Lengyelországon át. A propaganda a szovjet föld sérthetetlenségéről szólt, egyetlen tábornok sem engedhette meg magának a defetizmus vádja nélkül, hogy ettől a rituálétól eltérjen. Molotov kalandorságnak bélyegzi: «nincsenek szövetségeseink, mindenki összfogna ellenünk, Anglia és Amerika is a németek mellé állna». Sztálin különösen a SZU elleni angol-német összefogástól tart. Főhadiszállást nem állított fel, ilyen még jún. 21-én sem volt és most meg kell elégednie ennek Tyimosenko által kidolgozott tervével. A háború elején a főhadiszállás hiánya (Sztálin akarta Hitlernek teendő engedményként vagy a bürokrácia lassúságának tulajdonítható?) komoly akadályt jelentett a hadsereg irányításában. Sztálin, aki remélte, hogy elodázhatja a háborút legalább 1942-ig, most különféle tervekbe fog, mind befejezetlen marad. Ezt húzza alá Rokoszovszkij, a gépesített hadsereg 9. hadtestparancsnoka, aki a döntésekben az offenzíva és defenzíva ellentmondásos egyvelegét látja olyannyira, hogy felteszi a kérdést, van-e egyáltalán szó tervről. Sztálin parancsot ad a felfegyverkezés tempójának fokozására, a határok megerősítésére, többször megszavaztatja a Politikai Irodát – de a vasúti szállítások meggyorsítására, az utak kiépítésére, a cementhiány megszüntetésére, a szögesdrót gyártására, a faanyag pótlására ez nem elég. Sztálin tudja, hogy a hadsereg és a hadiipar csak ’42-re állhat készen: a SZU-2 légibombázók és az új tankok (KV és T34) futószalagtermelése csak ’41 elején indult. Azt is tudja, hogy 1914-ben a háborús tömegmozgósítás vezetett az ellentétek brutális kikristályosodásához. Ezért is igyekszik mindenképpen elkerülni a háborúra szolgáló ürügyet, ezért engedélyezi a németek tevékenységének megkezdését az I. világháborús katonai sírok kutatásában május végén, ezért tiltja meg a mindennap berepülő német légifelderítés elhárítását.
De itt van tévedése. Hitlernek nincs szüksége ürügyre.
Sztálin, akinek mindig csak arra irányult aggodalma, hogy a hatalmi szervekben elkerüljön minden összejátszást, ami fenyegethetné pozicióját, a nemzetközi politikai fejleményekről a főhadiszállást nem informálja. Mindig ugyanazt a háborús koncepcióját erőlteti: a Wermacht Ukrajnát akarja, a Kaukázust. Lehet, hogy Luddendorf emlékezései befolyásolják (aki aláhúzta, hogy az osztrák-németeknek a román olaj tette lehetővé talponmaradásukat ’17-ben; emlékezhet a Reichswehr inváziójára Ukrajna és Grúzia ellen ’18-ban). Sztálin ide, dél-nyugatra koncentrál.
Egyébként mindenkire gyanakodik, kettős játékkal és dezinformációval vádolja Hitlert és Churchillt, saját hírszerzését, ezzel végül is saját magát semlegesíti.
Június elején bebörtönözteti a volt fegyvekezési biztost, Vannikovot, mert az szembefordult a nagyöblös- és mozsárágyúval rendelkező harckocsigyártás leállításával, melyet Sztálin, mintha sok ideje lenne, futószalagra akart átszervezni. Saját politikáját alkalmazza konokul a német támadás előtti utolsó pillanatig minden figyelmeztetést lesöpörve. Jún. 2-án Goglidze, a kisinyovi NKVD rezidense figyelmeztetést küld a német-román határmenti mozgolódásról, a közeledő támadásról. Sztálin ugyakkor kijelenti Tyimosenkónak: «Meg kell, hogy értse, Németország egyedül sosem támad Oroszország ellen». Csak az olyan jellegű információnak van számára értéke, mely megerősíti, hogy Hitler blöfföl (melyet pl. Filitov, berlini TASSZ és NKDV ügynök állít).
Jún. 12-én Belorussziában a komm. párt Központi Bizottsága Pavlov tábornok katonai parancsnokkal a német támadásról tárgyal. Sztálint értesítik. Megtilt mindent, ami ürügyül szolgálhat a németek számára, a provokációkra nem kell válaszolni, mindezt direktívába foglalja. Jún. 13-én Tyimosenko és Zsukov kérnek csapatösszevonást a határ mellé. Sztálin elutasítja és ironikusan a másnapi újságok olvasására szólítja őket (melyben a TASSZ normális német-szovjet viszonyokról beszél; a határmenti Wermacht-koncentráció a balkáni hadműveletekre szolgál!). A tisztogatásoktól megfélemlített katonai vezetők, miután egyéni gondolataikat és kezdeményezéseiket megtorolják és hozzászoktatták őket a passzív engedelmességhez, elhallgatnak…
Jún. 14-én este megint magához hívatja őket. Zsukov sürgeti a hadsereg készenléti állapotba helyezését. Sztálin ordít vele. Tyimosenko megerősíti, a németek támadnak, ha a hadsereg jelen állapotában marad. Sztálin szárazon kigúnyolja, agyonlövéssel fenyegeti. 16-án az Állambiztonság (NKGB) vezetője, Fityin küld jelentést: a német invázió előkészületei befejeződtek, a támadás minden pillanatban várható, megadja a magasrangú német funkcionáriusok nevét is, akik a megszállt szovjet területek (Moszkva, Kijev, Kaukázus) gazdasági adminisztráció-felelősei. Sztálin jegyzete a jelentésen: «A maga forrása közönséges dezinfomátor». Még a moszkvai francia nagykövet, Gaston Bergery is figyelmeztet. 19-én pedig Willy Lehmann Gestapó-tiszt (az NKVD ügynöke Breitenbach néven) jelzi, hogy Németország jún. 22-én hajnali 3 óra után támad (Sztálinhoz a jelentés Beriján keresztül jut, utóbbi pánikkeltéssel vádolja az üzenet átadóját, azzal fenyegeti, hogy porrá zúzza, ha Moszkvát közvetlenül meri hívni). 20-án egy bolgár ügynök jelenti a támadást; Richard Sorge, a tokiói német nagykövetségre beszivárgott szovjet ügynök ugyanazt 22-re jelöli meg. Sztálin gúnyolódik: «Sorge túl sokat látogatja a nyilvánosházakat!». Csu-En-Lai Dimitrovnak küld táviratot, hogy a támadás még aznap várható.
Egyetlen vezető menekül meg a Sztálin diktálta bénulás alól, Kuznyecov admirális, a tengerészeti biztos, aki már jún. 19-től megszervezezi a hajók szétszórását és elrejtését. 21-én este riadóztatja a hajóhadat az Északi, a Balti tengeren és Szevasztopolban. A szovjet tengerészet iránt Sztálin nem mutat nagy érdeklődést, így vált képessé a hadsereg egyetlen egységeként elkerülni az összeomlást az invázió kezdetén. A háború másnapján Sztálin megfizetteti az admirálissal ezt a kezdeményezőkészséget...
Jún. 21-én 18.30-kor Sztálin megérkezik a Kremlbe, Molotovot fogadja, egy félórával később csatlakozik Vorosilov, Berija, Voznyesszenszkij, Malenkov, Kuznyecov és Tyimosenko. Informálják őket, hogy egy német dezertőr másnap reggelre jelezte a támadást. Provokátor, vágja el a vitát Sztálin. Tyimosenko mégis kéri a csapatok gyorsabb irányítását a határ felé. Még békés eszközökkel el lehet intézni, feleli Sztálin. Zsukov érkezik, javasolja az érintett 3 hadosztály készenlétbe helyezését 2 óra 30-tól. Sztálin válasza: lehetséges a támadás, de ez csak provokáció – és a direktíva szerint minden provokációt el kell kerülni. A repülőgépek szétszórására és rejtőzködésére – kissé későn – azért felszólít. Kirponosz tábornok híre: egy második német dezertőr is bejelentette a támadást másnap hajnali 4 órára. Sztálin ezt is provokációnak ítéli és dácsájába megy lefeküdni.
Ennek a taktikának tragikusak a következményei. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg 186 divízióval rendelkezik (a határőrségét és az NKVD speciális egységeit nem számolva), a német pedig csak 153-mal, ez utóbbi a Führer által kijelölt három tengelyen 4,4 millió embert állít ki, mind jól felfegyverkezett és kiképzett. Szemben a Vörös Hadsereg alig 3 millió rosszul felkészített, rosszul elátott harcosával. A támadás előtt a Vörös Hadsereg fegyverzete kiválóbb: az ágyúk száma ugyan egyenlő (39 ezer), de több mint 9 ezer repülője van a Luftwaffe 4.400-ával szemben, 11 ezer tankja a 4 ezer német panzerrel szemben. A német repülők ugyan jobbak, a pilóták képzése magasabb szintű, a tankok azonban ugyanannyit érnek, mint a németeké. Az előkészítettség hiányában a háború első három napjában megsemmisül a hadianyag többségéből fakadó előny. Sztálin habozó magatartása, határozott és világos döntésre való képtelensége nyitott utat az 1940-41-ben bekövetkezett katasztrófának.

Az összeomlás

Jún. 21-től 22-re virradóan 1 órakor Vorosilov telefonált a nyugati front parancsnokának, Pavlov tábornoknak, érdeklődik a helyzet felől. Pavlov beszámol a német mozgásról. Sztálin nyugalomra inti, a provokációktól való óvakodásra. Engedelmességéért Pavlov életével fizet.
Két és fél órával később a Luftwaffe bombázni kezdi Belorusszia, Litvánia városait és repülőtereit, ahonnan a szovjet légierő éjszakai felszerelés hiányában nem képes felszállni. Zsukov telefonál, Sztálint felébresztik. Zsukov jelent, Sztálin nem válaszol, Zsukov instrukciókat kér, Sztálin hallgat. Fél ötre azonban összehívja a katonai vezetőket és a Politikai Iroda tagjait. Zsukov ismerteti, hogy a háború megkezdődött, Sztálin még most sem hiszi, provokációt emleget és kijelenti, „Hitler biztosan semmit sem tud erről”. Molotovot utasítja, hogy telefonáljon a német nagykövetségre. Zsukov és Tyimosenko parancsot akarnak kiadni, hogy a szovjet csapatok válaszolhassanak a támadásra. „Várjuk meg Molotovot”-szól a válasz. Molotov visszatérte után is csak ismételgeti, ”Ez a csibész Ribbentrop becsapott”. Az ezen az éjjelen meghozott 3 dekrétumból egyiket sem ő írja alá, a katonai biróságok felállításáról szólót Kalinyin és Gorkin, a táborokban kihirdett haditörvényt Berija, a hadseregnek címzett direktívát pedig Tyimosenko, Zsukov, Malenkov. Utóbbi ellentámadásra utasít azzal, hogy a német határt nem szabad átlépni, a légierő is csak 100-150 km-es mélységben bombázhat német területeket. Sztálin másokra hagyta ennek a blöffnek a felelősségét. Még mindig hitte, hogy passzivitással meghátrálásra készteti Hitlert? Sztálin mindig rosszul reagált a helyzet hirtelen, brutális megváltozására, merevségében az egész apparátus merevsége inkarnálódik: a párizsi szovjet követség ügyvivője, Ivanov tapasztalhatta saját bőrén. 1940 decemberében visszarendelte Sztálin Moszkvába, „németellenes tevékenységért” letartóztatták, eljárására 1941. szeptemberében került sor, 5 évet kapott a Gulágon.
A Kremlben civilek és katonák javasolják, hogy rádión szóljon Sztálin a néphez. «Semmit nem tudok mondani a népnek, szóljon Molotov», mormogja. Hiába az érvelés, hajthatatlan. Csak Dimitrovnak mondja: «megtámadtak bennünket, előzetes értesítés nélkül, gyáván…». 1947-ben, mikor engedélyezi életrajza megjelenését, saját kezével korrigálja a háborúra vonatkozó 11. fejezetet, összesen 300 módosításának egyharmada erre vonatkozik. A háborút „váratlannak” minősíti, melyet senki nem láthatott előre, így a nagy vezér bölcsessége érintetlen maradt…
A háború teljesen új helyzetet eredményez számára. 20 éve az apparátus intrikáiba merülve ahhoz szokott hozzá, hogy lassan, gondosan készíti elő csapásait, ellenfeleit türelmet, időt igénylő manőverekkel és provokációkkal csalja lépre. A Blitzkrig pedig gyors, rögtöni döntéseket igényel. A polgárháborús tapasztalatok neki semmit sem mondanak. Hónapokig tépelődik magában, késik az eseményekről, dühödt kitörésekkel, abszurd döntésekkel és brutális intézkedésekkel kompenzálja magát.
Elsőleg rendőri intézkedésekkel reagál a háborús kudarcra, halálos ítéletek hulláma és kivégzések tizedelik meg a börtönöket. A táborokra vonatkozó haditörvény kihirdetése után titkos határozat szerint a szabadon bocsátható foglyoknak is maradniuk kell, a Gulág sine die marad, a politikai foglyokat a háború végéig nem szabad elbocsátani. Az apparátus retteg. A táborparancsnokok a személyzetet és őrséget tisztogatják, ha elemeit bizonytalannak ítélik, az elítélteket szovjetellenes tevékenységgel vádolják, szögesdrótot kérnek sürgősséggel, megszüntetnek minden levelezést, speciális géppuskás egységeket állítanak fel.
Mivel nem állította meg a német offenzívát, jún. 24-én Sztálin letartóztatja a védelmi alkomisszárt, Mereckovot. Az NKVD még 40 más magasrangú katonai vezetőt is belekever az összeesküvésbe, hárman a Központi Bizottság tagjai is, öten a Legfelsőbb Tanácsé, ketten a spanyol polgárháború hősei (Szmuskevics a Szovjetunió hőse kitüntetés birtokosa is). Követik az 1937-38-ban likvidált elődeiket. Az „összeesküvés” összefoglalja, egyszerűsíti, diabolizálja a katonai vezetőket. 15-öt közülük mégis kiszabadít közülük, a többi huszonöt azonban okt. 28-án ítélet nélkül kivégezteti.
A német villámháborút azonban mindez nem fékezi. 153 német és szövetséges divizió hatolt be a Szovjetunió területére a 3 400 km-es szélességű front 186 szovjet diviziójával szemben. A német repülők már a földön megsemmisítették a szovjeteket, jún. 22-én csak a nyugati részen 738-at. Még aznap este öngyilkosságot követett el a légieők parancsnoka Konyec, a régi spanyolos.
A frontegységek között megszűnt az összeköttetés, se telefon, se rádió nem volt, két nappal az invázió megkezdése után a frontparancsnokoknak még mindig nem volt rendszeres kapcsolatuk a hadseregparancsnoksággal; a hadsereg csoportjai egymástól elszigetelten harcoltak. Kalinyinnak egy nő leírja a szektorában uralkodó állapotokat: ”a mozgósítottak ezrei és ezrei egyik helyről a másikra vonulnak, útjuk célállomását nem ismerik (...) Uniformisuk nincs, 20 %-uk mezítlábas, fegyverük nincs.” Hozzáteszi: „a fegyelem rossz”. Nem lehet csodálkozni rajta.
Tyimosenko, a védelmi biztos, semmit nem tehet, még a legkisebb dolgot sem Sztálin beleegyezése nélkül. Az összevisszaság teljes. Pl. Oktyabrszkij admirális válaszol a németek másnapi támadását Szevasztopol ellen jelző Ribalko tábornoknak: «ha egyetlen repülőnket is fölengedi, holnap ki lesz végezve». Vagy: Tyimosenko telefonon értesíti Boldin tábornokot, hogy „Sztálin megtiltotta a tüzérség használatát a németek ellen”. 2-án Molotov 12.15-kor, elhagyva az „elvtársak” megszólítást, „polgártársak” néven szólítja rádióbeszédében a szovjet népet.
Sztálin magához tér egy pillanatra. Energikusan dolgozik, de szélsőségesen ideges. Aktivitása lázas, de kevéssé konstruktív. Sztálingrádig jellemzi az az irracionalizmus, mely a Vörös Hadseregnek halottak és hadifogságba vetettek millióiba került (jún. 23-án pl. aláírattatja a főhadiszállás parancsnokával a 3 sz. direktívát, az öngyilkos blöff modelljét, mely általános szovjet ellentámadásól beszél, az ellenség megsemmisítéséről és területeire behatolásról! Csak a zűrzavar nő az amúgy is magukra hagyott parancsnokok fejében). Ugyanekkor még ezen a napon létrehozza Tyimosenko vezetésével a Főhadiszállást, 24-én felállítja az evakuációs bizottságot az üzemek, vállalatok Kelet felé irányítása céljából. Roosevelt szintén ezen a napon szabadítja fel az 1917 óta amerikai bankokban blokkolt orosz követeléseket.
A Wermacht mindhárom fronton előretör. A központi, Moszkva felé irányuló tengelyen, annak ellenére, hogy az erők kiegyenlítettek, felbomlás tapasztalható. A ’41-es nyár forró, a kiszáradt mocsarakban, égő belorusz erdőkkel, lebombázott falvakkal a hátuk mögött, légi fedezet híján, a tüzérség és motorizált osztagok csapásaitól kísérve, tankoktól üldözve, élelem és víz nélkül, katonai vezetőikkel való kapcsolat hiányában a szovjet csapatok hátrálnak, porban, tűzben, égető forróságban, tízezerszámra esnek fogságba, ahol a szabad ég alatti őrizetben naponta százával halnak a fáradtságtól, éhségtől, szomjúságtól, járványoktól.
Az északnyugati fronton a Wermacht kétszer olyan erős, mint a Vörös Hadsereg, egyedül jún. 22-én 60 km-rel nyomul előre. Az első sokk hatására a litván diviziók szovjet parancsnokaikat leölik és csatlakoznak a németekhez. Éppen 130 évvel azután, hogy Napóleon bevonult, 24-én, Vilnius és Kaunas német kézre jut. 28-án Minszk. A csapatok itt is hamarosan kapcsolat és muníció nélkül maradnak, olyannyira, hogy egy júl. 5-i, Vatutyin tábornok aláírta speciális instrukció azt javasolja: ”a gránátok, az éghető folyadékkal megtöltött üvegek elfogytával agyaggombócokat kell a tankok csövébe hajítani”. 6 hét alatt a Wermacht 700 ezer foglyot ejt.
A délnyugati fronton (Ukrajna, Moldávia) ugyanez a tragédia zajlik, holott itt a Vörös Hadsereg erősebb. Pl. Sztálin offenzívát rendel el Ljublin város visszavétele érdekében, ami a Vörös Hadsereg napi 60 km-es előretörését igényelné! A frontfőhadiszállás parancsnoka ezt idealizmusnak tartva a megerősített védelmi vonalakra kér visszavonulást. Azonban „a parancs, az parancs”. Az offenzíva megkezdődik, von Kleist elsöpri; a soraikba betörő tankok láttán pánik tör ki, a szovjet csapatok ágyukat és géppuskákat hátrahagyva menekülnek, még a megfutamodókkal szemben felállított speciális egységek sem tartják vissza.
Jún. 29-én este Sztálin, Molotov, Malekov, Berija és Mikojan hiába várják az újságokat a nyugati frontról, az összes összeköttetés megszakadt. Sztálin dühöng, gorombáskodik mindenkivel, majd a dácsájába megy, Kuncevoba. A telefonhívásokra sem felel, márpedig nélküle nem lehet döntést hozni. Másnap Berija javasolja a problémák rendezésére szolgáló, az összes hatalmat összpontosító Védelmi Állambizottság létrehozását. Molotov ajánlja, hogy menjenek együtt Sztálinhoz, mert „jelenleg a kimerülés olyan állapotában van, hogy semmi sem érdekli, elvesztette kezdeményezőkészségét”. A Politikai Bizottság 6 tagja (Molotov, Mikojan, Malenkov, Berija, Voznyeszenszkij, Vorosilov) valóban ebben az állapotban találják. Láthatóan megrémül a „küldöttségtől” (talán puccstól tart), az Állambizottság létrehozásának javaslatára azonban felderül. 30-án vezetésével meg is alakul.
Az általa kialakított rendszer gyümölcsei keserűek. Nemigen tudja, mi történik a frontokon, a Nagy Terror alatt formálódott tiszteknek az az első gondjuk, hogyan menekülhetnek meg haragjától. Őrmestertől tábornokig mindenki disszimulál és hazudik, hogy elkerülje haragját. Pl. a júl. elején elküldött jelentés a szovjetnél háromszor nagyobb német veszteségről számolnak be. A hazugság, mellyel Sztálin a maga uralkodását megalapította, ellene fordult.
Bénult az egész pártapparátus lentől föl, föntről le, a kormány, a hadsereg. Kuznyecov admirális leírta formáját és analizálta okát: ” Sztálin mindig határozott, senkit nem engedett döntésközelbe, a többiekre a végrehajtás várt. Az emberek elvesztették kezdeményező készségüket és megtanulták, hogy fentről kell várni a jelzéseket, aztán elvégezni, amit vártak tőlük.” A háború első napjaiban katasztrofálisak ennek következményei.
Képtelen összeszedni magát, hirtelen ötletek alapján dobálja a divíziókat a front egyik oldaláról a másikra, a parancsnokokat teljesíthetetlen parancsokkal árasztja el. Az a gond gyötri, hogy a kudarcért felelős bűnbakot találjon. Jún. 30-án öt tábornokot küld a nyugati frontra az árulók fellelésére. Ha ellenséges ügynökök a kudarc okai, azzal magát felmenti az 1937-38-as represszió felelőssége alól, mindjárt igazolja is azt, befejezetlenségét is alátámasztja. Júl. 3-án hangzik el híres beszéde, melyet az „elvtársak, polgártársak, fivéreim, nővéreim, hadseregünk és flottánk harcosai” megszólítással kezdi. Ideges, többször megáll inni. Mély, rekedt a hangja, a szavakat hangsúlyozza, mélyeket lélegzik. Megpróbálja igazolni a német-szovjet paktumot azzal, hogy az másfél éves lehetőséget adott a német támadásra adandó riposzt előkészítésére. Szemérmetlenül hazudik, az „ellenség legjobb erőit mégsemmisítettük”, de önkéntelenül is ellentmond önmagának, mikor felhívja a lakosságot, semmi értéket, elsősorban búzát és üzemanyagot, ne hagyjon hátra a hódítóknak. A megszállt területeken partizán- és szabotőrcsapatokat kell alakítani a gerillaharcra, fel kell robbantani a hidakat, utakat, a telefonvonalakat megszakítani, az erdőket, raktárakat felgyújtani, a konvojokat megtámadni. A nácizmust csak azzal vádolja, hogy „vissza akarja állítani a cárizmust” (nov. 6-án, a civil lakosság 4 és fél havi legyilkolása, a kommunista- és zsidóvadászat után ismétli meg; „a hitleri rezsim alapvetően a cárok Oroszországa reakciós rendszerének másolata”). A beszédet persze csak nyilvános helyeken, hangosbeszélőn lehetett hallani, mert júl. 1-én minden rádiókészüléket begyűjtetett az ellenséges propagandától való félelmében, annak birtoklása árulásnak számított és razziáztak is utánuk.
Júl. 6-án Mehlisz Sztálinnak küldött üzenetében megerősíti, hogy Klimovszkih frontvezérkari főnők, Taurszkij légierőparancsnok, Klics fronttüzérségi főnök, Grigorjev frontkapcsolati parancsnok, Korobkov, a felbomló IV. Hadsereg parancsnoka, Csernih, a 9. légi divízió, Lazarenko, a 42. gyalogos divízió parancsnoka, Obotyin, a 14. páncéloshadtest főnöke „áruláson alapuló tevékenységének” kivizsgálata megindult, mindnyájan felelősek a vereségért. Sztálin üdvözli a lépést, Pavlovval, Grigorjevvel, Korobkovval bíróság elé küldi őket. Pavlovot azzal vádolják, hogy 1934 óta a többiekkel összeesküvést szőtt. Pavlov megtörik, bevallja, majd visszavonja. Az összeesküvés nem szerepel ítéletében. De az NKVD ráterheli Sztálin és a vezérkar összes hibáját. Pavlov védekezik és vádol, a csapatokkal nem rendelkezhetett, állandóan az utasításokra kellett várnia, értékes időt vesztett, stb. Tehát abban volt bűnös, hogy engedelmeskedett. 22-én, az ítélet kihirdetése napján még hozzáteszi: „tudtam, hogy az ellenség támadni fog, de Moszkvából megnyugtattak, hogy minden rendben, ne pánikoljak. Nem mondhatom ki, ki volt.” Ezzel duplán biztosította halálos ítéletét, túl sokat tudott.
Sztálin ezután lemond az összeseküvés és árulás vádjáról, a háborús események közepette inkább a terrorizáláshoz folyamodik gyávasággal és tehetségtelenséggel vádaskodva. De végig a háború folyamán küldözgeti hozzájuk Mehliszt, aki a 14 fronton hinti a kételyt, a gyanakvást, a felfordulást, mert Sztálin személyes megbízottja, szeme és füle. S még ha nem is vállal Sztálin kezességet érte, hisztérikus feljelentegetései tetszenek neki.
A nyugati front négy tábornokának kivégzését nem hozzák nyilvánosságra, de a tisztek között tudott dolog. A mítikus szabotőrök után, akik az erőltetett iparosításban kárt tettek, a szintén mítikus gyávák és pánikkeltők lakolnak meg Sztálin hibás lépéseiért. Pavlov csak a legismertebb a hosszú listán.
Sztálinnak semmilyen katonai képzése, gyakorlata nem volt. Autodidaktaként valamilyen mélységes gyűlöletet táplált a „specialisták”, az értelmiség iránt, melyet a burzsoáziával társított. Imádta magát olyanokkal körülvenni, akik benne látták minden idők legnagyobb hadvezérét. Minden visszavonulást, még a taktikait is elutasított, kerül, amibe kerül, az elfoglalt területhez ragaszkodott, a katonai operációk menetébe brutális módosításokkal beleavatkozott, melyet a végrehajtóknak meg sem magyarázott. Feleslegesnek tartotta a katonai vezetők informálását politikai céljairól, inkompetenciáját pedig lázas tevékenységgel, az eldöntött hadműveletek haladéktalan kötelmével kompenzálta. Soha nem látogatott a frontra, nem nézett meg egy katonai kórházat, lebombázott várost, a harcoló nép nem érdekelte; stratégiáját az irodában dolgozta ki, eleve elutasította, hogy a kudarc vagy a csata elvesztése taktikai/stratégiai hibából következett be, tehát saját felelősségét be nem ismerte, mindig bűnbakokat keresett. Parazita, ragadozó, autoriter, arrogáns és maffiózó apparátusát maga nevelte ki, az pedig mesterét testesítette meg, ha képmutatóan és maszkírozva is.
Ponomarenko, a belorusz komm.párt első titkára jelentése aláhúzza a hallatlan demoralizálódást. Az első bombázásokra a katonai oszlopok felbomlanak, a katonák fegyvereiket eldobálva megfutnak. 2 milló embert mozgósítottak a tankok megállítására szolgáló árkok ásására, semmiért, mert azok elkerülték ezeket az utakon, melyeket viszont nem aknáztak alá. A Vörös Hadsereg egységei rádiót gyakorlatilag nem használnak, lassan, gyalogosan, kifáradva vonulnak vissza, kontrasztként a Wermacht friss, teherautós mobil üldöző csapataihoz képest. (Politikai óvatosságból Ponomarenko összefoglalásként utal a demoralizálódásra... a német csapatoknál!)
Délnyugaton júl. 9-10-én von Kleist tankjai 110 km-t tesznek meg két nap alatt. Kijevben Hruscsov javasolja Sztálinnak az ellenség által elfoglalt területen 100-150 km-es mélységben minden elpusztítását. Sztálin megparancsolja a lakosság evakuálását állataival, búzájával, traktoraival, gépeivel 70 km-es körzetben, de megtiltja az elektromos művek, üzemek, vízellátó rendszer felrobbantását (az előbbi kettő használhatatlanná tételét parancsolja meg), s elrendeli az összes híd felrobbantását a Dnyeperen, mihelyt a csapatok annak balpartjára átkeltek.
A nácik folytatják a megsemmisítő háborút. 1941. szept. 8-án a Wermacht kihirdeti szabályát, miszerint a „bolsevik katonák elvesztették azt a jogukat, hogy a genfi konvenció szellemében becsületes katonáknak tekintsük”. Még Ukrajnában is, ahol az 1932-33-as éhinségtől alig megmenekült sokezer paraszt még ujjongva fogadta a bevonuló német csapatokat, gyorsan meggyűlölte őket és jobban, mint az NKVD-t... (ekkor ez még nem katonai tényező, de a következő évben már igen);
Júl. 15-én a Wermacht Szmolenszk, a Moszkva előtti legnagyobb város kapuinál áll, 600 km-re a határtól keletre... a Nyugati front 44 szovjet divízióját teljesen szétverte, 20 másik elveszítette emberei 30-90 %-át, több mint 340 ezer katonát megölt, 4799 tankot, 9427 ágyút, 1777 repülőgépet vagy megsemmisített, vagy elfoglalt. 16-án Sztálin magához hívatja a vezérkari főnököt és Zsukovot és magán kívül vádolja és inzultálja őket (ezt hívta Zsukov „a sztálini harag súlyának elviselésének”), megparancsolja az ellencsapást, a város semmiképpen nem kerülhet az ellenség kezébe. A város körüli csapatok számbeli kisebbségben vannak, némelyek bekerítve, Tyimosenko kerít még néhány tucat tankot, repülőt, ágyút. Az ellentámadás minden légi fedezet nélkül, gyatra tüzérséggel alig fékezi a további német előrenyomulást.
A pánik, a dezertálás, az öncsonkítás megsokszorozódik. Júl. 20-án az NKVD speciális egységei 10 3876 szökevényt kapnak el, többségüket visszaküldik a frontra.
Július végén Sztálin Sztamenovon, a moszkvai bolgár nagyköveten (régóta NKVD-ügynök) keresztül a bolgár király közvetítésével üzen Hitlernek. Azonnali békekötést javasol, a balti államok, Moldávia, Ukrajna és Belorusszia egy részének feláldozásával. Hitler, ha értesült is róla, nem válaszol.
A német csapatok júl. 14-én 15 óta 15-kor kapják meg az első adagot a dicsőséget igérő tüzérségi eszközből, mely egyszerre 16 lövedék kilövésére képes; a szovjet katonák gyengéden Katyusának, a németek Sztálin-orgonának nevezik el. Sztálin saját magát nevezi ki a katonai-politikai vezetés élére (védelmi népbiztosság, vezérkari főnökség, pártfőtitkárság, népbiztosok tanácsa, védelmi bizottság) a teljes katonai-politikai hatalmat kezében összpontosítva. A jelentések, a papír megszállottjaként mindent maga akar ellenőrizni, egyenesen a frontparancsnokoknak telefonál felsőbb vezetőik feje felett a rendezetlenséget fokozva. 5-6 hét után belátja, hogy ez így nem mehet tovább és szabályként bevezeti a napi kétszeri vezérkari főnökségi jelentést. Ettől kezdve minden kezdeményezést egyeztet a vezérkari főnökkel és helyettesével, a parancsnokokkal pontosítva, revideálva saját maga által. Életritmusa megmarad a háború végéig, napi 14- 16, sőt 18 órai munka. A katonai és diplomáciai kérdésekre való koncentrálása kevesebb időt enged számára a belpolitikai és kulturális kérdésekre, melyre korábban is, a háború után is ideje zömét fordította.
A háború eleje óta a demokráciák felé fordul. Az amerikai kongresszus júl. 26-án feloldotta a Neutrality Act alkalmazását a Szovjetunióra, mely az amerikai fegyvereladást megtiltotta a totalitárius országoknak, ezentúl a SZU azonnali készfizetéssel vásárolhatott – Washington hitelre nem adott. Roosevelt Moszkvába küldte tanácsosát, Harry Hopkinst, akivel kidolgozásra kerültek az együttműködés fő vonalai: az USA hadianyaggal, az SZU emberanyaggal, az USA ágyúkkal, a SZU ágyútöltelékkel szolgál a Hitler elleni háborúban. Az amerikai feltételek drákóiak, az amerikai kormány a katonai állapotokról, az ipar helyzetéről, az alapanyagforrásokról akar teljes információt – tehát a szovjet gazdaság USA általi kontrollját akarja.
Júl. 16-án Sztálin fia, Jakov Dzsugasvili kapitány fogságba esik, miután bekerítették tüzérbrigádjával. Katonáival parasztruhát öltenek, így fogja el a Wermahct. 1945-ben megtalálták az elfogatási jegyzőkönyvet. A németek megrökönyödésére semmiféle térkép nem volt nála, katonáiról azt válaszolja, hogy 3 éves internálás után kerültek a keze alá, ”fegyvereink voltak, de a katonák nem tudták használni”. A németek kérdésére, hogy miért gyűlölik a katonák annyira a komisszárokat, a nemzeti csapásnak tekintett zsidókat, Jakov, annak ellenére, hogy fiatal zsidó felesége volt, az antiszemitizmus egész tárházát adja elő: „A zsidók és a cigányok egyformák, nem akarnak dolgozni. Az ő szemszögükből a lényeg a kereskedelem. (...) Egy zsidó, az legfeljebb mérnök akar lenni, munkás, paraszt nem, ezért nem tiszteljük. Nem akar, nem tud dolgozni.”
A nácik egy berlini hotelben helyezik el. Sztálin letartóztatattja menyét, Júlia Meltzert, a vizsgálat abból az okból folyik, mi a felelőssége abban, hogy férje megadta magát az ellenségnek. Német repülőkről propagandaanyagot dobálnak, ahol Jakov beszélget két német tiszttel, „hazudnak kommisszárjaitok, láthatjátok, még Sztálin fiával is rendesen bánunk. Megadta magát, mert belátta, hogy minden ellenállás hiábavaló”. Decemberben a hammelburgi tiszti táborba viszik, aztán 1942 márciusában egy Lübeck melletti lengyel tiszti táborba.
Elfogatásának másnapján Sztálin megerősíti a megtorlást a frontokon. Az NKVD 3. direkcióját speciális egységgé formálja „a Vörös Hadsereg soraiban fellépő kémkedés és árulás ellen”, szükség esetén a helyszíni főbelövést parancsolja a dezertőrökkel szemben. Aug. 12-én már harcot hirdet a parancsnokságok személyzetében „a pánikkeltőkkel, gyávákkal, defetistákkal szemben”, így bárkit rögtönítélő bíróságok elé kalauzolva, aki «saját kezdeményezésére lépéseket tesz katonai felettesei parancsa nélkül».
A délnyugati fronton újabb tragédia készül. Kirponosz tábornok nem meri Sztálinnak javasolni a csapatösszevonást a Dnyeper baloldalára, míg Jeremenko, Sztálin fiatal kedvence megígéri, hogy haladéktalanul összezúzza „ezt a mocskos Guderiant”, aki tankjaival terrorizálja a szovjet gyalogságot. A macho beszéd tetszik Sztálinnak, hiába javasolja Zsukov is Kirponosz csapatösszevonását, Kijev feladása elfogadhatatlan számára. Elbocsátja Zsukovot, a helyére Saposnyikovot, az egyetlen volt cári tisztet nevezi ki, aki elkerülte a tisztogatásokat annak dacára, hogy 1937-ben tábornoktársai «rávallottak».
Sztálin a német újságokból tudja meg, hogy a Wermacht aug. 3-án bekerítette a VI. és XII. szovjet hadsereget. Kirponoszt vádolja, kötelezi, hogy „minden lehetséges és lehetetlen (sic!) eszközt vegyen igénybe Kijev védelmében” és két hétre ígéri a segítséget. Egész augusztus elején könyörög Rooseveltnek az amerikai katonai csapatok orosz frontra küldéséért. A rádióban antifasiszta kampányt indít a szláv népek, a szovjet zsidók, az asszonyok, a fiatalok, a tudósok, ukránok, stb. kategóriákban.
Augusztus végén a Vorosilov vezette Északkeleti front csapatai szétszóródása hozza dühbe. Ismét bűnösöket keres, négy parancsnokot és komisszárt átad a bíróságnak, vizsgálatot indít Vorosilov ügyében, melyet Molotov és Malenkov vezet. A német csapatok 50 km-re állnak Leningrádtól, mikor táviratozik nekik: „attól tartok, ha így megy tovább, a város idióta módon át lesz adva, a védelmi csapatok pedig elfogva”. Vorosilov puskákkal, tőrökkel, botokkal kiálló munkáscsapatokat állít fel a város védelmére, de, írja Sztálin később, „Leningrád tüzérségi védelmének szervezését elhanyagolta”. Eközben Kirponosz védi Kijevet; a bekerítés veszélye miatt elszakadásra kér engedélyt szept. 13-án. Sztálin elutasítja és még azon a napon Churchillnek is elküldi a hat héttel korábban Roosevelthez címzett hiábavaló kérését: „25-30 angol divíziót Arhangelszkbe”.
A megoldás kulcsát mindig a terrorban keresve aug. 16-án tette közzé híres 270-es parancsát, melyben a fogságba esett Ponyegyélin és Kirillov tábornokokat dezertőröknek nevezve, parancsot ad minden dezertőr családtagjainak letartóztatására, tőlük minden állami támogatás megvonására. Mindkét tábornok koncentrációs táborba került, a Vörös Hadsereg szabadította ki őket, és Sztálin haragját sem kerülhették el, a katonai bíróság 1946-ben halálra ítélte őket (holott Ponyegyélin Vlaszov arcába köpött, mikor az kollaboráns hadseregébe akarta toborozni.) Az árulás új kategóriáját találja ki: az 1 millió kétszázezer szovjet németét. A potenciális árulók Közép-Ázsiába deportálásával Beriját bízza meg. A közelgő ellenség csak ürügy, Berija az örményországi, grúziai, azerbajdzsáni 50 ezer németet Kazahsztánba küldi. S hogy emelje a morált, Sztálin a régi bevált módszerhez nyúl: aug. 22-én napi egy liter 40 °-os vodkát utaltat ki a harcoló alakulatok katonáinak és tisztjeinek.
Csodát azonban a vodka sem tesz. Szept. 7-re Guderian eljut a Dnyeperig, ha átkel, bekerítéssel fenyegeti a szovjet csapatokat. Saposnyikov és Vasziljevszkij próbálják meggyőzni Sztálint, hogy egyezzen bele Kirponosz elszakadási hadműveletébe a katasztrófa megelőzése érdekében. Hiába, csak gorombaságokkal válaszol.
Szept. 8-án bezárul a Leningrádot körülvevő ellenséges gyűrű, Vorosilovot azonnal félreállítja. Meg van győződve arról, hogy a „északi főváros”elvesztése csak napok kérdése, makacsssága Kijev és a represszió fontosságán még inkább polarizálódik. Szept. 12-én ötnapos határidővel minden divíziónál elrendeli a „legmegbízhatóbb harcosokból” álló különítmények felállítását a menekülés megállítására akár fegyverrel is.
Szept. 10-én főhadiszállás engedélyt ad a két hónapja tartó elkeseredett küzdelemben kifáradt csapatoknak Szmolenszk elhagyására. A szovjet csapatok vesztesége nagy, de a német előretörés is bajban van, a nyár forró és száraz volt, az ősz esős; a sárba beleragadnak a tankok, teherautók, csizmák. A Wermacht átkel a Dnyeperen. Kirponosz aggódva kéri csapatai visszavonását. Bugyonnij személyesen telefonál Poltavából Sztálinnak, „a helyzet megérett a visszavonásra, minden késedelem a csapatok és a hadianyag elvesztését eredményezné”. Öt napon keresztül minden kérésnek ellenáll, Kijevet nem szabad feladni, a hidakat nem szabad felrobbantani, Bugyonnijt is felmenti funkciójából. Tupikov, a front vezérkari főnöke jelzi: „a katasztrófa a nyakunkon van... két napon belül”, Sztálin pánikkeltőnek titulálja. 16-án bezárul a gyűrű Kijev védői körül, a 17-ről 18-ra virradó éjjelen küldi engedélyét a visszavonulásra, ismét túl későn. A Wermacht a II. világháború legnagyobb bekerítő hadműveletével 450 ezer foglyot ejtt (azonnal Németországba deportálva), 2642 ágyút, 1225 mozsárágyút, 64 tankot zsákmányolt. 5 hét alatt 665 ezer katona került a németek kezébe. Kirponosz megöli magát.
17-én Leningrád külvárosait, Pavlovszkot és Puskinót bevette a Wermacht. Leningrád blokádja Sztálint hallatlan dühbe lovallja és a háború egyik legkegyetlenebb intézkedésének aláírására indítja. Informálták arról, hogy a szovjet hadállások támadásakor a németek maguk előtt asszonyok, gyermekek, öregek kétségbeesetten kiáltozó csoportjait terelik: „ne lőjetek, a tieitek vagyunk!”. 21-én Saposnyikovnak diktálva ezeket az áldozatokat bűnösnek minősíti csakúgy, mint azokat a katonákat, akik haboznak rájuk lőni. „Ezeket kell elsőnek likvidálni, mert veszélyesebbek, mint maguk a német fasiszták. Üssétek teljes erőből az ellenséget és cinkosait, akár önkéntesek, akár nem... Üssétek az ellenséget és küldötteit (sic!), akárkik is legyenek (...)”.
Ettől kezdve árasztja el Churchillt aggódó levelekkel kérve a második front megnyitását (melyre ’44 jún .6-ig kell várni). Szept. 29-én angol és amerikai megbizottakat fogad. Az amerikaiak tartanak a SZU teljes összeomlásától, mely Hitlert arra indíthatná, hogy teljes erővel nyugatra forduljon. A félelem már a bölcsesség kezdete, jelentős anyagi segítség érkezik Pearl Harbor megtámadása utáni napon, ’41. dec. 7-én. Ezen túl Roosevelt és Churchill 3 évig küldözgeti halogató nyilakozatait, forró és csodáló üdvözleteit, de a második front megnyitása mindig lehetetlenségbe ütközik.
Szept. 30-án a Wermacht ismét támadást indít, most Orel és Vjazma irányába. Konyev, a fiatal tábornok, akit nemrég neveztek ki Pavlov helyére, megtanulta Sztálin leckéjét: a hátrálást megtiltja. De okt. 4-én csapatai vonalát áttörik, így maga fordul Sztálinhoz a visszavonulás engedélyezéséért, aki hallgat, majd leteszi a telefont. Csak két nap múlva jön meg az engedély, újból túl későn, csak néhány egység tud kitörni a gyűrűből. A Vörös Hadsereg 300 ezer emberéletet veszít, 800 tankot és 600 ezren esnek fogságba. Az út Moszkva felé nyitva áll. Sztálin Konyevet katonai bíróság elé akarja állítani, Zsukov nagynehezen meggyőzi, hogy ne tegye. Okt. 10-én újraformálja a front vezetését, Konyevet elküldve és helyére Zsukovot kinevezve. Közben az időjárás hirtelen fordulatot vesz, az esőket az első fagyok és hóviharok követik, s német hadseregnek csak 20 %-a rendelkezik téli ruházattal. De szept. végén a Vörös Hadsereg 3 és fél millió embert veszített (meghaltak, eltűntek, fogságba estek), míg a németek csak félmilliót. A SZU éléskamráját képező európai orosz területeket, a legfontosabb ipari központot elvesztette, széntermelésének és öntöttvas kapacitásának kétharmadát, acéltermelésének 60 %-át. Az Állami Védelmi Bizottság Beriját bízza meg az ipar evakuálásával kelet felé; ’41 végére mintegy 1500 üzem költözött át, ami lehetőséget adott arra, hogy a SZU a németekénél lényegesen jobb nehézfegyverzetet gyártson. 1941 júniusától 1945 végéig az SZU 88 ezer tankot (Németország csak 23 500-at) 106 ezer páncélozott járművet (a német 41 ezerrel szemben). A munkaidő napi 10 órára emelkedett, természetesen béremelésről szó sem eshetett, s az áthelyezés, vegyesen a németek elől menekülőkkel, a civil lakosság, nők, gyermekek, öregek millióit indította útnak, nem kevés szociális feszültséget okozva. Ivanovo térségében több erőszakkal kísért munkabeszüntetésre kerül sor a textiliparban, mely jelenség nem marad elszigetelt. Szept. végén Sztálin az urali munkások egy csoportjától kap levelet, melyben saját szempontjukból analizálják a kialakult katonai helyzetet és ismertetik kéréseiket: a munkások, parasztok, fiatalok, akik 1917-ben megszerezték a hatalmat – mondják –, attól megfosztattak, fasiszta törvényeknek vetették őket alá (büntetések, represszió, óriási adók, fasiszta fegyelmezés a hadseregben, stb.). Követelik az üzemi büntetési rendszer megszüntetését, a hadsereg büntetőkülönítményeinek feloszlatását.
Az iránta erősen ellenséges parasztság megnyerésére Sztálin jelentős kedvezményeket hoz, a helyi hatóságok engedik a kolhozföldek „megrágcsálását” a parasztok saját földjei javára; a parcellát bérlő munkások kedvükre kiszélesíthetik azt (1945-ben a burgonya és a zöldség 72 %-át produkálják!). De a háború szét is zilálja a mezőgazdaságot, a lengyel Anders tábornok ebben az időben átrepülve Moszkva-Kujbisev felett beszámol arról, hogy „a búza fele még lábon áll, lovat és haszonállatot nem látni, csak a krumplit szedik össze”. Berija mobilizálja a Gulágok világát katonai és gazdasági célokra. Két dekrétum (1941. júl. 12 és nov. 24.) dönt a kisebb ügyekben elítéltek szabadon bocsátásáról, közülük 420 ezernél sietősen, frontszolgálat fejében. Arra szolgálnak, hogy feltöltsék a megtizedelődött frontcsapatokat. Sztálin katonai stratégiája: frontális ellentámadás, visszavonulás soha, egyszerűségében is nagyon sokba kerül. A gyalogság szolgál faltörő kosként óriási veszteségek árán. Végül, polgárháborús emlékeitől tápláltan Sztálin könnyűlovas egységek felállításáról dönt az ellenség kommuniációs kapcsolatainak és hátvédjeinek támadására. 1942. jan. 1-én 94, egyenként 3 ezer lovasból álló századot (’43-ban Bugyonnijt nevezte ki élükre) számlált a Vörös Hadsereg, s annak ellenére, hogy érzékeny veszteségeket szenvedett el a német tüzérségtől, a nehézpáncélosoktól és repülőgépektől, Sztálin konokul kitartott mellettük a háború végéig. Vorosilovon és Bugyonnijon kívül, úgy tűnik, egyetlen szovjet tábornok sem osztotta ezt a mértéktelen lóimádatot.
Ha le is lassult, a Wermacht támadása fenyegeti a fővárost. 1941 okt. 9-én a Védelmi Tanács megküldi Sztálinnak a város elfogalalása esetére tett előkészületeket: 412 védelmi célra termelő üzem aláaknázásáról, 707 polgári vállalat felgyújtásáról. Aláírja. 10-én a Wermacht 40 km-re áll Moszkvától. A mozsajszki útra a XXII. és a XXIX. Hadsereg öt divíziója veti magát, a Védelmi Bizottság a német géppuskatűzbe lányok-asszonyok ezreit küldi árkot ásni a tankok megállítására; 14-én frenetikus támadást indít a 10. német páncélozott divízió két SS-hadosztállyal, a test test elleni vad küzdelem helyszíne már Borogyino. 15-én Sztálin a Védelmi Bizottság nevében kiadja az evakuációs parancsot. A külföldi missziókat Vorosilov értesíti és délre küldi. A szobotázsakciók szervezésére az NKVD, Berija és Cserbakov kap megbízást. „Sztálin elvtárs evakuálására holnap, vagy az események függvényében kerül sor”. (Kujbisevben, a volt Szamarában 20 méter földréteg, 3 és fél méter széles betonfalak alatt mintegy 100 munkatárs fogadására alkalmas bunker készült titokban Sztálin számára. ’42 dec. 16-án fejezték be építését – Sztálin soha be nem tette a lábát.)
16-án a Wermacht 30 km-re áll. A győzelem reményében biztos németek dupla baklövést követnek el: a központi hadtest balszárnyát Leningrád offenzívájára, a jobbszárnyat pedig Kijev ellen akarják küldeni és csak az utakon törnek előre a környező mezőket figyelmen kívül hagyva (ahol Zsukov összegyűjti a németeknél kisebb létszámú egységeit). Katonai parádéjuk katasztrófába torkollik.
Ugyanezen a napon a kormány egy része Kujbisevbe repül a Komintern vezetőivel, Dimitrovval az élen. 16-án pánikhangulat vesz erőt Moszkván. A párt több mint ezer aktivistája tépi szét pártigazolványát, a minisztériumokban dokumentumokat égetnek. 19-én Sztálin hadiállapotot rendel el a városban. Rövid nyilatkozatot tesz: ”a helyszínen agyonlőni a provokátorokat, kémeket, más ellenséges ügynököket, akik a közrendet felforgatják.” Csak a Védelmi Bizottság, a vezérkari hadiszállás és a Politikai Bizottság marad. Sztálin döntése, miszerint a Kremlben marad, imázsához az acélidegekkel bíró, a veszéllyel rettenthetetlenül szembenéző ember képét adta akkor, mikor a „kormány” már eltávozott. Holott a valódi kormány, a Védelmi Tanács és Politikai Bizottság Moszkvában maradt (kivéve Vorosilovot és Zsdanovot, akik posztja Leningrádban és Hruscsovot, akié Kijevben volt). De a többiek, Molotovon kívül csak anonim figurák. Akármi is legyen, a káosz és a pánik közepén Sztálin a Kremlben marad, a folytonosság biztosított.
Moszkvától délre, Tulában a Vörös Hadsereg megállítja Guderian páncélosait. A blitzkrieg csődöt mondott, a Wermacht 3 hét alatt egy tucat km-t halad előre a központi fronton. Sztálin Moszkvába hívja a Központi Bizottság tagjait, két napig tipródnak, majd dolgavégezetlen hazatérnek (csak ’44 januárjában hívja őket ismét össze). Más gondja van. Moszkva védelme alkalom arra, hogy felébressze a hazafias érzelmeket és az orosz tradiciókhoz fűződő értékeket. ’41 nov. 6-i jelentésében, a forradalom 24. évfordulója emlékére egzaltáltan magasztalja „a nagy orosz nemzetet, Plehanov és Lenin, Bjelinszkij és Csernisevszkij, Puskin és Tolsztoj, Glinka és Csajkovszkij, Gorkij és Csehov, Szecsenov és Pavlov, Rjepin és Szurikov, Szuvorov és Kutuzov nemzetét.” A gonddal összeállított nagy nevek sorozata nem tartalmazza egyetlen szovjet író, festő vagy a polgárháború katonai vezetőjének nevét sem. A hagyomány egyedül a birodalmi Oroszországé. A Wermacht veszteségeit megtriplázza, 4 és fél millióra teszi és hárommal osztja a Vörös Hadseregét. Megállapítja, hogy Németország embertartalékai kifogyóban vannak, míg a SZU-é csak most kezdenek kibontakozni.
Másnap a havas felhőkkel borított, a Luftwaffe támadását lehetetlenné tevő ég alatt a frontra induló újoncokat serkenti a régmúlt, a teuton, lengyel, francia támadást elhárító orosz katonai hősök nevét idézve: Minyin, Pojarszkij, Szuvorov, Kutuzov. Most sem ejti ki egyetlen polgárháborús harcos nevét sem, még Csapajevét sem. Irodájában ezentúl cári generálisok, Kutuzov, Szuvorov portréi keretezik Leninét.
Ebben az időben stabilizálódik a vezérkari hadiszállás működése. Molotov, Malenkov és Berija néma és passzív közreműködése mellett Sztálin behívja a tábornokokat, népbiztosokat, szolgálatvezetőket, különféle helyetteseket, kik hozzák a jelentést és viszik a parancsot. Az érkezőnek csak egy fejbólintásra van joga, jelentése végeztével néhány kérdésre válaszolhat. Minden pontatlannak ítélt válaszra ugyanaz az a lesújtó replika: „Nem tudod? Akkor mi a fenével foglalkozol?” Aztán elküldi, a küldönc még a valóságosnál is jelentéktelenebbnek érzi magát.
Roosevelt megpróbálja a SZU-t bevonni a Japán elleni háborúba. Pearl Harbor előtt már értesíti egy Vlagyivosztok ellen várható nippon támadásról. A szovjet hírszerzés ezt nem támasztja alá, Sztálin a távol-keleti csapatokat Moszkva alá rendeli. Hogy mégis meglágyítsa az amerikaiakat, előhúzza az öreg nyugatbarát diplomatát, Litvinovot a szekrényből, de csak az anglofon országokba irányuló rádióadásokra használja novemberig, mikor Washingtonba küldi nagykövetnek. Litvinov San Franciscoba érkezésének harmadnapján az USA belép a háborúba, de csak Japán, nem Németország ellen.
Sztálin nem csak tábornokaival, de népével is elégedetlen. Hogy megbüntesse – nézete szerint – az ellenséggel szembeni túl lágy magatartásáért, 1941. nov. 17-én aláírja a 0428-as parancsot, mely utasítja a Vörös Hadsereget „lerombolni és felégetni minden települést, mely a német csapatok mögött 40-60 km-en belül és az utaktól 20-30 km-re jobbra ill. balra húzódik.” A végrehajtásra repülőgépeket, tüzérséget kell használni, síkommandókat és partizán szabotázscsapatokat, s evégett „minden ezredben 20-30 emberből álló vadászkommandót kell létrehozni a települések felgyújtása és lerombolása érdekében”. Mindez sokkal hasznosabb lenne a Wermacht ellen, de Sztálin a civileket akarja büntetni, amiért hagyták magukat elfoglalni. A forró nyár utáni tüzek után a parasztok házait most a Vörös Hadsereg kommandói gyújtják fel, mindjárt ezután, 1942-től, pedig a németek – a partizánok tevékenységének megbosszulásáért...
Dec. 3-án fogadja a lengyel Sikorskit, Kotot és Anderst, a londoni kormány megbízottjait a SZU-ban felállítandó lengyel hadsereg ügyében. A három ember szeretné az internált lengyeleket is bevonni a hadseregbe, Sikorski különösen nyugtalankodik ama 4 ezer tiszt miatt, akiket erőszakkal hurcoltak el és azóta semmi hír nincs róluk. Azon egyszerű okból, hogy ’40-ben Katynban az NKDV, Berija és Sztálin parancsára legyilkolta őket. Sztálin gúnyolódik rajtuk: ”ezek a tisztek megszöktek!”. „Hová?”-hangzik a meglepett kérdés. „Hát Mandzsúriába!”. Ami Sikorski nem teljes listáját illeti a többi bebörtönzött lengyelről, azok „már kiszabadultak, de még nem érkeztek meg”. A 3 lengyel azt kéri, hogy a lehetetlen körülmények között (-30 fokban sátrakban meleg ruha és élelem nélkül) élő lengyeleket engedjék Irán felé szabadon. „Hogyne, elmennek és fütyülnek ránk!”. A zsidók kérdésében egyetértés van. Anders és Sikorski azt állítják, a lengyel zsidók mind csempészek, nem lesz belőlük jó katona, nem kellenek a hadseregbe, Sztálin jóváhagyja: „Valóban, silány, rossz katonák...”.
December elején Moszkva ellentámadást indít és a németeket 100 km-rel visszanyomja. Az év végére a Wermacht közel egymillió embert veszít a csatamezőn, több mint 2 ezer tankot és elmerül a hóban. Sztálin megrészegülve a sikertől parancsot ad arra, hogy a Vörös Hadsereg 1942-re az egész hitleri sereget megsemmisítse. Máris gondol a későbbi tisztogatásokra, dönt az NKVD speciális szűrőtáborai felállításáról a foglyok és civilek ellenőrzésére.
Egy héttel előtte négyszer is fogadta Anthony Eden brit külügyminisztert nyilvános és titkos szerződések megkötésének, a háború után Európa térképének újrarajzolása ajánlatával. Kelet-Poroszországot Lengyelországnak adná, Csehszlovákiát délen megnagyobbítaná Magyarország hátrányára, Jugoszláviának adná Triesztet, Fiumét, stb. Törökországot Bulgária és Szíria hátrányára növelné, Németországot felosztaná, a SZU-t a ’41-es határok között (K-Lengyelország, a balti országok, É-Bukovina annektálásával) ismerné el. Franciaország észak-nyugati partvidékére (Dunkerque, Boulogne) támaszpontok kiépítését javasolja, Belgium és Hollandia pedig Angliával kellene katonai szerződést kössön. Eden védekezik, Rosevelt kötelezte kormányát, hogy semmilyen, a háború utáni Európát érintő döntésbe ne egyezzen bele előzetes egyeztetés nélkül. Uncle Sam viselkedése irritálja Sztálint, hiszen még nem is lépett háborúba Európában. A sokadik kitérő és nemleges válasz dühbe gurítja: bezzeg a cári Oroszországgal az angol kormány szövetséget kötött! Az angol tartózkodás nyomán visszalép, a 2. front megnyitásához azonban ragaszkodik. Nagyzoló kijelentéseket tesz („A német hadsereg kifáradt”, „Ellenoffenzívába mentünk”, „Minden fronton támadunk”, „A németek nem is olyan erősek”, stb.)
1942. febr. 4-én rendszerezi a Védelmi Bizottság munkáját, mindenki kap egy területet, melyet felügyelnie kell, s néhány részletkérdés módosításával ekképp működik a háború végéig. Napirend nincs, a munka akkor kezdődik, amikor megérkezik, minden szálat a kezében tart, a kommunikáció speciális telefonjain át zajlik, jegyzőkönyvek nem készülnek. Jan. 5-én elfogadtat egy őrült stratégiát, támadást 9 fronton, egyiket a másik után 2000 km szélességben a Ladogától a Fekete-tengerig, „a hitleri hadsereg teljes eltiprásáig 1942-ben”. Egyetlen tábornok sem meri kijelenteni, hogy ez a Vörös Hadsereg erejét felülmúlja.
A lakosságot áldozza fel ennek a huszáros, a siker valószínűtlenését igérő offenzívának.
Az első sikerek után február végére a Vörös Hadsereg kifullad. Nincs muníció a Wermacht ellentámadásával szemben. Ennek ellenére London, Washington gratulál, utóbbi megígéri a 2. front megnyitását még’42-ben. Sztálin dönt, hogy a SZU himnuszaként megszünteti az Internacionálét.
Februárban zöld utat ad az az Antifasiszta zsidók bizottsága megalakítására, miután a lengyel Bund két vezetője, Elrich és Alter nemzetközi bizottságra vonatkozó ötletét elutasította, börtönbe vetette őket és agyonlövette (túlzott internacionalista gondolkodásukért). A Bizottságot a dinamikus jiddis színész-szinházi rendező Mihaelsz elnökli, feladata, hogy a világ zsidósága körében a SZU-t népszerűsítse. A célt 1942 májusára jelöli ki: 1000 tankra és 500 repülőre elegendő pénz összegyűjtése.
Sztálin offenzívájának öngyilkos kudarca magyarázatára ismét bűnbakokat keres, ’42-ben összesen 30 magasrangú tisztet végeztet ki. Öreg barátja, Vorosilov is kegyvesztetté válik, életben hagyja, de a katasztrófa hosszú listáját varrja a nyakába. Bűneihez képest a bünhődés csekély (a hátországban kap megbizatást), de örökre diszkvalifikálja. Új tábornokok után néz az ifjabb generációból, kétszer is fogadja a szervilis Vlaszovot, melyről az szuperlatívuszokban számol be. Karrierje példaszerű, miközben a régi forradalmi gárdát likvidálják, ő töretlenül halad a ranglétrán. ’42 júniusában a németek elfogják, a Führerre váltva uniformist cserél és megalakítja az Orosz Felszabadítási Hadsereget a Wermacht kötelékében a bolsevizmus kiirtására. Elsőként a Sztálin és klikkje megdöntésére szólító felhívást proklamálja...
A második német offenzíva Baku felé irányul ’42 áprilisában az olajért. A Wermacht beveszi Harkovot, Szevasztopolt, Rosztovot, Kercset, a Krímet, behatol a kalmük, csecsen balkár földre. Sztálin megrémülve Bajbakovot, az energia ügyek helyettes népbiztosát hívatja ultimátumot adva át: „Ha a németek egy csepp olajhoz is jutnak, agyonlövetem magát.” Bajbakov minden felrobbantana, de Sztálin figyelmezteti: „Ha a németek mégsem jutnak eddig, mi pedig olaj nélkül maradunk, mert a berendezéseket lerombolják, akkor is agyonlövetem”. A németek nem jutnak el Bakuig, Bajbakov nem aknázza alá a kutakat, megmenti bőrét.
Május elején a keleti Krímben támad a Wermacht megfutamítva a számban kétszer annyi szovjet erőket, mely 176 ezer embert, 347 tankot, 3476 ágyút, 400 repülőt veszít. Sztálin a feljelentésekben utolérhetetlen Mehliszt küldi a félszigetre, mely szintén nem állítja le a németek előretörését, de a denunciálások gyáva képtelensége arra készteti, hogy felelőssé tegye, lefokozza, elbocsátja, és vele együtt az öt tábornokot is.
Csak olyan hadműveletre maradt idő, amelynek maga dolgozta ki a módozatait, a VI. és LVII. Hadsereg Harkov ellen indított offenzíváját máj. 12-én. Rövid kezdeti sikere után a német ellentámadás elsöpri. Tyimosenko ekkor felfüggesztését javasolja. Elutasítja. Hruscsov, a front politikai biztosa szintén ezt a javaslatot teszi. Semmin sem kell változtatni. 30-án a két szovjet frontot bekeríti és megsemmisíti az ellenség, 230 ezer halott vagy hadifogoly, 775 tank, 500 tüzérségi eszköz veszett oda. Másnap az információs iroda közli, hogy egyáltalán nem Harkov visszavétele volt a cél, hanem elébemenni a német hadseregnek, s ezt a feladatot végrehajtotta a szovjet parancsnokság. A kudarc papíron győzelemmé vált a német veszteségek megduplázásával, a szovjet veszteségek felezésével.
A megismétlődő kudarcok vezetik Sztálint a fegyelmezési módszerek további megkeményítéséhez. Júl. 28-án írja alá a 227-es parancsot (melyet nem publikáltak, de az összes egység előtt felolvastak). A stratégiai visszavonulás és a felperzselt föld taktikáját denunciálva kijelenti: „egy lépést se hátra”. Korábbi határozatát felújítva a csapatok mögött különítményeket állít fel, akiknek feladata a gyávák és pánikkeltők helyszínen felkoncolása.

Sztálingrád

A délnyugati fronton a Wermacht feltartóztathatatlanul nyomja vissza a Vörös Hadsereget Sztálingrád, a volt Caricin felé, a Volga partján 30 km-es szélességben elterülő munkásváros irányába. A borzalmas káoszt Viktor Nyekraszov írja le: bombatölcsérek, autóroncsok, tömeg, teherautók fülsiketítő dudálása, puffadó lótetemek, egy katona panasza: „nincs Kubánunk, sem Ukrajnánk, tehát nincs búzánk. Nincs a Donbassz, nincs szén. Bakut elvágták. Dnyeprosztoj? Felrobbantották. Üzemek ezrei a németek kezén”.
Sztálin a szövetségesek segítségét kéri, a 2. front megnyitása nem várhat ’43-ig. Elhalmozzák szép szavakkal. A helyzet tényleg reménytelen, de kategorikus hangnemük nem változik, még Churchill ’42 aug. 12-i moszkvai látogatása sem hoz eredményt.
1942. aug. 23-án Berija egy speciális táborhálózatot hozott létre a foglyok között „a Vörös Hadseregben működő dezertőrök, kémek és más kétes elemek leleplezésére”. Mindenki gyanús, aki hátrál. A katonák, akiket a vizsgálat tisztára mos, mehetnek is vissza a frontra. Átlagosan háromból egy bizonyul bűnösnek. ’44 januárjától ide a gyűjtik a fogságba esett szovjet katonákat rendkívül szigorú ellenőrzés alá, különösen a tiszteket és altiszteket.
Aug. 23-án a Luftwaffe több hullámban többezer, a falakat és tetőket levegőbe repítő, a faházakat elemésztő, a betonépületeket összedöntő gyújtóbombát dob Sztálingrádra. Sztálin először visszautasítja a civil lakosság evakuálását, szerinte ez a vereség beismerésének első jele. Szept. 3-án a várost bekerítik a németek, ezzel kezdetét veszi az öthónapos ostrom, a rendkívül vad utcai harcok első aktusa (a németek a „patkányok küzdelmének” nevezték). Ha Sztálingrád elesik, nyitva az út Moszkva felé. A tüzérség, a repülők mindenre lőnek, ami mozog. Az NKVD speciális osztagai a harcosok mögött legéppuskázzák a meghátrálókat csakúgy, mint a dezertőröket, a német állások felé menekülő civileket, de még a gyerekeket is, ha azzal gyanusítják, vizet visznek a németeknek. Anthony Beevor angol történész összeírta, ezek az osztagok 13 500 szovjet katona halálát okozták. De a terror messze van attól, hogy megmagyarázná többezernyi katona és tiszt elkeseredett harcát Sztálingrád védelmére, akik számára ez az utolsó lehetőség, hogy megállítsák a Wermachtot. Az pedig közeledik, majdnem minden nap néhány méterrel a vitális objektumok felé, a traktorgyár, a Barrikád, a Vörös Október üzem, a központi pályaudvar, a siló, a Mamajev-kurgán felé. Sztálin és Zsukov ellentámadást követel Jeremenkó frontparancsnok tábornoktól. Jeremenko szétdarabolt támadást indít a német állások ellen, melyek októberben már csak 150 m-re vannak a Volgától. Sztálin Jeremenkót és Hruscsovot a balpartra irányítja, míg Csujkov, az LXII. Hadsereg parancsnoka marad a jobbparton. 2-án a Lufwaffe bombázza az üzemanyagtartalékokat, robbanásuk óriási tűzvésszel jár. Közelharc minden talpalatnyi területért, gyakran a sajátjaikra lőnek. A sebesültek ellátás, élelem, víz nélkül agonizálnak, az est leszálltával patkányok merészkednek elő a holtakból csemegézni, a föld alá bújt civil lakosság reménytelenül kutat ennivaló és víz után. Sztálin okt. 5-i parancsa az állások visszafoglalására megvalósíthatatlan, de a szovjet katonák elkeseredetten ragaszkodnak minden lyukhoz, hogy a németeket megakadályozzák a folyóhoz jutásban.
Zsukov és Vasziljevkij kidolgozzák az Uránusz hadművelet ellentámadását, Sztálin jóváhagyja. Vasziljevszkij ettől a dátumtól mutatja ki, hogy Sztálin viselkedése megváltozik: nem keresi többé szisztematikusan a részletek igazolását, nem akar mindenben ő dönteni és nem gázolja le a tábornokokat.
Nov. 8-án Hitler szokásos évi müncheni beszédében a város megnevezése nélkül utal a várható győzelemre. 22-én a Vörös Hadsereg bekeríti Sztálingrádot és von Paulus 300 ezer emberét. A hitleri rezsimnek ez a vég kezdete. A Lufwaffe próbálja ellátni a bekerített csapatokat, de a szovjet légierő megakadályozza. A kiéhezett, lerongyolódott, tetves fantomhadseregnek egy dolog marad: a megadás.
A katonai feladatok Sztálint nem akadályozzák abban, hogy figyelő szemét a belpolitikára vesse, a legkisebb részletekig. A Szovjetorosz költészet antológiáját megvizsgálva annak teljes bezúzását rendeli el.
1942 tavaszán már gondol a katonaság kasztosítására. Először a gárdaezred számára kér vállpántos új egyenruha tervezését, majd a többi fegyvernem részére is, egyszerű katonáknak, tiszteknek, főtiszteknek, magamaga korrigálja gondosan. Okt. 2-án megszünteti a politikai biztosok intézményét. Novemberben létrehozza a tisztek számára Szuvorov, Kutuzov és Alekszander Nyevszkij – híres cári tábornokok – érdemrendet, az ukránok számára pedig a Bogdan Hmelnyickij, a XVII. századi oroszbarát és zsidógyilkos attamánról elnevezett rendet. 9 új Szuvorov-kadétiskolát állított fel, azok monarchiabeli mását; itt megtanítják a tisztnövendékeket a katonai becsület kultuszára, viselkedésre, sőt mazurkára is...
Berlinben a Vlaszov-hadsereg orosz tisztje, Igor Szaharov ezredes felismeri a nacionalista változások jelentőségét, memorandumot intéz a Wermacht vezérkarához, melyben megerősíti, Sztálin megértette, az oroszok elvesztették érdeklődésüket a világforradalom iránt, a forradalmi propagandát elvetették a nacionalista eszmék javára, a zsidókat háttérbe tolták, a politikai biztosi posztokat megszüntették, az egyenruhákat, történelmi rendfokozatokat, kitüntetéseket restaurálták. Ez a nyilvános nacionalizmus a szovjet katonát most a haza védelmére indítja, az idegen megszállók ellen. Csak Szaharov elfelejti, hogy a „forradalmi propaganda” eltűnt már a német-szovjet paktum aláírásával. Azonban megfigyelései mégiscsak aláhúzzák a nacionalista fordulat mértékét. /1992-ben Vlagyimir Szoluhin orosz nacionalista író összegyűjtötte mindazt, ami arra utal, hogy Sztálin ábrándozott a cári múlt visszaállításáról: «miután nagysokára megértette, hogy a világforradalom nem következik be, elkezdte az állam megerősítését az ősök emlékére támaszkodva. Ismét bevezette a hadseregben a vállpántot, a gárdát, a Szuvorov és Nahimov katonai iskolákat; az oktatásban az egyenruhát, a fiúk-lányok különválasztását; indítványozta az egyház, a patriarchátus újjászületését; majdnem minden állami szolgálatban bevezettette az egyenruhát (vasutasok, jogászok, diplomaták, stb.) rangjelzéssel hierarchizálva; a monarchiabéli táncokat (polka, mazurka, menüett, stb.); elhagyta a főtitkári címet, a népbiztosi intézményt (minisztériumokra váltva); a Kremlt elárasztotta a cári sasok jelvényeivel; megszüntette a különbséget a párttagok és pártonkívüliek között előkészítve a párt megszüntetését; bevezette a tipikusan monarchiális «nép atyja» kifejezést, melynek semmi köze nem volt a bolsevizmushoz, stb.» – Persze, több mint kétséges hinni abban, hogy Sztálin cár szeretett volna lenni. A sztálini bonapartizmus az állami kollektív tulajdonviszonyokon nyugodott, olyan társadalmi felbolydulásból született, mely az uralkodó osztályt elsöpörte – teljes mértékben ellenmondásos a korábbi imperiális viszonyok helyreállításának koncepciójával, így Sztálin a nacionalizmus felé fordult./

A vörös hullám

1943. jan. 9-én Mehlisz ismerteti a főhadiszállás direktíváját a politikai instruktőrök konferenciáján: „Sztálin elvtárs útbaigazításai alapján az 1943-as év a német betolakodók teljes megsemmisítésének éve kell legyen!”. Az optimizmus még korai.
Január közepén Roosevelt és Churchill Casablancában találkozik. Sztálint is meghívták, de elutasítja a sztálingrádi csatára hivatkozva. Fél ilyen messzire menni, és fél a repülőgéptől is. A két államfő megegyezik a némekekkel való bármilyen egyezkedés kizárásában (tartanak attól, hogy Sztálin erre spekulál) és a Franciaországban nyitandó második front lehetetlenségéről is. A szövetségesek segíteni akarják ugyan a SZU győzelmét a hitleri Németország ellen, de úgy, hogy azt az utóbbi kivéreztesse...
1943. jan.31. a háború menetének fordulópontja, von Paulus megadja magát a csatát túlélő 91 ezer csontvázszerű lefagyott orrú-kezű katonájával. A moszkvai csatában 1941 novemberében a villámháború vallott kudarcot, a kurszkiban 43 júliusában pedig a német páncélosok uralma.
Sztálingrád segít Sztálinnak a nagy stratéga imázsának kiformálásában. Ez a város, ahová a lábát be nem tette a háború alatt, ugyanolyan meghatározó szerepet játszik majd karrierjében, mint 25 évvel azelőtt, mikor még Caricinnek hívták. Sztálin itt tanult meg parancsolni, követelni, nyomást gyakorolni, fenyegetni, büntetni, főnökként viselkedni. 1943-ban Sztálingrád tette a háború és a győzelem nagy vezérévé, mely biztosítékot jelentett a tábornokokkal, a szövetségesekkel szemben. Ezentúl valóban ő a Legfőbb Parancsnok. Jelzi is nyilvánosan, marsallá nevezi ki magát, rendszeresen mértékre szabott marsalli egyenruhát hord.
Hivatalos életrajza szintén a zsenális stratéga lirikus leírását adja (melynek nagy részét saját kezűleg tette hozzá).
Egy – Brezsnyev alatt szigorúan cenzúrázott – írásban Zsukov sokkal szigorúbb, bár kimért értékelést ad Sztálin parancsnoklatáról. Aláhúzza, hogy Sztálingrádig nagyon nehézkesen mozgott a katonai stratégia, a katonai szervezés és a fronthadműveletek világában. Röviden, kompetenciája több mint limitált. Tudatlanságának konzekvenciái annál is inkább drámaiak a háború elején, mert döntéseit a polgárháború idejére alapozva hozta, melyben pedig amúgy is kevés tapasztalatot szerzett. Például, egyáltalán nem érdekelték a légierők. Az egész háború alatt nem volt a Szovjetuniónak elismerten jó légiereje.
Az első 18 hónap folyamán inkompetenciája sokba került. Sztálingrádig, folytatja Zsukov, csak felületes megértést mutatott a hadműveletekben résztvevő különböző fegyveres erők interakciója iránt, és képtelen volt összehangolni a gyalogság, lovasság, tüzérség, páncélosok és légierő akcióját, a tengerészetről nem is beszélve. Még rosszabb, hogy eleinte, nem ismerve a fronthadműveletek előkészítésének komplex módozatait, gyakran megkövetelte „az irreális hadműveletek leggyorsabb határidejét és végrehajtását. Kategorikus követelései, türelmetlensége folytán ezek az operációk gyengén előkészítettek, biztosítatlanok, nem csak céljukat nem érték el, hanem óriási emberi és anyagi veszteségekhez is vezettek.” Állandóan újonc csapatokat küld a frontra katonai előkészítés nélkül és a tábronokok ellen fordul, akik megpróbálják meggyőzni a feleleges áldozathozatalról, szárazon felel: ”Felesleges nyafogni, ez a háború”. Sztálinnak az „élő” frontról sincs tapasztalata, a harcoló csapatokról sincs, soha nem nézte meg ezeket. Zsukov: „minden döntését, konkluzióját a jelentésekre alapozta”. A négy év alatt két kis látogatást tesz diszkréten, az elsőt a volokalamszki országúton 41 októberében éjszaka, néhány km-rel a front előtt: beszél a parancsnokkal és visszafordul. Szobában dolgozza ki stratégiáját – Churchill és Roosevelt sem megy a frontra, de ők csak politikai döntéseket hoztak, nem katonait.
Nem egy eltévedt golyótól félt, egyszerűen nem látta célszerűnek az ilyen viziteket. Civil magatartását terjeszti ki a katonaira is, 1928. febr. 13. óta csak nyaralás céljából utazott. Bürokratikus papírhegyek, jelentések és feljelentések mögött követel, fenyeget, szankcionál. Az élet realitásai nem érdeklik. Ami számít neki, az a jelentésből leszűrt transzmisszió. Aki ellenáll, az szabotőr, ha a Vörös Hadsereg sikertelen a megalapozottság nélküli döntések végrehajtásában, akkor tehetség hiányáról, gyávaságról van szó. Zsukov azonban Sztálinnak tulajdonítja „azt az érdemét, hogy gyorsan megtanulta felfogni, hogy a katonai specialistákra hallgasson, azokat kiegészítette, fejlesztette és továbbadta késedelem nélkül...”. Kuznyecov, a tengerészeti biztos megerősíti, hogy „az évek múltával szoros kapcsolatot épített ki a fronparancsnokokkal. Egyre inkább hallgatott véleményükre”. Konyev marsall aláhúzza, hogy 1943-tól majdnem az összes katonai hadművelet megalapozottá vált, de hozzáteszi: „A főhadiszállás – vagyis Sztálin – néha még abba is beleszólt, melyik percben adjuk a tankokat. Nyilvánvalóan ebből semmi jó nem sült ki.” Bagramjan marsall kb. ugyanezt a következtetést vonja le Sztálin viselkedésének változásáról a kurszki csata után: „nem tudom megkerülni rendkívüli szervezőképességét, csodálatraméltóan fenomenális memóriáját, gyors lényegmegragadó képességét, mellyel az ilyen vagy olyan javaslatot összfoglalta, rendszerezte, és melyből leggyakrabban a megfelelő döntést vonta le.” Zsukov szervezőképességére hívja fel a figyelmet. Vasziljevszkij marsall, 42-től vezérkari főnök és a Védelem helyettes népbiztosa, több mint százszor találkozott Sztálinnal a háború alatt. Ő is aláhúzza szervezőképességét, munkakészségét, rendkívüli memóriáját. Ő is úgy tartja, Sztálin megváltozott ’42 őszétől, de beszélgetéseiben Szimonovval, Vasziljevszkijjel megerősíti: „Le tudott hatolni a probléma lényegének gyökeréig és katonai megoldást javasolni (...) De velem és másokkal elképzelhetetlenül, elviselhetetlenül durva volt és igazságtalan”. Zsukov aláhúzza, hogy „egy egyszerű rendezetlen részlet is iszonyú méregbe hozta”. A megalázás volt állandó parancsnoki módszere.
A megállapítás kissé általános: másfél év múltán Sztálin jobban kézben tudja tartani a katonai hadműveleteket és ez megmutatkozik viselkedése változásában is, higgadtabb, nyugodtabb, magabiztosabb, dacára az időnkénti erőszakos dühkitöréseknek, kevésbé ingerlékeny és hirtelenharagú. Ennek megtanulása sokba került, másfél évnyi sikertelenség, 6 millió halott és fogságba esett az ára. És a változás nem teljes. Ha apránként meg is győződik arról, hogy a tábornokok gyeplőszárát szabadabban kell engedni, mégis ellenőrzi minden döntésüket, a frontparancsnokokat minden apropóból összehívja, még a hadművelet kellős köpzepén is, a legkisebb késés is dühbe hozza. Zsukov feljegyzi még egy tulajdonságát Sztálinnak, mely zavarónak bizonyul a német mozgósítással szemben: ”nem szerette módosítani döntéseit”. A «merevtartású» embernek a merevség nem csak fizikai tulajdonsága volt. Saját kultusza csapdájába esvén nehezen fogadja el, hogy tévedhet, vagy az események átértékelik prognózisát. A változtatáshoz az kell, hogy a tények kényszerítsék akarata ellenére.
Respektálja az 1941 szeptemberétől a főhadiszállást vezetőj Saposnyikov tábornokot, ő az egyetlen, aki dohányozhat irodájában. Együttműködésük az 1920-as lengyel háborúra datálható, Saposnyikov ekkor írt egy cikket az általa vezetett katonai újságba ”A polákok jezsuitizmusa” címmel (Trockij, a soviniszta hangnemtől feldühödve, beszüntette a folyóiratot). Vasziljevszkijt is becsüli, mert álláspontját jó érveléssel tudta alátámasztani. Zsukov felsorol még 17 más katonai vezetőt is, akik úgy gondolták, hogy a Legfőbb Vezér respektjét élvezték. Szeretett gorombáskodni tábornokaival, de mégsem ugyanazzal az attidüddel, mint a polgárháborús „katonai szakértőkkel”. Ezek a politikai múlt nélküli tisztek az ő alárendeltjei, kreatúrái voltak. Ugyanúgy valceroztatja a parancsnoki posztok várományosait, mint a területi bizottsági titkárokat. 4 év alatt négyszer vált vezérkari főnőköt, a hadsereg frontparancsnokai közül volt, akit tízszer helyezett át, nemcsak egy kudarcért, azért is, hogy emlékeztesse szünet nélkül, ki is a valódi parancsnok. Volkogonov mondja nagyon is joggal: „Néha az volt az érzésünk, hogy Sztálin színháznak tartotta a hadműveleteket, melyben szünet nélkül áthelyezhette a bábukat.”
A német tisztek és az SS brutális magatartása a lakossággal szemben elősegítette 1942 tavaszától a partizánmozgalom felerősödését különösen Belorussziában. 1943-ban már közel 350 ezer ember szabotálta a vasútvonalakat, támadta a Wermacht csapatokat, melynek több divízióját is mozgásképtelenné tette. Több régiót tartott ellenőrzése alatt, ahol bevezette a valódi szovjethatalmat az ott élők közgyűlésen való részvétele alapján. 1943 nyarán Sztálin a partizánok központi vezetését Ponomarenko, a belorusz párt volt első titkára kezébe helyezi.
A Wermacht hátrál a kaukázusi fronton, melyet tavasszal fel is ad. Sztálin 1943 márciusában követeli a La Manche-on való átkelés Overlord hadműveletét, melyet Anglia halványan megigért. Április 6-án Churchill levelet ír: „Teljes mértékben tudatában vagyok annak a hallatlan erőfeszítésnek, amit az orosz hadsereg tesz”, de sajnos, nem lehet megkönnyíteni. Május 5-én Roosevelt sóhajt: „Önök grandiózus munkát végeznek”, amihez még mindig csak anyagi eszközökkel tud hozzájárulni. Végül célzásokat tesznek egy 43 nyarán vagy őszén megnyitandó második frontra, miközben Sztálin telerakatja az amerikai atombomba kutatását kémeivel, akiknek jelentései közönbösen hagyják. Végül is júl. 10-én megnyitják a fantom második frontot Sziciliában, távol a német határoktól (Churchill az angol ellenőrzést akarja visszahozni a Mediterránumba).
Ápr. 13-án a berlini rádió szenzációs hírt közöl: Katynban megtalálták az NKVD által 1940-ben lemészárolt 4 500 lengyel tiszt tömegsírját. Moszkva tagad és a Wermacht számlájára írja. Különös egybeesésként 14-én Jakov Dzsugasvilit lelőtte egy őr a sachsauseni táborban egy valószínűtlen szökési kisérlet közben, melynek egyetlen tanuja ő maga. Az őrt a Gestapo letartóztatja és az orosz frontra küldi. A hír Moszkvába érkezésekor Sztálin szabadon bocsátja Julia Melzert minden felelősség alól felmentve férje „árulásáért”. Jakov szökési kisérlete és megölése olyan ponton megmagyarázhatatlan, hogy egy orosz újságíró szinjátékot lát benne, melynek Jakov kicserélését kell takarnia német tisztek ellenében. Dolores Ibarruri, spanyol kommunista párt vezetője szerint, aki ekkor Moszkvában menekültként tartózkodott, 1942-ben Sztálin egy spanyol, José Parra Moya gondjaira bízta az Azulba, az orosz frontra küldött francoista divízióba való beférkőzést azzal, hogy szervezzen kommandót Jakov szökésére. Egy bizonyos: Sztálin visszautasította von Paulus cseréjét Jakovra, ”marsallt egy egyszerű kapitányra” – előzőre volt politikai rálátása, utóbbit pedig egyébként elviselhetetlennek tartotta. A londoni emigráns lengyel kormány tiltakozik a katyni mészárlás ellen, Sztálin megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat vele.
A Wermacht még Oroszország európai területét kezében tartja, de Sztálin már gondol a győzelem másnapjára. A Legfelsőbb Tanács 1943. ápr. 22-i elnökségi dekrétumával létrehoz még egy megtorló intézményt: a katorzsnije raboti-t, speciális táborokat speciálisan szigorú működéssel az árulással vádolt, az ellenséggel aktívan együttműködő, de halálra nem ítélt személyek számára. 10-15-20 évre elítéltek szenet, aranyat, ónt bányásznak embertelen körülmények között (12 óra munka csökkent élelmezés mellett, stb.), mely kevés esélyt hagy a túlélésre.

Az internacionalizmustól a patriarchátusig

Churlchill és Roosevelt meglágyítására Sztálin elhatározza az Internacionálé feloszlatását. 41 óta tervezte, de nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha meghátrálna Hitler előtt. A szövetségeseknek adott ajándék kevésbé zsenánt.
A rövid nyilatkozat a Komintern történetének összefoglalásával kezdődik (a kapitalizmusnak egész világon való megdöntésére született), a hitlerellenes koalició megerősítésére szólít, a katonai győzelem szükségességével fejeződik be. Sztálin hivatalos életrajzában „történelmi misszióját befejezte, a II. Világháború alatt befejezte működését” – mintha természetes kimúlásról lenne szó, holott eredeti célja, a szocialista világforradalom nem valósult meg. Ezután a szovjet komm. párt Központi Bizottsága nemzetközi információs részlegét hozza létre titokban Dimitrov vezetésével (de, hogy „ellenségeink ne tudják felhasználni ezt a tényt ellenünk”, formálisan Cserbakov elnökletével). Vajon csak kamuflázs, mely mögött a Komintern ugyanúgy működik, mint azelőtt? Valójában a strukturális módosítások végleg befejezték marginalizálódását és a Kreml egyszerű függelékévé alakították. Minden kommunista párt egyenesen Moszkvának lett alávetve és a világforradalom ügyéhez tartozás a múlté. Ennek az intézkedésnek a vonalán Sztálin ’43 júniusában megszünteti A marxizmus zászlaja alatt c. folyóiratot. Kicsivel később az amerikai komm. párt a kommunizmus filozófiai propaganda-társaságává változik. Ezzel egyidőben folytatódik az állam cári mintára átalakítása (a külügyminisztériumi dolgozók is díszes vállapokkal ellátott uniformist kapnak hierarchia szerint).
A 43-as év újabb fordulatot hoz a háború menetében. Hitler Kurszk térségében akar grandiózus ellenoffenzívát (Citadella hadművelet) indítani. A szovjet vezérkar előkészíti az ellentámadás tervét a Wermacht rajzolta kiszögellésre, Sztálin türelmetlen, feszült, a katonai vezetőket zaklatja, gorombáskodik. Zsukov megjegyzése: „mint egy temperamentumos bokszoló, túlhevülten sürgetett, nem vette tudomásul, hogy a teljes felkészülésre idő kell”.
Júl. 5-én százával támadnak a német páncélosok. Az ágyúk és a „tobrukok” (betonalapba ágyazott tanktornyok) lövedékek tonnáinak ezreit szórják rájuk és a német vonalakra. Egy hétig tart. Aztán a gyalogság és a tüzérség veti be magát. A II. Világháború legnagyobb csatája Harkov felszabadításával és német vereséggel aug. 23-én befejeződik. A Wermacht félmillió embert veszít, 1500 tankot, 3700 repülőt. De főként a Vörös Hadsereg szétzúzta a német hadsereg hátgerincét, azt Hitler őrjöngése ellenére állandó hátrálásra kényszerítve.
Zsukov javasolja a siker kiaknázását a Wermacht egységeiek bekerítésével. Sztálin érvel: „Az a feladatunk, hogy minél hamarabb kikergessük a németeket területünkről; majd bekerítjük őket akkor, ha meggyengülnek”. És északtól délig emberéletben nagyon sokba kerülő frontális támadást indít. A bekerítéshez csak ’44 elején adja beleegyezését.
Aug. 1-től 3-ig vonaton látogatja meg másodszor és utoljára a frontot, attól elég messze, Moszkvától 180 km-re nyugatra. Találkozik Szokolovszkij frontparancsnokkal. Másnap gépkocsival 60 km-rel északabbra megy, ahol Jeremenko tábornokkal találkozik. Aztán visszatér Moszkvába. Hivatalos életrajzában egy szó sincs a látogatásról. Csak Churchillnek és Rooseveltnek dicsekszik levélben folytonos frontelfoglaltságával.
Belügyekben Sztálin megerősíti nacionalista orientációját propagandájának patriotikus témáival megjelölve. A szept 4-ről 5-re virradó éjszakán fogadja az ortodox metropolitákat, Szergejt, Alexist és Nyikolájt, bejelenti nekik templomaik megnyitását és kéri a bebörtönzött papok listáját, hogy tanulmányozhassa rehabilitációjukat és esetleges szabadon bocsátásukat. A három metropolita csapdát gyanít és nem akar listát adni. A tanácskozás azzal végződik, hogy határozat születik az ortodox egyház ügyeinek tanácsa létrehozásáról (egy hónappal később valóban meg is alakult), és megígéri – be is tartja – az ortodox zsinat összehívását a minden oroszok patriarchájának megválasztására.
Nyikolaj metropolita a találkozót elhagyva „megilletődötten és az örömtől megindulva” aláhúzza Joszif Visszárionovics figyelmét az „egyház szükségleteire”, „szeretett vezérünket, a zseniális hadvezért a haza szolgálatára Isten kiválasztottjának” nevezve. Bizony! Nyikoláj erősködik, „az orosz hívők Isten ajándékát látják benne”. Noha nem minden metropolita nem látja ilyen tisztán, de ők is jókívánságokkal árasztják el Sztálint. 1993-ban egy ortodox pap írja: „Ha Isten meghallgatta volna az akkori hierarchiánk imáit, a sztálini diktatúra az utolsó ítélet napjáig tartana.” A Komintern eltüntetése után az Egyházat veszi szárnyai alá. Hasznos lehet a teheráni konferenciára készülődve – Roosevelt, a hit védelmezője elégedett lesz.
Alekszandrov, aki Zsdanov helyét foglalja el 1940-ben a Központi Bizottság agitprop osztályán, Sztálin nacionalista politikáját próbálja hangsúlyozni. ’42-ben feljegyzés küld a KB titkárságának, melyben deformáltnak nevezi a párt személyzeti politikáját a művészeti inztézményeknél. Két táblázatot is mellékel, melyben kimutatja, hogy a Bolsojnál 12 vezetőből 10 zsidó, a 7 legfontosabb újság irodalmi és művészeti rovatalánál pedig mind az. Leváltások, eltávolítások követik egymást, olyannyira, hogy az öreg bolsevik Grimberg levélben fordul Sztálinhoz azért, hogy a párt, s Sztálin maga egészen hivatalosan a zsidók által „szennyezett” problémáról foglaljon állást. Levele el sem jut Sztálinig.
A mozirajongó Sztálin nacionalizmusát a 7. művészettel látja megkoronázva. Eisenstein Rettenetes Ivánja megnyeri tetszését. Iván, a Rettenetes haladó figura, mert megtizedelte a bojárok kasztját, ahogy Sztálin is a régi bolsevikokat, akik a hatalomhoz vezető úton elébe álltak.
Következik a nacionalizálás harmadik felvonása, a hivatalos szovjet himnusz adoptálása. A 12 legismertebb poéta benyújtotta elképzelését, Mihalkovét fogadta el, de telefonon őt is néhány változtatásra szólítja, fogadja a Kremlben. A ’44. jan. 1-én életbe lépő himnusz Oroszország nagyságát hirdeti.
Az orosz nacionalizmus és a nemzetköziség likvidálása a Komintern eltűnésével szankcionálva, mely a szövetségesekkel létrehozott egyetértési politika két oldala, Jugoszlávia esetében súlyos nehézségekbe ütközik. A háború elején a rádió csak csetnikekről beszélt (kis ellenálló monarchista csoport Mihajlovics vezetésével), holott a Tito vezette kommunisták széles népmozgalommá fejlődtek. Ennek a népi nyomásnak a hatására ’43 októberében a kommunista partizánok összeültek Jajcében és kidolgozták a gazdaság társadalmasításának programját, proklamálták a Londonba menekült királyi kormány bukását. Sztálin dühös, a SZU hátbadöfésének nevezi a teheráni konferencia előtt, cenzurázni akarja ezeket a döntéseket. Mert mostantól konferenciák sorozata indul a világ új rendjének meghatározása, sorozatban fogadja a nyugati külügyminisztereket, megígérve a Japán elleni háborút is a 2. front megnyitása fejében.
Nov. 6-án a Vörös Hadsereg felszabadítja Kijevet. 20 nappal később Teheránban Európa jövője a téma. Néhány hónap óta a Vörös Hadsereg gyors előretörése nyugtalanítja a szövetségeseket. Harry Hopkins kiemeli, hogy ha ”Nagy-Britannia és az USA nem cselekszik gyorsan, nagy a kockázata annak, hogy Németországból kommunista ország lesz”. Rosevelt hozzáteszi, hogy az USA-nak kell bevennie Berlint. De az Olaszországban partra szállt alakulatok sose tudnának odaérni, az Alpok akadályt képez. Meg kell tehát valósítani az Overlordot és Franciaországban partraszállni.
A belpolitika nem mentes a rendőri nyomásról, az NKVD megtisztogatta a partizánmozgalom központi bizottságát (túlzottan is önálló volt!), most a frissen felszabadított területeket fésüli át. Berija Sztálinnak írt jelentésében leírja, hogy 1943-ban a csapatok védelmével megbízott különítmények 931 549 egyént kérdeztek ki, melyek között „80 296-ot letartóztattak mint kémet, árulót, hóhért, dezertőrt, fosztogatót és egyszerű bűnözőt.” Ezután lát hozzá Berija Sztálin parancsára az árulással vádolt egész népek deportációjának: 69 ezer karacsájt ’43 novemberében, 80 ezer kalmüköt ’44 januárjában, 309 ezer csecsent és 81 ezer ingust febr-ban, 37 ezer balkárt márciusban, 200 ezer krími tatárt májusban, 68 ezer mesketet júliusban gyűjtenek össze. Sztálin aláírja a rendeleteket és elkezdődhet a razziasorozat, melynek következményeképpen a zömmel öregekből, asszonyokból, gyerekekből álló népességre (az apák, a férfiak a fronton vannak) 4-5 hónapos gyötrelmekkel teli utazás vár őket Szibéria, Kizgizisztán, Üzbekisztán és Kazahsztán felé marhavagonokban - ugyanazokban, melyek olyannyira hiányoznak a hadsereg fegyver- és anyagszállításában. Sztálin rendszeres jelentést kér, Berija rendszeres jelentést ad.
’44. jan. 1. és okt. 20. között a szűrőtáborokban 354 590 embert átvizsgálva kétharmadukat a frontra küldték, 12 ezret a Gulágra, a maradék kiegészítő vizsgálatra szorult; ugyanebben az időpontban 140 ezer ukránt gyűjtött be és deportált az NKVD, nacionalista partizánokat és szimpatizánsaikat. Sztálin politikai vakságról tesz tanubizonyságot a Wermachttal és a halállal szembenéző tisztek és altisztek táborokba küldésével, itt veti el az engedetlenség, sőt lázadás magvait.
Nagyobb gondja van, a háború utáni Európa megszervezése. A ’44 tavaszi szovjet offenzíva hamarosan felszabadítja a SZU egész területét, aug. 17-re eléri Kelet-Poroszország határát. ’44 okt. 9-én kerül sor a Churchill és Sztálin közötti találkozásra (ahol a híres kis cetlin a befolyási övezeteken osztozkodnak) – az alkudozás az első világháború utáni nagyhatalmi alkukra emlékeztet, mégha ez alkalommal radikálisan különböző politikai és gazdasági berendezkedésű hatalmak között is zajlik. A termelési eszközök magántulajdonának szovjet megszüntetése, az állami tulajdon belkereskedelmi monopóliuma tilt minden közvetlen politikai befolyást, mely anyagilag kapcsolódik a magántulajdonhoz és a szabadkereskedelemhez, még a szabályozotthoz is. Az alkudozással, melybe Sztálin belement, elismerte a magántulajdon fennmaradását ezekben az országokban. Churchill Sztálinnak: „a kis európai országok halálosan meg vannak rémülve a bolsevik forradalom gondolatától, mert a Komintern megszüntetése előtt a szovjet kormány kinyilvánította megtérítési (sic!) szándékát” és emlékezteti, hogy „1919-20-ban az egész világ rettegett a világforradalomtól.” Sztálin biztosítja: „nem kell, hogy a világ rettegjen, a Szovjetuniónak nem áll szándékában Európában bolsevik forradalmat csinálni”, ami tökéletesen igaz, de ez nem akadályozta Sztálint abban, hogy a kezét rá akarja tenni Közép-Európára.
’44 decemberében az antifasiszta ellenállásban többségi görög kommunisták kapitulálnak a Churchill és náci kollaboránsok támogatta Papandreu-kormány előtt, majd az őket érő represszió hatására felkelnek. Sztálin ellenzi, a Vörös Hadsereg segítségét megtagadja.
Dec. közepén a Wermacht ellentámad a belga Ardennekben és néhány tucat km-re visszanyomja az angol-amerikai erőket. A Vörös Hadsereg beveszi Krakkót, felszabadítja egész Sziléziát, és Berlintől 60 km-re érkezik febr. elejére.
Sztálin az egész háború alatt folytatja a párt effektív felhígítását, ’42-ben 573 606 új tagot, ’43-ban 1 006 174-et, ’44-ben 1 124 853-at, ’45-ben 765 606-ot vesz fel soraiba. A párt hangsúlytalanságára azzal is utal, hogy egyetlen egyszer hívja össze a Központi Bizottságot (1944. jan. 27-én), az összejövetelen nem készül jegyzőkönyv, s csak arra szolgál, hogy jóváhagyassa Kulik marsall likvidálását Kercs ’42-es feladásáért. A Politikai Bizottság egyetlen egyszer sem ült össze, az archivumok ugyanakkor tartalmazzák dokumentumait: Malenkov formálta meg ezeket.
Kelet- és közép-Európában összeomlanak a nácibarát kormányok, Jugoszláviában a kommunista partizánok ragadják meg a hatalmat. A háború megváltoztatja a korábbi világot, gyarmati felszabadító mozgalmak indulnak, Franciaország és Anglia másodlagos hatalmakká válnak. Sztálin az olasz és francia kollaboráns kormányok összomlására azok konszolidációjával válaszol: Badoglio nemzeti egységkormányába Togliattit küldi miniszternek; Thorezt pedig óva inti az elhamarkodott lépésektől és az ellenállási mozgalom felfegyverzett kommunista szervezeteinek feloszlatásával bízza meg. Erős burzsoá államokat akar, melyek szövetkezhetnek vele az USA ellen. De Gaulle-nak írja ’44. dec-ben: «ismerem Thorezt, szerinten jó francia. Az Ön helyében nem vetném börtönbe … legalábbis nem rögtön». Titonak, aki elutasítja II. Péter trónra ültetését: «Nem kell örökre visszaállítanod! Vedd vissza, aztán az első adandó alkalommal nyugodtan szúrd hátba.» Elvtársaival szemben egyre durvább gorombaságokat enged meg magának a sokasodó ünneplések és ivászatok alkalmával és azokon kívül. Ideje, hogy a győzelem küszöbén a belső és ideológiai rendet helyre tegye. Áprilisban Kulikot kizáratja a pártból – figyelmeztetésként a katonai vezetés számára – ’47-ben letartóztatja és a halálbüntetés visszaállítása után ’50-ben kivégezteti. Ilja Ehrenburggal szemben valóságos boszorkányüldözés kezdődik – előrevetítve a kozmopolitizmus vádja alkalmazásának ’48-as antiszemita kampányát. 1945. márc. 28-án a cseh elvtársak előtt festi le európai politikáját: «Mi, az új szlavofil-leninisták, szlavofil-bolsevikok, nem a szláv népek egyesítésének, hanem egységének a hívei vagyunk. Függetlenül politikai és társadalmi helyzetünk különbözőségétől, függetlenül morális és technikai differenciáinktól, az összes szlávnak egyesülnie kell a közös ellenség, a németek ellen.» Lenin megfordulna a mauzóleumában, ha hallaná ezt a radikális nacionalista fordulatot Sztálin politikájában. Meglepné az is, ami ezt követte: «A két világháborút a németek provokálták a szlávok szolgasorba taszítása céljából».
Május 11-én direktívát ír alá az NKVD és a NKGB vezetői számára újabb, mintegy 10 ezer személyt befogadó 100 tábor felállítására a «nyugatnémet területen a szövetségesek által felszabadított szovjet foglyok, civilek és katonák fogadására és csoportosítására». Két orosz történészt megkérdeztek, vajon a Gulág biztosította a SZU győzelmét? A háború alatt a Gulág 975 ezer foglyot és 93 ezer őrt adott a Vörös Hadseregnek, 1 millió 900 ezer deportáltat és 400 ezer hadifoglyot biztosított a közmunkák folytatására, a Gulágon készültek a gránátok, töltények, robbanószerek, stb. milliói, a vorkutai bányák voltak másfél éven keresztül az alapvető széntermelők, stb. Ha mindez nagyon is igaz, a háborúban csak másodlagos jelentőségű. A Szovjetunió győzelmét állami ipara, a tervszerűség és katonái vívták ki. Kaotikus és zavaros fejlődése ellenére, a hiány ellenére, számos termékének közepes minősége ellenére a szovjet ipar képes volt a németekénél több mint háromszor annyi tankot gyártani, több mint kétszer annyi páncélozott járművet. A győzelem materiális viszonyait az ipar teremtette meg, nem a táborok.

Gyere Te is, hozd ismerőseidet!

Mutassuk meg, hogy van igazi baloldal és összefogás!

NEM a megszorításokra!

Növekedést és munkahelyeket!



E jelszó jegyében sztrájkokat és demonstrációkat tartanak Európa szerte 2010. szeptember 29-én, így tiltakozva az Európai Unió és az IMF megszorító politikája ellen. Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) kezdeményezését tevőlegesen támogatják a valóban baloldali európai pártok, az Európai Baloldali Párt és a sok-sok ezer civilszervezetet egyesítő Európai Szociális Fórum. Alulírott szervezetek, a magyar baloldal hiteles képviselőiként csatlakozunk az európai megmozdulásokhoz. A brüsszeli központi demonstrációval egy időben,

2010. szeptember 29-én, szerdán 13 órakor,

tiltakozó és szolidaritási demonstrációt tartunk az IMF magyarországi irodája előtt

(Szabadság tér 7, a Bankcenter előtt, a Metró Arany János utcai megállójától 200 méter).


Minden baloldali érzelmű embert odavárunk, aki fel akarja emelni a szavát a kapitalizmus igazságtalanságai, a neoliberális diktátum, a megszorító politika ellen.


A következőkkel indokoljuk csatlakozásunkat a nemzetközi akciónaphoz:

Ez a válság a kapitalizmus válsága. Annak a rendszernek a súlyos betegsége, amely a válság ellenére is meghatározó gazdasági és társadalmi tényező világszerte. Európát különösen hátrányosan érintette a pénzügyi és általános világgazdasági válság. Évtizedeken át hirdették országainkban is a szabadpiacinak mondott verseny neoliberális dogmáját, a beígért harmonizáció, egységesítés és felzárkóztatás helyett azonban erősebb lett a megosztottság. A válság az EU minden tagállamára kiterjed, de a gazdaságilag kevésbé fejlett országok, Dél-Európa, valamint Közép és Kelet-Európa nemrég csatlakozott országaiban a munkanélküliség és a szegénység kiáltóan súlyossá vált.

Az elmúlt évek kudarcai bizonyítják, hogy a megszorítások nem oldják meg a felmerült problémákat, a fizetési mérlegek hiánya a megszorítások ellenére újra és újra kialakul. Mégis minden korábbinál nagyobb hatalmat kaptak azok a nemzetközi pénzügyi körök, amelyek egyértelműen okozói voltak a válságnak. Ez a politika csak további visszaeséshez vezet, rontja az amúgy is rendkívül rossz foglalkoztatási helyzetet, szűkíti a piacot éppen olyankor, amikor annak hatékony bővítésére volna szükség.

Az európai emberek minden országban tiltakoznak a megszorítások miatt. A kormányok a növekvő ellenállás ellenére, a demokrácia korlátozása árán is végigviszik akaratukat, aminek célja a jóléti rendszerek drasztikus leépítése. Értelmetlen és hazug logikával azt mondják, hogy az állami költségvetésekre nehezedő pénzügyi nyomás csak tömeges leépítésekkel, a kiadások lefaragásával enyhíthető.

A megszorítások sorozatának véget kell vetni! Valódi megoldásokra van szükség! Másként, igazságosan kell elosztani a társadalmi javakat. A ma üres köz- és szociális kasszák akkor lesznek újra feltöltve, amikor az állam erős gazdasági szerepe révén nagyobb lesz a költségvetés bevétele, a munkanélküliség megszűnik, a bérek magasabbak lesznek és keresletet generálnak, a részvényesek és a bankárok extraprofitjának jelentős része visszajut a társadalomhoz. Igazságos adórendszerre van szükség Európa minden országában! A gazdaságpolitikai célokat a közérdek és nem a "piac" érdeke alapján kell meghatározni. Mire van szükség? A pénzügyi szektor segítése helyett a lakosság igényeit figyelembe vevő fejlesztések kellenek a közszolgáltatások területén és a gazdaságok modernizálását, a környezet védelmét szolgáló ágazatokban. Az Európai Központi Bankot meg kell erősíteni annak érdekében, hogy a kormányoknak alacsony kamatlábú kölcsönt nyújthasson, így országaink felszabadulhatnak a pénzügyi körök nyomása alól. Meg kell adóztatni a nemzetközi pénzügyi tranzakciókat a spekuláció visszaszorítása és a termelés jobb finanszírozhatósága érdekében. A banki szektort át kell alakítani oly módon, hogy tevékenységével ne egy személytelen, emberellenes rendszert teremtsen, hanem alapvető célja szerint szolgálja a termelés bővítését és a társadalmaink nyugodt fejlődését.


Szolidáris és demokratikus Európát!

Az osztálykonfliktus fordulópontján vagyunk Európában. A tőke nem változtatja meg arcát - minden, amit képvisel, az egy front az emberekkel szemben. Az erőszak, amit alkalmaz módszereiben, megmutatja, mennyire elszánt. Minden, amit társadalmi kontroll nélkül képvisel, ellenére van az emberiség nyugodt jövőjének. Európa kormányai ma nem az állampolgárok oldalán állnak. Csökkentik demokratikus és szociális jogainkat.

Új összefogásra van szükség a társadalmainkat fenyegető veszélyekkel szemben! Fel kell építenünk az európai szolidaritás frontját, amely természetes alternatívákat nyújt a jelen társadalmi rend embertelenségével szemben. Meg kell vívni a harcot minden ország minden városban, minden vállalatban és intézményben, mert minden apró győzelem közös győzelmünkhöz visz közelebb!

A megszorítások elleni harc Európa országaiban egyre hevesebb. Ezt a küzdelmet a mi közös európai szintű fellépésünk is segíti. Célunk a tömeges és nemzetközi ellenállás erősítése és egy közös alternatív emberközpontú európai stratégia megalkotása. Fel kell építsünk egy modern szociális modellt, ami garantálhatja a valódi, nagyobb gazdasági és szociális egyenlőséget biztosító demokrácia erősödését Európában.

Csatlakozzatok!



Attac Magyarország, Európai Baloldali Párt (European Left), Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL), Magyarországi Munkáspárt 2006 (MMP 2006), Magyar Szociális Fórum Hálózat, Zöld Baloldal

Nemzetközi információk

új széria 18.sz. (387) – 2010. szept. 17.


A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.) előkészítése


Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.

54 ország 463 első aláírója
összehívására



Tartalom:
-Magyarország - levelezőnktől
-La Réunion - az Antikolonialys Rénioné mozgalom és a réunioni trockista csoport részvétele az algíri konferencián
-Törökország - interjú Ozansu Sadival a szept. 12-i referendum után: «Az Európai Unió és az USA üdvözli az Erdogan-kormányt.»


Magyarország

D. A. 18 éves. Észak-Magyarország Szlovákiával határos területén él, ahol jelentős a cigány lakosság (melyhez ő is tartozik). A megyére az ipartalanítás nyomja rá bélyegét.
Fiatal kommunista aktivistaként tagja a háború- és kizsákmányolásellenes világtalálkozó (Algír, nov.27-282-29.) magyar küldöttségének egy szakszervezeti felelős és a Munkás hírlap szerkesztői mellett.


Hallottál aról, ami Franciaországban történik a vándornéppel, a cigányokkal? Mi gondolsz minderről?

Könnyű elbánni a legvédtelenebbekkel, felhasználni őket akkor, mikor a társadalmi problémák sokasodnak és kijelölni mint bűnösöket. Egyes népcsoportokat bűnösnek kikiáltani, deportálni - rosszemlékű módszer. Miért hagyják el az országukat a román cigányok? Mert nyomorúságban élnek, nincs lakhatásuk, munkájuk, jövedelmük… A keleti országok leépülnek, mindenki magamaga gondoskodik magáról, ez az ideológia, «szocialista csökevény» lett az állami gondoskodás…

Ahol lakom, valaha virágzó város volt, még a magántulajdon visszahozása előtt mindenkinek volt munkája, megélhetése. A magyarországi cigányok ugyanúgy éltek, mint a nem cigányok; dolgoztak a nagyiparban, az építkezéseken, mindenütt. Aztán a nomenklatúra kedvezményezettei szimbolikus áron megvették a gyárakat, területeket, az erdőt, privatizáltak itt mindent. A munkásoknak, közöttük a cigányoknak nem maradt semmi. Ma már az erdőben fát gyűjteni sem lehet, vasat keresni sem, mert becsukják az embert a legkisebb kihágásért is, az új jobboldali kormány így akarja elérni a rendet. A Jobbikos gárdák vegzálják őket, támadások érik őket, házaikat felgyújtják, gyerekeket és asszonyokat lövöldöznek le. (1). A bűnösöket elfogták – kiderült, hogy vezetőjük a Katonai Biztonsági Hivatallal állt kapcsolatban. De azt bele kell verni a fejekbe, hogy mindenért a cigányok hibásak! Pedig nem csak nekik nincs munkájuk.
Mindez másra nem szolgál, csak arra, hogy egymás gyűlöletében merüljünk ki, hogy ne is lássuk, éppúgy áldozatai vagyunk ennek a rendszernek. Mire való a szabad mozgás az Unióban? Nyilván, aki otthon még 200 eurót sem kap fizetésként, az elmegy máshová akár 400-ért. Letöri a bért, de ennyiből nem lehet megélni! Mindenki kizsákmányolása nő, a bevándorlóé is, a helyieké is. Amikor elmennek, tele vannak illúziókkal, de mindez csak a tőke érdeke!

Mesélj a munkádról!

A múlt évben Pesten dolgoztam egy ideig vagyonőrként, de ez is csak ideiglenes munkavégzés volt, amit kerestem, azt elvitte a megélhetés. Mikor tulajdonosváltás történt, elküldtek. 3 hete egy amerikai multinacionális cég vett fel. 3 napos szerződésekkel dolgoztam, 3 napig nappal, 3 napig éjjel 12 óráztam, közöttük 3 napos pihenővel.
Reggel ½ 3-kor biciklire pattantam, bekerekeztem a buszhoz, az üzemig tartó utazás 2,5 órát tartott, a meló 6-kor indult, este hatig tartott. Este 9-kor érkeztem haza. 40 fokos lázzal is dolgoztam és kb. havi 250 eurót kerestem. Ma du. telefonáltak, hogy el lettünk küldve munkatársaimmal együtt. Majd vesznek fel másokat a helyünkre, aztán rájuk is ez vár, van elég munkaerő az ilyen betanított munkára. A cégnek, a tőkének megéri.

Tanulás?
Most éppen nem aktuális. Nincs pénz, nincs tanulás sem, a szülők nem tudják finanszírozni, kb. 100 euróba kerülne havonta.

Te is mész Algírba. Mit vársz a világtalálkozótól?

Magyaro-on nincs háború a szó szoros értelmében, de ami folyik ellenünk, a munkájukból élni akarók ellen, a fiatalok ellen, a nemzeti kisebbségek ellen, az is egyfajta háború.
Magyar katonai missziók vannak a világ számos pontján. Afganisztánban a napokban hagyta ott a fogát a negyedik magyar katona. Emberéletek, milliárdok mennek el nemtelen célokra, mikor annyi mindenre fel lehetne használni ezt a pénzt…

Valami összefogásnak, az erőnk egyesítésének ki kell alakulnia, nem csak nemzeti, hanem nemzetközi szinten. Meg kell ismernünk egymást jobban, kapcsolatokat, új megmozdulásokat kell létrehozni, hogy cselekedni, változtatni tudjunk együtt.



(1) 2009-ben 17 magyar cigány – közöttük asszonyok, gyermekek – estek áldozatul.


REUNION


Antikolonialys Rénioné mozgalom

Réunioni Trockista csoport (a IV. Internacionálé réunioni szekciója)

A réunioni dolgozók a Nemzetközi Egyetértés felhívását az algíri találkozóra tudomásul vették.

Az előző, madridi találkozó összegzése megerősítette:
Eredetünk különbözősége mellett is egymásra találtunk a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének keretei között a Háború és kizsákmányolás elleni nyilatkozatban:
«Tudatában vagyunk annak, hogy a jövő nehéz lesz. Egy világ dől össze.
Megerősítjük bizalmunkat az egész világ dolgozóinak ama erejében, amely saját maga képes megszabadulni a kizsákmányolás és elnyomás láncaitól, ama képességében, hogy új világot tud építeni, melyben harmonikus együttműködés alakul ki a nemzetek és dolgozók között a minden nap erősödő barbárság helyett.»
A munkásmozgalom a XXI. század elején büszkén vállalja 150 évvel ezelőtti szervezőinek hagymányait.
A munkásmozgalom azokat az alapelveket követeli, melyek a dolgozók nemzetközi szövetségéből született munkásosztály minden irányzatának közös elvei:
«A munkásosztály felszabadítása a dolgozók saját műve kell legyen.
A munkásosztály felszabadításáért vívott harc nem az osztályprivilégiumokért és –monopóliumokért folyik, hanem az egyenlő jogok s kötelességek bevezetéséért és az osztálydomináció eltörléséért.»
Ennek eléréséért saját szervezeteivel szabadon kell rendelkeznie.
Csakis ezzel a feltétellel tudják a dolgozók és szervezeteik gyakorlattá tenni a munkásmozgalom régi jelszavát: «Világ proletárjai, egyesüljetek!.»

Mi ezt tesszük.

Az idézett összegzés bevezetése «a XXI. század elején (…) nem lesz demokrácia, ha a dolgozók elfogadják, hogy nem rendelkezhetnek saját szervezeteikkel: szakszervezeteteikkel és pártjaikkal. Hozzátehetjük, hogy nem lesz demokrácia, ha a kormányok megtagadják népeiktől azt a jogot, hogy önmagukkal rendelkezzenek.»
A réunioni nép ebben a helyzetben találja magát a dekolonizáció történelmi periódusa óta, mikor megfosztották attól a jogától, hogy kezébe vegye saját sorsát.
Ennek következményei drámaiak.
A XXI. század elején vannak emberek, családanyák gyermekeikkel, akik a híd alatt, hevenyészett fedél alatt alszanak. A lakhatás költségeinek fizetése, a Véolia vagy a Cise vízszámlája, a villanyé csak azt teszik lehetővé, hogy a gyerekek éhségét cukros vízzel csillapítsák.
Réunionban még 30 éve ismeretlen voltak a hajléktalan csavargók, mely ma a társadalom része lett, nőket, férfiakat, fiatalokat érint.
A francia Smic (a minimálbér intézménye) nem teszi lehetővé a megélhetést. Ugyanez a Smic Réunionon az életet megnehezíti, sőt, egy család számára lehetetlenné teszi. Lehetetlen normálisan lakni és táplálkozni úgy, hogy a termékek 35-40 %-kal drágábbak a franciaországiaknál.
Szigetünk bizonyos régióibban a lakbér ugyanolyan drága, mint a francia nagyvárosokban, komoly mértékben megterheli a családi büdzsét és családokat eleve kizár a lakhatás lehetőségéből. Gyakran él 3 generáció egy fedél alatt és több mint 29 ezer család vár szociális lakásra. Ezek a viszonyok melegágyai az elembertelenedésnek, alkoholizmusnak, drognak – fiatalságunk nagy részének mindennapos osztályrésze.
A gyakorlatot a francia kormány defiskalizációs politikája támogatja, nagyszámú lakás épül… a magánszektorban, mely nem a szegény lakosság szükségleteinek kielégítésére szolgál. Még ha rendelkeznek is néhányan földdel, a hatóságok ezeket beépíthetetlennek minősítik.
Így azok a külföldi vállalatok vagy személyek, akik azt sem tudják, Réunion a térkép melyik részén található, nagyszámú üres lakást birtokolva azokat kiadják havi 1500-2000 euróért, villákat árulnak 600 000-1,5 millió euróért. Kliensre találnak az európai származásúak között – akik káderek a közszférában vagy a magánszektorban.
A sziget gyarmatosítása lehetővé tette 2-3 nagy importáló család számára, hogy a lakosságot markában tartsa, a kiskereskedést megfojtva azt gyakorlatilag megszüntesse - a Jacques de Chateauvieux, Caillé, és AYOT csoport, ugyanaz, mely az Antillákon uralkodik, vagy a szintén nagy importatőr Dindar és Ravate.
A dolgozók családjai a befagyasztott bérekkel a legnehezebb helyzetbe kerülve nyomorban vergődnek. 52 %-uk a szegénységi küszöb alatt él, 76 000 a szociális költségvetésben szereplő minimális jövedelemmel rendelkező, több mint 100 000 munkanélküli várja hiába a munkát, a munkanélküliség pedig elsősorban a fiatalokat sújtja…

A helyi burzsoázia szorosan kapcsolódik az imént említett nagy családokhoz és Franciaországhoz mint gyarmatosító államhoz és politikai erőegyütteshez (csakúgy mint az Európai Unióhoz). Nevezetesen pedig a PCR (kommunista párt) is erőlteti a gyarmati függőségi kapcsolatokat különféle intézményes formában.

Franciaország, az Európai Unió hatalma alatt semmilyen számunkra pozitív megoldás nem jöhet létre. A réunioni nép jövője is a népek önrendelkezésének függvénye, a függetlenség és a termelőeszközök kollektív tulajdonlása, a szocializmus által.
Szükségszerűen ez a harc csak az antikolonialista erők együttesének és az indiai óceán szigetországai (Malgas, Comore, Mauritius, Rodrigez, Chagossien és Seychelle) munkásaktiváival való testvéri kapcsolat szorosra fűzésével lehet, hogy együtt küzdjünk az India-óceán szabad népeinek szabad uniójáért.

Alulírottak ennek a felhívásnak az alapján elküldjük küldöttünket az algíri konfenciára, s ahhoz anyagilag is hozzájárulunk.

Első aláírók:
J-Claude Barret (MAR)
Bernard Grondin (LPLP),
Katell Louarn (GTR),
Bruno Lorigny (syndicaliste),
J-Paul Paquiry (syndicaliste),
J-Jacques Perrot (GTR)



TÖRÖKORSZÁG


2010. szept. 12-én Törökországban népszavazás zajlott le az alkotmány 26 cikkelyének módosításáról. A részvételi arány 76 %-os volt, a voksolók 58 %-a igennel szavazott és 42 %-a nemmel. A kurd párt választási bojkottfelhívása többségben meghallgatásra talált a kurd városokban 50-90 % közötti távolmaradással.

Beszélgetés Ozansu Sadival, a Törökországi Munkások Egyesült Pártja vezetőjével, az algíri konferencia aláírójával.

Az Európai Unió és az USA üdvözli az Erdogan-kormányt

Mi volt a referendum tétje?

Arról az ellenreformról van szó, amit az amerikai imperializmus és természetesen az Európai Unió diktált. Az ellenreform témái között ott van a tisztviselők sztrájkjogának tiltása, az ország alávetése a multinacionális, elsősorban amerikai vállalatok érdekeinek, megnyitva az utat az állami stratégiai vállalatok tönkretétele előtt. Ez a módosítás hatályon kívül helyezi az Alkotmánybíróságot és az Államtanács Fellebbviteli Bíróságát szintén, mely civil intézmények Kemál nacionalista-populista örökségét védték.

Kik voltak az igen és kik a nem hívei?

Az igené Erdogan kormányfő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP, mérsékelt iszlám) és a volt kormányfő, Erbakan radikálisabb Iszlám Pártja. A köztársasági kemalista párt, a Népi Köztársasági Párt (CHP), a jobboldali Nacionalista Akciópárt (MHP) a nemre szólított fel. A BDP, a kurd párt bojkottra hívott fel, hogy tárgyalások kezdődhessenek a többségi pártokkal a jövő évi törvényhozói és elnökválasztások előtt.
A mi pártunk, a Törökországi Munkások Egyesült Pártja, mely részt vesz a Nemzetközi Egyetértés tevékenységében és delegációját elküldi az algíri világkonferenciára, a baloldal bizonyos pártjaival és csoportjaival a nemért kampányolt. A mi kampányunk az Európai Unióval és az amerikai imperializmussal való szakításon alapult.

Milyen volt a kampányotok?

Nemet az új alkotmányra, de igent egy szuverén alkotmányozó nemzetgyűlésre – ami megkülönböztet bennünket a burzsoá pártok állásfoglalásától, mert ezek nemet mondanak, de az Európai Unióban akarnak helyet foglalni.




Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Kommüniké

PARTI OUVRIER INDEPENDANT
87, rue du Faubourg-Saint-Denis
75010 PARIS
Tél. : 01.48.01.85.85
poi@fr.oleane.com
www.parti-ouvrier-independant.com


Állásfoglalásunk

E pillanatban, mikor állásfoglalásunkat éppen papírra vetjük, szept. 7-én 20 órakor (francia) dolgozók milliói és milliói sztrájkolnak a magán- és közszférában, vállalatoknál, irodákban, iskolákban, kórházakban, stb. Közülük 3 millió tüntetett országszerte szakszervezete felhívására transzparensei alatt, gyakran pedig a szakszervezetek közös feliratával követelve: «Visszavonni!».
A transzparensekből, matricákból, molinókból és a skandált jelszavakból világosan kiderült az óriási többség akarata: «Nem módosítható, nem tárgyalható, csak visszavonható, visszavonható Sarkozy-Fillon-Woerth-terve!».
Ezzel a gigantikus mozgalommal szemben, ezzel az ezerszer és százezerszer megerősített akarattal szemben Sarkozy azt választotta, hogy mindent egy lapra tesz fel. Foggal-körömmel ragaszkodik törvénytervezetéhez azért, amit maga mond ki: a «nyugdíjreform» az összes «reform» sava-borsa, mely mellett magát elkötelezte az EU-nál, az IMF-nél és a pénzügyi piacoknál. Mégpedig Barroso, az Európai Bizottság elnöke segítségével, aki ugyanebben az értelemben magyarázkodott ugyanezen a napon az Európai Parlament előtt Strasburgban. Mégpedig akkor, mikor Németországban, Spanyolországban és egész Európában az összes, bármely politikai színezetű kormány ugyanazokra a nyugdíjellenes ellenreformokra szándékozik kötelezni.
Ezzel a kivételes mobilizációval egyidőben érkezett a hír, hogy a Nemzetgyűlés szocialista csoportja mit is ért a nyugdíjak kérdésén: (konstruktív ellenzékként) «megvitatni a tervet» és nem pedig «szisztematikusan opponálni».
Nem szisztematikusan szembehelyezkedni? Hiszen ezen a hosszú szept. 7-i napon a sztrájkoló és tüntető milliók egyhangúlag csak azt mondják: «Szisztematikusan szembehelyzekedünk ezzel a gyalázatos reformmal, és követeljük visszavonását!»
Ami Chérèque nyilatkozatait illeti, melyek azt sejtetik, hogy a módosítások által van kiút… azzal a feltétellel, hogy becsukjuk a szemünket a 60-ról 62 évre való változáson… Melyik sztrájkoló, melyik tüntető mozgósította magát ezért ma?
Ennek a kivételes szept. 7-nek az estéjén a tüntetők óriási többsége számára a dolgok világosak: senki nem kapott mandátumot arra, hogy belemenjen Sarkozy durva játékába, senki nem kapott a ma felegyenesedett tömegektől felkérést arra, hogy «tárgyaljon» az ellenreform «bevezetéséről».
Marseille-ben, Lyonban, Bordeaux-ban, Toulouse-ban, Rennes-ban, Rouen-ban, Párizsban… a magánszektorban, a közszférában, a többszáz összejövetelen, a felvonuló tüntetők között egy kérdés fakadt: «Nem ez a pillanat, mikor egy blokkban fel kell egyenesednünk, dolgozók és szervezeteik egyesülve az egyetlen jelszó alapján: a törvénytervezet visszavonását? Nem jött-e el a pillanat, hogy a szervezetek teljesen világosan és nyíltan döntsenek a visszavonást követelő sztrájkfelhívás dátumáról?»
Ennek a szept. 7-nek az estéjén ki merné feltenni, hogy nem ez a megfelelő válasz a demokráciára és a sztrájkolók, tüntetők megbízására? Ki merné feltenni, hogy a dolgozók nem állnak készen?
a Független Munkáspárt országos titkárai:
Claude Jenet, Daniel Gluckstein, Gérard Schivardi, Jean Markun
2010. szept. 7.

Nemzetközi információk

új széria 17.sz. (386) – 2010. szept. 3.


A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.) előkészítése


Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.

54 ország 463 első aláírója
összehívására


Tartalom:

Afganisztán:
Titkos dossziék szabják meg az USA és a NATO barbár misszióit Afganisztánban.

Európa:
A Dolgozók Európai Egyetértésének 2. sz. lapja

India:
Interjú Subash Naik Jorgéval

Azánia:
Interjú Lybon Mabasával




AFGANISZTÁN



Titkos dossziék szabják meg az USA és a NATO barbár misszióit Afganisztánban


A Wikileaks-ban publikált kiszivárogtatott titkos dossziék ismét felfedték az USA- és a NATO-missziók kriminális és illegális voltát Afganisztánban. A Wikileaks szintén nyilvánosságra hozta a "terrorizmus elleni küzdelem", a "béke és demokrácia" jegyében meghirdetett törvénytelen megszállás dokumentumait.

Az ilyen dokumentumok fokozatos nyilvánosságra hozatala ki fogja nyitni azok szemét, akiket az Obama-adminisztráció becsapott az afganisztáni misszió természetét illetően és akik azt hiszik, hogy a háború garantálja stratégiai érdekekeik teljesülését a térségben. Határozottan tudjuk, hogy ennél fontosabb dokumentumok is vannak, melyek még nem jutottak el a sajtóba, de ennél is pregnánsabban bizonyítják az Obama-vezetés véres, bűnös arculatát.
A titkosnak minősített dossziék, melyek – minden bizonnyal az elmúlt 6 év okából – igyekeznek meggyőzni bennünket arról, hogy a háborúnak véget akarnak vetni, nem is annyira újdonsültek és katonai szempontból kényesek, mint azt az USA és kiszolgáló sajtója feltételezi. Csak ezek a dokumentumok pl. 150 tömeggyilkosságot, afgán civil áldozatokat érintő incidenst bizonyítanak, melyet az USA és szövetségesei provokáltak szándékosan.

Nem szabad a közvéleményre gyakorolt hatását lebecsülni, csakúgy, mint az imperialista táborban provokált szakítást sem. A több, mint 90 ezer dosszié sajtóban landolása fel fog vetni a közvéleményben az USA agresszív politikáját és gyakorlatát érintő kérdéseket, különösen Afganisztánt illetően.

A Pentagon archivumából származó titkos iratok kimutatják, hogy az amerikai kormány semmibe veszi saját népe akaratát, abból csak a «választások» általi legitimitását vonja le.

Itt az ideje, hogy Amerika népe, mely a jelenlegi rezsimet megszavazta, elutasítsa pénze kiadását és ugyanakkor fiainak küldését ennek a brutális és csaló rezsimnek a szolgálatában, mely a nép előtt elrejti az igazságot.

A 90 000 dokumentum feltárja az USA bűneit és törvénytelen akcióit. Ez több, mint elég ahhoz, hogy az Obama-adminisztrációt és az ügybe belekeveredett intézményeket bíróság elé citálják, felelősségüket kimondják avégett, hogy az afganisztáni háború áldozatainak elégtétellel szolgáljanak.

Ugyanakkor azért, hogy a közvéleményt ismét becsapják, az imperialisták információkkal látták el a sajtót, az intézményeket, az «emberi jogokat védő szervezeteket» ("Afghanistan Independent Human Rights Commission", " Amnesty International", "Human Rights Watch" vagy a "Riporterek határok nélkül"), melyek ahelyett, hogy támogatnák a Wikileaks merészségét és a normális újságírói munkát, mely abból állna, hogy az olvasókat tájékoztassa a jogokon történt erőszaktételről, a Pentagon mellett sorakoztak fel, hogy elítéljék a Wikileakset az USA afganisztáni háborús missziójának leleplezését. Megfenyegették a Wikileakset, hogy az hagyja abba az USA afganisztáni bűneinek leleplezését, mindezt pedig az «újságírás elveinek» respektálása nevében!!!

A megjelent dokumentumoknak, melyek kétségtelenül nem az egész történetről szólnak, fel kell ébreszteniük az európai, kanadai, ausztráliai és japán embereket, hogy követeljék kormányaiktól, vessenek véget segítségüknek és finanszírozásuknak az USA vezette afganisztáni illegális misszióban, mely, ahelyett, hogy a helyzetet javítaná és a fejlődést garantálná, oka a növekvő instabilitásnak, küzdelemnek és gyilkosságoknak, a szegénységnek és korrupciónak, a 2001 óta folyamatosan növekvő drogkereskedelemnek.


Left Radicals of Afghanistan (LRA)
2010. aug. 20.


2. sz. kiadvány
Bizottság a Dolgozók Európai Egyetértéséért
2010. aug .27.



A DGB* követelése, «a 67 éves nyugdíjkorhatár eltörlése minden egyéb feltétel nélkül»,
a szakszervezetek szervezte tömeges mobilizációt igénylő feladat

*Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB – a német szakszervezetek legnagyobb szövetsége 7 millió taggal)

Európa minden országában a dolgozók, a népesség igyekszik ellenállni az IMF és az EU diktátumainak, melyek a szigorítási programok keretében a nyugdíjbavonulás idejének több éves emelését akarják kikényszeríteni.

Németországban 2007 márciusában a (burzsoá CDU/CSU és az SPD közötti) nagykoalíció döntött a “67 éves nyugdíjkorhatárról”, a jelenlegi 65 év 67 évre emeléséről. 2012-től az öregségi nyugdíjba vonulás ideje progresszívan emelkedik. A saját soraiban fellépő ellenállás megtörésére az SPD vezetése kimondta, hogy ezt a döntést 2010-ben újból megvizsgálják abból a szempontból, van-e elég 60-65 év közötti aktív dolgozó, akire érvényes lehet aktivitása meghosszabbítása. Az SPD vezetése azt javasolja, hogy az öregségi nyugdíjkorhatár emelését függesszék fel addig, míg a 60-64 éves korosztály 50 %-a a társadalombiztosítási fedezettel bíró aktivitással rendelkezik. Jelenleg ez csak 21,5%.

A “67 éves nyugdíjkorhatárról” szóló törvény a nyugdíjakat illető történelmi vívmányaink elleni ellenreform intézkedések sorában valóságos tőrdöfés, melyet már Schröder (SPD) kormánya bevezetett az ún. Agenda politikai kereteiben: a nyugdíjcsökkentés és részleges kötelező privatizáció a dolgozók egy része számára – életszínvonaluk hátrányára, s ha lehetséges, ennek a kiegészítő magánbiztosításnak kompenzációja bérükben.

Ezeknek az intézkedéseknek lett következménye az idős személyek szegénységének lényeges kiszélesedése és a «67 éves nyugdíjkorhatár» azzal fenyeget, hogy ez a szegényszég kiterjed több millió dolgozóra is. A “67 éves nyugdíjkorhatárra”, a nyugdíjak csökkentésének ilyen brutális kiegészítő intézkedésére összpontosul a lakosság teljes gyűlölete a nyugdíjakra vonatkozó regresszió együttesében. A DGB szakszervezetei évek óta reklamálják eltörlését. A Merkel-kormánynak most végső döntést kell hoznia ebben a témában, hogy ne kockáztassa teljes szigorítási és pauperizációs programjának bukását.
Ebben a helyzetben az SPD vezetése «nemzeti felelősségével» érvelve «kompromisszumot» keres a törvény teljes visszavonása követelésével szemben, hogy megakadályozza a Merkel-kormány csődjét és a nyugdíjak elleni eddig hozott összes intézkedés hatályon kívül helyeztetését.

Az SPD igazgatásának eme határozata után elnöke, Michael Sommer világosan elmagyarázta a központ és szakszervezeteinek álláspontját: «Kisöpörni (mindössze) a 67 év nyugdíjkorhatárt». Hozzátette, hogy ennek a jelszónak kell lennie «a tiltakozó akciók» központjában, melyekre a DGB hív az ősszel.

Egyre több hang szólal meg a szakszervezetekben, mely a szakszervezeti tömegmobilizációs egységet reklamálja a vállalatoknál és az adminisztrációban azzal a világos követeléssel, hogy a 67 éves nyugdíjkorhatárt minden feltétel nélkül el kell hagyni. Nem a szakszervezet szerepéhez tartozik, hogy ősszel teljesen szétszórt tiltakozó akciókra hívjon «társadalmilag elfogadott» korrekció céljából az Unió és az IMF diktálta kormánypolitika ellen.

Szociáldemokraták és szakszervezetisek harcolnak a dolgozók és az ifjúság egyesült mozgósításért a DGB és az SPD szervezésében a szigorítási program és a 67 éves nyugdíjkorhatás eltörlése ellen, a mobilizáció és az akciók központosításáért és egy berlini, a kormány székhelye előtti tüntetésért. Ez az egyetlen út a dolgozók egyesült erejének harcbavetésére, az egyetlen arra, hogy a kormány, az Európai Unió és a Valutaalap politikájával szembeszálljunk.

Carla Boulboullé

Németország

«A bérből élők együttesének szakszervezetek által szervezett valódi mozgósítása megállíthatja a Merkel-kormány szigorítási és megnyomorító programját»

(Rainer Döring és Gotthard Krupp, a Ver.di berlini regionális vezetése tagjai)

A DGB és szakszervezeteinek őszi akcióelőkészülete az Európai Szakszervezeti Szövetség (ESZSZ/CES/ETUC) felhívásának keretében számtalan kérdést vetett fel és a szakszervezetekben számos vitát indított.

A Merkel vezette burzsoá koaliciós kormány «80 milliárdos szigorítási program bevezetéséről döntött, mely a közkiadásokat és a szociális szolgáltatásokat érinti Németországban a békeidőkben sosem tapasztalt szörnyű módon (…). Mindez brutális támadást jelent a német munkásmozgalom eredményei ellen.» Matthias Cornely a DGB-től elvtársaival együtt levélben fordult Michael Sommerhez, a DGB elnökéhez és Berthold Huberhez, az IG Metall elnökéhez.

Ezzel a vad szigorítási és pauperizációs programmal Merkel a munkás- és fiatal lakosságon akar eret vágni, hogy az állam óriási eladósodását fedezze, mellyel a spekulációt, a tőkéseket és az eurót akarja megmenteni az EU és az IMF diktátuma alapján.

A lakosság több mint 80 %-a teljes egészében elutasítja ezeket az intézkedéseket. Ezért meghatározó a «nemzeti felelősség» nevében az SPD és a DGB, a dolgozók érdekképviseletét hirdető szervezetek integrálásása a szigorítási politika megvalósításába. Annak ellenére, hogy bizonyos antiszociális intézkedéseket kritikával illet, az SPD deklarálta alapvető együttműködését a kormánnyal «értelmes paktumban a válság leküzdéséért».
A DGB kongresszusán Merkel világosan megmondta a szakszervezeteknek, hogy elismeri jogukat a tiltakozásra és a szociális intézkedések elutasítására, de elvárja, hogy folytassák a munkáltatók és a kormány melletti «szociális partnerséget» a válságkezelésben.

A DGB-hez tartozó szakszervezetek a szigorítási tervet, mint társadalmilag igazságtalant, elítélték. A szociális költségvetés drámai megkurtítása, az egészségügy reformterve a szolidáris alapú betegbiztosítást és annak paritásos finanszírozását kérdőjelezi meg, a helyzet elviselhetetlen súlyosbodásához vezet. A Ver.di szakszervezet megállapítja, hogy «A kormány a szociális államot darabokra szaggatja.»

Jelenleg a kormány intézkedései még csak tervek, szeptember elején kerülnek a parlament elé. Nem az lenne a dolgozói érdekvédelem elemi szakszervezeti mandátuma, hogy a bérből élők mozgósítását szervezze mindez ellen?

Ezért reagált számos szakszervezeti tag értetlenséggel és vehemens tiltakozással, miután megtudta, hogy néhány nappal a 80 milliárdos szigorítási terv bejelentése után a DGB vezetése részt vett azon a válságkezelő tárgyaláson, melyre Merkel hívta meg a «szociális partnereket», és ahol a szakszervezetek beintegrálásának kísérlete folyt azzal, hogy felelőssé tegyék őket az állami eladósodás költségvetési konszolidációjára irányuló intézkedéseiben (a bankok megmentése céljából).

«Titkos találkozó folyt a szakszervezeti tagok háta mögött», írják M. Cornely és elvtársai ebben a levélben és követelik: «Orientációnkról semmiféle tárgyalást a kormánnyal, mivel ha a vitába belemegyünk, ez annyi, mintha el is fogadtuk volna!»

Az ESZSZ (CES/ETUC) a DGB akcióinak keretében abból indul ki, hogy nincs alternatívája a tőkések és bankok megmentésése érdekében megvalósítandó töbmillió eurós terveknek a drasztikus szigorításokban, amit az EU és az IMF akar minden európai a kormányra rákényszeríteni, csak szociálisabb változatot követel.

Ne tévesszenek meg senkit a szép megfogalmazások, amelyek a finánctőke szerény részvételét illetik a terhek méltányos megosztásának nevében.

A szakszervezetek feladata nem az, hogy a kormányt segítsék néhány korrekciós javaslattal pauperizációs programja «szociálisan korrektebbé és elfogadhatóbbá» fogalmazásában. Elvtársaink a DGB-nél Sommerhez írott levelükban azt írják: «Azt mondtad, hogy a DGB kiviszi a tiltakozást a vállalatokhoz, csak alá kell írnunk (…). De szakszervezetünk felelőssége az, hogy szervezzük meg a dolgozók mozgósítását (s ne csak tiltakozzunk és korrigáljunk, de végülis elfogadjuk) világos jelszavak alapján:
A 80 milliárdos szigorítási terv egyszerű visszavonása! Az állami költségvetést hozzák helyre a «pénzügyi piacok megmentésére» szánt milliárdokkal!»

Meg vagyunk győződve arról, hogy valamennyi dolgozó valódi szakszerveti mozgósítása ezen követelés alapján elégséges lesz a kormány terveinek leállítására. De ez azt is jelenti, hogy a szakszervezetek nem oldódhatnak fel az ATTAC, a szociális paktumok, a civilszervezetek tevékenységében, ahogyan jún. 12-én történt, ahol a tüntetők között lobogott a DGB zászlaja.

Számunkra égő aktualitással merül fel a probléma: a DGB szakszervezeteinek vissza kell nyerniük alapvető jogukat a szakszervezeti harc és sztrájk szervezésére a kormány döntései ellen, ami a dolgozók gazdasági és szociális érdekeit illeti.

A szakszervezeti felelősök számára esztelenség a sztrájkok és szakszervezeti küzdelmek alkotmányellenes tiltásának betartása, mely az ’50-es évek méltánytalan bírósági ítéletén alapszik, s mely önkényesen határt szab a szakszervezetek helyének és mandátumának a munkásérdekek védelmében. A szervezett szakszervezeti küzdelem sztrájkjog nélkül (az Alkotmány 9. cikke) nekünk, dolgozóknak csakúgy, mint szakszervezeteinknek annyit jelent, hogy csak «kollektív kolduláshoz» és hiábavaló tiltakozásokhoz van jogunk. Egyébként pedig minden tiltás dacára szakszervezeteink szerveztek már nagyon sikeres munkabeszüntetéseket bizonyos ágazatokban és vállalatoknál, kombinálva a szakszervezetek szervezte központi tüntetésekkel.

A Soziale Politik und Demokratie-ban a szociáldemokrata aktivisták az SPD összes tagjához fordulnak azért, hogy a szervezett dolgozók mellett kötelezzék el magukat avégett, hogy a dolgozók és az ifjúság együttes mobilizációja megszerveződjék a Merkel-kormány rettenetes szigorítási terve ellen. Meg vagyunk győződve arról, hogy egy ilyen egyesült mozgósítás képes lesz arra, hogy Merkel politikáját, mely a válság terhét a lakosságra akarja hárítani, elvesse.


Franciaország


Egységakció vagy szakszervezeti magánszám? Sokk készülődik szeptember 7-re

(Pascal Samouth, szakszervezeti felelős)


Szept. 7-én lesz a Nemzetgyűlésben az első vitanap a nyugdíjellenes törvényről és a szakszervezetek együttesen hívnak «sztrájknapra és tüntetésekre».

E szervezetekhez tartozó dolgozók egység iránti igénye a nyugdíjprojekt visszavonásáért egyre növekszik, de a CGT és a CFDT apparátusainak csúcsán próbálkoznak a követeléseknek hátat fordító «szakszervezeti magánszám» erőltetésével.

A június közepén a kormány által bejelentett új törvény brutálisan súlyosbítja a nyugdíjhoz fűződő jogokat. Az Európai Unió és az IMF parancsainak megfelelve a következőkre akar kötelezni:
- a járulékfizetés meghosszabbítása 41,5 évre
- az öregségi nyugdíjkorhatár felemelése 60-ról 62 évre
- a tisztviselők speciális szabályozásának hatályon kívül helyezése

Ez az offenzíva a bérből és fizetésből élők nyugdíjának jogaival szemben a kormány globális szigorítási tervének első lépése a francia munkásosztály ellen.

2010. jún 15. óta az CGT-FO, a három alapvető konföderáció egyike, 70 ezer tüntetőt hívott az utcára Párizsban. Ezen a napon tette közzé javaslatát az akcióegységről főtitkára, Jean-Claude Mailly a törvénytervezet elleni közös szakmaközi sztrájkfelhívással.

Az FSU, az oktatás legfőbb szakszervezete kongresszusán szintén a törvény visszavonása mellett foglalt állást. Ugyanez a helyzet több más föderációnál is és az CGT számos szakszervezeténél csakúgy, mint a Solidaires szervezetnél.

De a manőverek sokasodnak. Egy belső körlevélben az CGT, a legnagyobb szövetség «konföderális irodája» addig megy, hogy azt magyarázza, a visszavonás akaratlanul a kormány malmára hajtaná a vizet, mert ebben az esetben a törvénytervezetben elért módosítások nem érvényesülhetnének.

Ez az állásfoglalás fejeződik ki a CFDT, a keresztény eredetű szakszervezet poziciója körüli szakszervezeti magánszámban, mely nyíltan kiáll a járulékfizetés meghosszabbítása, a tisztviselők úgynevezett «előnyei» visszavonása, sőt, a nyugdíjkorhatár felemelésének támogatása mellett is. Ez – a minden szervezet megfegyelmezésére irányuló – szándék közös körlevél kiadásának ötletéig ment el, hogy együttes felhívás szülessen az ESZSZ (CES/ETUC) által meghirdetett szept. 29-i napra (mely ajánlatot a CGT-FO már elhárította).

Még a nyáron parlamenti bizottság ült össze a törvénytervezet tanulmányozására. A legfőbb ellenzéki pártok, a PS (szoc.párt), a PCF (komm.párt) és a Parti de Gauche (Baloldal pártja) megsokszorozták módosító javaslataikat, tisztán jelezve a munkásosztálynak, hogy ők sem képviselik a visszavonás követelését.

A kormányt botrányok aknázták alá felfedvén szoros kapcsolatait az üzleti világgal, a brüsszeli és washingtoni parancsok végrehajtásában így ennél nagyobb támogatásról álmodni sem tudna. Azért, hogy kibontakozzanak ebből a halálos ölelésből, a szakszervezeti felhívások nagy számban a szept. 7-i sztrájk esetében a megyékben és vállalatoknál kifejezetten a törvénytervezet visszavonására irányulnak és állást foglalnak a szakmaközi sztrájk mellett. Néhány:

Keleti Pirenneusok – «Ez a terv végzetes a bérből élőkre nézve, ezért a CFDT, CFTC, CGT, FO, FSU szakszervezetek elutasították (…) A szakszervezetek a törvénytervezet egyszerű és tiszta elutasítását kérik.»
Felső-Loire – A CGT, FSU, CFTC, CFDT, CGT-FO, UNSA és Solidaires megyei szövetségei nyilatkozata: «Semmi hátrálás sem a nyugdíjkorhatárt, sem a járulékfizetési időt, sem pedig összegük csökkentését illetően (…). Követeljük a kormány tervének visszavonását (…). Itt az ideje a szakmaközi sztrájknak.»
Atlanti- Loire – «Azért, hogy ezt az ellenreformot meghiusíthassuk és a minimális követeléseket elérjük, az FSU 44, a Solidaires 44 és az UD CGT-FO 44 szükségesnek ítéli a sztrájkelőkészületet a kormány tervének visszavonásáig.»

Szept. 7. tehát már tét a munkásosztály csatájában, az egység követelése nyilvánul meg a nyugdíjtörvény visszavonásáért, az Európai Unió és az IMF követelte szigorítási terv kudarcának feltételeképpen.


Görögország

(Hélène Zografaki-Teleme, az OLME, a görög pedagógus szakszervezet vezetőségi tagja)

Kivonat felszólalásából a 2010. jún. 19-20-i európai munkáskonferencián

«Kedves Barátaim, Hélène Zografaki vagyok a 60 ezer tagot számláló OLME végrehajtó bizottsági tagja (…).

Európában a verseny vált a végső céllá. Azért, hogy ezt a versenyt támogassák (…) a strukturális politikát helyezték előtérbe (piacliberalizáció, privatizávió, a munka rugalmassága). A Lisszaboni stratégia jelenleg a munkásellenes reformok eszköze, mely egyszerre akarja megszüntetni a szociális modellt (…) és a munka védelmének szabályozási kereteit, hogy olcsó munkaerővel szolgálhasson a tőke számára (…).
A harcban megszerzett munkás- és szociális jogok kerültek megkérdőjelezésre és végül likvidálásra (…). Ha abból az elvből indulunk ki, hogy országunk soha nem volt különösen ismert szociális politikájáról, könnyen megérthetjük, hogy a munka törvényi hátterét illetően visszatérőben vagyunk a középkor felé (…).

A görög dolgozók ellen a «Stabilitási és fejlesztési paktumban» és a görög kormány- IMF- EU-EKB által aláírt Memorandumban hozott drasztikus intézkedések híre bejárta az egész világot, még a legeldugodtabb zugokba is eljutott. A pénzügyi intézkedések tartalmazzák a tisztviselők bérének csökkentését (…), a bérek, a pótlékok befagyasztását három évre, úgyszintén a tisztviselők számának csökkentését (…).
Az adózás is sújt a dolgozókra: a közvetlen adók emelkedése a vásárlóerőt gyengíti (…). Intézkedések történtek az elbocsátások megkönnyítésére és a rugalmasság bátorítására. De a legrosszabb csak ezután jön a nyugdíjakra vonatkozó új törvénnyel (…). Ami már most tudható, a 65 éves öregségi nyugdíjkorhatár 40 éves munkaviszony alapján (…).
Szakszervezetem kezdettől fogva megjelölte a válság felelőseit, szervezi a harcot, az intézkedésekkel való szembenállást annak ellenére, hogy a Papandreu-kormány élvezi a kis sajtópapagájok támogatását az intézkedések «muszáj-átmenetként» való bemutatásával, «nemzeti szükségletként az ország csődtől való megmentésére».
Szerveztük a küzdelmet, tüntetéseket mindenütt Görögországban, Athénban, a nagyvárosokban (…) a közszolgáltatás szakszervezeteivel együttműködve (…).
Január óta 8 sztrájkot vittünk végbe, közöttük 4 általános munkabeszüntetés a közszférában és a magánszektorban együttesen, mindegyikben jelentős részvétellel és harci elszántsággal (…).
Nagy érdeklődéssel figyeljük az Európa más részén folyó szakszervezeti kezdeményezéseket és mozgósításokat (…). Azt gondoljuk, hogy a dolgozókat érő támadások olyan intenzitásúak, hogy egymagában egyetlen szakszervezet, egyetlen ország sem boldogulhat (…). Remélem, hogy ez a tanácskozás egy lépést előre tett ezen az úton!»





INDIA

“India, Afganisztán, Pakisztán… új háborús zóna”

Subash Naik Jorge

Subash Naik Jorge 1977 óta dolgozik a banki alkalmazottak szakszervezetében.
Elnöke Goa államban a Banki Alkalmazotti Társulásnak és tagja az AIBEA (India Banki Alakalmazotti Társulása) központi bizzottságának.
Más szakszervezetekben is vállal szerepet, a HEFOI (hotelszemélyzet konföderációja) főtitkára, az NTUI (Új Szakszervezeti Kezdeményezés) alelnöke.


Indiában megsokszorozódtak a konfliktusok a mezőgazdaság körül. Mi az oka?
Az indiai lakosság zömének létfenntartása a mezőgazdaság függvénye. Annak ellenére, hogy 60 év telt el országunk felszabadulása óta, a parasztság helyzete nem változott. Inkább csak túlélnek, mint élnek. Ha a termés elégtelen, tömegesen követnek el öngyilkosságot, mert nem tudják fizetni a föld megműveléséhez kapott kölcsönöket. Ebben a kontextusban fogadta el a parlament a kormány 2005-ös speciális gazdasági zónákról szóló törvényét.
A speciális gazdasági zónák semmiféle előnyt nem jelentenek sem az országnak, sem a lakosságnak. Az itt található ipar nem fizet adót. A parasztok földjét elragadják egy falat kenyérét, hogy aztán óriási profitot hozva a gyáriparosoké legyen, akik már a föld árából is hasznot húznak. Nincs is szükségük az üzem felépítésére, a terület egy részét eladják ingatlancélokra.

Mi szakszervezetek állásfoglalása ebben a témában?
A szakszervezetek együttese radikálisan szembehelyezkedett a gazdasági zónákról hozott törvénnyel, mivel itt semmilyen munkatörvény nem alkalmazható és a dolgozók kizsákmányolása totális.
Indiában mindenütt, ahol ezek a zónák létrejöttek, a parasztok erősen ellenálltak. A kommunista párt vezette nyugat-bengáliai kormány ellen nagyon erőszakos ragálások történtek, mert az Singurban meg akarta kaparintani a földeket, hogy átadja a Tata vállalatnak, végül a kormány is, a vállalat vezetése is meg kellett hátráljon. De hasonló lázadások mindenütt voltak az országban a speciális zónák ellen. Goában, mely egy kis állam Indiában, látván a lakosság szembenállását be lettek tiltva, a kiadott engedélyeket bevonták.
A 2005-ös törvény visszavonását mi kezdeményeztük és az első visszhangok nagyon bátorítóak.

Milyen különleges okok motiválnak arra, hogy az algíri konferencián küldött legyél?
Az algíri tanácskozás témája jelenleg a lehető legaktuálisabb. India, ahogy az egész világ, jobban élne, ha a kizsákmányolásnak és a háborúknak véget vetnénk.
Indiában a közvetlen probléma a szegénység. Országunk nem képes drága fegyvereket és bombákat fizetni. Holott a háború kiterjedésének fenyegetése, a Pakisztánnal fenálló feszült állapot nevében a költségvetés óriási összegeket szán katonai célokra. Mindez kidobott pénz. Minden ország ilyen romboló kiadások mellett kötelezi el magát a háborús fenyegetés ürügyén. Ez a pénz szolgálhatna a népesség jólétének emelésére. Létre kell hozni egy háborúellenes mozgalmat és szembehelyzekedni azokkal, aki háborús apológiával a fegyveriparból profitálnak.
Meg kell szabadítani a Földet az ember ember általi kizsákmányolásától is. Az egész világon azt mondják, hogy India és Kína teljes kibontakozását éli. De mire szolgál ez a gazdasági fejlődés, ha csak kevesen nyernek vele, és azon alapszik, hogy kisszámú gyáros zsákmányol ki embermilliókat és halmoz fel óriási gazdagságot? Mire jó ez a fejlődés, ha India lakosságának 77 %-a muszájból napi 20 rúpia alatti összegből él és ha 5 milliárdos kezében összpontosul akkora vagyon, mint amennyit a társadalmi létra alján 300 millió keres?
A legszegényebbeket és a kihalással fenyegett törzsi népességet érintő problémák a nagymértékű kizsákmányolásnak tudhatók be, annak, hogy hagyományos forrásaiktól eltávolítják őket, s az országot vezető burzsoá politikai formáció ezt nem veszi tudomásul.
Szemben állunk az India és az USA közötti nukleáris egyezménnyel, mivel ez nem felel meg nemzeti érdekeinknek. Most akarja az indiai kormány a parlamentnek bemutatni törvénytervezetét a nukleáris felelősségviselésről, mellyel felmenti a nukleáris reaktorokat szállító amerikai multinacionális vállalatokat a nukleáris baleset esetére vonatkozó kártérítés minden kötelessége alól. Teljes mértékben ellene vagyunk, hogy ezt a törvényt a parlament elfogadja.
Mint szakszervezeti aktivista már 30 éve türelmetlenül várom az algíri konferenciát, mert mindkét témája, a háború és a kizsákmányolás ellen, engem szívből érint, ahogyan az egész munkásosztályt is. Azt várom a konferenciától, hogy segítsen előbbre vinni a dolgokat, közelebb hozzon bennünket, akik a békéért és a társadalmi javak igazságos elosztásáért vagyunk. Meg kell mondjam mindazoknak, akik a tanácskozás előkészítésében részt vesznek, hogy mellettük vagyunk, ha sokezer kilométer is választ el bennünket. Nagy sikert kívánok a konferenciának, és türelmetlenül várom, hogy ott lehessek novemberben.

AZANIA

16 évvel az apartheid hivatalos vége után

Lybon Mabasa

Lybon Mabasa, aki egyike volt a Steve Biko által szervezett Fekete Öntudat Mozgalom fiatal aktivistáinak a sowetoi (1976) felkelés folyamán és ezután az 1978-ben Steve Biko küzdelmének folytatására létrejött Azanian People Organization (AZAPO) egyik felelőse lett, ma a Socialist Party of Azania (SOPA) vezetői között van. A SOPA a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének kampányaiban és aktivitásában rendszeresen részt vesz. Lybon Mabasa Algírban lesz a világkonferencián.
A Nemzetközi információk 2010.aug. 5-i számában országa helyzetének bizonyos aspektusairól szólt.

Miközben a labdarúgó világbajnokság körül forgott a világ, a hivatalos állításokkal ellenkezőleg Dél-Afrika helyzete ugyanolyan kritikus, sőt a Világkupa következményei folytán még súlyosbodott is.
Több mint 8 milliárd euróba került, különösen a hatalmas stadionok építése az ország kilenc régiójában, a nagysebességű vasút kiépítése bizonyos irányokba (megfizethetetlen áron), és a repülőterek feljavítása. Feltételezték, hogy ezek az infrastruktúrális beruházások Dél-Afrika számára tartós hasznot hoznak. Ebből semmi sem lett, mert a nagy többség számára elérhetetlenek. A stadionok többsége kihasználatlanul marad.
Eközben csak egy példára utalok, 22 millió dél-afrikai (az alapvetően fekete lakosság több mint 44 %-a) továbbra is bádogvárosokban él és még ivóvízhez sincs hozzáférése. A dél-afrikaiak többsége számára lakhatásuk tragikus helyzete általános életkörülményeiknek csak egyik jellemzője.
A lakosság közel 50 %-a egy dollárnál kevesebb összegből él, a hivatalos szegénységi küszöb alatt. Az aktív korú lakosság 40 %-a munkanélküli. A hajléktalanok, munkanélküliek óriási többsége, kb. 90 %-a, fekete.

Hogyan lehetséges 16 évvel azután, hogy a fajgyűlölő rendszer intézményeit megdöntötték?
A föld helyzete adja az első választ: az apartheid rendszer a feketék földtől való megfosztásán alapult. Ma, 16 évvel bukása után még mindig a megművelhető földek 80 %-a a 62 ezer fehér család tulajdona. Másképpen szólva, a rendszerváltozás nem érintette az apartheid gazdasági bázisát. Ez nem csak a földre érvényes, hanem az ország alapvető kincseire, pl. az ásványokra, melyek az apartheid multinacionális vállalatokhoz közeli nagy családjainak magántulajdonában maradtak.
A kompromisszumot az apartheid kormánya és a nemzeti mozgalom (ANC) vezetése kötötte kifejezetten a magántulajdon védelmében, vagyis az apartheid nagytőkései érdekében.

Hogyan reagál Dél-Afrika fekete népe erre az alkura, mely éppen az apartheidellenes küzdelem központjában álló kérdést érinti?
Ma már mozgalomsorozaton, nevezetesen sztrájkokon át Dél-Afrika fekete népe, munkásosztálya lázad a dolgok ilyen állása ellen. Ami nem jelenti, hogy a dolgozók denunciálják az ANC vezetését, de a változást akarnak. Ezért a SOPA, mely a demokráciáért küzd, tehát azért, hogy az elnyomott és kizsákmányolt többség gyakorolja a hatalmat, azt javasolja a többi, a nemzeti mozgalomban született demokratikus és munkásmozgalmi szervezetnek, hogy egyesüljünk népünk lesürgősebb követelései körül:
- az elbocsátások megszüntetéséért;
- a bányák, nagyipar, a pénzügyi rendszer államosításáért, hogy az ország rendelkezésére álló hallatlan forrás a szegénység leküzdésére fordítassék;
- valódi agrárreformért, mely visszaszolgáltatja a fekete parasztoknak a jogos jussukat, a földet;
- hogy azonnal legyen vége az apartheid által ránkhagyott adósságszolgáltatásnak.
Valószínűtlen és botrányos, hogy dél-afrikaiak milliói ki vannak szolgáltatva a legnagyobb nyomornak, de az ország áldozatosan folytatja a megdöntött rabszolgatartó rezsim felhalmozta adósság fizetését.

Küld-e a SOPA delegációt az algíri világkonferenciára?
Igen. Mivel a háború- és a kizsákmányolás elleni harc jegyében lett meghirdetve, hogyan is tudnánk távolmaradni? A háború és kizsákmányolás kifejezések pontosan leírják azt, ami ma Afrikában történik a fosztogatás eredményeképpen, országaink szuverenitásának megszüntetése nyomán, népeink imperialista manipulásása következtében. Harcolni az IMF és a Világbank halálos tervei ellen, melyek ma, a világválságban vadabbak, mint valaha, parancsoló szükséglet népeink túlélése érdekében. Ez a küzdelem kötelezi a ragadozó államtól és intézményeitől független szervezeteket. Magába foglalja, hogy ezek a szervezetek erőfeszítéseiket koordinálják, mert Afrika népeinek megmentése csak nemzetközi szinten lehetséges. Ezért leszek ott Algírban.

Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com




Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

A francia kormány eldöntötte...

nyilvánvaló politikai okokból a kiutasítás eszközéhez nyúl ; elsőként a Franciaországban élő külföldi származású romákat küldi el

Kik is a romák? A fogalom rendkívül összetett: ez a nép a 11. században kezdett kivándorolni a mai Pakisztán területéről. A roma szó a romani rrom-ból ered, ami embert jelent (nőnemben roma, többes számban romani). A 14. században a bizánci birodalom területére kerültek (ahol Ατσίγγανος , Atsinganos, «érinthetetlenek» nevet kapták), s innen származik a német zigeuner és olasz zingaro szó. Az ambuláns léthez társuló foglalkozások (vasmegmunkálás, üstkészítés) adták a Γύφτοs, Gyftos nevet, ami angolul Gypsies, spanyolul Gitano, és Franciaországban Gitan, Égyptien (V. Hugo Párizsi Notre Dame-jában Esmeraldát «Égyptienne »-nek nevezik...) Bohémia (ma Csehország) királya útlevelet adott a 15. században európai közlekedésük megkönnyítésére, innen a név: bohémiaiak. Párizsba 1427-ben érkeztek (a Journal d’un Bourgeois de Paris tanusága szerint) kedvező fogadtatásban részesülve. A romanisel név a romaniból ered, Romani Çel, «emberek csoportja», a manus valószínüleg a szanszkrit manusha, «ember», ami a Rrom a romaniban, és a Sinti minden bizonnyal a Sind folyótól ered, mely nevét adja Sindh tartománynak, a romák őshazájának. A Sinti és a Manus ugyanazt a népességet jelöli, mely a germanofon országokban telepedett le és csaknem teljességét kiirtották a II. világháború alatt (a német zigeuner kezdőbetűjét tetoválták a roma foglyokra, ezért jelent ma sokak számára sértő kifejezést a cigány szó). A romák Samudaripen-nek («teljes kollektív gyilkosság») hívják a kb. 500 ezer halállal végződő náci irtóhadjáratot.
A romani nyelv már nem számít közösnek, a spanyol és délfrancia gitan-ok a kalo-t beszélik. 1971-ben Londonban az IRU (Nemzetközi Roma Unió) fogadta el a „roma” megjelölést (pl. a gitan-ok nem fogadták el, ők kalé-nak hívják magukat).

A «Gens du voyage» (vándoremberek) nem romák; a vándor életmód nem hagyomány, hanem történelmi szükségszerűség a romáknál. Ma csak 2 - 4 %-uk vándorol, közöttük sokan pedig egyáltalán nem romák, pl. a Yéniche-ek, a vándorcirkuszosok, a vásározók többsége szintén nem az – maximum a kispolgárok számára. A francia alkotmány tilt minden etnikai bázisú megkülönböztetést, ezért használják gyakorta a roma helyett a vándonép kifejezést. Holott ezek nem szinonímák.

Ami földek illegális elfoglalását érinti a romák által, a 2000. júl. 5-i Besson-törvény (nem Éric, Louis !!!) kimondja, hogy az 5 ezer főnél nagyobb települések kötelesek területet biztosítani számukra – a polgármesterek többsége azonban kereken ignorálja.

Amikor egy roma áthágja a törvényt, az rossz. Amikor az állam, az pedig elfogadható.

A franciaországi romák többsége francia állampolgár évszázadok óta. Adoptálták az itteni életformát, még a vallást is (katolikusok Franciországban, protestánsok Németországban, muzulmánok Törökországban és a Balkánon), gyermekeiknek a lakott ország nyelve szerinti utónevet adják – ami persze nem jelenti a hagyományok teljes feladását, kezdve a romani nyelv használatától és az elsődleges fontosságú szélesebb család fontosságától. Ezek a romák jelenleg még személyesen nincsenek fenyegetve az aktuális politikától, de ezt eléggé rosszul élik meg.
A migráns, külföldről jövő romák házat akarnak, de csak nyomorúságos bidonville-ekben élhetnek. Olyan országokból jönnek, ahol integrációjukat mindig elutasították, páriák voltak saját országukban, többségükben nem nomád életmódú román kalderash-ok. A Szerbiából és Koszovóból érkezők szintén a nyomor elől futnak, ha néhányan kapnak is menekültstátuszt, zaklatásnak vannak kitéve.

Nem lehet megkerülni egy kérdést, a «cigánybűnözését». Európában a romák mindenütt sokkal inkább a bűnözés áldozatai, mint a népesség többi része. Mindennapos javaik megsemmisítése, a fajgyűlölők agressziója, a szegregáció, a munkahelyi megkülönböztetés, melyek előtt a hatóságok, ha éppen nem bátorítják, behunyják a szemüket. Ez a realitás, a bűnözésben a cigányok először is áldozatok. Láthatjuk, hogy a jogállam nem teljesíti feladatát, de ezen kívül még rosszabbat is tesz: magának a kiutasításnak az intézménye is illegális. Ezt viszont bírák állítják. Csak az UMP, Monsieur Sarkozy pártja nem látja.

De, ne térjünk ki a «cigánybűnözés» elől. Van, hogyne volna, de nem a népé, csak az egyes emberé, ahogyan semelyik nemzet fiát és emberi csoportot sem lehet kizárni. Még az is lehet. hogy a cigány etnikumban magasabb az arány.

Azonban a köz- vagy magánföldek időleges elfoglalása nem bűnözési kategória, az ilyen cselekményeket az országúti felügyelőség büntetése (contravention de grande voirie) kíséri.
A bűnözés alapvető oka, a személy belső mechanizlmusán túl, a (munkanélküliségből és prekaritásból eredő) szegénység; egy határozatlan munkaidőre szóló szerződés a rendőrségi kihallgatáson olyan ritka, mint az igazság Sarkozy szájából; a az oktatás alacsony szintje a normálisan fizetett munkához jutás akadálya; a kirekesztettség automatikusan vezet a normális lét elvesztéséhez; túl azon, hogy a «kisbűnözés» elsősorban a fiatalok «privilégiuma».

Mivel azonban a «cigánybűnözésről» Franciaországban semmiféle statisztika nem létezik, egész egyszerűen, mert ez alkotmányilag tilos, semmilyen szám nem támaszthatja alá a belügyminiszter, Brice Hortefeux kijelentéseit, mellyel a kormánypolitika szekerét tolja. Hortefeux az RTL aug. 25-i műsorában a román állampolgárok által elkövetett rendőrségi adatokat idézte, bizonyságot adva kultúrális hiányosságairól csakúgy, mint arról a szándékáról, hogy a nézőket becsapja. A roma az nem román. De mégha a rendőrség venné is a fáradságot haszontalan adatgyűjtésre, statisztikai szolgálatként nem működhet. Adataik a feljelentett vagy megállapított bűncselekményeket tartalmazzák, nem pedig a bírósági döntéssel aláhúzott tényeket.

A kormány úgy ítéli, hogy a közvéleményt, melyet szándékosan összetéveszt a szuverén néppel, az utóbbi időben különösképpen háborítja a zsebtolvajlás. Nem az, hogy nyugdíjától meg akarják fosztani, nem az, hogy munkahelyét elveszti vagy máról holnapra él egyre csökkenő életszínvonalon, de növekvő árak mellett, stb., hanem, hogy a metrón kiragadják kezéből kistáskáját. A belügyminiszter kéri a rendőrséget, hogy tegyen az ilyen bűnözés ellen. A rendőrfőnök megsokszorozza a rendőri jelenlétet a tömegközlekedési eszközökön. Nyilvánvalóan, az erőszakos cselekmények ellenőrzésének száma csökken, ha a rendőrök feladata a zsebtolvajok figyelése. Ha eggyel kevesebb a vétség, az már csökkenti az erre vonatkozó statisztikát, avval persze, hogy a valóságban semmi nem változik. Ellenkező esetben: ha több zsebtolvajt tartóztatnak le, a statisztika javul, de szintén anélkül, hogy javulás következne be. Ennyit ér a statisztika ezesetben.

Ezért van, hogy a belügyminiszter akármilyen aberrált adatokat is közölhet, s ezért van, hogy szerinte a «román bűnözés (de romát értve alatta) egy év alatt 138 %-kal emelkedett».

Annál inkább is mondhatom mindezt, mert az utóbbi hónapokban különösen aktív lett az ún. «Yes-card» szélhámosság, mely a bármilyen kódszámmal működő hamis hitelkártya beceneve. Ezeket a tranzakciókat románok, de nem romák követik el (Hortefeux statisztikáit kivéve), vásárolnak egy rakás drága luxuscikket és Bukarestben eladják.
(Maître Eolas ügyvéd nyomán, Investig Action)